Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Jó pár esztendővel ezelőtt esett meg, hogy – a müncheni Alte és Neue Pinakothek remekművektől pompázó termei után áhítozva – az akkor már évtizedek óta a bajor fővárosban élő, Kolozsvárról még a nyolcvanas évek elején eltávozott régi barátommal, Tóth Lászlóval – a helyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet szakának egykori docensével – arról folytattunk eszmecserét: szűkösre szabott időnkből hány órát kellene fordítanunk a két világhírű múzeum megtekintésére.
A vitának komoly tétje volt – annál is inkább, mivel tőlük alig szökkenésnyire még a Pinakothek der Moderne gazdag gyűjteménye is reánk várt. Okoskodó érvek ezúttal nemigen állhattak meg lábukon, hiszen az effajta kincseket őrző szentélyekben az Idővel is dacoló művek varázsereje a tér minden egyes pontján láthatatlan sugárral hálózza be, szövi át a termeket – mestertől, kortól, tárgykörtől, stílusirányzattól, technikától függetlenül, bárhova is lépünk, bármerre tekintünk. Ám míg jómagam az erdélyi diktatúra esztendeinek rozsdamarta kalitka-világából kiröppenve – ami Lacinak is otthona volt egykoron –, inkább az emlékezetes történelmi idők bűvkörének csábítását éreztem erősebb vonzerejűnek, ezért aztán Dürer, Altdorfer, Cranach, valamint a flamand és itáliai nagymesterek kisugárzásával kívántam volna inkább szembesülni, addig kiváló festő, grafikus, díszlettervező barátom inkább a moderneket választotta. Ez nem volt számomra meglepetés, hiszen jól ismertem őt.
Meg is győződhettem efelől, midőn Goya, Géricault, Manet, Degas, Toulouse-Lautrec és Cézanne művei előtt elhaladva – már a moderneket bemutató épületben, Georg Baselitz következetesen fejjel lefelé felaggatott, méretes vásznakra felvitt alakjainak megtekintése után –, szinte sóbálványként időzött el Francis Bacon biomorf lényeinek dekódolhatatlan látványvilága előtt. Ez a hármas felépítésű, freudi álomlenyomat-szekvencia hallucinogén ihletettségével, bomlásban erjedő vonal-univerzumával Tóth művészi életpályájának utolsó korszakát nemcsak tagadhatatlanul megérintette, de egyfajta személyes karizmájú keretbe is foglalta. Ott állva a Keresztre feszítés (1965) című triptichon előtt, csak hosszú percek múlva szólalt meg. Közben azt fejtegette, mit jelenthet egy művész számára a kép kizárólagos szemlélésén túl az azt megalkotó személy valóságos énjével is szembesülni, a némaságában is beszédes kép megteremtőjének élő pillanatait érzékelni, hangját hallani, gesztusait, netán alkotó mozdulatait sebesen pergő filmkockák formájában lényünk erre predesztinált archiváló kamráiban megőrizni, majd bármikor, ha a helyzet úgy kívánja, akár fel is eleveníteni. A jelentől térben és időben folyamatosan eltávolodva mindez különös hangsúlyt kap a sajátos életkép-szekvenciák tükrében, miután egy mű jellege és az azt világra hozó személy egyénisége, jelleme között többnyire ok-okozati összefüggés is kimutatható. Nemrég ötlött elém ez a múltból felderengő epizód – éppen akkor, amikor az erdélyi művészet mindeddig példátlan Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című seregszemléjét jártam be Buda tetején, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. Nem kevés szó esett e rendhagyó tárlatról már ez idáig is, és minden valószínűség szerint a jövendő hangjai/visszhangjai tartogatnak még egy és más közérdekű gondolatot, esetleg megszívlelendő tanulságot az eseményről mindannyiunk számára. A gazdag anyag magával ragadó összképe minden kétséget kizáró bizonyítékként szolgált arra, hogy a szóban forgó hét évtized műteremtése mind minőségében, mind pedig sokrétűségében és üzenet-értékében is példásan gazdagította nemzeti kultúránk Pantheonját – még a sorsfordulók legridegebb időszakaiban is. Az igencsak szerteágazó pályaíveket rendszerbe foglaló kiállítási anyag bemutatása Szücs Györgynek, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének hozzáértő kurátori munkája nyomán valósulhatott meg.  A kiállított több száz mű között vándorolva, amikor Tóth László festményei előtt elidőztem, megilletődöttséggel elevenítettem fel lelki kivetítőm vásznára az ellibbent müncheni pillanatokat, mivel ma már csupán az emlékezés folyamatosan halkuló képei-hangjai adhatják vissza számomra lényének mindenkor nyugalmat árasztó, sugárzóan intellektuális voltát.  Így keríthetett hatalmába a helyszínen akkor és ott egy olyasfajta „kettős látás”, amely egyidejűleg tette lehetővé művek élvezetét, és idézte fel – háttérképekként – az azokat megálmodó és megteremtő, esztendőkön át közös sorscsapásokon együtt haladó művésztársak személyiségét is. Maholnap lassan már három évtizede, hogy egykori kolozsvári létem emlékszelvényei pusztán a mementó szintjén tünedeznek elő. E tárlaton pedig különösen beszédessé vált a múlt, moccanni látszott az Idő, ahogy a művek keretéből azok primér látványán túl a rejtett perspektíva érzéki csalódása újra közel hozta azokat, akikkel valaha közösen pörögtek művésznapjaink.
