Október 3-án szerény közönség előtt mutatkozott be Sepsiszentgyörgyön az Új Magyar Szó országos napilap. Domokos Péter területi tudósító megnyitója után az előd adósságát törlesztette az új szerkesztőség. A nemrég megszűnt Romániai Magyar Szó tavaly tárcanovella-pályázatot hirdetett, melyre közel százötven pályamű érkezett, de a csődhelyzetben nem adták át a díjakat. Ezt átvállalta az Új Magyar Szó, és Szonda Szabolcs, a régi és új lap munkatársa átadta az első díjat Váry O. Péternek, a Háromszék munkatársának, valamint a különdíjat a szintén sepsiszentgyörgyi dr. Tompa Enikőnek. /(sz.): Váry O. Péter novelladíjas = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 4./

Újabb csalódás kisebbségi ügyben
2011. augusztus 10., 19 óra múlt. Sietve abbahagyom esti teendőimet, leülök a tévé elé, bekapcsolom a készüléket, megtekinteni egyik mindennapi kedvenc adásomat, a Vonalban címűt a hírTV-n. Nagy meglepetésemre a Film+ jelentkezik a szokott helyen.
Gondoltam, megváltoztatták, mint már annyiszor, a csatornákat, újraállítom, -hangolom az összes (hatvan) csatornát, de a Hír tévé sehol. Ekkor már eléggé dühösen, rossz sejtelmektől gyötörve felhívom az RDS-RCS panaszirodáját, ahol egy nagyon udvarias férfihang, miután kis időt kér, leellenőrizendő panaszom igazát, és megérdeklődni, hogy mi történt, sajnálattal jelenti, hogy a hírTV-t a mai naptól csak Digi TV-n lehet fogni, analóg adásban nem.
Ez aztán úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.
Volna egy javaslatom az RDS-RCS vezetőségének: máskor, ha változtatást végeznek a csatornákon, jelentsék be legalább 24 órával azelőtt sajtón, rádión vagy elektronikus úton (hisz oly nagy ma már a választék). Ne nézzenek minket, előfizetőket, akiknek a pénzéből fenntartják magukat, egy nagy semminek, amivel azt lehet csinálni, amit akarnak. Először is meg kellene kérdezni tőlünk, mi a véleményünk a programcserékről vagy bármely, minket is érintő változtatásról, és a kiértékelés függvényében hozzák meg a döntéseiket.
Nekem még szerencsém van ez esetben, hisz Digi TV-tulajdonos vagyok, csak jelen pillanatban műszaki hibából az analóg csatornát tudom befogni. De az előfizetők nagyobb hányada nem rendelkezik Digi TV-vel, és sokan nézik (illetve most már csak néznék) a hírTV adásait. Tudom, a filmeket is sokan szeretik, én is, de azokat rengeteg más csatornán is élvezhetjük, legyen az magyar, román, akár német nyelvű. Miért nem lehetett más csatornára tenni a Film+-t, hisz nálam is a hatvan csatornából legalább tízen ismétlődnek már fent levő, főleg román nyelvű csatornák. Elég belőlük egy is, némelyekből még az is sok.
Látszik, hogy érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ nagyon el van foglalva a saját kormányon maradásának megóvásával, féltésével. Hogy szavazóbázisával mi történik két szavazás közt, azzal nem nagyon foglalkozik, nem csoda, ha mindenki azt csinál velünk, amit akar. Csak akkor jutunk eszükbe, ha közeledik a megmérettetés órája, a szavazás. De vigyázat, RMDSZ! Nekünk is lesz egy-két szavunk, amikor az urnákhoz járulunk!
Nagyon sajnálom, hogy idáig jutottam, nagyon bíztam a szervezetben, a kezdetektől tagja voltam, tíz évig segítettem hű önkéntesként, amiben csak tudtam és lehetett, de ma már egyáltalán nem hiszem, hogy törődnének velünk, önös érdekeik mindennél előbbre valók. Ez már rég forr bennem, most már ki kellett mondanom. Kár, nagyon kár, hogy így alakult! És ezzel nem vagyok egyedül, mind többen és többen leszünk, akiket óriási csalódás ért, kiábrándultunk önökből, és nagyon meg fogjuk gondolni, hogy hová tesszük, ha egyáltalán tesszük, a pecsétet!
Bíró Miklósné Tompa Enikő, Sepsiszentgyörgy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Védjük megszerzett jogainkat!
Felháborító, ahogy a nacionalista, még halott nagyságainktól is rettegő román politika beleszólt Nyirő József hamvainak hazaszállításába, újratemetését megakadályozva.
De még fájóbb, ahogy némely magyar RMDSZ-vezetők viszonyultak ehhez a székelymagyar ember szá­mára felemelő eseményhez. Frunda György szenátor hozzáállása, megnyilvánulása egyenesen sértő, érthetetlen a „székely írófejedelem” megalázása, elárulása. Hát ilyen ember Marosvásárhely RMDSZ-es polgármesterjelöltje? Akkor százszor inkább Smaranda Enache asszony, aki mindig kiállt mellettünk a legtűrhetetlenebb helyzetekben is, védve magyar embertársait honfitársai megalázó tettei, kijelentései ellenében.
Május 27-én este az egyik román tévécsatornán hallottam a bemondónő gúnyos megjegyzését, hogy a székelyudvarhelyi Pap-kertben összegyűltek közt sok olyan magyar ember volt, akinek fogalma sincs Nyirő József munkásságáról. Lehet, hogy sok magyar ember önhibáján kívül nem ismeri az író könyveit, nem is ismerheti, hisz az elmúlt, kommunista rendszerben tiltottak voltak művei. Az én fiatal koromban, a 60-as, 70-es években beszélni sem lehetett Róla, nem hogy taníthatták volna. Nekem szerencsém volt: édesapám, aki a dimbes-dombos erdővidéki kis falu, Középajta református lelkésze volt a 40-es években, az úgynevezett kis magyar világban megvásárolhatta Nyirő József, Wass Albert, Márai Sándor műveit, és a tiltott időszakban a padláson elrejtve egy láda mélyén őrizte őket. Amikor értelmes emberekké cseperedtünk kishúgommal együtt, és már titkot is tudtunk tartani, elérkezettnek látta az időt, hogy bevezessen tiltott nagyjaink életébe, munkásságának megismertetésébe. Esténként lekerült egy-egy nagyra becsült, féltve őrzött kincs a padlásról, és mi valósággal faltuk a szívszorító történeteket.
Óriási öröm számomra, hogy habár már őszülő halántékkal, de megérhettem azt az időt, amikor szabadon, félelem nélkül lehet olvasni, terjeszteni, megbeszélni, megosztani a felhalmozott, már-már fojtogató, kitörni készülő tudást eleinte csak közelebbi barátainkkal, később mind több ismerősünkkel, odaadni olvasásra féltett, a sok tudásra szomjas baráti kéztől megrongyolódott kincseinket.
Ezért fáj, hogy még most is, szabadnak hitt világunkban megtörténhetnek ilyen szégyenteljes dolgok némely RMDSZ-es vezetők hallgatólagos, talán tudatos beleegyezésével. Megalkuvó politikájuk oda vezetett, hogy maholnap azt is elveszíthetjük, amit kínkeservesen sikerült kiharcolni (lásd: magyar tagozat megszüntetése a marosvásárhelyi orvosi-gyógyszerészeti tanszéken, a Mikó-kollégium, szeretett alma materem visszaszolgáltatásának pere, melyet szégyenszemre magyar ember kezdeményezett telhetetlen kapzsiságában). Ha nem vigyázunk, újra elveszíthetjük megszerzett jogainkat is.
Vigyázzatok, kérlek, honfitársaim! Nemsokára választunk, nagyon gondoljátok meg, hová ütitek a pecsétet! Tudom, vannak kivételek is, és gondolom, megérjük azt is, amikor a polgár nem a pártot nézi, hanem az embert magát. Nekem is van kiválasztottam, aki nagyon sokat tett városunk szebbé, lakhatóbbá, szerethetőbbé tételéért, és emberséges, szavatartó, az egyszerű ember szavára is figyelő vezető. RMDSZ-es színekben indul, de tiszta szívvel fogom támogatni!
Bíró Miklósné Tompa Enikő, Sepsiszentgyörgy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1
Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is.
Lázok János
1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017.
2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait.
3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája.
4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely)