Idén már nem lesz képességvizsga a nyolcadikosoknak. „Ugyanannyi gyenge tanuló jut be majd iskolánkba ezzel az új rendszerrel is, amikor kizárólag a médiák döntik el a bejutást, mint eddig, amikor képességvizsga szűrte meg a jelentkezőket” – mondta Tőkés Elek, a kolozsvári Báthory István Gimnázium igazgatója. Különleges helyzetben van a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium, ahol mindkét eljárást alkalmazzák a kilencedikesek kiválasztásánál: a reál osztályba való bejutás a számítógépes elosztási rendszerrel működik, a humán osztályba jutáshoz viszont, Popa Márta igazgatónő elmondása szerint, vallásteszten kell átmenniük a jelentkezőknek. Kevés a szakképzett munkás. Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes elmondta, a kínálat hiánya miatt reális igény nincs a megyében a szakosztályokra. „Egy magyar tannyelvű szakközépiskola vagy szakmunkásképző létesítését minden évben megpróbáljuk a megyében, az egyházak bevonásával is, de ez mindeddig nem sikerült” – magyarázta. A szülők szerint a gyerek inkább végezzen egy jobb nevű elméleti líceumban, mintsem egy külvárosi román szakmunkásképzőben tanuljon. Székelyföldön és részben a Partiumban is jó arányban vannak jelen a magyar szakosztályok, de a szórványban egyelőre az is nagy gondot jelent, hogy a meglévő nyolcadikos tanulókat megtartsák a magyar tannyelvű kilencedik osztályokban. Szeben megyében egyetlen magyar kilencedik osztály indul, Szászmedgyesen, de az sem biztos, hogy a jelenlegi húszas létszámú nyolcadikból minden gyerek oda iratkozik. /A nyolcadikos tanulók idén először stresszmentesen léphetnek a líceum első osztályába. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 3./

Nyelv – szöveg – stílus témában július 21–26. között rendezte meg a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és a Georgius Aranka Társaság (GAT) a magyar szakos tanárok számára meghirdetett XVI. Bolyai Nyári Akadémiát Kolozsváron. A továbbképző tudományos szakirányítói Egyed Emese és Péntek János egyetemi tanárok voltak (BBTE, Kolozsvár). A tanfolyam Péntek János megnyitó beszédével kezdődött, melyben a szakma, a magyar nyelv tanításának gondjaira hívta fel a figyelmet. A házigazda Báthory István Gimnázium igazgatója, Tőkés Elek beszélt a neves iskola múltjáról, jelenéről. A szakmai találkozó kirándulással zárult. /Széman Rózsa Emese: Nyelv – szöveg – stílus a Bolyai Nyári Akadémián. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 2./

A Studium Kiadó /Kolozsvár/ saját nyomdával dolgozik, nem igényel támogatásokat, igyekszik önálló lenni. Tőkés Elek, a kiadó igazgatója tájékoztatott: 1991-ben alakult a vállalkozás, nyelviskolával kezdték és az ebben forgatott pénzt fektették be a könyvkiadásba. Az első könyvet 1993-ban sikerült kiadniuk. Elsősorban didaktikai és akkreditált tudományos kiadó, de szépirodalmat és ismeretterjesztő jellegű munkákat is kiadnak. Az iskolai vagy egyetemi tankönyveket minden további nélkül kiadják, nem csak magyar nyelven, hanem románul is. A másik kategória az egyetemi tanárok tudományos munkáit, kutatásait foglalja magába. Egyik legnagyobb vállalkozásuk volt a négy kötetes Magyar irodalmi szöveggyűjtemény, amelyet még a Helikon közössége szerkesztett, de nem volt keretük a kiadásra. Egy sikeres Reményik Sándor monográfiát is kiadtak. – A kiadó gerince és legnagyobb bevétele a tankönyv. /Varga Réka: „Lehetőleg saját lábon” A könyvek útja. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 19./

Az új tanévtől egyesül a Kolozsváron működő Báthory István Elméleti Líceum és a Pázmány Péter Katolikus Gimnázium. Az új tanintézet megtartja a Báthory István Elméleti Líceum nevet, itt helyet kapnak majd mind a világi, mind a felekezeti osztályok. A líceum átveszi a katolikus gimnázium összes tanulóját és tanárát, akik közül néhányan eddig is oktattak mindkét tanintézményben. Ugyanakkor az osztályok létszáma változatlan marad, s mindegyik megőrzi eddigi entitását. Kovács Sándor római-katolikus főesperes és Tőkés Elek, a Báthory-líceum igazgatója úgy vélték: az egyesülés a katolikus oktatás minőségének javulását, és a keresztény értékek megerősödését szolgálja minden téren. Fenntartással fogadta viszont az egyesülés hírét a katolikus gimnázium igazgatója, Schuller Hajnal. „Egy éve vagyok Kolozsvárt, és ez idő alatt sikerült megismernem mindkét iskola életét. A római–katolikus egyház számára fontos, hogy az az iskola, amely jezsuita és piarista alapokra épült, folytassa ezt a szellemiséget. Ha elkülönülünk, akkor az egyházi hangulat és szellem elvész. Ezért Jakubinyi György érsek urat arra kértem, a Báthory-líceumba nevezzen ki egy iskolalelkészt, aki hetente egyszer foglalkozik a diákokkal, s lelki nevelői tevékenységet tölt be. Az iskolában létre szeretnénk hozni egy kápolnát is” – nyilatkozta Kovács Sándor főesperes. Hozzátette: a tanfelügyelőséggel kötöttek egy húsz évig érvényes szerződést, miszerint az egyház biztosítja azt, hogy az ingatlanban magyar nyelvű oktatás folyik. Ez azt jelenti, hogy a visszaszolgáltatás alatt álló ingatlan helyrehozásához, felújításához, korszerűsítéséhez állami, illetve minisztériumi támogatást kaphatnak. Schuller Hajnal, a Pázmány Péter Római–Katolikus Gimnázium igazgatónője szerint az iskolák egyesülésével megszűnhet a katolikus identitás. A Pázmány Péter Katolikus Gimnázium 1993-ban létesült, jelenleg közel száz tanulója van. A két tanintézet egyazon ingatlanban működött. /Nagy-Hintós Diana: Egyesül a kolozsvári Báthory-líceum a katolikus gimnáziummal. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

Február 14-én, vasárnap a Pázmány Péter Római Katolikus Gimnázium néhány diákja szüleikkel együtt néma tüntetést szervezett Kolozsváron a Főtéren, a Szent Mihály-templom előtt. A jelenlevők így kívántak tiltakozni iskolájuknak a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumba való beolvasztása ellen. Mind a tanulók, mind szüleik azt sérelmezik, hogy nem kérték ki véleményüket, és nem tájékoztatták őket előre a főesperesi szándékokról. Schuller Hajnal, a katolikus gimnázium igazgatónője elmondta: mindvégig ellenezte a beolvasztást. /Nagy-Hintós Diana: Néma tüntetés az iskolaegyesítés ellen. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./ „Államosítás egyházi segédlettel?!”, „Beolvadás = lassú elolvadás”, „Jakubinyi György, Kovács Sándor, ne adjátok el iskolánkat!” – ilyen transzparensekkel vonult fel a kolozsvári Szent Mihály-templom bejáratánál a Pázmány Péter Katolikus Gimnáziumban tanuló diákok és szülők közel másfél száz fős csoportja. Bazsó-Dombi Attila görög katolikus lelkész – akinek hat gyermeke közül három tanul a Pázmány Péter Katolikus Gimnáziumban – a nemzeti és felekezeti identitást őrző és erősítő intézmények ellehetetlenítését célzó törekvések közé sorolta az iskola megszüntetését. A kolozsvári római katolikus főesperesi hivatal ezzel szemben úgy véli: a Pázmány Péter Katolikus Gimnáziumnak a Báthory István Elméleti Líceumba való beolvasztása erősíti a felekezeti oktatást. Másfelől így könnyebben hozzá lehet jutni a visszaszolgáltatás alatt álló egyházi ingatlan korszerűsítéséhez, javításához szükséges állami pénzekhez. A katolikus iskola beolvasztását kérő Kovács Sándor kolozsvári római katolikus főesperes, valamint Tőkés Elek, a Báthory-gimnázium igazgatója korábban kifejtett álláspontjához hasonlóan Kónya Zoltán főgondnok úgy vélekedett: a két iskola összevonása azért hasznos, mert így „a katolikus oktatás kiterjed az egész iskolára, és nem csak egy-két osztály fog katolikus nevelésben részesülni, hanem az egész Báthory-iskola”. A szülők és a diákok elszántak. A Báthory-gimnáziumban a szeptember 15-én kezdődő tanévnyitón is felvonulnak transzparenseikkel, és szórólapokat osztogatnak. /Benkő Levente: Fejlesztés vagy önpusztítás? = Krónika (Kolozsvár), szept. 15./

Kolozsváron a Báthory István Elméleti Líceumban megtartották az évnyitót, Tőkés Elek igazgató mondott beszédet. A „második” tanévnyitó feszültebb volt. Diákok a Báthory líceumba beolvasztott Pázmány Péter Római Katolikus Líceumból tiltakozó feliratos plakátokat tartottak olyan feliratokkal, mint: „Ne vegyétek el az iskolánkat”, „Az Alfa örök”, „Vajon Báthory István fejedelem támogatná ezt?” A megnyitón jelen volt Kovács Sándor főesperes mellett Fodor György piarista confráter, továbbá László Attila alpolgármester, Pásztor Gabriella államtitkár, Péter Tünde megyei tanfelügyelő helyettes, és természetesen a Báthory-líceum vezetősége. Tőkés Elek igazgató beszédében kiemelte, hogy az iskola a 430. tanévet kezdi, Báthory István alapító levelének a keltezésétől számítva. Amikor Schuller Hajnal igazgatónő beszélni kezdett, az igazgató és a vendégek, a főesperes, az alpolgármester, államtitkár, főtanfelügyelő helyettes szó nélkül távoztak a díszteremből. Schuller Hajnal a diákok, a szülők jogait sértőnek tartotta, hogy megkérdezésük nélkül döntöttek, teljesen váratlanul, amivel szerinte a katolikus ügyet is elárulták. /Ú. I. : ... régi szűnt meg. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./

A Kolozsvári Római Katolikus Teológiai Líceum egyesült a Báthory István Elméleti Líceummal. Az átszervezés szükségessé vált, mert a Római Katolikus Líceumba alig 73 tanuló járt, ez a létszám nem volt elegendő ahhoz, hogy megőrizze jogi személyiségét a törvénynek és a különleges minisztériumi engedélyeknek megfelelően. (A törvény minimum 200 tanulót, a különleges engedély pedig 130 tanulót ír elő). A Báthory István Líceum épületeit, melyekben 1948-ig a Piarista Főgimnázium működött, visszaigényli a római katolikus egyház. A bizonytalan tulajdonjog miatt semmiféle komolyabb támogatást nem kap az iskola a főjavítások és fejlesztések elvégzése érdekében. A két intézmény egyesítésekor az egyház vállalta, hogy 20 évig ingyen a Báthory István Líceum használatába adja az ingatlanokat a következő feltételekkel:– az iskola magyar tannyelvű marad az I–XII. osztályok számára, a világi osztályok mellett római katolikus, teológiai profilú osztályok is fognak működni, a tanárokat a teológiai profilú osztályokba az egyház jóváhagyásával nevezhetik ki. Ilyen biztosítékokkal egyetlen más kisebbségi iskola sem rendelkezik Romániában. Oktatásszervezési és nevelési téren az egyház és a Báthory István Elméleti Líceum a következőkben állapodott meg: 1. Az Egyház biztosít egy spirituális nevelőt (lelkészt); 2. A mindenkori kolozsvári főesperes a Báthory István Elméleti Líceum vezetőtanácsának a tagja lesz; 3. A Báthory István Líceum tiszteletben tartja a római katolikus és más vallású diákok és tanárok identitását; 4. Az egyház javaslatára egy római katolikus nevelésért felelős aligazgatót neveznek ki; 5. Az Egyház mind erkölcsiekben, lelkiekben és anyagiakban támogatja az egész iskolát, különös tekintettel a római katolikus osztályokra; 6. Az Egyház reméli, hogy a jó együttmunkálkodás jegyében a keresztény értékek teret fognak hódítani az egész tanintézetben. Ebben az iskolaalapító jezsuiták és a munkájukat folytató piaristák hagyományait követjük, akik mindig elkötelezettek és kegyesek voltak a városhoz és általában a világi társadalomhoz. /Kovács Sándor főesperes, Tőkés Elek, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója: Nyilatkozat a Báthory-líceum és a katolikus egyház közötti megállapodásról. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 17./

Január 14-én Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei /Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008/ című épített öröksége című kötetét Tőkés Elek, a Stúdium Könyvkiadó igazgatója mutatta be. Az igényes kiadvány az itt élők és az elszármazottak számára egyaránt szívet melengető alkotás. A kötet eleget tesz a tudománynépszerűsítésnek és a nyelvi igényességnek. Bármely Kolozsvárról szóló könyv képes valami újat nyújtani az olvasónak. Asztalos Lajosban a lelkes helytörténész tiltakozott a kötet terjedelmi korlátai miatt. Többek között ezért nem sikerült beszerkesztenie egy térképvázlatot, ami pedig nagyon hasznosnak bizonyult volna. /Ö. I. B. : Újabb kötet a kincses városról. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./ „Már több mint negyven éve Kolozsváron élek, és elmondhatom magamról, hogy ismerem a várost, ez a könyv mégis rengeteg újat tartalmaz” – fejtette ki véleményét Tőkés Elek Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei című könyvének kolozsvári bemutatóján. A kötet a város legszebb és legjellegzetesebb épületeit mutatja be történeti és művészettörténeti szempontból. „Asztalos Lajos nyitott szemmel figyeli a csaknem ezer éves város kincseit, észrevesz olyan apróságokat, amelyeken mások átsiklanak. A könyv végigköveti az építészeti alkotások állapotának alakulását a történelem során. Érdemes felfigyelni ezekre az alkotásokra, hiszen az épített kincsek a városlakók szellemi és műveltségi szintjét, illetve igényességét is tükrözik” – mutatott rá Tőkés Elek. Szerinte a szerző elismerésre méltó nyelvi igényességgel alkotta meg a szövegeket, a Rohonyi D. Iván által készített fényképek pedig valósághűen tárják az olvasók elé a város díszeit. /Hideg Bernadette: Kolozsvár épített kincsei. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

Április 22-én a kolozsvári Piarista templomban a szentmise a Báthory-napok nyitó mozzanata volt. Jakubinyi György érsek prédikációjában a kötelességteljesítésre hívta fel a diákok figyelmét. A szentmisét követően a résztvevők átvonultak a Báthory István Líceumba, ahol Jakubinyi érsek megáldotta és Szent József tiszteletére felszentelte az iskola új kápolnáját. A kápolnaszentelés után az iskola dísztermében folytatódott az ünnepség. Tőkés Elek igazgató emlékeztetett az alma mater 430 éves fennállására. Az ünnepélyes megnyitó a diákok néptáncbemutatójával zárult. /Dénes Gabriella: Iskolai kápolna szentelése Kolozsváron. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 3./

Életének 54. esztendejében váratlanul elhunyt Tőkés Elek /Bánffyhunyad, 1955. szept. 28. – Kolozsvár, 2009. jún. 6./, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója. 1988-tól volt magyar szakos tanára a Farkas utcai középiskolának, 2000-től pedig igazgatója. Tanfelügyelőként, majd a Vallásügyi Államtitkárság igazgatójaként jelentős szerepet játszott a Kolozs megyei magyar oktatás fejlesztésében. /Elhunyt Tőkés Elek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./

Tőkés Elek 1955. szeptember 28-án született Bánffyhunyadon református lelkészi családban. Édesapját az 1950-es évek elején kényszermunkára a Duna-csatornához hurcolták, a család támasz nélkül maradt. Tízéves korában Kolozsvárra került a nagyszülőkhöz. 1988-tól a 3-as számú Matematika-Fizika Líceum (mai Báthory) magyartanára. A rendszerváltást követően kollégái felkérték a magyar szakos tanárok tanfelügyelői tisztségének a betöltésére (1990–1995). Lemondását követően az Erdélyi Református Püspökség tanügyi tanácsosa volt, s ugyancsak a református egyház megbízásából a Vallásügyi Államtitkárságon képviselte a magyarság ügyét. 2000 novemberétől a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója. Karizmatikus és perspektívában gondolkodó, meghatározó személyiség volt. Az iskola tanári közössége fájdalmasan búcsúzik váratlanul elhunyt igazgatójától. /A Báthory István Elméleti Líceum tanári közössége: In memoriam Tőkés Elek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 10./

Négy szívből jövő írás búcsúztatta a váratlanul elhunyt Tőkés Eleket, a Báthory István Elméleti Líceum népszerű igazgatóját. – Sárkány Jenő tanártársa közel 30 esztendőn át volt barátja, tanúja Tőkés Elek életútjának, aki a nyelv és közösség szolgálatát végezte. – Péter Tünde, főtanfelügyelő-helyettes emlékeztetett: az idei tanév tragikusan kezdődött és tragikusan ért véget. 2008. szeptember 11-én itt, a Házsongárdban búcsúztak dr. Wolf Rudolftól, az Apáczai-líceum igazgatójától. Most ismét kevesebbek lettek, gyászol a Báthory-líceum, kiváló pedagógusát és nagy igazgatóját veszítette el egy személyben. Közössége és nemzete iránti elkötelezettsége példaértékű volt. – Vekov Imre a diákok nevében búcsúzott az eltávozott igazgatótól. – Káptalan Erna, a Báthory István Elméleti Líceum aligazgatója hangsúlyozta, a líceum nem egy igazgatót veszített el, hanem a Nagy Igazgatót. / In memoriam. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 12./

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

Két évtized krónikája
Legyen minden kántor-tanító Erdélyben Isten drága ezüst kürtje. Kürtfúvó nemzedék, amely az Isten üzenetét juttatja el a mi pusztában vándorló népünkhöz, hogy eljussunk egyszer az ígéret földjére. (Dr. Csiha Kálmán)
Nem kis kiváltság évezredek határán iskolát alapítani, fenntartani, és az induló nemzedékeknek utat mutatni – véli Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes. – A húszéves visszatekintés egyben igazolás is – fontos volt, mert él, mert szükség volt rá, mert fogalommá vált, és él tovább, mert még vagyunk.
– Népünk, nemzetiségünk gyermekeiért, a jövő generáció neveléséért érzett felelősségünk tudatában, az 1990/91-es iskolai évtől egyházi összefogással egy érettségi utáni hároméves ökumenikus kántortanító főiskolát szerveztünk az 500 éves marosvásárhelyi református Vártemplom mellett – jelentette be a jó hírt 1990. november 15-én Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor.
– Létrehozását az tette szükségessé – írja dr. Barabás László –, hogy a romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban, keresztyén értelmiségiekben (csak Maros megyében több mint 180 magyar tanítóra lett volna szükség), gyülekezeteinkben pedig képzett kántorokban, énekvezérekben. – Akik ma ezt a pályát választják, sohasem feledkezhetnek meg a hajdani kántor-tanítók, a régi "mesterek" példáiról. Azokról, akik valóban hű pásztorai, mindenesei tudtak lenni egy-egy kis gyülekezetnek – olvassuk Nagy Pálnak a tízéves évfordulóra készült méltatásában.
A Vártemplomban ünnepelte a kántor- tanítóképző főiskola 2010. november 6-án és 7-én, szombat-vasárnap, működésének 20. évfordulóját. A közösség a közelmúltba tekintve a jövőre is gondolt, és mintegy hagyományt teremtve jelentette meg krónikáját, a Mentor Kiadó gondozásában. A két évtizedes intézményépítő munkára visszatekintő, a küzdelmes hétköznapokat és emlékezetes ünnepeket fölidéző jubileumi kötet címe: Iskola a magasban, iskola a mélyben. Szerkesztője Barabás László, kiadja az MKTF, összeállításában közreműködtek: Kicsi Noémi, Berekméri Csilla, Kerekes Tímea.
– Ne várjunk külső segítséget, nézzük önmagunknak az erejét, hitét, reménységét, ősöknek a példaadását, e vártemplomoknak az üzenetét. És akkor hiszem, hogy mi is ott vagyunk, és ott leszünk mindig azok között, akik szántanak, mert reménységük van arra, hogy aratni is fognak – vélekedett 2000 decemberében Nagy László unitárius lelkész, esperes.
Testvéri segítség mégis érkezett, mégpedig Nagykőrösről. 1992-ben jött létre a testvériskolai kapcsolat az akkor éppen újjáalakult és önállósodott, államilag elismert hasonló típusú tanintézménnyel, a Duna melléki és nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskolával, amely jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. Az MKTF ennek a kihelyezett tagozata. A kapcsolat több mint gyümölcsöző!
Az elmúlt húsz évben (pontosabban 1994-től 2010-zel bezárólag) a főiskolán 619-en végeztek, megszerezve a tanítói, és legtöbbjük a kántori oklevelet is. A húszéves évforduló küszöbén 150 nappalis és levelező szakos diák és közel 40 tanár, lelkész, orgonaoktató, a pedagógiai gyakorlatot segítő tanítónő, óvónő tartozott a főiskola hatósugarába. Fülöp G. Dénes alapító lelkész gondjaiban hordozta a képző sorsát, szívügyének tekintette fennmaradását. 2005-ben bekövetkezett halálával nagy veszteség érte az intézetet. A kuratóriumi elnöki tisztséget azóta Ötvös József lelkipásztor-esperes tölti be, vezetésével a Vártemplomi Egyházközség a helyi fenntartó patrónus. Az egyházközség az MKTF és a Calepinus népfőiskola használatába adta a régi parókia épületét, az intézet itt működik, és tanteremként használja az egyházközség diakóniai központjának földszinti termeit és az egykori leányiskola épületének néhány helyiségét is.
– Tanárként, közművelődésünk szellemi munkásaként, néprajzkutatóként az elmúlt két évtizedben sok erdélyi településen megfordultam. Iskolában, osztálytermekben, templomban, falutalálkozókon, kórustalálkozókon, táncházban és tájházavatókon, és felsorolni is nehéz lenne még, hányféle helyen: ismerős arcokkal találkoztam. Ők a mi végzett diákjaink, a "kántortanítósok". Úgy tapasztalom: legtöbbjük büszkén viseli ezt a nevet. Lassan ők lesznek a tanítók és anyanyelvi kultúránk szellemi munkásainak derékhada – vallja az iskola szíve és motorja: dr. Barabás László.
A főiskolán az ezredfordulóig 244-en végeztek, legtöbbjük visszatért szülővidékére, ott tanítanak, ahonnan jöttek: Maros, Hargita, Kovászna, Fehér, Brassó, Szeben, Hunyad, Arad, Szilágy, Szatmár megyékben. A fiatal kántortanítók közel fele szórványvidéken tanít. A négyszáz oldalas könyv külön-külön foglalkozik az első és a második évtized eseményeivel, dr. Barabás László tollából; továbbá ünnepi istentiszteleti tanévnyitó és ballagási beszédek (a szerzők: dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Tőkés Elek, Nagy László, dr. Nagy István, dr. Pap Géza, dr. Bustya Dezső, dr. Szőcs Ferenc, Ötvös József), valamint sajtótudósítások, méltatások sorjáznak. A Tanítóképzés és a Kántori szolgálat című tömbök taglalják a szakmai kérdéseket, dr. Szenczi Árpád, Mester Mihály, Piet Boot, dr. Gasparics Gyula, dr. Pletl Rita, Makkai Kinga, illetve dr. Benkő András, Ferencz István, dr. Csíky Csaba, dr. Péter Éva, dr. Bögözi Molnár Erzsébet Tünde szerzőségével. A harmadik fejezet a Faluról falura, templomtól templomig, lélektől lélekig (Néprajzi táborok, 1993–2005) címet viseli, és a nyári egyházszolgálati és népismereti táborok, tanulmányutak, a szórványokban tett látogatások tapasztalatait, élménybeszámolóit tömöríti. A kiadvány dokumentáris értékét növeli a Vivat academia, vivant professores cím alatt olvasható negyedik rész, a főiskola tanári névsoraival 1990–2000 és 2000–2010 között, illetve a 20. évfordulón, tanári kislexikonnal. Következik az Évfolyamok, csoportképek, vallomások című összeállítás a főiskola eddigi végzettjeinek, valamint a jelenlegi diákok névsoraival, majd a pontos statisztika: összesített létszám a végzett kántortanítókról, s végül a főiskolán készült szakdolgozatok tematika szerinti jegyzéke. Közben pedig szemünket gyönyörködteti a sok, zömmel színes fotó, a két évtized hálaadó, emelkedett hangulatú történéseinek megannyi értékes képi dokumentuma. Népújság (Marosvásárhely)

„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”
Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt.
– Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra?
– 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók.
– „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat?
– Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt.
Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül.
– Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”?
– Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat.
– Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket?
– Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg.
Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek.
Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg.
Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ).
Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról.
– Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat?
– A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle.
– Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel?
– Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés.
Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár)

Együttműködő református középiskolák
Hálaadó istentisztelettel kezdődött a huszonegyedik tanév az elmúlt hétvégén, Szatmárnémetiben, a hat erdélyi, illetve három partiumi református oktatási intézmény számára.
A Láncos-templomban tartott ünnepségen a jelenlévők megemlékeztek a felekezeti iskolákújraalapításának húszéves évfordulójáról, ugyanakkor hálát adtak azért, hogy a több mint 450 éves múltra visszatekintő, vendéglátó iskola, a Szatmárnémeti Református Gimnázium, a 2011/2012-es tanévet régi-új épületében kezdhette meg. A kétnapos esemény első napján, 2011. szeptember 17-én, Tőkés László, az iskolát újraalapító Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, az Európai Parlament alelnöke hirdetett igét. Örömét fejezte ki, hogy végre rendeződött a Szatmárnémeti Református Gimnázium 2004 óta húzódó székhely-gondja. Mint ismert, a református egyház évekkel ezelőtt visszakapta az 1704-ben épített, később több ízben bővített Kálvin János téri ingatlant, de mivel ebben egy magyar tannyelvű középiskola, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium működött, hosszas egyeztetésre volt szükség annak érdekében, hogy mindkét fél elégedett legyen. Sok megoldásra váró probléma van még a református oktatás terén Erdélyben és a Partiumban, emlékeztetett Tőkés László, majd példaként megemlítette a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumot, mely évek óta küzd egykori épületének tulajdonjogi tisztázásáért. „Ideje saját kezünkbe vennünk a sorsunk alakulását” – hangsúlyozta a volt királyhágómelléki püspök, utalva a nemrég bejegyzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) célkitűzéseire, melyek közül megemlítette a verespataki aranykitermelés elleni fellépést, a Mikó Imréről elnevezett gazdasági program megvalósítását, valamint a jogtalanul elkobzott egyházi tulajdonok visszaszerzését.
Szilágyi Éva a házigazda Református Gimnázium nevében mondott köszönetet az igehirdetőnek nemcsak az igei szolgálatért, hanem azért is, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor kevesen hittek a felekezeti oktatás jövőjében, ő kitartóan küzdött az iskolák újraalapításáért, majd fejlesztéséért.
Trianon után, illetve az 1948-as kommunista államosítás során mintegy 1300 egyházi iskolát szüntettek meg. A Temesvárról indult rendszerváltás után a történelmi egyházak, akárcsak a Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetői, fontos lépéseket tettek az Erdélyben évszázados hagyományú felekezeti oktatás helyreállítása érdekében, emlékezett vissza Tolnay István, aki Tőkés Elekkel, az Erdélyi Egyházkerület néhai előadótanácsosával közösen maga is fontos szerepet vállalt az intézményépítésben. A tanügyi tanácsos az új oktatási törvénnyel szemben támasztott aggályait is megfogalmazta, miszerint nyugtalanító, hogy az új jogszabály egybemossa a felekezeti és a magánoktatást, holott az ország alaptörvénye határozottan különbséget tesz a kettő között. Hozzátette, hogy nemcsak a meglévő felekezeti iskolai rendszer megerősítéséért, hanem annak bővítéséért is küzdeni kell. „Örömre ad okot, hogy a jövőben több egyházközség, például a szórványvidékhez tartozó resicabányai református közösség is óvodát akar indítani. Ne feledjük: a református iskola, magyar iskolát jelent!” – zárta mondanivalóját Tolnay István.
A délután folyamán fellépett a Szatmári Református Egyházmegye Lelkészkórusa, valamint a Református Gimnázium Gyermekkórusa; később az érdeklődők megismerhették a gimnázium épületének múltját és jelenét is. Az országos tanévnyitó alkalmat teremtett arra is, hogy az igazgatók, iskolalelkészek és vallástanárok, illetve a Romániai Református Pedagógiai Intézet jelenlévő képviselői megvitassák közös terveiket.
Vasárnap zászlós felvonulással folytatódott a rendezvénysorozat, majd igét hirdetett Csűry István királyhágómelléki püspök. Az ünnepi köszöntők után a gimnázium ünnepi műsora zárta a kétnapos eseményt. Jövő év szeptemberében egyébként Sepsiszentgyörgyön tartják majd meg a református kollégiumok országos tanévnyitóját, mely egybeesik a kárpát-medencei református tanintézetek találkozójával is. erdon.ro

Húsz éve indult újra a református oktatás Marosvásárhelyen
1557-re visszatekintő múlt, a tudás fellegvára, színvonalas felekezeti és világi oktatás, folyamatos építkezés, államosítás, vagyonelkobzás és betiltás, majd 46 éves szünet után gáncsoskodásokkal tele újrakezdés – a marosvásárhelyi Református Kollégium dióhéjban felvázolt története. Az iskola a vallásos oktatás újraindításának huszadik évfordulóját ünnepli e hét végén. A kerek évforduló kapcsán nem árt visszapillantani, hogyan is történt az újrakezdés, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak, akik szívügyüknek tekintették, hogy a református iskola helyet kapjon a saját épületében. A rögös újrakezdésről, a kronológiai sorrendet követve, Horváth Gabriellával, az önálló intézmény első igazgatójával beszélgettünk.
– 46 éves kényszerszünet után az egykori Református Kollégiumban, amelyben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum működött és működik mai napig, 1994-ben ismét beindult a református oktatás. Nehéz volt az indulás, a felvételi vizsgát Nyárádszeredában kellett megtartani. A diákok nem kaptak helyet a Bolyaiban, a Gecse utcai Kistemplomban és a Vártemplom Bernády téri tanácstermében tartottuk az órákat. Kémiatanárként felemelő és különleges érzés volt a kistemplomi úrasztalánál kémiaórát tartanom a 29 tanulónak. A következő években is indult egy-egy református osztály, továbbra is a Bolyai keretében. D. dr. Csiha Kálmánnak, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Tőkés Eleknek, az egyházkerület tanügyi tanácsosának, Sárpataki János esperesnek és dr. Mártha Ivor, az egyházkerület főgondnokának fáradhatatlan küzdelme végül sikerre vezetett, a tagozatként működő teológiai osztályok kiváltak a Bolyaiból, és a Református Kollégium 2000 szeptemberétől önálló iskolává vált. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha Donáth Árpád akkori főtanfelügyelő- helyettes messzemenően nem támogatja az ügyet. Az említett személyiségek közül, sajnos, egyik sincs életben, de elismerés és hála illesse őket az akkori kitartásért.
– Hogyan körvonalazódott az önálló intézmény újraindítása? Mikor bízták meg az intézmény vezetésével?
– 2000 augusztusára körvonalazódott a Református Kollégium újraalakulása, évfolyamonként egy-egy osztállyal. D. dr. Csiha Kálmán és Tőkés Elek felkértek, hogy vállaljam el az új iskola igazgatását, bár katolikus vagyok. Elfogadták a feltételemet, hogy nem mondok le a Bolyai-beli igazgatóhelyettesi tisztségemről, és párhuzamosan végzem mindkét megbízatást. Megalakult az intézmény, de a minisztériumi rendeletet nem adták át. Tantestületi, vezetőtanácsi gyűléseket, szülői értekezleteket tartottunk, a szülői bizottság elnöke Fúró Attila lett. Az osztályok betűjele továbbra is az R maradt. Létezésünkről a Népújság, a Krónika és az Antena 1 tudósított először.
– Hogyan alakult tovább a kollégium élete?
– Peregtek az események. A tanév kezdetén Tőkés Elek szervezésében Marosvásárhelyen került sor a református kollégiumok és lelkészi vezetői tanácskozására, ahol jelen volt a Vallásügyi Minisztérium két képviselője is. Közben D. dr. Csiha Kálmán püspök értesített, hogy Buenos Airesből a magyar emigráció 18.000 kötetes könyvadománya érkezik, a refisek sikeres gólyabált szerveztek a Víkendtelepen, a reformáció ünnepén Csíki Ágnes vezetésével a kollégium kórusa énekelt. A tantestületi gyűlésen született meg a döntés, hogy Csiha Kálmán nyugalomba vonult iskolaalapító püspököt a kollégium tiszteletbeli lelkész igazgatójává kérjük fel. A 2001–2002-es beiskolázási tervbe két osztály – egy teológiai és egy matematika-informatika osztály – beindítását kértük, ez utóbbit nem hagyták jóvá, ezért kérésünket két teológiai osztályra módosítottuk. Közben az akkori főntanfelügyelő figyelmeztetett: a kis diáklétszám miatt bizonytalan a kollégium sorsa! Ebben az időben avatták fel a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központot, az intézmény élére László Zoltán lelkész igazgatónkat nevezték ki. Helyét a kollégiumban Enyedi Csaba lelkész vette át. Közben a kollégium megszervezte az országos bibliaismereti Ki mit tud? vetélkedőt, a diákok Kolozsváron zenei versenyen vettek részt, ugyanakkor a bolyais diákokkal közösen is számos rendezvényünk volt. Hollandiai támogatással új bútorok kerültek a kollégium osztálytermeibe. 1998-tól megjelent a diáklapunk, az Agapé. 2001 májusában megtartottuk az egyházi érettségit. A tanfelügyelőségen megjelent állami érettségi és felvételi adatbázisában a kollégium nem szerepelt külön iskolaként, továbbra is a Bolyai tagozataként tüntették fel, ugyanakkor, kérésünkre a kollégiumban négy címzetes tanári állást hirdettek meg. A tanév során többször fordultam segítségért Donáth Árpádhoz, az RMDSZ-hez amiatt, hogy az iskola önálló létét még mindig megkérdőjelezték, különböző okokra hivatkozva nem akarták elismerni.
A Bolyaival közösen tartottuk a tanévzáró ünnepséget, az évzáró hálaadó istentiszteletet pedig a Kistemplomban, ahol Sárpataki János hirdette az igét.
– Az első kollégiumi tanév lezárult, de még mindig nem volt a vezetőség birtokában a létét szentesítő hivatalos irat. Ezt mikor kapták meg? Hogyan és miért kellett távoznia az intézmény éléről?
– A főtanfelügyelő aláírásával 2001 augusztusában Donáth Árpád adta át az átiratot. Ebben az is szerepelt, hogy a marosvásárhelyi Református Kollégium épülete a Bolyai utca 3. szám alatt található. Ezzel kezdődhetett az új tanév. Mivel a 2001–2002-es tanévben már két IX. teológiai osztályt indítottunk, az osztályokat alfa és beta jelzéssel illettük. Az elsőbe a humán tantárgyakat, a másodikba a reál tantárgyakat választó diákok kerültek. A hivatalos pecsét mellé belső használatra elkészült az "angyalos" pecsét is. Döntés született, hogy a tanítási hét áhítattal kezdődik és áhítattal fejeződik be. Röviddel a tanítás megkezdése után átirat érkezett a Bolyai líceumba, amelyben közölték, hogy visszavonták a Református Kollégium augusztusban átadott működési engedélyét, mert egy épületben nem működhet két állami iskola. Dónáth Árpád értesítette a minisztérium illetékeseit, az RMDSZ-t, mi pedig nem vettünk tudomást a visszavonásról, nem is hangoztattuk, de közölték velem, hogy a főtanfelügyelő nem írja alá ideiglenes igazgatói kinevezésemet csak úgy, ha lemondok a Bolyai líceumban betöltött aligazgatói tisztségemről. Erről két okból nem mondhattam le: egyrészt, mert versenyvizsgával nyertem el ezt a beosztást, másrészt pedig helyettem nem biztos, hogy magyar aligazgatót neveztek volna ki. Tőkés Elek tanügyi tanácsosnak, Ötvös József esperesnek és Csáky Károly főjegyzőnek három kollégát neveztem meg, akik átvehették tőlem a tisztséget. Ötvös József úgy döntött, Székely Emese angol szakos tanárnőt javasolja a kollégium igazgatói állásának betöltésére. Ezzel a püspök úr egyetértett, így 2001. október 24-től Székely Emese tanárnő megkapta az igazgatói kinevezését. A 2013–2014-es tanévtől Benedek Zsolt követi őt e tisztségben.
– Miközben folyt a tanítás, a köztudatba is beépült a Református Kollégium léte, fontos események történtek. Visszaszolgáltatták az iskola épületét a református egyháznak, címerét visszahelyezték a homlokzatra. Mikor történt mindez?
– A visszaszolgáltatás 2005-ben történt meg, a címert és a Református Kollégium feliratot pedig 2007-ben helyezték ki a homlokzatra – számolt be az újraindított intézmény első igazgatója.
Ünnepel a Református Kollégium. November 8-án, szombaton 17 órára a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba ünnepi műsorral várják az öreg- és jelenkori diákokat, szülőket és érdeklődőket. Vasárnap 12 órakor a Vártemplomban hálaadó istentiszteletet tartanak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepelt a marosvásárhelyi Református Kollégium
A vallási oktatás újraindításának 20. évfordulójára emlékeztek kétnapos rendezvénysorozat keretében. Szombaton a Nemzeti Színházban ünnepi műsort szerveztek, ahol beszédek hangzottak el, visszatekintettek az ősi iskola múltjára, felelevenítették az újrakezdés nehézségeit, mindezt a gyermekek, növendékek eladásaival fűszerezve. Vasárnap a Vártemplomban tartottak ünnepi istentiszteletet.
MI vagyunk a kollégium, építjük, formáljuk az iskolát
Az ünnepséget Kovács Szabolcs egykori iskolalelkész áhítata kezdte, majd sorra következtek a díszbeszédek, amelyek közé a Református Kollégium jövőjét szavatoló kis óvodások, valamint az elkészít és első osztályos kisgyerekek műsorát ékelték, ezzel színessé és hangulatossá tették az estét.
– 457 éve indult el útjára Marosvásárhelyen a református felekezeti oktatás. Mégis a 20 éves refit ünnepeljük. Az iskola 391 éven keresztül volt a marosvásárhelyi magyar oktatás fellegvára. Annyi éven át állt a magyarság szolgálatában, és nevelt, oktatott. Tette ezt hittel, szeretettel, odaadással. Nemcsak neveket, hanem személyiségeket adott Marosvásárhelynek és a nagyvilágnak. Tette a dolgát mindenki: tanár és diák egyaránt. Tette a dolgát a két Bolyai, Bernády György, Köteles Sámuel, Molter Károly, Gecse Dániel, Vályi Gyula, Aranka György, Koós Ferenc, Borsos Tamás, Török János és még sokan mások. Értékeket kaptak és ugyanazt adták tovább a jövő nemzedékének. A közel négy évszázadon keresztül kivívta a tiszteletet és az elismerést.
1948-ben ezt a dics múltat az akkori rendszer egy tollvonással megszüntette, porba tiporta. Nehéz időket élt át a Református Kollégium, de előretekintett, s a múltban kivívott tiszteletet továbbadta az új iskolának. Ez lett később a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, amely méltón vállalta fel a jogutód szerepét az egykori kollégium épületében. Színvonalas oktatás, eredmények. Ez az iskola is tiszteletet vívott ki magának Marosvásárhelyen és nem csak. De ez az iskola már nem a kollégium volt… A kommunista rendszer is, mint bármelyik rendszer az idők folyamán, megbukott. Új szelek kezdtek fújdogálni az egykori Református Kollégium épületében. A régi iskola újraindításáról kezdtek suttogni, de csak nagyon halkan. Hiszen nagyon sokan voltak azok, akik hallani sem akartak erről. Még most is sokan vannak... 46 évi szünet után, egy lelkes csapatnak köszönhetően újraindult az oktatás. És most MI vagyunk a kollégium, mi építjük, formáljuk a régi iskolát. Tiszta lelkiismerettel és örömmel jelenthetem ki, hogy jól csináljuk. Diákok, szülők és tanárok egyaránt. A Református Kollégium ismét elismert iskola, az eredményeink vizsgákon és versenyeken magukról beszélnek. Az új kollégiumnak van azonosságtudata, van jelleme és szellemisége – mondta ünnepi beszédében Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik az iskola ügye mellé álltak, a szülőknek, akik bíztak az iskolában és gyermekeiket ebbe az iskolába íratták.
Kész a leltár
Székely Emese volt igazgatót, aki több mint egy éve köszönt le, hosszan megtapsolták. Elmondta, hogy a 12 évet – süti megfogalmazásban – a felelősségviselés jellemezte. Ahogy lehetett! Sokszor fogalmazódott meg benne, hogy két úr szolgája. Az egyház és az állam között kellett úgy lavírozni, hogy megmaradjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak, és közben a köz megelégedésére tegyék a legfontosabb dolgukat: az oktatást és a nevelést.
– Az egyházkerülettel, a tanfelügyelőséggel és a tanügyminisztériummal való állandó egyeztetés, a szakok akkreditálása körüli bonyodalmak, a minőség biztosítása, pályázatok, ösztöndíjak, a szülőkkel való kapcsolattartás, a tanárok kiválasztása és alkalmazása, a városi tanáccsal való – többnyire kérések formájában történ – kommunikáció, az esti tagozat létrehozása, fegyelmi kérdések, elbocsátások, külföldi iskolákkal létrejött közös projektek, jelentések, csendes napok, versenyek, a holland támogatókkal való tervezgetés az iskola bővítéséről mind- mind olyan dolgok, amik miatt egy állandó készenléti működésre kellett beállítanom az életem. Nem mondom, hogy nehéz volt, és azt se mondom, hogy könnyű volt. Nem volt unalmas. Csodálatos embereket ismertem meg, csodálatos emberekkel dolgozhattam együtt. Sokan közülük már nem lehetnek közöttünk. Főtiszteletű Csiha Kálmán egykori püspök, Tőkés Elek tanügyi tanácsos, nagytiszteletű Sárpataki János esperes, László Zoltán lelkész igazgató, Csíki Ágnes zenetanár, Gáspár Mónika tanárnő… Emlékük legyen áldott! – mondta Székely Emese, majd köszöntötte az iskolát, amely már meg tudja határozni önmagát és helyét a vidék oktatási intézményei körében. – Van kivívott helye és van elismertsége, amelyikben úgy próbáltunk hatni diákjaink éntudatára, hogy ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyenek a jövőnek. Itt a köszönet ideje is. Köszönöm a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a munkát, köszönöm azoknak, akik annak idején bíztak bennem és kiválasztottak erre a feladatra, köszönöm azoknak, akik szerettek és köszönöm azoknak, akik nem fogadtak el. Így lettem gazdagabb. Én iskolám, köszönöm most neked! Kész a leltár! – fejezte be beszédét Székely Emese volt igazgató.
A beszédek során Kirsch Attila, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyel-helyettes, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke szólalt fel. Fellépett a Quintet együttes, az After 5, az István, a király rockoperából csendültek fel részletek, volt zongora- és szaxofonjáték, szavalatok hangzottak el Nagy Hajnalka Zsuzsanna és Vas Márton eladásában.
A rendezvényen részt vettek az Erdélyi Református Kollégium küldöttségei, a mezőcsáti küldöttség.
Tegnap a Vártemplomban Szegedi László generális direktor hirdetett igét, majd szavalatok hangzottak el, a kollégium kórusa énekelt.
Az ünnepi alkalomra egy emlékkönyvet adtak ki, amelyben igazgatók, tanárok, öreg- és jelenlegi diákok beszámolói, vallomásai láttak napvilágot.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Húsz év után
Szombaton találkoztak a Református Egészségügyi Diakonisszaképző Főiskola első évfolyamának végzettjei
Tűnődjünk el, hogy merre tartunk az úton, megleltük-e céljainkat, s vannak-e még szép, reményt adó álmaink, találkozzunk, beszélgessünk, hozzunk képeket, emlékeket, és sokat meséljünk! – szólt a hívó szó azokhoz, akik húsz évvel ezelőtt a marosvásárhelyi Gecse utcai Kistemplomban kezdték az órákat, mert a tanfelügyelőség ellenszenve, gáncsoskodása miatt nem biztosítottak helyiséget a szakminisztériumi jóváhagyással már rendelkező egészségügyi főiskola indulásához. Alapításának küzdelmes munkáját D. dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházmegye püspöke, dr. Kocsis János főgondnok és Tőkés Elek, az egyházkerület tanügyi előadója vállalta. A szombati hálaadó istentiszteleten Fekete Márton református lelkész hirdette az igét a szép számban összegyűlt egykori végzősöknek, tanároknak és a hozzátartozóknak.
Szakmai tudás, szeretet, megértés, türelem, lélekből, lélekkel végzett munka – ez jellemezte az elmúlt húsz év során az 1992–95 között tanuló egészségügyi asszisztensek munkáját, akiket kiváló tanári kar, a marosvásárhelyi orvosi egyetem professzorai, főorvosok, asszisztensek, lelkészek készítettek fel a választott hivatásra – hangsúlyozta többek között a lelkész.
A két osztálynyi 54 asszisztensből 33-an jöttek el a találkozóra.
Soha nem bánta meg, hogy az egészségügyi főiskola végzőse lett, bár vallástanárnak készült– szólt volt osztálytársaihoz a szervezők nevében Pálosi Tünde, majd Bartha Edit mondott köszöntőbeszédet. Értékelte az iskola alapítóinak küzdelmét, volt tanáraiknak a magas szinten, kezdetben fizetés nélkül, önzetlenül végzett munkáját. "Az emberi kapcsolatokban lehet megtapasztalni a legszebb találmányt, a másokon való segítés érzését. Mert mindig segíteni kell azon, aki rászorul a segítségre, ott és úgy, ahol és ahogy erre lehetőségünk van!" – mondta. A továbbiakban hangsúlyozta az alázat és a hit fontosságát, és azt, hogy mindenki annyit ér a társadalomnak, amennyit annak többi tagjáért tesz.
Az iskola alapításának nehézségeit dr. Nagy Attila nyugalmazott főigazgató foglalta össze, aki nem lehetett jelen a találkozón. Írott beszédében visszaemlékezett, hogy az egyházkerületnek az iskola szervezésére felkért megbízottjaként hányszor kellett kormány- és megyei hivatalokban kilincselnie dr. Péter Miklós egyházkerületi tanácsossal és Sárpataki János Maros megyei esperessel, lelkész főigazgatóval, míg végül 1992. november 5-én elkezdődhetett az oktatás a Kistemplomban. Később a Sportiskola, majd a Bolyai Farkas középiskola fogadta be őket, amíg az Erdő utcai szép épület elkészült, s a 2000–2001- es tanév derekán beköltözhettek.
Kiemelte a tanári kar képviselőinek önzetlen munkáját, akik nemes feladatnak érezték a leendő egészségügyi dolgozók anyanyelvi oktatását, a vallásos neveléssel pedig a humánum kiépítését akarták megvalósítani, ami korábban hiányzott a betegápolásból. Azt akarták elérni, hogy legyenek, akik közvetítsék a magyar anyanyelvű betegek panaszát az orvosoknak, hisz abban az időben "voltak városunkban olyan gyermekosztályok (!), ahol még a takarítónő sem beszélt magyarul". Példamutató közösség végezte ezt a munkát fizetség nélkül, majd jelképes órabérért, a különböző felekezetű lelkészek támogatásával. A fegyelmezett, pontos munka mellett az általános műveltséghez tartozó ismeretekkel is ellátták a hallgatókat, s hogy sikeresen versenyvizsgázhassanak, a szakkifejezéseket román nyelven is megtanították. Ami jó döntésnek bizonyult, hisz a diákoknak sikerült elhelyezkedniük. Az iskola pedig felekezeti státusa mellett akkreditált állami jellegét is megőrizte. Nagy hangsúlyt fektettek a hallgatók gyakorlati felkészítésére, s a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ a vidéki diákoknak szállást is biztosított, az adminisztrációs munkát Mezei Ilona főasszisz- tensnő végezte a rend és fegyelem szigorú őreként, és segített a végzősök elhelyezkedésében is – olvasható dr. Nagy Attila összefoglalójában, amelyben köszönetet mond néhai Donáth Árpád főtanfelügyelő- helyettesnek és Horváth Gabriellának, a Bolyai iskola aligazgatójának a támogatásért.
A jelen levő tanárok nevében dr. Dienes Sándor nyugalmazott professzor mondott köszönetet a Kistemplomnak, hogy kezdetben befogadta az főiskolát. A 90. évében járó egyetemi tanár nyugdíjazása után 23 évet tanított a diakonisszaképzőben volt évfolyamtársa, dr. Nagy Attila felkérésére. Az oktatás színvonalát jelezte, hogy az egészségügyi főiskolák versenyén sorozatosan első helyezést értek el diákjaik. 635 diplomás asszisztens végzett a húsz év alatt, ami az erdélyi magyarság számára rendkívül jelentős – hangsúlyozta.
A hálaadó istentisztelet utáni fogadáson a résztvevők nosztalgiával nézték végig a ballagáskor készült filmet.
Az osztályfőnöki óra első felszólalója úgy gondolta, hogy változó világunkban valószínűleg kakukktojásnak számít, mivel az elmúlt húsz év óta ugyanott dolgozik. Aztán kiderült, hogy 80 százalékukra jellemző a hűség, ugyanis 15-20 éve nem változtattak munkahelyet. 16-an azóta is ugyanott (bel-gyógyászat, koraszülöttosztály, járóbeteg-rendelő, laboratórium, dialízisközpont, sürgősségi szolgálat, családorvosi rendelő, fizio-terápia, ortopédia, sebészet, pszichiátria) végzik munkájukat Marosvásárhelyen, a Székelyföldön, szerte Erdélyben. Hatan egyszer váltottak munkahelyet, öten kétszer-háromszor, hárman dolgoznak más területen, s az 54-ből 12-en külföldön élnek.
Király Tünde tanárként tért vissza a főiskolára, ahol betegápolást oktat. Úgy érzi, hogy van értelme a munkájának, hisz a vallásos nevelés olyan többletet ad diákjaiknak, amiért ma is kedvező visszajelzéseket kapnak.
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan emberek környezetében kezdhettem el a munkát, akiktől a szakma mellett emberséget tanultam – nyilatkozta Török Délia, aki kezdettől a Carit-san rendelőintézet laboratóriumában dolgozik.
– Nagyon kedvelem a szakmám – mondta Jánosi Erzsébet, aki szintén a hűségesek közé tartozik, hisz az elmúlt húsz óta szeretettel ápolja a gondjaira bízott koraszülött csecsemőket.
Demeter Gyöngyi, aki tíz éven át a sebészeti klinikán dolgozott asszisztensként, meredeken váltott, hisz jelenleg férjével együtt kamionsofőrként járja Európa útjait, de nem mondott le a szakmába való visszatérésről.
Dr. Finna Judit főorvos, családorvos, aki a kezdetekkor a legfiatalabb oktatója volt az iskolának, az elmúlt évek során gyakran számolt be kedvező tapasztalatairól. Tanítványainak a Medicare Alapítvány keretében az idős emberek otthoni ápolásában végzett önkéntes munkájáról a Népújság hasábjain is többször tudósítottunk.
"Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben, azonban a nélkül a csepp nélkül sekélyebb lenne a tenger" – hallottuk Teréz anya szavait Bartha Edit tolmácsolásában, amit befejezésként mi is idézünk.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)