Traian Basescu államfő mandátumának megszerzésekor egyebek között a kommunizmus bűneinek egyértelmű elítélésére tett ígéretet. Öt év után látható, a román államfő valóban ítélkezett a kommunizmus haszonélvezői, szekus vallatói és verőlegényei fölött: életük végéig tartó jólétre ítélte őket. Az államfő kezdeményezésére létrejött, Tismaneanu-bizottság néven ismertté vált Kommunizmus Romániai Bűncselekményeit Feltáró Intézet tevékenységéről megoszlanak a vélemények. Maga az intézet elnöke, Marius Oprea történész úgy véli, a testület voltaképpen „elpolitizálta a történelmet”. Oprea maga is a kommunizmus konkrét bűntetteinek kivizsgálója, vezetésével például idén 18 antikommunista partizán holttestét exhumálták a hegyekben. A kihantolásnál a „felső utasítás hiányára” hivatkozva, nem jelentek meg a meghívott történészek. Oprea szerint a jelenlegi hatalom számos politikusának a feje hullana a kommunizmus tényleges elítélése esetén. A parlament két háza még mindig nem szavazott meg a kommunizmus bűneit tételesen elítélő nyilatkozatot, nem határozott a kommunista megtorlások és terror áldozatai előtt tisztelgő emléknap bevezetéséről, nem jött létre a romániai kommunista diktatúra múzeuma, nem állították össze a román kommunizmus enciklopédiáját. /Bogdán Tibor: A kommunizmus büntetlen bűnei. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 2./

Szeminárium Kubáról – Tőkés: „a kommunizmus ügye európai kérdéssé vált”
Az Európai Parlament brüsszeli központjában 2010. január 13-án Jerzy Buzek EP-elnöke védnökségével Kuba jövője, az emberi jogok, valamint az Európai Unió Kuba irányában követendő politikája tárgyában rendezett politikai szemináriumot a varsói Lech Walesa Intézet.
Az Intézet névadójának nevében Jaroslaw Walesaeurópai képviselő – a volt lengyel államfő fia – köszöntötte a népes közönséget. A tanácskozás levezető elnökeként Jacek Saryusz-Wolski lengyel EP-képviselő tartott megnyitó beszédet, és mutatta be az ügy iránt elkötelezett, többségükben spanyol és kubai előadókat.
A Lech Walesáról elnevezett alapítvány hivatásának tartja a világ kommunista országai, köztük a kubai rezsim ellenzékével folytatott párbeszédet, valamint szabadságharcuk támogatását. Ugyanezt kívánják elérni az EP-ben tartott, figyelemfelkeltő konferenciájukkal.
Ryszard Schnepf, a spanyolországi lengyel nagykövet, José Ignacio Salafranca Sánchez-Neyra, az EP Európa–Latin-Amerikai Interparlamentáris Delegációjának vezetője és Jaime Mayor Oreja, az EP spanyol néppárti frakciójának elnöke – a többi előadóval egyetemben – a kubai kommunista diktatúra elnyomottjai védelmében emelték fel szavukat. A Fidel Castro utáni korszak valóságát elemezve az Unió fokozott felelősségvállalását sürgették Kuba vonatkozásában. „Európaizálni” kell a kubai kérdést – vonta le a következtetést Saryusz-Wolski, a lengyel néppárti küldöttség rangidős képviselője. Valamennyien állást foglaltak a kubai politikai foglyok szabadon bocsátása mellett, valamint az emberi jogok következetes számonkérését és a politikai nyomásgyakorlás fokozását szorgalmazták.
Tőkés László európai képviselőnk a szovjet kommunizmus bukásának 20. évfordulója kapcsán Lech Walesa decemberi látogatásának felidézésével kezdte beszédét, elismerését fejezve ki a kommunizmus-elleni harcnak a nevét viselő szervezet általi folytatásáért. Erdélyi magyarként kiemelte, hogy ennek a küzdelemnek a lengyelek és a magyarok mindig élenjáró zászlóvivői voltak, példaként említve az 1956-os magyar forradalmat, valamint a lengyel Szolidaritás-mozgalmat.
A romániai Tismăneanu-jelentés „gyilkos rendszernek” bélyegezte a kommunizmust – folytatta beszédét Tőkés László. Nekünk – túlélőknek – erkölcsi és politikai kötelességünk tehát, hogy azoknak a segítségére siessünk, akik ennek a „gyilkos rezsimnek” az igájában élnek. A volt szovjet tömb egyes országainak uniós csatlakozása révén a kommunizmus kérdése európai üggyé vált. Tekintetbe véve azonban azt, hogy a világ számos országában a kommunista diktatúra továbbra is hatalmon maradt – ez a kérdés globális ügynek számít, mely ellen közösen kell felvennünk a harcot. Kína, illetve Tibet és Kelet-Turkesztán, Észak-Korea és Kuba esetében éppen az emberi és közösségi jogok európai követelményei, nem utolsó sorban pedig a totalitárius elnyomó rendszereket elítélő – tavalyi – EP-határozat értelmében kell az Uniónak az eddigieknél is határozottabban fellépnie – fejtette ki európai képviselőnk.
Kubát illetően ugyanakkor elégtétellel állapította meg, hogy Fidel Castro visszavonulásával a rezsim látható módon meggyengült, és kénytelen-kelletlen engedmények tételére kényszerül. Az Európai Uniónak erkölcsi kötelessége – és kedvező lehetősége –, hogy minden erejével hozzájáruljon az ottani változások felgyorsításához, másfelől pedig a demokratikus rendszerváltozás vérontás és erőszak nélküli beindulásához –zárta a beszédét Tőkés László.
A tanácskozás második részében maguk az érintettek és érdekeltek, az emigrációban működő ellenzéki, antikommunista szervezetek, a volt politikai foglyok és elüldözöttek képviselői tartottak beszédet – köztük is az a Blanca Reyes asszony, aki a Szaharov-díjjal kitüntetett „Ladies in White” [Asszonyok Fehérben] elnevezésű szervezet elnöke. A kubai felszólalók mondanivalója híven foglalható össze Maciej Stasinski volt kubai lengyel tudósító szavaival, aki a szigetországot egy „nagy börtönnek” nevezte, amelyet egy „gazdasági csődtömeg” taszít a tönk szélére. Egybehangzóan az a vélemény jutott kifejezésre, hogy az elnyomottak számára életbevágóan fontos a nemzetközi – európai – szolidaritás, és hogy a szavakon, nyilatkozatokon túlmenően cselekedetekre, konkrét akciókra van szükség.
Utolsó felszólalóként, a témakör legilletékesebb előadójaként Heidi Hautala finn képviselőnő, az Emberjogi Bizottság (DROI) elnökasszonya foglalta össze a konferencia tanulságait. Sajnálattal hozta a résztvevők tudomására, hogy a kubai rezsim az emberi jogok kérdésének a puszta felvetését is eleve visszautasítja; brüsszeli nagykövete pedig a Bizottság tiszteletteljes meghívásait sem hajlandó elfogadni. Ennek ellenére nem lehet kérdéses, hogy a DROI-bizottság, illetve az EP az információ szabad áramlása vagy a véleményszabadság, illetve az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása terén egy jottányit sem engedhet. A Lisszaboni Szerződés ebben a tekintetben megnöveli az EP érdekérvényesítési lehetőségeit, Catherine Ashton külügyi főképviselő hivatalba lépése pedig az európai külpolitika számára szintén nyereséget jelent.
Brüsszel, 2010. január 14.
Tőkés László, EP-képviselő sajtóirodája. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Tüntetéseket szerveznek civilek a Guşă-szobor ellen
Az 1990-es évek elején a bukaresti Egyetem téren rendezett megmozdulásokhoz hasonló tüntetéseket helyezett kilátásba Marosvásárhelyen a Pro Europa Liga, ha a városi önkormányzat nem mond le arról a tervéről, hogy köztéri szobrot állíttasson a néhai Ştefan Guşă tábornoknak, aki az 1989 decemberi forradalom idején a tömegbe lövetett Temesváron. A marosvásárhelyi városi képviselő-testület a múlt héten jóváhagyta, hogy Vasile Ghere ügyvéd képviselje a tanácsot abban a perben, amelyet Tőkés László európai parlamenti képviselő indított az önkormányzat terve ellen. Az ügyvéd megbízásával kapcsolatos döntést a szoborállításról tavaly ősszel elfogadott tanácsi határozatot támogató, majd sikertelenül visszatáncolni próbáló RMDSZ-frakció is megszavazta.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Europa Liga civil szervezet elnöke, Smaranda Enache szerdán leszögezte: ha a városi önkormányzati testület nem mond le a Guşă-szobor felállításának tervéről, a civil társadalom hosszú távú, folyamatos tiltakozó megmozdulásokat rendez Marosvásárhelyen, azokhoz hasonlóan, amilyenek az 1990-es évek elején zajlottak a bukaresti Egyetem-téren. „A Pro Europa Liga és több más civil szervezetek már elkezdték az informális egyeztetéseket a tiltakozó akciókról (…), de reméljük, hogy a pártok és közéleti személyiségek még konzultálnak egymással ez ügyben és a lobbi is folytatódik” – fejtette ki sajtótájékoztatón Smaranda Enache.
A Pro Europa Liga elnöke szerint a civil társadalom nem nézheti tétlenül, hogy egy olyan embernek állítsanak szobrot, aki vélhetően bűnös a temesvári tűzparancs kiadása miatt. „Nincs más kiút, ezt kell tennünk. Számomra érthetetlen, hogy egy képzett, értelmiségiekből álló önkormányzati testület ennyire felelőtlenül ragaszkodjon egy olyan tervhez, amely Marosvásárhelynek sem hírnevet, sem elismerést, sem nyugalmat nem biztosítana” – fogalmazott Smaranda Enache. Hozzátette: A Guşă-szobor felállítása elleni tiltakozáshoz eddig 117 közéleti személyiség csatlakozott, köztük Herta Müller Nobel-díjas író, Tőkés László, Vladimir Tismăneanu, Alexandru Cistelecan, Zoe Petre, Adrian Cioroianu, Renate Weber, Horia Roman Patapievici.
A marosvásárhelyi városi tanács egyébként a múlt héten határozatban hagyta jóvá, hogy Vasile Ghere ügyvéd képviselje a testületet abban a perben, amelyet Tőkés László indított az önkormányzati határozat ellen, írta a Népújság című marosvásárhelyi napilap. A lap szerint a városi tanács egyetlen, szociáldemokrata ellenszavazattal, vita nélkül fogadta el a határozatot.
Mint ismeretes, a Ştefan Chiţackal és Victor Atanasie Stănculescuval egyetemben, az 1989-es temesvári forradalom megtorlásával vádolt, de időközben elhunyt Guşănak azok után emelnének szobrot Marosvásárhelyen, miután 2009 őszén a helyi tanács egyhangúlag megszavazta a polgármester és a tábornokról elnevezett alapítvány javaslatát. A határozatot az RMDSZ-frakció is megszavazta. Utólag azzal mentegetőztek, hogy cserében a román politikusok is támogatták azon tervüket, hogy szobrot állítsanak Sütő Andrásnak. Később a sajtó és a közvélemény nyomására az RMDSZ tíz képviselője megpróbálta érvényteleníteni a tanács korábbi döntését – sikertelenül. Benedek István frakcióvezető tavaly novemberben azt nyilatkozta: annak ellenére, hogy egyesek román–magyar ellentétként próbálják beállítani a Guşă-ügyet, a kérdésnek nincs etnikai színezete. Mi több, hangsúlyozta Benedek, az utólag megszerzett információk alapján kiderült, hogy a tábornok marosvásárhelyi parancsnoksága idején sok magyar sorkatonát segített abban, hogy az eskületétel után közel kerülhessen a szülői házhoz.
A szoborállítás mellett kardoskodó román tanácsosok azzal érvelnek, hogy egyetlen törvényszék sem bizonyította Ştefan Guşă állítólagos bűnösségét. A tábornokot, aki ellen elkészült a vádirat, valójában a korai halál mentette fel a per és a rá váró esetleges ítélet alól. Két társát, Mihai Chiţackot és Victor Atanasie Stănculescut 15-15 év börtönbüntetésre ítélték.
A szoborállítás ellen az 1989-es forradalmárokon kívül számos civil szervezet tiltakozott, és sikertelenül próbálta elérni a marosvásárhelyi RMDSZ is, hogy a tanács visszavonja, vagy a prefektus visszavonassa a határozatot. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Állandó tiltakozások a Guşă-szobor miatt
Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke közölte: a szervezet „újabb Egyetem-térre” és „szünet nélküli” tiltakozásra készül Ştefan Guşă tábornok szobrának Marosvásárhelyen történő felállítása ellen.
Enache beszámolt arról, hogy 117 közéleti személyiség vagy civilszervezeti képviselő – köztük Herta Müller Nobel-díjas író, Vladimir Tismăneanu, Zoe Petre, Alexandru Cistelecan, Tőkés László, Adrian Cioroianu, Horia Roman Patapievici és Renatte Weber – írta alá a Guşă- szobor felállítása elleni tiltakozást.
A Pro Europa Liga levelet küldött az államfő és miniszterelnöki hivatalhoz, a szenátus és a képviselőház elnökének, a Maros megyei prefektúrához, valamint Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesternek és mindazon helyi tanácsosoknak, akik megszavazták a Guşă-szobor felállítását, ugyanakkor a határozat közigazgatási bíróságon történő megtámadását fontolgatja.
„A miniszterelnök azt válaszolta, forduljunk a prefektúrához, a prefektustól az a válasz érkezett, hogy érdeklődnek a védelmi minisztériumnál, a polgármesteri hivataltól pedig azt a választ kaptuk, hogy már nem lehet felfüggeszteni a határozat alkalmazását. Tehát nem mennek valami jól a dolgok. (…) A Pro Europa Liga más civil szervezetekkel közösen egyeztet arról, hogy milyen választ ad a civil társadalom, ha a kérések ellenére a szobrot mégis felállítják. Újabb Egyetem-térre készülünk, szünet nélküli, hosszú távú tiltakozásokkal. Ez az egy dolog, amit tehetünk, de még bízunk abban, hogy lesznek pártok, személyiségek közötti egyeztetések, hogy lesznek lobbizási kísérletek” – fejtette ki Enache.
Mint mondta, továbbra is „rejtély”, hogy egy tanult emberekből álló helyi tanács „miként ragaszkodhat ekkora felelőtlenséggel” egy olyan tervhez, amely a városnak semmivel sem hozhat „nagyobb hírnevet, elismerést, nyugalmat”, szerinte az egyedüli magyarázat a Guşă Alapítványhoz kötődő hatalmas anyagi érdekek.
A Guşă-szobor felállításáról szóló határozatot 2009 szeptemberében fogadta el a marosvásárhelyi tanács, a határozat visszavonását követelte az RMDSZ és számos civil szervezet. (Mediafax) Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László kipakolt: száz szekus nevét hozta nyilvánosságra
NY I L A T K O Z A T
a titkosszolgálati múlt átvilágítása tárgyában
Tavaly ősszel nem kis meglepetést keltett annak a híre, hogy Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság volt elnöke a szovjet titkosszolgálat besúgója volt. A „szovjet sport generálisa”, aki egykor a Franco-diktatúrában is magas funkciót töltött be, a KGB-vel és a Stasi kelet-német titkosszolgálattal együttműködve az egész nemzetközi olimpiai mozgalomra meghatározó befolyást gyakorolt.
A kommunista – moszkovita – titkosszolgálat a nemzetközi egyházi-ökumenikus életet is behálózta. Erre nézve jellemző példa a Reformátusok Világszövetsége volt főtitkárának, Milan Opocenskynek az esete, aki a szovjet parancsuralmi rendszer bukása után még közel tíz esztendeig töltötte be magas tisztségét a világszervezetben.
Az Evenimentul Zilei központi napilap idén januárban foglalkozott Bartolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolita Szekuritáté-kollaboránsi múltjával. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a hajlott korú érseket 2008. január 22-én azonosította be az „Apostol” fedőnevű titkosügynökkel. A „felfedezésnek” meg is lett a hatása, hiszen egy hétre rá a CNSAS működését alkotmányellenesnek nyilvánította a kormány, utóbb pedig a 24/2008. számú sürgősségi határozatával – kiváltképpeni kedvezésképpen az ortodox „nemzeti egyháznak” – az egyházi szolgákat kivonta az Átvilágító Tanács hatálya alól. Nem sokkal ezután a 293/2008. számú törvény végérvényesen kimondta, hogy a klérus tagjainak átvilágítása csak saját egyházaik kifejezett kívánságára történhet meg.
Európai parlamenti hivatalom még ugyanabban az évben megkeresésben fordult Jaques Barrot igazságügyi európai biztoshoz az egyházi emberek titkosszolgálati átvilágításának alkotmányellenes korlátozása tárgyában – az áldatlan helyzet azonban azóta sem változott. A többségi Román Ortodox Egyház az államhatalommal egyetértésben hátráltatja a titkosszolgálati múlt feltárását, a hírhedt Szekuritáté volt egyházi ügynökeinek a leleplezését.
Bartolomeu Anania és a hasonszőrű informátorok esete világosan példázza, hogy a kommunista-titkosszolgálati múlttal való szembenézés és a volt ügynökök felfedése nem csupán a történelmi múlt, hanem legalább annyira a társadalmi jelen egyik parancsoló kérdése. Saját Egyházunkban sem beszélhetünk igazi változásról és megújulásról mindaddig, amíg nem egy vezető pozícióban és gyülekezet élén zsarolható és megvásárolható emberek találhatóak.
Református Egyházunkban váltakozó erővel és „szerencsével” halad előre a titkosszolgálati múlt feltárása.
2002-ben – már akkor is igen megkésve – eleve „halva született” a Zsinat átvilágításra vonatkozó, erőtlen határozata.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mintegy három évvel ezelőtt újult erővel látott munkához. Legutóbb mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Egyházkerület Igazgatótanácsa kimondta, hogy „a múlttal való szembenézést nem lehet tovább halogatni”, és egyházkormányzó testületeink a saját kebelükben létrehozták egyházkerületi átvilágító bizottságaikat.
Az egyházi élet megtisztításának folyamatában a Református Egyház nem áll egyedül. Szándékai találkoztak a magyar protestáns testvéregyházak törekvéseivel, akikkel együtt megállapodtak az egyházközi Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásában.
Komoly aggodalomra ad okot mindaz, ami az utóbbi időben a CNSAS, valamint a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet (IICC) körül történik. Csendes László, az Átvilágító Tanács elnöke röviddel ezelőtt kénytelen volt lemondani tisztségéről. Marius Oprea intézeti elnöknek szintén inog a széke. Európai parlamenti hivatalunk mindkettőjük ügyében felemelte a szavát. Legutóbb Traian Băsescu államelnökhöz intéztünk levelet, melyben – egyebek mellett – az általa kezdeményezett Tismăneanu-jelentés szellemében szorgalmazzuk a „kommunizmus perének” a véghezvitelét.
Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának „mindössze” 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – a titkosszolgálatok költségvetése évről-évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan megnövekedett.
Azokkal értünk egyet, akik a múlt bűneinek feltárását, valamint a bűnösök leleplezését és felelősségrevonását követelik. Marius Opreával és Herta Müllerrel értünk egyet. És a megalakulásának 20. évébe érkezett Temesvári Társaság Kiáltványának 8. pontjával valljuk, hogy a kommunista múlt ügynökeinek és kiszolgálóinak a közhivatalokban nincs keresnivalójuk.
De nem csupán a volt kollaboránsoktól kell szabadulnunk, hanem volt tartótisztjeiket, a szekusokat, a volt titkosszolgálati főnököket is meg kell neveznünk, akiknek felelőssége az amazokénál is nagyobb. A „parancsra tettem” kifogása sem mentheti őket – mint ahogyan Adolf Eichmann sem igazolhatta magát ezzel.
Ennek megfelelően, ez alkalommal azoknak a Szekuritáté-tiszteknek a névsorát is közzétesszük, akik – a rendelkezésünkre álló iratok szerint – egyházunk és magyarságunk megnyomorításában jeleskedtek.
Csak remélni lehet, hogy a CNSAS rövidesen újból magára talál, és Dragos Petrescu új elnök vezetésével, a sok kilométernyi belügyminisztériumi iratanyag átvételével, valamint az újraválasztott Traian Băsescu elnök hathatós támogatásával tovább folytatja a demokratikus rendszerváltozás szempontjából elengedhetetlenül fontos munkáját.
Ennél is fontosabb viszont, hogy oly sok megtorpanás után egyházaink is töretlenül tovább haladjanak a megkezdett úton. A Szigorúan ellenőrzött evangélium I. kötetét is figyelembe véve: egyházkerületi átvilágító bizottságunkra nagy munka vár.
Nagyvárad, 2010. február 16.
Tőkés László
EP-képviselő. Forrás: Erdély.ma

