Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

A szeretet márciusa
Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában
Mottó: Emlékezzünk, hogy az 1989-ben kivívott szabadság örömével folytathassuk a demokratikus rendszerváltozást! Emlékezzünk, hogy a húsz éve újjáébredt szeretet és szolidaritás erejével lépjünk fel az etnikai gyűlöletkeltés ellen!
A szeretet márciusa című nemzetközi konferenciával folytatódott szombaton délelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Pro Európa Liga és Kincses Előd ügyvéd szervezésében Marosvásárhely fekete márciusa huszadik évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban a résztvevők Tőkés László európai parlamenti képviselő, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke és Kincses Előd ügyvéd visszaemlékezéseit hallgathatták az meg az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről.
Így volt – így legyen
A konferencián felolvasták Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének, illetve Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, valamint Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetét, majd két szakaszban folyatódott a rendezvény. Az első rész – Így volt – az emlékezésé volt. Ezen bemutatták Király Károly levelét, majd William Totok újságíró, Ábrám Zoltán egyetemi tanár, Matuska Márton újságíró, Boros Zoltán tévés szakember, Éhn József, a Társaság a Kárpát-medence Magyarságának elnöke előadásait követő vita után, Így legyen címszó alatt Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu politológus, ÁgostonAndrás, a Vajdasági Demokrata Párt elnöke, Mikola István és Balog Zoltán magyar országgyűlési képviselők és Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke beszélt.
Családom fekete márciusa
A rendezvényen került sor a Családom fekete márciusa című pályázat díjainak kiosztására: az I. díjat Szabó Dániel másodéves egyetemi hallgató kapta, II. helyezett Dénes Hunor Levente II. éves joghallgató, volt bolyais diák lett, a második helyezéssel egyenlő különdíjat Simon Alíz Tímeának, a művészeti líceum tanulójának ítélték, a III. díjat Kusztos Dávid, a Marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója kapta.
A szeretet kultúrája a mi identitásunk tartóoszlopa
A rendezvénysorozat szombaton 17 órától a Vártemplomban tartott Kárpát-medencei ökumenikus találkozóval zárult. A találkozó előtt Tőkés László a Népújságnak elmondta: "A hit dimenziójában próbálunk sorsunkon felülemelkedni, a megbocsátás, a szeretet szintjére emelkedni, hiszen mi olthatná ki – mint víz a tüzet – a gyűlöletet más, mint a szeretet. Ne elégedjünk meg a tolerancia se hús, se hal semleges kifejezéssel. Nekünk vannak keresztyén hagyományaink, vannak keresztyén gyökereink. Mi a szeretet hitét valljuk, és a szeretet kultúrája a mi identitásunknak a tartóoszlopa. Tehát, amikor a Kárpát- medencéből összegyűlnek az egyházaink képviselői, és egyházaink hívei a maguk sokszínűségében képviselik a keresztyénséget, akkor mintegy Európának is üzenünk, hogy ha a válságaira megoldást akar találni, akkor nem elég csupán számolnia, statisztikákat készítenie és egyenleteket megoldania, vissza kell találnia gyökereihez".
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

Constantinescu: furcsa, hogy a történelmet az ügyészség írja
Emil Constantinescu volt államfő azt nyilatkozta szerda este, hogy abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség írja meg, jóllehet ez a hazai vezető értelmiség feladata lenne.
„Abban a meglehetősen furcsa helyzetben vagyunk, hogy az 1990. júniusi események történelmét az ügyészség fogja megírni. De nem azért, mert ezt az ügyészségnek szándéka lett volna - mondjuk ki ezt tisztán. Mi több, az elmúlt 30 évben ők tettek a legtöbbet azért, hogy ne derüljön ki az igazság” – mondta Constantinescu a Club A által, a bányászjárás kapcsán szervezett vitaesten. Bevallotta, hogy mindig „szívszorongva várja”, amikor a bányászjárás kapcsán olyanokat mondanak, hogy „nem tudjuk, hogy mi történt”. Véleménye szeritn tudjuk, hogy mi történt, csak nem merjük kimondani és felvállalni, és az mutatja az t az erkölcsi válságot, amiben a román nép él.
Az államfő szerint a szellemi elit feladata lenne, hogy megírják a 'valós' történelmet. Szerinte doktori téziseket is lehetne ebből a témából írni, hisz „minden dokumentum meg van, igaz, sajnos, ezek az ügyészségen vannak”. „Az a szó, hogy bányászjárás, tulajdonképpen egy állami akciót takar, amit az akkor Măgureanu által vezetett Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a 'negyed hármas' egység szervezett, amely korábban a bukaresti Securitate volt. A bányászokat, a maguk primitív voltukban manipulálták, de az eseményeket mások szervezték' - mondta a volt államfő. Constantinescu sajnálattal állapította meg, hogy „képtelenek vagyunk a múltat tisztázni”.
A tanácskozáson számos kiemelkedő román értelmiségi vett részt, mint például Ion Bogdan Lefter, Mircea Dumitru, Paul Cornea, Silviu Angelescu, Gabriel Andreescu, Lazăr Vlăsceanu, Wiliam Totoc és Teodor Mărieş. maszol.ro