Tőkés: bizonyítható, hogy Nagy Sándor esperes a Szekuritáté informátora volt
Hazudik Nagy Sándor nagykárolyi református esperes, alias Moldovan Ilie, a Szatmár Megyei Tanács tagja, amikor tagadja, hogy a Szekuritáté ügynöke volt – állítja hétfői közleményében Tőkés László.
Nagy Sándor „félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja”, hogy a Szekuritáté informátora volt – írja Tőkés, aki szerint az esperes megcsonkította a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által kiadott igazolást, amelynek teljes változatát (első és második rész) mellékelte a közleményhez.
Tőkés mellékeli Nagy Sándor 1985-ben kelt beszervezési kötelezvényét (első és második rész), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát (első és második rész), mely egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
„Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért” – szögezi le Tőkés, aki egyébként április végén lemondásra szólította fel Nagy Sándort.
Az egykori püspök arról is ír, hogy szintén „hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias Stelian is, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak”.
Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
„Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a Stelian fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012)” – áll a közleményben.
„Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a Moldovan Iliehez és Stelianhoz hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…” – áll a közleményben. Krónika (Kolozsvár)

Ősbemutató Tusványoson
Szigorúan ellenőrzött életek
Július 27-én 15 órakor a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthatja először a közönség Petényi Katalin és Kabay Barna Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilmjét.
A film drámai sorsokon keresztül mutatja be a román kommunista diktatúra ördögi mechanizmusát, a Securitate működését, a vallásfelekezetek, az etnikai kisebbségek, az emberi méltóság elleni támadásait, és ezzel szemben a belső szabadság, morális felelősség, hit és hűség erejét, mely az áldozatok erőforrása volt kiszolgáltatottságukban. Kortanúk vallomásai és a Securitate dokumentumai révén megrendítő képet nyújt a múlt szenvedéseiről, kollaborálásról, hűségről és árulásról.
A korabeli híradórészletek és fotómontázsok hitelesen idézik fel ezt a történelmi korszakot. A Securitate ügynökeinek jelentései, a tartótisztek értékelései, a titkos szolgálat lehallgatásai, megfigyelési fotói és az áldozatok személyes emlékei párhuzamosan elevenítik fel ezeket az éveket.
A kortanúk vallomásai és a dokumentumok szervesen épülnek a film erőteljes vizuális világába. Dinamikus kameramozgások jelenítik meg a hitvallók és ügynökök életének állomásait: pusztuló falvakat, parókiákat, börtönöket, templomokat és az egyedülálló szépségű erdélyi tájat.
A dokumentumfilmben fontos szerepe van Márton Áron katolikus püspöknek, akinek karizmatikus személyisége és élete eddig ismeretlen dokumentumok, a Securitate megfigyelései és a környezetébe beépített ügynökök tükrében bontakozik ki. A rendezők mély empátiával emlékeznek meg a magyarországi 1956-os forradalom utáni erdélyi kivégzettekről és azokról az áldozatokról, akik hosszú éveket töltöttek ártatlanul börtönökben.
Ceausescu diktatúrájának módszerei rajzolódnak ki a Securitate Tőkés István teológiai professzor és fia, Tőkés László, egykori dési és temesvári lelkész elleni támadásokból. A legközelibb barátok és a családba beépített informátorok ügynöki jelentésein és a kortanúk visszaemlékezésein keresztül drámai erővel rajzolódik az az út, mely az 1989-es forradalom győzelméhez vezetett.
A rendezők történészek közreműködésével és saját kutatásaik felhasználásával készítették a dokumentumfilmet, mely megrázó képet nyújt az erdélyi magyarság kommunizmus alatti sorsáról.
Népújság (Marosvásárhely)

Szigorúan ellenőrzött életek: egy dokumentumfilm ősbemutatójának margójára
A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm ősbemutatóját a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen láthattuk. Kabay Barna és Petényi Katalin filmje a kommunizmus terrorját megszenvedett erdélyi egyházak, magyar közösségek sorsát eleveníti meg balladai hangvételben.
Az erdélyi magyarság kommunizmusbeli drámai históriája képben, epikában, dalban elbeszélve. A film első része Márton Áron katolikus püspök életútját jeleníti meg. Eddig nem látott archív filmrészletek, korhű felvételek, szövegdokumentumok segítségével egy megejtően szuggesztív képet kapunk Márton Áron püspökről, aki kegyetlenül mostoha korban, háborút, fogságot, máramarosszigeti, jilavai börtönök poklát megjárva, tántoríthatatlan hittel, szívós kitartással küzd népe, hite, egyháza megmaradásáért.
A nézőt megdöbbenti az archív felvételeken megjelenő püspök derűt, rendíthetetlen hitet, erőt sugárzó lénye. A püspök egyik bérmakörútját láthatjuk egykori (film)felvételekről, ahol székely emberek százai gyűltek össze. Spontánul alakult székely testőrgárda kíséri útjain, élő sorfallal veszik körül, hogy senki ellenség ne kerüljön a közelébe. Mozgalmas képek, expresszív paraszti arcok, csodálatos csíki tájak képei jelennek meg előttünk hol fekete-fehéren, hol színesen, mintha Zsögödi Nagy Imre festményei indultak volna el missziós körútra, üzenetet vinni a világnak egy nép tragikus történelméről.
Árulók, besúgók, a hálószobáját is lehallgató állambiztonsági tisztek fertőjében ott áll előttünk egy tiszta ember, egy krisztusi arc töretlen hittel. Ennek a mennyei derűnek rendezői ellenpontjaként sorakoznak az állambiztonsági tisztek marcona portréi. „A világ lealjasodott szellemével egy emelkedett lelkületet kell szembeállítanunk…” – hirdette, életével példázta Márton Áron püspök.
A kor valóban démoni: 1949–1951 között 15 szerzetesrendet számoltak fel, 39 zárdát zártak be, 180 ferences, 22 jezsuita szerzetest hurcoltak el, felszámolták a görög katolikus egyházat, 6 püspököt kínoztak halálra a román börtönökben. 1956-ban a magyar forradalom megérintette az erdélyi értelmiséget. Dobai Istvánt, Varga Lászlót életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szoboszlay Aladár katolikus papot és társait kivégezték. Sass Kálmán református lelkészt államellenes összeesküvés vádjával golyó általi halálra ítélték.
A magyar forradalommal rokonszenvező erdélyiek életükkel, szabadságukkal fizettek: 45 személyt végeztek ki, 11 ezer embert börtönöztek be. Az áldozatok arcképei gyors egymásutánban jelennek meg a néző szemei előtt. Az ártatlan, többnyire fiatal mártírok tekintete agyunkba vésődik, a néző sokáig nem tud szabadulni. De nem is kell! Kötelességünk emlékezni rájuk, mert aki a múltat nem ismeri, el fogja veszíteni a jövőt. A jilavai börtön betonfala, ahol a hajnali kivégzések magyar mártírjainak vére folyt, örök memento kell legyen.
A film második része az 1965 utáni időszakkal foglalkozik. Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével változnak a módszerei a kommunista hatalomnak. Már nem a megsemmisítés, hanem az átnevelés a cél. A fizikai megsemmisítés helyébe lép a lélektani megfélemlítés. A hatalom fő ellensége továbbra is az egyház. A pszichoterror minden lehetséges eszközét bevetik a hatalom emberei, hogy céljukat elérjék. A rendezők a református egyház sorsát követik ebben a korszakban egészen az 1989-es forradalomig. E korszak egyik meghatározó egyházi személyisége Tőkés István református teológiai professzor és fia.
Tőkés Istvánt 1952-től figyelik, zaklatják, legközelebbi munkatársaival, barátaival figyeltetik. Erőszakos eszközökkel, lélektani hadviseléssel zaklatják, besúgásra akarják kényszeríteni, de ellenáll. Inkább meghal, mint mondja, semhogy áruló legyen. Pedig nagy a kockázat, 8 kiskorú gyerekről kell gondoskodnia. Hallgatja a néző drámai történeteit maratoni kihallgatásokról, fenyegetésekről, később kényszernyugdíjazásról, egyházi funkciók elvesztéséről, szakmai ellehetetlenülésről. Lélektani állóháború az élete. A derűs arcú professzor nesztori életkort ért meg a képek tanúsága szerint, 8 gyermeke viharos, embertelen korban is egyetemet végzett. Rózsabokrait nevelgetve, 96 évesen idézi fel megpróbáltatásainak sorát. Megható emberi példát láthat a néző hitről, helytállásról, emberségről, a család megtartó erejéről.
A dokumentumfilm harmadik élettörténete szervesen kötődik a második portréhoz. Tőkés Lászlóról, Tőkés István professzor fiáról szól, aki az 1989-es „román forradalom” szikrájaként már világhírre tett szert mint egykori temesvári református lelkész. Tőkés László mai és egykori arca, történetei, a temesvári események képsorai rendeződnek időrendbe a néző szeme előtt. Tőkés Lászlót a 70-es évek elejétől „első fokozatú” megfigyelés alá helyezte a román Szekuritáté, mert mint diákvezér ezt prédikálta teológus társainak: „…ezen a földön nincs hazánk és házunk, ahol élhetnénk, ahol megmaradhatnánk…”
Látjuk a fiatal lelkészt Désen, ahol a közösségépítő, magyar kulturális életet szervező fiatal papot nem nézik jó szemmel a hatalom emberei, és a kollaboráns püspök, egyházi felettese segítségével felfüggesztik funkciójából. Képileg itt is gazdag, dinamikus, színes az operatőri munka. Hangulatteremtő, a korabeli környezetet megidéző képsorok illusztrálják a történéseket. Tőkés László cikket írt az Ellenpontok szamizdat folyóirat egyik számába az erdélyi református egyház helyzetéről.
E lapban közölt Tóth Károly Antal (nagyváradi tanár) egy memorandumot, amit eljuttattak Madridba, a helsinki utókonferenciára. Ekkor hívták fel először a nyugati világ figyelmét a román elnyomó kisebbségpolitikára. Erre az időszakra tehető a Ceauşescu-rezsim urbanizációs politikája, ami valójában egy jól átgondolt falurombolási terv volt. A fiatal református pap kollégájával, a Borossebesen lelkész Molnár Jánossal egy felhívást fogalmaztak meg, a falurombolás elleni tiltakozásra szólítva fel az egyházat. 1988 szeptemberében Molnár felolvasta a petíciót a hivatalos egyházkerületi értekezleten, ahol a jelen lévő lelkészek többsége aláírta a nyilatkozatot.
A hatalom megijedt a csoportos ellenállás lehetőségétől, vérszomjas terveit a nemzetközi tiltakozás akadályozta meg. Tőkés László ellen beindult a gépezet, és fegyelmivel elhelyezték Temesvárról, de ő megtagadta a távozást, végsőkig kitartott, végül decemberben erőszakkal lakoltatták ki a temesvári parókiáról. De ekkor már a világ ismerte a történetét. Tőkés a „hallgatás falát lerombolva” nyílt, minden jogsérelmet feltáró interjút adott egy kanadai tévéstábnak.
A világ megismerte az erdélyi magyar kisebbséget érő vérlázító, elnyomó politikájú diktatúrát. Korhű képeket látunk a református lelkész mellett szolidarizáló temesvári polgárokról, már nemcsak magyarok, hanem románok, svábok, hívők, nem hívők, a diktatúra kiéhezett, jogfosztott, mindenre elszánt emberei szállnak szembe a népét embertelen, állati nyomorba taszító diktátor házaspárral. Felkavaró archív képek láthatók a városok utcáin tüntető, puskaropogással, tankokkal, halállal szembeszálló forradalmárokról. Rögtönzött halottasházakban vérükbe fagyott fiatalok holttestei fekszenek szemünk előtt a dokumentumfelvételeken. Gyászukban jajveszékelő, kiásott sírok fölött gyermeküket sirató anyák arcait mutatják a képsorok, ezek is a forradalom arcai.
Az 1989-es temesvári advent azt példázza, hogy egy ateista, minden szakralitásból gúnyt űző, dehumanizált, nacionálkommunista ideológia, mely a természetet és annak törvényeit is le akarta győzni, a történelmi fejlődés egy adott pontján odajut, hogy az elnyomottak, esélytelenek, megalázottak, ha már mindenüket elvesztették, amiért érdemes embernek lenni, ösztönösen „kritikus tömeggé” válhatnak, és elsöprik elnyomóikat. A film a kommunizmus bűneiről szól, a kommunizmus erdélyi áldozatai előtt tiszteleg.
A téma képi-szövegi megjelenítése nívós. A Petényi–Kabay-rendezőpáros több díjazott dokumentumfilmben mutatta meg tehetségét: 1977, UNESCO-díj (Két elhatározás); 1983, Oscar-jelölés (Jób lázadása – művészfilm), 1983, Los Angeles, legjobb külföldi film díja, hogy csak néhányat említsünk.Docendo discimus /tanítva tanulunk, mondta Seneca. Ez a film tanúság a múltról, lecke a jövőnek.
Novák Irma
A szerző a Szegedi Tudományegyetem tanára
Krónika (Kolozsvár)

