"Kertész Lóránd jelenleg Montrealban egy fejlesztési iroda elnöke, azelőtt Nagyváradon élt. A Kelet-Nyugatnak adott interjúban beszámolt az Ellenpontokban való részvételéről. Hangsúlyozta, hogy szűk kör tette volt az Ellenpontok. "Az Ellenpontokat Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila és Tóth Károly szervezte, szülte, csinálta." Az Ellenpontok Nagyváradhoz kötődik, az erdélyi szamizdat Tóth Károly lakásán készült. 1982. nov. 7-én jelentek meg a rendőrök Kertész Lóránd lakásán, házkutatást tartottak és bevitték őt, az öccsét és édesanyját is. Tóth Károlyt megverték a Securitate vallatói. A nyilvánosság segítette őket. Magyarországon hetvenegy neves értelmiségi írásban tiltakozott a kormánynál az erdélyi letartóztatások ügyében. Az Egyesült Államok kongresszusán is szóba került az Ellenpontok szerkesztőivel kapcsolatos rendőrségi eljárás. Kertész Lóránd 1983-ban kivándorolt Kanadába. /Tar Károly: Bontották a hallgatás falát? = Kelet-Nyugat (Nagyvárad), júl. 18./ "

Az Ellenpontok magyarországi értékelésének erdélyi visszhangjával foglalkozott a Szabadság, több rádióadást és cikket felidézve. A Kossuth Rádió Gondolat-jel című, júl. 14-i adásában Lantos Gabriella beszélgetett Molnár Jánossal. Molnár János szerint azok kezdték az ellenzéki tevékenységet, akiket kisemmiztek a hatalomból. Így történt ez Erdélyben is. A filozófiát végzett Ara-Kovács Attila munkanélküli volt, Tóth Károly tanár másként gondolkodása miatt nem tudott bejutni a köztudatba. Maga Molnár a kulturális élet peremén élt. Szőcs Géza akkor kapcsolódott be, amikor elvesztette állását. Molnár hangsúlyozta másságukat. Szerinte Király Károly és Sütő András is nagyon sokáig talán csak a reformkommunizmusig mentek el. Sütő végül elvileg támogatta a lapot, de tevőlegesen nem akart benne részt venni. Molnár János még azt is megállapította, hogy az RMDSZ-t mindinkább ugyanazok az emberek vezetik, akik korábban. Marosi Barna cikkében visszautasította azt, hogy az Ellenpontok egykori munkatársa, Molnár János elítélte Sütő András szemléletét. Sütő András maga is elutasította Molnár János értékelését, a Népújság hasábjain. Kozma Szilárd a sepsiszentgyörgyi Európai Időben készített interjút Molnár Jánossal, aki családjával együtt Szegeden él és a Soros Alapítvány támogatásával dolgozik az Ellenpontok történetét feldolgozó könyven. /Az Ellenpontok ürügyén? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15. - Marosi Barna írása: 652. sz. jegyzet.

"Cs. Gyimesi Éva vitacikkében nekiment Balogh Edgárnak /"lesújtóan vádaskodó publicisztika jelent meg Balogh Edgár tollából", "nem sok vitakultúrára valló módszerrel és politikai inszinuációkkal", Balogh Edgár megszokta, hogy a Párt, az Osztály nevében beszéljen stb./, aki korlátozni akarja a Kós Károllyal folytatott kommunikáció szabadságát. Cs. Gyimesi Éva emlékeztetett, hogy Balogh Edgár 1983-ban nem volt hajlandó az Ellenpontok miatt állandó zaklatást szenvedő Tóth Károly érdekében levelet írni, mondván: "Én nem szövetkezem a szocializmus ellenségeivel." - Ezután Gyímesi elmagyarázta Balogh Edgárnak, mit is ért kollektivizmus alatt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1992. dec. 31./"

Az Erdélyi Napló folytatja a Securitate Fehér könyvéből vett részletek közlését, most magyar írókról, értelmiségiekről közöl feljegyzéseket. Visszatérő jellemzés, hogy nacionalista az író /Sütő András, Bálint Tibor, Kányádi Sándor stb./. Ion Lancranjan Vélemény Erdélyről című könyve miatt nagy volt a felháborodás 1982-ben, erről is születtek securitate-feljegyzések. - A könyvben viszont egy szó sem esik az Ellenpontokról, szerkesztőinek /Tóth Károly, Szőcs Géza. Ara-Kovács Attila/ letartóztatásáról, Huszár Sándor elüldözéséről. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 15./

1992-ben szervezték meg elõször a Varadinum Napokat, emlékezett vissza Varga Gábor, az RMDSZ Bihar megyei elnöke. Az ideit a Magyarok Világszövetsége kiemelt jelentõségûnek minõsítette és besorolta a millecentenáriumi összmagyar rendezvények közé. A nyolcvanas évek végén itt, a határszélen volt a legnagyobb exodus, innen ment el a legtöbb értelmiségi. A Varadinumnak egy elit nélkül maradt kell visszaadni a reményt és a segítséget, hangsúlyozta Varga Gábor. Az ünnepségek idõpontja a választásokra való felkészüléssel is egybeesik, ezért a zárónapon /máj. 12-én/ a nagyváradi tanácstagjelöltek. illetve a Bihar megyei jelöltek nyilvánosan bemutatkoznak. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 24./ A hetilap közölte a Varadinum'96 programját, amely máj. 5-tõl 12-ig tart. Máj. 5-én ünnepi mise és körmenet, melyet dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek pontifikál. Máj. 6-án: egyházi barokk képtár megnyitása, máj. 7-én: a keresztény sajtó napja, sajtótörténeti kiállítás, máj. 8-án: Árpád-kori érmekiállítás, könyvbemutatók, máj. 9-én: tudományos szimpózium, román-magyar ökumenikus találkozó, máj. 10-én: Ellenállás a kommunizmus idején, Ellenpontok, határon túli '56 /meghívottak között: Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés elnöke, az Ellenpontok szerkesztõi: Szõcs Géza, Tóth Károly /Svédország/, Ara-Kovács Attila /Magyarország/, máj. 11-én: helytörténeti szimpózium, máj. 12-én: záróünnepség, közéleti fórum, meghívottak az RMDSZ vezetõi: Markó Béla, Tõkés László, Takács Csaba. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 24./

Az Ady Endre Irodalmi Kör /Nagyvárad/ okt. 18-án tartotta 25. évadnyitó ülését. Az ülés szóvivője Dénes László volt, aki átadta a szót Szűcs Lászlónak, aki a kör történetét megörökítő, mintegy négyszáz oldalas kézirattal a kezében emlékezett az eltelt negyedszázadra. Tóth János, az Ady Endre Emlékmúzeum vezetője elmondta, hogy az 1919-1944 között működött Szigligeti Társaság a kör elődjének tekinthető, ugyanígy előd az 1919-ben Tabéry Géza által megalapított első Ady Társaság és az 1953-ban Horváth Imre és Tóth István által szervezett második Ady Társaság is. Az 1971-es újjászületésről Nagy Béla, a kör akkori vezetője számolt be részletesen. Az egykori Fáklya napilap egy időben publikálási lehetőséget kínált a kör tollforgatóinak. Kezdetben kéthetenként, később hetente üléseztek, három év alatt országos hírnevet vívtak ki maguknak, írók, művészek, tudósok, egyetemi tanárok szívesen jöttek Nagyváradra. A kör irányítását, szervezését a későbbiekben Tőke Csaba, Tóth Károly, Kőrösi P. József, Varga Gábor, Méder Zsolt, Fábián Imre, Szűcs László és Sall László vállalták. /Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 18., 22./

