"Tíz éve hunyt el Antall József, a rendszerváltozás első szabadon választott magyar kormányának miniszterelnöke. 1932. április 8-án született Budapesten. Édesapja, id. Antall József a második világháború alatt menekültügyi kormánybiztosként sok ezer Magyarországra menekült lengyel, francia és zsidó polgár életét mentette meg. 1945 után újjáépítési miniszter és a Független Kisgazdapárt pártigazgatója volt. A fiatal Antall József a nemzet iránt elkötelezett, keresztény-konzervatív családban nőtt fel. A budapesti Piarista Gimnáziumban tanult. Érettségi után, az 1950-es évek elején, az ELTE bölcsészettudományi karán, majd az állam- és jogtudományi karon folytatta tanulmányait, történelem szakos középiskolai tanári, levéltárosi, könyvtárosi és muzeológusi képesítést, illetve a történettudomány tárgyköréből bölcsészettudományi doktorátust szerzett. Néprajzi, művészettörténeti, antropológiai, iszlám művelődéstörténeti tanulmányai mellett közgazdaságtani tanulmányokat is folytatott. Egyetemi évei után, 1954-től az Országos Levéltárban, a Pedagógiai Tudományos Intézetben, a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, az Eötvös József Gimnáziumban és a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanított, illetve felnőttoktatással is foglalkozott. 1964-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tudományos munkatársa, főmunkatársa, igazgatóhelyettese, majd 1974-1990 között főigazgatója volt. A politikai életbe 1956 októberében kapcsolódott be, amikor egyrészt az Eötvös Gimnázium forradalmi bizottsága elnökévé választották, másrészt részt vett a Független Kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjúsági Szövetség megalapításában. Kapcsolatban állt a Nagy Imre-kormány több miniszterével (Tildy Zoltán, Kovács Béla, Bibó István, Farkas Ferenc). Az 1956-os forradalmat eltipró szovjet beavatkozás után részt vett a belpolitikai és külpolitikai vonatkozású tervezetek, memorandumok elkészítésében. Politikai tevékenységéért egy időre őrizetbe vették, a magyar rendőri szervek többször kihallgatták. Fegyelmivel a Toldy Gimnáziumba helyezték, és publikációs tilalom alá került. 1959-ben állásából felfüggesztették, a tanári pályától eltiltották. 1963-tól újra publikálhatott, ezután mintegy 350 könyve, tanulmánya, cikke jelent meg a politika, a művelődés- és orvostörténet tárgyköréből. 1967-től az Orvostörténeti Közlemények főszerkesztője, 1972-től a Magyar Orvostörténeti Társaság főtitkára, 1982-től elnöke, az MTA több bizottságának és albizottságának tagja, illetve elnöke, a Nemzetközi Orvostörténeti Akadémia, a Nemzetközi Gyógyszerésztörténeti Akadémia tagja, valamint a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak vezetőségi tagja volt. Közreműködött a kisgazdák és a kereszténydemokraták újjászervezésében, és 1988-ban a Magyar Demokrata Fórumhoz (MDF) csatlakozott. 1989-ben az MDF egyik fő delegátusaként kiemelkedő szerepet játszott az Ellenzéki Kerekasztal tevékenységében és a Nemzeti Kerekasztal háromoldalú egyeztető tárgyalásain. 1989. október 21-én az MDF elnökévé választották. 1990 augusztusától az Európai Demokratikus Szövetség (EDU) elnökhelyettese volt haláláig. Az 1990. március 25-én és április 8-án rendezett szabad választásokon pártja, az MDF biztos győzelmet aratott, majd Antall József május 23-án megalakította - a kereszténydemokraták és a kisgazdák bevonásával - hárompárti koalíciós kormányát. Miniszterelnöksége idején Magyarországon kibontakozott a plurális demokrácia politikai intézményrendszere, elindult a piacgazdasággá alakulás. Fő külpolitikai irányává vált az euroatlanti integrációs szervezetekhez való csatlakozás, a jószomszédi viszony a környező államokkal, és az ott élő magyarok támogatása. Magyarország társult tagja lett az Európai Közösségnek, tagja az Európa Tanácsnak és több európai intézménynek. Magyar földről kivonultak a szovjet csapatok, megszűnt a Varsói Szerződés és a szocialista gazdasági együttműködési szervezete, a KGST. Kezdeményezője lett a "Visegrádi országok" együttműködésének. Kormányfői működésének szinte a kezdetétől küzdött az alattomos kórral, a nyirokrendszer daganatos megbetegedésével, amely 1993. december 12-én legyőzte. Síremlékét, Melocco Miklós alkotását 1999 májusában avatták fel a Kerepesi temetőben. Antall József a modern, nemzeti konzervativizmus híve volt. /Tíz éve hunyt el Antall József. Tizenötmillió magyar emlékezetében. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 11./"

Tudományos Gyűjtemény
Összeállította: B. D.