Kövér: saját múltunk előtt hajtunk fejet – Átadták az állami kitüntetéseket
Kitüntetést kapott Jókai Anna író, Gera Zoltán színművész, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára és Tőkés István református lelkész is.
Áder János köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke augusztus 20-a alkalmából rangos állami kitüntetéseket adott át hétfőn a Parlamentben.
Kövér László ünnepi beszédében úgy fogalmazott: nem pusztán egy jeles évforduló kapcsán jövünk össze ünnepelni, „hanem ennél jóval többről van szó: néhány honfitársunk kiemelkedő tettei előtt, és így végső soron a saját civilizációnk, saját gyökereink, saját múltunk előtt hajtunk fejet".
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Falus András Széchenyi-díjas immunológus, az MTA rendes tagja, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt és Immunbiológiai Intézet egyetemi tanára, Fónagy János volt miniszter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára, fideszes országgyűlési képviselő, Gera Zoltán színművész, érdemes és kiváló művész, Horváth Tihamér, a Kehida-Termál Kft. és a Horváth-Ép Kft. ügyvezető tulajdonosa, Michelberger Pál az MTA rendes tagja, Széchenyi-díjas gépészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem professor emeritusa, Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor és Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor kapta.
A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (katonai tagozata) kitüntetést Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar vezérkari főnöke vette át.
A Magyar Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata) Adamik Tamás, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa, Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, kiváló művész, Béres József vegyész, a kémiai tudomány kandidátusa, a Béres Gyógyszergyár Zrt. elnöke, Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója, Hadlaczky Gyula Széchenyi-díjas genetikus, az MTA doktora, az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont Genetikai Intézet tudományos tanácsadója, témacsoport-vezetője kapta.
Ugyancsak ezt az elismerést vehette át Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye Püspöki Hivatalának megyés püspöke, Kondor Katalin újságíró, Kovács István, a történettudomány kandidátusa, József Attila-díjas író, költő, műfordító, Lator László, Kossuth-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, Náray-Szabó Gábor kémikus, az MTA rendes tagja, az MTA könyvtárának főigazgatója, egyetemi tanár, Papp Gyula Széchenyi-díjas farmakológus, az MTA rendes tagja, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának professor emeritusa, Schlett István politológus, a politikatudomány kandidátusa, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professor emeritusa és Serfőző Simon, József Attila-díjas költő, író, szerkesztő.
Ugyanezt a díjat kapta Szoboszlai Sándor Jászai Mari-díjas színművész, kiváló művész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja, aki helyett fia, Szoboszlai András vette át. Csaba László, az MTA levelező tagja, a Közép-európai Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, Hermann Róbert, az MTA doktora, történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese és Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye megyés püspöke később veszi át ezt a kitüntetést. A Magyar Érdemrend középkeresztjét (katonai tagozata) Kovács József altábornagy, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgatója vette át.
hirado.hu
Erdély.ma

Tőkés az egyházi közélet megtisztításáért
Még ma sem történt meg az erdélyi egyházi közélet teljes körű megtisztítása a kommunista rendszer örökségétől – mondta Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, néppárti európai parlamenti képviselő a Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm tegnap esti budapesti bemutatója előtti sajtótájékoztatón.
Tőkés László úgy fogalmazott: a rendszerváltás folyamata megbicsaklott, pedig annak szerves része egy erkölcsi rendszerváltozás, egy másik dimenziója pedig az egyház megtisztulása. „Bőrünkön érezzük, hogy ha nem történik meg a múlttal való szembenézés, akkor elaknásított területekre érünk, s az egyházi közélet még ma is alá van aknázva” – vélekedett. Szerinte a romániai magyar kistársadalom, a közélet, a politikai élet is elaknásított terület. Hozzátette: a romániai átvilágítási törvény csak 1999-ben született meg, ezért késett és késik ma is a kollaborálók számonkérése. Mint mondta, ő maga is több egyházi ügynököt leplezett le, közöttük olyanokat is, akik „még mindig ott vannak magas polcon” az erdélyi közéletben. Tőkés László szerint a lelkipásztoroknak két választásuk volt a pártállami időkben: vagy hitvallók, vagy együttműködők lettek, de többségük a hétköznapok hőseként állta a sarat, és hitvallóvá vált.
Petényi Katalin, a film egyik rendezője és írója elmondta: Tőkés László elszántsága a civil kurázsi kimagasló példája volt. Közölte: a filmben a kommunista titkosrendőrség, a Securitate működéséről, a szenvedésekről, a hitről és a hűségről is szó esik. Beszélt arról is, hogy Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök az újonnan feltárt dokumentumok és a Securitate jelentéseinek tükrében jelenik meg a filmben, és azt is bemutatják, hogyan építették ki Tőkés László és édesapja, Tőkés István teológiaprofesszor köré az ügynökhálózatot még közvetlen baráti körükben és családjukban is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés megtisztítaná az erdélyi egyházi közéletet
Még ma sem történt meg az erdélyi egyházi közélet teljes körű megtisztítása a kommunista rendszer örökségétől – mondta Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, néppárti európai parlamenti képviselő a Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilm kedd esti budapesti bemutatója előtti sajtótájékoztatón.
Tőkés László úgy fogalmazott: a rendszerváltás azért is bicsaklott meg, mert ez a folyamat nem ment még végbe, pedig a rendszerváltozásnak szerves része egy erkölcsi rendszerváltozás, az egyház megtisztulása pedig a morális dimenziója a rendszerváltozásnak. „A bőrünkön érezzük, hogy ha nem történik meg a múlttal való szembenézés, akkor elaknásított területekre érünk, s az egyházi közélet még ma is alá van aknázva” – hangsúlyozta az EP-képviselő. Meglátása szerint a romániai „magyar kistársadalom”, a közélet, a politikai élet is „elaknásított terület”. Hozzátette: a romániai átvilágítási törvény csak 1999-ben született meg, ezért is késett és késik ma is a kollaborálók számonkérése. Mint mondta, ő maga is több egyházi ügynököt leplezett le, és vannak közöttük olyanok is, akik „még mindig ott vannak magas polcon” az erdélyi közéletben. Tőkés szerint a lelkipásztoroknak két választásuk volt a pártállami időkben: vagy hitvallók, vagy együttműködők lettek, de közülük azok voltak többségben, akik „a hétköznapok hőseiként állták a sarat”, és hitvallókká váltak. Petényi Katalin, a film egyik rendezője és írója elmondta: Tőkés László elszántsága a civil kurázsi kimagasló példája volt. Közölte, a filmben a román kommunista titkos ügynökség, a Szekuritáte működéséről, az azzal való kollaborálásról, a szenvedésekről, a hitről és a hűségről is szó esik. A filmben megjelennek a korabeli tanúk visszaemlékezései és velük párhuzamosan a tartótisztek jelentései. Beszélt arról is, hogy Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök az újonnan feltárt dokumentumok és a Szekuritáte jelentéseinek tükrében jelenik meg a filmben, és azt is bemutatják, hogyan építették ki Tőkés László és édesapja, Tőkés István teológiaprofesszor köré az ügynökhálózatot még közvetlen baráti körükben és családjukban is. Kabay Barna, a film rendező-producere elmondta: az idén nyáron Tusnádfürdőn már bemutatott alkotás a mai fiatalokat is meg akarja szólítani, az azonban kérdés, hogy ez mennyire sikerül.
Székelyhon.ro

Hiteles múltfeltárás nélkül nincs megtisztulás
Szigorúan ellenőrzött életek címmel mutatták be 2012. október 30-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban azt a dokumentumfilmet, amely román titkosszolgálat és az egyház kapcsolatát kísérte végig az 1940-es évektől a ’89-es romániai forradalomig.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 60 millió forinttal támogatta Petényi Katalin és Kabay Barna alkotását. A díszbemutató védnöke L. Simon László kultúráért felelős államtitkár, díszvendége Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő volt.
„Az én nemzedékem a kommunista diktatúra összeomlása idején kezdett eszmélni. Csak jóval a rendszerváltozás után értette meg, mi történt a közösségekben, ahol a kommunista hatalmi gépezet magánéletünk legféltettebb titkait is kifürkészte, hogy ellenünk fordíthassa” – mondta köszöntő beszédében L. Simon László. Hozzátette: ma különösen fontos, hogy jó dokumentumfilmek szülessenek, amelyek mind a határon túli, mind az anyaországi magyarság múltját képesek hitelesen bemutatni.
Tőkés László, aki édesapja, Tőkés István teológiaprofesszor, valamint Márton Áron, Erdély mártír katolikus püspöke mellett dokumentumfilm egyik szereplője, a filmbemutatót követően felhívta fel a figyelmet: sok egykori besúgó ma is köztünk van, és hamis humanizmusnak nem szabad megakadályoznia bennünket a múlttal való szembenézésben.
kultura.hu
Erdély.ma

EMNP-alelnök: vitázni kell a szórványban élők egyéni, önkéntes áttelepüléséről
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke szerint „nem ördögtől való" az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai, egyéni döntés alapján, Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le.
Gergely Balázst a maszol.ro portál szerdán szólaltatta meg azzal kapcsolatban, hogy a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának", „önkéntes területfeladásának" lehetőségéről tett említést.
Gergely Balázs a kolozsvári portálnak leszögezte, hogy semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Én csak arról beszélek: ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken" – magyarázta.
Az EMNP alelnöke úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott ebben a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, és társadalmi vitát kellene folytatni erről. A politikus azt is hozzátette, sok kis közösség küzd évtizedek óta a szórványban a megmaradásért, őket megbántani vagy elbátortalanítani nem szabad.
Gergely Balázs hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli. Utalt arra, hogy az EMNP védnöke, Tőkés László ezt másképp látja.
A kérdést korábban Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor – Tőkés László édesapja, Gergely Balázs nagyapja – vetette fel egy interjúban 2011 áprilisában. Tőkés István úgy vélte, ki kell jelölni Erdélyen belül azt a területet, amelyen a közösség úgy érzi, hogy lehet még magyar életet építeni, és arra kell biztatni a szórványban élőket, hogy költözzenek erre a területre. A nyugalmazott professzor szerint a magyarországi támogatásoknak, gazdasági befektetéseknek is a kijelölt területre kellene irányulniuk.
MTI
Erdély.ma,

Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásranyugdíjazzák.
– Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
– Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük.” Ezt szívemből mondom.
– Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
– Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
– Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
– Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
– Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
– Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
– Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás.” Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
– A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
– Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
– De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
– Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
– Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
– Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
– Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
– Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán.” Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
– Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
– Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
– Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
– Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom.” Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
– Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
– Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
– Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
– Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
– Lemondana erdélyi területekről?
– Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
– Szokott vele vitázni?
– Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
– No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
– Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
– Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
– A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
– Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Szerző: Gazda Árpád/Krónika
szatmari-monitor.ro,

A romániai magyar református egyház élete Tőkés István szemével
„Tőkés István nyugalmazott teológiai tanár életműve példát és tanulságot szolgáltat számunkra” – ezekkel a szavakkal méltatta Rezi Elek, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet rektora az intézmény egykori professzorának munkásságát.
Erre abból az alkalomból került sor, hogy újra napvilágot látott Tőkés István A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című kötete, amelynek bemutatóját kedden délután tartották a teológia dísztermében. Az 1916. augusztus 8-án, a székelyföldi Málnás községben, több nemzedékre visszamenőleg református lelkipásztori és tanító család gyermekeként született, 98. életévében járó Tőkés Istvánt lelkész és tanár kollégái, gyermekei, unokái, valamint több tisztelője köszöntötte a kiadvány megjelenése alkalmával.
Első kiadás: Tőkés István A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 /Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990/ Szabadság (Kolozsvár)

Múltidézés önmentés nélkül – Bemutatták Tőkés István egyháztörténeti könyvét
Új reformációt indít el az egyházban Tőkés István A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve, mutattak rá a méltatók a kiadvány kolozsvári bemutatóján.
„Az a lényege ennek a könyvnek, hogy elindít egy új reformációt a református egyházban, 70 olyan esztendő kórtüneteit mutatja be a romániai református egyház életében, melynek következtében az egyház padlóra került. Most ezt az egyházat talpra kell állítani, ezeket a tüneteket gyógyítani kell, ez a könyv pedig megadja a diagnózist” – méltatta a nyugalmazott teológiai tanár új könyvét Tóth Albert, a Magyar Református Lelkészegyesületek elnöke.
Hozzátette, a református emberek egyértelműen azt vallják, hogy egyetlen terápia van a világ minden bajával és nyomorúságával szemben, ez pedig Isten Igéje. A könyv témájáról szólva kifejtette: a kommunista, bolsevik diktatúra adta „azt a bal horgot az egyháznak, amilyet annak idején Pap László olimpiai bajnok adott az ellenfeleinek”.
„Ezt azért tehette meg, mert sajnos az egyháznak nagyon sok tagja prostituálódott, és eladta magát az államhatalomnak, kiszolgálta azt, és esztelenül végrehajtotta a kommunista diktatúra minden parancsát” – magyarázta Tóth Albert. Hozzáfűzte, Tőkés István könyve éppen azt mutatja be, hogyan érhető mindez tetten az egyház életében.
Rámutatott: az elnyomás időszaka alatt az egyház adminisztratív képződményé alakult. Ugyanezek a veszélyek, kísértések napjainkban is leselkednek az egyház embereire, csak most nem a tartótisztek képében, hívta fel a figyelmet Tóth Albert.
Tőkés István a kiadványról szólva úgy fogalmazott, hogy az adminisztratív egyház a szó igazi értelmében nem egyház. Mint kifejtette: az 1944–1989-es időszakban az egyház igazi lényege kívülre került, ami pedig addig a periférián volt, belülre került. Nem szabad önfelmentéssel viszonyulni az egykori vezetők bűneihez, bűnbánatot kell tartani, hívta fel a figyelmet a szerző. „Próbáljuk a múltat önmentés nélkül, de hálaadással értékelni” – fogalmazott Tőkés István.
A 98. életévében járó lelkészt, nyugalmazott teológiai tanárt a kiadvány megjelenésének alkalmával kollégai, tisztelői és családtagjai is köszöntötték.
Kiss Előd-Gergely
(Újból kiadták Tőkés István A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 /Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990/ című könyvét). Krónika (Kolozsvár)

