Kerekasztal-beszélgetés az újságírószakmáról
MÚRE–Sapientia focimeccs
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara kommunikáció és közkapcsolat szakának közös kezdeményezésére a múlt héten az egyetem campusának szenátusi termében kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen kommunikáció szakos diákok, tanárok (dr. Gagyi József, dr. Pletl Rita és dr. Bakos Levente), illetve újságírók vettek részt. A rendezvény célja a szakmai egyesület és az oktatási intézmény közötti kapcsolat elmélyítése volt.
Dr. Gagyi József témafelvetésként arra kérte az újságírókat, hogy határozzák meg, milyen életpályamodellt állíthatnának a fiatalok elé, ki a jó szakember, hogyan lehet témát találni, megfelelően megírni és az olvasó elé tárni. A sokrétű beszélgetésből sok minden kiderült. A hozzászólók (Karácsonyi Zsigmond, Nagy Miklós Kund, Szucher Ervin, Vajda György, Kuti Márta, Gáspár Sándor, Bögözi Attila, Tomcsányi Mária) többek között elmondták, hogy az újságírás tulajdonképpen egy életforma, egy olyan hivatás, amelyet tisztességgel csak úgy lehet folytatni, ha megfelelő meggyőződéssel, igazságérzettel, állandó kíváncsisággal rendelkezik az, aki erre a pályára lép. Természetesen elengedhetetlenül szükséges az íráskészség, az anyanyelv megfelelő ismerete és használata mind az írott, mind az audiovizuális médiában. Az is elhangzott, hogy az erdélyi magyar újságíró-társadalom az elmúlt 22 évben változáson ment keresztül. 1989 előtt csak a jól ismert korlátok között lehetett a szakmát gyakorolni, majd az újonnan létrejövő médiatermékeknél olyanok helyezkedtek el, akik valóban elhivatottságot éreztek e szakma iránt, de nem volt megfelelő szakmai ismeretük. Hiánypótló intézményként indult be a MÚRE által fenntartott Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, ahol sikerült olyan szakembereket kinevelni, akik többé- kevésbé megállták a helyüket a szakmában. Aztán 1995 után hanyatlani kezdett az érdeklődés az újságírás iránt. S bár több egyetemen is beindult a felsőfokú képzés, ma már az tapasztalható, hogy ez a szakma "kiment a divatból". Ez annak is betudható, hogy a reklámpiac beszűkülése, majd a gazdasági válság okozta gondok miatt – a munka volumenéhez viszonyítva – nem kínál jól jövedelmező állást a média. Ezenkívül az is tapasztalható, hogy a fiatalabb generáció nem médiafogyasztó. Kevesen olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és néznek hír- és tájékoztató műsorokat a televízióban. Pletl Rita tanárnő fogalmazta meg sarkalatosan ennek egyik okát: rossz az oktatási rendszer, hiszen a középiskolás diákokat nem tanítják meg gondolkodni. Aki pedig nem tud gondolkodni, az kevésbé fog érdeklődni a világ dolgai iránt, nincs igazságkereső késztetése, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez a szakmához. Ugyancsak hiánypótló kezdeményezése a MÚRE megyei szervezetének a Médiasuli, amelyet immár harmadik éve szerveznek a Bolyai líceumban. Ennek az a célja, hogy egyrészt értőbb médiafogyasztókat neveljen, másrészt pedig utat mutasson azoknak, akik a média és kommunikáció felé irányulnának a középiskola padjaiból. Szó esett egy másik hiányosságról is, a gyakorlati oktatásról. Ugyanis az új bolognai rendszer nem teszi lehetővé a hosszabb távú gyakorlati képzést a médiaintézményeknél, az a néhány nap, amelyet kötelezően el kell tölteni valamelyik újságnál, rádiónál, tévénél, nem elég ahhoz, hogy a szakma iránt érdeklődők teljes képet kapjanak mindarról, amit tulajdonképpen ez a terület jelent.
A diákok kérdéseiből kiderült, hogy még sok minden maradt megválaszolatlan, a szervezők arra a következtetésre jutottak, hogy a találkozót folytatni kell. A tanárok és a MÚRE jelen levő tagjai megegyeztek abban, hogy kidolgoznak egy tervet, amelynek alapján a média területét felölelő tematikában szerveznek még beszélgetéseket, s ha az egyesület külföldi szakembereket, oktatókat, szakelőadókat hív meg, akkor a Sapientiát is bekapcsolja a tevékenységbe.
A tegnapi találkozót kemény összecsapás zárta. A fair play szellemében a MÚRE és a Sapientia tanárainak válogatottjai mérkőztek meg az egyik marosvásárhelyi általános iskola sporttermében. A jó hangulatú meccs végeredményét az eredményjelző tábla meghibásodása miatt nem jegyezhettük le, de a meccset követő baráti beszélgetésen a felek megegyeztek, hogy a találkozósorozatot folytatják mind a campusban, mind a sportpályán: négy hét múlva biztosan.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

A riport mint kordokumentum
MÚRE-tanácskozás és díjazás
Évek óta ősszel a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ látja vendégül a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjait országos tanácskozásra és a szervezet közgyűlésére. Az idén szeptember 14-én és 15-én a szakmai beszélgetések témája a riport mint kordokumentum volt, és sort kerítettek a Külhoni Magyar Újságírók Konvenciójának a találkozójára is.
Péntek délután szakmai értekezlet folyt. A téma, amint korábban jeleztük, a riport volt, amely az újságírói műfajok közül a legösszetettebb. Elsősorban nagy tapasztalattal, érzékkel, empátiával, nyelvismerettel, tehetséggel rendelkező újságíró írhat olyan riportokat, amelyekben – a témának megfelelően – az információ és adatközlés mellett akár élettörténetek, helyszínleírások jelennek meg. S ettől az újságban közölt, vagy a képernyőn látott, illetve a rádióban hallott riportok közlésüket követően dokumentumokká válnak, hiszen az adott időszak társadalmi réteg életének tükrévé válik. Bodolai Gyöngyi, lapunk munkatársa vitaindítóként a műfajról beszélt, illetve arról, hogy milyen érdekes témákkal foglalkozott több évtizedes munkássága alatt, többek között a Mezőségen. Ezeket a Táltos erő című riportkötetbe gyűjtötte össze. Vajda György, szintén lapunk munkatársa a fotóriportról beszélt, és arról, hogy a szerkesztőségeknek fontos megőrizni a munkatársaik által készített fotókat, hiszen ezek is idővel kordokumentumok lesznek. Tájékoztatta a jelenlevőket egy erdélyi fotómúzeum létrehozása érdekében tett eddigi törekvésekről. Hangulatos illusztrálása volt az elhangzottaknak a Kacsó Sándor– az RTV magyar adása főszerkesztője – által a tanácskozásra elhozott három, Ceausescu-korszakban készült oknyomozó, szocio- és vívmányriportfilm. A pénteki előadásokat Fischer István Azerbajdzsánban készített dokumentumfilmjének levetítése zárta, amely megrázóan illusztrálta, hogy a kőolajért és a meggazdagodásért vívott harc miként rendezi át a világot és befolyásolja az emberi sorsokat.
Szombaton délelőtt került sor a MÚRE igazgatótanácsának ülésére, majd a közgyűlésre, amelyen Karácsonyi Zsigmond elnök beszámolt a 2011. év tevékenységéről és felvázolta a 2012-es előterjesztést, illetve a jövő évi terveket. A becsületbíróság ismertette, hogy az előző időszakban milyen ügyekkel fordultak hozzájuk a kollégák. A testület új elnöke Mózes Edith, lapunk munkatársa lett. A belső, napirenden lévő témákon kívül három fontos nyilatkozatot is megfogalmazott és elfogadott a szervezet. Az egyik a közelgő parlamenti választásokkal kapcsolatos. A MÚRE megerősítette azt a korábbi ajánlását, miszerint – a romániai magyar újságírói szakma hitelének és tekintélyének megőrzéséért – az az írott vagy elektronikus médiában dolgozó munkatárs, aki politikai szerepet vállal, függessze fel szakmai tevékenységét. Egy másik beadványban – Kacsó Sándornak az igénylésére – a Román Televíziótársaság tervezett átszervezése kapcsán a MÚRE együttműködési szándékát fejezte ki azon testületekkel, amelyek a közszolgálati televízió személyzeti és műssorrácsbeli változásaiért felelnek majd. Ugyanakkor egy következő nyílt levélben a MÚRE aggodalmát fejezte ki a Maros Megyei Tanácsnak azon intézkedése kapcsán, amely a marosvásárhelyi Látó és a Vatra irodalmi folyóiratok összevonására irányult. Ebben az alkotói közösségek függetlenségének tiszteletben tartására hívták fel a helyhatóság figyelmét.
Délben, a pénteki előadás-sorozat folytatásaként, közel kétéves egyeztetés után tarthatta meg előadását Al Ghaoui Hesna, az MTV haditudósítója, a Bábel című riportműsor szerkesztője (sz. m.: a legközelebbi műsor szerdán 22 órától lesz az m1 műsorán), aki érdekes háttér- információkkal szolgált arról, hogy milyen körülmények között dolgozik frontvonalon egy tévétudósító. Majd a Bábel első adásának riportját vetítette le, amelyben egy Líbiában – a felkelők pártján – harcoló amerikai önkéntes sorsán keresztül került emberközelbe a véres konfliktus. A riporternő nemrég megjelent Háborúk földjén című kötetét is bemutatta és dedikálta az érdeklődőknek.
Némiképpen kötődve az előző előadáshoz, Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap hadisírkutató munkájáról számolt be – alátámasztva azt a tényt, hogy a média is végezhet tudományos irányú kutatást, feltárást, hiszen nem egy esetben olyan helyszíneken járhatnak a munkatársak, ahol mások nem, és olyan információkat tudnak meg, amelyek dokumentumértékűek. S hogy azért ne csak a riport pozitívumairól beszéljünk – dr. Csermák Zoltán, az MTVA közkapcsolati szakembere a riport hibáiról is beszámolt a kollégáknak. A Kós Károly Kollégiumot, a külhoni magyarsággal foglalkozó tanácsadó testületet Barlay Tamás elnök mutatta be, amelynek két erdélyi tagja is van, a székely-udvarhelyi Jakab Endre és a kolozsvári Maksay Magdolna– mindketten televíziós szakemberek.
Szombaton délután megtartotta ülését a Külhoni Magyar Újságírók Konvenciója, amelyben az erdélyieken kívül vajdasági, kárpátaljai és horvátországi magyar sajtószervezetek képviselői is jelen voltak. A résztvevők folytatták az idén a Vajdaságban szervezett tanácskozást, ahol körvonalazták a külhoni magyar médiastratégiát, amelynek keretében először felmérés, ún. médiakatalógus készül a határon túli médiaszervezetekről. A stratégia lesz az az útmutató, amely eligazítást nyújthat majd az anyaországiaknak abban, hogy milyen támogatást hova juttassanak, illetve egy olyan együttműködésnek is a szolid alapja lehet, amellyel erősebbé, szorosabbá fűzhetik majd a kapcsolatot a határon túli médiaszervezetek, s ezen túl akár kulturális csereprogramok is elindulhatnak. A tanácskozáson jelen volt Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke is, aki több éve támogatja az említett törekvést.
A rendezvény a Lázár-kastély Lovagtermében tartott hagyományos díjkiosztással ért véget. Ezen a MÚRE évente egyszer elismerő okleveleket ad át azoknak a kollégáknak, akik életpályájuk során kimagasló eredményt értek el. Az írott sajtóbeli nívódíjat Bakó Zoltán, egykor a Vörös Zászló, majd a Népújság, a Vásárhelyi Hírlap jelenlegi szerkesztője vehette át Vajda György javaslatára. Az audiovizuális média kategóriában Gödri Ildikót, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjét tüntették ki Kacsó Sándor főszerkesztő ajánlására. A különdíjasok között volt B. Szabó Zsolt, előbb a Marosvásárhelyi Rádió, az Erdély Fm mostani munkatársa, aki a Tomcsányi Mária által a férje és fia emlékére alapított és a pályakezdő rádiósoknak felajánlott Tomcsányi-díjat vehette át. A KMÚEK minden évben azokat a személyiségeket tünteti ki, akik sokat tesznek a külhoni magyar sajtóért. A vajdasági Sándorov Péterről, a BBC volt munkatársáról elnevezett Messzelátó Díjat az idén – nem kis meglepetésére – Szili Katalinnak adták át, aki szerényen megjegyezte: barátok közé jön, akikért egyszerűen teszi a dolgát.
A Hargita Megyei Tanács, illetve a szárhegyi művelődési központ nemcsak sajtóbeli, hanem művelődésszervezői munkájáért Ambrus Attilát, a Brassói Lapok főszerkesztőjét díjazta. Az idén nem adták át az Oltyán László- emlékdíjat, amelyet előző években pályáztatás alapján a legjobb oknyomozó riportért osztott ki a néhai marosvásárhelyi újságíró családja és a Juventus Alapítvány.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap, a Hargita Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány támogatta.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Sajtóklub alakult
Fórum a közvitának
A rövid avatóünnepségen Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke és Vajda György területi elnök felavatta a korábban falra helyezett MÚRE-védjegyet, a sajtóklub alapító okiratát és a szabályokat tartalmazó díszes oklevelet (Kusztos Enikő képzőművész munkája). Vajda György elmondta, azért jött létre a sajtóklub, mert szükség van arra, hogy az egyre jobban atomizálódó társadalomban, ahol a politika megosztó ereje miatt igen jól elkülönülnek az ideológiai vonalak, legyen egy hely, ahol politikai rokonszenvtől függetlenül találkozhatnak a médiában dolgozók, hogy véleményt cserélve, egymás gondolatait megismerve szerezzenek tapasztalatot egymástól.
Az alapítók szándéka szerint hétfőnként gyűl össze a társaság, ahova nemcsak a MÚRE-tagokat, hanem bármely kollégát szívesen látnak a szervezők. Az avatóünnepséget követően körvonalazódott az elkövetkezendő időszak tematikája is. Elsőként Sebestyén Spielmann Mihály a marosvásárhelyi sajtótörténetről tartott vitaindító előadást, de lesz fotó- és filmvetítés, illetve az ezekhez kapcsolódó vita, és a helyszín alkalmat ad arra is, hogy a beszélgetések mellett képző- és fotóművészeti, sajtófotó-kiállítást is rendezzenek. Azt is tervezik, hogy közéleti személyiségek meghívásával egy-egy aktuális témát is megbeszélnek. Így a MÚRE tevékenysége immár rendszerezettebb tevékenységekkel is kibővül. A következő tagok látták el kézjegyükkel az alapító okiratot: Karácsonyi Zsigmond, Vajda György, Szucher Ervin, Farczádi Attila, Simon Virág, Bögözi Attila, Sebestyén Spielmann Mihály, Antal Erika, Ötvös József, Szabó Éva, Simonfi Katalin, Tomcsányi Mária.
Hétfőn Sebestyén Spielmann Mihály az országváltást követő, illetve a két világháború közötti marosvásárhelyi magyar sajtómúltba vezette be az érdeklődőket. 1918 és 1945 között igen színes volt a sajtópaletta, 88 kiadvány jelent meg, köztük napilapok, irodalmi, tudományos magazinok, sportújság is. A román közigazgatás bevezetésével a cenzúra igen keményen bánt a magyar lapokkal, aztán a kommunista rendszert követően nem is titkolták ezt, több újság fehér lappal vagy a hasábokon kihúzott sorokkal jelent meg. A történész többek között azt is kibányászta a korabeli lapokból, hogy az újságírókat nem kényeztették el anyagilag. Bohém, rendszertelen életet éltek, mert a lapok nagyrészt éjszaka készültek, illetve volt olyan is, amelyik naponta kétszer jelent meg. Több jó tollú újságíróból író, közéleti személyiség lett. A lapok szerkesztői sokszor nyíltan felvállalták, hogy valamilyen ideológia mentén kötelezzék el a kiadványt. Konfliktusuk is volt bőven az újságíróknak, gyakran a hatóságokkal, máskor pedig civil emberekkel, és sajtóperek is akadtak. Az újságírók érdekvédelmében sajtóklub is alakult – ennek a különlegessége az volt, hogy a színészekkel közös szervezetbe tömörültek, mert úgy ítélték meg, hogy a szakmában dolgozóknak hasonlók a körülményei, az életvitele. Semmi sem új a nap alatt – mondhatnánk. Az előadáson elhangzottakra visszatérünk. A klub további programját a sajtóban közöljük.
e.gy.
Népújság (Marosvásárhely)

Egy életnyi tapasztalat továbbadása
Killár Kovács Katalin Túl/élő adás című könyvét mutatták be kedden este az Ariel Színházban. A kötetet Tomcsányi Mária méltatta, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat színészei pedig részleteket olvastak fel a műből.
A bemutatót Kovács Levente vezette be, elmondása szerint Király István magyar hangjaként, aki nem lehetett jelen az eseményen. A könyvet Tomcsányi Mária méltatta, aki a román televízió magyar adásának a szerkesztőjeként sokat foglalkozott a színházi hírekkel, így a kötet szerzőjével közelebbi kapcsolatba került, s szoros baráti viszonyt ápolt vele, ismerte munkáit, ennek ellenére meglepte ez a publicisztikai kötet. Bodor Pált idézte, aki azt mondta, hogy a rövid műfajok olyannak kell tűnjenek az olvasó számára, mintha azt egy gördítéssel hozta volna létre az író, akkor is, ha napokat dolgozott rajta. Tomcsányi szerint ez az állítás nagyon jellemző a bemutatott munkára.
A könyv három részből áll. Az első felében a szerző rádiós munkásságáról olvashatunk jegyzeteket jó humorral és nyelvi fondorlatossággal fűszerezve. A második rész leveleket tartalmaz, amelyeket unokájához, Csillagfény Dávidhoz írt. Ez a rész tele van érzelmekkel, szépséggel és líraisággal – jegyezte meg Tomcsányi Mária. A 30 levélből 29 íródott meg, amelyek el is hangzottak a rádióban. A harmadik rész önvallomás arról, hogy miként jutott a szerző egyfajta önkéntes száműzetésbe. Ez egy be nem gyógyult sebből fakadt, a rádiótól való búcsú nélküli távozás miatt. Arról is ír ebben a részben, hogy a világ tótágast állt, kimozdult a tengelyéből, és az értékek elveszőben vannak.
A könyvről nem csak beszéltek, hanem ízelítőként fel is olvastak belőle néhány részt. Idézett Kilyén László, Tomcsányi Mária és Kilyén Ilka. Egy részletet Kovács Levente is felolvasott, majd a szerző fiától, ifjabb Kovács Leventétől is hallottunk egy történetet.
Killár Kovács Katalin elmesélte, hogyan került kapcsolatba a rádióval. Egyetemista volt, amikor bevezették a nyári gyakorlatot. A Színművészeti Egyetem diákjait két csoportra osztották, egyik a Teleki Tékába, másik pedig a Marosvásárhelyi Rádióhoz került. Így jutott a szerző a rádióhoz, ahol először kávét főzött és a bevásárlásokat végezte. Egyszer felolvastattak vele egy szöveget, amely Ceauşescu beszédének a tükörfordítása volt, ezt követően pedig minden műsorba bevonták. A távozása miatt a harmincadik levél nem íródott meg, de a kötetben a teljesség kedvéért ezt is olvashatjuk.
Becze Dalma
Dr. Kovács Katalin, művésznevén Killár Kovács Katalin vagy Killár Katalin (Kolozsvár, 1951. márc. 9. -) erdélyi magyar színésznő, színészpedagógus, egyetemi professzor, költő. Éveken át a Marosvásárhelyi Művészet Egyetem tagozatvezetője (dékánja), tanszékvezetője.
Fontosabb könyvei: Szophoklésztől a posztmodernig: Lehetséges szövegek gyűjteménye a színészmesterség oktatása számára, A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2008.
Játék, improvizáció, színészet, A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2006.
Játékos improvizáció (tankönyv), Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár, 1997.
székelyföld.ro

„A mi magyar adásunkat” ünnepelték
Marosvásárhelyi könyvbemutatóval és könnyűzene-koncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása. A Tükörteremben rendezett rangos eseményen a tévénéző közönség az évtizedekkel ezelőtti kedvenceit láthatta viszont immár élőben – enyhén megőszülve és ráncosodva, de töretlenül derűlátóan és munkakedvvel megáldva.
A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária szerkesztette vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor nekiláttak a hatalmas feladatnak még munkacímnek szánták azt, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált: elvégre 1969-es indulásától egészen az 1985-ös betiltásáig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. A nézők talán nem is sejtették, hogy a szerkesztők olykor vért izzadva próbálták vállalhatóvá és fogyaszthatóvá tenni a pártvezetés által kötelező házi feladattal „megspékelt” adásokat.
Magyarul szólni – csodával határosan
A legtöbb otthonban a hétfő délutáni tévézés valósággal családi programmá állandósult. Mire felcsendült a Szeretnék szántani / Hat ökröt hajtani… adásszignál, a család apraja-nagyja, de még a szomszédok is a képernyőre szegezett tekintettel sorakoztak. Amint az ünnepélyen is elhangzott: a magyar adás nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Mindez elsősorban a hajdani főszerkesztőnek, a rendkívüli diplomáciai érzékkel, leleményességgel, fantáziával és széles látókörrel megáldott Bodor Pálnak köszönhetően – hangsúlyozták a felszólalók, akik egykori, ma már 84 esztendős főnöküknek dedikálták könyvüket.
„Nem volt könnyű dolog megemésztetni az illetékesekkel, hogy a romániai magyarságnak szüksége van a magyar adásra. Még akkor sem, ha 1968-ban lehetőség nyílt kívánságaink nagyobb nyomatékkal való kinyilvánítására. Göröngyös talajon próbáltunk valamit teremteni” – emlékezett vissza a kommunizmus akkoriban kevésbé magyarellenesen dübörgő korszakára Gálfalvi Zsolt író, aki Bukarestben élő értelmiségiként azok között volt, akik mindent megmozgattak az adás beindításáért. Az előkészületekről szólva, Gálfalvi felidézte azt a román kollégát, aki teljesen jóindulatúan és segítőkészen kölcsönben szerkesztőket és bemondókat ajánlott fel az induló magyar adásnak. „Amikor mondtam, hogy az általa felsorolt személyek nem is tudnak magyarul, az illető meglepődve kérdezett vissza: ti azt gondoljátok, hogy a magyar adásban magyarul fogtok beszélni? Igen, azt gondoltuk, és így is lett. Sokáig a magyar nézők számára is felért egy csodával, hogy magyarul szólhatunk a román tévé képernyőjéről” – idézte fel a múltat Gálfalvi Zsolt.
Akinek megadatott, hogy harmadjára is örüljön
A magyar adás múltjának felgöngyölítésének ötlete Józsa Erikában született meg. Az Ausztráliában élő egykori bemondónő akkor ébredt rá saját és kollégái rendkívül fontos szerepére, amikor egyik ’90 utáni látogatása során, Csíkszereda felé vonatkozva valaki felismerte a kupéban és arról beszélt, hogy milyen sokat jelentettek számára a tévékészülék előtt töltött valamikori hétfő délutánok. A társszerző, Simonffy Katalin Bodort idézte, aki szerint kétszer örül az, aki a tévénél megfordul: amikor alkalmazzák, illetve amikor továbbáll. „Nekem harmadjára is megadatott, hogy örüljek, amikor végre megtapinthattam a könyvet” – mondta el. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk, hisz a ’85-ben, a zsilávai börtönbe került archív felvételek közül nagyon sok elvesztődött.
Az ünnepély utolsó momentumaként H. Szabó Gyula felelős kiadó mikrofont ragadott és arról „interjúvolta” a szerkesztőség egykori tagjait, hogy mivel töltik nyugdíjas éveiket. Vannak, akik most is riportfilmeket készítenek, mások újságot írnak-szerkesztenek vagy egyetemen oktatnak, de akad olyan is, aki vállalkozásba kezdett. A lényeg, hogy senki nem unatkozik, és korát meghazudtoló lendülettel alkot, dolgozik – lehetőleg a magyar nyelvterületen. Nem is csoda, hisz az a nemzedék, mint ahogy Mosoni Emőke mostani főszerkesztő fogalmazott, már évtizedekkel ezelőtt magasra tette a mércét.
Megzenésített nagy találkozás
Vasárnap este a Sörház utcai dzsesszklubban A nagy találkozás címet viselő műsor keretében fellép a magyar adás zenei szerkesztője és 1989 utáni főszerkesztője, Boros Zoltán zongorista, Józsa Erika egykori bemondónő és egyben zeneszerző, szövegíró és énekes, valamint a budapesti Ráduly Béla Tribute Band, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás erdélyi rockegyüttes, a Metropol emlékzenekara.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Könyvbe mentett emlékek
Az a régi magyar adás
Az emlékezés kedves ünnepévé vált a november 15-i szombat délelőtt. A Kultúrpalota Tükörtermének varázslatos díszletei között vidámnak indult, majd szomorkásan ért véget az idei könyvvásár érdekes és megható könyvbemutatója. A színes ólomüvegekbe zárt balladák előtt a Román Televízió 1969-től 1985-ig sugárzott régi magyar adásának szereplői ültek és vallottak arról, hogy kisebbségi életünk "rázós hullámvasútján" milyen volt az enyhülés, majd a szigorodás éveiben "a hetedik erdélyi magyar hetilap, a hetedik erdélyi magyar színház", "az erdélyi magyar koncertiroda", "a romániai magyar panasziroda" munkatársának lenni. A nézőközönségben és a szerkesztőkben is mély nyomot hagyott 15 évet örökíti meg az a könyv, amelyben három szerző, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária írta meg a saját és gyűjtötte össze 24 vallomástevő munkatársuk emlékeit A mi magyar adásunk 1985–1969 címmel. A Kriterion kiadónál megjelent vaskos kötetet H. Szabó Gyula szerkesztette, a címlapot Demian József tervezte.
A szerzőket a könyv szerkesztője bírta szóra. Először az ötletgazda, az Ausztráliából érkezett Józsa Erika vallott arról, hogy a csíkszeredai évfordulós ünnepségre utazva, sok ezer kilométer megtétele után egy vonatfülkében döbbent rá, hogy a nézőkben 25 év elmúltával is megmaradt az emlékük. Majd szerzőtársaival közösen gondolkoztak el azon, hogy annyira kevés tárgyi bizonyítéka maradt munkásságuknak, hogy az utókornak nem lesz amiből megírnia, hogy mi volt a magyar adás különleges hatásának a titka. Ezért döntöttek úgy, hogy szóra bírják mindazokat, akik még emlékezni tudnak, s a mozaikkockákból összerakják a történetet. Bár Bodor Pál, az egykori főszerkesztő kellett volna a fő szerző legyen, visszaemlékezéseivel hozzájárult a múltidézéshez, és a szerzők neki ajánlották a könyvet.
Öt éve íródik a kötet, s hogy elkészüljön, a régi "harcostársakat" kérték meg, hogy segítsenek emléket idézni – vette át a szót Simonffy Katalin. Az események kibontásában, amelyekre már rárakódtak az 1990-ben újraindult magyar adásnál töltött évek is, a jelenlegi kollégák az adástükrökkel segítettek. Az újrainduláskor úgy tűnt, hogy nincs folytatás, hisz 1985-ben a vágókra, akik maradtak, kegyetlen feladatot bíztak, ki kellett választaniuk, hogy mi megy az égetőbe, a többi pedig a Jilaván őrzött archívumba került.
Csoda, hogy ez a könyv megszületett – jelentette ki Tomcsányi Jakab Mária. Már csak azért is meg kellett írni, hogy hírt adjon arról a korról is, amelyben a magyar adás létrejött. Kik és hogyan harcolták ki, milyen fondorlatokkal, s Bodor Pál főszerkesztő a lehetőséget hogyan alakította egy olyan fórummá, ami már-már vállalhatatlan volt. Kulturális értékeinken, hagyományainkon túl a magyar adás megmutatta egymásnak a különböző tájegységekben élő magyar embereket, s ezenkívül a nem létező nemzetiségi intézmények feladatát is ellátta.
A lapok alján történelmi emlékeztető olvasható (párthatározatok, korabeli események stb.) Vincze Gábornak a Romániai magyarság kronológiájából, hogy az elejtett célzásokat legyen mihez kötni – egészítette ki a bemutatást H. Szabó Gyula.
Gálfalvi Zsolt, akit később, 1998-ban neveztek ki a Román Televízió megbízott elnök vezérigazgatójává, az előzményekről számolt be, az 1968-as enyhülésről, amikor lehetőség nyílt arra, hogy 1969 nyarán az ország belső helyzete és a külső körülmények (csehszlovákiai események) hatására egy bukaresti találkozón romániai magyar értelmiségiek, művészek, lapszerkesztők nagyobb nyomatékkal mondják el a véleményüket. Bár választ a párt jelen levő főtitkárától nem kaptak, de utólag az intézkedési tervben már szerepelt a magyar és a német adás létrehozása. A szervezés nagyon nehéz munkájában Bodor Pál leleménye, fantáziája, a valóságtól való elrugaszkodásra való hajlama, de hozzáértése, tapasztalata, lelkesedése, makacssága, konoksága is hozzájárult, hogy a megszülető televíziós adásnak visszhangja támadt. Az adásnál és a szövegnél többet jelentett, hogy egy modern kommunikációs eszközben megszólaltunk magyarul, s az ország legkülönbözőbb magyar vidékein hallgathatták azt. Az emberek között létrehozott kapcsolati lehetőségért volt rendkívül fontos a magyar adás. Gálfalvi Zsolt mellett a szerencsés kultúrpolitikai helyzetet jól kihasználó magyar értelmiségiek, Domokos Géza, Huszár Sándor szerepét hangsúlyozta később Galbács Pál is, értékelve a szerzőhármas "irdatlan" munkáját.
45 évvel ezelőtt, a kezdődő és egyre inkább elhatalmasodó diktatúrában lehetett egy vállalható, nézhető, az erdélyi magyarságot szolgáló médiát teremteni – vette át a szót Csáky Zoltán, aki a már említett feltételeken kívül azoknak a román kollégáknak (Victor Tiberiu, Eugen Lungu, Adelman Alfred) a nevét is említette, akiktől a filmezést, vágást tanulta a rádiósokból, újságírókból álló kezdő csapat. Majd arra a sportriportjára emlékezett, amikor az ASA megnyerte a román kupát, s tízezer torokból zúgott, hogy hajrá, fiúk, hajrá, magyarok! Beszélt azokról a sportolókról, akikről a magyar adás révén derült ki, hogy valóban magyarok, s emlékezetes történetekben idézte fel riporteri munkájának eseményeit.
Kezdetben Tomcsányi Tibor és Birta József mellett vendégbemondókat is meghívtak a marosvásárhelyi színháztól, köztük Farkas Ibolya színművészt, aki H. Szabó Gyula kérdésére válaszolva megtisztelőnek nevezte a felkérést.
A vallomástevők sorában Boros Zoltán (az ő vezetésével indult újra az 1989-es fordulat után a magyar adás) utalt arra, hogy a könyv akkor teljes, ha társul hozzá a képernyő is. Ezért kíváncsi arra, hogy egy fiatal olvasó, aki nem élt a rendszerben (amikor üresek voltak az üzletek, fel kellett vonulni augusztus 23-án, és nem hallotta, hogy mit sugárzott az esti híradó stb.), felismeri-e annak jelentőségét, hogy mit jelentett egy civilizált, kulturált magyar hang a televízióban. Hang, amelyet megértettek az emberek, holott a televíziós változata volt annak, ahogy Sütő András a sorok között, Harag György és Szabó József pedig a színpadon mondta el az akkori valóságról szóló gondolatait. Ez a televíziózás 1985-ben véget ért, és jó lenne, ha Józsa Erikához hasonlóan támadna egy új kapitány, aki megírná az 1990-es indulás történetét a forradalom, a bányászlázadások, az Egyetem téri tüntetések közepette, miután már közvetlenül lehetett szólni a romániai magyarságról, a romániai helyzetről, a bukaresti történésekről.
A képernyőről hiányzó gyermekműsorok készítésével járult hozzá az adás sikeréhez a megszólaló Huszár Irma, aki a későbbiekben az erdélyi magyar képzőművészekről készített portréfilmeket, amelyeket a román televízió alkotásaként adtak el külföldre is.
Máthé Éva számára keserédes volt az a kilenc év, amelyet a televíziónál töltött, ahol "lenyelni való" híradókat kellett készíteni, szerencsére név nélkül. Mégis lélekölő dolog volt, de e nyomás alatt kikristályosodtunk, barátok lettünk – tette hozzá. A nehéz adástitkári teendők mellett voltak sikeres riportjai, ankétjai is e nagyon keserves, de nagyon szép évek során.
H. Szabó Gyula a következőkben azt a társszerzőt, a szerkesztőség szerény, megbízható tagját köszöntötte fel Ulieriu Rostás Emília vágó személyében, akinek oly sokat köszönhet nemcsak a könyv, a régi és újabb magyar adás szerkesztősége is, s aki 40 évet töltött a 9. emeleten, s nyugdíjasként sem vált meg a vágóasztaltól, kitartással mentve a régi magyar adás értékeit is.
Rostás Zoltán, aki egyetemet végzett fiatalemberként a legkorábban került a szerkesztőséghez, elmondta, hogy a három év, amit a magyar adásnál töltött, egy játékos kísérletként maradt meg emlékeiben. Bodor Pál diplomatai képességei mellett homo ludens (játékos ember) volt. "Senki nem értett hozzá, de vidámsággal, vagánysággal, lezserséggel eljátszottuk, hogy televíziózunk, s időnként az improvizációkból érdekes dolgok születtek. Később a dolgok szigorodtak, de kezdetben még a híradó is játék volt" – utalt Máthé Éva szavaira a felszólaló.
A könyv legérdekesebb része az az összeállítás, amelyet Rostás Zoltán Sugár Teodorral készített a tízéves évfordulóra. A jelen időben megfogalmazott vallomások képezik a kötet gerincét – mondta Szabó Gyula.
Sokan figyelmeztették, hogy az évszámok tévesen kerültek a borítóra, de megmagyarázta, hogy szándékos volt a megfordítás, hiszen egy időbeli visszaútra vállalkoztak a könyv megírásával, s erre akarják felhívni az olvasó figyelmét is – tette hozzá.
Mivel az emlékezés értelmét a mai szerkesztőség léte adja meg, Mosoni Emőke főszerkesztő kapott szót, aki elmondta, hogy a 45. évfordulóra egy DVD-lemezt készítettek a régi és az új magyar adás anyagaiból válogatva, majd minden érdekeltet meghívott a november 23-i sepsiszentgyörgyi évfordulós záróünnepségre.
A bemutató végén még egy utolsó kérdésre válaszoltak a vallomástevők, akik közül néhányan, ha ritkábban is, de még mindig készítenek filmet, mások tanítják a szakmát, és vannak, akik aktívan vagy nyugalmasabban élik nyugdíjas éveiket. Huszár Irma vallomásában elhangzott, hogy szeretné megjelentetni férje, Huszár Sándor naplóját, aki nyolc kötetben vetette papírra az 1950 utáni eseményeket.
A kötet szerzőinek Bodor Pál nevében lánya, Bodor Johanna mondott a sírással küszködve köszönetet, s tette hozzá, hogy nagyon büszke édesapjára. Majd Grosu Magdolna köszöntötte a könyv szerzőit, akik előtt hosszú sor várakozott, hogy dedikálják a kötetet, amely sok érdekes, tanulságos adatot árul el a szerkesztőségi munkáról, a megszólalók magánéletéről, a hetvenes, nyolcvanas évek Bukarestjéről.
Élményt jelentett végigkövetni ezt a rendkívüli magyar adást, ami ünnep volt, akárcsak azok a régi hétfő délutánok (1969. november 23-tól kezdődően), amikor összegyűlt a nagy család, s a magyar adás a romániai magyar élet és művelődés vérkeringésébe kapcsolt be az egyetlen televízióként, amelynek szavai és képei otthonra találtak minden lakásban. Ha a mai reánk omló műsordömpingre gondolunk, amelyben jelentőségüket vesztik a helyi események, megnyugtató, biztos pont volt az életünkben, amely megtanított összekacsintani a szerkesztővel, a sorok s képek mögött olvasni. Ha 1969-ben középiskolás lányként valaki azt mondta volna nekem, hogy az akkoriban szinte bálványozott szerkesztők mint barátjuknak, kollégájuknak dedikálják ma ezt a vallomásgyűjteményt, lehetetlennek tartottam volna. Gratulálok a szerzőknek és a vallomástevőknek ezért a vaskos makro- és mikrotörténelmi kötetért és az emlékekért, amelyeket bennünk, nézőkben felidéznek.
S mivel nem fért bele minden az egyórás könyvbemutatóba, vasárnap délután a Jazz&Blues Clubban lehetett nosztalgiázni a dalszerző és zenész Józsa Erika és a 70-es évek legnépszerűbb együttese, a Metropol zenekar játékát hallgatva.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)
Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni  újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái.
1969. november 23-án  szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.”
Háromszék a tévében
Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét.
A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről.
A cenzúra idején
Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti,  megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett,  A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem  hangzott el, hogy  értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást.
Az újrakezdés
Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”.
A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés
Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mind­annyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk.
Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…)  Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári kiadók Sepsiszentgyörgyön
Három kolozsvári könyvkiadó – Kriterion, Művelődés és Polis – mutatta be friss termését Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban szombat délelőtt. A szerzők közül Borcsa János kézdivásárhelyi irodalomtörténész ismertette a nyáron megjelent, a korábbiaktól eltérő kötetét.
Az egybegyűlteket a házigazda, Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte, majd H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője ismertette legfrissebb köteteiket, kiemelve a legújabbat, három tévés „grácia”, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária A mi Magyar Adásunk című könyvét, mely szubjektív visszatekintés a kezdetekre, amikor a Román Televízió magyar adása intézményként működött, szolgálta az erdélyi magyarságot, népszokásokat örökített át. A tévé tevékenységét olyan lelkes művelődésszervezők támogatták, mint néhai Sylvester Lajos – emelte ki az igazgató. A Kriterionnál megjelent legújabb, Nehéz hűség című könyvét mutatta be Borcsa János. A szerző elmondta, eddig a csoda – az irodalom – magyarázatával, értelmezésével foglalkozott, most új oldaláról mutatkozik be. A 2012 óta a Há­rom­székben, Krónikában és internetes portálokon megjelent jegyzeteit gyűjtötte három ciklusba. Ezekben az új idők arcát igyekszik megmutatni saját szemszögéből. A H. Szabó Gyula által névtelen, de önmagát építő sorozatként jellemzett kötetek legújabbikát a szerkesztő, Mirk László csíkszeredai nyugalmazott magyartanár mutatta be. A 123 vers a családról mindenkihez szól, újdonságát az jelenti, hogy a kolozsvári Báthory István Főgimnázium rajzkörösei illusztrálták. Szabó Zsolt, a Művelődés Kiadó vezetője az immár megjelent száz kötetük közül bemutatta a legfrissebbeket, illetve a régebbiek közül a Háromszékhez kötődőket. Szólt Benedek Elekről, a székely határőrezredekről. Méltatta Pap István Brüsszeli levelek és Gyalui Farkas Emlékeim (1914–1921) című emlékiratait. Ez utóbbi az utolsó fél békeévet, a háborút, a román betörést és megszállást, valamint az egyetemi könyvtár viszontagságait mutatja be. Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó igazgatója Bánffy Miklós újrafelfedezéséről beszélt, bemutatta Bánffy-sorozatukat, kiemelve a legfrissebb terméket, a gróf emlékiratait, valamint karikatúráit. Szólt novelláiról, színdarabjairól, és hangsúlyozta: Bánffy Miklós végre az őt megillető helyre került, Erdélyi történet című trilógiáját számos nyelvre, még kínaira is lefordították.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Fontos magyar intézmények nehéz időkben
Pénteken este a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutatták meg a Román Televízió magyar nyelvű adásáról szóló kötetet, mely a Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Az 1969-ben indult, 1985-ben megszüntetett, hetente három órán át sugározó magyar adás történetét A mi magyar adásunk címmel írta meg három egykori munkatárs, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária, további huszonegy korábbi tévés kolléga visszaemlékezéseinek felhasználásával. A CD-melléklettel is ellátott igényes kötetet a Kriterion jelentette meg. A pénteki nagyváradi bemutatón jelen volt az egyik szerző Simnoffy Katalin, valamint a Kriterion kiadó vezetője, Szabó Gyula, akikkel Szűcs László író, publicista és Kárlik Lóránd a váradi könyvesbolt vezetője beszélgetett. Simnoffy Katalin többek között elmondta, hogy a kedvező politikai konjunktúrának köszönhetően jött létre Romániában a televízió magyar adása 1969-ben. Mint Simonffy elmondta, a kommunista vezetés célja akkoriban az volt, hogy magyar intézményeket hozzanak létre minél messzebb a magyarlakta vidékektől.
Vallomás és kordokumentum
A szerző magáról a kötetről szólva elmondta, hogy az egy vallomáskötet, melyben a három említett hölgy mellett huszonegy vendégszerző írásai olvashatók. „Ezek az írások nem csak vallomások és esszék, hanem felidézik a kort is, amelyben éltünk. Enélkül a könyv nélkül már nem lehet megírni a romániai magyar televíziózás történetét” - fogalmazott a meghívott, aki tudatta azt, hogy az elvtársak úgy képzelték, hogy ez a műsor az Előre nyelvén megszólaló román adás tükörfordítása lesz. Hogy mégsem ez lett belőle, az nagymértékben Bodor Pál főszerkesztőnek volt köszönhető, aki 1970-től 1980-ig állt a műsor élén. Simonffy Katalin felidézte, hogy mintegy negyven ember dolgozott a magyar adásnál, akik nagyon jó szakemberek voltak. „Kissé szabadabbak voltunk, mint a románok, nagyobb alkotói szabadságunk volt, mert ránk nem figyeltek annyira oda” - árulta el Simonffy Katalin. Mindazonáltal a hivatásos cenzor a magyar adás minden műsorát megnézte előzőleg, és megmondta, mi mehet be adásba, és mi nem. Szóba került a besúgás kérdése is. Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója, aki elmondta, hogy a kötet számos, eddig nem hozzáférhető dokumentumot is felhasznál, például a kolozsvári magyar konzulátus titkos jelentéseit, amelyből kiderül, hogy a szekuritáté „egy pillanatig sem szűnt meg magyar irredentizmusról beszélni”. A vendégek elmondták, hogy a negyven ember közül legalább öten besúgók voltak, és mindenki tisztában volt a szerkesztőségben azzal, hogy megfigyelik őket. A magyar adás 1985-ben szűnt meg, de addigra már olyan fojtogató politikai légkör alakult ki, hogy jobb is volt, hogy akkor megszűnt, fejtette ki véleményét Simonffy Katalin.
A magyar kiadó
Az est utolsó harmadában Szabó Gyula az általa vezetett kiadóról beszélt. Elárulta: sokan úgy tudják, hogy a Kriterion a romániai magyar könyvkiadó, holott valójában ez a kiadó a Romániában élő összes nemzeti kisebbség könyvkiadására jött létre. A rendszerváltás után azonban a kiadó tevékenysége mégiscsak magyar, és részben német nyelvű könyvek megjelentetésére szűkült le. „Fájlalom azt, hogy a Kriterion megszűnt kisebbségi kiadó lenni” - fogalmazott Szabó Gyula. Ennek oka az volt, hogy a romániai kisebbségek létrehozták a saját kiadói intézményeiket. Szabó elárulta: úgy gondolták, hogy a Kriterion legyen alternatív kiadója azoknak a kisebbségi szerzőknek, akik kiszorulnak a saját nemzetiségük kiadójától, és eleinte jöttek is szerzők a Kriterionhoz, „de végül ez is elmaradt, mert minden közösség felszámolja a maga belső ellenzékét” - fogalmazott Szabó Gyula. Végezetül az igazgató elárulta, hogy kevesen maradtak a kiadónál, és nehéz anyagi körülmények között dolgoznak, ráadásul a többi romániai magyar kiadóval való együttműködésnek is komoly hiányosságai vannak, az egész romániai magyar könyvkiadói közösségre utalva elmondta: „együttműködésben nem vagyunk valami jók.”
Pap István
Krónika (Kolozsvár)
erdon.ro,

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Egy régi besztercei történet
(Búcsú Schuller Jenő tanár úrtól)
1960 nyara, a vakáció, pontosan olyannak ígérkezett, mint az előző években, falusi nyaralással, fürdőzéssel a besztercei gátnál vagy valahol a Szamoson, számomra biztos Kolozsvári rokonlátogatással is. Kicsit irigykedtem a nagyobbakra, akik már Schuller tanár úr „farmján”, a csónakháznál s a körülötte levő kertben tölthették a napot. Azon a FARMON, amit a tanár úr irányításával a diákok hoztak létre maguknak. Én még nem lettem „farmer”, úszni is alig tudtam, evezni sem, és ezt meglehetősen szégyelltem. Pedig a tanár úr biztosan megtanított volna… Ennek a diáktanyának híre volt már akkor nem csak a diákok között. Az úgy volt, hogy amikor Schullerék Besztercére jöttek (Schuller Jolán kémiatanárnő, aki osztályfőnökünk lett ’59-ben és Schuller Jenő földrajztanár), valósággal megpezsdült az élet nemcsak az iskolában, hanem az alig 35 ezer lakosú kisvárosunkban is. Ők és fiatal kollégáik, akik szintén a Kolozsvári Bolyai Egyetemről rajzottak ki, mindegyre kitaláltak, szerveztek valamit, kirándulást, összejövetelt, színjátszó kört… Egy-egy ilyen csapatkiránduláson rengeteget tudtunk meg a minket körülvevő növény- és vadvilágról, hegyekről, kövekről, mert Schuller mindenhez értett. Mellesleg nemcsak földrajztanár, hanem végzettsége szerint geológus is volt. Amolyan be nem vallott kiscserkésznevelés is zajlott mindig. Énekkel, játékkal… Persze hogy ő volt a diákok kedvence. Nos, pár év alatt ennek a tanárgárdának köszönhetően a besztercei gimnázium végzős diákjai közül egyre többen jutottak be jó eredményekkel az egyetemekre. Lassan már jobb volt a bejutási arány, mint a román osztályoké. (Akkor már csak tagozat lehetett a magyar iskola Besztercén.) Túl szép volt ez, hogy sokáig tartson – mondom most, közel 60 év távlatából.
És akkor ebbe a számunkra vidám vakációba berobbant a hír: letartóztatták Schuller Jenőt. Ami némelyikünknek már nem volt éppen felfoghatatlan, hiszen szüleinktől már hallottunk deportálásokról, a kollektivizálás kapcsán meggyötört emberekről, de ilyen
„testközelből” akkor szembesültünk először a kommunista diktatúra működésével. Otthonról már megkaptuk a felkészítést, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni az iskolában. De a tanárainktól soha nem féltettek bennünket. Tudták, hogy ők soha nem fognak bennünket bajba sodorni. Nem „uszítanak” a rendszer ellen, de megtanítják azt, ami – persze – valójában rendszerellenes: az igazi, tettekkel bizonyított tisztesség, becsület, a munka szeretete, összetartás, csapatszellem. És azt, hogy büszkén, öntudatosan vállaljuk hovatartozásunkat. Hát ez akkor, ott, kisebbségiként és ráadásul szórványban – ma már jobban tudjuk – végvári vitézség volt a javából.
De folytassam a történetet. Ugyanazon a nyáron „valakik” (soha nem derült ki, hogy kik) felgyújtották a Beszterce partján a FARMOT, porrá égett a kis csónakházunk és a gondozott kis kertünk. Pedig nemcsak a magyar tanulóké volt, Schuller tanár úr a román gyerekeket is örömmel fogadta, várta. Ott ilyen megkülönböztetés nem volt. Majd jöttek az egyre szomorúbb hírek Schullerékről és még jó néhány tanárunkról. Suttogva terjedt a városban, hogy tanáraink némelyikét többször is behívatták a „Bulevardon” levő egyik titokzatos villába (a helyi szekuritáté székháza volt). Aztán arról is értesültek szüleink, hogy rendszerellenességgel vádolják Schullert, mert önálló magyar iskolát akart. Hát azt a „bűnt!” valóban elkövette, hogy a szülőkkel együtt magas szinten kérvényezte a magyar iskola visszaállítását (az egykori Hunyadi János Gimnázium épületében). Mert a magyar tanulók akkor már három épületben, három iskolában tanultak. Mi még szerencsére legalább az első hét osztályt egy iskolában végezhettük. Szüleink abban reménykedtek, hogy csak megijesztik a „behívottakat”. Nem így lett, hanem egy arrafele akkor még példa nélküli borzalmas koncepciós pert rendeztek, és arról is gondoskodott a belügy, hogy ennek híre menjen. És azon a nyáron megtanultunk félni, mi is, gyerekként, és a szüleink is. Mert végül is ez volt a cél. És az, hogy „szétverjék”, a megsemmisülés határára juttassák a magyar oktatást Besztercén. Schuller Jenőt hadbírósági eljárással hétévi börtönbüntetésre ítélték, többek között rendszer elleni uszítás, nacionalista magatartás és nevelés vádjával. Az ellene szóló koholt vádakat a szép
„bulevard”-i villában kényszerítették ki román és magyar kollégáitól, akik közül néhányan a per tárgyalásán már nem vállalták a velük leíratott vádakat, mondván, hogy kényszer alatt írták. Rögtön kirúgták őket a tanügyből, sehol sem taníthattak évekig. Egyik volt tanárom a
„Ki kér bocsánatot Schuller tanár úrtól?” címmel készített dokumentumfilmemben azt is elmesélte, hogy évekig csak napszámosként dolgozhatott. Alaptantárgyakból szaktanárok nélkül mAradt az iskola (a magyar tagozat).
Öt tanárunktól fosztottak meg. Talán a mi osztályunk lett a legszerencsétlenebb, mert aki közülünk nem filológiára vagy társadalomtudományokra készült, elvesztette az esélyét, hogy egyetemet végezhessen. Szerencsére annyi szívósság szorult azért belénk, hogy aki nagyon akart, az egy-két év rádolgozással bejutott a műegyetemre, orvosira is. Osztálytársaim mind megállták a helyüket akár a katedrán, akár építőtelepeken, akár irodákban, kórházakban, kutatómunkában, ahová – állítom – nem volt könnyű fölküzdenünk magunkat. Bár a rendszernek akkor nem ez volt a terve velünk.
Mint ahogy Schuller Jenőékkel sem. Hivatalosan kénytelenek voltak elválni, hogy Jolán tanárnőnk egy másik megye világtól elzárt kis falujában tanítóként megélhessen, és Lacikát, a gyermeküket eltarthassa. Nyomorúságos körülmények közepette helytállt, úgy, hogy nem tudhatott semmit bebörtönzött férjéről. Erről is suttogva mesélt hírekből értesültek besztercei barátaik. Akik megmAradtak barátaiknak.
Hogy mi lett ezzel a családdal? Hadd meséljem el mindenkinek, amennyire el lehet. Mert olyan emberek ők, akik nem sírták el úton-útfélen szomorú sorsukat. Magam is csak a ’89-es rendszerváltást követően – újra tévésként – ültem le velük beszélgetni és faggatni őket a történtekről, amiről addig nemigen beszéltek. Nem panaszkodtak soha, csak konokul újrakezdték. Schuller tanár úr sohasem taníthatott többé. Végül geológusként sikerült állást találnia, de elmesélte, visszatérő álma, hogy tanít. Ettől az igazi hivatásától fosztották meg őt alig 30 évesen. A semmiből szívós munkával ház is lett és kert egy használhatatlan domboldalon. A két kezével, ásóval, kapával, targoncával és persze hűséges társa, Joli segítségével. Példásan felnevelték Lacikát, akit aztán a Ceauşescu-rezsim elől kellett külföldre menekíteniük. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer ő maga meséli el nekem.
Schuller tanár úrtól senki nem kért bocsánatot. Elégtétele, hogy a lelkünkben, tanítványai lelkében mAradandó nyomot hagyott. Erkölcsi tartásával, meleg szeretetével, mosolyával.
Bár az utóbbi években ritkán találkoztunk, jó volt tudni, hogy vagy, még vagy nekünk végvári vitézeink egyik utolsójaként, mert Balassival szólva
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”
Tomcsányi Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Pillanatképek a szórványról – újságírók „költöztek” Dévára, Vajdahunyadra
Hétvégén szervezte meg lassan már hagyományosnak számító riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Négy évvel ezelőtt Zsobokon és Farnason, majd Radnaborbereken és Óradnán, szórványfalvakban rendezték a tábort, ezt követően a temesvári nagyvárosi szórványba látogattak el, idén pedig Déván és Vajdahunyadon „garázdálkodtak” az újságírók.
A riporttábor az egyesület egyik legkedveltebb eseménye: míg négy évvel ezelőtt megközelítőleg 10 újságíró látogatott el Zsobokra és Farnasra, idén már több mint harminc jelentkező volt, a helyek szempillantás alatt beteltek. A táborok során egy pillanatképet készítenek az újságírók az adott szórványtelepülés életéről, mindennapjairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az ott készült anyagokból riportkötetet készít az egyesület.
A táborok során a Románia számos pontjáról érkező újságírók megismerkednek a városok, települések elöljáróival, általuk, illetve saját dokumentáció által próbálnak meg felkészülni arra, hogy interjúalanyokat keresve elmerüljenek a települések történetében, problémáiban, jövőképében, olyan történeteket kutassanak fel, amelyekre saját régiójukban esetleg nincs példa. Így ismerkedtek meg az egyesület tagjai korábban a radnaborbereki magyarokkal, akik büszkén jelentették ki magukról, ékes román nyelven: „Eu sunt ungur”, de így ismertek meg számos izgalmas történetet a hétvégén Déván is.
Miért fontos az, hogy többtucat újságíró három napig ilyen módon a birtokába vegyen egy települést? Első alkalommal én a radnaborbereki táborban vettem részt, akkor még nem dolgoztam a sajtóban, egyetemistaként jártam én is a falvakban, kérdeztem a járókelőket, papot, állomásfőnököt, ám nem egyedül, hanem idősebb, tapasztaltabb újságírók „utánfutójaként”. Édesapám oldalán, aki lassan 30 éve dolgozik újságíróként, tanultam a szakmát: a témát keresni, majd azt körüljárni, interjúalanyokat felkeresni, kérdezni, majd az adatokat feldolgozni, riportot készíteni. Pályakezdő újságíróként a hétvégén Déván is hasonlóképpen vettem részt a táborban: Tomcsányi Máriától tanultam, lestem el a szakma „titkait”.
Ám nemcsak a szakmát tanultam a táborokban, az étkezések, kávézások, esti szabadidős programokon kialakult élénk beszélgetések, viták során a közéleti eseményekről, problémákról informálódhattam, megismerve számos újságíró véleményét az adott témákról. Ezek a beszélgetések, találkozások nem csak nekem, hanem a MÚRE eseményeire gyakran vagy akár mindig járó újságírók számára is fontosak, véleményt cserélnek, megoldásokat nyújtanak problémákra, vagy épp érdeklődnek, „sikerült-e a gyerek érettségije”, „mit csinál az asszony” vagy „hogy megy a lap?”. Számos egyesületi tag számára július elején és szeptember közepén egy-egy hétvége a MÚRE rendezvényeihez kötődik, így azok már előre le vannak foglalva az előjegyzési naptárakban, hisz nyár elején riporttáborba mennek, míg az ősz beköszöntével Nagykárolyba látogatnak az egyesület tagjai.
A közösségnek miért lehet fontos, hogy településeiket ellepi több tucat újságíró? A sok médiamunkás a táborok során megismerkedik a közösség vezetőivel, lelkészekkel, papokkal, iskolaigazgatóval, tanárokkal, különböző csoportosulások irányítóival, illetve a helyi politikusokkal is, akiktől informálódnak a helység jelenéről, problémáiról vagy sikereiről. Majd megismerve a településen élő szórvány gondjait, különlegességét, elviszik azokat az ország számos városába és szerkesztőségébe, így az ott hallott történetek bejár(hat)ják akár az összes régiót. A táborban készült anyagokból összeállított riportkötetet országszerte bemutatja az egyesület, az első állomások között van a település, amelyről szól a kötet. A riportalanyok pedig gyakran lepődnek meg azon, mit lát bennük, belőlük egy külső szemlélődő, tükröt, akár görbe tükröt tarthat a kötet a település lakóinak. Szabadság (Kolozsvár)