1817. január 1-jén jelent meg az első magyar időszaki sajtótermék, enciklopédikus jellegű havi folyóirat. Megjelenését Fejér György és Trattner János Tamás kezdeményezte. Újdonság volt a Tudományos Gyűjteményben a helyismereti, a népleírás: másfél évtizeden át ez lett egyik legfontosabb tárgyköre. A nyelvújítási harc utolsó, döntő szakasza a Tudományos Gyűjteményben zajlott (Kazinczy, Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél, 1819). A lapnak jelentős szerepe volt a feudális nemzetfogalom lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában. 1828. januártól a megújulás érdekében Trattner jogutóda, Károlyi István az új nemzedék képviselőjének, Vörösmarty Mihálynak adta át a szerkesztést. Vörösmarty az általa szerkesztett első kötetben megszólaltatta Kazinczyt és Kölcseyt. Vörösmartyék felsorakoztak Széchenyi társadalmi reformjai mögé. 1828–1832 között rendszerint itt jelent meg az első tudósítás Széchenyi javaslatairól. Hamarosan műszaki gárda alakult a lap körül a Hitel írójával együtt dolgozó mérnökökből. A reformtervek népszerűsítésével párhuzamosan gyakran tárgyalták a liberalizmus központi ideáit, egyéniség- és szabadságeszméjét. Kedvelt szavaik voltak a természetjog és a polgári szabadság; fő politikai követelménnyé vált a nép nemzetbe emelése, a Nyugat polgári eredményeinek utolérése.
A Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) havonta megjelenő magyar nyelvű tudományos folyóirat. Kiadás helye: Pest. Kiadó és nyomdász: Trattner János Tamás. A 19. század második évtizedében nagy vállalkozás volt a Trattner János Tamásé, jeles írók gyülekeztek köré, Kultsár István, Vitkovics Mihály és Szemere Pál írói köre. A Tudományos Gyűjtemény első szerkesztője Fejér György lett, megírta e folyóirat előszavát, azaz a programadó cikket. Éppen úgy, mint 18. század végi elődjei, rámutatott az anyanyelvű időszaki sajtó fontosságára az irodalom, a tudomány és a kultúra terjesztése szempontjából: "A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésítését is önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, legközönségesebben; csak e közzel tarthatni fenn annak sajátságát is, mely azt bilyegzi." Méltatta Trattner János Tamás vállalkozásának jelentőségét, s kifejezte abbeli reményét, hogy a vállalkozás nem fog csalódást okozni. Valóban, a folyóiratnak hamarosan 800 fő előfizetője lett, s egészen az 1830-as évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett. Számos vitacikk látott napvilágot e folyóiratban, írói, kritikai kezdeményezések születtek. Az 1830-as évek elején indult a Conversations- lexikoni pör, amelyben a legjobbak a születési előjogok ellen, a kritikáért, a nyilvánosságért szálltak síkra. Melléklapjában, a Szépliteratúrai Ajándék címűben feltűntek Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály írásai.