Sok fehér folt és szekus
Jelen vannak egykori besúgók a romániai közélet számos szegmensében, így az egyházban is, további tisztulás szükséges – ezt hangsúlyozta Tőkés László édesapja könyvbemutatóján.
Kevesen dolgozták fel azt az időszakot, amelyet hiánypótló kötetében Tőkés László édesapja, Tőkés István tárgyal – és maga az egyház sem teljes mértékben dolgozta fel a periódus során történteket. Az 1944–1989 közötti időszakról van szó, ezt összegzi Tőkés István könyvében, amelyet tegnap mutattak be Nagyváradon. Az esemény keretét istentisztelet adta, amelyen egyébként megkeresztelték Tőkés László fiát, Aport. Ezt követően mutatták be Tőkés István munkáját, amelyet Herman M. János teológiai tanár méltatott. A könyv második kiadása immár ez, és mint a méltató elmondta, bizonyos körök akadályozni is próbálták a megjelentetését. Kiemelte: A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyv átfogó képet ad az egyháztörténet jelzett periódusáról, a kommunista elnyomás és diktatúra lenyomatáról az egyházban. Számos fehér folt volt e témakörben, ezek számának kvázi csökkentésében van szerepe az összegző kiadványnak.
Ma is aktuális
Maga a szerző egyszerű, kedves, keresetlen szavakkal köszönte meg az érdeklődést munkája iránt, majd Tőkés László tartott rövid beszédet, amelyben kiemelte: amit a vörös diktatúra tett az egyházzal is, az még most sem ért teljesen véget. Hiszen nem fejeződött be máig sem a megtisztulás, még mindig ott állnak a háttérben azok, akik kollaboránsok voltak. A felszólaló az egyház teljes megtisztulásának fontosságát hangsúlyozta, a besúgók leleplezésének lényeges voltát emelte ki. Jelezte: Románia életének számos más területén is aktívak még a kommunista titkosszolgálat emberei, akik annak idején ilyen tevékenységet folytattak, azok ma is részt vesznek Románia sorsának alakításában, ez pedig természetesen káros jelenség. A 98 éves Tőkés Istvánt tisztelői és családtagjai köszöntötték a kiadvány újbóli megjelenése alkalmából.
Szeghalmi Örs, erdon.ro

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Csiszolatlanul, akár az élet
Hosszasan csöngetek, mert előzetesen lelkemre kötötte, hogy hosszasan csöngessek. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – mondja a telefonban. Ajtót nyit, egész lénye csupa mosoly, majd úgy karol belém, mintha napi rendszeres látogatója lennék. A református egyház tulajdonában lévő lakás múlt század eleji polgári hangulatot áraszt, égig érő könyvespolcok árnyékában telepedünk le Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel. Korántsem utolsó sorban Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázza.
A gondviselés levelei
Hogy milyen volt ez az év? – kérdez vissza. „Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram ez, a családtagjaim sokszor bosszankodnak, hogy sűrűn végigveszem életem periódusait. De hát mit tehetnék: 1916-ban születtem a Monarchiában, megéltem Trianont, gyermekként, majd ifjúként eljutottam 1940-ig. Itt rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem az a periódus, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. Gyorsan átszaladok a többin 1989-ig, azóta meg vagyunk, amiben vagyunk. Élek ma is, tele megválaszolatlan kérdésekkel. Életem igazi tükörképével azonban Eszter lányom lepett meg: egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza – őt 1938-ban ismertem meg, vele éltem a 2001-es haláláig –, körülbelül ötszáz levél. Na, abban minden benne van, az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.”
Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előbányásztatja a leveles könyvet. Belelapozok, ha nem lennének képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba szorítva, talán feszengenék is, amint a bensőséges megszólításokat is bőven tartalmazó levelekbe pillantanék. Talán látja rajtam a tartózkodást István bácsi, biztat, csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. A szó legnemesebb értelmében rácsodálkozom: ez is én voltam? Segít még inkább megérteni, hogy az életem végig a gondviselés ölében zajlott.”
Lelkek orvosa
Arról, hogy valóban azt a feladatot rótta-e rá, amire a legalkalmasabbnak ítélte magát, amire a leginkább vágyott, nos, ebben ma is vannak még „vitái” a gondviseléssel. Mert főként ifjúsága idején, meséli, ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, tervekkel. Azt mondja, a hajdani leveleket olvasva többször az az érzése: te nem azzal foglalkoztál akkoriban. Te akkoriban családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. Akkor talán nem volt tudatában, de ma már kristálytisztán látja: semmi sem történt véletlenül az életében.
Mert alapjában nem lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, elhatározta, hogy lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alatt alakulgatott a kép benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, hanem lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának lenni. De menet közben minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele, amelyben az elöljáró azt kérdezi: elvállalja-e a püspöki titkárságot. E feladat ellátása közben ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig még feleségével együtt táplálta a falusi lelkipásztori álmot, voltak is meghívásai Háromszékről, Bodokról, Papolcról, de akkor már nyakig benne volt a főiskolások lelkészi szolgálatában. Tervezte egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkárság beavatottsága, különleges státusa nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt 1949-ben Bukarestben, amikor a történelmi egyházak püspökeivel aláíratták az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Márton Áron római katolikus püspök kivételével. „Ez volt életem nagy kérdése: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem a fényképészek elől. Ott mondtam el a püspökömnek, hogy a köztudatban az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Azt mondta: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincs családja, ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta, amíg a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
Erdély megmentése
Tőkés István szerint nekünk nincs mit keresnünk a teljes Erdélyben. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület az anyaország afféle előretolt helyőrsége legyen. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek.”
Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat érlelődéséhez azonban beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amely a magyar jövendőt ígérné. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondom, de ő leint, hogy ez csak álom.”
Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka veszi körül. A sok gyermek persze sok aggodalmat is jelentett. Kérdezem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Lászlót mindenki féltette, és persze, hogy felmerült a gondolat a családban, okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban bármi megtörténhetett volna vele. De senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Azt mondja, László fia a családi gondolkodás továbbvivője. Egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát. Az igazságnak engedelmeskedett.”
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egyház és rendszerváltás
Konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt rendeznek a hétvégén Nagyváradon az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából.
A Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel meghirdetett rendezvénysorozat a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) égisze alatt, a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete szervezésében zajlik.
Szombaton 10 órai kezdettel Balog Zoltán református lelkipásztor, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője fővédnökségével Rendszerváltozás az egyházban címmel tartanak konferenciát a királyhágómelléki egyházkerületi székházban. Tőkés László volt püspöknek, európai parlamenti képviselőnek, a Partiumi Keresztény Egyetem elnökének kezdőáhítatát követően beszédet mond Németh Zsolt gyülekezeti főgondnok, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Tőkés István teológiai professzor, Szászfalvi László lelkipásztor, országgyűlési képviselő, Zalatnay István lelkipásztor és Molnár János egyháztörténész.
Ezt követően kerekasztalt rendeznek a királyhágómelléki egyházi rendszerváltozásról Tőkés László, valamint volt és jelenlegi egyházi tisztségviselők részvételével. A kiállítással és könyvbemutatókkal fűszerezett konferenciasorozaton kielemzik a magyarországi testvéregyházakban végbement rendszerváltozást is, amelyről Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspök, zsinati lelkészi elnök, Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus megyéspüspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, valamint Fazekas László felvidéki református püspök értekezik.
Az ülésszak keretében szó lesz az egyházi megújulásról is. Vasárnap hálaadó emlékünnepélyt tartanak a Nagyvárad-Olaszi református templomban, igét hirdet Balog Zoltán lelkipásztor, miniszter. Egyébként a nagyváradi konferencia keretében kerül sor szombaton 19 órakor a PKE-n Gyöngyössy Bence rendező Janus című filmjének ősbemutatójára.
A nyolcvanas évek derekán és napjainkban játszódó izgalmas és megrázó történet egy erdélyi ellenzéki család drámai sorsán keresztül mutatja be, hogy a Szekuritáté, a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának kétarcú ügynöke – a „megtestesült Janus” – egy házasságon keresztül miként hatol be az otthon négy fala közé, hogyan kontrollálja és manipulálja a magánélet legintimebb pillanatait, árulja el gátlástalanul családtagjainak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait és titkait.
A történetet megtörtént események ihlették. Egy művelt, köztiszteletben álló orvos és feleségének megrendítő sorsán keresztül tárul fel a diktatúra működése: a Szekuritáté miként tett embereket a hatalom eszközévé, hogy vált lehetségessé, hogy elárulják szeretteiket, hozzátartozóikat. Gyöngyössy Bence rendező munkatársaival, Kabay Barna producerrel és Petényi Katalin dramaturggal évek óta foglalkozik ezzel a korszakkal; a Szekuritáté iratanyagának tanulmányozása során találkoztak több romániai magyar ellenzéki család megfigyelésének megrendítő eseteivel.
Kabay Barna producer az MTI-nek elmondta: a film cselekménye több olyan valós temesvári vagy kolozsvári eseményt fűz össze egységes történetté, amelyekkel a Szigorúan ellenőrzött életek című, 2012-es dokumentumfilm készítésekor találkoztak elbeszélés, levéltári kutatások vagy családi kapcsolatok útján. A történetet Márton Balázs operatőr dinamikus, modern, pergő képei jelenítik meg, a katartikus sorsokat pedig kitűnő színészgárda formálja meg, többek között Marozsán Erika, Seress Zoltán, Jordán Tamás és a kolozsvári Hatházi András.
Krónika (Kolozsvár)

