Család, szerelem, gyerek, istenkeresés: tulajdonképpen minden
Saját bevallása szerint egy évtizeden át gyakorlatilag semmit nem írt, amit irodalomnak lehet nevezni, az utóbb időben azonban egymás után jelennek meg a verseskötetei. Igaz, hogy előbb „csupán” gyerekversek írásával hagyta föl a számára is érthetetlen sztrájkot, ezek írása ugyanis magától értetődőbb volt, könnyebb útja volt a fokozatos és óvatos visszatérésnek – derült ki Markó Béláról csütörtökön este a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójában szervezett rendhagyó könyvbemutatón, ahol Markó ezúttal költői minőségében volt jelen. A költői estre a színház egy hosszabb sorozatának első állomásaként került sor, a rendezvényen Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és Láng Zsolt író voltak a beszélgetőpartnerek, a Tulajdonképpen minden című szonettkötet szerzője mellett pedig a kiadványt megjelentető Bookart Könyvkiadó igazgatója, Hajdú Áron is az est vendége volt.
Ebben a tíz évben ugyan nem írt semmit, olvasni azonban olvasott, igaz, hogy csak verseket, rövidségüknél fogva, a regényolvasás már kivételes pillanatnak számított, vallotta be Markó. A beszélgetés alatt kiderült: dátumozta a szonettek születését, nem rejtette el, hogy ezek a versek pontosan mikor születtek. – Amit mi ebben a pillanatban művelünk bizonyos esztétikák szerint rendkívül szakszerűtlen, vagy irodalmiatlan, hogy így fogalmazzak, hiszen versek fejlődéstörténetéről, kontextusáról, a megszületés körülményeiről próbálunk beszélni, ama esztétikák szerint pedig ezt ki kellene vonni a műből. Bevallom, hogy valamikor pályám kezdetén én magam is így gondoltam, időközben rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem igaz. Ennek ellenére továbbra is hiszem, hogy egy szöveg vagy jó, vagy nem jó, de hogy honnan és milyen körülmények között születik, egyáltalán nem mellékes. Keltezem a verseimet, ilyen szempontból ez egy érdekes naplószerű könyv, 2009 júliusától 2010 februárjáig született szonetteket tartalmaz, szám szerint 114-et – magyarázta a költő.
Markó megjegyezte: a kötet tulajdonképpen egy grafomániának a tanúsága is lehet, hiszen valamivel több mint egy félév alatt született verseket tartalmaz, és azt is bevallotta, hogy azóta szinte ugyanennyi van a tarsolyában, időközben pedig szinte egy kötetnyi haiku is született, ez így együtt valóban grafománia.
Tagadhatatlanul érdekes kísérlet, mert amikor azt a tíz év alatt megszakadt fonalat újból megpróbáltam összebogozni, a megszólalást sokkal inkább viszonyítottam saját múltamhoz, mint az éppen domináló stílusáramlathoz. Utólag majd kiderül, hogy sikerült, vagy nem.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen szonetteket írt, Markó Béla elmondta: a nyolcvanas években volt egy pillanat, amikor költői pályája során a szabad vers után–közben hirtelen szonettet kezdett írni, ami akkor újdonság volt az erdélyi magyar költészetben, olyan értelemben, hogy valaki egy többszáz esztendős formában véli meglelni a legjobb eszközét. Rájött, hogy van valami lényegi különbség a szonett és más versformák között. – Azért izgalmas a szonett, mert a kánonon belül nagyon keveset lehet elmozdulni. Kötöttséget jelent, ezért valamiképpen izgalmas életmodell is. Az is nagyon érdekes, hogy a kötöttségen belül valaki hogy képes önmagát felmutatni. A szonett viszi-e magával a szerzőt, vagy a szerző hajlítja magához a szonettet? Kiváló költők írtak szonettet, tökéletesek, pontosak, de látszik rajtuk, hogy a szonett gyűrte maga alá a költőt, és nem a költő a szonettet. Szabó Lőrinc egyike azon keveseknek, akik maguk alá tudták gyűrni a szonettet – magyarázta a költő.
Család, szerelem, gyerek, istenkeresés – így összegezte a kötet tartalmát a szerző, amely egyfajta naplónak is betudható.
A könyvbemutatón közreműködtek: Salat Lehel, Skovrán Tünde és Tordai Tekla színművészek. Hegedűn játszott Szép Gy. Bálint és Szőcs Márton.
Köllő Katalin. Szabadság (Kolozsvár)

Megkezdődött az oktatás a Művészeti Egyetemen
Köszöntötték a "plutónium évfolyamot"
Tegnap délelőtt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió termében hivatalosan is megnyitották a 2014/2015-ös tanévet. Ahogy ez már hagyományossá vált, a hivatalos felszólalásokat az intézmény tanárainak és diákjainak rövid produkciói tették színesebbé. A tanárok mellett nemcsak a gólyák és a véndiákok voltak jelen az ünnepségen, hanem a nagy visszatérők is: a magyar szakon 1994-ben végzett színészosztály akkori hallgatói, akik 20 éves találkozójukra gyűltek össze a szélrózsa minden irányából.
Strausz Imre tanársegéd orgonaakkordjai vezették fel az ünnepélyes megnyitót. Elsőként Sorin Crisan rektor szólalt fel, aki az elsőéveseket bátorította szavaival. A kezdet fontosságára hívta fel a figyelmet, mint mondta, az életben minden kezdet egy ajtót nyit meg, ami meghatározhatja a további sorsunkat. Az egyetem kapuján belépőknek az oktatók értéket, munkaszeretetet, elkötelezettséget adnak majd át. A szakmai oktatáson túl viszont életre szóló kapcsolatok alakulhatnak ki, amelyek igen fontos fogódzók lehetnek a továbbiakban – összegezhetnénk a rektor gondolatait.
A magyar kar nevében Koós Anna dékán az új nemzedék elvárásairól beszélt, Szent-Györgyi Albertet idézve pedig az oktatás módszerére reflektált, hangsúlyozva, hogy bár Romániában a rendszerváltást követően nem sokat változott a helyzet, a Művészeti Egyetem egyike azon felsőoktatási intézményeknek, ahol a művészi teljesítményre helyezik a hangsúlyt, az "otthonról hozott tehetségre" építik a szaktudást, a kitartó munkaszeretetet, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ezen a területen a végzősök élen maradjanak. Elmondta, az idén két új mesterképzés indult: korszerű zenei koncepciók és alkalmazott bábművészet.
Dana Lemnaru docens a román kar nevében köszöntötte a tanárokat és a hallgatókat, akiknek azt tanácsolta, hogy használják ki azokat a lehetőségeket, esélyeket, amelyeket az egyetem majd felkínál számukra, mert egy elit intézménybe kerülnek, ahonnan a végzősöknek sikerül elhelyezkedniük.
Végül pedig Kovács Levente rendező, egyetemi tanár köszöntötte az 1989-es változások utáni első évfolyam végzőseit, a "plutónium nemzedéket" – ahogy mondta. Hiszen ők voltak azok, akikkel tulajdonképpen majdhogynem a nulláról kezdett mindent újra az intézmény, mivel – mint ismeretes – addig mindössze három diákot vehettek fel egy évfolyamra. A ’94-es évfolyam volt az, amely négy év alatt a tanárokkal együtt (Kovács Levente, Tarr László, Farkas Ibolya – csoportvezető tanárok) letette azokat az új alapokat, amelyekre szolidan építkezhetett az egyetem, s amelynek köszönhetően nemcsak színészképzés folyik, hanem több más művészeti ágban is képeznek diákokat. Nemcsak azokat a díjazott előadásokat emelte ki, amelyeket Tompa Gábor vagy Victor Ioan Frunza rendezett, hanem azokat a gyakorlatokat, közös kezdeményezéseket, amelyek "forradalmasították a színészképzést" Marosvásárhelyen, s amelyeknek köszönhetően "atombombaként robbantak be" a színház világába a volt diákok. Eddig mindenki kivívta a szakmai elismerést életpályája során.
A méltató szavak után Kovács Levente volt osztályvezető tanárként bemutatta az évfolyamot (Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Bogdán Zsolt, Csiszér Lajos, Csutak Réka, Fodor Piroska, Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Kardos Máriusz Róbert, Mátyás Zsolt Imre, Sajnár György, Sólyom Katalin, Szikszai Rémusz, Tordai Tekla), majd a tízéves találkozóról készült filmet vetítették le – amelyet az RTV magyar adása készített –, "elrettentésül az új nemzedéknek".
A rendezvény után a jelenlegi diákok birtokba vették a tantermeket, beindult a mókuskerék!…
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)