1833-tól a lap hanyatlásnak indult, mivel Horvát István szerkesztő az őstörténeti kutatást teljességgel előtérbe helyezte a lap hasábjain is. Trattner János Tamás még 1824-ben meghalt, utóda, Károlyi István nem tudott a lapnak koncepciót adni. 1841- ben megszűnt. A lap e késői hanyatlása és megszűnése ellenére is sokat adott a magyar anyanyelvű tudományos kultúrának. A lap hasábjain jelent meg 1819-ben Kazinczy Ferenc: Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél című írása, mely a nyelvújítási harc utolsó szakaszában született. A nemesi nemzet fogalma mellett a polgári nemzet fogalma is megjelent, s a nemzeti irodalom gondolata. Kazinczy mellett Kölcsey Ferenc is teret kapott Vörösmarty szerkesztősége idején. A német irodalom mellett az angol és a francia irodalomra is ráirányították a figyelmet. Stettner- Zádor György segédszerkesztő pl. a francia romantika folyóiratából, a Globe-ból emelt át írásokat. A folyóirat színvonalát emelte, hogy gyakran foglalkoztatott illusztrátora Lenhardt Sámuel grafikus volt. Szerkesztői: Fejér György (1817–1818), Vass László (1818. július–1819), Thaisz András ügyvéd (1819–1828), Vörösmarty Mihály (1828–1833), Horvát István (1833–1837), Károlyi István (1837–1841). Könyvészet: Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 107–127. p., Szalontay Gabriella: A Tudományos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége. Budapest, 1972. 114. p., Tudományos gyűjtemény 1817–1841. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket és az utószót írta: Juhász István. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. (Forrás: Wikipédia)

Népújság (Marosvásárhely)

A csángómagyarok fáradhatatlan kutatója
Halász Péter néprajzkutató életének jelentős részét a moldvai csángók kultúrájának, szokásainak kutatására fordította. Már a hatvanas években megfordult a sokak számára ismeretlen vidékeken, adatokat gyűjtve a Magyar Néprajzi Atlasz számára. Igaz, végzettsége szerint agrármérnök, de a néprajzkutatást már az egyetemen elkezdte, és azóta sem hagyta abba. Olyannyira nem, hogy 2010-ben Gyimesközéplokra költözött pusztinai származású feleségével, így közelebb került ahhoz a magyar népcsoporthoz és tájhoz, mely közel áll szívéhez, és természetesen az sem elhanyagolható tény, hogy így az anyaggyűjtés is egyszerűbb.
Halász Péter 1939-ben született Budapesten, de sohasem szerette a nyüzsgő nagyvárost. A falu a nyugalmával, a természetközeli világával, a hagyományos szokásaival mindig jobban vonzotta. „Agrármérnökként is elsősorban a falusi embernek szerettem volna segíteni, ezáltal is szolgálni a falu népét” – jegyezte meg minapi beszélgetésünk során Halász.
A néprajzkutató agrármérnök
Önéletrajzában így fogalmaz: „az Agrártudományi Egyetemen kaptam diplomát 1962-ben. Munkahelyeim: Kiskunsági Állami Gazdaság sertéstelepi brigádvezető (1962–1964), Agrártudományi Egyetem műszaki ügyintéző (1964–1965), Agrárgazdasági Kutató Intézet tud. munkatárs, tud. főmunkatárs (1965–1992), Magyar Művelődési Intézet igazgató (1992–1995), tud. főmunkatárs (1996–1997), Duna Televízió műhelyvezető, főszerkesztő (1997–2000), Magyar Művelődési Intézet főtanácsos (2000–2010). 2010-ben vonultam nyugdíjba, de nem nyugalomba. 1960-ban bekapcsolódtam az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalomba, a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtők Szakosztályának 1968-tól voltam titkára, 1989-től 2009-ig pedig elnöke. 1968-tól veszek részt az országos honismereti mozgalomban, 1974-től 2010-ig szerkesztettem a Honismeret folyóiratot, 1995-től 2009-ig voltam a Honismereti Szövetség elnöke, azóta tiszteletbeli elnöke.
1990-től 2010-ig voltam a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára. 1966 óta foglalkoztam a moldvai magyarok történelmével és néprajzával. Az 1960-as években a Néprajzi Atlasz anyagához gyűjtöttem a csángók között, később folyamatosan, csaknem minden nyári szabadságom Moldvában töltöttem, ahol elsősorban a helyneveket, a gyűjtögetés, a gazdálkodás, az állattartás, a naptári évhez kötődő népszokások, az építkezés és a hiedelemvilág ismeretanyagát kutattam, illetve kutatom. Ennek során jól kamatoztattam agrármérnöki végzettségemet, feldolgozván a moldvai magyarok hagyományos állattartását és növényismeretét. 1990 óta írtam a Katolikus Lexikon, 1998 óta pedig az Új Révai Lexikon moldvai csángókkal foglalkozó szócikkeit. Számos, a moldvai csángómagyarok életével foglalkozó ismeretterjesztő filmnek voltam szakértője és riportere. 2010 szeptemberében beköltöztem Erdélybe, azóta Gyimesközéplokon élek és dolgozom immár harmadik feleségemmel, 12 és 3 esztendős fiaimmal, s nyaranta itt látogat meg Belső-Magyarországról három nagyobb gyermekem és három unokám.”
Priusz a Himnusz énekléséért
„A szüleim felvidékiek” – mondta beszélgetésünk elején Halász Péter. Elmesélte: „apám losonci és anyám sajógömöri, ahol Mátyás király megkapáltatta az urakat. Szüleim az első világháború után menekültek Magyarországra a cseh megszállás elől, majd Budapesten ismerték meg egymást. A fővárosban a Toldy Ferenc Gimnáziumba jártam, ahol Antall József is történelemtanárom volt, sajnos csak fél évig. A gimnáziumban 1957. október 23-án megszerveztük, hogy délután 2 órakor minden osztályban felálltak a diákok, és közösen elénekeltük a Himnuszt. Így emlékeztünk az 1956-os szabadságharc első évfordulóján. Viszont volt egy igazgatóhelyettesünk, egy Kárpátaljáról szalasztott vérszomjas kommunista, aki ebből ügyet csinált. Kerestette a szervezőket, és mindenki, akinek köze volt az ügyhöz, priuszt kapott. Emiatt én nem mehettem a tanárképző egyetemre. Így kerültem végül a gödöllői Agráregyetemre, amit elvégeztem. Igaz, hogy városi gyerek voltam, de mindig is szerettem az állatokat, a növényeket, és nem volt idegen az a világ nekem. Mire elvégeztem az egyetemet, kezdődött a téeszesítés, kollektivizálás, és a szerencsétlen falusi embernek akartam segíteni, akiket bekényszerítettek a termelőszövetkezetbe. Az egyetem után Dömsödre kerültem az ottani sertéstelepre brigádvezetőnek, de már ott is néprajzi adatokat gyűjtöttem.
Mint önkéntes néprajzi gyűjtő kutatásaimat ott végeztem, ahová éppen a munkám során kerültem. Agrárgazdasági kutatóintézetben például sertésökonómiával foglalkoztam, s azzal »vádoltak« meg, hogy csak olyan helyre megyek a sertéstelep szakmai vizsgálatára, ahol reformátusok laknak, mert ott van kopjafa, és egyúttal azt is le tudom fényképezni meg dokumentálni. A 60-as évek végén kerültem kapcsolatba a Honismereti Mozgalommal, majd 1973-től 2010-ig szerkesztője lettem a Honismeret című folyóiratnak. A szerkesztést Morvay Pétertől vettem át, utána pedig Selmeczi Kovács Attila néprajzkutatónak adtam át a munkát. A szerkesztőbizottságnak tagja maradtam és továbbra is jelennek meg írásaim, főként erdélyi témákban.” Halász Péter megjegyezte: „a Honismeret című kiadványhoz hasonlót a nagyváradi Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke szerkeszt Partiumi füzetek címmel. Sokat tanultunk egymástól, és szoros kapcsolatban, barátságban vagyunk Dukrét Gézával”.