Az egyházi rendszerváltás útvesztőiben
Szabadulás az egyház „babiloni fogságából” – 1989 címmel szervezett nemrég konferenciát és hálaadó emlékünnepélyt a Partiumi Keresztény Egyetem égisze alatt a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete. A konferencia igei bevezetőjében Tőkés László európai parlamenti képviselő a bibliai zsidóság negyven évig tartó pusztai vándorlását állította párhuzamba: „Mi a vándorlásunk 26. évében vagyunk, de a rendszerváltozás egy folyamat, ezen az úton kell tovább haladnunk”. A 25 éve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségébe beiktatott lelkész-politikus rámutatott: a 25 éve elindult egyházi rendszerváltás azt célozta meg, hogy a „kiszolgáló egyházból” ismét „szolgáló egyházzá” tegye a református egyházat. A rendszerváltozás útján elindult egyháznak a kiválasztott úton kell továbbhaladnia, nincs számára visszaút – mondta Tőkés.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Robert Schumant, az Európai Unió alapító atyáinak egyikét parafrazálva úgy fogalmazott, hogy a magyar nemzet vagy keresztyén lesz, vagy egyáltalán nem lesz. A fideszes politikus szerint a határon túli magyar egyházakat jobb állapotban találták az 1989-es változások, mint a magyarországiakat, és a rendszerváltásban is előbbre tartanak. Véleménye szerint a határon túli magyar egyházakat az is megkülönbözteti a magyarországiaktól, hogy számukra „az elnyomás nem ért véget, csak átalakult”. Az utódállamokban azonban most is korlátozzák a szabad vallásgyakorlást, és az egyházi restitúció is megtorpant. „Romániában mintha legfelsőbb szintű támogatást élvezne a restitúció leállítása” – jegyezte meg. Németh Zsolt úgy ítéli meg, hogy Magyarországon „az egyház is beleszürkült a szürke rendszerváltásba”. A megújulást azonban mindaddig lehetségesnek tartja, „míg tart a kegyelmi idő”. Kijelentette: nincs kétsége afelől, hogy a magyar nemzetpolitika egy következő új időszakában kitüntetett szerephez fognak jutni a határon túli magyar egyházak.
A konferencia keretében jeles teológusok, közéleti szereplők, egyháztörténészek taglalták az egyházban történt rendszerváltozás témáját. A 99 éves kolozsvári teológiai professzor, Tőkés István felolvasott üzenetében úgy fogalmazott: az egyházkormányzásban sem történt meg az alapos és kívánatos módszer- és rendszerváltás. Molnár János szegedi egyháztörténész a múlt feltárásának buktatóiról, nehézségeiről, illetve a jelenkor dilemmáiról és visszásságairól beszélt. Zalatnay István egyetemi docens, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze a magyarországi egyházi életbe nyújtott bepillantást. Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök, Hafenscher Károly evangélikus zsinati lelkészi elnök, Tóth Albert, a Magyar Református Lelkészegyesület elnöke, valamint Fazekas László felvidéki református püspök saját egyházuk rendszerváltó történetéről szóltak. Levetítették Gyöngyössy Bence Janus című filmjét is, amely egy erdélyi ellenzéki család története révén mutatja be, hogy a romániai totalitárius rendszer titkosszolgálatának egyik ügynöke házasság útján miként hatol be az otthon négy fala közé.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szórvány: menteni a menthetőt
„A szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, az sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.”
Az idézett, megszívlelendő intelmet is tartalmazó definíció a „szórványok apostolának” is titulált Vetési László erdélyi szociográfustól, szórványkutatótól származik. Az egyházi íróként is ismert szakértőnél kevesen tudnak többet azokról a veszélyeztetett etnikai csoportokról, amelyek hátrányos térbeli elhelyezkedésük, arányaik, lélekszámuk miatt nem tudják önerőből megőrizni identitásukat, értékeiket Erdélyben.
Az általa felbecsülhetetlen értékű terep- és kutatómunkával gazdagított szakirodalom a határon túli magyarságnak ama rétegét nevezi szórványnak, amely a többségi nemzetekhez képest településén, mikrorégiójában harminc százaléknál kisebb arányban él, hátrányos nyelvi-etnikai, vallási helyzetben, és a nemzettesttől elszigetelődve, leépült intézményrendszerrel, folyamatos veszélynek, felszámolódásnak van kitéve.
Az 1,2 milliós romániai magyarság közel fele, mintegy ötszázezer lélek halmozottan hátrányos nyelvi-etnikai helyzetben él, saját belső erejéből pedig nem képes etnikai értékeit megőrizni. Erdélyben mindössze egy-két évtized maradt még hátra a mentésre mintegy háromszáz olyan településen, ahol jelentős történelmi emlék, műemlék templom, kastély, emlékhely tövében mindössze 10-20 magyar él.
Ezeken a – többek között dél-erdélyi, Szeben, Krassó-Szörény, Hunyad megyei – vidékeken jobbára csak a tárgyi, szellemi értékek begyűjtése maradt feladatként. Erdély számos más régiójában viszont a tömbben élő magyarok, politikai és civil szervezetek, egyházak összefogására, az anyaország sürgős és hathatós támogatására van szükség ahhoz, hogy a szórványban élő közösségek megmaradjanak a magyar nemzet számára. E téren szerencsére hosszan lehetne sorolni a pozitív példákat.
A magyar kormány a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül nyújt támogatást szórványprogramokra, a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórványszakbizottsága a különböző szakpolitikák kidolgozásával tartja napirenden a szórvány ügyét, ugyanakkor az anyaországi odafigyelésen túlmenően a külhoni közösségek körében is tetten érhető a szolidaritás.
A székelyföldi Hargita és Kovászna megye néhány évvel ezelőtt indította útjára szórványmentő programját, amelynek célja, hogy a tömbmagyar erdélyi régiók kulturális és más jellegű rendezvények szervezése révén, közösségek közötti testvérkapcsolatok kialakításával erősítsék a szórványban élő magyarok önazonosság-tudatát, a tömbmagyarság és a szórvány szellemi kötelékeit.
Ezek a támogatási formák és programok már csak azért is elengedhetetlenek, mert a legutóbbi, 2011-ben végzett romániai népszámlálás adatai katasztrofális képet mutatnak a szórványmagyarság helyzetéről, amelynek demográfiai eróziója rendkívül felgyorsult. Miközben 2002 és 2011 között a romániai magyarok összlétszáma 13,5 százalékkal, 1,2 millió főre apadt, addig a Bánságban a magyarok népességfogyása elérte a harminc, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig a húsz százalékot. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet becslése szerint 2032-re a bánsági, dél-, valamint észak-erdélyi magyarság száma megfeleződik a 2002-es lélekszámhoz képest, és a kilenc szórványmegye magyarsága 135 ezerre csökken.
Sokan úgy vélik, a többségi nemzetbe való beolvadás folyamata csak úgy állítható meg, ha erősítik a szórványmagyarság nemzettudatát, és biztosítják egyházi, intézményi tevékenységeit. Mások elengedhetetlennek tartják, hogy ezekről a ma még aránylag népesebb területekről is visszavonuljon a magyarság, miután nem lehet benépesíteni őket, a közösség tagjait pedig tömbvidékekre kell telepíteni.
Az elmúlt időszakban rosszallást váltott ki erdélyi magyar politikusok, valamint szórványban működő iskolák, kollégiumok vezetőinek körében, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) munkatársai a székelyföldi oktatási intézményekbe csalogatják a magyarok által gyéren lakott vidékeken élő magyar diákokat. A magyar kormány által 2012-ben létrehozott budapesti intézet szórványösztöndíj-programja azokat a nyolcadik osztályos fiatalokat célozza, akiknek nincs lehetőségük magyar nyelven folytatni középiskolai tanulmányaikat, és emiatt román nyelvű oktatási intézményekbe kényszerülnek.
Az RMDSZ szórványmegyékben politizáló képviselői közül többen azzal vádolták az NSKI-t, hogy a fiatalok egyenként történő elcsábításával, a „gyöngyhalász-politikával” a szórványközösségek létét veszélyezteti, holott szerintük az otthon maradás lehetőségeit és feltételeit kell megteremteni. A kutatóintézet jelenlegi akciója annak az elméletnek a gyakorlatba ültetése, amelyet az NSKI-t irányító Szász Jenő fogalmazott meg két évvel ezelőtt. Az általa felvetett gyöngyhalászmódszer lényege a magyarságához jobban ragaszkodó embereknek a szórványból a tömbmagyarságba való telepítése. Szász ugyanakkor nemrég arról beszélt, hogy a Székelyföldön kellene működtetni azokat a kollégiumokat, amelyekben a szórványban született gyermekek tanulnak.
Bár ezek a sokáig tabunak számító kezdeményezések a terület szakértői szerint is megfontolásra érdemesek, a tiltakozáson és a vádaskodáson túlmenően érdemi vita nem alakult ki a témában, aminek oka elsősorban Szász Jenő személyében keresendő. A tizenkét éven keresztül Székelyudvarhely polgármestereként tevékenykedő politikus sokáig az RMDSZ egyik legádázabb politikai ellenfelének számított, az ő nevéhez fűződik például a szövetség első alternatívájaként létrejött Magyar Polgári Párt (MPP) megalapítása.
Tulajdonképpen az RMDSZ számára minden vállalhatatlan, ami Szász részéről fogalmazódik meg. Holott a szövetség számára is világos, hogy szórványvidékeken már csak a folyamatosan apadó gyereklétszám miatt is fenntarthatatlan a jelenlegi iskolahálózat, és bizonyos tanintézeteket óhatatlanul be kell zárni. Erre utalnak Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tavaly, a magyar szórvány napjává nyilvánított november 15-én elhangzott szavai, miszerint a következő időszakban „fájdalmas döntéseket” kell hozni az oktatás terén. „El kell dönteni, hogy mely osztályokról, iskolákról mondunk le, melyeket erősítünk meg, hogy minden magyar gyerek járhasson magyar iskolába, ha a szülei így döntenek” – szögezte le a politikus.
Márpedig sem a Kelemen által vázolt perspektíva, sem Szász gyöngyhalászelmélete nem sokban különbözik Tőkés István nyugalmazott kolozsvári teológiai professzor évekkel ezelőtt megfogalmazott álláspontjától. Tőkés László EP-képviselő, volt királyhágómelléki református püspök apja szerint nem lehet megmenteni egész Erdélyt, éppen ezért ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead, és ahol még magyar életet lehet építeni. „Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő” – jelentette ki a Krónika erdélyi napilapnak 2011-ben adott interjúban Tőkés István.
A szórványmagyarság megmaradását célzó elképzelések és törekvések közepette nem segíti a megoldáskeresést, hogy az ügy ilyesfajta megközelítése jobbára ma is tabunak számít, és nem alakult ki széles körű szakpolitikai, társadalmi vita a témában. A konszenzus hiányáról nem is beszélve. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes nemrég kijelentette: a magyar kormány számára a magyar nemzet minden tagja egyaránt fontos, és nem támogat olyan törekvéseket, amelyek a szórvány kiüresítését célozzák, így a „gyöngyhalász-stratégiát” sem. Vagyis még a magyar kormány szintjén is eltérnek az álláspontok a kérdésben.
Eközben viszont az asszimiláció, a szórvány kiüresítése a gyöngyhalászattól függetlenül is feltartóztathatatlanul zajlik. Sürgősen el kell dönteni, milyen stratégiát alkalmazva lehet a leghatékonyabban segíteni ezt a közösséget, mert az idő nem nekünk dolgozik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

FORDULAT A ROMÁNIAI RESTITÚCIÓ EURÓPAI MONITOROZÁSA ÜGYÉBEN
Ez év elején Tőkés László erdélyi EP-képviselő kezdeményezésére Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és Antal János egyházügyi szakértő, élve az Európai Unió Alapjogi Chartája 44. cikkében biztosított jogukkal, petíciót nyújtottak be az Európai Parlament illetékes bizottságához azzal a kéréssel, hogy a testület vizsgálja és vitassa meg a kommunista diktatúra idején a romániai magyar történelmi egyházaktól elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásának elszabotálását, illetve a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium visszaállamosításának botrányos ügyét, és foglaljon állást abban a kérdésben, hogy az uniós csatlakozásakor vállalt kötelezettségeinek megfelelően Románia biztosítja-e a vallásszabadság gyakorlását, valamint a tulajdonhoz való jogot magyar kisebbségi közössége, illetve annak egyházai számára. Az EP Petíciós Bizottsága (Committee on Petitions) közel egy évi halogatás után Tőkés László erdélyi, valamint Csáky Pál felvidéki EP-képviselő, a bizottság tagja hathatós közbenjárására 2015. november 12-én végre érdemben foglalkozott az ingatlanügyi beadvánnyal, nevezetesen a bizottság koordinátorainak ülése az erre irányuló román törekvésekkel ellentétben nem zárta le az ügyet, hanem annak tovább kivizsgálását rendelte el. Ennek megfelelően levélben fordul a román kormányhoz, valamint a petíció benyújtóihoz, további adatokat és információkat kérve tőlük az eset elbírálása céljából. Csáky Pál javaslatára a bizottság egy közmeghallgatás megrendezését is előirányozta, jövő év februárjára.
Figyelemre érdemes, hogy román oldalról erőteljes lobbit fejtettek ki a petíció napirendről való levétele, illetve annak visszautasítása céljából. Marian-Jean Marinescu román néppárti képviselő és frakcióalelnök a román igazságszolgáltatás függetlenségének megsértése címén érvelt a megkeresés elutasítása mellett, nem csupán a petíció jogosságát, hanem a sepsiszentgyörgyi tanintézet református voltát is kétségbe vonva. Tőkés László – a maga rendjén – édesapját ajánlotta „élő bizonyítékként” a román képviselő figyelmébe, lévén hogy dr. Tőkés István teológus, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese éppenséggel a nagy múltú Székely Mikó Református Kollégium diákja volt egykoron.
Említésre méltó, hogy a román diplomácia egy olyan „non-paper” minősítésű összefoglaló dokumentumot köröztet az Európai Parlamentben, amely a romániai egyházi ingatlanok restitúciójának a jogosságát és eredményességét igyekszik „bizonyítani”, szemben a magyarországi tulajdon-visszaszolgáltatás „hiányosságaival”. Tőkés László képviselőnek legutóbb az Amerikai Egyesült Államok diplomáciai vitáiban volt alkalma szembesülni ezzel a dezinformatív propagandairattal. A restitúció terén az utóbbi időben és ez alkalommal elért amerikai és európai parlamenti eredmények reményre jogosítanak fel a tekintetben, hogy a posztkommunista román hatalom által az egyházi tulajdonok jogos visszaszolgáltatás útjába állított akadályokat előbb-utóbb sikerül leküzdeni, és a Székely Mikó Református Kollégium törvénytelen visszaállamosítását is sikerülni fog felülbírálni.
kms.mtva.hu

Elhunyt Tőkés István, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese
Életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében január 15-én, pénteken elhunyt Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
Tőkés István temetési istentiszteletét 2016. január 21-én, csütörtökön 13 órakor tartják a kolozsvári Farkas utcai református templomban, földi maradványait a Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. maszol.ro

Búcsú Tőkés Istvántól
A gyászoló család iránt érzett mély együttérzéssel búcsúzunk a 2016. január 15-én elhunyt Tőkés István református lelkésztől, egyházi írótól, teológia professzortól, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspök-helyettesétől. Tőkés István földi útjának közel száz éve során végig példamutató, erdélyi magyar közösségünk megmaradását, szellemi-, erkölcsi- és hitbéli épülését szolgáló életet élt. Halálával nemcsak a teológia tudománya veszítette el egyik kiemelkedő alakját, de az erdélyi magyar köz- és kulturális élet is szegényebb lett egy erős, élete során mindvégig alkotó és másokat is cselekvésre buzdító tagjával. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének, Tőkés Lászlónak az édesapja maga is szembeszállt 1989 májusában a kommunista egyházi vezetéssel. Egy gyűlésen felállt és a következőket mondta: „Aki az Úr Krisztus akaratával ellentétesen tevékenykedik az egyházban – akár püspök, akár más beosztású, vagy legyen állami szerveknél képviselő –, annak nem szabad engedelmeskedni.” A sorsfordító 1989-es esztendőben Tőkés István családjával együtt küzdött a fennálló államhatalmi rendszer ellen, segítve és védve az életveszélybe került temesvári lelkész fiát és annak családját.A többszörös magyar állami kitüntetésben részesült Tőkés Istvántól kegyelettel búcsúzik  az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tagsága. Az EMNT elnökének, Tőkés Lászlónak, valamint testvéreinek és az unokáknak, dédunokáknak vigasztalódást kívánunk.
Emléke legyen áldott!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tagjai és alelnökei nevében:
Sándor Krisztina ügyvezető elnök. Nyugati Jelen (Arad)