Jelezni szeretném: nincs szándékomban mélyebb műelemzésekbe bocsátkozni, jobbára csak terem-sétáim közepette elővillanó kaleidoszkóp-képeimből idéznék fel egyet s mást; köztük olyasféléket, amelyek a szemlére kiállított tárgyaknak a látogatók által kevéssé ismert mozzanataiként tarthatók számon.
S ha már a festő, grafikus, díszlettervező Tóth László neve amúgy is szóba került, egy pillanat erejéig megállnék felesége, T. Szűcs Ilona csendéletei előtt. Ezek a metafizikus ihletésű, olykor Chirico formai szűkmarkúságával párhuzamba hozható, már-már depresszíven és lunatikusan sivár, a monokróm színskála spektrumába elhajló kompozíciók rendszerint alig egy-két szimbolikus értelemmel felruházott elemet láttatnak csupán. Hűvös, szomorú kép mindahány. Elgondolkodtatók. Ám ennek szöges ellentéteként Ica valójában nap mint nap a sugárzó jókedv körülrajongott hírnöke volt, a humor és játékosság mindenre kapható cinkosa. Amikor László elhatározta, hogy a diktatúra agóniájának elviselhetetlensége miatt egy közös kiállítás lehetőségével Németország irányában végleg elhagyják az országot, Ica határozottan ellenezte férje radikális szándékát. Ő ugyanis jól érezte magát a Szamos-parti Donát út műtermeinek bohém világában; intenzív társasági életet élt. Ebből László is ki-kivette részét, ám a férj szellemi elmélyülésre hajló habitusa a magány nyugalmát sokszor előnyben részesítette a felesége által kedvelt életformával szemben. László e kiállításon megjelenő méretes képei igazolták is mindezt, ahogy az analitikus szerkezet formarendszereit merevítette ki a vásznakon (Kompozíció alakokkal; Az Utunk szerkesztőségében, Ica kaktusszal, A fizikus és felesége).
Ám akkor, a Tóth család sorsának alakulásában nem akármilyen szerep hárult a Makfalván született festő-grafikus Kusztos Endrére, aki a Nagy István-i hagyományok nyomán a szénrajztechnika bravúros művészi leleménnyel megáldott mesterévé lett. Kusztos Miklóssy Gábor tanítványa volt, miként Tóth László is. Rajzai az erdők és rekettyések, vízparti hínárosok érrendszeri képének „párlatai”; az erdélyi flóra szívverésének érzékeny lélekkel megörökített hiteles kardiogramjai (Fekete csend a fák között, Székely gótika, Fenyők a sziklán). Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.
De voltaképpen mi köze volt Kusztosnak Tóthék sorsához? Minthogy Ica minden győzködése ellenére képtelen volt férjét szépszerével lebeszélni a végleges eltávozásról, egyfajta „művészcselhez” folyamodott: alkalomadtán szándékosan „elszólta” magát Kusztos Bandi előtt, hogy a tervezett kiállítás apropójával végleg nyugaton akarnak maradni; azt remélve, hogy Kusztos valahol csak kifecsegi a titkot, így a „bűnös” szándék az illetékes elvtársak tudomására jut, s ennek következtében bizonyosan meghiúsul majd a kiutazás is. Bár lassan baktatott az idő, ám egy szép napon a két útlevél váratlanul megérkezett – Laci örömére, Ica bánatára. Mivelhogy Kusztos Bandi – mi sem természetesebb – hallgatott. Így aztán mégiscsak el kellett jönnie a sátorbontás pillanatának. Laci évek múlva, már Németországban – némi önváddal hangjában – megvallotta nekem, hogy Ica soha, egyetlen pillanatig sem érezte otthon magát új hazájában.
Tóth László munkamódszeréről kiegészítésként még csak annyit: képei rendszerint már a fejében végleges formát öltöttek. Erős szellemi motivációtól vezérelve belső énjében előbb minden részletet nagy pontossággal kiérlelt, majd csak azt követőn kezdett a kivitelezéshez. Látványvilágának megformálásakor észrevehetően nem kis szerep jutott díszlettervezői szemléletének és tapasztalatainak is. Köztiszteletnek örvendő professzora, a képzőművészeti főiskola vezető tanára, Miklóssy Gábor, akinek markáns vonalakkal szerkesztett képei ugyancsak jelen voltak a királyi várban látható anyagban (Háton fekvő akt virággal, Öregek), egykor a következőképpen nyilatkozott erről diákjai előtt: „Fiaim, ne feledjék, hogy nem a festés az, ami a legnagyobb lelki megterhelést jelenti egy művész számára, hanem sokkal inkább az a »folyamat«, melynek során a művész »ráhangolódik«, más szóval »felkészül« az alkotás soron következő műveletére”.
Utolsó korszakában Tóthnak is kedvelt témája volt a gyökérzet megjelenítése (teljességgel eltérő megközelítésben, mint Kusztosnál), a „makro” rajzolatok látványának „mikro” pontosságú leképzése; a realizmus és az absztrakció egyetlen felületen történő összebékítésének izgalmas kísérlete. Gyakorta dolgozott tűhegyes grafitceruzával. Akár még méretes felületein is.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Soós Zoltánnal
Ahol érdemes lesz élni
Felkészült fiatal szakemberekből álló csapatával értékes, hangulatos rendezvényeket szervező intézménnyé alakította a megyei múzeumot. A munkája közben elsajátított kultúrmenedzseri tapasztalat birtokában Marosvásárhely polgármestereként szeretné bizonyítani, hogy képes a város átalakítására is. Soós Zoltán történész, archeológus, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az előválasztási szavazatok többségét megszerezve a magyar szervezetek közös jelöltjeként száll harcba a polgármesteri tisztségért.
A mai Marosvásárhelyt a Funar-korszak végi Kolozsvárhoz hasonlítja. "Van egy nagy lehetőségekkel rendelkező város, amelynek élén egy olyan személy áll, aki klientúrájával gátolja, leszorítja a fejlődést. Ideje kiszabadulni ebből a méltatlan helyzetből" – hangsúlyozza. Ötgyermekes apaként egy polgárbarát városról álmodik, ahol érdemes és kellemes élni. Ahonnan nem mennek el a fiatalok, mert tiszta a levegő, jól működik az oktatás, az egészségügy, a közszállítás, jó a közbiztonság és vannak munkahelyek. Elcsépelt szólamok ezek, vagy eddigi eredményei alapján elhihetjük Soós Zoltánnak, hogy valóban képes lesz az ígért változások beindítására? A megtett útról és elképzeléseiről a napokban beszélgettünk.
– Hogyan sikerült emberközelbe hozni a múzeumot, meghódítani a közönséget?
– Vannak, akik azt tartják, hogy a kultúra nem "profitképes", csak pénzt nyel el, ezért a hiánya nem jelent nagy problémát. Franciaország példájából kiindulva, ahol a nemzeti össztermékben a kultúra nagyobb szerepet játszik, mint például az elektronikai iparág, a fanyalgó vélekedéseknek az ellenkezőjét szerettem volna bizonyítani. Azon kívül, hogy költséges és befektetést igényel, mint minden, amiről azt szeretnénk, hogy működjön, a kultúra egy idő után képessé válik a jövedelemtermelésre, kellemes hangulatot teremt, megfogalmaz valami újat, és közben javítja az emberek közérzetét. Észre kell vennünk, hogy Európa egyre inkább felfedezi Erdély szépségeit. Marosvásárhelynek is vannak olyan adottságai, amelyekre építeni lehet. Ennek ellenére a helyzete, szerepe visszaesőben van, miközben a környező nagyvárosok, mint például Kolozsvár vagy Nagyszeben, óriásit léptek előre.
– Kultúrmenedzseri tevékenységéből mit tart a legsikeresebbnek?
– Szakképzetlen emberekből, tönkrement épületekből, ismeretlen állományokból álló intézményt vettem át. Ott ültünk egy kisebb kincsesláda tetején, hiszen a Kultúrpalota részben már a múzeum kezelésében volt, szép, értékes épületekkel rendelkeztünk a belvárosban, de ezek csak szürke foltokat jelentettek. Az adottságokat látva, egyrészt a leromlott épületállományt kellett helyrehozni, majd megtölteni tartalommal, hogy azok a helyek, amelyeket használunk, szépek, kellemesek, vonzóak legyenek. Ugyanakkor azt is világosan láttam, hogy sok évtizednyi butítás után egy jó kiállítással nem tudjuk bevonzani a közönséget. A Múzeumok éjszakája volt a fordulópont, ami évről évre gazdagabb, változatosabb lett, míg 2015-ben elértük a 20.000. látogatót. A megyei múzeumnak jó nevet szerezve bekerültünk egy olyan körbe, ahol értékesebb és jobb kiállításokat is megpályázhattunk. Románia ókori arany- és ezüstkincseinek a bemutatása látványos, gazdag és szemléletes anyag volt, több ezren tekintették meg. Időközben elkezdtük a kapcsolat kiépítését a budapesti Szépművészeti Múzeummal. Intézményünk számottevő gyűjteménye lehetővé teszi, hogy kölcsönözzünk és cserébe szép kiállítási anyagot kapjunk anélkül, hogy fizetni kellene érte. Kialakítottunk egy három kiállításból álló nemzetközi keretegyezményt; a napokban záruló metszetkiállítás után következik a Szépművészeti Múzeum Zichy-gyűjteménye, ami elsősorban reneszánsz és barokk festészeti alkotásokból áll, és a Toulouse-Lautrec-anyagot is szeretnénk Marosvásárhelyre hozni. Májusban lesz egy kiállításunk Róth Miksa munkáiból, a következő évben a Kultúrpalota díszítését megálmodó Körösfői Kriesch Aladár alkotásait szeretnénk elhozni Marosvásárhelyre, 2017-ben egy nagy Thorma János-kiállításra készülünk. A beindult rendszerben folyamatosan érkeznek a felajánlások, amelyeknek helyt adunk, hogy a körforgásban maradjunk. A flexibilitást kellene megvalósítani a várospolitika tekintetében is. Marosvásárhely óriási hiányossága, hogy a városnak nincs átgondolt stratégiája sem gazdasági, sem kulturális, sem turisztikai, sem egyéb téren. Csak görgetjük előre az életet, egy-egy híresség koncertjével fűszerezve. Az összeget, amit erre a célra elköltenek, sokkal hasznosabb dolgokra lehetne fordítani. Kétségtelen, hogy kell egy-egy ilyen élmény, azt viszont hiányolom, hogy ezeknek az eseményeknek nincsen hozzáadott értéke, ami megmaradna a városnak. Párizs vagy Firenze nem attól lett annyira híres és gazdag, hogy töménytelen pénzt költött a kulturális rendezvényekre, hanem a saját gyűjteményeit, értékeit fejlesztette, ami a későbbiekben már önmagát reklámozza. Hasonlót érzek a múzeum esetében is. Míg kezdetben óriási erőket kellett fektetni abba, hogy becsalogassuk a marosvásárhelyieket, ma már létrejött egyfajta bizalmi kapcsolat, hogy amit a múzeum szervez, azok általában színvonalas kiállítások. A napokban zárul egy rendkívül izgalmas anyag, a Szamársziget szellemkatonái, és jön Székelyudvarhelyről az Anna, egy érdekes koncepció alapján szervezett néprajzi tárlat, majd készülünk a 400 éves királyi város történetét bemutató kiállításra a várban.
– A napokban tett panaszt a polgármesteri hivatal által kihelyezett, helyenként félrevezető adatokat tartalmazó, részben egynyelvű táblák miatt. Mikor lesz minden rendben a várban és a vár körül is?
– A terv szerint a munkák át vannak adva és a vár látogatható is.
– Ez nem annyira egyértelmű, ha a Vártemplom körüli övezetre gondolok, és a rosszindulatú gáncsoskodásra, amivel a templomba igyekvőket feltartóztatják a főkapunál.
– Maga a templom, mivel egyházi tulajdon, nem került be az uniós pályázatba, de a törvény értelmében a város támogathatná a felújítását. Ha sikerülne uniós pénzt nyerni, az még jobb lenne. A régészeti feltárásokkal kapcsolatosan, mivel azok az előre nem látott munkálatokhoz tartoznak, a kivitelezést illetően haladékot kapott a város és a múzeum. Sajnos, a hivatal még mindig bosszantja a marosvásárhelyieket, és egyes kapusok valóban nem engedik be a Vár sétány felől a templomba tartó idős embereket.
– Mikor nyílik meg az üvegkupola, mi lesz a kapubástya sorsa? Visszakapta-e a múzeum?
– Az üvegkupolát turisztikai információs központnak képzelték el, alagsorában illemhelyekkel, szolgálati helyiségekkel. Beüzemelését, működését a szakma, a látogatók fogják eldönteni.
A helyi tanács határozata értelmében a múzeum visszakapja a kapubástyát, amelyben a jövő évre tudjuk visszaépíteni a vár történetéről szóló kiállítást.
– A természetrajzi részleget nem lehetne-e egy másik helyszínen népszerűbbé tenni?
– Az épület, mint tudjuk, iparmúzeumnak készült, a terek is ennek megfelelőek, ezért nem kifejezetten alkalmasak a természetrajzi anyag elhelyezésére. Nem titkolt szándékunk, és az állatkert igazgatójával is beszéltünk erről, hogy a 70.000 darabot számláló szép gyűjteménynek új részleget kellene felépíteni az állatkert szomszédságában, ahol egy planetáriumot is be lehetne rendezni. Városvezetőként a Somostetőn egy hangsúlyos fejlesztést indítanék el, a szecessziós épített örökség mellett ugyanis az állatkert a másik olyan vonzereje a városnak, amit sokan látogatnak meg más megyékből is. Nagyon fontos lenne, hogy az orvosi egyetemtől egy új bekötő út épüljön az állatkertig, ami biztonsági szempontokat is szolgálna. Jelenleg a nagy terhelés miatt fennállhat a befulladás lehetősége, és az állatkert megközelíthetetlenné válik a mentő- és a tűzoltókocsik számára, ami hosszabb távon a fejlődést gátolja. Ha az új részleg megvalósulna, a megürülő épületben szeretnénk visszaállítani a népművészeti és iparmúzeumot. A főtéri néprajzi részleget patinásan szép, elegáns tereivel hosszabb távon egy modern galériának képzelnénk el.
– A város, amelynek az élére pályázik, sokkal nagyobb "múzeum", mint a megyei, amelyet vezet. Milyen meggondolás, elképzelés alapján vállalkozik a megmérettetésre?
– Meggyőződésem, hogy nagyon sokáig olyan személyek álltak a város élén, akik egy konjunktúra által kerültek oda. Megpróbáltak valamit, de nem látták át a város szerepét, nem volt egy olyan átfogó stratégiájuk, ami nemcsak arról szólt, hogy melyik utat aszfaltozzák le, hanem arról is, hogy milyennek akarják látni Marosvásárhelyt tíz vagy húsz év múlva, és ennek érdekében mit kellene tenni a költséges és értelmetlen dolgok helyett. Bernády Györgynek azért volt sikere, mert olyan dolgokat akart megvalósítani, amelyek maguktól adódtak. Fontosnak tartom az egyetemeket, az orvos- és gyógyszerészképzést, a gyógyszergyártó cégek jelenlétét, számukat kedvezményekkel még növelni lehetne, és érdemes a biotechnológia irányában is elmozdulni, mivel egy rendkívül nyereséges vállalkozás. Az "egészségipar" is fontos terület lehet, de hiába van a megyei orvosi ellátás előkelő szinten romániai viszonylatban, a nyugatabbra levő viszonyokat megismerve itthon egy nagy "leszakadást" kell tapasztalnunk, miközben megdöbbentő összegeket nyelnek el a kórházak.
– Tudom, hogy egy összetett távlati fejlesztési tervet nem lehet egy-két mondatban összefoglalni, mégis arra kérem, hogy említsen meg néhány célpontot!
– Jelenleg bele vagyunk fulladva a Bernády-korból maradt infrastruktúrába, ami meghatározza a város működését, mindennapjait. Új útvonalakat kellene megnyitni a Maros völgyén, ami uniós támogatással kivitelezhető. A jelenlegi polgármester óriási hibája és hiányossága, hogy a metropolisz-övezet adta lehetőségeket nem használta ki a város. A közös projektek hiánya miatt nincsenek terelőutak. Miközben zajlott a csörte, a cirkusz és záporoztak a demagóg magyarázatok, háttérbe szorult az a lehetőség is, hogy van egy olyan repülőterünk, ami Erdélyben egyedi adottságú, s fejlesztése rövid idő alatt komoly munkahelyteremtő eszköz lehetne, ha nem telepedett volna rá egy eltunyult államapparátus. Ha nem is teljes mértékben, de privatizálni kellene úgy, hogy egy kontroll-csomagot megtartson a megyei tanács. Körülbelül 400.000 utas fordult meg tavaly, ami az országban a negyedik helyre emelte. Minimális fejlesztésekkel, több járattal elérhetnénk a második, harmadik helyet is. Kolozsvár nagy hátránya, hogy nem tudják növelni a röptér felületét, nálunk sokkal jobbak a lehetőségek. Építő elképzelés hiányában egyik napról a másikra megyünk előre, igazi balkáni életművész stílusban.
– Pedig voltak látványos tervek, amelyek a lakosokhoz eljuttatott különböző kiadványokban is megjelentek…
– Azok sajnos az ötvenes évek elképzeléseit tükrözik.
– Megígérték a főtér forgalmának az elterelését is, ami hiú ábrándnak tűnik. Bár kétségtelen, hogy rendkívül költséges, nem lehetne-e a föld alá terelni a gépjárművek áthaladását?
– A városrendezési tervben szerepelni fog a főtéri forgalom föld alá vezetése, ami sokkal hamarabb megvalósítható, mint a terelőutak építése, ami sok kisajátítással jár. A közművezetékek bonyolítják ugyan a helyzetet, mert azok átszerelése nagyon nagy munka, a főtér viszont közterület, ezért hamarabb el lehetne kezdeni.
– Csak ne olyan legyen az eredménye, mint a múlt év végi hajrának!
– Az uniós támogatást olyan városoknak adták, ahol infrastruktúrára költhették a pénzt, mert volt már arra egy előzetes elképzelés. A helyenként hasznos útjavítás mellett a Bolyai tér műemlék aspektusában sajnos olyan kárt okoztak, amit nehéz lesz helyrehozni. Bár a teret is sétálóutcává lehetné alakítani, az uniós projektben való részvétel miatt öt éven át nem lehet hozzányúlni. A kerékpárutak kiépítését már három éve megszavazta a tanács, de a polgármester nem akarja végrehajtani.
– Anna, Gellért, Jázmin, Áron, Máté – aki öt gyermeket vállal manapság, annak a bátorsága nyilvánvaló, még akkor is, ha a gyermekneveléssel járó munka zöme az édesanyára, Soós Orsolyára hárul, aki angol-román szakos tanárként a női tudományokból mesterizett. Hogyan lehet a nagycsaládot összeegyeztetni a karrierépítéssel?
– A család lényege és központja a gyermek, nagy áldás és öröm is az életünkben, meghatározza a munkánk értelmét és mindig új erőt ad. Rengeteget tanulok a gyermekeimtől, akik nap mint nap rákényszerítenek a változásra. Ahogy nőnek, úgy kell alkalmazkodnunk, hiszen ők is folyton változnak. Nagy élmény megtapasztalni velük a világot, mivel új szemléletet hoznak. Rajtuk keresztül kerültem kapcsolatba az óvodával, iskolával, és gyakorló szülőként jobban látom a hiányosságokat, problémákat. Bosszant például, hogy a jelenlegi városvezetés sok pénzt költ olyan dolgokra, ami várhatna még, és közben az iskolák bútorzata 30-40 éve nincs kicserélve. A szülői közösség tagjaként a gyermekeim osztálytermét felújítottuk, de véleményem szerint nem normális, hogy a szülők költségére valósuljanak meg ezek a javítások. A városnak van erre pénze, ezért adófizetőkként elvárnánk, hogy a költségek felosztása ésszerűbb legyen. Az idén erre is irányoztunk egy nagyobb összeget, de kifogásolható a pénz elköltésének a módja. Több baráti céget juttatnak előnyhöz, aminek az a következménye, hogy nem jó minőségű és mégis drága munkát végeznek. Ezen kell változtatni.
– Vásárhely korántsem tartozik a gyermekbarát települések közé. A központban ott van a tér, ahol egy tenyérnyi vonzó játszóhely sem várja a gyermekeket. Szülőként mi erről a véleménye?
– A mai várospolitika elhibázott iránya, hogy az autósoknak rendel alá mindent. A belvárosban nagyon érződik, hogy nincsenek olyan terek kitalálva, ahol gyermek és szülő kellemesen el tudna tölteni egy délutánt. Azt kellene elérni, hogy a kihasználatlan területek élhető, élvezhető helyszínekké alakuljanak. A Vár sétány is úgy újult meg, hogy kérésünk ellenére a játszóteret felszámolták, holott a tanulmányokban még szerepelt. A macskakővel borított nagy térnek legalább a felét át kellene alakítani egy igazi játszótérre. A lakónegyedekben kampánycéllal megújítják ugyan a játszóhelyeket, de három-négy év alatt tönkremennek. Ma, a civilizált világban egészen más felfogás szerint képzelik el, rendezik be a gyermekek szórakoztatását célzó tereket. Ebben a városban nagyobb játszmák folynak, s kevés jó ötlet valósul meg. Az élhetőséget számolják föl, s a fantáziátlan aszfalt és a rossz minőségű munkával lerakott "piskótakövek" veszik át a zöldövezet helyét.
Ha sikerül a magyar választók szavazatát megnyerni, a jelenlegi pazarlás, a rendkívül költséges, de gyenge minőségű beruházások helyett egy átgondolt és jól felépített városgazdálkodással élhető és jól menedzselt várossá alakítható Marosvásárhely. Ehhez 20-30 felkészült szakember szükséges, akik nagyobbrészt készen állnak erre a feladatra. Reménykedünk a választók bizalmában, hogy közösen értékeljük át Marosvásárhely jövőjét.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Épített örökségünk művészi grafikákon
Kelemen Albert Kálmán kiállítása a Minerva-házban
Kelemen Albert Kálmán munkáival második alkalommal találkozik a Kolozsvári közönség, ezúttal a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva kiállítóterében
Első Kolozsvári tárlatát, több mint 17 évvel ezelőtt, 1999 májusában, a magyar színház előcsarnokában láthattuk. Akkor még egyetemi hallgató volt, és nagyon dekoratív, a múlt század elejének kávéházi-színházi, mondén ízű, kissé ironikus grafikáit állította ki. Már akkor látni lehetett, hogy foglalkoztatja a múlt, de nem nosztalgiázó jelleggel, hanem abban a jelenre is érvényes tanulságokat keresve.
Akkori kiállításmegnyitóján azt mondtam, hogy munkáiban „az embert fürkészi, a társadalom színeváltozásait, úgy, mintha minden egyes pillanatot, valamennyi mozdulatot rögzíteni szeretne”. A tematikája – tettem akkor hozzá – olyan művészek attitűdjéhez közelítette, mint például George Grosz vagy pedig Otto Dix, de nem rejtette véka alá azt sem, hogy Henri Toulouse-Lautrec, William Hogarth, később pedig Heinrich Zille és Faragó Géza művészete is hatott rá. Ezekből a korai munkákból is lehet látni néhányat ezen a mostani kiállításon.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)