Moldvai utazások
Beszélgetésünk során a még mindig nagyon tevékeny néprajzkutatótól megtudtuk: a kutatások kezdete bonyolultan alakult. Egy barátjával felmérést akartak végezni, miként viselte el a falu a téeszesítést mentálisan. Viszont ezt nem lehetett, mert hivatalosan a téeszesítésnek csak előnyei lehettek. Ezért barátja az ELTE antropológiai tanszékéről, ő pedig a Néprajzi Múzeumból próbált hivatalos papírt szerezni arról, hogy miért is járják a falvakat. „Az antropológia nem, de a néprajz bejött, és közben kiderült az is, hogy az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalom fő szervezője az a Morvay Péter, aki édesapámmal együtt egy táborban volt hadifogoly Oroszországban. Morvay atyai jó barátom lett, és támogatta a kutatásaimat. A 60-as években elkezdték szerkeszteni a Néprajzi Atlaszt, ami a határon túli magyarokra is kiterjedt. Csehszlovákia, a Szovjetunió, Jugoszlávia is hozzájárult a kutatásokhoz, Románia azonban nem” – vázolta fel Halász.
Ennek ellenére többen és többször jártak Erdélyben és Moldvában, az adatgyűjtést titokban végezve. A kapcsolatokat a Magyarországon élő erdélyi magyarok által építették ki. „A csángókkal kapcsolatban számos útmutatást kaptam a téma egyik kiváló ismerőjétől, Domokos Pál Pétertől, akinek egyik fiával együtt jártam általános iskolába” – magyarázata Halász Péter. A moldvai utakra visszaemlékezve rámutatott: „a kutatás tulajdonképpen egyszerű volt, de bizonyos szabályokat be kellett tartani, nem volt szabad kirívóan viselkedni. A milícián időnként le kellett jelentkezni. Emlékszem, hogy a milicista feleségeknek kacsingatós pénztárcát kellett hozni, és akkor elnézték, hogy ott vagyok. A nyolcvanas évek közepén elmérgesedni a helyzet. Akkor már nem mertem Erdélybe, Moldvába utazni, mert nem engem, hanem a barátaimat kezdték elővenni, kihallgatni, megfélemlíteni. 1990 tavaszán jöttem újra Erdélybe a magyar televízió stábjával filmet készíteni.”
Halász Péter számos kiadvány szerzője. Több kötetet publikált a csángók néprajzával kapcsolatban, főleg az ezredforduló után. A teljesség igénye nélkül: A moldvai csángó magyarok hiedelmei, A moldvai magyarok hagyományos állattartása, Növények a moldvai magyarok hagyományában és mindennapjaiban címmel. Jelenleg a moldvai magyarok hagyományos földművelésével foglalkozó könyvén dolgozik.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)
Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták. Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette. Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.” Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.” Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!” Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja. Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.” A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni. Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé. Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette. Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is. Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot. Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.” E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett. Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kávéházi beszélgetés Kuncz Aladár munkásságáról
Száz évvel azután, hogy Kuncz Aladár írót, szerkesztőt, kritikust és fordítót, a francia kultúra elkötelezett hívét – a többi Franciaországban tartózkodó magyarral együtt – internálták, nemes célt tűzött ki maga elé a hagyaték egy részét őrző budapesti Országos Széchényi Könyvtár és a kolozsvári székhelyű Kriterion Könyvkiadó: nevezetesen azt, hogy összegyűjtik és kiadják a szerző teljes életművét. Azt szeretnék, hogy 2018-ig, az erdélyi magyar kisebbségi irodalom születésének évfordulójáig a teljes sorozat napvilágot lásson. A tervezett nyolc könyvből eddig kettő jelent meg, a Fekete kolostor után a novellákat, karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket, drámát tartalmazó Egy márványdarab.
A Kolozsvári Magyar Napok részeként, az egykori New York Szállóban tegnap délben tartott beszélgetés jó alkalmat kínált arra, hogy a következő kötetekről is szó essen; Filep Tamás Gusztáv eszmetörténész – aki Boka László irodalomtörténésszel közösen szerkeszti a sorozatot –, kifejtette: a Felleg a város alatt című regény után jövőre jelenik majd meg A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című monográfia, 2017-re pedig tanulmányokat, kritikákat tartalmazó köteteket terveznek. Két kiadvány várható 2018-ra is, a Kuncz Aladár levelezése és a Tanulmányok, esszék Kuncz Aladárról.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Életképek
2016-ban jelent meg Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyve. 
A rendkívül szép kivitelezésű kötet címzettje Jancsó Miklós, színész, egyetemi oktató, író. „Édes gyermekem, régi tervem, hogy leírom neked mindazt, amit az én drága szüleimről s azok családjáról tudok, hogy maradjon meg legalább ennyi róluk a te emlékedben…. Az élet határán visszafelé fordul az ember, azok felé, akiknek az életét köszönheti, akiket szeretett, ha mindnyájukat nem ismerte is, de a róluk szóló mozaikszerű történetek tovább élnek a családban”. A kézirat gondozói H. Szabó Gyula és Székely Melinda. A szerző az írását nem kiadási szándékkal írta. A kézirat gondozói adták a címet és az alcímet-Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról. Az Emlékirat című könyv a korabeli polgári család életébe nyújt betekintést. Az olvasó képet alkothat Kuncz Aladár életpályájának alakulásáról is. Kuncz Aladár (1885, Arad- 1931, Budapest) író, szerkesztő, műfordító, kritikus. Ugyanakkor a szerző rendkívül fortélyosan felvázolja a hajdani, mára már letűnt életvitelt. (Hol van oly bő gyermekáldás?) Mindenki mindenikről jóformán mindent tud. Ennek megfelelően a családok belső élete nyitott. Feltár egy olyan kort, mely ma már jóformán ismeretlen. Többek között ennek is köszönhető mondanivalójának értéke.
A könyvről
A kézirat első része a szerző gyermekkori élményeiről szól. Bele kerültek a történetbe levelek, családi napló részletei, vendégszöveg, a sajtóban megjelent anyag is. Több, mint száz személyről van szó, egyeseket becenevénemlíti. A kézirat fontos része a Kuncz Aladár és a szerzőközti levélváltás anyaga. Kuncz Aladár különböző alkalmakkor írt levelet, például mikor ösztöndíjasként Párizsban volt, vagy fogsága idején. Érdekességként megjegyezhető, hogy franciául leveleztek. A kötet Függelék című fejezetében értékes információk olvashatók a kézirat kiadásáról, a kéziratbanidézett Máthé-Szabó Magdához írt francia nyelvű levelek keltezési sorrendjéről is. A rokoni kapcsolatok áttekintését segíti a leszármazási tábla. A kézirat gondozói a szerkesztés folyamatába nyújtottak betekintést. „A szöveg digitális változata az Országos Széchenyi Könyvtárban letétbe helyezett gépirat alapján készült… Kétféle jegyzetelést alkalmaztunk, csillaggal jelöltük a szerző, illetve a címzett, Jancsó Miklós jegyzeteit, a gondozókét számoztuk. A francia nyelvű levelekben csak az az ékezet-és vonzathibákat javítottuk ki, meghagyva az esetleges sutaságokat, magyarosságokat.” A levélrészleteket a szerző fordította. Mondhatni kevés a képanyag. A fényképeket Jancsó Miklós bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére, a 2016-s felvételeket H. Szabó Gyula készítette.A könyv 126 oldal, 20×14 cm. A borító Matei László munkája.Az Emlékirat a múlt történelmének hiteles tanúja.
Kuncz Aladár-kép
Az emlékiratszerző önmagáról, az általa átélt eseményekről, az emberi kapcsolatokról ír.Jellegzetessége a szubjektív rálátás. Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda szubjektív látásmódján keresztül ismerhetjük meg Kuncz Aladár életpályájának eddig kevésbé ismert vonatkozásait, életének kolozsvári színhelyeiről kaphatunk képet.A könyv kolozsvári bemutatóján Jancsó Miklós elmondta, hogy édesanyjának szívügye volt a Kuncz hagyaték. A Kuncz hagyaték egy része Budapesten, az Országos Széchenyi könyvtárban van, a másik része a Jancsó család tulajdonában.A szerző folyamatosan rendezte az emlékiratot. Ő maga gépelte. Az írásából kiderül, emlékeiben hogyan élt Kuncz Aladár egyénisége.„Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra, uzsonnákra, táncmulatságokra, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára:” Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.… És a nagy, barna, jóságos szemeivel, szerető érdeklődéssel figyelt mindenkit és mindent. De érezte, és bizonyos fokig élvezte, hogy őt figyelik.”  Idéz más szerzőknek Kuncz Aladárral kapcsolatos véleményét is. Dadi munkamódszerét a következőképp jellemzi Trócsányi: „Kuncz Aladár a könnyen tanuló, és dolgozó típushoz tartozott.” A kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett, majd 1903-1907 között Budapesti Egyetem magyar-latin szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára Riedl Frigyes volt. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Budapesten főgimnáziumi tanárként dolgozik. Az Emlékiratban idézi PomogátsBéla: Kuncz Aladárról szóló monográfiából: „Dadi hivatást látott a munkájában, latint és magyart tanított, emellett iskolai kirándulásokat szervezett, az ifjúsági könyvtárat, a diákok franciakörét ő irányítja, előadásokat tart, ünnepségeket rendez. Közben részt vesz a haladótanárok, a radikálisok és az új irodalommozgalmaiban. Pedagógiai tárgyú írásai felvilágosultságról és radikalizmusról vallanak.”1909-1914 között a Nyugat munkatársa. „Pomogáts rámutat Dadi kapcsolatára a Nyugattal. „Kuncz filológusnak, kritikusnak, írónak készül, az eddig elmondottak már sejtetik, hogy az új magyar irodalom soraiban találja meg otthonát.” Nagy érdeklődést tanúsított a francia irodalom és kultúra iránt. Többször volt Párizsban. 1912-13-ban tanulmányi szabadságot és ösztöndíjat kap.14 hónapot tölt Párizsban, találkozik barátaival, francia ismerőseivel. Az első világháború kitörése Franciaországban érte. Mint ellenséges ország állampolgárát internálják egy franciaországi faluba, így lett a Noirmoutier, illetve az Ile d’ Yeu foglya. Mindezekről a történtekről az apjához, Kuncz Elekhez írott levelekből kaphatunk képet.1923-ban Kolozsváron telepedik le.A fogság élményeit a Fekete kolostor című remekművében, dokumentumértékű emlékiratában örökítette meg. 1931 márciusában kezdődött a betegsége.„Betegsége alatt javította Dadi a Fekete kolostor kefelenyomatát- idézi Marosi Ildikót, aki a Helikon levelesládája című könyvében közli Kovács Laciné visszaemlékezését. „Kovács Laciné szerint Dadi nálunk gépelte a Fekete kolostort, s amikor befejezett egy részt, bejött a másik szobából, és felolvasta nekünk. Dadi kézzel írta a könyvét, gépelni nem is tudott, ennél az íróasztalnál írta, amelynél én most ezeket a visszaemlékezéseket gépelem.A kézirat, amit annak idején Dédi bácsinak elküldtem, jóformán javítás nélküli.”Kuncz Aladárt sokan meglátogatták betegsége alatt. „Barátai, írótársai, a rokonok szeretettel vették körül. Babits, Kosztolányi, Móricz a Fekete kolostorról írottakat kefelenyomatban az ágyánál olvasták fel, meg akarták szerezni neki ezt az utolsó örömet, siettek, mert nem tudták, lesz-e már ideje, hogy meghallgassa.”
Érdemes elolvasni Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda Emlékirat című könyvét, amely rendkívül érdekes és olvasmányos. Filológiai szempontból is értékes, mivel kutatás tárgyát is képezheti.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro