Tizenöt évvel a temesvári forradalom kirobbanása után sem lehet pontosan tudni, ki hozta meg 1989 decemberében a Tőkés Lászlóval kapcsolatos döntéseket. A püspök feltételezi, hogy a vallásügyi hatóságok és a Szekuritáté közös „kupaktanácsa” döntött. A Krónika lap megkeresésére mind az egykori vallásügyi inspektor, mind a Szekuritáté illetékesei a másikra mutogattak. Az egyházügyi államtitkárságon hoztak meg minden döntést Tőkéssel kapcsolatban” – jelentette ki a Krónikának Traian Sima, a Temes Megyei Szekuritáté egykori parancsnoka. Simát 1990-ben a temesvári vérengzések fővádlottjai között állították bíróság elé. Húszévi börtönbüntetésre ítélték, ezt azonban 1997-ben 15 évre csökkentették. Előrehaladott életkora és jó magaviselete következtében öt év és tíz hónap letöltése után szabadult. Traian Sima hangsúlyozta: a Szekuritáténak csak megfigyelési feladatai voltak a Tőkés-ügyben. E megfigyelés alapján tudja, hogy a lelkész mind az amerikai, mind a magyar titkosszolgálatnak a beépített embere volt. A vallásügyi államtitkár hivatalát Temes megyében 1989-ben Mihai Teperdel inspektor képviselte. Amikor a Tőkés-ügyről kérdezte Gazda Árpád, a lap munkatársa, azonnal bezárkózott. „Én nem voltam beavatva ebbe” – jelentette ki. Az inspektor szerint a Tőkés Lászlóval kapcsolatos döntések a Szekuritáté berkeiben születtek. Radu Tinu, a Temes megyei Szekuritáté egykori parancsnok-helyettese azelőtt sokszor nyilatkozta, személyesen felelt egykor a Szekuritáténál a Tőkés-ügyért. Noha ő is a vádlottak padján ült a temesvári forradalom perében, kétévi vizsgálati fogság után szabadult a rácsok mögül. Most az Asirom biztosítótársaság Temes megyei kirendeltségét vezeti. Radu Tinu kijelentette, neki semmi köze sem volt a kilakoltatásához. Ő csak annyit tett, hogy szólt a szilágysági kollégáknak: Tőkés Lászlóék odaérkezése előtt szereljék be a lehallgatókat a szilágymenyői lelkészi lakásba. Radu Tinu nem válaszol arra, hogy ki hozta a döntéseket. Szerinte vélhetően Tudor Postelnicu belügyminiszter döntötte el, hogy 17-én hajnalban kilakoltatták a Tőkés családot. /Gazda Árpád: Ki dirigált 1989-ben Temesváron? = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

Megkezdődött az 1989-es decemberi temesvári forradalom 20. évfordulójára meghirdetett emlékév. Aradon a belvárosi református egyházközségben szintén egy kerek évfordulóra emlékeztek: húsz éve, szeptember 6-án született meg a romániai falurombolás elleni első állásfoglalás. Az akkor még Arad központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek többsége folyamodvánnyal fordult az egyház és az állam szocialista vezetőségéhez, kifejtve aggodalmukat és fenntartásaikat a Ceausescu-féle területrendezési terv ellen. A testületi fellépés egyik kezdeményezője Tőkés László akkori temesvári lelkész volt. Az aradi állásfoglalás jelentette az első lépést az 1989-es rendszerváltozáshoz vezető úton, mégis, a romániai és a magyarországi köztudatban ez alig él. Ennek ellensúlyozását szolgálta a konferencia és megemlékezés, melynek címe: Szemben a kommunizmussal. -Bár a falurombolás már a múlté, öröksége ellen még mindig kell küzdeni Romániában – mondta Tőkés László európai parlamenti képviselő. „Továbbra is sorvadnak falvaink, pusztul a népünk, továbbra is a nacionalista nemzetpolitika érvényesül a kisebbségekkel és különösen a magyarsággal szemben, csupán a kirakat változott – mondta. – „Erdély teljes nemzetiségi egyneműsítésének a folyamata most is tart. Ma is szólnunk kell a jogtalanságok, hatalmi visszaélések ellen, vissza kell utasítanunk a hátrányos megkülönböztetést. ”Arad meghatározó volt a rendszerváltó forradalom kitörésében. Tőkésék az egész református egyházra kiterjesztették az akciót, de mint mondta, az egyik lelkész, akiről tavaly derült ki, hogy a titkosszolgálat, a Securitate besúgója volt, leleplezte ténykedésüket. Utána kezdődött a leszámolás a temesvári gyülekezettel, és személy szerint Tőkés Lászlóval. Dinu Zamfirescu a külhoni román ellenzék egyik vezetője volt, annak idején Franciaországból emelte fel szavát a falurombolás ellen. „Nem hangsúlyozhatjuk eléggé azoknak a romániai magyar egyházi személyiségeknek a szerepét, akiknek köszönhetően erről a rombolásról hamarabb tudomást szereztek Magyarországon, és amely ellen tiltakoztak a szomszédos országban, majd a határokon túl is. Nicolae Ceausescu bűnös terve az ország városainak és falvainak tönkretétele volt, közigazgatási átszervezésükkel pedig az egyén felügyeletét, az önálló gondolkodás megsemmisítését akarta elérni. 1988. március 3-án jelentette be a falvak úgynevezett szisztematizálását, de a terv már 1974 óta létezett, és 2000-ben kellett volna befejezni. A 9 ezer községből 2 ezret hagyott volna meg, a falvak számát 13 123-ról 9 192-re csökkentette volna, a lakosokat pedig panellakásokba költöztette volna. ”A 20 évvel ezelőtti történteket idézte fel előadásában Molnár János szegedi egyetemi tanár, volt borossebesi lelkipásztor, az állásfoglalás egyik megszövegezője. Zétényi Zsolt magyarországi volt országgyűlési képviselő a falurombolás elleni budapesti 1988. június 27-én rendezett tüntetésről beszélt, Szőcs Géza költő mint a kolozsvári Ellenpontok című szamizdat kiadvány egyik szerkesztője szólt, Szűrös Mátyás volt magyar köztársasági elnök a rendszerváltást közvetlen megelőző magyar–román diplomáciai kapcsolatokról tartott előadást. Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke fájlalta, hogy az akkori lelkészek, illetve a maiak közül kevesen jelentek meg a konferencián. Április 20-án, vasárnap Temesváron is megemlékezés volt, Tőkés László részvételével. Az ünnepi istentisztelet után megkoszorúzták néhai Újvárossy Ernő sírját. A presbiter, a Tőkés család barátja a forradalom első mártírja: holttestére 1989 decemberében bukkantak rá, halálának körülményei nem tisztázottak. /Pataky Lehel Zsolt: Húszéves az aradi állásfoglalás. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./

Az ortodoxok is felelősek
Bihar megye – Az ortodox egyházat nagy felelősség terheli a romániai átvilágítási folyamat hátráltatásában – jelentette ki kedden Nagyváradon Tőkés László EP-képviselő és Szabó László az egyházi átvilágítás Szakmai Egyeztető Fórumának kezdeményezője.
Tőkés László a keddi nagyváradi sajtótájékoztatón elmondta, hogy ma sem lehet tudni, hogy kik voltak a szekustisztek. „Tíz évet kellett várnunk a rendszerváltás után a Ticu féle átvilágítási törvényre, de még mindig teljes a zűrzavar.” Tőkés véleménye szerint nagy felelősség terheli az ortodox egyházat, amely az államhatalommal egyetértésben hátráltatja az átvilágítási folyamatot, „márpedig addig nem lehet szó demokratizálásról, a bizalom helyreállításáról, amíg nem történik meg az átvilágítás. Az egyházaknak az átvilágítás etikai kérdés, mert ha nincs bűnbocsánat, akkor a bűnöket nem lehet feloldani. Dühösek vagyunk amiatt, hogy a volt titkosszolgálati tisztek most magasrangú tisztségeket viselnek, vagy éppenséggel hatalmas nyugdíjakat élveznek az adófizetők pénzéből” – tette hozzá Tőkés. Szabó László unitárius lelkész, a történelmi egyházak átvilágító bizottságai Szakmai Egyeztető Fórumának kezdeményezője elmondta, hogy amennyiben a Temesvári Nyilatkozat 8. számú pontjának érvényt szereztek volna, akkor már rég túl lehetnénk az átvilágítási folyamaton. Szabó László kijelentette, hogy a tíz évvel a rendszerváltás után végre elfogadott 187/1999 számú átvilágítási törvény eleve “langyosra” sikeredett, de később az ortodox egyház hathatós közreműködésével ezt a törvényt is sikerült ‘kiherélni’. Hozzátette, hogy amíg van legalább arra lehetőség, hogy az egyházak vezetői kérhetik bizonyos esetekben az egyházi személyek átvilágítását, addig élni kell ezzel a lehetőséggel, és meg kell szerezni a lehető legtöbb dokumentumot a CNSAS-től.
Kirakatpolitika
Tőkés László jelezte, hogy sem az RMDSZ, sem a Nemzeti Liberális Párt (PNL) nem védik meg a CNSAS-ba delegált embereiket. Arra a kérdésünkre, hogy mi lehet az oka annak, hogy Traian Basescu államfő kezdeményezte a kommunizmus bűneit feltáróTismaneanu jelentés elkészítését, most pedig ugyancsak az ő elnöksége alatt politikai támadások érik Marius Opreat, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) elnökét, Tőkés László azt válaszolta: „nem értem Basescu államfőt; úgy látszik, hogy csak kirakatpolitikai céllal kérte a jelentés elkészítését, de itt az ideje, hogy a kirakatpolitika átadja helyét a tetteknek.” Végezetül Tőkés kifejezte felháborodását amiatt, hogy a CNSAS nem hajlandó előkeresni azoknak a személyeknek a dossziéját, akikről maga az egyház nyújt be a CNSAS-hoz bizonyítékokat, példaként említette azt, hogy a maga során a Tőkés család nyújtott be bizonyító erejű dokumentumokat a CNSAS-hoz Tőkés László egykori sógoráról a jelenleg Budapesten dolgozó Bartha Tiborról, akit a CNSAS gyakorlatilag védelmez.
Pap István. Forrás: erdon.ro

K Ö Z L E M É N Y
a titkosszolgálati átvilágítás tárgyában
1. Nagy Sándor alias „MOLDOVAN ILIE” nagykárolyi református esperes, a Szatmár Megyei Tanács tagja az Erdély Online-hoz eljuttatott, félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja, hogy a hírhedt Szekuritáté ügynöke volt. Hamis bizonyítékul az Országos Átvilágító Tanács (CNSAS) – általa – megcsonkított igazolását (Adeverinţă) teszi közzé (lásd mellékelve), és alantas ellentámadásba lendül.
A tisztánlátás céljából mellékeljük a hivatkozott Igazolás (Adeverinţa Nr. 10492/ 15. 2009. 2009.) teljes szövegét és nevezett 1985. II. 24-én kelt beszervezési kötelezvényét (Angajament), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát, mely utóbbi egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért.
2. Szintén egy hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias „STELIAN”, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak. Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a „STELIAN” fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012).
Annak ellenére, hogy Molnár János kutatótörténész Szigorúan ellenőrzött evangélium I– II. című köteteiben már jóval előbb elvégezte az azonosítást, másfelől pedig, hogy a Tőkés család nevezett Barta doktor több tucatnyi besúgó jelentését is közzé tette, a hivatalos beazonosításra – 22 esztendővel a Ceausescu-diktatúra bukása után – csak most kerülhetett sor.
Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a „Moldovan Iliehez” és „Stelianhoz” hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…
Barta Tibornak köztudottan elmélyült kapcsolatai voltak – vannak – a magas rangú római katolikus klérus fontos tagjaival. A református egyháznak is alapvető érdeke, hogy lelkészi karát végérvényesen megtisztítsa a volt ügynököktől.
Nagyvárad, 2012. május 14.
Tőkés László
előző királyhágómelléki püspök
EP-képviselő

Tőkés: bizonyítható, hogy Nagy Sándor esperes a Szekuritáté informátora volt
Hazudik Nagy Sándor nagykárolyi református esperes, alias Moldovan Ilie, a Szatmár Megyei Tanács tagja, amikor tagadja, hogy a Szekuritáté ügynöke volt – állítja hétfői közleményében Tőkés László.
Nagy Sándor „félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja”, hogy a Szekuritáté informátora volt – írja Tőkés, aki szerint az esperes megcsonkította a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által kiadott igazolást, amelynek teljes változatát (első és második rész) mellékelte a közleményhez.
Tőkés mellékeli Nagy Sándor 1985-ben kelt beszervezési kötelezvényét (első és második rész), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát (első és második rész), mely egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
„Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért” – szögezi le Tőkés, aki egyébként április végén lemondásra szólította fel Nagy Sándort.
Az egykori püspök arról is ír, hogy szintén „hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias Stelian is, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak”.
Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
„Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a Stelian fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012)” – áll a közleményben.
„Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a Moldovan Iliehez és Stelianhoz hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…” – áll a közleményben. Krónika (Kolozsvár)

Minket se vígy a kísértésbe
Kevés könyvet olvastam ennyire nehezen, mint a Tőkés László magán(?)életéről szóló munkát, a „Ne vígy minket a kísértésbe" című dokumentum (?) gyűjteményt.
A kötet tulajdonképpen nem szól másról, mint nagyon különböző környezetben felbukkanó dokumentumokról, nyílt, félnyílt és nagyon is magán levelekből, közleményekből, üzenetekből: mindabból, ami között az elmúlt két évtizedben az ember – ha akart, ha nem – combig gázolt.
A Tőkés család magánéletéről, Tőkés László és Joó Edith házasságáról és válásáról. DrMáriás kiváló borítója (Tőkés László René Magritte műhelyében) jelzi, nyomasztó és veszélyes tartalomhoz nyúlt az olvasó.
Szabad-e nekem ezt elolvasnom?
Ez volt az első kérdés, ami azonnal, a bevezetővel való szembesüléskor felmerült. Nem véletlen: Andrassewben is ott a kérdés, kimondva, kimondatlan, hogy szabad-e megírni egyáltalán egy ilyen könyvet?
Mi a műfaja ennek a kiadványnak? Portré? Annak hézagos. Szocioriport? Ahhoz hiányzik belőle a személyes tapasztalat. Leleplezőkönyv? Nincs benne semmi olyasmi, amit korábban tudni, vagy sejteni nem lehetett.
Az újszerűsége talán abban rejlik, hogy az eddig tudottak, és elég határozottan ki nem mondottak, másod- és harmadlagos információs forrásokon terjedők, hangot kapnak, fejezetekbe szerveződnek, áttekinthetőek, követhetőek és következtethetőek lesznek.
Andrassew módszeresen távol tartja magát Tőkés közéleti munkásságától, politikai eredményeitől és eredménytelenségeitől, csak azzal foglalkozik, amit magánéleti, vagy magánéleti szempontból érinti a közéletet.
Így lesz Tőkésből nem hétköznapi antihősünk. Több mint merész.
Ne tegyünk úgy, mintha a magánélet nem lenne meghatározó a mai magyar közéletben. Nagyon is az, az elhallgatások és suttogások, a pletykálás nemzeti örökségében és örökségével élünk.
Mindenki sejteni, tudni véli, ki kivel, mit és hogyan, vagy hogyan nem, de arról – nyíltan, vállalva, állást foglalva – nem beszél. Így találhatott gazdag táptalajra például a családon belüli erőszak, és annak tolerálása, vagy a homofóbia.
Nehéz helyzetet vállalt Andrassew, mert nincs végiggondolt, végigbeszélt normarendszere annak, hogyan lehet a magánéletről beszélni. Azt sem tudni és érteni igazán, meddig terjed a magánélet, és honnan kezdődik a közéleti felelősség, érzékenység.
Mi az, amihez tényleg közünk van?
A magánélet csak mint erény, és erényforrás elképzelhető. Arról, hogy Tőkés László példás családapa, nemzetileg lekötelezett szülő illik beszélni, mert a férjség, családapaság nemzeti érték, erény.
Arról, hogy Tőkés László (vagy bármely más közéleti személy, magánember) sem élettársi, sem szülői kötelezettségeinek nem tesz eleget – arról már nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk beszélni. Az tehát, hogy Andrassew Iván ezt a témát felvállalta, rendkívüli bátorságra vall.
Jól csinálja-e azt, amit csinál? Vannak kételyeim.
Mivel a magánéletről való beszéd módozatai sincsenek átgondolva, ezért azt sem tudni – én nem tudom – mi az, ami az információgyűjtésbe és -közlésbe belefér.
Szabad-e interneten keringő, vagy bizonytalan forrásból származó dokumentumokat közzé tenni? Tudjuk, még József Attila szabad ötleteinek publikációjával kapcsolatban is éles vita bontakozott ki. Pedig az a szöveg, konstruált szöveg, és bizonyos értelemben, sokszoros idézőjel mellett közlésre, a megmutatásért íródott.
Mi hát a kritérium, ami publikussá legitimál egy dokumentumot? Az idő? Amikor Nyáry Krisztián egy évszázad távlatából „leleplezi” (nb. az interneten) Diósy Ödön homoszexualitását, vagy Molnár Ferenc nőverését, idézi Móricz és öngyilkosságba menekülő felesége levelezését, az legitim? Tőkés hasonló történetei nem legitimek?
Lehet-e hasonló munkának másképpen nekifogni?
Én például fontosabbnak tartanám, ha Tőkés valóban nyilvánosnak szánt politikai működését, beszédeit, munkáit elemezné Andrassew, vagy bárki más, akit a célszemély (mint majdnem államfőjelölt, mint „nemzetpolitikailag fontos” ember) érdekel. Mindazt, ami megkérdőjelezhetetlenül publikus.
Úgy is nagyon sajátos kép rajzolódhat ki arról, hogyan alakult az elmúlt húsz évben a nemzetinek nevezett diskurzus, politika. Hol vannak a gyökerei, kik és miért a támogatói? Melyek az ellenmondásai? Ez lenne a történeti, elméleti megközelítés. Már, ha beszélhetünk itt egészen komolyan elméletekről.
És ha fontos a személyes szempont: akkor érdekes lehetne egy beszélgető könyv, az ebben a kötetben szereplő emberekkel, a tabukérdéseket sem kerülve, szembesítéssel. Megadva mindenkinek az esélyt a magyarázatra és a reakcióra. Tisztában vagyok vele persze, hogy ez Tőkés László eddigi nyilatkozatkészségét ismerve, szinte elképzelhetetlen.
Bármennyi kifogás is burjánzik fel olvasás után a módszerrel, a tartalommal kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon sok minden másképp látszik ez után a kötet után. Másképpen látom például a pecsétekbe, hivatali címekbe és fejléces papírokba beleszerelmesedett erdélyi közéletet.
A pecsétek és hivatali címek mögött, a fejléces papírokon ugyanis, a közéleti máz mögött, rengeteg a magánindulat, magánérdek, több mint sejthető. Van-e egyáltalán a magánéletünkön túli közéletünk?
És azzal is szembesültem, hogy mindenhol, a családi vacsorákon és reggeliken, a fodrásznál valamint a „emlékhelyeken” is tulajdonképpen egyetlen egy dologról van szó: a pénzről. Fillérek és dollármilliók röpködnek.
Az eddig érteni vélt események is más megvilágításba kerülnek.
Az a momentum például, ahogyan Tőkés László távozott eddigi legmagasabb pozíciójából, az EP alelnöki tisztségéből. Pedig a Tőkés-közlemények folyamatosan áradtak, követni lehetett ezt a döntést is, és mindazt, ami Brüsszelben körülötte történt. Hallottunk például a „Ciános Béla” akcióról.
Markó Béla Szávai Géza francia nyelvű kötetének, a Székely Jeruzsálemnek a bemutatóján vett részt Brüsszelben. Az erről hírt adó plakátra Tőkés László személyesen ragasztotta rá ezt a feliratot: „Mit keres az EP-ben ciános Béla?”.
A tiltakozásról a tiltakozó maga küldött szét kommünikét. Az azonban eddig elsikkadt, hogy az esettel kapcsolatban – derül ki Andrassew összeállításából – Tőkés magyarázkodni kényszerül, és levélben arról biztosítja Jerzi Buzek EP-elnököt, hogy „nem támadt” és „nem rongált”.
Nem győzte meg a címzettet. Jerzi Buzek választában arra figyelmezteti a politikust: „a fenti incidenst megjegyzi”, és az, amit Tőkés tett „nem tükrözi az EP szellemét és szokásait”. Ezek után nem indult újabb mandátumért Tőkés László, érthető módon, és nagyon helyesen.
Azzal kapcsolatban, hogy kinek van igaza, Tőkés Lászlónak vagy Joó Edithnek a válási sagában, az emberi drámákbn – ellentétben a szerzővel – én nem foglalok állást. Pont azért, mert a közzétett dokumentumok alapján követhető, hány féle szempont, hány féle igazság, vagy igazság töredék veendő figyelembe.
De Andrassew Ivánnal együtt azt gondolom, hogy amiről azt mondják, hallgatni kell, arról beszélni kötelesség. És hogy ennek a kibeszélésnek mi a módja, arról kell gondolkodnunk az elkövetkezendőkben.
Parászka Boróka. Manna.ro

Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a Szekuritátéval
Az erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak.
Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal.
Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját.
Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult.
Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval.
Krónika (Kolozsvár)

Az RMDSZ-közeli marosvásárhelyi Népújság 2012. december 6-i számában nem kevesebbet állít, mint hogy: „A magyar közszolgálati televízióban Sz. J., a Nemzetstratégiai Intézet vezetői minőségében azért tette le a garast az RMDSZ mellett, mert Orbán Viktorék erre kérték. Vagyis tolmácsolta a budapesti hatalom elvárását” (kiemelések tőlünk).
Tőkés László EMNT-elnök, az EMNP védnöke múlt heti székelyföldi korteskörútja során szintén nem egy esetben találkozott azzal, az MPP-és körökből származó, homályos állítással, hogy Szász Jenőnek titkos felhatalmazása van Orbán Viktor miniszterelnöktől az EMNP ellenében való fellépésre, ezáltal pedig az RMDSZ választási pozícióinak az erősítésére.
Ezen túlmenően az MPP volt elnöke a Tőkés család volt tagjai körében is terjeszti az előbbiekben előadott „értesülést”.
Mindezek hallatán Tőkés László telefon útján közvetlenül Orbán Viktor miniszterelnökhöz fordult – tájékozódás végett. 2012. december 8-i telefonbeszélgetésük rendjén „a magyarok Miniszterelnöke” magától értetődő természetességgel cáfolta a Vele kapcsolatban lábra kapott, alaptalan híreszteléseket. Ugyanakkor ezúton is megismételte, hogy Ő maga és Kormánya semmilyen formában nem kíván beavatkozni, illetve nem avatkozott be a romániai választásokba, és jókívánságai nyilvános tolmácsolására kérte fel Tőkés László elnököt az egész, az országos választásokon részt vevő erdélyi magyar közösség számára.
A folyamatban volt kampánycsend miatt Tőkés László most, utóbb hozza a közvélemény tudomására a történteket, az elhangzottakat.
Ugyanakkor sajnálattal erősíti meg Toró T. Tibor EMNP-elnök azon értékelését, mely szerint: az RMDSZ „demobilizáló kampánya” – destruktív kommunikációja –, ezzel együtt pedig a Szász Jenő és köre negatív megnyilatkozásai nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az erdélyi magyarok kisebb arányban vettek részt a választásokon. Ezzel szemben az EMNP pozitív kampányának alapvető célkitűzése mindvégig az volt, hogy: „Minden magyar nyerjen”. Sajnálatos, hogy a diverziós kampány súlyosan ártott a magyarság ügyének.
Strasbourg,
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
K Ö Z L E M É N Y

Tőkés László nem osztozna az EP-pénzen
A házasságuk alatt szerzett javak négyötödét követeli Tőkés László a volt püspök és felesége között zajló vagyonmegosztási perben, amelyben szerdán másodszor halasztottak Nagyváradon. A válást tavaly mondták ki az európai parlamenti képviselő és potenciális képviselőjelölt hibájából.
Piaci áron több mint háromszázezer euró összértékű ingatlan és ingóság a tárgya a Tőkés László és felesége közötti vagyonmegosztási pernek, amelyben szerdán másodszor halasztottak a nagyváradi bíróságon.
A keresetet az európai parlamenti képviselő (és potenciális képviselőjelölt) nyújtotta be, aki bírósági úton a házasságuk alatt szerzett vagyon négyötödét követeli magának. Legfőbb érve az, hogy a per tárgyát képező javakat kizárólag a felperes jövedelméből vásárolták a férj hibájából kimondott 2012-es válásukig.
Tőkés László és Joó Edit huszonöt évig tartó házassága a nagyváradi táblabíróság honlapja szerint 2012. szeptember 27-én bomlott fel jogerősen, hosszas pereskedés után. A válást a férj hibájából mondta ki a bíróság. A válókeresetet Joó Edit nyújtotta be a nagyváradi bíróságra 2010 márciusában, többek között férje állítólagos hűtlenségére hivatkozva. A 2011 februárjában születetett ítélet mindkét fél hibájából mondta ki a válást, ám Joó Edit a nagyváradi táblabíróságon fellebbezett.
A birtokunkban lévő periratok szerint Tőkés László ügyvédje a családi törvénykönyvre és egy 1954-es dekrétumra hivatkozik. E jogszabályok szerint a házasság alatt szerzett vagyon nem egyenlő módon oszlik meg a felek között a válás után, ha valamelyikük – okiratok hiányában tanúk segítségével – bizonyítani tudja, hogy bizonyos javak megszerzéséhez nagyobb mértékben járult hozzá a házastársánál. Az EP-képviselő hat tanút hív segítségül igaza bizonyítására.
Három ház, két telek, Jakobovits-festmények
A per tárgya két nagyváradi és egy gyantai ház, két nagyváradi beltelek és Jakobovits Miklós tíz festménye. Utóbbi műalkotások összértékét a volt püspök ötezer euró „körülire” becsüli. Vélhetően ötezer eurónál kisebb összegre, mert ha ennél nagyobb értéknél lenne szó, a festményeknek a törvény szerint szerepelniük kellene az EP-képviselő vagyonnyilatkozatában. Megnéztük: a vagyonnyilatkozatban az ingatlanok igen, de a műalkotások nem szerepelnek.
Tőkés szerint a szóban forgó javak mindegyikét kizárólag a férj jövedelméből vásárolták a házasságuk alatt. Ennek ellenére – mint fogalmaz: elvi okokból – azt javasolja a bíróságnak, hogy az ingatlanok egyötöde az alperest illesse meg. Így felajánlja Joó Editnek a 160 ezer lejre becsült nagyváradi, Fő utcai (Republicii) utcai házat. Ez az egyetlen egyébként a perelt javak közül, amely amúgy is a volt feleség nevére volt íratva. („Akkor még bíztam a tisztességében és hűségében” – jegyzi meg Tőkés a keresetben.)
Tőkés azzal érvel: házasságuk ideje alatt a feleségének csak „ritkán és ideiglenesen” volt munkahelyből származó jövedelme. „Visszaélve a Partiumi Keresztény Egyetemnél betöltött tisztségemmel 2002-ben kapott állást az intézménynél, amelynek jelenleg is az alkalmazottja” – magyarázza a bíráknak. Hozzáteszi, hogy jövedelmeik között óriási különbségek voltak, a felesége jobbára „zsebpénzként” kezelte a saját fizetését.
Úgy tudjuk, hogy a vagyonmegosztási perben azért halasztották el a szerdára kitűzött tárgyalást, mert Tőkés László védőügyvédje nem jelent meg a bíróságon. Kolozsi Árpád ezt pénteken nem kívánta kommentálni a maszol.ro-nak. Azt mondta, nincs felhatalmazva arra, hogy a perről részleteket hozzon nyilvánosságra. Lapunk megkereste Joó Editet is, aki jelenleg külföldön tartózkodik, és hazatérése előtt nem kívánt nyilatkozni a perről.
Házvásár biztosításból
Az ingatlanok közül a 200 ezer eurós forgalmi értékű Kórház utcai ház története a legérdekesebb, amelyben jelenleg az EP-képviselő volt felesége lakik. Ezt ugyanis abból a pénzből vásárolták 1993-ban, amit a férj egy biztosítótól kapott 1990-ben, amikor autóbaleset érte Magyarországon. Tőkés szerint ez sima ügy, ugyanis a családi törvénykönyv 31. cikkelye szerint a biztosítási pénzen vagy az összegből vásárolt javakon válás esetén nem osztoznak a volt házastársak. Ugyanakkor fenntartja, hogy a lakás felújítására utólag költött százezer euró is az EP-képviselői fizetéséből származott.
Külön története van a Jakobovits-festményeknek. Ezeket a kereset szerint a férj vásárolta meg a tavaly elhunyt képzőművésztől. Ám Tőkés László figyelmezteti a bíróságot: tudomása szerint szétköltözésük után a volt neje rábeszélte Jakobovits Miklóst, hogy dedikálja neki a tíz festményt, mert így adományként kapott személyes vagyontárgyaknak tekinthetők. „Ám én iratokkal és a képzőművész rokonaiknak tanúvallomásaival be tudom bizonyítani, hogy a műalkotásokat az én pénzemből vásároltuk” – olvasható a keresetben.
Ingatlanok pénzadományból
Joó Edit válasziratában kifejti: a házasságuk alatt szerzett javak 50 százalékára tart igényt. A Fő utcai házról leszögezi, hogy végrendeletben íratta rá egykori tulajdonosa 2006-ban, és ezt a közjegyzővel hitelesített testamentummal bizonyítani is tudja. Azt azonban maga is elismeri, hogy előbb egy eltartási szerződést, majd – szintén 2006-ban – adásvételi előszerződést kötöttek a volt tulajdonossal, akinek 27500 lejt ki is fizettek. Ám Joó Edith szerint Tőkés László legfennebb ennek az összegnek a felére tarthat igényt, a végrendelet ugyanis felülírja a többi szerződést.
A festményekről megjegyzi: valóban szó esett arról házasságuk idején, hogy megvásárolják ezeket a képzőművésztől. Ám Jakobovits Miklós végül úgy döntött, hogy Joó Editnek adományozza műveit, hálából azért, mert a Tőkés család sok vevőt szerzett számára. Az adományozást a festmények hátlapján található dedikálások tanúsítják. Joó Edit egyébként furcsállja, hogy volt férje ötezer euróra becsüli a műalkotások értékét, szerinte a valós összeg ennél sokkal kisebb.
A Kórház utcai házról azt állítja: nem igaz az, hogy a volt férje biztosítási összegéből vásárolták meg az ingatlant. Szerinte a biztosító annak idején csak a magyar államnak fizetett, mert a felperes egy kormányőrségi autóban ülve szenvedett balesetet. A többi ingatlanról kijelenti: Tőkés László megfeledkezik arról, hogy a megvásárlásukhoz szükséges összegek egy részét az 1989 után kapott különböző pénzadományokból fedezte a család.
Joó Edit a válasziratban elismeri: Tőkés Lászlónak valóban jelentős jövedelme volt európai parlamenti képviselőként, ám ennek nagy részét képviselői irodáinak fenntartására és utazásokra költötte, a pénzből a család keveset látott, és ingatlanvásárlások fedezésére sem volt elég. Joó Edit ennek bizonyítására mellékelte volt férjének azt – a válóperükben is idézett – levelét, amelyben Tőkés közli: nem hajlandó hazaadni a fizetését. Az alperes szerinte a család nem látott semmit a püspöki fizetésből sem, mert a férj úgy ítélte meg, hogy feleségének nincs erkölcsi alapja ezt elvárni tőle.
Joó Edit emlékezteti a bírákat arra, hogy egy ideig már csak azért sem lehetett munkahelye, mert három gyereket kellett felnevelnie. „Nem állítható, hogy semmilyen hozzájárulásom nem volt a közös vagyon megszerzéséhez. A hozzájárulásom ugyanis nem csak pénzben mérhető” – szögezi le az alperes.
Válasz a válaszra
A volt feleség válasziratára Tőkés válaszolt. Fenntartja, hogy a biztosítótól nem csak a magyar állam, hanem jómaga is kapott pénzt a baleset után. „A biztosítási szerződés nyilvánvalóan nem csak a gépkocsiban keletkezett esetleges kárról, hanem a benne ülőkről is szólt” – érvel a bíráknak.
A Fő utcai ingatlan esetében pedig pontosít: a ház szerinte a felesége tulajdonába nem a végrendelet, hanem az eltartási szerződés révén került, amelyet telekkönyveztek is. Leszögezi azt is: a testamentum nem írhatja felül ezt a szerződést.
Demeter szerint a közszereplő nem közpréda. „Ha Tőkés László politikai tevékenységét akarja valaki kifogásolni, állunk elébe, ez a vagyonmegosztási per azonban az európai parlamenti képviselőre, a feleségére és az ügyvédeikre tartozik” – reagált a maszol.ro-nak Tőkés László sajtófelelőse. Demeter Szilárd úgy véli, a közszereplő nem közpréda: van egy bizonyos határ, amit az újságírónak nem lenne szabad átlépni. Szerinte a vagyonmegosztásról szóló írás időzítése nem véletlen, ugyanis szombaton ünnepli megalakulásának tízéves évfordulóját Kolozsváron a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Másrészt Demeter szerint az írás arról is hivatott elterelni a figyelmet, hogy az RMDSZ képviselőházi frakciója is megszavazta kedden azokat a Btk.-módosításokat, amelyek élénk belpolitikai vitát váltottak ki és nemzetközi visszhangjuk is volt.
Cs. P. T.
maszol.ro

Minden idők karácsonya
Minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség – tartja Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke szerint valamennyi eddigi tisztségvállalásának ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Tőkés Lászlóról sok embernek 1989 szabadító karácsonya jut az eszébe. Hogy él önben az akkori események emlékezete?
– Márai Sándor híres versében a karácsonyfákon nem díszek lógnak, hanem a népek Krisztusa, Magyarország található a fán. A költő megrendítő történelmi, aktuálpolitikai átélését osztja meg velünk 1956 karácsonyán. Amikor az első világháború befejeztével irreguláris román csapatok, nagypénteken lemészárolták Köröstárkány magyarságának egy részét, az úgy ivódott a falu emlékezetébe, mint a köröstárkányi magyarok nagypénteke. Ezekkel az analógiákkal szólva, számomra 1989 adventje és karácsonya már örökre összekapcsolódott minden idők adventjével és karácsonyával. Ma is előttem áll a temesvári református gyülekezet nemes betleheni egyszerűségével. A temesvári gyerekekkel évről évre betlehemeseket tanultunk be, és ezzel jártuk a gyülekezet családjait. Nagy keletje volt a kommunizmus idején ritka városbetlehemezéseknek.
– Miben különbözik a brüsszeli karácsonyvárás az erdélyitől?
– Hirtelen egy baltikumi és egy román karácsonyi ünnepség jut eszembe az elmúlt évek brüsszeli tartózkodásaim idejéből, de volt több is. Érdekes, hogy mindig Kelet-Európából jönnek ezek a kezdeményezések. Abban a pillanatban mindenki meghatódik, mert egy múló idő múlhatatlan értéke jelenik meg a parlamentben, ami felhívja a figyelmet az utóbbi időben igencsak meggyengült, meglazult európai keresztény gyökerekre. Ilyen szempontból külön nyereség, hogy olyan tagországok jöttek Kelet-Európából, ahol erős a katolikus, illetve az ortodox háttér, mint Lengyelország, Románia vagy Bulgária. Ezzel tudjuk ellensúlyozni a szekuláris Európát. Jómagam az unió népeinek bibliafordításait állítottam ki, eredeti vagy hasonmás kiadásban, mintegy jelezve: minden európai törvénykönyvnél, alapszerződésnél és jelentésnél fontosabb az Ó- és az Újszövetség.
– Miközben Brüsszel polgármesteri hivatala betiltotta a karácsonyfa-állítást, mert az állítólag a nem keresztényeket zavarja...
– Ilyen abbéráció szintjéig is eljut Nyugat-Európa elidegenedett hitbéli állapota. Ez a jelenség beleillik a kereszténység történetének abba a jelenségkörébe, amely szerint mindenkor viaskodik a világosság és a sötétség, a gonoszság és a jóság Ez az örökös küzdelem érhető tetten a mostani, végletesen elvallástalanodott, elvilágiasodott Európában. Nekünk az a feladatunk, hogy erősítsük a pásztorok, a bölcsek, a Krisztus elé hódolni járó királyok táborát.
– Az egyház mennyire képes felvenni a kesztyűt?
– Az egyház hitelét is nagyon kikezdte az idő. Közismert a katolikus egyház erkölcsi válsága, ennek is tulajdonítható Ferenc pápa már-már reformátori dimenziókat öltő nyitása a változtatásnak és a reformoknak az új folyamatára. Katolikus körökből hallom bizalmas beszélgetések alkalmával, hogy a válság mélyebb, mint gondolnánk. Hívek tízezreit veszíti el gyors ütemben a katolikus egyház. Igaz, protestáns vonalon sem dicsekedhetünk: a skandináv államok szekularizációja, protestáns szervezetek térvesztése, a németországi protestantizmus nagy gondjai mind-mind felkiáltójelként hatnak, ezek a mi közös gondjaink.
– Lát-e összefüggést az egyház szerepének elértéktelenedése és a politika hitelvesztése között?
– Egyértelmű az összefüggés! Idehaza posztkommunista viszonylatban látjuk a teljes politikai osztály hitelvesztését, de ez a folyamat a nyugati politikai osztályt sem kíméli. Sokan mondják, hogy Európa nincs jó kezekben, emiatt nincs olyan hiteles európai politikusi gárda, amely kivezethetné kontinensünket a válságból. Orbán Viktor vélekedése ötlik eszembe, aki szerint nem csupán a válságmegoldás minimalizmusára kellene törekednünk, hanem itt az alkalom, hogy – mint a háború után – új világot építsünk fel, akár egy új globális világrend létrehozása árán. Ebből viszont nem hiányozhatnak az egyház által tanított erkölcsi értékek.
– Máris a politika vizein evezünk. Nem bánta meg soha, hogy egy ’89 decemberében világszerte ismertté vált protestáns lelkészből politikussá vált?
– Bennem soha nem állt egymással szembe e két fajta tevékenység, a két életterület. Akik a gazdasági élet fellendítéséért fáradoznak, a korrupció ellen harcolnak – és mindezt a társadalmi igazságosság jegyében teszik –, vagy éppen kisebbségpolitikában tevékenykednek, tulajdonképpen saját híveik, saját egyházuk jogainak a képviseletét vállalják. Jómagam egyházi eszközökkel, a politika saját eszközeivel harcol ezért. Ki állítaná szembe a lengyel ébredés egyházi szárnyát és a Szolidaritás forradalmi tevékenységét? A kettő összefonódott. Amikor Ferenc pápa fogadja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság képviselőit, és a globális sportvilág kérdéseiről tárgyalnak, ez számomra magától értetődő. Vagy amikor a közel-keleti béke ügyében szólal meg a Vatikán, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket szembeállítsa egymással, elvitassa a katolikus egyház azon jogát, hogy hozzászóljon a világ legsúlyosabb kérdéseihez.
– Van, aki szerint nem szerencsés, ha a lelkész politizál. Hogyan lehet ezt a dilemmát áthidalni?
– Ez a szembeállítás főképpen a szekuláris nyugati és posztkommunista keleti szemléletet tükrözi. A bibliai példázat szerint, mint gyertyát a véka alá, az egyházat beparancsolták a templomba. Behatárolták a tevékenységi területét, és nem hagyták, hogy beleszóljon az ország, a társadalom kérdéseibe. A szekuritáté főtisztje és az akkori püspök, Pap László azt mondta: én csak imádkozzak, és ne foglalkozzam politikával. Temesváron teljes mértékben elfogadhatóvá tudtam tenni, hogy beleszóljak a politikába: védtem a híveim, az egyház jogait és szabadságát, kiálltam a magyarság ügye mellett. Akkor ezt rövid ideig mindenki el tudta fogadni. Utóbb, amikor jött a politikai visszarendeződés, beugrottak a klisék, a sémák. Ellentétpárokat állítottak fel, hogy Csiha Kálmán az imádkozó püspök, Tőkés László a politizáló püspök. Ez természetesen nem így volt. Bár a mai egyházfők is ugyanúgy lépnének fel nemzetünk kérdéseiben, mint tettük azt a kilencvenes évek elején, amikor a magyar történelmi egyházak állandó értekezlete egy emberként állt ki az erdélyi magyarok ügyei védelmében: az egyházi oktatás, a nyelvi jogok, az autonómia mellett vagy az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatásáért.
– A Királyhágómelléki Református Egyházkerület régi és új püspöke között épp a politikai szerepvállalás miatt alakult ki vita...
– Felvetésének az a jogosultsága, hogy nem szabad belegabalyodnunk pártpolitikába. A pártpolitika zsákmány- és érdekpolitika. Isten kegyelmi idejét opportunizmusra váltja fel, és akkor súlyos károsodást szenved az egyház hitele. Sajnos, most ebben a fázisban vagyunk. Az RMDSZ Erdélyben szekerébe akarja fogni az egyházakat, fel akarja használni őket szavazatgyűjtésre. A 2003-as szatmárnémeti közgyűlésen még az autonómiát emeltük fel egyházi téren, azt az önrendelkezési törekvést, amit az RMDSZ szőnyeg alá sepert. Akkor az egyház azt teljesítette, ami a hivatása volt. Ma a lelkipásztorok és püspökök egy része egyaránt képes eladni magát holmi segélyekért, hogy anyagi előnyben részesüljön. Ez már komoly baj, az egyháznak nem szabad idáig süllyednie!
– A romániai magyar politikai életben talán senki nem ért annyi támadás a rendszerváltás óta, mint önt. Sokszor azt vetették a szemére, hogy hatalomra tör...
– Ezzel szemben sohasem hagytam ott az egyházi szolgálatot. A kilencvenes évek elején kétszer-háromszor is volt olyan választás az RMDSZ-ben, amikor arra akartak rávenni, hogy vállaljam el az elnökséget. Ha hatalmat akartam volna, minden lehetőségem meglett volna rá. Mindig arra törekedtem, hogy megmaradhassak a politikum feletti tiszteletbeli státuszban, ahogy jó ideig az RMDSZ tiszteletbeli elnöke voltam, utólag pedig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke lettem. Valamennyi tisztségvállalásnak ugyanaz a tétje: felszabadítani a magyarságot, és a románokkal együtt végigvinni a romániai rendszerváltozás folyamatát.
– Milyen mértékben lehetett volna csökkenteni ezt a támadási felületet? Az RMDSZ egyféle dezertőrként kezeli önt, mert szerintük EP-képviselőként külön utakon járt, noha RMDSZ-színekben jutott be.
– Nézze, én nem tehetek róla, hogy az RMDSZ propaganda gépezete váltig azt hangoztatja, hogy én RMDSZ-listán jutottam be, és eljátszottam a bizalmukat. Emlékezhetünk a 2009-es magyar összefogásra: Marosvásárhelyen a kultúrpalotában az EMNT koalíciót kötött az RMDSZ-szel. Egyenrangú partneri egyezmény volt azzal a kompromisszummal, hogy a bonyodalmak elkerülése érdekében RMDSZ-listán indulunk, de a kampányt mindkét fél saját lógójával, saját jelképeivel folytatja. Az RMDSZ mindezt ma úgy állítja be, mintha felkérezkedtem volna a szekerükre. Úgy ismeri az RMDSZ-t, hogy ennyire meglágyult volna a szíve? Jól tudták: a választás sikerét kockáztatják, ha nem fognak össze az EMNT-vel. Másrészt mi sem akartuk kockáztatni, hogy ne a maximális eredményt érjük el. Ahogy Ponta meg akarja vonni tőlem a véleménynyilvánítás szabadságának jogát, az RMDSZ is meg akart fosztani önállóságomtól, és pártfegyelmet követelt tőlem. Erről nem volt szó, és ezt nem várhatja el.
– Újból egyezkedni kellene, de a régi tapasztalatok lesújtóak. Hogyan lehet kilépni ebből az ördögi körből?
– Őszintén megvallva, szkeptikus vagyok. Az RMDSZ-nek ma van egy négyes-ötös fogata, amelyik csökönyösen ragaszkodik az elévült egypártrendszer szemléletéhez. Ez a csapat nem engedi, hogy a fiatalabb és nyitottabb RMDSZ-vezetők változtassanak a régi politikán, emiatt nagyon csekély az esély arra, hogy Kelemen Hunor és a másként gondolkodók mozgástere megnőjön. Ráadásul van egy korrupt rétege is ennek a társaságnak, a bihari RMDSZ, amely erős befolyásra tett szert. Kérdés, mire lesznek képesek az RMDSZ felvilágosult, nemzetben gondolkodó emberei?
– Karácsonyi gondolatokkal indítottuk a beszélgetést: hogyan készül Tőkés László, a magánember, három gyerek édesapja a karácsonyra?
– Hadd szóljak egy gondolat erejéig a nagyobb Tőkés családról. Mi a szó nemes értelmében patriarchális családban nőttünk fel, ahol édesapám egyháztársadalmi téren a közszolgálat példás megtestesítője volt, édesanyám meg a családi kistársadalmat vigyázta. Ez a „rendszer” kiválóan működött. Ezt örököltem, ezt a mintát követve futottam be egyházi és közéleti pályát, amely hasonló viszonyulást jelentett a család iránt. Apám, anyám esetében ez kiválóan működött. A mai családok már nem tudják azt a fajta hagyományos családi rendet megvalósítani, megváltozott a világ, azért is megy tönkre nagyon sok házasság. Amennyire tehetem, különleges gondot fordítok a gyerekekre: arra törekszem, hogy minden lehetőséget megtaláljak velük a bensőséges együttlétre.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kincses Előd: El akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét
1989. december 16-án Temesváron tüntetések kezdődtek a református parókia körül. A tömeg – köztük románok is – Tőkés László lakása elé vonult, de nem tudta megakadályozni Tőkés kilakoltatását és elhurcolását. 25 évvel az események után Kincses Előd ügyvéddel, Tőkés László jogi képviselőjével idéztük fel azokat a napokat.
Mivel temesvári ügyvéd nem vállalta, sőt vásárhelyi magyar ügyvédek is voltak, akik nem merték elvállalni Tőkés László védelmét, azért itt, Marosvásárhelyen a bátyja, Tőkés András fogadott ügyvédet. Az első fokú tárgyaláson a védelmet néhai Cziprián Zoltán ügyvéd barátom látta el, aki nagyon beteg volt, és amikor már nagyon sűrűsödött a helyzet, megkérdezte tőlem, elvállalom-e a fellebbezési tárgyalásra Tőkés László védelmét. Nem szívesen vállaltam, de szégyelltem visszautasítani, mikor Tőkés László az életét kockáztatta. Ha nem kapott volna magyar ügyvédet, a pártpropaganda azt állíthatta volna, hogy küzdelmével a magyarok nem értenek egyet.
Egyébként a védelmet elvállalni sem volt egyszerű. Csak a fellebbezés megszerkesztésére szólt az eredeti ügyvédi megbízás. A Maros megyei ügyvédi kamara elnöke, Horga Liviu szerint nem kellett volna elvállalnom, és arról is le akart beszélni, hogy leutazzak a fellebbezési tárgyalásra, amelyet 1989. november 17-re tűztek ki. Az ügyvédek vezetősége Maria Bobu igazságügyi minisztertől, Emil Bobu pártvezető feleségétől kérdezte meg, leutazhatok-e a tárgyalásra. A miniszter asszony azt mondta, ha ügyvéd, akkor tegye a mesterségét, így Gliga Titusz szomszédommal együtt leutaztunk Temesvárra.
Újszentesen szálltam meg, mert féltem szállodába menni, tudván, hogy járt a szászrégeni sörgyár párttitkára és káderese, Bálint Ferenc, aki egy bukaresti kirakatrendezvényen nem volt hajlandó elítélni Erdély történetét, és miután nem olvasta fel a mások által szerkesztett szöveget, "kiesett" szállodája hatodik emeletéről.
Újszentesen vettem észre, hogy nincs nálam az ügyvédi meghatalmazásom, ezért beutaztunk Temesvárra, a telefonpalotából hívtam fel vásárhelyi lakásunkat. Réka lányom csak annyit tudott mondani, hogy anyu a vonatban van, és a kapcsolat megszakadt. Szerencsére a feleségem észrevette, hogy otthon maradt a megbízás, és utánam hozta.
A másnapi tárgyaláson nagy meglepetésemre az ellenfél ügyvédje, Mancas Romero, temesvári román ügyvéd, akit a református püspökség fogadott meg, halasztást kért, arra hivatkozva, hogy nem tudott felkészülni a tárgyalásra. Valójában arról volt szó, hogy nem akarták a pártkongresszus előtt és alatt a Tőkés-perrel rontani a közhangulatot. Féltek a nemzetközi visszhangtól, annál is inkább, mert a pártkongresszusra már a Magyar Szocialista Munkáspárt sem jött el. Rendkívül rövid, 11 napos halasztást adtak, november 28-ra tűzték ki a következő tárgyalást.
A november 28-i tárgyaláson a pert, ami egyszerű kilakoltatási ügy volt, Elena Topala, a megyei törvényszék elnöke tárgyalta. A tárgyaláson az ügyész is részt vett, aki szintén a fellebbezés elutasítását kérte. Ez az ítélet egyébként csak Tőkés László kilakoltatását rendelte el, mert a püspökség mulasztása miatt csak a lelkész kilakoltatásáért pereltek, tehát a meghozott ítélet alapján a feleséget és a kiskorú gyereket nem lehetett volna kilakoltatni. Persze ezzel a kilakoltatást végrehajtó szekuritáté mit sem törődött, akkor Menyőbe hurcolták az egész Tőkés családot.
A tárgyalás végén a bírónő felszólított, hogy egy bizonyos iratot csatoljak be az ítélethozatalig – ennek igen megörvendtem. Ez a döntés lehetővé tette, hogy elmehessek Tőkés László lakására, hogy megismerkedjem vele, mert az akkori ügyvédi törvény tiltotta, hogy egy ügyvéd az ügyfél lakására menjen.
– Addig nem ismerte Tőkés Lászlót?
– Nem ismertem személyesen, akkor ismerkedtem meg vele, az édesapjával és az akkori feleségével, Edittel, akik ott voltak a tárgyaláson. Együtt mentünk el a templom épületében levő paplakásba. Csak különleges kopogtatásra nyitott Tőkés László ajtót, lehetett hallani, ahogy a vasrudakat veszi le az ajtóról, mert néhány nappal korábban támadás érte. Akkor ismertem meg Lászlót, és meg kell mondanom, a szemében látszott a riadtság, tehát nem vakmerő volt, hanem bátor, aki legyőzte a félelmet, amiben élt. Teljes mértékben tisztában volt a szekuritátéval és a rezsimmel szembeni küzdelmének veszélyességével, de legyőzte félelmeit. Azt tanácsoltam neki, hogy ha elveszítjük a fellebbezést és végre akarják hajtani a kilakoltatást, ne álljon ellen, mert a szekuritáté pincéjében bármi megtörténhet… Mindnyájunk szerencséjére nem hallgatta meg ezt az ügyvédi tanácsot. Ennek tudható be, hogy kilakoltatását megakadályozandó, a védelmére összegyűlt magyarok, akikhez aztán rengeteg román meg más náció csatlakozott, tehát az ő védelmére összegyűlt tömeg elindította azt a folyamatot, amelynek következtében megbukott a kommunista diktatúra.
Érdekes mozzanat, hogy Szentesről elkísért egy Holló Ferenc nevű fiatalember, aki a tárgyaláson is jelen volt. Ahogy Holló Ferenc a paplakhoz ért, egyszerűen elhurcolta a szekuritáté. Ezzel szemben, amikor én kijöttem Tőkés László lakásából, meglepetésemre az egyenruhások tisztelegtek nekem. Tudták, hogy ügyvéd vagyok, akihez másképp kell viszonyulni.
Még egy dolog, amire érdemes kitérni: amikor elvittem az iratot, Bungardean Elena bírósági titkár vette át, aki felajánlotta, hogy minden további fejleményről informál. Többek között tőle tudtuk meg, hogy igen gyorsan megindokolták az ítéletet, és elindították a végrehajtást, amely ellen december 16-án megkezdődtek a tüntetések.
Ezek után kezdődtek itthon azok a gyűlések, ahol el kellett ítélni Tőkés Lászlót. Arra számítottam, hogy ha nálunk, az ügyvédeknél is lesz ilyen gyűlés, engem is felszólítanak, hogy ítéljem el Tőkést. Persze, erre nem voltam hajlandó, de annyira vitéz sem voltam, hogy meg mertem volna tagadni, ezért megbeszéltem a sógorommal, dr. Puskás Karival, hogy Gyergyószentmiklóson kivetetem a vakbelemet, hogy ne kelljen Tőkés Lászlót elítélnem, de mégse kerüljek életveszélybe.
– És kivették a vakbelét?
– Nem kellett, mert közben megbukott Ceausescu, úgyhogy most is megvan a vakbelem.
– Mi a véleménye arról, hogy a temesvári önkormányzat nem hívta meg Tőkés Lászlót a forradalmi megemlékezésekre?
– Két dologról van szó: el akarják vitatni Tőkés történelmi szerepét, és elkendőzni azt, hogy magyar–román, román–magyar összefogás buktatta meg a kommunizmust. Persze, ez azt is igazolja, hogy Romániában nem volt igazi rendszerváltás. A szocializmus megbukott, de politikai rendszerváltás nem volt, mert a régi garnitúra második vonala vette át a hatalmat. Gondolkodásmódjuk ugyanaz, mint az elődeiké. A szekusok halálosan gyűlölik Tőkés Lászlót, mert nem felejtik el azt a néhány napot, amikor nem mertek kimenni az utcára. Akár a patkánylyukba is bebújtak volna, annyira rettegtek a népharagtól. A leszámolást a "vin teroristii" lövöldözések-gyilkosságok megakadályozták. Iliescu a hadsereg oltalma alá helyezte a szekusokat, és három hónapos fizetett szabadságot biztosított nekik. És a három hónap akkor járt le, amikor a fekete március kitört. Akkor szervezték meg (vagy legalábbis tevőlegesen támogatták) Bukarestből a magyarellenes pogromkísérletet, azért, hogy a közvélemény fogadja el az átkeresztelt szekuritáté visszaállítását. A marosvásárhelyi pogromkísérlettel sikerült a román közvéleménnyel elfogadtatniuk a szekusok visszatérését, és leállítaniuk a magyarság jogszerző lendületét. Ennek a levét ma is isszuk!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés József református lelkésznek állítottak szobrot Málnásfürdőn
Első okleveles településként való említésének 650. évfordulóját (1366–2016) gazdag műsorral ünnepelte Málnás: szobrot állítottak Tőkés Józsefnek (1884–1951), a falu egykori iskolaépítő református lelkészének, a Sepsi Református Egyházmegye korabeli esperesének. Alkalmat jelentett az ünnepre az is, hogy 160 évvel ezelőtt szentelték fel a gyülekezet templomát, kerek 100 évvel ezelőtt itt született dr. Tőkés István teológiai tanár, püspökhelyettes.
Négyes emlékezésre gyűlt össze a falu július 23-án, szombaton: a zsúfolásig telt kultúrotthonban Szotyori Angéla polgármester nyitotta meg a kétnapos ünnepet. Székely sors című zenés történelmi, irodalmi összeállítással léptek fel a Tőkés József nevét viselő iskola tanulói. Az előadást, valamint a betanító pedagógusokat (Mihály Emese Ágotát és Lukács Évát) vastapssal jutalmazta a közönség. A helybeli kultúrotthon falait a homoródszentpáli Hátszegi Csaba, a romániai és magyarországi fotóművészek szövetségének tagja megvásárolható művészfotói díszítették. Az ünnepségen részt vett Tőkés László Európai Parlamenti képviselő és a kiterjedt Tőkés család.
Üdvözlőbeszédet mondott Hebling Zsolt, Málnás Balaton menti testvértelepülése, Alsóörs polgármestere és a barcasági Négyfalu és Szilágysámson önkormányzatának képviselői, ugyanis településeik szintén ebben az évben ünneplik írásos említésük 650. esztendejét.
A Tőkés József által építtetett helybeli református papilak előterébe gyűltek össze szoboravatóra az ünneplők. Balla Barna málnási református lelkipásztor jeles elődjére emlékezett, akinek szobra jelenünkben is munkára és lelkesedésre sarkall, kitartásra buzdíthatja a ma élőket. Kifejezte meggyőződését, hogy a Málnáson 42 évig szolgáló lelkipásztor, Tőkés József nagytiszteletű esperes szellemi hagyatéka még sokáig élni fog jelenlegi hívei lelkében. Felidézett néhány, az esperes személyéhez kötődő rövid történetet, amelyeket jelenleg még élő egykori tanítványaitól gyűjtött össze. Tőkés József esperes-lelkész, egyházi író, szótárszerkesztő, Tőkés István édesapja, Tőkés László nagyapja volt. Marosvásárhelyen és Nagyenyeden tanult, a teológiai tanulmányok után a berlini tudományegyetemen hallgatott előadásokat. Segédlelkész volt Kolozsváron, majd haláláig a málnási gyülekezet lelkipásztora. A Sepsi Református Egyházmegye tanügyi előadója és zsinati tagja lett. A magyar felsőházban a Háromszéki nép jogaiért harcolt. Málnás községben fogyasztási és hitelszövetkezetet alapított, falujában két tanerős iskolát építtetett (1922), hogy a helybeli gyerekek anyanyelvükön sajátíthassák el a tudományt. Szerkesztette az Emlékkönyv a reformáció négyszázados évfordulójára című, Sepsiszentgyörgyön 1918-ban megjelent forrásértékű kötetet. Porai a málnási temetőben nyugszanak, ahová a helyi közösség és a család elhelyezte az emlékezés koszorúit.
Szoboravatás előtt az ünnepségen jelen lévő Gulyás Gergely, a magyar Országgyűlés alelnöke beszédében az egykori lelkész mAradandó üzenetét, a ma élő klérus munkájának hasznos és nélkülözhetetlen voltát, a tőkési példamutatás megtartó erejét emelte ki. Tőkés László köszönetét fejezte ki, hogy megörökítették nagyapja arcmását. Úgy emlékezett rá, mint aki, mint sokan mások – a költő Szabolcska Mihály Temesvári lelkipásztor, Márton Áron katolikus püspök –, az akkori Erdélyben megmAradt, hivatástudattal és kitartással végezte a szorongatott magyarság között lelkipásztori, papi feladatát. Köszöntőbeszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke, példaértékűnek nevezve az összefogás szükségességét mutató emlékezést, amely valóságos népünneppé nőtte ki magát. Balla Barna tiszteletes a közösség nevében megköszönte a megyei tanács anyagi támogatását, amellyel segítette a szoborbizottság munkáját.
A mellszobor az avatón is jelen lévő Petrovits István Sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, öntését Sánta Csaba szovátai mester műhelyében végezték. Az ünnepségen tiszteletét tette a Málnáson élő id. Szilágyi Zsolt egykori karmester és tenorista, fellépett a Sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus (vezényelt ifj. Szilágyi Zsolt), a helybeli iskolások furulyacsoportja egyházi énekeket játszott Balla Enikő vezényletével. Avató után a református templomban bemutatták az alkalomra megjelent Málnás című ünnepi kiadványt, melynek öttagú szerzői gárdájából dr. Székely Zsolt régész a vidék múltjáról, e sorok írója pedig a község hasznosítható kincseiről, jövője javításának szükségességéről értekezett.
A vasárnapi ökumenikus istentiszteleten Balla Barna lelkipásztor emberi életünk istenes alapokra való helyezésére figyelmeztetett a Szentírás 5 Mózes 4:40 textusa alapján. Ekkor került sor a Tőkés Istvánról készült dokumentumfilm ősbemutatójára.
Később tartalmas népünnepéllyel folytatták a falunapot. Délután Sepsiszentgyörgyi Fenyőcske, a sepsikőröspataki Kőrös ifjúsági néptánccsoport, a sepsikőröspataki Zumba moderntánc-csoport, a Sepsiszentgyörgyi Canticorum női kar és a helybeli fiatalok műkedvelő színjátszó csoportja uralta a sportpálya szabadtéri színpadát. Az eszem-iszomot utcabál követte. A nagy évforduló esztendejét egy emlékkővel tették mAradandóvá a polgármesteri hivatal előterében. Készítője Urszuly Sámuel mikóújfalusi kőfaragóművész.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)