"Ara-Kovács Attilával /sz. Nagyvárad, 1953/ készített interjút Bíró Béla. Ara-Kovács Attila volt az egyik elindítója 1981-ben az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóiratnak. 1983 óta Budapesten él, ahol először megalapította az Erdélyi Hírügynökséget. Évekig az Európa Kiadó, majd a Beszélő munkatársa, írásai újabban a Magyar Narancsban jelennek meg. Ara-Kovács Attila elmondta, hogy kezdettől a baloldali és liberális világ vonzotta. Gyermekkorában Nagyvárad még magyar város volt, az első teljes román mondatot tíz éves korában hallotta. Csak az egyetemen tanult meg jól románul. Mély baráti szálak fűzték a magyar ellenzékhez, Pethő Ivánhoz, Kis Jánoshoz, Demszky Gáborhoz. Demszky és Rajk László segített a technikai részt illetően, szellemmel már az erdélyiek töltöttek meg a folyóiratot, emlékezett az Ellenpontok keletkezésére. Ara-Kovács Attila fontosnak tartotta leszögezni, hogy Szőcs Gézának fontos szerepe volt az Ellenpontok ügyében, de csak egy cikket közölt benne, tehát eltúlozta szerepét. Aki valóban nagyon fontos szerepet játszott, az Tóth Károly volt, aki most Svédországban él. A szálak Ara-Kovács Attila kezében futottak össze. Szerinte széltében-hosszában beszélték Budapesten, hogy Szőcs Géza szerkeszti a lapot, amikor még teljesen titokban dolgoztak. A Securitate valószínűleg szintén hallott erről, erre egyszerűen követni kezdték Szőcs Gézát. - A Magyarországra áttelepültek közül sokan nem találtak önmagukra és a szélsőségesek fele mentek el, jobbra tolódtak, még fasiszta szervezeteknek is támogatói lettek. Ara-Kovács Attila kirohant Szervátiusz Tibor, Páskándi Géza és Czegő Zoltán ellen: "Ezek az emberek /Szervátiusz, Páskándi Czegő/ a megtestesítői mindannak a balkanizmusnak, ami Romániában és Szerbiában és másutt 1919 óta ellenünk érvényesül." Ara-Kovács Attila kifejtette, hogy számára "Magyarország mindig a világravaló kitekintést jelentette. Nem elsősorban az etnikai szempontjaim voltak azok, melyek Magyarországhoz kötöttek..." Ara-Kovács Attila Tőkés Lászlót is elítélte: "Tőkés László és a radikálisok gyengéjét abban látom, hogy mögöttük nincs helyzetteremtő képesség. A saját imázs megtartása, illetve az egykori vélt vagy valós befolyás visszaszerzésének görcse az, ami megbénítja őket." /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 11./"

Kétnapos tanácskozást tartott /nov. 3-4./ a Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaság és a Xantus Nemzetközi Koordinációs iroda Magyar Kisebbségek a Kárpát-medencében témakörben Kaposváron. Takács Gyula Kossuth díjas költő, a Társaság elnöke nyitotta meg a közel százötven résztvevős tanácskozást, majd Bárdi Nándor, a Teleki László Intézet munkatársa tartott részletes beszámolót a témakörben. Kifejtette: nincs tizenötmillió magyar, ahogy ezt a közhiedelem tartotta, már csak alig tizenhárom és fél millió mutatható ki hitelesen. Magyarországon tízmillióan élnek, Erdélyben 1 667 ezren. A magyarság lélekszáma az utódállamokban megoszlik. Romániában a legnépesebb a székelyföldi tömb /több mint 780 000 magyar/, a többi megoszlik a Mezőség és Partium között. A legszomorúbb a helyzet a Mezőségen, ahol az egykézés és az elvándorlás egyre erősebb jelei látszanak. Ezzel szemben növekedőben van a magyarság létszáma Kárpátalján, és bizonyos helyeken Szlovákiában, de rendkívül erősen fogy a Vajdaságban. A vegyes házasságok Erdélyben is terjedőben vannak. Tóth Károly, a galántai Fórum Intézet igazgatója számolt be a szlovákiai helyzetről, majd az ugyancsak szlovákiai Fuksz Sándor a vállalkozók és vállalkozások helyzetéről. Kárpátaljáról Dupka György író, költő, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke beszélt, kiemelve az egyházak szerepét a fennmaradásban. Nagy szerepe van a beregszászi magyar Tanárképző Főiskolának a tanár-utánpótlásban. Kolozsvárról dr. Tonk Sándor, a Sapientia Alapítvány elnöke beszélt az önálló magyar egyetem létrehozását célzó törekvésekről. Vofkori László, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző tanára, a gazdaságföldrajz ismert szakembere a Székelyföld hiányos gazdasági fejlesztésének okait és következményeit taglalta. Mirnics Károly, a szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság elnöke az asszimiláció előretöréséről számolt be, Muzsnay Árpád /Szatmárnémeti/ tartott helyzetjelentést a művelődési eredményekről. - Az idei Berzsenyi-díjat Pávai Gyula /Arad/ kapta. /Pávai Gyula: Már csak tizenhárom és fél millió. Magyar kisebbség a Kárpát-medencében. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

Nov. 16-án Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában bemutatták az 1982-től megjelent 9 Ellenpontok szamizdat kiadványait összefogó kötetet, amely a Pro-Print Kiadó és a Teleki László Intézet közös programja keretében jelent meg. Bárdi Nándor budapesti történész, vette fel a kapcsolatot a kiadványok szerzőivel. Nem mindenben értett egyet velük, de végül e kapcsolat vezetett a kötet megjelenéséhez. Tóth Károly a nyolcvanas évekről beszélt, áldozatvállalásukról, hiszen feleségével sokszorosították a kéziratokat. Szőcs Géza 18 évvel ezelőtti lebukását, illetve a folyamodványaival kapcsolatos emlékeit elevenítette fel. A kilenc számban olyan értékek gyűltek össze, melyet büszkén vállalhatnak a szerzők - mondotta. /Horváth Gyöngyvér: Ellenpontok 1982. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

"Dr. Cs. Gyímesi Évával, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorával készített interjút Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság kolozsvári tudósítója az erdélyi magyar irodalom értékeléséről. A kilencvenes évek elején fiatal erdélyi magyar tollforgatók egy csoportja úgy vélte, hogy 1989 decemberével az erdélyi magyar irodalomban egy korszak lezárult. Megfogalmazták, hogy az erdélyi irodalmi életet meg kell tisztítani azoktól, akik 1989 előtt különböző kompromisszumokat kötöttek a hatalommal. Itt korábban ″udvari költészet″ folyt, az írók zöme behódolt a diktatúrának. Erről kérdezte az újságíró Cs. Gyímesi Évát. A tanárnő Szilágyi Domokos életművét hozta fel. Szilágyi Domokosnak vannak jócskán olyan fiatalkori versei, amelyekben hitet tett a párt és a közös haza mellett. Ugyanakkor Szilágyi Domokos családi életéről tudjuk, hogy az meglehetősen zilált volt. Cs. Gyímesinek óriási gondot okozott, hogy a költőnek szentelt könyvében mit csináljon a költő életével és moráljával. ″Az erkölcsösség, a morál az gyakran messze támolyog, csetlik-botlik attól az eszményrendszertől, amelyet az ember legmélyebb lelkében vall.″ - állapította meg. Cs. Gyímesi magyarázgatta: Szilágyi Domokost könnyen megszédítette az ″emberközpontú baloldali világkép, amelyben Istennek alig volt helye. De nem volt helye a jobboldaliságnak sem.″ Cs. Gyímesi szerint az erdélyi magyar kultúrában ″már a hetvenes évek végén megkezdődött egy öntisztulási folyamat. Egyes baloldali elkötelezettségű személyiségek már a nyolcvanas években szembenéztek önmagukkal.″ Cs. Gyímesi bátornak tartja mindazokat, akik az önvizsgálat útjára léptek. Ugyanakkor voltak mindvégig kitartó baloldali személyiségek is. Cs. Gyímesi Balogh Edgár példáját hozta fel, aki nem volt hajlandó 1983-ban az üldözött Tóth Károly érdekében kiállni, mondván: ″Én nem szövetkezem a szocializmus ellenségeivel!″ Ezt később Balogh Edgár letagadta. Balogh Edgár azok közé tartozik, akik kritika és önkritika nélkül mindvégig kitartottak. A fordulat után rögtön felvette a kapcsolatot az egyházakkal, és kompenzálni igyekezett. Tibori újra megkérdezte: hol van a határ a különböző fajta kompromisszumok között? Cs. Gyímesi kifejtette: Megengedhetetlennek a szerepnek azt a változatát tartom, amikor a hatalomközvetítő eszköz-emberré válik.″ Cs. Gyímesi felmenti azt az embert, aki szenved a közvetítő szerepben. Az, aki kiszolgál hatalmi pozícióból egy többé-kevésbé transzcendens hatalmat, annak a felelőssége viszont óriási. ″Én Gaál Gábort nem tudom felmenteni. Hajlok arra, hogy ne is tartsam értelmiséginek.″ ″Az irodalomtörténetet nemcsak azért kell művelni, hogy felmutassuk a haladó hagyományokat, ahogyan az ötvenes években nevezték, vagy nemzeti hagyományokat, ahogyan most nevezzük, hanem hogy a hagyományokkal élő viszonyba kerüljön az ember.″ ″Az önreflexió és a kritika hiánya speciálisan a kisebbségi létből eredő torzulása a kultúrának. Ezt szomorúan szemlélem a két világháború között is, és a mai kritikai életben is, hogy irodalmunk szakralizált értékeinek az értelmezése, a vele való élő kapcsolat, az úgyszólván nem létezik. Ez most kezd talán alakulni. De nálunk vannak szent tehenek, és a szent teheneket nem szabad fogdosni, azokat a vitrinbe kell tenni.″ ″Az 1989 előtt született műveket irodalomcentrikus, rendkívül érdeklődő, a magyar szóra és az igazságra szomjazó közeg éltette, az olvasó. Mára megszűnt az olvasás és így a könyv rangja, és az írók némi szerepvesztéssel küszködhetnek. Legalábbis abból ítélve, hogy az irodalmi életünk, úgy tűnik, hogy pang. Ám ha közelebb vagyunk a fiatalokhoz, nagyon sok biztató jelet tapasztalhatunk.″ Cs. Gyímesi említett néhány fiatalt, Orbán János Dénestől László Noémiig, Farkas Wellmann Endréig. Sokan vannak figyelemre méltó alkotók, Cs. Gyímesi Visky András és Selyem Zsuzsát említette, továbbá Jánk Károlyt, Balássy Csabát, Vida Gábort és Vermesser Leventét. Ezek a fiatalok nem ismerik a gettót, a regionális bezártságot, a helyi értékeket. - Cs. Gyímesi kiállt Sütő András egyes drámái mellett, hangsúlyozva értéküket. Hangoztatta továbbá, hogy ″a kisebbségi kultúra múltjának egészével szembe kell néznünk.″ /Tibori Szabó Zoltán: A szent teheneket nem szabad fogdosni. Beszélgetés dr. Cs. Gyimesi Éva irodalomtudóssal, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorával. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./"

"Megjelent Magyarok a világban - Kárpát medence /CEBA Kiadó, Budapest/ címmel egy 800 oldalas, lexikon formátumú kézikönyv a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül élő magyar nemzetrészekről. A kézikönyv főszerkesztője Bihari Zoltán, a Xantusz Nemzetközi Koordinációs Iroda igazgatója, szerzői pedig határontúli magyar szaktekintélyek. A Magyar Kultúra Alapítvány székházában márc. 27-én megtartott könyvbemutatót Szabó Tibor, a HTMH elnöke nyitotta meg. Jelen voltak a régiók szerzői kollektíváinak képviselői is: Erdélyből Tonk Sándor, Szlovákiából Tóth Károly, Vajdaságból Gábrityné dr. Molnár Irén, Kárpátaljáról Dupka György, Horvátországból Szkála Károly, Szlovéniából Göncz László, Burgerlandból Kelemen László. /(Guther M. Ilona, Budapest): Magyarok a világban - Kárpát medence. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 29./"

"Ápr. 17-én az Országgyűlésben Tóth Károly (MSZP) képviselő azzal kapcsolatban intézett kérdést Orbán Viktor miniszterelnökhöz, hogy Gyula fideszes polgármestere látogatásra hívta meg Gheorghe Funar kolozsvári polgármestert. A szélsőségesen magyarellenes polgármestert abból a célból hívta meg Gyula első embere, hogy az tájékozódjon a magyarországi nemzetiségi politika felől. Ámde a szélsőségeknek tett bármilyen kedvezmény, a velük való együttműködés a nemzet egészének tragédiájához vezet - vélte a képviselő. Orbán Viktor úgy ítélte meg: nem célszerű a parlament szintjére emelni egy vélhetően nem kellően átgondolt önkormányzati kezdeményezést. /Egy "nem kellően átgondolt önkormányzati" kezdeményezésről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./ "

Felvidéki vendégei voltak máj. 28-án annak a könyvbemutatónak, amelyet a Kriza János Néprajzi Társaság szervezett Kolozsváron, a Mikes/Croitorilor utcai székhelyén. A szlovákiai magyar társadalom átalakulásának utóbbi két évtizedéről volt szó a beszélgetésen, amelyet Bárdi Nándor vezetett, és amelynek főszereplője Tóth Károly, a Fórum Intézet (Galánta-Somorja) vezetője volt. Tóth Károly visszatekintett a kommunista rendszer elleni mozgalom egy-egy kiemelkedő részletére, az akkori fiatal értelmiségiek szellemi harcára, a Vörösmarty-klub megalakulásától, Duray Miklós és a Jogvédő Bizottság megjelenéséig, majd a Duray ellen folytatott perig, és a későbbi Független Magyar Kezdeményezésig. A szlovákiai magyarok néprajza címet viselő, az Osiris Kiadó és a Lilium Aurum Kiadó közös kötetének szerzője Liszka József, a szlovákiai magyar néprajzkutatás vezéralakja. Diavetítésen bemutatták a szlovákiai magyar szakrális kisemlékeket. Feltérképezik a szakrális kisemlékeket, vagyis a képes-fákat, útmenti kereszteket, képszekrényeket, mezei oltárokat, haranglábakat, kálváriákat, és útmenti haláljeleket. A felvidéki vendégek könyvajándékokat adtak át a Kriza János Néprajzi Társaság könyvtára számára. /Köllő Katalin: Szlovákiai magyarok a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./

"Nincs más lehetőségünk, mint hogy nyilvánosságra hozzuk az állambiztonsági múlt tekintetében érintett egykori és jelenlegi kormánytagok névsorát - jelentette ki aug. 24-én Tóth Károly, a magyar kormánytagok múltját vizsgáló bizottság szocialista tagja. A képviselő ezt arra reagálva közölte, hogy a Magyar Hírlap aug. 24-i számában 11 nevet tett közzé. A napilap - megbízható forrásra hivatkozva - azt írta: Bogár László, az Orbán-kormány politikai államtitkára, Boros Imre, az Orbán-kormány PHARE-ügyekért felelős minisztere, Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány ipari és kereskedelmi minisztere, Járai Zsigmond, az Orbán-kormány pénzügyminisztere, Kádár Béla, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal megbízott minisztere, Martonyi János, az Orbán-kormány külügyminisztere, Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnök, Nógrádi László, az Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere, néhai Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere, Raffay Ernő, az Antall-kormány politikai államtitkára és Sárossy László, szintén az Antall-kormány államtitkára szerepel azon a listán, amelyet a bizottság jelentésében közzétesz. Arra a kérdésre, hogy a lapban megnevezett személyek valóban szerepelnek-e a bizottság listáján, Tóth Károly nem kívánt válaszolni. Csáky András, az állambiztonsági múlttal foglalkozó testület MDF-es tagja elmondta: vannak megalapozott és megalapozatlan információk a Magyar Hírlap cikkében. Hozzátette: mivel az egyik fő vitapont az érintettség kérdése volt, és már az is érintettnek minősül, akinek felbukkan a neve a dokumentumok között, ezért vitatott az egész. /Ügynökbotrány Magyarországon. Az Orbán-kormány öt minisztere dolgozott az állambiztonságnak? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./"

"Aug. 28-án a gyergyószentmiklósi Danczúrás Hegyimentő Csapat hatalmas tölgyfakeresztet állított a Nagyhagymáson. A keresztet a jövőben szeretnék megszenteltetni - tájékoztatott Tóth Károly, a keresztállítás fő szorgalmazója. /Bajna György: Kereszt a Nagyhagymáson. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 30./"

"Keresztény Szó /Kolozsvár/ katolikus kulturális folyóirat márciusi számában olvasható többek között: Jakabffy Tamás Nem szabad világosságunkat véka alá rejtenünk. Múzeumlátogatás Martin Roos temesvári püspökkel; Tóth Károly-Antal ... és bízva bízzál; Jakabffy Tamás A Bokor közösségek alapítójának gyémántmiséjéhez; Fodor György A "rendkívüli tudós doktor" emlékezete. /Keresztény Szó. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./"

Megvolt az RMDSZ nagy port felvert kongresszusa. Az RMDSZ háza táján mindent rendbe tettek: akit ki kellett rúgni, kirúgták, akit újra kellett választani újraválasztották. De ebből a magyarságnak semmi haszna nem volt, így foglalta össze éves kiértékelőjét Molnár István, a Romániai Magyar Szabadelvű Szövetség alelnöke febr. 27-én Szovátán, az RMSZSZ helyi szervezetének alakuló ülésén. Kiss Kálmán elnök bejelentette, hogy febr. 12-én hivatalosan bejegyezték a szövetséget, egyúttal azt is, hogy bemutatják a szovátai helyi tanácsosi listájukat, amelyen "olyan emberek vannak, akik a közösségi érdekeket az egyéni érdekek elé helyezik, ami az RMDSZ-nek nem sikerült". Két helyi tanácsos, Moldvai Balázs és Tóth Károly beszámolt az elmúlt időszakról. Előbbi szerint az RMDSZ-tanácsosok "Markó utasításai alapján végezték a feladatukat", így ők sokat nem értek el. Nyílt szavazással választották meg a szövetség vezetőit. Elnök: Tóth Károly, alelnök: Moldvai Balázs. /Mózes Edith: Alakuló ülést tartott Szovátán a Szabadelvű Szövetség. "Sokat harcoltunk a jelenlegi RMDSZ- vezetéssel". = Népújság (Marosvásárhely), márc. 1./ Kiss Kálmán rejtélyes alakulata mindig a választások előtt tűnik fel.

A kisebbségben élő magyarság közművelődési szakmai képzési lehetőségeiről tanácskoztak romániai, szlovákiai, ukrajnai és magyarországi képzési szakemberek máj. 4-én a budapesti Magyar Művelődési Intézetben. A Magyar Művelődési Intézet a székelyudvarhelyi Human Reform Alapítvánnyal közösen elindította 20 résztvevővel az első középfokú, akkreditált – tehát államilag elismert bizonyítványt adó – egyéves intenzív közművelődési- és szolgáltatásszervező felnőttképzést a szovátai Teleki Oktatási Központban. A mostani tanácskozáson e kezdeményezés eddigi tapasztalatait összegezték. A Magyar Művelődési Intézettől Egyed Albert (Kisebbségi Főosztály vezetője) és Romhányi András (Határon Túli Magyarok Osztályának vezetője), a Human Reform Alapítványtól Balla Zoltán és Sorbán József tartottak beszámolót. Az egyes régiók meghívott szakemberei a képzés lehetőségeit ismertették Romániában – dr. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke (Kolozsvár); Szlovákiában – dr. Tóth Károly, a Fórum Kisebbségi Intézet igazgatója (Somorja) és Kulcsár Mária, a Fórum Információs Központ igazgatója (Kassa), Szerbia és Montenegróban – Hajnal Jenő, a Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatója (Zenta), illetve Ukrajnában – dr. Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke (Ungvár). A résztvevők zárónyilatkozatukban megállapították: a kisebbségben élő magyarok közművelődési intézményeinek, szervezeteinek és közösségeinek hátrányos helyzetét elsősorban az okozza, hogy körükben nem létezik olyan közművelődési alapképzés, szakképzés, továbbképzés, amely alkalmassá tenné a feladatvállalókat a kulturális élet kellő megszervezésére. Szükségszerűnek tartják a szakmai képzések intézményesülését, akkreditálását. /Guther M. Ilona: Közművelődési szakmai képzés és stratégia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./

Elkészült a magyarországi polgári titkosszolgálatok éves jelentése, amelyet az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságával is ismertettek. Ennek kapcsán szó volt egy kémtörténetről, amely a Határon Túli Magyarok Hivatalához és Erdélyhez kapcsolódik. – A nemzetbiztonsági szolgálatok a törvény betűjéhez és szelleméhez ragaszkodva végzik munkájukat, ennek konkrét részletei azonban államtitoknak minősülnek – közölte Tóth András, a magyar polgári nemzetbiztonsági szolgálatok irányításában közreműködő politikai államtitkár az MTI-vel, akit a Magyar Nemzetben megjelent kémtörténettel kapcsolatban keresett meg a hírügynökség. A Magyar Nemzet augusztus 22-én beszámolt arról, hogy az NBH tavaly kiszorított Magyarországról egy házaspárt, mivel a titkosszolgálat gyanúja szerint a román hírszerzésnek dolgoztak. A Magyar Nemzet szerint a házaspár nőtagja, Sz. I. korábban a Határon Túli Magyarok Hivatalánál (HTMH) dolgozott, és itt „intim kapcsolatba került” a hivatal azóta már leköszönt vezetőjével, valamint „ennek a kormányzati ciklusnak egy volt és egy jelenlegi miniszterével”. Tóth Károly elfogadhatatlannak tartja, hogy „Magyarországon lassan dicsőség lett valós, vagy nem valós államtitkokat, az állam érdekeit semmibe véve a nyilvánosságnak kiszivárogtatni”. Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) volt elnöke megdöbbentőnek és felháborítónak tartja, határozottan visszautasította, hogy a napilap összefüggésbe hozta őt egy kémtörténettel. Bálint-Pataki József, akit egészségügyi okok miatt, saját kérésére, július elsején mentett fel elnöki tisztéből a külügyminiszter, az MTI-nek elmondta: elkeseredett, hogy ilyen színvonalú koholmányok, képtelenségek jelenhetnek meg egy országos napilapban. Leszögezte: elnöksége alatt, azaz 2002 júliusa és 2005 júliusa között a hivatal egyetlen munkatársával szemben sem merült fel nemzetbiztonsági jellegű probléma. /”Kémbotrány” a HTMH-ban? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./ Az Index című internetes portál úgy tudja, Szatmári Tiborról és feleségéről van szó, az Sz. I. monogram Szatmári Ildikót takarja, aki egyebek mellett a budapesti oktatási tárca főtanácsosa is volt, férje pedig nem más, mint Szatmári Tibor, az RMDSZ egykori budapesti irodavezetője. Szatmári Ildikó egyébként a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) mellett idén áprilisig kuratóriumi tag volt az Apáczai Közalapítványban, Szatmári Tibor pedig idén januárig intézte az RMDSZ anyaországi kapcsolatait. Szatmári Ildikó a magyar titkosszolgálatok információi szerint intim kapcsolatba került a HTMH időközben leköszönt vezetőjével, Bálint-Pataki Józseffel, továbbá ennek a kormányzati ciklusnak egy volt és egy jelenlegi miniszterével. Ezt a lap szerint számos más információn kívül telefonlehallgatási jegyzőkönyvek tanúsítják. Szatmári Tibor az Index megkeresésére tagadta, hogy kapcsolatban álltak a román hírszerzéssel. „Régi szokása az RMDSZ-t kritizáló erdélyi és magyarországi radikálisoknak, hogy a Szekuritátéval és annak utódszervezeteivel hozzák kapcsolatba az RMDSZ vezetőit és azok munkatársait” – magyarázta Szatmári Tibor, aki RMDSZ-es állásának megszűnését azzal indokolta, hogy a szövetség kormányra kerülése után a diplomácia szabályainak mondott volna ellent, ha Markó Béla kormányfő-helyettes tanácsosaként egy másik országban dolgozna. Szatmári jelezte, felesége még tavaly tavasszal átesett, a HTMH-ban kötelező C típusú vizsgálaton, továbbá neje az új támogatáspolitikai főosztály vezetéséről maga mondott le, mert „ebben a minőségben már nem csak oktatási kérdésekkel kellett volna foglalkoznia”. Markó Béla RMDSZ-elnök ugyancsak az Indexnek elmondta, augusztus 22-én szerzett tudomást a Szatmári-ügyről, viszont az RMDSZ már december–január folyamán megszakította a kapcsolatot budapesti képviselőjével. „Mondjuk úgy, hogy nem tartottunk igényt a munkájára” – fogalmazott Markó. Répássy Róbert, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának fideszes tagja – részletek említése nélkül – azt nyilatkozta, hogy a titkosszolgálatok éves beszámolójában mások mellett szerepelt a román hírszerzés magyarországi tevékenysége is. /Besúgó az RMDSZ volt tanácsosa? = Krónika (Kolozsvár), aug. 23./ A Magyar Nemzet cikke: Villányi Károly: Kormányzati érintettek a kémtörténetben /aug. 22./.

Az elmúlt hét végén harminchárom tagú EMKE küldöttség utazott Pécsre az ottani EMKE–Pécs-Baranya Társaság, valamint a helybeli polgármesteri hivatal meghívására, hogy részt vehessen a város kulturális napjain. Az EMKE együtt ünnepelhette az egyetlen határon túli EMKE szervezettel az erdélyi közművelődési ernyőszervezet megalakulásának 120. évfordulóját /Varga Ferenc az EMKE–Pécs-Baranya Társaság elnöke/. A kétnapos találkozó fénypontja az EMKE tiszteletére megrendezett jubileumi emlékműsor, majd azt követően a polgármesteri hivatal által szervezett fogadás volt. Az ünnepi rendezvényen a házigazdák részéről dr. Tóth Károly író, az EMKE–Pécs-Baranya Társaság elnökségi tagja méltatta a 120 éves erdélyi közművelődési szervezet érdemeit, az erdélyi küldöttség részéről pedig – a horvátországi hivatalos kiküldetésből érkező – Kötő József EMKE elnök beszélt az általa vezetett intézmény helyéről és szerepéről Erdély művelődési életében. /Dáné Tibor Kálmán EMKE ügyvezető elnök: Pécsen járt az EMKE küldöttsége. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 12./

A térség kisebbségeinek a kutatói szerint rendkívül dinamikus asszimilációs, gazdasági és demográfiai lejtők kialakulásának vagyunk a tanúi – összegezte a magyarországi és szlovákiai kisebbségkutatásról rendezett tudományos konferencia megállapításait Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. A magyar és a szlovák akadémia, illetve a kisebbségkutatásban részes tudományos intézetek kutatói november 21-én az egyetlen szlovákiai magyar tudományos intézmény, a somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézetében a Magyar Tudomány Napja alkalmából tanácskoztak a kérdésről. Magyarország és Szlovákia kisebbségeinek szerkezete sok tekintetben különböző, mégis egyre több az olyan kutatási téma, amelyet a két ország intézetei közösen kutatnak. Ilyenek a szlovákiai és a magyarországi romák, a Magyarország határain kívül dolgozó magyarországi és a Magyarországon dolgozó, harmincezres szlovákiai magyarok alkotta kisebbség vagy az újonnan bevándorló kisebbségek soraiban mért jelenségek és magatartások – mondta Szarka László, aki szerint ,,ezzel együtt a legnagyobb kihívást a szlovákiai magyarok közösség­építő, illetve a magyarországi szlovákok asszimilációs folyamatainak feltárása jelenti”. Tóth Károly, a Fórum Intézet igazgatója, a tudományos tanácskozás házigazdája kijelentette: ,,Elsődlegesen az elmúlt évtized kutatásainak eredményeit és tanulságait igyekeztek összegezni. A kutatási eredmények oda vezettek, hogy maholnap elkezdhetjük a kisebbségtörténet, a kisebbségi művelődés és oktatás kérdéskörét érintő monografikus munkák előkészítését.” /Kedvezőtlenül változik a kisebbségek világa. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 22./

Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke adta át a hét elején a külső tagok fórumán a külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló Arany János-díjat és Arany János-érmet. Az Arany János-díjat évente három kategóriában ítélik oda: a tudományos életműért járó díjat az idén Kótyuk Istvánnak (Ungvár) ítélte oda az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága. Az utóbbi években elért kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó díjat Gábrity Molnár Irén (Szerbia) érdemelte ki, míg a fiatal, 35 év alatti kutató elismerésére szolgáló díjat Benyovszky Krisztián (Szlovákia) és Kádár Edit (Románia) vehette át. Az Arany János-érmet öt kutatónak ítélték oda: Horváth Lászlónak (Horvátország), Murádin Jenőnek (Kolozsvár), Pál-Antal Sándornak (Marosvásárhely), Tóth Károlynak (Szlovákia), valamint Vermes Gábornak (Egyesült Államok). /Arany János-díj és -érem hazai kutatóknak (is). = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./

Kereszt jelzi az Öcsém-csúcsot múlt hét végétől. A keresztállító Tóth Károly szerint vissza kellett adni a hegy méltóságát. Keresztállító Szent Károly – így emlegetik viccesen barátai a gyergyószentmiklósi származású, ma Ausztriában élő hegymászót, aki a környékbeli hegyekre immár a harmadik keresztet állítja. – 1987-től kikerültem Ausztriába, ahol lenyűgözött, hogy minden „házi hegyen” a csúcs kereszttel van megjelölve. Rendszeresen hazajártam, egykori gyergyói hegyimentő kollégáimmal túrázni a Nagyhagymásban – kézenfekvő volt, hogy ide kerüljön az első kereszt. A keresztet 2003-ban szentelték fel. Hamarosan Csofronkára is kereszt került. /Balázs Katalin: „Rosszat nem csináltunk”. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 10./

Lemondott a szekus Heltai
Lemondott a Class FM-et tulajdonló cég igazgatóságában betöltött tagságáról Heltai Péter, azonban nem ismerte be, hogy a Szekuritáté ügynöke lett volna.
„Az elmúlt napokban szárnyra kelt Heltai Péter körüli sajtóhíresztelések negatívan befolyásolják a társaságnál végzett munkáját” – áll a magyarországi Class FM-et tulajdonló Advenio Zrt. hétfő esti lapzártánk után kiadott közleményében, melyben jelezték, hogy az Erdélyből származó médiaszemélyiség annak érdekében, hogy elkerüljék, hogy „jelenléte a társaság terhére váljon”, nem kívánja betölteni pozícióját „a híresztelések tisztázódásáig”.
Prima(díjas) ügynök
Heltai Péter filozófus-újságíró, a Prima Primissima-díjra jelölt, Prima-díjas médiaszemélyiség Hegel fedőnéven a Szekuritáté ügynöke volt. Ezt bizonyítja legalábbis az a napokban nyilvánosságra hozott dokumentum, amelyet Gáll Tibor, Berlinben élő erdélyi magyar képzőművész megkeresésére adott ki a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). A pár soros, internetre is felkerült szöveg azonosítja a Hegel fedőnevű ügynököt: „megállapította a Hegel fedőnevű ügynök személyazonosságát Heltai Péter András (...) személyében”.
Hírszerző információi szerint a Szekuritáté Magyarországon is be akarta vetni Hegel nevű informátorát a 80-as évek végén. A besúgót Szőcs Géza baráti társaságára akarták ráállítani, hogy „zavart keltsen” a budapesti ellenzéki társaságban.
Az internetes portál megkeresésére Heltai Péter úgy nyilatkozott: Romániában kapcsolatban állt ugyan az állambiztonsággal, de soha nem teljesítette a rá kirótt feladatokat. Hozzátette ugyanakkor: „előfordult, hogy leírtam dolgokat az elém tett papírra”. A Népszava megkeresésére elmondta: „semmilyen alapja nincs annak, hogy ő besúgó volt és jelentéseket írt volna”. Szerinte inkább fordított a helyzet, hiszen annak idején őt hurcolták meg a román szervek.
Támadás a „leleplezés”?
A Népszavának nyilatkozó Heltai úgy vélte, ez „egy időzített támadás ellene”. A médiaszemélyiség azt gyanítja, hogy egyesek így akarják megvétózni a Prima Primissima díj-ra való jelölését – amelyet a magyar sajtó kategóriában meg is kapott. Közölte: fontolgatja, hogy pert indít CNSAS ellen.
Szőcs Géza, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára a hirszerzo.hu-nak azt mondta, az ő megfigyelési dossziéjában is rendszeresen feltűnik egy Hegel fedőnevű ügynök neve. Úgy fogalmazott: ugyan még nem kapta meg az álnevet felfedő okiratot, de „végtelenül szomorú és csalódott” lenne, ha Heltaival azonosítanák a róla jelentéseket készítő Hegel-t.
Egy 1987-es jelentés szerint Hegel már nem volt a Szekuritáté informátora, de további feladatokkal akarták megkeresni. Többek között a„célpontjai” között szerepelt még Ara-Kovács Attila, Tóth Károly, Keszthelyi András és Tamás Gáspár Miklós is.
Heltai 1987-ben települt Magyarországra, 1987-től az MTA Szociológiai Intézete munkatársaként, 1990-től 2000-ig a Magyar Televíziónál műsorigazgatóként, főszerkesztőként dolgozott. Nyár óta felügyelőbizottsági tagja a Magyar RTL Zrt.-nek. Új Magyar Szó (Bukarest)

Sok cinkos áldozat vár még leleplezésre
Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az Európai Parlament alelnökével, volt református püspökkel szekuritátés dossziéjáról és a vontatottan haladó átvilágításról
- A rendszerváltás óta huszonegy év telt el, és a volt kommunista állambiztonság, a szekuritáté viselt dolgai jórészt ma is tisztázatlanok. Miben látja ennek okát? – A romániai rendszerváltozás felemásságából származó rendkívüli gond az volt, hogy a kilencvenes években a szekuritáté üldözöttei és a rendszerváltoztatók kerültek hátrányos helyzetbe. Olyan posztkommunista, szekurista társadalom váltotta a Ceauşescu-rendszert, ahol a szekuritáté rövid időn belül láthatatlan hadosztályként tért vissza a társadalmi, politikai életbe képviselői és információs hálózata révén. A múlttal való szembenézés elmaradt, hiszen a volt titkosszolgálat és a volt nomenklatúra uralta a közéletet, ők szabták meg az érvényesülő irányt.
– Ez miben nyilvánult meg? Mennyire lehetett a kilencvenes évek első felében szóba hozni az átvilágítás szükségességét?
– Ahelyett, hogy mi kértük volna számon a bennünket üldöző titkosszolgák dicstelen tevékenységét – magának a szekuritáténak a tevékenységét –, az átkeresztelt, de valójában újjáalakult román titkosszolgálat lendült kemény ellentámadásba: kikezdte azokat, akiket a kommunizmus idején üldözött. Magam is abba a helyzetbe kerültem, hogy védekeznem kellett a nemtelen vádakkal szemben: megpróbáltak besározni és kollaboránsnak kikiáltani. A megtisztulás folyamata, az igazságtétel defenzív helyzetből indult. A láthatatlanul továbbélő szekuritáté a lejáratás, a kompromittálás, a megfélemlítés és a zsarolás módszereit használta, akárcsak 1989 előtt: ő felügyelte a levéltári anyagokat, az információs kapcsolatokat, ő rendelkezett a HÁLÓZATOKKAL. A kilencvenes években lehetetlen helyzetbe kerültem, mert nem tudtam védekezni, nem állt rendelkezésemre semmilyen eszköz, a titkosszolgálati levéltárakhoz nem lehetett hozzáférni. Akármit ragadtak ki dossziémból, nem volt védekezési lehetőségem, semmilyen dokumentummal nem tudtam az ellenkezőjét bizonyítani. E fonák helyzetnek tulajdonítható, hogy tíz évig kellett várni az átvilágítási, vagyis az úgynevezett Ticu-törvényre. – A törvényalkotó eredeti elképzeléséhez képest az elfogadott Ticu-törvény a vártnál vérszegényebbre sikeredett. Ez mennyire jelentette a múlttal való szembenézés kezdetét? – A Ticu-törvénynek óriási jelentősége volt, mert hosszú évek után valamilyen mértékben végre megvalósult a titkosszolgálati levéltárakhoz való hozzáférés. Ekkor kezdődhetett el a titkosszolgálati múlt átvilágítása. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elsők között élt a lehetőséggel: innentől kezdve már nem csak elméleti, politikai követelés volt az átvilágítás, hanem a gyakorlatban is lépéseket tudtunk tenni a megvalósításáért. – Ön is hozzájutott egykori szekuritátés dossziéjához. Miként szembesült a benne leírtakkal? A dossziéjában azt találta, amire számított?
– Ha jól emlékszem, húsz kötetre terjedő, tizenvalahány ezer oldalnyi irathalmaz került két-három részletben a kezembe. A dosszié vegyes képet mutat: sok benne az olyan fajta salátairat, mint a lehallgatási jegyzőkönyvek magyarul és románul, vagy csak román fordításban, amelyek szinte napi részletességgel mutatják be a diktatúrában megélt hétköznapjaimat. Ezek számomra érdekes anyagok: megtudom belőlük, hogy mivel foglalatoskodott a feleségem a konyhán, milyen csínytevései voltak a kicsi Máté fiamnak, mikor mentem be a szobába, mikor jöttem ki a konyhába, milyen hangulatban volt a család. A krumplipucolástól az összeszólalkozásig minden aprólékos pontossággal szerepel a jegyzőkönyvekben. Családi dokumentumkönyvet lehetne ezek alapján írni, függetlenül a titkosszolgálati információktól. Sajnos nem volt még időm elmélyülni benne. A többi anyag egy-egy nagy kampányakció köré csoportosul.
– Tudna-e egy-két ilyen akciót említeni, amit a szekuritáté felgöngyölített? – Többek között az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat körüli szekuritáté-akcióról készült egy igen részletes titkosszolgálati anyag. Az Ellenpontokban az egyházi cikkek jelentős részét én írtam. Szőcs Géza, Molnár János volt lelkészkollégám, jelenleg szegedi egyháztörténész, Tóth Károly és Ara-Kovács Attila szerepeltek benne. Az akciót teljes részletességgel tükrözi a titkosszolgálati iratanyag. Hasonlóan a dési egyházi szolgálatom, az ifjúsági tevékenységem is részletekbe menően szerepel a szekuritáté feljegyzéseiben. A besúgók tájékoztatása alapján áll össze a kép: a dosszié lapjairól kirajzolódnak a dési magyar kapcsolatok egyházi és városi vonatkozásai egyaránt. – Egy ilyen dosszié bizonyára hemzseg a besúgók jelentéseitől, hiszen a titkosszolgálati munka nélkülözhetetlen „kellékei” voltak. Kíváncsi volt arra, hogy környezetéből ki jelentett önről? – A szekuritáté elég jól fedezte a besúgóit. Valójában azonban nem volt tétje a Biblia-körökön és a kulturális rendezvényeken elhangzó beszélgetéseknek. A szekuritátét professzionális voluntarizmus jellemezte: nagy mennyiségű iratot kellett gyártani, fékezni kellett az emberi kapcsolatok kiépülését, gátat akartak szabni az ifjúság gyülekezeti életbe való bekapcsolódása elé. Inkább a vergődő kisemberi kapcsolatok, a kollégák, a barátok kínjai tükröződnek a dosszié lapjain. Kisstílű besúgói voltak a szekuritáténak, hiszen igazából nem is volt mit besúgni. Környezetemből mindenkit behurcoltak, mindenkinek a szájába adták, hogy mit írjon le. Nem voltak kiemelkedő, nagy besúgóim: akiket meghurcoltak, mindenki mondott valamit, aztán amikor elengedték őket, mindenki mindent elmesélt a többieknek. Egy bizalmi rendszer alakult ki közöttünk, mindig figyelmeztettük egymást. De a dosszié sok fejezetéről beszélhetnék. Érdemes kiemelni a teológiai életről szóló részt, hiszen a megfigyelésem már diákként elkezdődött. Molnár János ezt feldolgozza a Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvében. A teológián komoly besúgói rendszer működött: a megfigyelés szűk rétegre terjedt ki, emiatt könnyebb munkája volt a titkosszolgálatnak. Nem kellett Dés, Brassó vagy Temesvár nagyságú körben szétszóródni: egy szűk körre koncentrálva valósággal rávetette magát az egyház jövendőbeli papjaira. – A szekuritáté célkeresztjében tehát kiemelt helyen szerepelt a teológia. Sok lelkészt már itt beszerveztek? – Sajnos elég jelentős számú kollégám vált besúgóvá: évfolyamonként legalább négy-öt ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, akiket később le is lepleztünk. Egy részükre a rendszerváltás után, püspökként bukkantam rá: róluk átvilágítási jegyzőkönyvek készültek, amelyeket közzé is tettük. Többjük már elmenekült az országból. A szekuritáté kiemelt figyelemmel dolgozott a teológián, sok teológust megkörnyékeztek. Ez is bizonyítja az egyház kiszolgáltatottságának drámai lenyomatát. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj” – ez a bibliai példázat érvényesült a szekuritáté és az egyház kapcsolatában. A lelkipásztorok lejáratása, beszervezése által próbálták aláaknázni, meggyengíteni a gyülekezetet. A kommunista időkbeli püspök ahhoz is hozzájárult, hogy hatalmas lelkészhiány alakuljon ki. Amikor 1990-ben püspök lettem, több mint száz lelkészi állás volt betöltetlen. Az egyház elleni támadás két fronton bontakozott ki: egyfelől a hatalmas lelkészhiány, másfelől a kölcsönösen gerjesztett félelem és bizalmatlanság próbálta aláásni az egyházat.
– A rendszerváltás után ön kezdeményezte elsőként az egyházi átvilágítást. Hogyan fogadták ezt az egyházban? – Az a legnagyobb baj, hogy nem csak a szekuritáté utódszervezeteivel, illetve ezek nacionalista köreivel találtuk szembe magunkat, hanem a magyar egyházakban, az erdélyi magyar közéletben sem tisztázódott az átvilágítás fontossága. Nem pusztán arról van szó, hogy kíváncsiak vagyunk egykori besúgóinkra. Az átvilágítás nem egy steril, becsületbeli kérdés: elmaradása a rendszerváltozás és a mindennapi társadalmi élet folytonosságában jelentett problémát. Azzal, hogy a titkok nem derültek ki és a besúgók nem vallottak színt, a bizalom nem állt helyre.
– Az emlékezet mindig megszépíti a múltat. Van, aki lezárná ezt az időszakot: sokan úgy vélekednek, hogy ma már nincs gyakorlati haszna az átvilágításnak… – Engem is kevésbé érdekel, hogy kik voltak a hetvenes, vagy nyolcvanas évek magyar besúgói, az viszont érdekel, hogy egyházamban, a lelkészi társadalomban, a presbitériumokban, az egyházkerület vezetőségében, az egyházmegyék szintjén hányan vannak még, akik őrzik a titkot, akik zsarolhatók, vagy akik ma is folytatják ezt a tevékenységet. Aktuálpolitikai, egyház-politikai és nemzetpolitikai fontossága van annak, hogy kiderüljön az igazság. Amíg ez nem derül ki, az olyan, mint az elgennyesedő seb, amit nem takarítanak ki, így tovább fertőződik, és nem gyógyul meg. Sőt életveszélyes fertőzés kiindulópontja lehet. Az erdélyi magyar közélet, az egyházi élet megtisztítása a gyógyulás előfeltétele. Ezt kevesen látták be, erről hosszú ideig nem akartak beszélni. – Volt olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy az átvilágítás ügyével egyedül maradt? – Igen, volt ilyen időszak. A múlt feltárásának igazából nem volt támogatottsága. Noha sok idevágó határozatot szavaztak meg, utána a „fogjuk meg és vigyétek” magatartás lett a jellemző... Gyakran egyedül maradtam. 2001-ben, amikor vége lett a Csiha-korszaknak – Csiha Kálmán püspök ellene volt minden átvilágításnak –, és Pap Géza lett az erdélyi egyházkerület új püspöke, a zsinatban elindult a múlt feltárására irányuló munka. Nagy hibának tartom azonban, hogy a 60:40 százalékos erdélyi-királyhágómelléki összetételű zsinatban az általunk előterjesztett keményebb átvilágítási szabályt a többség leszavazta. Helyette egy enyhébb, semmitmondó szabályozást fogadtak el, amely magvában elhalt, ahogy megszavaztuk. Legalább öt-hat év telt el, és nem történt semmi. Létrejött valami Öregek Tanácsa, ahova bemegy a vádlott, bevallja, hogy bűnös, és ennyi – jóhiszemű, ugyanakkor elég steril szabályozás volt.
– Mikor következett be a fordulópont az átvilágítás felgyorsításában?
– Az átvilágítás ügye akkor mozdult ki a holtpontról, amikor Pap Géza püspök úr rádöbbent, hogy a múlt folytonosságának súlyos jelenkori következményei vannak. Rájött, hogy ettől nem függetleníthetjük magunkat, mert a volt besúgók itt járnak közöttünk, és ők ma is fogva vannak. A felismerés új lendületet adott a két egyházkerületben elkezdődött átvilágításnak. Többen kivették dossziéjukat, én magam is akkor kaptam meg az iratcsomókat. Néhány meghatározó egyházi emberre olyan mély hatást tett a tényanyag, amivel szembesült, hogy ez felgyorsította az átvilágítást: azóta az Erdélyi és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület fej fej mellett halad.
– Volt református püspökként mennyire elégedett a munka menetével? – Amióta nem vagyok püspök, a Királyhágómelléken lelassult az átvilágítás üteme. Az átvilágítást valószínűleg Bukarestből manipulálják, de feltehetően az egyházban meghúzódó volt besúgók is lassítják a folyamatot. Mielőtt leköszöntem volna a püspöki tisztségről, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a kilenc esperesből öt volt érintett, holott az évek során kicserélődtek az esperesek... 1990 óta több választás volt, és minden jelölés előtt nyilatkozatot kellett tenni, hogy az illető nem volt a régi rendszer kiszolgálója. Megdöbbenésemre mégis sokan megmaradtak. Ma általános dermedtség jellemzi a kialakult viszonyokat. – Ezek szerint még sok az olyan egyházi szolga, aki súlyos múltja ellenére továbbra sem akar szembenézni az átvilágítás tényével… – Azt is mondhatnám, hogy ők a cinkos áldozatok. Noha megszenvedték a múltat és a jövendőt, megalázták, sárba tiporták őket, tönkretették pályájuk egy részét, mégis hallgatnak, és fedezik egymást. Ahelyett, hogy legalább tíz évvel ezelőtt kiálltak volna a nyílt színre, hogy elmondják, ez az igazság! Még az is jobb volna, mint ebben a megfoghatatlan, kaffkai ködben, szorongásban, bizonytalanságban élni. Amikor két évvel ezelőtt lelepleztünk közel háromszáz volt szekus tartótisztet, és kinyomtattuk névjegyzéküket, az érintett egyházi szolgáknak nem ugrott be, hogy ilyen előzmények után bármikor lebukhatnak. Még ez sem késztette a cinkos áldozatot arra, hogy megtörje a csendet, és segítsen a társadalmi-erkölcsi-egyházi megújulás előrelendítésében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

„A magyarok közt is keressük az asszimiláció okait”
A Fórum Kisebbségkutató Intézet 1996 óta járul hozzá a szlovákiai magyarok szellemi életének gazdagításához, közel két évtizedes tevékenysége alatt gyarapodott, gyűjtött, szervezett. Egyik létrehozója TÓTH KÁROLY, aki kezdettől vezetője is az intézménynek, és akivel a szelterszfürdői társadalomtudományi táborban Kustán Magyari Attila beszélgetett.
Hogyan indul az intézet története?
Ezt 1996-ban, két alapítvány hozta létre, a Fórum Alapítvány és a Katedra Alapítvány kifejezetten azzal a céllal, hogy egy „kőintézmény” működését indítsuk útjára, ahol kutatásokkal, levéltári tevékenységgel foglalkozhatunk többek között. Több profilú munka folyik nálunk: egy demográfiai-szociológiai részleg, egy történettudományi intézet, egy etnológiai központ működik, valamint egy digitális és internetes adatbázisokat rendező központ, valamint egy könyvtár és egy levéltár.
Milyen tevékenységet folytatnak a szociológiai részlegen?
Az itt zajló társadalomtudományi kutatások nem teljesen csak a magyar kérdésekkel, hanem a szlovák-magyar kapcsolatokkal, az asszimilációs folyamatokkal foglalkoznak, hiszen olyan közegben élünk, ahol ez erőteljes jelenség. Vizsgáljuk emellett a kulturális értékrendeket, az ifjúság mozgásait, közben ezekről rengeteg publikációt jelentetünk meg.
Milyen mértékben zajlik az asszimiláció jelenleg Szlovákiában?
Ennek a folyamatnak az egyik legmeghatározóbb gyökere a vegyes házasság, mint tudjuk, hiszen a gyerekek sorsa ebből a szempontból a legtöbb esetben gyakorlatilag már házasságkötéskor eldől. A felmérések szerint eléggé magas a vegyes házasságok száma Szlovákiában, mintegy százezer magyart érint, azaz egyötödét a társadalmunknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mind a százezer magyar elszlovákosodik, sőt, fordított folyamatokat is lehet tapasztalni, de mindenképpen egy olyan életmódváltást jelent ez, ami korábban nem jellemezte az érintettek életét. Pontos kimutatásaink nincsenek egyébként, viszont most indítunk el egy asszimilációs kutatást, mert ez kardinális kérdés a magyarság számára.
A szlovákiai etnikai térkép elkészítését is felvállalták. Milyen változások tapasztalhatók az utóbbi években?
A www.foruminst.sk honlapon megtalálhatók a 2011-es adatok. Azt látjuk, hogy hatvanezer magyar tűnt el a térképről az utóbbi tíz évben. Ennek egy jelentős része az elhalálozást jelenti, ugyanakkor kevés a születés, de a kivándorlás, és amint mondtam, a szlovakizáció, a természetes asszimiláció is szerepet játszik az állami szinten üzent masszív ideológia miatt, amely szerint úgy lehet jól érvényesülni az országban, ha az ember szlovák identitású. A korábbi 9,7 százalékhoz képest egyébként ez 8,4 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. Nem az a megdöbbentő, vagy riasztó, hogy ez a csökkenés zajlik – a korábbi egy évtizedben ötvenezres tömeggel lettünk kevesebben –, mert ezzel szembe kell nézni, viszont érezhetően folytatódik ez a tendencia, és az asszimilációs szándék.
Ennek megállítására, feltételezem, nem igazán lehet könnyen kidolgozni egy stratégiát.
Egyelőre ott tartunk, hogy megvizsgáljuk, mi okozza mindezt, mert azért egészen pontosan nem tudjuk. Meglehet, hogy a magyarok között is kell keresni az asszimiláció okát, nem biztos, hogy csak a szlovák társadalom tehet róla. A magyarság vonzóereje egyre csökken, ebben pedig jórészt az elit ludas, hiszen az emberek elveszítették a hitüket a politikai, vagy kulturális reprezentációban.
Milyen munka zajlik a történettudományi intézetben?
Arra törekszünk, hogy azokat a fehér foltokat, amelyekhez nem szabadott hozzáférni korábban, most feltárjuk. Legyen szó a két háború közti időszakról, a visszacsatolásról, a háborút követő jogfosztottság, kitelepítések, deportálások korszakáról – ezek persze valamennyire fel vannak dolgozva, de még van tennivalónk. Kassán egy etnológiai központot is működtetünk, ahol elsősorban a paraszti kultúrával foglalkozunk, napjainkra tett hatásaival.
A tudományos munkákban találnak szlovák partnerre?
Igen, az akadémiával szorosan együttműködünk, a kassai társadalomtudományi intézet a magyar vonatkozású témákban együttműködik velünk, de az akadémia egyéb ágai is, ahol közös pontok vannak, nyitottak.
Könyvtárukra, a Bibliotheca Hungaricára különösen büszkék.
Ez egy központi magyar könyvtárként alakult meg 1990-ben azzal a céllal, hogy az 1918 után, Csehszlovákiában megjelent magyar írásos anyagokat gyűjtse. 25 ezres könyvtárról beszélünk, amelynek a kézikönyvtára az ország legértékesebb ilyen jellegű gyűjteménye. Digitalizálással is foglalkozunk, ennek egy része pedig fellelhető az interneten – a többi anyag azért nem, mert egyszerűen hatalmas mennyiségről beszélünk, amit nem bírunk feldolgozni. Képanyaggal is rendelkezünk, százötvenezer darabbal, amelyeket szintén fel szeretnénk dolgozni, de jelenleg „csak” 22 ezret sikerült. Ez azért nehéz munka, mert minden fotó mellé felírjuk a megfelelő adatokat is, és nem könnyű feladat kideríteni például, hogy az elvtársak mellett kik húzódtak meg. Számos képeslapunk van, amelyek a történelmi változásokat örökítették meg, így a pozsonyi Petőfi-szobor teljes élete is végigkövethető: láthatjuk, milyen volt, amikor felállították, amikor a csehek bejövetelekor bedeszkázták, hogy ne lehessen látni stb.
Milyen levéltárral rendelkeznek?
Mi olyan anyagokat gyűjtünk, amelyeket vagy elhagytak, vagy mi szerezünk meg a családoktól, illetve amelyeket éppen nálunk tárolnak. Az egyik ilyen, nálunk tartott gyűjtemény az egykori kulturális szervezet, a Csemadok hatvan éves adattára, amelyen tíz éve dolgozunk úgy, hogy még a munka negyedénél sem tartunk. A másik ilyen nagyobb anyag az 1989 utáni magyar pártok iratanyagait tartalmazza, amelyeket az egyesülésükkor, 1998-ban tudtunk elhozni.
A nyilvánosság előtt milyen módon jelennek meg?
Évente szervezünk öt-hat konferenciát, de a publikációs tevékenységünk sem elhanyagolható. Önálló kiadóként is működünk, magunk terjesztjük is a könyveinket, azt a mintegy százhatvan kiadványt, amelyet mostanáig megjelentettünk. Saját évkönyvvel, az Acta Ethnologica Danubianával, és egy folyóirattal, a FÓRUM Társadalomtudományi Szemlével rendelkezünk ugyanakkor.
Milyen az együttműködésük a szlovákiai magyar pártokkal?
Erről a kérdésről nem szoktam nyilatkozni, mert nincs különösebb viszonyunk velük: ha ők megrendelnek nálunk valamilyen anyagot, vagy felmérést, akkor azt elvégezzük, de ezen túl nincs kötődésünk hozzájuk. Ez a két párt ugyanakkor kutatási téma a számunkra.
Magyarországi és erdélyi intézményekkel milyen viszonyban állnak?
Minden magyarországi intézménnyel kapcsolatot tartunk, nincs olyan vidéki város, amellyel az elmúlt tizennyolc év alatt ne kerültünk volna kapcsolatba kutatás, vagy konferencia kapcsán. Az akadémia, a kisebbségkutató intézet természetesen partnerünk, a győri Regionális Kutatások Központja úgyszintén, sőt a győri régióval számos közös kutatásban vettünk részt. Ide sorolhatók a minisztériumok is persze. Nem szelektálunk: hogyha valaki felkér minket, akkor embereinktől, tudásunktól függően elvállaljuk a feladatot. Erdélyben nincsenek szerződéses, hosszú távú kapcsolataink, inkább az egyes kutatások miatt alakulnak ki együttműködések. Említeném a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságot, vagy a Max Weber Társadalomkutatásért Alapítványt, a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központját.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hátizsákos rendszerváltás
Az erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével.
– A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet?
– Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés.
– Milyen szempontok szerint választottak akkoriban?
– Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani.
– Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet?
– Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk.
– Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni?
– Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt.
– Ehhez azért sok hátizsák kellett...
– Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot.
– Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe?
– Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője.
– Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével?
– Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból.
– Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére?
– Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió.
– Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is...
– Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió.
– Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között?
– Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze.
– Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának?
– Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kicsi, de élni akaró gyülekezet
Három évtizeddel ezelőtt még az a felfogás élt, hogy Csíkszeredában elhanyagolható szórványközösség él, mára viszont élő gyülekezetté nőtte ki magát ez a közösség – hangzott el a szórványvasárnapi ünnepségen. A csíkszeredai evangélikus-lutheránus egyházközség ötödik alkalommal hívta istentisztelettel egybekötött közös ünneplésre híveit.
A csíkszeredai evangélikus templom 2009-ben történt felszentelése óta vált hagyománnyá a szórványvasárnapi ünnepség. Az elmúlt évekhez hasonlóan, ezúttal is Hargita megye egész területéről érkeztek a hívek a megye egyetlen evangélikus istenházához, hogy együtt imádkozzanak, és hitükben erősödjenek.
A semmiből lett élő gyülekezet
„Három évtizeddel ezelőtt Csíkszeredában szinte semmi nem volt. Akkor az volt a felfogás egyházi körökben, hogy az itteni szórvány elhanyagolható. Mára azonban egy élő gyülekezet jött létre, hiszen ahol a szőlőt gondozzák, ott a gyümölcs is terem” – fogalmazott vasárnapi prédikációja során Adorján Dezső Zoltán. A Romániai Evangélikus-lutheránus Egyház püspöke emlékeztetett, öt évvel ezelőtt szentelték a megyeszékhelyi templomot, amelynek építése komoly áldozatokkal járt. A püspök kiemelte, az igazi keresztényi lelkület az, ha nemcsak egy felemelő pillanatban, hanem egy ünnep után is él Krisztus a szívekben.
Hiába a templom, ha nincs benne élet
„Valami, valaki hiányzik mélyen a szívünkben. Törés van az ünnepek és a hétköznapok között” – állapította meg a püspök, arra célozva, hogy az ünnepeken kívüli istentiszteletek során foghíjasak a templomok padsorai. Meglátása szerint lehet templomokat felújítani, és építeni, lehet karitatív intézményeket létrehozni és nagyszabású ünnepségeket szervezni. Mindez azonban nem elég: „Ha Isten szentlelke nem járja át ezeket, akkor az egyház lehet egy intézmény, de nem lesz élő organizmus” – fejtette ki az egyházi méltóság.
A legnagyobb szórvány
„Ez az öt évvel ezelőtt Istennek felszentelt épület nemcsak a csíkszeredaiaké, hanem az egész Hargita megyéé, hiszen az egyetlen ilyen hajlék a megyében” – jelentette ki az istentisztelet végén Tóth Károly, a megyeszékhelyi lelkipásztor.
Ezt követően a vendéglátó egyházközség presbitériumának nevében Hecser Zoltán, Magyarország Főkonzulátusának képviseletében pedig Magyar Balázs konzul szólt az egybegyűltekhez. Végezetül Zelenák József, a brassói egyházmegye esperese köszöntette a jelenlevőket. Elmondása szerint Csíkszereda az egyik legnagyobb romániai evangélikus szórványegyházközség, hiszen tizenöt szórvány gyülekezet tartozik soraiba. A szórványvasárnapi együttlét rövid kulturális műsorral, majd ünnepi ebéddel zárult.
Rédai Botond. Székelyhon.ro

Együttműködési szerződés a magyar és az erdélyi újságíró szervezetek között
Megújította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MURE) tizenhét évvel ezelőtt kötött együttműködési megállapodásukat, szombaton délelőtt, Félixfürdőn. A közös nyilatkozatot Tóth Károly a MÚOSZ és Rácz Éva-Mária a MURE elnöke látták el kézjegyükkel.
Az aláírásnál jelen volt dr. Bodonovich Jenő, Magyarország Nemzeti Média– és Hírközlési biztosa.
A két szövetség az etikai együttműködés területén is keresi a lehetőségeket.
- A két újságíró szervezet arra törekszik, hogy tagjaik szakmai teljesítményük további javításával társadalmi elismertségük is növekedjék – fogalmaznak a dokumentumban.
mediatica.ro, Erdély.ma