Bölcsességéből és gerincességéből merítkeztünk
Alázatos főhajtás Tőkés István előtt
Kereken 25 esztendeje ért az a megtiszteltetés, hogy 1991. január 1-jén megajándékozott A Romániai Magyar Református Egyház élete 1945–1989 című átfogó művével, amelynek ajánlásában ezt írta: „Fodor György barátomnak az együttgondolkozás jegyében újévi üdvözlettel, Tőkés István”.
A letünt kommunizmus éveiben is többször meghallgathattam nagy teológiai tudást sugárzó, mégis közérthető prédikációit. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy egyik leveléhez csatoltan elküldte az Agyagfalván 1990-ben elhangzott beszéde szövegét.
Arról is beszámolt – nem dicsekvésként –, hogy a többezres gyülekezet kizárólag az ő útkeresését tapsolta meg. „Ebből arra következtetek, hogy tulajdonképpeni szándékomat, vagyis Agyagfalvának a mai üzenetét megértették. Az elhallgatások kora talán végéhez érkezett... ” – nyomatékosította a professzor. Az 1989-et követő hónapokban, sőt 1991-ben is bármennyire furcsának hangzik, levélben tartottuk a kapcsolatot. Megindoklása szerint: „A telefont érthető okok miatt nem veszem ígénybe...”
A rendszerváltás utáni, még bizonytalan hónapokban elsők között kerestem fel. Sokan viszont szó szerint elkerülték a családot. Köztudomású, hogy arra az időszakra is érvényes a mondás, miszerint: háború után sok az öndicsekvő hős, akik azonban még puskát sem láttak... Akkor a Valóság című Bukarestben – Bogdán Tibor kolozsvári születésű kiváló publicista főszerkesztésében – megjelenő tényfeltáró napilap hitéleti munkatársaként készítettem vele egy átfogó interjút.
Fodor György. Szabadság (Kolozsvár)

Orbán Viktor is elbúcsúzott a „példamutató tanútól”, Tőkés Istvántól 
Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták a kolozsvári Farkas utcai templomban az élete századik évében meghalt Tőkés István református lelkészt, egyházi írót, teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettesét, Tőkés László édesapját – adja hírül a kronika.ro. Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében egy nemzedék utolsó képviselőjeként említette a professzort, „akinek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarország véget ért”. Mint felidézte, az a sors jutott nekik osztályrészül, hogy a részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozást. „Nekik kellett továbbadni a magyarság megmaradásának az evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben” – fogalmazott az MTI által idézett Orbán Viktor.
A miniszterelnök szerint Tőkés István „a szellem és a lélek fegyverével” harcolt a népéért és az igazságért, és hitte, hogy az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, ez a meggyőződés tette őt szabad emberré a háborúban, a diktatúrában és a demokráciában egyaránt. Orbán Viktor azt is kiemelte, hogy úgy élt és alkotott, hogy a hely, amelyhez küldetése köti, nem feledtette vele az egész világ iránt érzett felelősséget. Úgy vélte, az ilyen élet a választottak kiváltsága.
„Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartozunk életéért, hitéért, hűségéért, bátorságáért, tanításáért és tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. (...) Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben – ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében – védeni hivatottak, ami védhető. Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor hozzátette, lehet és kell is építkezni abból a szellemből, amelyet a Házsongárdi temetőben nyugvó magyarok hagytak hátra. Azt is megemlítette: a koporsó, amelyet ilyen sokan állnak körül, nem a reménytelenséget sugározza, hanem a reményt, a hit erejét, az élet erejét.
Az évszázad tanújaként emlékezett Tőkés Istvánra Kató Béla erdélyi református püspök is, aki a professzor harcos szellemét emelte ki. Mint felidézte, Tőkés István számára a keresztény alázat nem a meghunyászkodást, nem a beletörődést, hanem a kiállást jelentette. „Ha mindnyájan követnénk őt gyermekvállalásban, bátorságban és az igazságért való kiállásban, akkor megmaradásunk biztosítva lenne az idők végezetéig” – jelentette ki a püspök. Arra utalt, hogy Tőkés István koporsóját nyolc gyermeke és 27 unokája állta körül. Tőkés István gyászszertartásán közel ezren vettek részt a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahonnan a halottat a Házsongárdi temetőbe kísérték.
Tőkés István életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében hunyt el, január 15-én. Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésén
A Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt. 
 A kolozsvári Farkas utcai református templomban  közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban.
A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába.
Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál.
Ki volt Tőkés István?
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro

A nemzeti kultúra egyben tartja a magyarságot
Az állami szereplőknek az a dolguk, hogy mindenki számára biztosítsák a hozzáférést a kultúrához – hangsúlyozta Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára, aki a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Budapesten átadta a díjakat.
Hoppál Péter a díjak átadása előtt emlékeztetett: 2015-ben hunyt el Hankiss Elemér, Karátson Gábor és Nemeskürty István, Juhász Ferenc, Fejes Endre, Papp Vera, Sinkó László, Erdélyi Zsuzsanna, Kóti Árpád, az idei év elején pedig Zsigmond Vilmos és Tőkés István. „A búcsú és fájdalom mellett joggal támadhat fel bennünk a büszke öntudat is: milyen szellemóriások élnek, alkotnak közöttünk, gyarapítják nemzeti és egyetemes kultúránkat” – méltatta a tavaly elhalálozott művészeket, alkotókat. Az államtitkár emlékeztetett: Kölcsey Ferenc olyan korban alkotta meg a Himnuszt, amelyet kétszáz éve irányadónak tekintünk kultúrában, identitásban, öndefinícióban, és bár a mai korstílus nem kedvez a reformkori patetikus látásmódnak, azért újra és újra kitermelődnek nemzeti kultúránk új hősei.  Fiatal ünnep a magyar kultúra napja, hiszen a Himnusz születésének napját csak 1989 óta ünnepeljük. „A Himnusz éneklésével, szavalásával, olvasásával újra és újra hitet teszünk a Kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi és kulturális összetartozása, a magyar kultúra egysége és oszthatatlansága mellett” – hangsúlyozta. Hoppál Péter szerint nem születési jog a műveltség és a kultúrához való hozzáférés, az állami szereplőknek azonban az a dolga, hogy mindenki számára lehetőséget biztosítsanak rá, és ezt a feladatot komolyan veszik – közölte. „De a kultúra társadalmi szerepvállalása is ez: a kultúra felemel. Legyen katalizátor, indítsa be a pozitív változásokat, emelje föl az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozókat, és erősítse meg a polgárságot, a társadalmi középréteget. És tartson meg bennünket” – fogalmazott az államtitkár. Mint hozzátette, a kultúra szövetségi rendszer is: a nemzeti kultúrák nélkül nincs európai kultúra, de a nemzeti kultúra egyben tartja a magyarságot is.
A kormányzat büszke Budapestre, annak kulturális kisugárzására, és nem véletlenül fejleszti a főváros kulturális intézményrendszerét – mondta el, hozzáfűzve azonban: magyar kultúra nincs a kis helyi közösségek és a vidék városainak munkája, kulturális élete, szellemi élete nélkül. Szükség van arra, hogy a fővároson kívül is olyan minőségi kulturális kínálat legyen, amely európai és világszínvonalon mérhető, ezért a célért a magyar kultúra napján díjazott személyek és intézmények rendkívül sokat tettek – hangsúlyozta Hoppál Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felemás királyhágómelléki részvét
A Kolozsváron tegnap örök nyugalomra helyezett Tőkés István a romániai magyar református egyház kiemelkedő személyisége volt, végtisztességben mégis némileg felemás módon részesült.
A temetési szertartáson részt vevőknek feltűnhetett, hogy az egy évszázados gazdag életút végén elbúcsúztatott teológus koporsója körül jobbára csak az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) képviselői álltak, a másik, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) vezetősége testületileg távol maradt. 
Annak ellenére, hogy a két kerület közös protestáns teológiai intézetének tíz esztendőn át volt tanára a megboldogult, 1983-as kényszernyugdíjazásáig az újszövetségi tanszéken tanított. Dr. Tőkés István teológiai professzor több mint négy évtizeden át volt egyik elöljárója az EREK-nek, egy évtizeden át a főjegyzői (püspökhelyettesi) tisztséget is betöltötte az egyházkerületben, püspök csak politikai megfontolásból nem lehetett a nacionálkommunista diktatúrában. Fia, Tőkés László két évtizeden át állt a KREK élén választott püspökként. Helyettese, Csűry István az ő utódaként tölti be jelenleg a püspöki tisztséget Nagyváradon.
A magyar miniszterelnök mellett jeles egyházi vezetők és személyiségek vettek részt Tőkés István temetésén, a Farkas utcai református templomban Pap Géza előző erdélyi püspök hirdetett igét, több búcsúbeszéd is elhangzott, köztük a római katolikus egyház képviselőjéé is. A Királyhágó-melléken szolgáló vagy szolgált lelkipásztorok közül többen magánemberekként vettek részt a szertartáson, az egyházkerület vezetőségét csupán egy világi személy (Antal János külügyi előadótanácsos) és egy koszorú képviselte. itthon.ma//erdelyorszag

Száz év a gondviselés jegyében
Tőkés István emlékezete
Életének századik évében, 2016. január 15-én kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében elhunyt Tőkés István református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van azóta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.” Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bizonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.” Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.” Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.«
Az igazságnak engedelmeskedett.”
CSINTA SAMU
Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam – „Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás”
A szabadságharc költője, Petőfi Sándor Székelykeresztúron a Gyárfás kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján. Sokáig volt Petőfi ottlétének élő tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb csak a vaspántok tartottak össze. A hálás utókor egy táblát helyezett el előtte és Kányádi Sándor sorait írta fel rá: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája / Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára”.
Ma így kiáltunk fel mindnyájan Tőkés István koporsója mellett, hogy meghalt az öreg tanú, akinek az élete és munkássága egybeesik egyházunk, kisebbségi életünk első világháborútól napjainkig tartó 100 éves történetével. Ő volt számunkra az a tanú, akit bármikor megkérdezhettünk, ha erről a múltról szerettünk volna valamit megtudni. (…) Tőkés István volt az az ember, aki szembeszállt az önkényuralommal és nem hallgatott. Krisztustól tanulta meg, hogy a keresztyén alázat nem meghunyászkodás, nem feledés, nem beletörődés, hanem határozott kiállás. Ő maga erről így vall: „Én az én megváltó Krisztusomért nemcsak börtönt tudok szenvedni, hanem a halált is bármikor kész szívvel vállalom. Tehát senki se számítson a kifárasztásomra…” Ezt a magatartást már a családi közösségben megtanulta a háromszéki Málnáson, ahol édesapja lelkész-esperes volt. (…) Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés Istvánra emlékeztek
Hosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen.
A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét.
A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoboravatásra készül Málnás község
Alig telt el néhány hét az önkormányzati választások óta, az újonnan megalakult községi tanács máris munkába kezdett. Maréknyi értelmiségivel és jóakaratú kalákázóval rendbe tették a községközpont piacosabb részeit, s elhatározták, hogy megünneplik Málnás település első említésének 650. jubileumát, mellszobrot állítanak a falu egykori református lelkészének, az egyház- és iskolaépítő Tőkés József Sepsi egyházmegyei esperesnek, ugyanakkor falunapot szerveznek, ezúttal a községközpontban.
Álomból valóság lesz
Hatszázötven esztendeje annak, hogy Nagy Lajos király egyik rendeletében megjelenik Málnás település neve – írja Balla Barna Márton helybeli református lelkész meghívó körlevelében. Százhatvan éve szentelték fel a falu újonnan épített református templomát, éppen 100 esztendővel ezelőtt született Málnáson Tőkés István Kolozsvári református teológiai tanár, püspökhelyettes, 65 éve hunyt el édesapja, Tőkés József lelkész-esperes, aki 42 éven át szolgálta a község székely-magyar közösségét, minden erejével törekedett az eklézsia és a falu gazdasági megerősítésére. Nem új az ünnepi elképzelés – tudtuk meg –, hiszen már több évvel ezelőtt megfogalmazódtak ez irányú törekvések, nevezetesen az, hogy mAradandó emléket, szobrot állítsanak egykori lelkészüknek a falu központjában, azon a helyen, ahol élt és dolgozott. A faluközösség hálája azért hangsúlyos, mert többen emlékeznek még az élők közül lelkészükre, aki az eklézsia erdőbirtokának egy részét azért áldozta fel, hogy felekezeti iskolát építtessen a málnási gyerekeknek a két világháború közötti időszakban, amelyben magyarul, anyanyelvükön sajátíthatták el a tudományt, amit csak így tudhattak alaposan magukévá tenni.
A jubileumi megemlékezés szombat délután veszi kezdetét a kultúrházban a megnyitóval és a helybeli iskolások ünnepi műsorával. Tőkés József mellszobrának leleplezésekor fellép a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt és a Vox Humana kamarakórus (vezényel ifj. Szilágyi Zsolt). Ezt követően a református templomban tudományos előadásokkal idézik fel a település múltját. A község régészeti és történelmi változásairól Székely Zsolt régész-történész, egyetemi tanár értekezik, a környék hasznosítható természeti kincseiről, fejlődési lehetőségeiről, az elkövetkező időszak gazdasági növekedését szolgáló tájképi-vendégforgalmi értékekről pedig e sorok írója.
– Az előadók egyben társszerzői is annak a Málnásról szóló tanulmánykötetnek, amely szintén a közös ünneplésünk része – hangsúlyozta Balla Barna lelkész –, s amelyet helyi erőből, kegyes adományokból sikerült kiadni a Sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó jóvoltából. Egyfajta írott és nyomtatott tanú, mAradandó üzenet az utánunk jövők számára. Vendégeinknek alkalmuk lesz megtekinteni a Duna TV Tőkés István életéről és munkásságáról készített kisfilmjét is. Nem szól más témáról a vasárnapi ökumenikus istentisztelet sem, amely után gazdag művészi műsort láthatnak vendégeink. Majálisozunk a focipályán, fellép a Fenyőcske táncegyüttes, lesz kórus-, könnyű- és mulatós zene is.
Megújult erővel
– Az önkormányzati választások óta megállás nélkül készülünk a hétvégi eseményre – mondta Szotyori Angéla, Málnás község új polgármestere.
– Kérem, mutatkozzon be lapunk olvasóinak.
– Szatmárnémetiben születtem. 26 éve telepedtem Málnásra, itt alapítottam családot. Negyedszázada általános asszisztensként dolgozom a helybeli családorvosi rendelőben. Ismerek mindenkit a faluban, igyekeztem lelkiismeretesen végezni, az ő érdekükben is, a munkámat. Az csak természetes, hogy tele vagyok, tele vagyunk új elképzelésekkel, tervekkel. A községi tanácsban egy személy kivételével mindenki új és kezdő. A kilenc tanácstagból hét az RMDSZ, kettő pedig az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben lett testületi tag. Három póttagunk is van. Én az RMDSZ megyei szervezetének támogatásával, de a Magyar Polgári Párt színeiben nyertem el a választók bizalmát, a polgármesteri széket. Zalánpataki várakozások
A napokban a községhez tartozó Zalánpatakon jártunk. Jelezték a helybeliek, hogy nagyon várják a polgármester asszonyt, szeretnék elmondani gondjaikat, elképzeléseiket. A leköszönő polgármester, Kasléder József köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik segítettek eddig elvégzett munkájában, megvalósításaiban. A mozogni tudók, a járművekkel rendelkezők már üzenik, kérik az új községgazdát, hogy próbálja megjavíttatni a Zalánpatak felé tartó rövidítő két meredekebb, nehezebben járható szakaszát.
Keserű szájízzel vettük tudomásul Zalánpatakon, hogy nincs kihasználva a sok munka és anyagi költség árán felújított Bugyogó feredő, s miként Préda Jenő bátyánk elmondta, a jó erős gázzal működő mofetta még annyira sem. Azt viszont öröm volt látni, hogy a Préda Barna alapította székely falumúzeum mellett újabb is született. A helybeli Timár család nemrég megvásárolt festői telkén néprajzi kiállítást hoztak létre, amely mellett a zsenge korú Timár Robi szándékszik saját farmját kiépíteni, bebizonyítani, hogy erővel, fiatalsággal, kitartással és sok-sok tenni akarással otthon, a faluban is meg lehet élni!
– Nem ismeretlenek számomra tennivalóink, ugyanis tagja voltam a községi tanácsnak – fejtette ki a polgármester asszony. – Hamarosan megkezdjük a falugyűléseket, eljutunk minden településre. Pályázni szeretnénk több falu- és vidékfejlesztési programra. Már voltam a megyeházán, biztatnak, segítenek nekünk. Ez ügyben az Alutus Régiótól is megkerestek, szándékunkban áll pályázni a Leader-programokban. Időközben nehézségek is adódtak, azokkal is foglalkozni kell. Például nálunk is bajt okozott az esőzések utáni árvíz, gondok vannak a kanálisrendszer működtetésével, azon is hamarosan javítani kell. Ami Zalánpatakot illeti, megkeresett Kálnoky gróf, és arra kért, hogy adjunk termelési engedélyt azoknak a zalánpatakiaknak, akik megfelelő minőségű bioélelmiszerrel tudják ellátni Károly herceg és a Kálnoky-vendégházak konyháit.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)