Az ortodoxok is felelősek
Bihar megye – Az ortodox egyházat nagy felelősség terheli a romániai átvilágítási folyamat hátráltatásában – jelentette ki kedden Nagyváradon Tőkés László EP-képviselő és Szabó László az egyházi átvilágítás Szakmai Egyeztető Fórumának kezdeményezője.
Tőkés László a keddi nagyváradi sajtótájékoztatón elmondta, hogy ma sem lehet tudni, hogy kik voltak a szekustisztek. „Tíz évet kellett várnunk a rendszerváltás után a Ticu féle átvilágítási törvényre, de még mindig teljes a zűrzavar.” Tőkés véleménye szerint nagy felelősség terheli az ortodox egyházat, amely az államhatalommal egyetértésben hátráltatja az átvilágítási folyamatot, „márpedig addig nem lehet szó demokratizálásról, a bizalom helyreállításáról, amíg nem történik meg az átvilágítás. Az egyházaknak az átvilágítás etikai kérdés, mert ha nincs bűnbocsánat, akkor a bűnöket nem lehet feloldani. Dühösek vagyunk amiatt, hogy a volt titkosszolgálati tisztek most magasrangú tisztségeket viselnek, vagy éppenséggel hatalmas nyugdíjakat élveznek az adófizetők pénzéből” – tette hozzá Tőkés. Szabó László unitárius lelkész, a történelmi egyházak átvilágító bizottságai Szakmai Egyeztető Fórumának kezdeményezője elmondta, hogy amennyiben a Temesvári Nyilatkozat 8. számú pontjának érvényt szereztek volna, akkor már rég túl lehetnénk az átvilágítási folyamaton. Szabó László kijelentette, hogy a tíz évvel a rendszerváltás után végre elfogadott 187/1999 számú átvilágítási törvény eleve “langyosra” sikeredett, de később az ortodox egyház hathatós közreműködésével ezt a törvényt is sikerült ‘kiherélni’. Hozzátette, hogy amíg van legalább arra lehetőség, hogy az egyházak vezetői kérhetik bizonyos esetekben az egyházi személyek átvilágítását, addig élni kell ezzel a lehetőséggel, és meg kell szerezni a lehető legtöbb dokumentumot a CNSAS-től.
Kirakatpolitika
Tőkés László jelezte, hogy sem az RMDSZ, sem a Nemzeti Liberális Párt (PNL) nem védik meg a CNSAS-ba delegált embereiket. Arra a kérdésünkre, hogy mi lehet az oka annak, hogy Traian Basescu államfő kezdeményezte a kommunizmus bűneit feltáróTismaneanu jelentés elkészítését, most pedig ugyancsak az ő elnöksége alatt politikai támadások érik Marius Opreat, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) elnökét, Tőkés László azt válaszolta: „nem értem Basescu államfőt; úgy látszik, hogy csak kirakatpolitikai céllal kérte a jelentés elkészítését, de itt az ideje, hogy a kirakatpolitika átadja helyét a tetteknek.” Végezetül Tőkés kifejezte felháborodását amiatt, hogy a CNSAS nem hajlandó előkeresni azoknak a személyeknek a dossziéját, akikről maga az egyház nyújt be a CNSAS-hoz bizonyítékokat, példaként említette azt, hogy a maga során a Tőkés család nyújtott be bizonyító erejű dokumentumokat a CNSAS-hoz Tőkés László egykori sógoráról a jelenleg Budapesten dolgozó Bartha Tiborról, akit a CNSAS gyakorlatilag védelmez.
Pap István. Forrás: erdon.ro

Opreának mennie kellett
A civil szervezetek korábbi tiltakozása ellenére Emil Boc menesztette a Kommunizmus Bűneit Feltáró Intézet éléről Marius Oprea történészt.
A Hivatalos Közlönyben hétvégén megjelent kormányhatározat szerint a miniszterelnök Dinu Zamfirescut, a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet elnökét is leváltotta. A miniszterelnöki hivatal fennhatósága alá tartozó két intézmény összevonásáról már tavaly novemberben kormányhatározat született; az előző Boc-kabinet a válság miatti megtakarításokkal indokolta az intézkedést, ám Oprea megőrizhette tisztségét, annak ellenére, hogy a liberális párt tagja.
A jogszabály révén létrejött új intézmény ügyvezető elnökévé Ioan Stanomir alkotmányjogászt, tudományos tanácsának vezetőjévé pedig Vladimir Tismăneanu politológust nevezte ki a miniszterelnök; mindketten a Demokrata-Liberális Párthoz közel álló szakemberek.
Marius Oprea – bevallása szerint – a Hivatalos Közlönyből értesült a leváltásáról, ám elismerte, a döntés már jó ideje „benne volt a levegőben”. A történész elsősorban nem is azt sérelmezi, hogy vélhetően politikai indíttatású volt a menesztése, hanem azt, hogy az újonnan létrejött intézményben a kommunista hatalom bűneinek feltárása a „könyvtárba költözik”, azaz csak elméleti szinten zajlik majd.
A történész úgy véli: egyeseket zavart, hogy korábban az intézmény munkatársai terepmunkával olyan – a diktatúra idején elkövetett — bűncselekményeket tártak fel, amelyek sorra az ügyészségre kerültek, és kivizsgálásuk folyamatban van. „Mi ugyanis úgy dolgoztunk, hogy az áldozatokból kiindulva eljutottunk a gyilkosokig” – magyarázta Oprea.
Mint ismert, korábban Marius Oprea leváltása ellen Tőkés László is tiltakozott. Az európai parlamenti képviselő szerint a történész szavatolta, hogy a gyakorlatban is megvalósuljanak azok az intézkedések, amelyeket az 1949 és 1989 közötti romániai diktatúrát vizsgáló államelnöki bizottság jelentése tartalmaz. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Felmentették az ’56-os vádlottakat
Kincses Előd ügyvéd tegnap sajtóértekezleten bejelentette: sikerült elérnie, hogy a Kolozs megye ítélőtábla érvénytelenítse 1958-as döntéseit, amelyekkel a katonai törvényszék több mint ötven személy ítélt el, egyeseket halálra, amiért részt vettek az 1956-os magyarországi forradalomban.
Kincses Előd elmondta: 1958-ban a III. számú Észak Kolozs Régió katonai törvényszéke 57 személyt ítélt el, amiért azok részt vettek az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi megmozdulásokban, majd a döntést megerősítette a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága is. Ekkor ítélték halálra és végezték ki Szoboszlay Aladárt és társait.
Az ügyvéd a sajtó tudomására hozta, hogy 2009 márciusában a Kolozs megyei Ítélőtábla elutasította a perújrafelvételt, ám azt elfogadta a Legfelső Ítélő és Semmítőszék, így visszaküldték az iratcsomót újratárgyalásra alapfokra Kolozsvárra, és most ez a bíróság hozott kedvező ítéletet.
„Sikerült érvényt szereznünk Szoboszlay Aladár testvére kérésének, és semmisnek nyilvánították az 1958-as ítéletet, felmentették az összes vádlottat” – mondta el Kincses. Hozzáfűzte: „végre az igazságszolgáltatás teljesítette kötelességét”.
Kincses elmondta: „Sikerült elérnünk az összes vádlott felmentését, visszanyerte katonai rangját Constantin Drăgăniţă, a híres kézilabdás Cezar Drăgăniţă édesapja. Édesanyját és édesapját egyaránt elítélték ebben az ügyben. A büntetőtörvénykönyv 211-es cikkelye alapján, fegyveres felkelést bűntette miatt ítéltek el mindenkit” – nyilatkozta Kincses, aki leszögezte, ilyesmiről szó sem volt.
Az ügyvéd elmondta, védőbeszédében arra hivatkozott, hogy a Tismăneanu-jelentés is embertelennek nevezte a kommunista rezsimet és kimondta, a katonai törvényszék abban az időben a politikum kiszolgálója volt.
„Nem az igazság kiderítése volt a céljuk, hanem az ellenállók eltiprása, a másképp gondolkodók fizikai megsemmisítése” – fejtette ki az ügyvéd, akinek ismeretei szerint jelenleg az 57 elítéltből hárman vannak még életben: Ferenc Ervin barát, Gyergyószárhegyen, Orbán Péter és testvére Etelka Csíkszeredában.
Az 1956-os magyarországi forradalom után a szolidarizáló erdélyiek közül sokakat meghurcoltak, bebörtönöztek vagy kivégeztek. Kolozsváron a katonai törvényszék 57 személyt ítélt el 1958. május 30-án, tíz vádlottat, Szoboszlay Aladárt, Fântânaru Alexandrut, Ábrahám Árpádot, Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Tamás Dezsőt és Tamás Imrét halálra ítélték, és 1958. szeptember elsején kivégezték.
Szabadság (Kolozsvár)

MAGAS RANGÚ TALÁLKOZÁS – Kölcsönös udvariaskodás közepette zajlik Semjén romániai látogatása
A diplomácia mögött politikai üzenet is megbújt: Románia csak ne kössön bele a kiterjesztett állampolgársági törvénybe. Nem egyébért, de román mintára készült. Ja, és köszönik szépen a másolás lehetőségét.
Miután tegnap Bukarestben az ország vezetőivel találkozott, majd Kovászna megyébe látogatott, ma Kolozsvárra érkezett Semjén Zsolt. Magyarország miniszterelnök-helyettese Markó Béla RMDSZ elnök, miniszterelnök-helyettes meghívására tett látogatást Romániában. Kihasználva az alkalmat, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum felkérte a magyarországi hivatalosságot, vegyen részt a testületnek a Sapientia EMTE kolozsvári épületében tartott mai ülésén.
Az EMEF gyűlést követően Semjénnel és Tőkés László EP-alelnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján Markó Béla felhívta a figyelmet az értekezlet helyszínére, mondván: a Sapientia EMTE magyarországi támogatás eredményeként jöhetett létre, és reméli, hogy továbbra is kiemelt figyelmet fordít a magyar kormány a határon túli magyarság szellemi életének, oktatásának támogatására.
Elmondta, az EMEF gyűlésén többek között oktatásügyi, vallási illetve kulturális vonatkozásban tárgyaltak a magyar-magyar viszonyokról. Szó esett a határon túli magyar felsőoktatási intézmények, a Sapientia EMTE támogatása mellett a Partiumi Keresztény Egyetem finanszírozásáról is. A jelenlévők elhatározták, újraindítják a kárpát-medencei magyar képviselet fórumát, a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), amelynek ülésére hamarosan, várhatóan már júliusban sor kerül.
Tőkés László elmondta, a Magyarországon történt kormányváltás régóta várt esemény. Emlékeztetett, a trianoni békeszerződés óta 90 év telt el, 70 éve írták alá a bécsi diktátumot. Azonban mára a határok az egyesült Európában képletessé váltak, és Trianon gyógyításában kell gondolkodni: "Tegnapelőtt született határozat az EP-ben a schengeni övezet Romániával és Bulgáriával történő bővítésének lehetőségéről. Ez jövő év elején meg is történhet" - mondta Tőkés.
Köszönetet mondott a magyar államnak a magyar állampolgárság kiterjesztése érdekében hozott döntéséért, illetve Románia elnökének és kormányfőjének, amiért támogatta az intézkedést. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy az EP-alelnökké választását a román képviselőknek csupán egy része támogatta, a PNL és a PSD képviselői erőteljesen ellenezték.
"Ne legyünk rabjai a XX. századnak, amikor is a kommunista hatalom homogenizációs politikája révén gyökeresen átalakult Erdély, többek között Kolozsvár etnikai térképe. Az erőszakos asszimiláció tényét már a Tismăneanu-jelentés is beismeri. Eljött a sebek gyógyításának pillanata, a XXI. század elkezdődésének ideje" - hangoztatta.
Semjén Zsolt köszönetet mondott a romániai magyarságnak az árvíz-sújtotta magyarországi települések számára szervezett gyűjtésért, a román kormánynak, illetve a Borbély László vezette környezetvédelmi minisztériumnak, amiért homokzsákokat küldött, így több helyen sikerült megakadályozni a gátak átszakadását.
Elmondta, ma a Házsongárdi temetőbe látogat, amely nemcsak a magyarság közös kulturális öröksége: "el kell érni azt, hogy Európa kulturális örökségévé váljon" - hangoztatta.
Romániának ismét köszönetet mondott, amiért a magyar kormánynak lehetősége volt a kiterjesztett állampolgársági törvény tervezetét a Románia által elkészített jogszabály mintájára kidolgozni. Emlékeztetett, a kiterjesztett állampolgársági törvény lehetővé teszi, hogy egy magyar nyelvet valamelyest beszélő, magyar állampolgárságú felmenőkkel rendelkező személy egyedi kérelem alapján gyorsított eljárással legyen honosítható, ugyanúgy, mint ahogyan a Moldovai Köztársaságban élők is könnyített eljárással igényelhetik a román állampolgárságot. Továbbá reményét fejezte ki, hogy a MÁÉRT összehívásával egy új lendületet kap a magyar-magyar párbeszéd.
Ugyanakkor a magyar fél támogatásáról biztosította Romániát a schengeni övezet kiterjesztése kapcsán, amely várhatóan Magyarország soros elnöklése alatt fog megvalósulni. Beszámolt arról is, hogy a tegnapi, az állami hivatalosságokkal folytatott megbeszélésen energetikai problémákról és a magyar-román közös kormányülés megszervezésének részleteiről is tárgyaltak.
Közölte, messzemenően üdvözli az EMNT és az RMDSZ közötti párbeszéd megvalósulását, mivel a legszélesebb körű magyar összefogás megvalósításában bízik.
A magyarországi támogatások kapcsán feltett újságírói kérdésre Semjén nem adott egyértelmű választ: elmondta, Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkárt bízta meg a Magyarországról érkező nemzetpolitikai célokra fordítandó finanszírozási teendőkkel. "Igaz, hogy a két ország nehéz gazdasági helyzetben van: a Traian Băsescu államfővel és Emil Boc miniszterelnökkel folytatott megbeszélésen egyetértettünk a tapasztalatcsere szükségességében" - jelentette ki Semjén. Elmondta, az ország vezetői érdeklődéssel fogadták azt a magyarországi válságkezelő intézkedést, mely a közterhek arányos elosztását teszi lehetővé. Eszerint a jelentős nyereségre szert tett bankoknak profitjuk közel felét kell befizetniük az állami kasszába.
Semjén Zsolt holnap Fehér megyébe tesz látogatást, Gyulafehérváron Jakubinyi György római katolikus érsekkel folytat megbeszélést.
Transindex.ro

Vosganian tárgyalna Băsescu felfüggesztéséről
Varujan Vosganian, a PNL alelnöke azt nyilatkozta, hogy sajnálja, hogy nem tárgyalnak Traian Băsescu felfüggesztéséről, és leszögezte, ha a parlament megszavazná azt, az elnök már nem találna megértésre egy esetleges népszavazásnál.
“Sajnálom, hogy fel sem merül az elnök felfüggesztése . Valószínű, ha most a parlament megszavazná azt, ezúttal Traian Băsescu nem találna megértésre egy népszavazáson”, jelentette ki Vosganian egy sajtótájékoztatón.
Arra a kérdésre, hogy kezdeményeznek-e ilyesmit a liberálisok Vosganian azt válaszolta: „ilyen, felfüggesztési eljárás nem kezdeményezhető ma”.
„Ma elsősorban arra kell figyelnünk, hogyan szavazunk a bizalmatlansági indítványnál”, fejtette ki a liberális politikus. Arra a kérdésre, hogy a demokrata liberálisoknak érdeke-e az elnök felfüggesztése, hozzáfűzte, kockázatos erről beszélni, mert „fegyverrel a tarkójuknál kell cáfolniuk majd”.
Crin Antonescu is kijelentette, hogy a liberálisok egyelőre a bizalmatlansági indítványról tárgyalnak.
„Az elnök problémája, hogy ilyen felelőtlen dolgokat tesz, mint például, ha kitüntetsz valakit, mint Homoştean úr, akit a Tismăneanu jelentés is elítél, mint kommunista bűnöst, amikor egy ilyen embernek kitüntetést adsz, csúfot űzöl nemcsak a kitüntetésből, de azokból is akik méltán kapták meg azt “, fejtette ki Antonescu.
„Egyértelmű, hol található ennek az országnak a politikai baja. Ez tiszta. A szerencsétlenség, hogy nem a rosszak mennek a jók után, a gyengék az erősek után, hanem fordítva”, fejtette ki Antonescu. (Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Érdekekből táplálkoznak a román–magyar kapcsolatok
Kerülték a kényes kérdéseket Tusványos záró előadásán
A kölcsönös baráti gesztusok, diplomáciai kedveskedések, a dicséretek, mi több, a hízelgés jegyében zajlott Tusványos záró előadása, amelyen Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Traian Băsescu román államfő, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke illetve Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára vett részt. Igaz ugyan, hogy Tőkés László több ízben felvetette a székelyföldi területi autonómia illetve a kulturális önrendelkezés kérdését, ilyen irányú résztvevői kérdés is érkezett, de az államfő a diplomáciától nem szokatlan módon kitérő választ adott. Ehhez képest tavaly kerek-perec kijelentette: annyi autonómia lesz a Székelyföldön, mint Caracalban. Míg Orbán Viktor a nyugati típusú kapitalizmus válságát ecsetelte, addig Tőkés László a magyarországi kétharmados forradalomról, Traian Băsescu pedig a Duna-stratégiáról és a Nabucco vezetékről beszélt, és egy beteljesületlen vágyát is megosztotta a részvevőkkel.
Elemzők egybehangzó véleménye, hogy kímélték egymást, sőt kedveskedtek és hízelegtek egymásnak a Hargita megyei Tusnádfürdőn sorra került 21. Bálványosi Nyári Egyetem és Diáktábor záró előadásának résztvevői: Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Traian Băsescu államfő, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, illetve Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára. Bezzeg a tavaly, amikor a jelenlegi magyar miniszterelnök még „csak” a legnagyobb magyar ellenzéki párt, a Fidesz elnöke volt, hangsúlyosabban vetődtek fel bizonyos, a két ország kapcsolatát lényegesen befolyásoló kérdések. Ugyanakkor Traian Băsescu sokkal frappánsabb és keményebb válaszokat adott például az autonómiát taglaló felvetésekre. Bár az előadás címe Közép-Európa Európa közepe? volt, mindenki arról beszélt, amiről akart. Megfigyelők szerint a záró előadásra kíváncsi résztvevők száma alacsonyabb volt, mint a tavaly.
A kedveskedést Tőkés László kezdte, aki a néhány hónappal ezelőtt zajlott magyarországi parlamenti választások eredményéről szólva elmondta, hogy az anyaországban „valóságos forradalom” következett be. Ezután Traian Băsescu következett, akinek megköszönte, hogy külön vizsgáló csoportot hozott létre, amely Vladimir Tismăneanu vezetésével végül jelentést állított össze a kommunizmus bűneiről. Az elítélő dokumentumot az államfő fogadtatta el, ezért köszönet jár neki, mondta az EP alelnöke. Néhány perccel később a Feddhetetlenségi Ügynökséggel (ANI) kapcsolatos fejleményekről szólva Tőkés újabb hízelgő kijelentést tett az államfő javára: „nem Frundával tartok, hanem Băsescuval”.
Bomoljon le a mentális vasfüggöny
A kommunista időkre visszavezethető küzdelmek zajlottak a Feddhetetlenségi Ügynökséggel, pontosabban annak működésével kapcsolatban. Mi az elszámoltatás hívei vagyunk – fogalmazott a politikus. Más témára térve kijelentette: nem történhet meg az, hogy megbukott a kommunizmus, de még mindig nem bukott meg a nacionalizmus.
Emlékeztetett, hogy Románia NATO-csatlakozása előtt többedmagával levélben fordult a nemzetközi katonai és biztonsági szervezethez, amelyben arra hívták fel a figyelmet, hogy a romániai kisebbségi kérdések nem megfelelő kezelése biztonságpolitikai kockázatot jelent a térség számára. – Vissza kell kerülnünk Európa közepébe, de ehhez elsősorban az szükséges, hogy mihamarabb lebomoljon a nemzetek közötti mentális vasfüggöny – fogalmazott. Tőkés kijelentette: szívén viseli Moldova Köztársaság sorsát, nem akarja azt, hogy a szomszédos ország „a hátsó kapun jöjjön be Európába”.
Még Tőkés felszólalása előtt Németh Zsolt kijelentette: nagy jövő áll Közép-Európa előtt, de minden attól függ, a térség országai és polgárai képesek lesznek-e kihasználni a lehetőségeket. Szerinte a térség közepe Tusványos és nem Magyarország vagy Románia, ugyanis e település szellemisége alapján épültek újjá a román–magyar kapcsolatok.
Orbán Viktor: válságban a kapitalizmus
Magyarország miniszterelnöke már beszéde legelején fején ütötte a szöget. – Jelen pillanatban a magyar–román kapcsolatok a szokásosnál jobbak, mert érdekekből táplálkoznak – fogalmazott. Ezt követően az általa is vezetett ország jövőjét fürkészte, azon gondolkozva, mi történik majd a magyarokkal a következő években. Előbb viszont a 21. század első évtizedében végbement tektonikus változásokra hívta fel a figyelmet. – Tulajdonképpen a nyugati típusú kapitalizmus került válságba az elmúlt években, nem időszakos pénzügyi zavarról van szó – vélekedett a magyar miniszterelnök. Szerinte előtérbe kerültek a spekulatív jellegű pénzmozgások, a munka elvesztette értékét. – A tankönyvekben jól mutatnak a nyugati típusú kapitalista elméletek, de a gyakorlat szinte csődbe vitt bizonyos államokat. Az Istenbe vetett hit helyett a spekuláció érvényesült. Senki sem gyakorolta már azt, hogy a hentes nem árulhat rossz húst, illetve a bank nem adhat olyan hitelt, amelyről jó előre tudja, hogy visszafizethetetlen – jegyezte meg a magyar kormányfő, hozzátéve, hogy szerinte a kapitalizmus eltávolodott az alapértékektől. – Beteg dolgok történnek a világgazdaságban. A korlátok helyébe a gátlástalanság került. Ebből az a tanulság, hogy feltétlenül és mihamarabb szükség van az erkölcsi értékek rehabilitációjára. A nyugati országok valóságos szívrohamot kaptak, s jól át kell gondolniuk, hogy milyen irányban haladnak tovább, hogyan épülnek fel – fogalmazott.
A magyar kormányfő nem akar Che Guevara lenni
A Magyarországon bevezetett bankadóról szólva kijelentette: korántsem akar a bankellenes harc Che Guevarája lenni, de „az sem lehet, hogy az ilyen gazdasági válságok idején, s ha baj van, akkor az állampolgárokhoz forduljunk segítségért.” – Onnan is el kell venni valamit, ahol van – szögezte le.
Az anyaország belpolitikai helyzetéről szólva ő is úgy ítélte meg, akár Tőkés László, hogy kétharmados forradalom következett be. – Véget vetettünk annak a korszaknak, amikor rendes, becsületes magyar emberek a helyzet állandó vesztesévé váltak. Olyan rendszert akarunk felépíteni Magyarországon, amelyben a tisztességes, becsületes ember jobban járjon, mint az, aki megszegi a törvényeket. Sajnos a magyar ember igen hajlamos arra, hogy a dolog fonákját, s ne a színét lássa. Azon kell folyton dolgoznunk, hogy ezt a szemléletet is megváltoztassuk – tette hozzá Orbán Viktor.
Băsescu be nem teljesült vágya
Traian Băsescu általános megállapításokkal szólt a közép-európai térségről. Szerinte fontos egy térségen belül az egyensúly, illetve a két vagy több régió közötti összhang. Vélekedése szerint konszolidálódik a közép-európai térség, s ennek a folyamatnak az alappillére a román–magyar megbékélés. – Szerintem ez a megbékélés az elmúlt 20 év elsődleges sikere – mondta az államfő. Úgy gondolja, a megbékélés csak másodsorban fontos a térség számára, elsősorban viszont a Romániában élő magyarok és a Magyarországon élő románok szempontjából mérvadó. Szerinte a térség jövőjét a mindenki által elfogadott, kölcsönösen érvényes értékekre lehet alapozni. – Nem a nemzeti hovatartozás, nem a vallás, nem a történelem vagy a földrajz az, ami megerősít egy térséget, hanem azok az értékek, amelyeket az európai uniós és észak-atlanti csatlakozáskor mind Magyarország, mint pedig Románia elfogadott. A térség kiegyensúlyozottságának szavatolásáról szólva elmondta: fontos a többség és a kisebbségek közötti viszony harmonikus fejlődése.
Lévén, hogy a két ország közötti kapcsolat ecsetelésekor Orbán Viktor magyar miniszterelnök érdekekről beszélt, Traian Băsescu ezeket nevükön nevezte: Duna-stratégia, a Nabucco-vezeték és a roma kérdés rendezése. Utóbbival kapcsolatosan egy be nem teljesült vágyáról számolt be a hallgatóságnak: 2008-ban európai szintű stratégiát javasolt, de egyes országok meggátolták annak létrehozását. – Most viszont bírálnak bennünket, hogy nem vagyunk hajlandóak megakadályozni azt, hogy a romák bizonyos országokba utazhassanak. Kijelentem: ezt ezután se fogjuk megtenni – szögezte le az államfő.
Băsescu egyetértett a magyar miniszterelnökkel abban, hogy más alapokra kell helyezni a kapitalista rendszert. – Új, reális kapitalizmust kell építeni, ugyanis a világgazdasági válság előtti kapitalista rendszer már nem él – mondta.
S ha Trianon „fordítva sül el”?
A hallgatóság összesen 68 kérdést tett fel. Tulajdonképpen ez jelenthette volna a szókimondóbb fellépést, ugyanis konkrét és frappáns kérdéseket fogalmaztak meg egyes résztvevők, mint például: amennyiben a trianoni békeszerződés éppen fordítva „sült volna el”, Băsescu támogatná-e a Románia határain kívül élő román kisebbség autonómia törekvéseit?
Kérdésre válaszolva Tőkés László úgy vélekedett, hogy Románia elmaradt Szerbia mögött a magyar kisebbség számára biztosítandó kulturális autonómia vonatkozásában. – Remélem, ez a kérdés az őszi magyar–román együttes kormányülés napirendjén lesz – mondta Tőkés. Kéréssel fordult az államfőhöz: – Lévén, hogy mi támogattuk Önt az elnökválasztáson, kérjük, hálálja meg nekünk, s adja meg az autonómiát – fohászkodott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke.
A Nemzetközi Valutaalappal megszakított együttműködéssel kapcsolatos kérdésre Orbán Viktor frappáns választ adott: – Kellemes tárgyalópartner volt addig, ameddig nem úgy lépett fel, mint a bankárok nemzetközi szakszervezete. Nem újítjuk meg az ősszel lejáró együttműködést – jelentette be. Ugyanakkor a román–magyar megbékélésről szólva kijelentette: nincs megbékélés igazság nélkül. – Ebben a kérdésben is józan agyra, forró szívre és hidegvérre van szükség – jegyezte meg.
A román államfőnek több fogas kérdés is jutott. Arra a felvetésre, hogy mikor kap költségvetési pénzt magyar felsőfokú oktatási intézmény, Băsescu a parlament asztalán levő oktatási törvénytervezettel válaszolt. – A jogszabálytervezet lehetővé teszi azt is, hogy állami vagy magán egyetemet finanszírozzunk – mondta.
A trianonos kérdés alól elegánsan kibújt, mondván, hogy nem akar erről a kérdésről beszélni, ugyanis „ez elválaszt bennünket”. „Még mondanék azért valamit az autonómiával kapcsolatban: mi sohasem jártunk közbe, hogy egy másik állam közigazgatási szervezése átalakuljon” – jegyezte meg. Tőkés László fohászára pedig így válaszolt: a magyarság 75 százaléka rá szavazott, nem tudja ennyi ember vágyát teljesíteni.
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Befalazott történelem?
Még nem tudni, hogy rejt-e vagy sem emberi holttestmaradványokat a hírhedt politikai titkosrendőrség Kolozs tartományi volt székházának egyik rejtélyes cellája. Erre napokat, talán heteket is kell még várni, de biztos, hogy a kommunizmus bűneit vizsgáló intézet (IICCR) kutatói nem járhatnak tévúton.
Hiszen nem sokkal a karhatalmiak által Kolozsváron 1950 áprilisában elkövetett – és a mostani feltárás tárgyát képező – politikai gyilkosságok után, 1956 tavaszán maga a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója, bizonyos Ioan Nedelcu alezredes ismerte be egy pártgyűlésen, hogy emberek sokaságát hurcolták meg alaptalan vádakkal, s hogy valahányszor munkamegbeszélésre hívták őket Bukarestbe, mindig azt az ukázt kapták: menjenek haza, üssenek-vágjanak, versenyezzenek, hogy ki küld több embert a Duna-csatornához.
Nem mintha e rémgépezet tagjainak kellett volna különösebb biztatás. Az akkori belügyes vezér akár hárította valamelyest a felelősséget, akár nem, de beismerte annak a parányi részét, amit a terrorgépezet az 1946-os kommunista hatalomátvételtől számított szűk tíz évében – és öszszességében 1989 decemberéig – elkövetett. Az eddig napvilágra jutott levéltári részletek és a visszaemlékezések alapján kijelenthető: nincs kétség afelől, hogy mindaz, amit a kommunizmus gaztetteiről ma tudni lehet, alighanem csak a jéghegy csúcsának a csúcsa.
Hiszen a kolozsvári kutatás tárgyát képező Maxim-, illetve Dabija-csoport tagjai mellett például a Szoboszlay- és az érmihályfalvi csoportok kivégzetteinek a holttesteit és a háromszéki Ozsdola kommunistaellenes székelyeit is nyomtalanul tüntették el a pribékek. Ilyen értelemben is vitán felüli a kutatómunka fölöttébb szükséges volta.
De ugyanilyen jogos Marius Opreának, az IICCR volt vezetőjének a felháborodása is, amelynek a lényege nem az, hogy őt mint a liberális párt által jelölt szakembert pár évi munka után félrébb állítják, hanem az, hogy a nem kevésbé elismert szakértő Vladimir Tismăneanu által vezetett intézmény működését a Boc-kormány takarékosságra hivatkozva majdhogynem ellehetetleníti. Ami újabb jele annak, hogy az 1989 utáni Románia nem akar szembenézni önmaga közelmúltjával. A befalazott történelem ellenszere márpedig a falbontás.
Benkő Levente. Krónika (Kolozsvár)

A jelent meghatározó múlt
Novák Csaba Zoltán történész kutatásainak vezérelve a kezdetektől: valós kérdésekre valós válaszokat kapni
Beszélgetőtársunk 2004 óta a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Şincai nevét viselő intézetének munkatársa, jelenkorra szakosodott kutatója. Mint interjúnkból is kiderül, úgy látja, a közelmúlt sokkal jobban érdekli a társadalmat, mint az ókor vagy a középkor. Talán azért van ez így – vallja –, mert ami az utóbbi hatvan évben történt szűkebb környezetünkben, életünket ma is meghatározza.
Hogyan indult a pályája?
Kolozsváron végeztem az egyetemet 2002-ben, egy évet tanítottam a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, majd három hónapot a 2-es számú általános iskolában, és 2004-ben sikeresen vizsgáztam a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetébe. Egy jelenkor-kutatói állás volt meghirdetve, és mivel már egyetemista koromban kacérkodtam a kutatással, tehát komolyabban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, szinte azt is mondhatom, adott volt a pálya.
Egy darabig párhuzamosan csináltam a két dolgot, majd fokozatosan feladtam a tanügyet a kutatás miatt, most pedig újrakezdtem, szintén párhuzamosan, de egy másik szinten, a Babeş-Bolyai történelem karán, óraadó tanárként. Még egyetemistaként szakosodtam a legújabb korra, és ezen belül is az 1945 utáni időszakra, amit sokan a kommunizmus időszakának is neveznek.
Ezen belül van néhány apró vagy kevésbé apró téma, amelyek érdekelnek, elsősorban a romániai kisebbségek helyzete a kommunizmus időszakában, és ezen belül az időszaknak más különböző kérdései is. Kimondottan a kultúra alakulását követem figyelemmel, ezen belül is az ifjúsági kultúráét, az ifjúsági kultúra és a kommunista diktatúra viszonyát, azt, hogy milyen ifjúság-politikával foglalkozott a párt stb.
A ’70-es, ’80-as években a történészképzés, főleg a magyar, nagy hiányt szenvedett, nem sok történészt termelt ki a magyar társadalom, és ’90 után ezt az űrt próbálta az oktatási rendszer betömni, ennek következtében számunkra, az új generáció számára történelmi lehetőségek adódtak, hogy az ember fiatalon, 20-30 évesen úgymond a pálya csúcsai felé törjön. Elég sokan próbálták megragadni ezt a lehetőséget.
Egy generációs csoporttal indultam a ’90-es évek végén, többnyire a kolozsvári egyetemről kerültünk ki, de itt elsősorban Bárdi Nándor magyaroszági kutató, tanár nevét emelném ki, akinek a hatására nagyon sok évfolyamtársam, egyetemi kollegám próbálkozott a kutatással. Olyan perspektívát vázolt fel Bárdi, ami az akkor tudásra éhes fiataloknak nagyon érdekes és fontos dolognak tűnt, és kiderült azóta, hogy az is volt.
A hatására többen is kutatásba kezdtünk és néhányan a pályán is maradtunk. Tehát mondhatom, hogy vagyunk, éppen elegen, viszont az intézményes keretek hiányosak, nagyon kevés a lehetőség. Én a szerencsésebbek közé tartozom, hogy hivatásosként végzem ezt, nincs más feladatköröm, csak a kutatás. Több pályatársamnak nem adódott meg ez a szerencse, nekik a kutatás mellett más munkával is kell foglalkozniuk, ami sok szempontból visszaveti munkabírásukat vagy a lehetőségeiket
Miért éppen ez a korszak a legérdekesebb?
Néha elemzem magamat és a pályámat, és úgy gondolom most: talán onnan is fakad ez a fajta érdeklődés, hogy már ifjúkorom, tehát középiskolás korom óta erősen reflektáltam az adott helyzetemre, próbáltam megérteni azt a közösséget, amelyben élek, és valószínűnek tartom, hogy ez a fajta érdeklődés vezérelt a történelmi korszak kiválasztásában is, hiszen a ’89 előtti időszak annyiban határozta meg, befolyásolta az életünket, hogy napjainkban is számos összefüggés van, ezt nem nekem kell részleteznem, mert ez köztudott, és egyrészt ez vezérelt, másrészt a kommunista ideológia megértése, szintén egy ifjúkori ábránd.
A korszak végét még elkaptam, ’89-ben 14 éves voltam, tehát részben tudatosan éltem át néhány évet ebből a korszakból. Máskülönben az orosz irodalom és kultúra is régóta foglalkoztat, és az orosz történelemmel való ismerkedésem során automatikusan eljutottam a kommunista ideológiához.
Nehezebb vagy könnyebb ezt a periódust kutatni?
Részben nehezebb, részben pedig könnyebb, de ha mérlegre tennénk a dolgokat, akkor a könnyebb változat maradna felül. Tehát könnyebb olyan szempontból, hogy a források tömkelegével állunk szemben, nagyon sok megközelítési lehetőség van, a történelem az utóbbi időben sok más társadalomtudományi ágazattal került kapcsolatba, kölcsönhatásba.
Másrészt pedig piacilag is sokkal fölkapottabb ennek a korszaknak a kutatása, éppen azért, mert nagyon sok szállal kapcsolódik a mostani életünkhöz, tehát azt is mondhatnám, csúnya szóval, hogy piacorientáltabb ez a korszak. Nehéz viszonylag, szintén a felsorolt okok miatt, hogy túl sok a forrás, nagyon nehéz szelektálni. Sokkal több forrás áll rendelkezésünkre, mint a középkor vagy ókor esetében, ezek között fel kell állítani a hierarchiákat, ezeket a forrásokat minőségileg is rangsorolni, elemezni kell, tehát bonyolultabb, mint más korszakok esetében.
A másik az, hogy nincs meg az időperspektíva, tehát annyira közel van, nem telt el az a bizonyos mennyiségű idő, hogy a társadalom letisztult emlékkel tudjon visszanyúlni ehhez a korszakhoz. Úgy gondolom azonban, hogy összességében könnyebb és előnyösebb kutatni ezt.
A történésznek nehéz-e kívülállóként szemlélnie a dolgokat, amikor olyan emberrel találkozik, aki megélt bizonyos eseményeket és nem tud objektíven viszonyulni azokhoz?
Van a szakmának módszertana, és a történésznek tudnia kell a számos forrás között olyan egyensúlyt teremteni, amiből kirajzolódik a múltról egy bizonyos képe.
Többen is érdeklődnek e korszak iránt. Ez azt jelenti, hogy divatos periódus?
Igen, divatos is, viszont a társadalmat, most, az átmeneti időszakban is, politikai-gazdasági-erkölcsi válságban is nagyon érdeklik azok a szálak, amelyekből gyökerezik a mostani helyzetünk. Az emberek általában kíváncsibbak ezekre a történetekre, mint a korábbi időszakok történetére.
Sok minden érdekli, hogyan választ a témák közül?
Adott a korszak és ezen belül a részkérdések, ez persze attól is függ, hogy mennyire lefedett ennek a kutatása, hogy a kollégák milyen témákkal foglalkoznak ezen belül. A forrásoktól is függ, hogy mihez találok dokumentációt, de általában a belső késztetés az, ami ráirányít egy témára. Elkezdtem a doktori kutatásomat, a disszertációmban a romániai kisebbségek kérdésével foglalkozom, amit sok szempontból kimerítettem, de kutatás közben is figyelek mindig, van-e olyan téma, ami majd a jövőben kutatható, és folyamatosan keresem az új kérdéseket.
Néha adódik a lehetőség, hogy ezek a belső motivációk találkoznak valamiféle intézeti vagy külső érdekkel, tehát van olyan intézmény vagy kutatási projekt, amelyik pont erre a kérdésre kíváncsi. Említettem, hogy a kommunizmus kialakulása is nagyon érdekel, és ezen belül például olyan kutatás is zajlik Magyarországon, amely a baloldaliság történetét próbálja megfogni, hogy mi az, hogyan jelentkezik az értelmiségnél, a baloldaliság mint eszme, és én nagy örömmel tudok egy ilyen kutatáshoz csatlakozni.
Volt a családban késztetés, ami miatt a történelem felderítését választotta életcéljának?
Gyermekkoromban nagyon szerettem a legendákat, a történeteket, szerettem ilyen jellegű műveket olvasni. Nem értelmiségi családból származom, de édesapámat érdekelték ezek a kérdések, ez biztosan hatással volt rám is, a ’80-as években sok más szórakozási lehetőség nem volt, és nagyon sokat olvastam. Ezek ez olvasmányaim olyan képzeletbeli világba repítettek, amelyben gyermekként nagyon jól éreztem magam.
Aztán középiskolás koromban szembesültem azzal, hogy mi a legendás múlt és mi az, ami ténylegesen, módszertanilag feltárt, megkonstruált múlt, és eléggé demoralizáló volt a legendák bűvköréből lehuppanni a valóságba, de én sikeresen vettem ezt az akadályt, túléltem ezt a traumát, és innen kezdve úgy döntöttem, ezek a történetek érdekelnek engem a legendákon túl is, tehát a valós kérdésekre lehetőleg valós válaszokat kapjak.
Novák Csaba Zoltán (1975, Nyárádszereda)
Történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa. Általános iskolai tanulmányait Nyárádszeredában végezte, a középiskolát a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben.
2002-ben diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem karán, 2005-től a bukaresti Nicolae Iorga Történeti Intézet doktorandusza. Több szaktanulmány szerzője, a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság munkatársa volt. Hamarosan megjelenik első tanulmánykötete, a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról.
Ez hobbi is?
Igen, mert élvezem és szeretem csinálni, néha annyira, hogy nehezen tudom összeegyeztetni a családi élettel, de ez főleg az első időszakban volt nehézkes, most már kialakult az egyensúly.
Olvasmányaimat is meghatározza, olyan műveket olvastam az utóbbi időben, amelyek kapcsolódtak a szakmához, és így óriási hiányok támadtak a műveltségemben, úgyhogy most egy köteten dolgozom, és ha sikerül befejeznem az év végéig, akkor tervezek egy úgymond rövid szellemi szabadságot, amikor mást fogok olvasni, mert rájöttem, hogy sok esetben az egyetemi, a középiskolai olvasmányaimból élek, és ezt a fajta tudást fel kellene frissíteni, bővíteni.
A román történész kollégáival milyen a kapcsolata?
Két generációval tartom a kapcsolatot, és úgy érzem, sikeresen integrálódtam a román szakmai életbe. Egyrészt a tanáraimmal vagyok kapcsolatban, hiszen a doktori tanulmányaimat Bukarestben folytatom, lassan már a vége felé járok, a Román Akadémia Nicolae Iorga Történeti Intézetében végzem, és ott egy idősebb generációból kerülnek ki a mentoraim, és érdekes módon, annak ellenére, hogy ez a generáció viszonylag a korábbi időszakban, a ’60-as, ’70-es években szocializálódott, egyensúlyt sikerült találnom velük, közös szakmai nyelvet beszélünk, vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet, de ezt el lehet intézni szakmai viták keretében, és más probléma ezekből nem adódik.
Ugyanakkor van egy másik generáció, azok, akik velem együtt indultak a pályán, akikkel azonos korosztályt képviselek. Még közelebbi szálak fűznek nagyon sok személyhez Bukarestben és Kolozsváron is, most már azt is elmondhatom, hogy többükhöz nemcsak szakmai, hanem baráti szálak is kötnek.
Gyakran tesz eleget meghívásoknak, tudománynépszerűsítő előadásokat tartva.
Tudatosan vállaltam ilyen szerepet, mert a történelemtudomány is sokszor a saját elefántcsont-tornyába zárkózik, és tanári pályafutásom során is láttam, hogy az embereknek jelentős része érdeklődik a történelem kérdései iránt, nem pusztán csodálatos, legendás történetekre gondolok, hanem vannak olyan valóságos gazdasági-politikai helyzetek, amelyek megértéséhez, elemzéséhez szükséges bizonyos történelmi tudás is.
Ez az igény nagy egyrészt, másrészt pedig úgy látom, hogy pontosan ebből az igényből fakadóan nagyon sok népszerűsítő történelmi munka jelenik meg, amelyek nélkülözik a tudományosságot, nagyon sok legendára harapnak rá, és ezeknek óriási sikere van, amit ellensúlyozni kell. Ebből az indíttatásból döntöttem el, nagyon sok időt és energiát fektetve bele, hogy a tudásomat megpróbálom megosztani a szélesebb közönséggel is. Ezt több szinten művelem, majdnem minden előadást, felkérést elvállalok, és nemcsak évfordulók kapcsán, hanem év közben is, ha lehetséges, akkor szívesen elmegyek és tartok előadást az általam kedvelt vagy ismert témákról, hallgatóság előtt, vagy rádióban, televízióban.
Van egy sikeres projektem a Transindex honlapján, minden szombaton egy történelmi tematikájú cikket szerkesztek, és ez a visszajelzések szerint jól működik. Amíg egy kimondottan szakmai munkát néhány tucatnyian olvasnak el, ezeket a cikkeket, amelyek nem bulvártémájúak, hanem egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezetben és talán érdekesebben megfogalmazott, de kutatásokon alapuló írások, több ezren olvassák el.
Meddig kutatható ez a téma?
Ennek a periódusnak is vannak látványos és vannak kevésbé látványos részei. Ebben is kettős mércét tartok szem előtt, vannak témák, amelyek nagyon érdekesek lehetnek, ha a médiában megjelennek, viszont vannak olyan szakmai témák, amelyek kevésbé tartanak igényt a nagyközönség érdeklődésére. Mindkettőben dolgozom, és úgy látom, a jövőben hosszú ideig kincsesbánya ez a korszak a történészek számára, a román levéltárakban egyre több forrást bocsátanak a kutatók rendelkezésére.
A magyarországi kollégákkal is együttműködik?
Természetesen. Úgy érzem, sikeresen integrálódtam a magyarországi szakmai életbe is. Ha már így alakult, hogy itt maradtam, a két közösség közötti átjárás lehetőségével élni fogok, így döntöttem, és tudatosan kettős irányba kezdtem meg a szakmai integrációmat.
Bárdi Nándor segítségével az első konferenciákon részt vettem még a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején, és innen kezdve lassú folyamatként sikerült a magyarországi közegbe is beilleszkednem. Ez szintén szakmai, baráti kapcsolatokat jelent. Kevés előnye van a kisebbségi létnek, de ami van, azt próbálom kihasználni.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Kegyelmi időszak a nemzetpolitikában
– EP-alelnökké történő megválasztása nagy hullámokat vetett a román politikában. Hogyan barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ön által képviselt értékrend, és szókimondás az eddiginél is több ellenséget szerzett?
Tőkés László:
– Az EP-alelnöki megválasztásommal úgy vagyok, mint az anya, aki gyerekének megszületésével, a boldogság örömében kész elfeledni a szüléssel járó fájdalmakat. Az esemény minden hordaléka ellenére érhet-e nagyobb megtiszteltetés annál, mint három éves európai parlamenti küldetés után, az övön alul ért támadások kereszttüzében mégiscsak alelnökké válasszanak, és azt a tisztséget tölthessem be, amelyet Schmidt Pál országgyűlési elnök, majd államfő látott el? Az öröm közösségi jellegű: az EP-alelnökség közösségi szempontból nyer értelmet. Schmidt Pál nyomdokába lépve egyszerre képviselhetem az egész kárpát-medencei magyar nemzetet a magyar EP-képviselők sorában, a nemzetek közösségében, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy Romániát is képviselhetem: ezt sem szabad elhanyagolni, ennek az államnak vagyok a polgára. A romániai állampolgárság a közeljövőben ki fog egészülni a magyar nemzeti állampolgársággal – az elsők között leszek, akik ezt igényelni fogják. Vissza kell kanyarodnom Temesvárhoz, ahol magyarok és románok együtt emelkedtünk fel a Ceausescu-diktatúra ellen. Most más szinten, más körülmények között élem át ugyanazt az örömöt.
– Három év alatt több olyan kezdeményezés kötődött képviselői munkájához, amelyek megvalósításra, kiteljesedésre várnak. Hangsúlyosan foglalkozik a keresztény Európa gondolatával: számos idevágó rendezvényt szervezett, többször is szót emelt ebben az ügyben. Rögeszméje a kommunista múlttal történő szembenézés, az elszámoltatás. Többször felszólalt a romániai magyarság jogfosztottsága ügyében, illetve önrendelkezést, autonómiát követelt közösségünknek. Milyen eséllyel lehet ezekben a kérdésekben eredményt felmutatni az Európai Parlamentben?
– Ügyeink különböző szinteken helyezkednek el: van, aminek már kötelező törvényereje van, vannak állásfoglalások, amelyek irányadónak számítanak az Európai Unióban. Eszmei téren a kereszténység és a hitbeli értékek képviseletét tartom a legfontosabbnak: egy olyan Európában, amelynek egyik fele az ateista ideológia uralma alatt élt, másik fele az elvilágosiasodás, a nyugati szekularizáció lélekoltó világában található, hivatásomnak megfelelően egyfajta igehirdető feladatra vállalkoztam. Ki kell mondani, hogy Európának szüksége van a keresztségre, nehogy értékközösségből puszta érdekközösséggé silányuljon. Amikor Brassóban elkezdtem lelkészi pályám, Albu Dezső principálisom rámkérdezett: mi jut eszébe az embernek, ha az utcán kéményseprővel találkozik? Azt válaszoltam, hogy a kémény. Szavait idézve, a lelkipásztorról, Erdély képviselőjéről Európában az Isten, az egyház kell az emberek eszébe jusson. Fontossági sorrendben következik mindaz, ami magyarságunkkal, nemzeti sorsunkkal kapcsolatos. Az a munka, amit Gál Kinga, Schmitt Pál, Szájer József, Surján László vagy Becsey Zsolt elkezdtek Magyarország európai uniós felvételekor, azt 2007-2008 fordulóján sikerült tovább vinni. Nagy bizonyossággal ma már többen hallottak Transilvániáról, a képviselők közül többen ismerkedtek meg Erdélyországgal, mint amennyien addig odafigyeltek. Ez nehezen írható be az elért eredmények lajstromába, de mégis egy folyamat részeként kell értékelnünk. Mandátumunk kezdete óta a három régióból – Magyarországról, Erdélyből és a Felvidékről – származó 19 magyar néppárti képviselő, kiegészülve a többi magyar EP-képviselővel képes lesz arra, hogy Erdély és a határon túli magyarság ügyét, illetve az összeurópai kisebbségi ügyet előbbre vigye. Konkrét eredményként könyvelhetjük el a totalitárius diktatúrák egységes elítéléséről szóló, kettős mérce nélküli határozatot, amely 2009 áprilisában mértékadó módon a nemzetiszocializmus mellett helyére tette a kommunista diktatúrát is. A határozat megnyitotta az utat a kommunizmus bűntetteivel való szembenézésre, az erkölcsi, politikai és a jogi igazságszolgáltatás előtt. – A ciánalapú bányászati technológia megfékezésére született idei EP-határozat mennyire jelenthet biztosítékot Erdélyben a verespataki aranybánya megnyitásának megakadályozásához?
– Az elsöprő többséggel elfogadott EP-határozat rendkívüli fontosságú Erdély számára: a környezet és a humán szféra védelmének új dimenziójáról szól. Környezetvédelmi szempontból az időzített bombaként ható kockázati tényezők kiiktatását szabályozza a határozat: igen szigorú megelőző intézkedések szükségességét hangsúlyozza, hogy elkerülhetőek legyenek a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett nagybányai ciánszennyeződés, vagy a közelmúlt tragédiája, a magyarországi vörösiszaphoz hasonló környezeti katasztrófák.
– Említette a Prágai Nyilatkozatot, illetve a kommunizmust elítélő EP-határozatot. Az az érzése az embernek, hogy szűkebb pátriánkba ennek a szele is alig jut el. Miként vélekedik arról a folyamatról, amelyet nagy jóindulattal a kommunista bűnök átvilágításának nevezhetünk?
– Sajnos nem tudjuk behozni a húsz év lemaradást: a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának hatalmi kiiktatása, vagy a berevoieşti-i gödör „beiktatása” nagyon megnehezítette munkánkat. A posztkommunizmus húsz év utáni döbbenete mondatja velem azt, hogy nem szabad ebben a kérdésben megalkudni. A posztkommunista világ még mindig olyan képet mutat, mint az elaknásított kambodzsai vagy balkáni területek a háború után. A régi rendszer működtetői ma is „karban tartják” a múlt erőszakszervezeteinek és titkosszolgálatainak a mechanizmusait, vagy annak egyes részeit. A prófétai ige érvényes: a romokat el kell takarítani, és új épületeket kell felhúzni. Nem lehet sem homokra, sem romokra építeni, mert azt az első vihar elsodorja. Folytatni kell az erkölcsi, politikai és netalán büntetőjogi felelősségre vonást. Ebben szövetségesünk a Marius Oprea és Vladimir Tismăneanu nevével fémjelzett, a kommunizmus bűntetteinek feltárása és feldolgozására szakosodott intézmény. – Magyarországi kormánypárti politikusok megnyilatkozásaikban önt erdélyi iránytűnek tekintik a magyar-magyar kapcsolatok újjáélesztésében. Az erdélyi magyar belpolitika ma nehéz helyzetben van: a különféle platformok és politikai tömörülések helyüket keresik, miközben egymással nehezen vagy egyáltalán nem kommunikálnak. Lát-e esélyt olyan párbeszédre, amely a közösen elfogadott nemzetpolitikai célok mentén kiegyezést hozna?
– Évekkel ezelőtt azt hittem, hogy elszalasztottuk a ’89-ben Isten által adott kegyelmi időt, és lekéstünk minden európai vonatot. Idén, 2010 áprilisában visszanyertem hitemet abban, hogy az Úristen meghosszabbította a kegyelmi időt, így a rendszerváltozás nem marad torzóban. Nem akarom eltúlozni a magyarországi választási eredmények fontosságát, de bizonyos, hogy Kárpát-medencei mértékkel nézve igazak a nemzet miniszterelnökének, Orbán Viktornak szavai, hogy forradalom ment végbe a szavazófülkékben. Ebből kell kiindulnunk. Ha a határon túli magyarság elszalasztja azt a kivételes alkalmat, hogy az 1956-os és az 1989-es korszakalkotó összefogás után 2010-ben újból összefogjon, akkor megérdemeljük sorsunkat. A rendszerváltozással felérő magyarországi kormányváltás révén egy olyan politikai helyzet alakult ki, amit a határon túl is ki kell használnunk. Ezt az Európai Parlament szintjén meg is előlegeztük: nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor Magyarországon jó irányba indul el a politika, a Felvidéken ellentétes folyamatok kezdődjenek Bugár Béláék révén. Délvidék biztató jelek vannak, és Erdélyben is nyitottnak tűnik a helyzet: össze tudunk-e fogni a szó valódi értelmében, a demokratikus pluralizmus, az egymás tisztelete és megbecsülése szellemében, a közös nemzeti céltudatosság jegyében? Ha ezt most nem tesszük meg, akkor nagy baj lesz. Egyesek nagy előszeretettel próbálnak megosztó, viszálykeltő emberként feltűntetni: ez a régi, titkosszolgálati módszerekre emlékeztet. Nem kell saját védőügyvédemként szólnom, elég, ha megemlítem, hogy mit jelentett a 2007-es, illetve a 2009-es európai parlamenti választásokon való összefogás, az erdélyi magyar összefogás ódiumának a vállalása. Volt, aki leárulózott, volt, aki azt mondta, hogy bekebelezett a másik oldal. Egyik sem igaz! Meg kell találnunk az összefogás kulcsát, és be kell kapcsolódnunk abba a nemzeti összefogásba, amely az összetartozás és a magyar állampolgárság kiterjesztésének törvényes talaján állva képes nemzetpolitikai rendszerváltozást elérni.
– A polgári oldalon nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel az ön döntését. Ez az összefogás az RMDSZ-t nem tudta megváltoztatni, hiszen a magát erdélyi magyar érdekképviseletnek nevező szervezet ma sem elkötelezettebb az autonómia ügye iránt, mint három évvel ezelőtt. A külső körülmények hatására történő összefogás vajon nemzetpolitikailag jó útra terelheti az RMDSZ-t? – Kérdéséről a róka fogta csuka jut eszembe: vajon az RMDSZ talált fogást rajtunk, vagy mi találunk fogást az RMDSZ-en? Ezt a döntést nem önfejűleg és nem egyedül hoztam meg. Az összefogás egyházaink hallgatólagos vagy nyilvános támogatásával történt. Orbán Viktor még jövendőbeli miniszterelnöki áldásával jött létre az egyezség és a polgári oldal jelentős részének a jóváhagyásával. A csúcstartó 2009-es választások eredményein ez kitűnt. Az RMDSZ romlatlan választói bázisának egy része szintén támogatta az egyezséget, tehát mindkét oldalról voltak szövetségeseink. Ez nem irányult senki ellen: azt sajnálom, hogy nem tudott kiteljesülni. Ennek a politikai irányvonalnak a jövendő a próbája. Ma olyan szövetségi rendszer ereje és lehetősége vesz körül, amelyben még az a rossz is, amit egyesek joggal kifogásolnak, jóra fordítható. Jobban kell bíznunk saját erőnkben, és ne az RMDSZ rossz oldalára alapozzunk.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

1956 és következményei Romániában
Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?
Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.
Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit. A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése. A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.
Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.
Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.
A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.
A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.
Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.
Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.
Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.
A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.
Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.
A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.
A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).
Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.
Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.
Stefano Bottoni, Transindex.ro

Păunescu: a disznótól a félistenig
Halála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék.
A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát.
Rossz cél szolgálatában
Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította.
A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést.
Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”.
A „romániai woodstock”
A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba.
Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait.
A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu.
A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált.
Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”.
Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut.
Következetesség – a rosszban
Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást.
A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért.
Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt.
A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”.
A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették.
Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Ki ezért a ludas?
Adrian Păunescu temetésének körülményeit megfigyelve úgy tűnik, Romániát ellepni látszik egy kommunizmus iránti nosztalgiahullám, amely az utóbbi évek államelnöki, kommunizmust elítélő diskurzusát tekintve újszerű és aggodalomra okot adó jelenség – mondta napirend előtti felszólalásában a román alsóházban Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-es képviselő.
„Számomra, akinek élete nagy része a kommunista terror éveire tevődött – de meggyőződésem, hogy hozzám hasonlóan sokan másoknak is – Păunescu a Ceauşescu-kultusz egyik legfontosabb éltetője és támogatója volt. Egy gyilkos rendszer legbuzgóbb megéneklője, akit halálakor irodalmi géniusznak és nem a kétszínűség géniuszának minősítettek” – szögezte le a honatya. Rámutatott: „Én magam is egy olyan kisebbséghez tartozom, amely ellen a nemzeti-kommunista főpap gyakran irányította patetikus, gyűlölködő gondolatait. E tények tükrében, és azzal együtt, hogy számos politikus, miniszter is dicsérő szavakkal nyilvánított részvétet a haláleset kapcsán, felmerül a kérdés: miként értékelhető Traian Băsescu hasonló gesztusa, aki alig öt éve a Tismăneanu-jelentés bemutatásakor a parlamentben, név szerint említette Adrian Păunescu nevét a gyilkos és illegitim rendszer támogatóinak sorában? Fölöttébb elkeserítő, hogy a politikai elit egy lépéssel megint le van maradva. Annak ellenére, hogy legtöbbjüknek egyáltalán nem kedvez eme nosztalgiahullám, nem hajlandó erről tudomást szerezni. Ellenben sietve csatlakozik ahhoz az amorf tömeghez, amely a hazugságot bálványozza és a tisztességtelenséget erényként ünnepli” – összegezte Kerekes.
Ami a „Romániát ellepni látszó kommunizmus iránti nosztalgiahullámot” illeti, a sokadik mandátumát töltő RMDSZ-képviselő joggal fogalmazza meg az ország törvényhozásában aggodalmait és joggal mutat ujjal arra a politikai elitre, amely e nosztalgiát nagy mértékben táplálja dőzsölésével, kivagyiságával, korruptságával, immoralitásával és arroganciájával, azonban Kerekes elfelejti, hogy ő maga is oszlopos tagja immár sok éve eme „elitnek”. Ugyancsak mellőzi azt a tényt, hogy a többé-kevésbé kiszámítható, egzisztenciális biztonságot nyújtó diktatúra iránti nosztalgiát a jelenlegi kormányzat és hatalom – amelynek az RMDSZ is aktív részese – dilettantizmusa szintúgy erősíti. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szentségtörés Paunescut Eminescuhoz hasonlítani
Személyes vélemény a "nemzet bárdjáról"
Kerekes Károly RMDSZ-képviselő kedden a képviselőház plénumában egyéni véleményt fejtett ki az Adrian Paunescu halála körüli felhajtásról, amely, mint mondta, azt az érzést keltette benne, hogy "Romániát a kommunizmus iránti nosztalgiahullám lepte be", bár az államelnök nyilvánosan elítélte a bukott rezsimet.
"Számomra, aki életem nagy részét a kommunista terror alatt éltem le (…), a "nagy" Adrian Paunescu a Ceausescu-kultusz egyik legkiemelkedőbb fenntartója volt és marad".
A képviselő szerint az igazi nagyokhoz képest Paunescu csupán "egy érzelgős fűzfapoéta, s Eminescuhoz vagy a többi nagy költőhöz hasonlítani egyenesen szentségtörés". Elismeri: a tömegek melodramatikus irányításában zseni volt, meg tudta fertőzni a fiatalokat az "isteni Kondukátor" iránti imádattal, és a párt istenítésével.
A könnyes arcokat nézve, mondta a továbbiakban, a hideg futkosott a hátán, s kiábrándítónak nevezte, hogy rabságban élő embereket vesznek rá arra, hogy stadionokban a szabadságról énekeljenek, hogy ódákat zengedezzenek a békéről, miközben az emberek elleni "háború" alattomban elkezdődött. S elítélendőnek nevezte, hogy "egy ilyen embert a román nyelv hősének és nem az elárulójának, nem az agresszort kiszolgáló kettős ügynöknek neveznek".
A képviselő ezután rámutatott: ő maga is egy olyan kisebbség tagja, amely ellen nemegyszer intézett gyűlölettel teli támadást a nemzeti kommunizmus főmuftija. Ezért aggasztja a televíziók által elkábított emberek passzivitása, miközben a Paunescuról szóló dicshimnuszokat hallgatják, s számos politikus, élen az államfővel, kondoleált a költő koporsójánál. Kerekes felteszi a költői kérdést: hogyan lehet értelmezni ezt a gesztust, mikor öt évvel ezelőtt a parlamentben, amikor felolvasta a Tismaneanu-jelentést, Traian Basescu Adrian Paunescut a "kriminális és illegitim rezsim" nyílt támogatójának nevezte.
"Aggaszt, hogy a politikai elit újra lépéshátrányba került. Még ha ez a nosztalgiahullám ártalmas is a többségre nézve, nem akarja tudatosítani ezt a jelenséget. Inkább azok mellé sorakozik fel, akik idealizálják a hamisságot és a méltóság hiányát erénynek nevezik" – mondta végül Kerekes Károly.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Románia a privatizált kommunizmus országa
Romániában a kommunizmus nem ért véget, hanem privatizálódott – jelentette ki hétfőn Nagyváradon Marius Oprea történész, a Romániai Kommunista Bűnöket Vizsgáló Központ igazgatója.
Az Acdemia Civica és a nagyváradi önkormányzat által szervezett konferenciasorozatkeretében látogatott hétfőn Nagyváradra Marius Oprea történész, a Romániai Kommunista Bűnöket Vizsgáló Központ igazgatója, aki A kommunizmus nem történelem címmel tartott előadást.A közelmúlt arheológusának is nevezett Oprea a városzháza nagytermének teltházas közönsége előtt elmondta, hogy ő és munkatársai többezer halottat ástak már ki Románia számos pontján, akikről sikerült bebizonyítani, hogy a kommunista rendszer áldozatai voltak. Azonban ez csak félsikernek számít, mert ahogy Oprea keserűen megjegyzte: „Szekusvadásznak neveznek, holott egyetlen szekust sem tudtam rács mögé juttatni.” Ezzel hívta fel a figyelmet arra a paradox helyzetre, hogy Románia hivatalosan elítélte a komunizmust, de egyetlen kommunistát sem ítéltek el.
Nincs befejezve
A rendzevényen egy Oprearól szóló dokumentumfilmet is levetítettek, ezt követően pedig a történész elmondta, hogy 1989 után Ceausescuékon kívül egyetlen kommunista bűnöst sem találtak, a volt szekustisztek beszivárogtak a magánszektorba, az igazságszolgáltatásba a közigazgatásba, aminek egyik következménye az, hogy a kommunista és a mai romániai intézmények között folytonosság fedezhető fel. A kommunizmus borzalmas bűnei ellenére ebben az orzágban senki sem bűnös – írta le a helyzetet Oprea, aki hozzátette, hogy nagyon könnyen elsiklunk történelmünk fölött, megelégszünk a kommunizmus ideológiájának hivatalos elítélésével. „Éppen ezért elleneztem a Tismaneanu jelentés elkészítését, noha annak munkálataiban magam is részt vettem. Az a jelentés egy komédia volt, mert annak elkészültével a hatalom befejezettnek tekintette a kommunizmussal való leszámolást. De ennyi nem elég! A történelmi folyamat tudományos feltárása után meg kell kezdődjön maga a per, a bűnösök kézre kerítése és elítélése, ahogy azt Izrael tette a náci bűnösökkel” – fogalmazott Oprea. A történész kifejtette, hogy a per lefolytatására többek között azért van szükség, mert a kommunizmus nem történelem, ugyanis nem ért véget, hanem privatizálódott. A szekusok kézre kerítésének egyik legfőbb akadálya az, hogy az ő dossziéik még mindig nem hozzáférhetőek – jelezte a történész.
Siralmas jelen
Oprea kiemelte, hogy a romániai arab maffia tagjai mind a szekuritate emberei voltak, akik 1989 után nagymennyiségű árut, főként alkoholt és cigarettát csempésztek az országba, vagy az országon át, amiből hatalmas vagyonra tettek szert ők is és a volt szekusok is. Marius Oprea kijelentette, hogy Románia az embargó ideje alatt adott el fegyvereket Iraknak, és elmondta azt is, hogy Sorin Ovidiu Vantu hírhedt FNI befektetési alapjának negyvenegy kirendeltségének szinte mindegyikét volt szekustisztek irányították. De nemcsak a törvényes rend, hanem a szociális rendszer is szekuritátéval fertőzött, erre a nyugdíjrendszert említette példaként Oprea, aki jelezte: a nyugdíjreform kapcsán a szekusok nyugdíjáról nem esik szó; így megtörténhet, hogy a volt szekusparancsnok több mint hétezer lej nyugdíjat kap, míg a politikai fogoly ötszázat. „A kommunizmust elítélő jelentés tulajdonképpen az antikommunizmust ítéli el, mert továbbra is az áldozatokon és nem a bűnösökön ütnek. Én négyszáz szekustiszt ellen tettem feljelentést, akiket a bíróság még csak ki sem hallgatott” – zárta helyzetelemzését a történész.
Pap István
erdon.ro

Milyen volt a kommunizmus?
Az örökös átmeneti korszak eddigi húsz esztendeje elegendő volt ahhoz, hogy megszépítse az emberek emlékezetében a Ceauşescu-féle aranykort.
Megdöbbentő adatok olvashatók abban a felmérésben, amelyet a CSOP közvélemény-kutató intézet készített a Kommunizmus Bűneit Kivizsgáló és a Romániai Száműzöttek Emlékezete nevű intézet megrendelésére.
Mindenható állam
Románia lakosságának csupán tíz százaléka véli úgy, hogy szenvedést jelentettek számára a kommunizmus évei, ötven százaléka pedig jónak tartja a tervgazdálkodást. Jóllehet a megkérdezettek többsége elismeri a kommunista politikai megtorlás tényét, és az elnyomó gépezet, a Szekuritáté, a milícia illetve a kommunista párt felelősségét mindezért, mégis csupán 44 százaléka ért egyet a kommunista szimbólumok nyilvános használatának betiltásával, és csupán nem egészen egyharmada tartja fontosnak az átvilágítási törvényt.
Közel a lakosság fele lényegtelennek tekinti a Szekuritáté ügycsomóihoz való hozzáférést, 40 százalék van ellenvéleményen, viszont több mint fele tiltaná el a köztisztségektől a volt politikai rendőrség embereit
A mintacsoport tagjai nagyjából ugyanazt tartják ma is szükségesnek, mint amit két évtizeddel ezelőtt a kommunista adminisztráció hirdetett: 72 százalék szerint az államnak biztosítania kellene a munkahelyeket, 44 százaléka az árszabályozást hiányolja, és mindössze egy százalékkal kevesebb azoknak a száma, akik lakáskiutalást is elvárnának az államtól. A megkérdezettek 15 százaléka azt szeretné, ha az állam betiltaná a politikai pártokat, a szólásszabadság korlátozását viszont csak alig két százalék követeli.
Jó elv – rossz gyakorlat
A felmérés szerint a lakosság közel felének meggyőződése, hogy a kommunizmus önmagában helyes elv, csupán gyakorlati alkalmazása volt hibás, 38 százalék pedig pozitív fejleményként említi a szocialista társadalmi rendszer bevezetését a második világháború végén – igaz, ugyanennyien vannak ellenkező véleményen is. A kommunizmus romániai bevezetését 48 százalék a Szovjetunió nyomásának tulajdonítja, 17 százalék úgy látja, hogy ebben a román kommunistáknak volt meghatározó szerepük, 8 százalék pedig a nyugati hatalmak döntésének tudja be.
Meglepő, hogy mennyire feledésbe merültek a diktatúra idején elszenvedett nélkülözések. A megkérdezettek 83 százaléka vallja, hogy sem közvetve sem közvetlenül nem szenvedett a diktatúrában, és 94 százalék azoknak az aránya, akik sem magukat, sem családjukat nem sorolják a kommunista rendszer ellenségei közé.
Bár a kommunista párt valóságos tömegszervezetként működött, most mégis csak a mintacsoport résztvevőinek 17 százaléka ismeri el, hogy tagja volt a pártnak, és csupán 1-1 százaléka vallja be, hogy vezető tisztséget töltött be a pártban illetve azt, hogy a Szekuritáténak dolgozott.
A szabadság másodlagos
A felmérésből, a hasonló témájú korábbi közvélemény-kutatásokkal összehasonlítva, kitűnik, érezhetően megnőtt azoknak az aránya, akik pozitívan értékelik a kommunista rendszert. Ennek elsősorban anyagi okai vannak: abban az időben nem voltak megélhetési gondok, sem munkanélküliek, nem volt lakáshiány. A vörös diktatúrát elítélők is elsősorban az élelemhiányra, a szolgáltatások gyenge minőségére panaszkodnak. A szabadság teljes hiányát, a szakmai fejlődés akadályoztatását a legtöbben csupán másodlagos szempontnak tartják.
Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a lakosság egynegyede úgy tartja, Ceauşescu Románia érdekeit szolgálta és ezt a történelem tankönyvekben is rögzíteni kellene. 46 százalék azt tartaná helyesnek, ha a történelemkönyvekben Ceauşescut olyan vezetőként tüntetnék fel, aki jót is és rosszat is cselekedett. Azok részaránya, akik úgy vélik, kizárólag negatív személyként kellene kezelni alig lépi túl a 40 százalékot. A megkérdezettek hat százalékát nem érdekli a kérdés, és ami meglehetősen meglepő adat: 1 százalék azt állítja, nem tudja, ki volt Nicolae Ceauşescu.
Emlékezni szükséges
A megkérdezettek közül egyébként sokan egyetértenek a kommunizmus múzeumának létrehozásával, valamint a kommunizmus áldozatai emléknapjának bevezetésével. Mindezt egyébként maga Traian Băsescu államfő is megígérte 2006-ban, a kommunizmus bűneit leleplező Tismăneanu-féle jelentés parlament előtti felolvasása alkalmával.
A lakosság zömének meggyőződése, hogy december 22-ét, a diktátor-pár Bukarestből történő elmenekülésének napját nemzeti ünneppé, a kommunizmus áldozataira való megemlékezés napjává kellene avatni.
A felmérést kiértékelő politológusok szerint a közvélemény-kutatás témája igen időszerű, eredményei pedig azt bizonyítják, most érik be a (keserű) gyümölcse annak az ideológiai propagandának, amelyet Ion Iliescu folytatott nyomban 1989 decemberét követően.
A lakosság jelentős hányadánál észlelhető nosztalgia azonban korántsem jelenti azt, hogy sokan lennének, akik valóban visszasírnák az „aranykort”. Azok pedig, akik mégis ezt teszik, egyszerűen megfeledkeznek arról, mennyi megaláztatást kellett elszenvedniük, mennyire kellett rettegniük minden szó miatt, mennyi nélkülözésben volt részük a Romániának nevezett országnyi kommunista börtönben.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Levéltári titkok
Bő húsz évvel a rendszerváltás után, előjönnek időnként olyan régi beidegződések, amelyekről már azt hittük, hogy megszabadultunk tőlük. De nem olyan könnyű kinőni a reflexeket. Romániában a levéltári kutatásokkal kapcsolatos törvényi háttér az egyik legkevésbé megreformált terület, amely mai napig se szabályozza demokratikusan és átlátható szabályok szerint a dokumentumokhoz való hozzáférést, és azok kutatását. Hasonló körülmények nehezítik a kutatók munkáját a minisztériumok alárendeltségébe tartozó levéltáraknál is, ahol még mindig önkényes cerberusok őrködnek a dokumentumok fölött. Ezek az „őrködők” kényük-kedvük szerint rostálják meg a kikért iratokat, és szabják meg a kutatóknak, hogy milyen időszakra korlátozzák kutatásaikat, arra hivatkozva, hogy az igényelt levéltári anyag túlságosan nagy időszakra terjed ki.
A hazai áldatlan levéltári állapotokra számos európai felhívás, de román állami dokumentum is rámutatott már. Idézzük fel csak a Tismăneanu-jelentés erre vonatkozó részét, amely egyértelműen kimondja, hogy a levéltárosok szelektíven válogatják ki azokat a kutatókat, akiknek megengedik, hogy hozzáférjenek a dokumentumokhoz, de a kikért anyag tekintetében is ők maguk döntik el, hogy az igényelt kutatási anyag melyik részét bocsátják a kérelmező rendelkezésére, és melyiket titkolják el (nyilvánítják nem létezőnek), különböző jogi magyarázatokra hivatkozva. Ezzel az antidemokratikus gyakorlattal szembesültek a kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság tagjai is, akiknek valóságos harcot kellett vívniuk a levéltárak anyaga fölött őrködőkkel, hogy hozzáférjenek a múlt rekonstruálásához elengedhetetlen történelmi dokumentumokhoz.
Azóta eltelt több mint négy év, viszont a levéltárakat továbbra is a titoktartás és a titkolózás övezi. Sajnos, egyelőre a megújhodásra való szándék sem érhető tetten, hiszen a minisztériumok, a különböző levéltári állagok gazdái – megnyilvánulásaik alapján – továbbra is a homályos viszonyok fenntartásában érdekeltek. A kommunista időkből örökölt kutathatási korlátozás veszélyét – amit egyébként ők maguk alkalmaznak évtizedek óta – most ők kürtölik világgá egy törvénykezdeményezés kapcsán, ami arról szól, hogy az egyházaknak szolgáltassák vissza a kommunizmus ideje alatt tőlük egykor törvénytelenül elkobzott levéltári állagokat. Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők beterjesztettek egy erre vonatkozó törvénytervezetet, ami módosítaná az 1996-os levéltári törvényt. A kezdeményezés tavaly elbukott a szenátusban, most pedig a képviselőház asztalára került. Első lépésben kedvező jelentést kapott a módosító indítvány a kulturális szakbizottságban, ami hangos ellenhadjáratot indított el a román sajtóban. Román történészek – közöttük tiszteletre méltó személyek is – levéltárosokkal karöltve főként román nemzeti érzelmekre apellálva érveltek amellett, hogy az esetleges visszaszolgáltatás „a román nemzeti örökség megcsonkításával” ér fel, mivel – mint mondják – lehetetlenné válik majd a szabad hozzáférés a dokumentumokhoz, amennyiben visszaszolgáltatnák az egykor törvénytelenül elorzott egyházi levéltárakat és a magángyűjteményeket. Állítják ezt azok a levéltári vezetők, akik a birtokukban lévő állományok kutathatóságát még ma is szisztematikusan megakadályozzák, arra hivatkozva, hogy az anyag nincs feldolgozva. A sirámok másik fő érvét a visszaszolgáltatandó dokumentumok féltése képezi, vagyis, hogy új gazdáik bizonyára képtelenek lesznek megfelelő körülmények között tárolni az iratokat, így biztosan az örök enyészetre vannak ítélve. A felháborító mindebben az, hogy maga a levéltár vezetői elismerik: az egyházaktól elkobzott állományok rendszerezése, pontos felmérése mai napig sem történt meg, és a levéltárosok sokszor erre hivatkozva utasítják el a kutatók kéréseit. Így feltevődik az a jogos kérdés, hogy maga a román állam milyen gazdája volt az elmúlt negyven évben ezeknek az iratoknak, ha még az alapvető rendszerezésük sem történt meg, így senki nem tudja – még a magukat jó gazdának tartó állami levéltárosok sem –, mi van a tulajdonukban.
Az egyházak évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni levéltáraikat. Ezentúl is elsősorban ők maguk a legérdekeltebbek abban, hogy ezek az iratok megmaradjanak az utókor számára, és hozzáférhetővé váljanak.
A riogatás tehát alaptalan, és azt mutatja, hogy a visszaszolgáltatást ellenzőkben egy másik, csaknem évszázados reminiszcencia lappang, ami Erdély féltésében nyilvánul meg. Ma ugyanis a románok közül sokan úgy gondolják – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása révén Románia „elveszítheti Erdélyt” a történelem „újraírása” révén. A román társadalomnak az ilyen riogatások iránti fogékonyságát mutatja, hogy a médiában indított hadjárat nyomán a képviselőház visszaküldte a törvénytervezetet az alsóházi szakbizottsághoz „bizonyos homályos részletek tisztázása” végett
BORBÉLY TAMÁS 
Szabadság (Kolozsvár)

„Ha már területeket veszítettünk, akkor jogokat kérünk!”
Közös záróelőadást tartott Tusványoson Orbán Viktor és Tőkés László
Összenő, ami összetartozik – magyar nemzetegyesítés a XXI. század Európájában cím alatt zajlott a 22. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szombati záróelőadása, amelyen Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, valamint Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke vett részt meghívottként. Míg Tőkés László többek között az erdélyi és magyar önazonosságtudatról, Trianon gyógyítási útjáról, a posztkommunizmus nyomasztó időszakáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési kálváriájáról beszélt, addig Orbán Viktor a nemzet fogalmának reneszánszáról, a nyugati kapitalista rendszer szabályainak megdőléséről, illetve az államnak a gazdaságban betöltendő növekvő szerepéről értekezett. Traian Băsescu államfő ezúttal nem jött el a rendezvényre, de Németh Zsolt moderátor szerint „nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzon.”
Az egyszerűsített honosítási, illetve visszahonosítási eljárással megszerezhető magyar állampolgárság biztosítása által új időszámítás kezdődött a magyarság életében – jelentette ki Tusnádon a beszélgetést moderáló Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára. Az állampolgárságot igénylő magyar polgárok olyan politikai közösséghez kívánnak csatlakozni, amely egy adott jövőképet kíván megvalósítani Magyarországon, a Kárpát-medencében és a nagyvilágon – fejtette ki.
Véleménye szerint az a tény, hogy Traian Băsescu államfő nem vehetett részt a rendezvényen, nem jelzésértékű a magyar–román párbeszéd alakulását illetően: – Nem volt olyan hónap az elmúlt évben, hogy Orbán Viktor és a román államelnök ne találkozzanak, és nem is lesz olyan a továbbiakban sem. Mint mondta, elkezdődött Traian Băsescu idei őszi magyarországi látogatásának előkészítése is.
Egyensúlyban a magyar külpolitika hagyományos prioritásai
Erdélyi és magyar önazonosságtudatunk teljességében találkozunk a mai napon – emelte ki Tőkés László, aki a nemzetegyesítő erdélyi fejedelmek emlékére, tetteik történelmi példázatára hivatkozva, a mindenkori talpraállás üzenete jegyében köszöntötte a nyári egyetem résztvevőit, vendégeit. 2010-ben Magyarországon a nemzet felszabadításával új, rendszerváltozással egyenértékű parlamenti választásoknak lehettünk tanúi: a magyar állampolgárság határokon túlra való kiterjesztését szabályozó, illetve a nemzeti összetartozást megfogalmazó törvény Trianon gyógyításának útját indította el, és mindezek lényege, foglalata az új magyar alkotmány. Orbán Viktor miniszterelnök történelmi hagyományaink folytonosságában szorgalmazza a nemzetegyesítés politikáját – fogalmazott Tőkés László.
Kifejtette: a magyar külpolitika három hagyományos prioritása van immár egyensúlyban az új magyar kormány alatt: a nagy léptekkel előrehaladó, határok feletti nemzetegyesítés folyamata mellett a szomszédságpolitika tekintetében is elmondható, hogy soha nem volt ilyen jó Magyarország kapcsolata Romániával, Horvátországgal vagy a többi környező állammal. A magyar uniónak ugyanakkor tovább kell épülnie az Európai Unióban, amelynek keretében Magyarország egy sikeres elnökségi időszakot is maga mögött tudhat – összegezte Tőkés László.
„A posztkommunizmus nyomasztó időszakát éljük”
Romániai magyar viszonylatban az elmúlt két évtizedben stratégiai fontosságú, tartós eredményt nem értünk el, posztkommunista, posztszekurista korszakban leledzünk, még mindig a kommunizmus örökségével viaskodunk – tette hozzá. – Rendszerváltozás helyett hatalomátmentés, európaiság helyett eurokonformizmus, posztkommunista korrupció, illetve harmadik világbeli mélynyomor köszöntött ránk, az átöröklött gazdasági, erkölcsi válság pedig mindannyiunkat nyomaszt – részletezte az EP-alelnök. Felhívta a figyelmet a történelmi igazságtétel folyamatának elsikkadására, a felemás tulajdon- és vagyonrendezésre, az autonómia, valamint az államilag támogatott magyar egyetem hiányára.
Az ország tervezett területi-közigazgatási átszervezése kapcsán Tőkés László úgy értékelte: az európai típusú regionalizáció ürügye alatt, a magyarság etnikai arányainak megváltoztatását eredményező átszervezési terv része annak a megnyilvánulásnak, amelynek keretében a román nacionalizmus, nacionál-kommunizmus időnként „ráront” az állam magyar nemzetiségű polgáraira, amint az a szlovákiai területi-közigazgatási átrendezés esetében is történt. – A román államfő üresen maradt helye azt hirdeti számomra, hogy ebben az ügyben nem alkuszunk – hangsúlyozta Tőkés.
Problémák, amelyekről tárgyalni szükséges
Az időszerű problémák kategóriájában a politikus felhívta a figyelmet arra is, hogy Kolozsváron a debreceni Nagytemplomra emlékeztető, klasszicista stílusban épült, alsóvárosi református – közismert nevén a Kétágú-templom mellett, a műemlék jellegét csorbító állami objektumot, a tanfelügyelőség épületét építik a kulturális és örökségvédelmi miniszter beleegyezésével. Emlékeztetett továbbá arra, hogy a Kirnyik-hegység egy részére vonatkozó, Kelemen Hunor által aláírt régészeti mentesítési bizonylat komoly akadályt hárított el a verespataki aranykitermelés útjából. Véleménye szerint félő, hogy Borbély László környezetvédelmi miniszter kénytelen lesz maga is aláírni a projekt útjában álló engedélyt, amely lehetővé teszi a ciánalapú aranykitermelést, bár az EP elsöprő többséggel kimondta: azt a teljes Európai Unióban be kell tiltani. A kitermelés elindítása esetén a Kárpát-medencei térség országai egyaránt szembesülnek a környezetszennyezés veszélyével – figyelmeztetett. Kimondandó problémának minősítette továbbá a Házsongárdi-temetőben zajló sírrongálások ügyét, a romániai magyar politikai elit opportunista politizálását, a „pán-ortodox”, „pán-román” nemzetállam megvalósítására, „az erdélyi ortodox kolonizációra” irányuló törekvéseket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alapfokon elutasított bírósági bejegyzése kapcsán Tőkés László a Jurnalul Naţional napilapban megjelent tudósításra hivatkozva elmondta: a bukaresti törvényszék a 2011/19. számú, július 14-i határozatában azzal indokolta döntését, hogy „a párt nem a nemzeti, hanem egy közösség érdekeinek képviseletét tűzi ki céljául”. A magyarok politikai akarata, a magyar nemzeti értékek és érdekek következésképpen nem részei a román nemzeti akaratnak, értékeknek és érdekeknek – értelmezte Tőkés László, hangsúlyozva az érvelés súlyosan megkülönböztető, kizárólagos és antidemokratikus jellegét. – Az a hibánk, vétkünk, hiányosságunk, hogy magyarok vagyunk? Adjuk fel magyarságunkat, hogy itthon lehessünk a hazában? – vetette fel a kérdést Tőkés László. – Ha Románia stratégiai partnere tudott lenni Magyarországnak, ugyanabban az európai néppártban található mindkét ország kormánypártja, s Traian Băsescu államfő az, aki a legmesszebb elment a magyar–román párbeszéd terén, akkor azt kérjük a román féltől: üljünk tárgyalóasztalhoz, mint nemzet a nemzettel, ne úgy, mint többség a kisebbséggel – fogalmazta meg felhívását a politikus.
Amint a Tismăneanu-jelentés megköveti a kommunizmus bűneiért a rezsim áldozatait, joggal kérhetik, hogy a mindenkori román államhatalom kövesse meg a magyarságot a poszttrianoni és posztkommunista időszakban elszenvedett sérelmekért: – Ha már területet vesztettünk, jogokat kérünk ezen a területen, beleértve az autonómia minden formáját, a Partiumban, Székelyföldön és Erdély többi térségeiben – hangsúlyozta Tőkés László.
Internacionalista kormány távozott, nemzeti érkezett
Olyan szilárd pontnak nevezte Orbán Viktor, magyar miniszterelnök a tusnádfürdői rendezvényt, amely már az év elején bekerül a naptárba, s ahol megbízható találkozásokra nyílik alkalom, illetve megbízható találkozóhelyek alakulnak ki. Orbán kijelentette: tavaly internacionalista kormány távozott Budapestről, s nemzeti érkezett. Mondanivalójának kiindulópontját az elmúlt 100 év rövid vázolásával kezdte, a múlt század során a magyar nemzetet ért hatásokat és történéseket értékelve.
– Az első világháború után természetellenes állapot jött létre, semmi sem alakult úgy, ahogy szerettük volna. A második világégés után megszállás, illetve politikai és gazdasági diktatúra következett, szétverték a nemzetgazdaságot. 1990 után a globális piacok kora következett. Kérdés, hogy az új világban megváltozik-e a nemzet szerepe, eljön-e a nemzet ideje – fogalmazta meg a kérdést Orbán Viktor.
A politikus kifejtette: nem túlzás azt állítani, hogy egy teljesen új világ következik, amelyben alapvetően megváltoztak a szabályok, s amelynek kihívásaira más válaszokat kell adni. Megismételte a tavalyi rendezvényen már előadott gondolatát, amely szerint a kapitalista gazdasági berendezkedés válságával összefüggő korszakváltás következik be a nyugati világban.
– Tavaly már a világgazdasági válság végéről kezdtek beszélni, erre bedől Görögország, bajban van Olaszország és Spanyolország, s következhet akár Belgium is. A kontinens pereme más fejlődési pályára állt. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államokban az államadósság felső határát felemelő törvényről folyik a vita, Afrikában forradalmak zajlottak, Japánban atomkatasztrófa következett be. Magyarország is a zátonyhoz közeledett, most ettől egyre távolabb vagyunk – jegyezte meg a miniszterelnök.
„Véget ért a nyugati fogyasztói társadalom”
Feltette a kérdést: mi az, ami véget ér, hogyan nézett ki a letűnt világ. Helyzetértelmezése szerint a korszakváltás az „előző világ összeomlásával indul”. Szerinte utóbbit elsősorban az eladósodás okozta, ugyanis fedezet nélküli kölcsönöket adtak és vettek fel, illetve úgy vélekedtek, hogy megkérdőjelezhetetlen a folyamatos fejlődés, a fogyasztás pedig bármeddig fokozható.
– Véget ért a nyugati fogyasztói és jóléti társadalom, kiégett azoknak a fáklyája, akiket eddig követtünk. Az új szemlélet szerint kétszer mérünk, s egyszer vágunk. A mértéktartáson van a hangsúly, a biztos kéz politikáját kell érvényesíteni. Az új korszakban jelentősen megnő az állam szerepe a gazdaságban. De ez csak úgy lehetséges, ha a közösség, pontosabban egy erős, öntudatos nemzet áll az állam háta mögött, amelyet egyébként az állam a munkájával szolgál. Magyarország megadta a helyes választ erre, ugyanis 2010-ben soha nem látott többség jött létre, a kétharmados forradalomnak köszönhetően új alkotmány született, új gazdasági építkezés indult el, s ezek alapvetően hozzájárultak a nemzeti erősödéshez – fogalmazott Orbán.
Úgy vélekedett, korábban nem volt ennyire elszánt és cselekvőképes: „a magyarok harcolni akarnak a munkanélküliséggel, kilátástalansággal”. Orbán Viktor szerint eddig a közép-európai országok a nyugati országokat követték, most viszont megfordult a helyzet. Kilátásba helyezte, hogy a készülő új angol médiaszabályozás „kísértetiesen hasonlít majd a magyarra”.
– Utánunk más országokban is bank- és válságadót vezettek be, gyökeresen átalakították a nyugdíjrendszert. Úttörő szerepe jut Közép-Európának. A nagy testű országok összedőlésének szele veszélybe sodorhatja Magyarországot – mondta, majd Széchenyit parafrazálva hozzátette: a cél az, hogy az ország a saját tengelye körül forogjon.
Elmondta: felemelkedés tapasztalható Közép-Európában, s ezáltal a súlypont erre a térségre tevődik át. A Balti-tengertől az Adriáig soha nem látott növekedési sáv alakult ki. Politikai szempontból pedig „létrejött a nemzeti alapon nyugvó demokraták összefogása” az egész térségben. – Tőkés elnök úr említést tett néhány problémás kérdésről, de ha az internacionalisták gyakorolnák a hatalmat Romániában, akkor teljesen más nagyságrendű gondokkal küszködnénk – fogalmazott.
Egy más témára térve Orbán elmondta: egyeseknek furcsának tűnt, hogy az EU soros magyar elnöksége folyamán harcoltak azért, hogy Románia és Bulgária mihamarabb csatlakozzon a Schengen-övezethez. Jelezte, hogy ezt kettős megfontolásból tették: egyrészt szolidaritás, másrészt pedig önérdek, ugyanis a csatlakozást követően nagyon sok új átkelő pont nyílik meg Magyarország és Románia között, amely hozzájárul a még szabadabb utazáshoz, kapcsolattartáshoz, s ezáltal erősíteni fogja az erdélyi magyar közösséget. Úgy ítélte meg, szükségszerűség a nemzet megerősödése, s az elkövetkező időszakban a nemzet reneszánszának leszünk tanúi.
„A Sapientia a saját gyerekünk, ha kér, adunk”
A hallgatóság egyik tagjának a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) finanszírozásával kapcsolatos kérdésére válaszolva a magyar miniszterelnök elmondta: amennyiben a romániai magyar felsőfokú oktatási intézmény illetékesei megmondják a magyar kormánynak, mit várnak el, mit tegyen a budapesti kormány, „mi azt megtesszük”. A Sapientia a saját gyerekünk, ha sír, halljuk, ha kér, adunk – összegezte mondanivalóját Orbán Viktor. Utalva a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen kialakult helyzetre a felsőoktatás témakörében, megemlítette, hogy szerinte a magyar nyelvű orvosképzés szempontjából kulcsfontosságú. Bejelentette: ősszel fogadják el azt a jogszabályt, amelynek során a határon túli magyar közösségeknek lesz politikai képviselete a budapesti Országgyűlésben.
Az erdélyi magyar összefogással kapcsolatos hallgatósági kérdésre azt válaszolta: az összes határon túli területen a közösségek képesek egységesek lenni, de vannak olyan helyek, ahol egyesek „nem érzik magukat jól az egységben, ugyanis nem tudnak élni a súlyukkal arányos befolyással”. – Nem szervezeti formákat támogatunk, hanem azokat, akik a végén a közös, egységes fellépések irányába viszik el a dolgokat – mondta Orbán.
Szintén az erdélyi magyar politizálást taglaló kérdésekre válaszolva Tőkés László élesen támadta az RMDSZ-t és Markó Béla volt szövetségi elnököt, a szervezet jelenlegi vezetőjét pedig két ízben is átkeresztelte Markó Hunorra. Előbb viszont elmondta, hogy szerinte „nagy baj van, ha az egység összeütközik a demokráciával”.
– Totalitárius egységet akarnak ránk kényszeríteni. Jobban szót értenek a román pártok vezetőivel és képviselőivel, mint saját atyafijaikkal. Markó Béla meg azt mondta, hogy az állampolgárság és a szavazati jog biztosításával a magyar kormány célja Erdély kiürítése. Hallják, hogy mivel vádolják magukat – fordult Orbán Viktorhoz és Németh Zsolthoz. – S még azt is mondta, hogy ne avatkozzanak bele ügyeinkbe. Olyan ez, mint amikor a kommunizmus alatt ugyanezt mondták. Mi is hozzászólhatunk ahhoz, ami Magyarországon történik, leváltjuk Orbán Viktort, ha nem végzi jól a dolgát – humorizált Tőkés, majd hozzátette: Budapest nem beleszól az ügyekbe, hanem együttműködik az erdélyi magyarokkal. – Plurális egységre törekszünk. Létrehoztuk az egység megteremtésére hivatott struktúrákat, ilyen volt az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum is. Az RMDSZ kihátrált ebből. Nem lehet úgy egységre törekedni, hogy kifogásoljuk az új politikai párt bejegyzési kérelmét alátámasztó aláírások hitelességét, miközben a román hatóságok ezt nem teszik meg – fakadt ki Tőkés László.
ZAY ÉVA, KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)

Emlékezés a kommunizmus áldozataira
Aktuálpolitikai utalásoktól sem volt mentes a kommunizmus áldozataira emlékező vasárnapi rendezvény a Partiumi Keresztény Egyetem nagyváradi székhelyén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvény este hat órakor Forró László református lelkész igei köszöntőjével kezdődött, majd Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Ezt követően Tőkés László, az EMNT elnöke, az esemény fővédnöke szólalt fel. Elöljáróban kijelentette, hogy Csíkszeredában megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), mely az 1989-es rendszerváltás jegyében kívánja a magyar MSZP típusú pártnak alternatívát nyújtani. „Joggal vetődik fel bennünk a kérdés, hogy mikor tudjuk már végre tűzre vetni ezt a bűnös kommunista korszakot” – fogalmazott, majd elárulta, hogy pénteken Marosvásárhelyen találkozott a „December 21.” forradalmár egyesület vezetőségével. Velük arról beszélt, hogy anyagi előnyökkel, forradalmár igazolvánnyal lekenyerezték a forradalmárokat, de amikor a posztkommunista rendszernek már nincs szüksége arra, hogy semlegesítse őket, akkor nagyot rúg beléjük. Ezt követően felidézte Orbán Viktornak Tusnádfürdőn 2009-ben tartott beszédéből azt a gondolatot, hogy a kommunisták a huszadik században időről időre rárontottak saját népükre. 2006-ban ugyanez ismétlődött meg: a szó szoros értelmében megint rárontottak a posztkommunisták a békés megemlékezőkre, és ugyanez történt 1956-ban, amelynek évfordulójára emlékeztek 2006-ban. Elmondta, hogy 1956-ban szovjet csapatokat hívtak be, manapság pedig olyan időket élünk, amikor a szovjet tankok helyét baráti bankokat szabadítanak Magyarországra. „Tehát más értelemben megint rárontottak Magyarországra, és most az eszményített unió részéről érik békés, de annál súlyosabb támadások drága hazánkat, nemzetünket, nemzeti kormányunkat” – fogalmazott Tőkés László. A továbbiakban kifejtette, hogy a kommunista rendszer diskurzusát hazugságbeszédnek lehet minősíteni, mint ahogy hazugságbeszéd volt a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett politikai diskurzus is, de lényegében az EP felszólalásai is hazugságbeszédek a maguk módján. „Az fáj ugyanakkor, hogy ez a fajta beszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjed. A legutóbb éppen tegnapelőtt folyamodott hazugságbeszédhez az RMDSZ elnöke, megpróbálván a magyarságban bizalmatlanságot kelteni irántunk, akik az EMNT-vel és az EMNP-vel következetesen harcolunk együtt a kommunizmus utáni demokratikus rendszerváltás folytatására és betetőzésére.”
Végezetül örömét fejezte ki, hogy Magyarországon végre törvénybe iktatták, hogy a nemzeti szocializmus és a kommunizmus bűnei nem évülnek el. „Sajnos csak 22 év késéssel, de mégis kimondatott ez a fontos elv, és ennek köszönhetően készülhetett el a Balsai jelentés, és ennek köszönhetően nyert hivatalos legitimitást is a Civil Jogász Bizottság” – fogalmazott.
Megdöbbentő adatok
Tőkés László felszólalása után dr. Horváth Attila a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának docense tartott előadást A szovjet diktatúra emberiesség elleni bűnei Magyarországon címmel. Elmondta: 1945-ben a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát nyerte el. Ezt követően hirdette meg Rákosi Mátyás a korrekció elvét, aminek célja a Kisgazda Párt szétverése volt. 1945 és 1956 között mintegy ötszáz embert végeztek ki koncepciós perek alapján, az 1956-os forradalom után kétszázezer ember emigrált Magyarországról, négyszáz embert kivégeztek, de azt nem lehet tudni, hogy hány embert lőttek le mindenféle peres eljárás nélkül, hány embert hurcoltak meg, kínoztak meg, huszonegyezer embert vetettek börtönbe, tizenhatezer embert internáltak. A közhiedelemmel ellentétben a hatvanas években folytatódtak Magyarországon a koncepciós perek, még 1989-ben is ítéltek el egy nyugdíjast koncepciós perben, szerencsére a másodfokú ítéletet már a rendszerváltás után mondták ki, és felmentették a polgárt. 1950-53 között összesen kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, volt időszak Magyarországon, amikor egyszerre hetvenezer ember ült börtönben, miközben manapság, amikor a bűnözés sokkal nagyobb méreteket öltött a magyar társadalomban, összesen 17 ezer ember van börtönben egyszerre. Kijelentette továbbá, hogy Magyarországon burkolt falurombolás zajlott, mely kezdődött a téeszesítéssel, majd következett a körzetesítés. 1989-ig több ezer falusi iskolát zártak be, felszámolták a vidéki értelmiséget, hiszen városokba zavarták a tanítókat, a papokat, a történelmi magyar egyházak klérusának egy negyede börtönbüntetést szenvedett. Felhívta a figyelmet arra, hogy ma is sokan mentegetik a kommunizmust azzal, hogy az tulajdonképpen egy jószándékú ideológia. „Én elolvastam Marx, műveit, és elmondhatom, hogy olyan gyűlölködő szófordulatai vannak, amilyenek aztán Hitler beszédeiben köszönnek vissza. Ne dőljünk be azoknak, akik próbálják menteni a menthetetlent” – zárta előadását Horváth Attila.
Ne idealizáljunk
Felelősségre vonás a pártállamban elkövetett emberiesség elleni bűntettekért címmel dr. Juhász Imre az ELTE jogtudományi Karának adjunktusa, a Civil jogász bizottság alapító tagja tartott előadást. Elmondta, hogy a magyarországi rendszerváltás felemásra sikeredett, mert az MSZMP élére állt a folyamatnak, de az új Alkotmánnyal talán sikerül lezárni a posztkommunista korszakot. Megtudtuk, hogy Magyarország 1968-ban csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, mely kimondja, hogy az emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el, csakhogy a magyar kormányok nem emelték be ezt az egyezményt a magyar jogrendbe, ahogy azt az eljárásrend megkívánta volna. Ezt most az Orbán kormány megtette, sőt az egyezményt fogalommagyarázattal is ellátta, ezek között az első helyen szerepel a kommunista bűnök meghatározása, így most már nem lehet jogi kiskapukat találni azoknak, akik a kommunizmusban bűnöket követtek el. Az előadó véleménye szerint 1956 után megtört a magyar nemzet gerince és a kommunizmus szelleme nem múlt el, bizonyítja ezt az is, hogy az állampárt jogutódja ma is gondolkodás nélkül nyúl a fegyveres erőszak eszközéhez. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy ne idealizáljuk az Európai Unió intézményeit; példaként említette a Strasbourgi európai emberi jogi bíróság egyik döntését, amely felmentett egy Magyarországon önkényuralmi jelkép viseléséért elítélt embert. A strasbourgi bíróság azzal az indoklással mentette fel a vörös csillagot hordó személyt, hogy jogában van a vörös csillagot hordani, mert az egy igazságos társadalomért küzdő eszmerendszer jelképe. E mondat elhangzása után döbbent moraj hangzott fel a díszteremben.
Megkomponált akció
Az eseményen levetítették a Becsapott ország című filmet, mely a 2006-os magyarországi utcai megmozdulásokat dolgozza fel, majd dr. Völgyesi Miklós a Civil Jogász Bizottság alapító társelnöke beszélt a rendszerváltás utáni állami erőszakról. Kiemelte, hogy a 2006-os brutális rendőri fellépés azt bizonyítja, hogy a kommunizmus szelleme még mindig Magyarországon van. Leszögezte, hogy a rendőrség bevetett alakulatai bűncselekményeket követtek el. Majd Gyurcsány Ferenc politikai életútját ismertette, leszögezve, hogy első alkalommal alkotmányellenesen lett miniszterelnök, hiszen úgy jelölték erre a tisztségre, hogy nem volt parlamenti képviselő. Völgyesi Miklós elmondta, hogy a 2006-os tiltakozó megmozdulások brutális leverése egy megkomponált akció volt, melynek az volt a célja, hogy megfélemlítse az embereket. A mai napig nem tisztázott, hogy ki és mire adott felhatalmazást Gergényi Péternek, Budapest főkapitányának a budapesti tüntetések brutális leverésekor, mondta Völgyesi, de leszögezte, hogy bűn volt az, amit a politikai és a rendőri intézmények akkor műveltek, amiért a fő felelősséget az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc kell vállalja. Az előadó fontosnak nevezte a felelősségre vonást, mert mint mondta, „ha nincs jogkövetkezmény, akkor nincs visszatartó erő.”
Elrománosítás
A díszteremben megtartott előadások között a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok léptek fel rövid műsorral. A díszteremben lezajlott eseményt követően a megjelentek levonultak a székház belső udvarára, ahol koszorúkat helyeztek el a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál. Itt Tőkés László elmondta: „kegyelettel hajtsunk fejet a katolikus és református súlypontú két kirakatper áldozatairól az egyik a Szoboszlai per néven híresült el, a másik a Sas Kálmán nevéről ismeretes. Sas Kálmán ügyében még nem sikerült perújrafelvételt elérnünk, a másik ügyben viszont sikerült perújrafelvételt elérni, és jogilag rehabilitálni az áldozatokat. (…)Várjuk a Tismaneanu jelentés folytatását, mert Trianon óta első ízben ismeri el román hivatalos dokumentum azt, hogy a magyar településeinket erőltetettet betelepítéssel románosították el a kommunizmus idején. Többek között így románosodott el Kolozsvár, Vásárhely, Nagyvárad, de különösképpen Zilah és Szilágysomlyó is “- fogalmazott Tőkés László.
Pap István
erdon.ro

Megbüntetni a kommunista bűnöket
A kommunizmus bűneit elítélő nemzetközi büntetőjogi rendszer létrehozását szorgalmazza a Tőkés László kezdeményezésére alakult európai Diktatúra-Ellenes Szövetség.
Hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László EP-képviselő elsőként a romániai Országgyűlési választások eredményeit, és az abból fakadó politikai helyzetet értékelte. Nincs ok az ünnepre, fejtette ki, hiszen Romániában tovább él a diktatúra öröksége, és egy posztkommunista visszarendeződés körvonalazódik. „Nekünk különösen tudathasadásos az állapotunk, mert Magyarországon 2010-ben ennek ellentétes folyamat zajlott le. Nekünk nem a posztkommunista román kormányban van a helyünk, hanem folytatnunk kell a rendszerváltoztatást” – szögezte le a politikus. Mint fogalmazott, tragikomikus az RMDSZ kormányzati szerepvállalása, ugyanis hamis legitimitást nyújt a visszarendeződés számára, ráadásul az RMDSZ mostani kormányzati szerepvállalása éles ellentétben áll a kereszténydemokrata értékekkel. Az RMDSZ morális válságban van, és a református egyház asszisztál ehhez a folyamathoz – folytatta Tőkés László kiemelve azt, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke – azaz Csűry István – volt az egyetlen az összes romániai egyházi elöljáró közül, ide értve a történelmi magyar egyházak és a román egyházak elöljáróit is, aki a választási kampányban arra buzdított, hogy a hívek egy bizonyos pártra szavazzanak. „Szégyellem magam, amiért az egyházam ilyen helyzetbe jutott” – fogalmazott Tőkés László, kiemelve azt, hogy véleménye szerint az egyházi vezetők csak morális alapú politikát, nem pedig pártpolitikát folytathatnak.
Diktatúra-Ellenes Szövetség
Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli parlamenti irodájának kabinetfőnöke a sajtótájékoztatón felelevenítette, hogy Tőkés László kezdeményezésére megalakították az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot, melyek harminchét kormányzati és nem kormányzati szervezet a tagja. A platform célkitűzése az, hogy a náci, fasiszta rezsimek háborús bűnöseinek elítélésének mintájára alakuljon egy nemzetközi bíróság, mely elítélje a kommunista rezsimek alatt elkövetett emberiség ellenes bűncselekmények elkövetőit is. Kérdésünkre válaszolva Szilágyi Zsolt kifejtette, hogy az európai baloldal meglehetősen negatívan viszonyul ehhez az ügyhöz, mint fogalmazott, az európai baloldal hajlamos megvédeni a posztkommunista országok szocialista pártjait, melyek a volt kommunista pártok jogutódjai. Tőkés László abban látja a legnagyobb akadályt, hogy a nyugat-európai politikusoknak nem volt közvetlen tapasztalatuk a kommunista rezsimekkel kapcsolatban. Ezért alkalmazzák a kettős mércét a fasizmus és a kommunizmus bűneire. Mint a politikusok jelezték, már csak azért is szükség lenne egy ilyen bíróság felállítására, mert a Hágai Nemzetközi Bíróság nem foglalkozik az 1945-1989 közötti időszakban elkövetett emberiség elleni bűnökkel. Szilágyi Zsolt kifejtette, hogy a platform szakértői most dolgozzák ki azt a javaslattervet, amelyet beterjesztenek az országos és nemzetközi intézményeknek. Mint kifejtette, egy ilyen bíróság megalakulhat magukban a tagországokban is, de megalakulhat európai szinten is, ez utóbbi esetben a tagállamok automatikusan az európai intézmény joghatálya alá esnének.
Temesvári Nyilatkozat
Tőkés László december 16-iki keltezéssel egy nyilatkozatot is kibocsátott Temesvári Nyilatkozat 2012 címmel. Ebből a dokumentumból idézünk:
(…)
„Fájdalmas jubileumi „ajándéka” a történelmi sorsnak, hogy – a volt szovjet tábor többi országát beelőzve – Romániában újból hatalomra került a posztkommunista demokratúra.
Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az Európai Unió – egyik – tagállamának polgáraiként, a demokratikus választás intézményének köszönhetően, ma már rendelkezünk a szabadság illúziójával, s a televíziós távirányító gombjainak nyomogatását illetően szabadon dönthetünk…
(…)
A temesvári forradalom kezdetén ott álló Királyhágómelléki Református Egyházkerület mostani püspöke, a hatalombarát RMDSZ uszályába sodródva, valamennyi magyar – és nem magyar – romániai egyház püspökével ellentétben, legutóbbi körlevelében egészen szokatlan, a régi pártos időkre emlékeztető módon egy adott pártra – jelen esetben az RMDSZ-pártra – való szavazásra buzdította a híveket.
(…)
Huszonhárom évvel Temesvár Szabadító Karácsonya után hitünk köteleztetésével kell megállapítanunk, hogy: még mindig nem voltunk képesek szembenézni a kommunista múlt bűneivel; gyengék voltunk elszámoltatni a vétkeseket; restek voltunk megtisztítani a társadalmi – és egyházi – közéletet. Nem csoda hát, hogy újból feltámadt a múlt, és a kommunizmus kísértete jár közöttünk… Megérett az idő az ún. Tismăneanu-jelentés egy jobbított magyar kiadásának a megjelentetésére! Nem akarhatjuk, hogy Gyermekeink és Gyermekeinknek Gyermekei ugyanolyan félelemben és kiszolgáltatottságban nőjenek fel, mint amilyenben mi éltünk 1989 előtt. Nem fogadhatjuk el, hogy fejünk fölött – rólunk, nélkülünk – csak az önérdekeiket követő hatalmasságok döntsenek. Vissza kell utasítanunk, hogy a „televíziós forradalom” – és ellenforradalom – pártkatonái feléljék a jövőnket! Most ez várna reánk – ha szótlanok és tétlenek maradnánk. És ez elsősorban nem „magyar kérdés” – még csak nem is „román”. Az egész kelet-közép-európai rendszerváltozás, a demokratikus egyesült Európa ügyét árulnánk el, hogyha sorsunkba belenyugodnánk. Kezdeti szabadságharcunkat azáltal tetőzhetjük be, hogyha „igazságharcunkat” is végigvisszük. A Temesvári Társaság júliusi Felhívásában vészjelzést adott le: „Polgártársak! A demokrácia veszélyben van Romániában!” A Temesvári Kiáltvány szellemében, ezzel együtt, a Diktatúra-Ellenes Szövetség megalakítását kezdeményezte. Nekünk, erdélyi magyaroknak többszörösen is minden okunk megvan arra, hogy csatlakozzunk ehhez a Szövetséghez.”
Pap István
erdon.ro

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k

Gabriel Catalan: A kommunizmus elítélése
(Részletek egy hosszabb tanulmányból)
Immár közel hét év telt el azóta, hogy Traian Băsescu elnök a Román Parlamentben 2006. december 18-án hivatalosan elítélte azt a kommunista rendszert, amely országunkban volt, vállalva a („Végső”?!) Jelentést, amelyet a Vladimir Tismăneanu által vezetett bizottság szerkesztett. A bizottság hivatalos neve: a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Enöki Bizottság. Miután az Elnöki Hivatal honlapján hosszasan csíszogatták (többször is változtattak rajta, korrigálták), ez a jelentés 2007 novemberében végre megjelent könyv alakban is a Humanitas Kiadó gondozásában, egy rangos belföldi könyvvásár alkalmából.
2008-ban a Polirom Kiadó tankönyvet jelentetett meg O istorie a comunismului din România (A romániai kommunizmus egyik története) címmel az IICCR – a Romániai Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet – megbízásából; 2009-ben pedig megjelent e könyv második és javított kiadása, ugyancsak az említett kiadónál. Ez volt a Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Tanácsadó Bizottság (2007—2009) egyetlen nagy műve, amelynek az volt a fő feladata, hogy megvizsgálja, miként léptetik életbe a téma feldolgozására létrehozott első elnöki bizottságnak a fentebb említett, Végső Jelentésében megfogalmazott ajánlásokat, valamint hogy tanácsokat adjon az állam elnökének azzal kapcsolatban, hogy hol tartanak az említett ajánlások életbeléptetését illetően, továbbá az, hogy használható megoldásokat kínáljon a menet közben feltárt problémák megoldását elősegítő stratégiák kidolgozásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bizottság fennállásának egész ideje alatt csupán Vladimir Tismăneanu „helyettesei”, a két koordinátor: Cristian Vasile és Dorin Dobrincu kapott fizetést az Elnöki Hivataltól, olyant, mintha elnöki tanácsadók lettek volna, a többi bizottsági tagnak legfeljebb az utazási és elszállásolási költségeit számolták el.
Úgyszintén meg kell említenünk, hogy 2012-ben a iaşi-i Polirom Kiadónál megjelent egy újabb dokumentumkötet a kommunista időszakról, az első, amelyik a Ceauşescu-időszakkal foglalkozik, Istoria comunismului din România. Vol. II: Documente. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) – A romániai kommunizmus története. II. kötet: Dokumentumok. Nicolae Ceauşescu (1965—1971) címmel. A kötet szerkesztői Mihnea Berindei, Dorin Dobrincu és Armand Goşu.
Ugyancsak említésre méltó, hogy 2007 júliusában megváltozott a Romániai Országos Levéltár (ANR) vezetősége, 2010 januárjában pedig a Securitate Archívumát Tanulmányozó Országos Tanácsé (CNSAS) is. Viszont mindaz az előrelépés, amit az ANR-ben Dorin Dobrincu vezérigazgató öt év alatt elért, meglehetősen kevés, rendkívül behatárolt, részleges ahhoz képest, amit a köz elvárt tőle. A kommunizmus időszakára vonatkozó dokumentumoknak csak egy kis részét bocsátotta a kutatók rendelkezésére, miközben azok, amelyeknek valóban nagy történelmi és ugyanakkor igazságszolgáltatási jelentőségük van (beleértve az Államtanács vagy az államfő törvényerejű rendeleteit, a Minisztertanács egyes határozatait illetve utasításait, miniszteri rendeleteket stb.) továbbra is titkosak maradtak, a vigilens levéltárosok és a belügyminisztérium régebbi valamint újabb alkalmazottai elrejtették azokat. Dorin Dobrincu 2009 decemberétől – a Belügyminisztérium átalakítása után – már csak igazgatói rangban végezte munkáját, 2012 júniusának közepéig, amikor Ioan Rus belügyminiszter úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg újabb hat hónappal a Dorin Dobrincu mandátumát, habár azt korábban megtette már kétszer. Ami pedig Dragoş Petrescut illeti, aki 2006 márciusától a CNSAS Kollégiumának a tagja, és akit Románia elnökének javaslatára 2010-ben a Kollégium elnökévé választottak, az általa elért valós sikerek is gyakorlatilag jelentéktelenek.
Semmi esetre sem valósult meg „a második célkitűzést”, nevezetesen: az ANR demilitarizálása, vagyis „a Romániai Országos Levéltár kivonása a Közigazgatási és Belügyminisztériumnak való alárendeltségből, abból az alárendeltségből, amelyet 1951-ben, a sztálini időszak kellős közepén helyezték, vagy legalább a Levéltár lényeges mértékű autonomizálása a Minisztérium vezetőségével való kapcsolatában, amelyben az abszurd titkosítást rákényszerítik”; és az sem valósult meg, hogy „a CNSAS-t segítse a titkosszolgálatokkal való nézeteltérések esetében, az átadni való dokumentumok kérdésben”, ellentétben azzal, miként azt Cristian Vasile úr fellengősen, s az ahhoz illő tudatlansággal és felületességgel állítja egy nemrég megjelent dicsőítő cikkében, amelynek a hivalkodó címe: Öt évvel a Végső Jelentés után. A kommunista rendszer – nem csupán szimbolikus – elítéléséről.
Valójában az ANR továbbra is a Belügyminisztérium keretén belül működő intézet, ugyanúgy miként 2007 júliusa előtt volt, továbbra is katonai egység státusa van, tökéletesen militarizált és gyakran abszurd procedúrák, módszerek, szokások és szabályzatok szerint működik, sőt a vezetősége megőrzött szinte minden együgyű reflexet, amit elődjeitől örökölt. A CNSAS pedig még kevésbé fejlődött jó irányba, pontosan olyan ferdén működik, mint korábban: a Kollégiumban éveken át üresen tátongott két hely (csak 2012-ben sikerült betölteni azokat), a működését meghatározó törvényes előírások továbbra is súlyosan csonkítják az intézmény jogait, viszont a CNSAS-nál továbbra is helye van a nepotizmusnak, a nemtörődömségnek és a hozzá nem értésnek, amit már alapításától fogva megszoktunk tőle (még akkor is, ha az utóbbi években átvett néhány dossziét a Securitate örökébe lépett titkosszolgálatoktól, ezeknek az iratcsomóknak a száma kevés, rendkívüli figyelemmel válogatták ki őket, és nehezen férhetnek hozzájuk az önálló kutatók; sőt a CNSAS birtokában lévő dokumentumok nagy részéről nincs minimális leltár, amely a közönség rendelkezésére állna, és az elemi irattári nyilvántartás is hiányzik, függetlenül attól, hogy a CNSAS mikor vette át a dokumentumokat).
Hát mindössze ennyit produkált egy bő „ötéves terv” alatt a romániai kommunizmus kései és bátortalan elítélése. A jelentés konklúzióiból következő és ott javasolt intézkedések közül egyiket sem léptették életbe. Való igaz, hogy rengeteget beszéltek a kommunista időszakról szóló múzeum létrehozásáról (különösképpen az utóbbi időszakban), de mindmáig nem találtak elegendő pénzalapot hozzá, és megfelelő helyiséget sem; szó volt a hajdani politikai foglyoknak szánt kártérítés növeléséről, és ígéretek is elhangzottak erről; de a lusztrációs törvény tervezetét időtlen időkig halogatják, sőt a rajta végzett módosításokkal lényegében elferdítették a készülő jogszabályt azok a parlamenti tagok, akik szorosan kötődnek, közvetlenül vagy közvetve (értsd: családtagjaik révén) a parancsuralmi múlthoz, a CNSAS pedig újból előszedte (jobban mondva folytatja) az ócska gyakorlatot: az igazság elrejtésének és az „erkölcsi halottak”-nak, vagyis a hazai politikai személyiségek többségnek tisztára mosását.
Érdemes megjegyeznünk, hogy 2008 decemberében meghalt Constantin Ticu Dumitrescu azok után, hogy egész éven át fúrták—faragták, amíg – nyilván negatív értelemben – radikálisan meg nem változtatták, azt a törvényt, amelynek alapján a CNSAS működik. Vagyis lemészárolták a 187/1999. számú törvényt (amely immár csupán halvány maradványa annak a jogszabálynak, amelyet eredetileg a Ticu törvényének neveztek). Az Alkotmánybíróság ugyanis a 2008. január 31-én hozott 51. számú Végzésével részben alkotmányellenesnek nyilvánította azt (lásd az eredményt, a 2008. november 14-i keltezésű 293. számú törvényt, amelyik a 24/2008. számú Sürgősségi Kormányrendelet törvényerőre emeléséről intézkedik. Ez a kormányrendelet az állampolgárnak a saját szeku-dossziéjához való hozzájutásáról és a Securitate dekonspirálásáról szól, s az ezt tartalmazó törvényt a Hivatalos Közlöny 2008. december 3-án megjelent 810. számában tették közzé).
Az hogy 2012-ben új nevek jelentek meg a CNSAS Kollégiumában: a nyolcvanas éveiben járó liberális, Dinu Zamfirescu, az IICCMER (a Kommunizmus Bűntetteit és a Román Száműzöttek Emlékét Feltáró Intézet) ügyvezető elnöke, aki jóllehet önként felfüggesztette liberális párti tagságát, hogy elfoglalhassa ezt a tisztséget a CNSAS Kollégiumában, mégis nyilvánvaló, hogy a törvény megszegésével illetve erőltetett/belemegyarázó értelmezésével lett oda kinevezve; a bukaresti Florian Bichir újságíró és ortodox teológus; Florin Abraham Szilágy megyei történész, aki a totatlitarizmusra szakosodott és Mihai Cioflâncă iaşi-i történész, aki a kommunizmus történetére és az antiszemitizmusra szakosodott, jelenlétükkel semmit, de semmit sem változtattak azon a betokosodott, politizáló és titkolózó módon, ahogyan ez az intézmény működik.
Nem szorulnak kommentárra azok a visszaélések, megkülönböztetések, zaklatások, lemondások, tiltakozások, szabálytalanságok valamint az a lehetetlen légkör, amit az IICCMER-ben az új vezetőség (a Muraru—Oprea—Zamfirescu-hármas) produkált, mert a tények önmagukért beszélnek, és tág teret kaptak a sajtóban valamit a blogokon, beleértve azt is, amit 2012-ben az Amerikai Egyesült Államok Kormányának a Jelentéséről készült összefoglaló ugyancsak megemlített az emberi jogok Romániában való tiszteletben tartásának a helyzetével kapcsolatban.
Sem a politikai pártok sem az államelnök semmit sem lépett előre a kommunista totalitárius múlttal való végleges szakítás ügyében. Ennek köszönhetően tartották meg magas állami tisztségekben a politikai és szekus múltjuk révén „beszennyeződött” személyeket, sőt közülük néhányat még jelentősebb tisztségekbe javasoltak. Példaként említjük egyes magasrangú szekus tisztek katonai előléptetését valamint olyan személyek kitüntetését, akik a kommunista totalitárius rendszer engedelmes kiszolgálói voltak, illetve kollaboráns magatartásuk révén kompromittálódtak (gondolunk itt Antonie Iorgovanra, Teoctist Arăpaşura vagy Dan Iosifra); és mindezt „a kommunizmust elítélő államelnök” aláírásával tették, azéval akinek a szekusdossziéját bezúzták illetve eltüntették, de aki név és szám szerint be van jegyezve a Securitate konstancai irattárában mint a IV. Igazgatóság kollaborátora, ezt bizonyítja több olyan dokumentum, amely a hadügyminisztérium Irattárában található. (Megemlítenénk itt: azoknak az RKP-tagok Jegyzékét, akik engedélyt kaptak arra, hogy a Securitate munkáját segítsék; a Konstancai Haditengerészeti Parancsnokságnak az információs hálózatot nyilvántartó Napló—Jegyzékét; továbbá a 00151392/29.09.1976. számú Átiratot, amellyel Traian Băsescu kollaboráns dossziéját átküldték a konstancai Securitatéhoz, más dokumentumok mellett); valamint hivatkozhatunk a Honvédelmi Minisztérium Hírszerzési Főigazgatóságának 2004—2005-ös levelezésére is, és tesszük ezt, mert legalábbis a SIE-nél és a SRI-nél államfőnkről semmi sem található ... egyelőre.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) mind a Călin Popescu Tăriceanu, mind pedig a Crin Antonescu vezetése alatt tagjai között tartotta, sőt méghozzá vezetői funkciókban, vagy tiszteletbeli vezetői funkciókban, a kompromittálódottakat (holott közülük nem egyet a CNSAS is leleplezett). Így Mircea Ionescu-Quintus a párt tiszteletbeli elnöke, Constantin Bălăceanu-Stolnici pedig a PNL Szenátusának az elnöke volt, és megtűrik őt a pártban azután is, hogy 2007 áprilisában beismerte, együttműködött a Securitatéval – és persze az akadémikusi székét is megőrizte Stolnici úr. Dan Ilie Morega csak 2010 júniusában lépett ki a pártból és mondott le a PNL Gorj megyei szervezetének ideiglenes elnöki tisztségéből, amikor egyébként is lejárt a mandátuma, és független képviselőként továbbra is van jelen a parlamentben. Teodor Meleşcanu (a DIE, a külföldi hírszerzési igazgatóság magasrangú tisztje), akárcak Ioan Ghişe, a brassói „antiterrorista” és igazságtevő képviselő. A DIE másik tisztjét, Daniel Dăianut pedig európai parlamneti képviselővé emelték azon az alapon, hogy gazdasági és pénzügyi téren rendkívül értékes szakember (sőt még a kommunista rendszerrel szembeni ellenállást illetően is!).
Ugyanakkor Marius Gheorghe Oprea és Stejărel Olaru – Călin Popescu Tăriceanu nemzetbiztonsági tanácsosai valamint a Securitate elleni és a kommunista nomenklatúra elleni kampány „élharcosai” – megelégedtek néhány kilátástalan, apró balhéval, s a tiltakozásuk egyre félénkebb lett, kifullasztották azt a magas állami tisztséggel járó előnyök és kiváltságok (pénz, szolgálati lakás, autó, titkárnők, külföldi utak, jelöltség az európa parlamenti helyekre, de a pártbeli tisztségek is, sőt főnöki tisztségek a titkosszolgálatoknál, feltűnés a sajtóban, befolyás a közvélemény terén; egyszóval kiadós támogatást kaptak a gyors politikai karrierhez és nemcsak ahhoz). A Tăriceanu-kormány bukását követően és azután, hogy a PNL kilépett a Demokrata Párttal (PD) való koalícióból, az IICCR-ből IICCMER lett azáltal, hogy a Román Száműzöttek Emlékét Őrző Országos Intézetet (az INMER-t) egybevonták az IICCR-vel, s az intézet élére a „liberális” Marius Oprea és Stejărel Olaru helyébe Vladimir Tismăneanu került valamint a Băsescu-pártiak csapata (Ioan Stanomir, továbbá Mihail Neamţu, aki 2011-ben lemondott és az államfőt támogató politikai mozgalmat alapított, amely reformmozgalom kíván lenni, s a lemondott helyébe Cristian Vasile került, a csapatban pedig még ott van Bogdan Cristian Iacob és Dorin Dobrincu is, többek között).
Miután a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) korábbi igazgatója, Mihai Răzvan Ungureanu által vezetett Demokrata-Liberális Párti (PDL-s) kormány 2012 tavaszán siralmasan beadta a kulcsot, a Socialista—Liberális Unió (USL) által alkotott új hatalom – amelynek a főnökei: Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke és Crin Antonescu, a PNL elnöke – az IICCMER élére új vezető csoportot nevezett ki, amelynek tagjai: Dan Zamfirescu (aki az INMER főnöke volt 2003-tól, a megalapításától 2010-ig, amikor ezt az intézetet összevonták az IICCR-vel), továbbá az ifjú Dan-Andrei Muraru, Dorin Dobrincu helyettese és közeli munkatársa valamint Marius Oprea „fiacskája”, egy antiszemitizmusra és antikommunizmusra specializálódott másik történész. (Marius Oprea maga is visszatért az intézet Különleges Kutatási Főosztályának igazgatói székébe.) Az ANR vezetőségébe pedig kinevezték (2012 júniusában) Ioan Drăgant és (2012 augusztusában) Alina Pavelescu-Tudort. További változások: a nyugdíjazás előtt álló kolozsvári középkor-szakértő Ioan Drăgan, aki Fehér megyéből származik, 1989 óta a Romániai Országos Levéltár kolozsvári fiókjának volt a főnöke, ő lett a iaşi-i az igazgató Dorin Dobrincu helyett, aki visszatért a régi foglalatosságaihoz és szakmáihoz: a kommunizmus, az antiszemitizmus és a posztkommunizmus történetének kutatásához valamint társult egyetemi tanári beosztásához az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelemtudományi Karán a Copoura épült városba; Alina Pavelescu pedig, a tanulékony, ambíciózus, opportunista, áskálódó és komformista bukaresti hölgy, akit kezdetben éppen Dobrincu léptetett elő az ANR vezetőségi tagjává, majd 2011 szeptemberében az ANR bukaresti fiókjának a főnökévé, miután aligazgatóként összetűzött vele a korábban Nagy Mihály Zoltán által elfoglalt pozíció miatt. Nagy Mihály Zoltán az RMDSZ pártfogoltja, fiatal, magyar nemzetiségű történész, Szilágy megyéből származik, ugyanabból a faluból mint unokatestvére, Szabó Ödön képviselő, aki ugyanakkor az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke. Nagy Mihály Zoltánt szolgálati érdekből, még idejében, főtanácsosi posztba helyezték át (végrehajtó funkcióba) – s vajon hová? – az ANR nagyváradi fiókjához.
Ugyancsak miután 2009 szeptemberében megbukott a szociáldemokrata és demokrata liberális kormány s 2009 decemberében Traian Băsescut újraválasztották Románia elnökévé, 2011 szeptemberében lefektették Szociálista—Liberális Unió (USL) alapjait, a Demokrata Liberális Párt és a Traian Băsescu elleni szövetségét, Crin Antonescu liberálisai kéz a kézben menetelnek Victor Ponta szociáldemokratáival, és egyáltalán nem restellik, hogy számos nomenklaturista, szekurista vagy besúgó és korrupt személy van e két párt egyikében, másikában, ugyanúgy miként a Dan Voiculescu – konspiratív nevén Félix – szekus által vezényelt Konzervatív Pártban is, amellyel együtt néhány hónappal korábban, 2011 januárjában létrehozták az ACD-t, a Közép-Bal Szövetséget.
Talán érdemes megemlítenünk azt is, hogy milyen rendkívül gyorsan emelkedett a ranglistán két másik fiatal „liberális” és történész, akik nemrég még nagy szájjal harsogták a lusztrációt és a volt kommunisták leleplezését, jóllehet ezen fiatalok KISZ-es múltjuk miatt jobb lett volna, ha hallgatnak. Az egyik Mihai Răzvan Ungureanu, aki Iaşi-ból származik, jelenkori történelemre szakosodott, 1998 és 2001 között államtitkár volt, 2004 és 2007 között pedig külügyminiszter, Mircea Geoană, a hivatásos diplomata után következett ebben a tisztségben (Mircea Geoană 2001 és 2004 között volt Románia külügyminisztere.) M. R. Ungureanu a külügyminiszteri székből a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) igazgatói székébe került, ahol 2007 és 2012 között tevékenykedett, onnan pedig miniszterelnökké léptette őt elő Traian Basescu elnök. Rövid ideig, 2012 februárjában és májusában töltötte be ezt az újabb tisztségét, mert a parlament megszavazta az ellene szóló bizalmatlansági indítványt, és a fiatal miniszterelnöknek távoznia kellett. Jelenleg a Civil Erők nevű párt elnöke valamint a halottaiból föltámasztott Igazságosság és Igazság Szövetségé, amelynek másik tagja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt. T. R. Ungureanu egyúttal még Arad megyei szenátor és egyik lehetséges elnökjelölt a 2014-es választáson. A másik, ugyancsak szép karriert befutott fiatal „liberális” pedig Adrian Mihai Cioroianu. Ő craiovai, a jelenkori történelem szakértője, újságíró és esszéista, liberális párti szenátor volt, Mona Muscă-val és Mihăiţă Calimentével együtt a lusztrációs törvény kezdeményezője, aztán liberális képviselő volt az Európai Parlamentben és e parlamenti csoport (az ALDE) alelnöke, továbbá egy évig, 2007 és 2008 között a Tăriceanu-kormány külügyminisztere, gyakorlatilag Ungureanut követte ebben a tisztségben. Jelenleg, 2012-től, A. M. Cioroianu a Bukaresti Egyetem Történelemtudományi Karának dékánja. Ungureanu, aki a KISZ Központi Bizottságának póttagja volt, az új rendszerben a román külföldi hírszerző szolgálat igazgatója lett (a SIE-jé, amely szekusokkal megtömött titkosszolgálat, főleg a vezetőségében zsúfolódnak ők); Cioroianu pedig, aki szerényebb kommunista tisztségeket töltött be a líceumban és az egyetemen, külügyminisztersége idején tűnt ki, akkor bizonyította be rátermettségét többször is, hatalmas melléfogásokkal.
A Demokrata Párt megalakulása óta kitartóan folytatja a képmutatást, bekebelezett majminden ideológiainak titulált programot (hol szocialista, hol kereszténydemokrata, hol konzervatív, hol pedig liberális) és számos romániai politikai személyiséget, létrehozva a korrupció fölülmúlhatatlan lecsóját. Jelenleg PDL-nek hívják, miután magába olvasztotta – és eltüntette – a liberális pártból kiszakadt liberális-demokrata csoportot. Ezt a pártot továbbra is ugyanaz a FSN-ből, a Nemzeti Megmentési Frontból maradt klikk vezeti, felerősítve egyéb maradvánnyal: apró, harmad vagy negyedrangú helyi kommunista vezetőkkel, kommunista diákszövetségiekkel vagy KISZ-esekkel (mint Emil Boc, Vasile Blaga, Gheorghe Falcă, Cristian Rădulescu – akiket profi módon tisztára mosott a CNSAS). A PDL még tagjai közé emelt időközben üzletemberekké, feddhetetlen kapitalistákká lett szekus tiszteket, akik nemrég az EU és a NATO országaiban kémkedtek (mint Silvian Ionescu), továbbá „tősgyökres/valódi” liberálisokat, Traian Băsescu hűséges híveit, élükön Theodor Dumitru Stolojannal, aki fontos tisztviselő volt a Pénzügyminisztériumban Nicolae Ceauşescu idejében, majd Iliescu idejében is ugyanott folytatta magasba ívelő pályáját, előbb államtitkár lett, aztán pénzügyminiszter, végül pedig még feljebb jutott: 1991 és 1992 között miniszterelnök volt.
S hát a PSD-ről mit lehet még elmondani? Például azt, hogy ott trónol ma is Ion Iliescu a párt tiszteletbeli elnökeként, annak ellenére hogy első rangú nomenklaturista volt. Victor Ponta pedig, akit a „kis Titulescunak” becéznek, a PSD jelenlegi végrehajtó elnöke, politikai tekintetben Adrian Năstase édes gyermeke. Năstase csupán stratégiai megfontolásból vonult vissza egy lépésnyit: jelenleg a párt Országos Tanácsának az elnöke. Erre a PSD imidzsének javítása végett volt szükség, mert Năstase ellen több ügyben is bűnvádi eljárást indítottak (börtönbe is került stb.) Ponta Mircea Geoanăt, Ioan Geoană ceauşista tábornok fiát követte a párt élén, az alelnökök, végrehajtó titkárok és a szocdem vidéki „bárók” között pedig nagyjából ugyanazok a kommunista múltú vagypedig korrupt magatartásuk miatt megvetni való figurák nyüzsögnek, bár néhányan közülük, mint például Nicolae Văcăroiu vagy Octav Cosmâncă háttérbe húzódtak, de az említettek listája még mindig tekintélyes, gondoljunk csak a következőkre: Constantin Niţă, Ioan Chelaru, Liviu Dragnea, Ion Stan, Gheorghe Nichita, Ioan Mircea Paşcu, Constantin Nicolescu, Dan Nica, Marian Vanghelie, Viorel Hrebenciuc, Marian Oprişan, Ion Vasile, Radu Mazăre, Ilie Sârbu. S hozzájuk társultak a fiatal „szocialisták”, az újabb bimbók mint Corina Creţu, Titus Corlăţean, Nicolae Bănicioiu, Robert Negoiţă, Oana Niculescu-Mizil, Dan Şova, Cristian Rizea, Daciana Sârbu-Ponta.
[…]
De a vallási vezetők sem szállnak síkra az igazi lusztrációért, többségük ugyanis még 1990 előtt került magas egyházi tisztségbe. A múlt köde lepi be a legtöbb idősebb egyházi vezető életrajzát, az ortodoxokét, a katolikusokét (sőt a görögkatolikusokét), a protestánsokét (beleértve a neoprotestáns szekták vezetőit is), a CNSAS ugyanis nehezen dekonspirálta néhány ortodox főpap együttműködését a Securitatéval. És a fiatal egyházi vezetők is tartózkodóan viselkednek a lusztrációt illetően, ők politikai okokból teszik ezt, féltik a karrierjüket, vagypedig szolidaritásból illetve rosszul értelmezett papi titoktartásból, egyes esetekben pedig (gondolok itt a főrabbira és a nagy muftira, mindkettő rendkívül fiatal) szóba jöhet a közöny is, illetve a tájékozatlanság. Daniel Ciobotea ortodox pátriárkáról például azt gyanítják, hogy együttműködött a Securitatéval, ugyanis a DIE 36 046-os számú – és ki hitte volna: éppen ő a„konspiráció végett” 1989. december 23-án megsemmisített – egyik dossziéjának a címszereplője (Micsoda balszerencse, mon cher!). Ioan Robu érsek pedig, a bukaresti római katolikus egyházmegye főpapja ugyancsak hasonló helyzetben van, mert annak ellenére, hogy a CNSAS nem talált (vagy nem találhatott) még olyan szekus dossziét, amelynek ő a címszereplője, mindenképpen tekintetbe kell venni azt, hogy Ioan Robut 1983-ban Nicolae Ceauşescu jelölte ki erre a tisztségre, és a kommunizmus utolsó hat esztendejében Robu érsek rendkívül fontos szerepet töltött be a belföldi és a külföldi propagandájában, egyik vezetőségi tagja volt a Szocialista Demokrácia és Egység Frontjának (a FDUS-nak), résztvett a diktátor istenítésében, az USA-val való kereskedelemi kapcsolatban a legnagyobb kedvezmény elvének megőrzésére tett kísérletekben, valamit a nemzetközi közvélemény félretájékoztatásában az országban uralkodó valóságos szociális, gazdasági, politikai és vallásügyi helyzetről.
A romániai civil társadalmat magát is, akárcsak a közvéleményt egyre kevésbé érdekli ez a kérdés, miközben mind az értelmiségieknek, mind az egyszerű állampolgároknak megélhetési gondjaik vannak. A Román Akadémiát és a romániai egyetemeket az „aranykorszakbeli dinoszauruszok és mamutok” ellenőrzik. A hazai civil szervezetek: a Társadalmi Párbeszéd Csoport (GDS), a Polgári Szövetség (Alianţa Civică), a Pro-Democraţia, a Transparency International, az Emberi Jogokat Védő Liga (LADO), a Romániai Akadémiai Társaság, az Emberi Jogok Védelmének Romániai Egyesülete (APDOR-CH) és a többiek mind vérszegények, mozgásképtelenek és teli vannak a Securitate egykori munkatársaival, vagyis hamis disszidensekkel, valamint a civil szféra olyan fiatal vezetőivel, akik unják a romániai társadalom erkölcsi megtisztítását, elsősorban inkább a mai közélet pénzügyi, kulturális vagy sajtóbeli vonatkozásai foglalkoztatják őket vagypedig a diszkrimináció elleni küzdelem jelenlegi tendenciái: a nemi, a szexuális érdeklődéssel kapcsolatos, az etnikai, a vallási és a vallási felfogással szembeni megkülönböztetés megszüntetése, továbbá a sajtó, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a közigazgatás, a börtönök és a politikai élet megfigyelése.
Következésképpen megállapíthatjuk, hogy kommunizmus (kizárólag elméleti, formális) elítélése körüli nagy ricsaj, úgy tűnik, előre megfontolt akció volt, amelynek ugyanúgy alanyai mind a hatalmon lévők, mindpedig az ellenzék szerepében ügyködő hazai politikai erők valamint a Securitatéból született titkosszolgálatok, közös törekvésük az, hogy a választók és a Nyugat számára kipipáljanak egy „tartalom nélküli forma” feladatot, s egyben lejárassanak minden valóban kommunizmusellenes tiltakozást és civil követelést, hogy aztán a jó mioritikus hagyománynak megfelelően a kommunista múlttal való szembenézést, ezt az ország demokratikus jövője szempontjából életfontosságú kérdést viszonylagossá tegyék és minimalizálják, vagyis elföldeljék végképp.
Utóirat. Hozzátenném, hogy nem vagyok híve a kommunizmusellenességel és a Tismăneanu Jelentéssel kapcsolatos baloldali elméleteknek, negativista vagy relativizáló kritikáknak illetve vélekedéseknek, miként nem értek egyet a kommunizmusról való nosztalgiázással (a nomenklaturistáknak, a szekusoknak valamint a marxizmus bármelyik típusának a szimpatizánsaival) sem.
Fordította: Zsehránszky István
Maszol.ro

Magyar név az alternatív pribéklistán
Saját, harmincöt nevet tartalmazó „pribéklistát” tett közzé a Lelki milícia (Miliţia Spirituală) nevű civil szervezet, amely elégedetlen amiatt, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) a saját, ugyancsak harmincötös listájáról eddig csupán két nevet tett közzé.
A lista szerzője az intézet egy korábbi munkatársa, Mihai Burcea, aki egy, az IICCMER vezetése és közötte kirobbant konfliktus miatt távozott. A lista bevezetőjében bírálják is az IICCMER-t, amiért az „elképesztő kijelentéseket tett a kommunista elnyomás történetéről”, valamint azért is, mert – a szerző szerint – az intézet fegyverként használja a közzé tett neveket és a volt politikai foglyok traumáit a Traian Băsescu államfővel, és az intézetet korábban vezeti Vladimir Tismăneanuval vívott harcban.
Megjegyzik azt is, hogy beadvánnyal fordultak az intézethez, hogy az kiadja a további 33 érintett nevét, azonban az megtagadta ezt. A lista – amelyen az eddig az IICCMER által nyilvánosságra hozott két név, az Alexandru Vişinescué és a Ion Ficiorué nem is szerepel – a bukaresti Országos Központi Történeti Archívum, a Büntetés-végrehajtás Országos Igazgatóságának Archívuma, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívuma, szakdolgozatok és a túlélők visszaemlékezései alapján készült. A dokumentum a szekuritáté, a milícia és a büntetés-végrehajtás egykori, ma is élő magas rangú alkalmazottjai mellett katonai ügyészek és bírák nevét is tartalmazza. Olyan személyekről van szó, akik közreműködtek politikai foglyok elítélésében, vagy a munkatáborok, politikai börtönök parancsnokaiként a megkínzásukban.
A listán számos hírhedt romániai büntetés-végrehajtási intézmény és kényszermunkatábor működtetői szerepelnek. Megtalálható rajta egy magyar hangzású név is: a Szatmár megyei Mikolán 1926-ban született Babicsák Antoné (valószínűleg Antal), aki alezredesi rangban vonult nyugállományba, és miután 1951-ben egy ideig a szatmárnémeti börtönben volt börtönőr, a jilavai büntetés-végrehajtási tisztképzőbe küldték. A Duna-Deltában működő kényszermunkatáborok irányításában játszott jelentős szerepet, ő volt a peripravai láger parancsnoka. 1977-ben vonult nyugállományba.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER augusztus elején jelentette be, hogy harmincöt fős listát állított össze aolyan egykori személyekről, akik a kommunista rendszer börtöneiben politikai foglyokat kínoztak vagy öltek meg. Eddig azonban csak két nevet hoztak nyilvánosságra, ellenük népirtás miatt tettek feljelentést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
A Ceausescu-diktatúrát megdöntő népfelkelés 24. évfordulóján Tőkés László volt temesvári lelkipásztor egy sajtótájékoztató keretében bejelentette az 1989-es Temesvári Emlékbizottság megalakulását. Ezen alkalomból Temesváron, a forradalom kitörésének első és szimbolikus helyszínén ma, 2013. december 15-én a tőle jogtalanul elvitatott Románia Csillaga érdemrendet az Emlékbizottságnak adományozta.
Tőkés László N Y I L A T K O Z A T A
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szegezi nekünk a helyzet- és lelkiismeret-vizsgálatra késztető kérdést Illés próféta, majd pedig ugyanő rögtön el is igazít bizonytalankodásunkban ekképpen: „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” (1.Kir 18,21).
A próféta szavával hangzik egybe Krisztus tanítása: „Senki sem szolgálhat két Úrnak… Nem szolgálhatok Istennek és a Mammonnak” (Mt. 6,24).
Mammon a Pénz, Baál a Hatalom bálványa, illetve jelképe a Szentírásban. Az Isten- és emberellenes diktatúrák pénzzel és hatalommal tartották uralmuk alatt a lelkeket. Ceausescu idejében inkább a zsarnoki megfélemlítés tartották fogságban őket, utóbb, a posztkommunizmus időszakában pedig az anyagiak, az érdekek, a korrupció vették át a hatalom szerepét.
Mindkettőtől meg kell szabadulnunk – immár végérvényesen. A kommunista önkényuralom bukásához vezető temesvári felkelés 24. évfordulóján azáltal emlékezünk hitelesen, és akkor maradunk hűek temesvári református gyülekezetünkhöz – egykori önmagunkhoz –, valamint a szabadságért életüket feláldozó vagy kockáztató Temesvár népéhez, hogyha az emberi uralommal szemben Isten előtt hajlunk meg, és az ő igazságához ragaszkodunk – azonképpen, amiként Péter és apostoltársai tesznek bizonyságot erről: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel. 5,29). 1898 szent várakozásokkal teli adventjében nekünk is ez volt az igei jelmondatunk és meggyőződésünk, amikor a kollaboráns püspöki önkénnyel, valamint az ateista Ceausescu-rezsimmel bátran szembeszállunk református közösségünkben.
Egy egészen friss közvéleménykutatás felmérése szerint országunk polgárainak közel a fele úgy ítéli, hogy a kommunizmus jobb volt Románia számára, mint ami utána következett. A felmérés sokkoló adatai arra vallanak, hogy – bibliai szóhasználattal élve – Románia népe „kétfelé sántikál” a kommunista múlt és a demokratikusnak nevezett jelen között. Ez ügyben még az sem igazán jelenthet vigaszt, hogy a kommunizmus iránt nosztalgiát és illúziókat táplálók aránya Erdélyben az országos átlagnál alacsonyabb (44,4–43,1), míg Partiumban és Bánságban „csupán” 36,2%.
Viszonylagosan jobb temesközi–partiumi regionális eredményeink az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás folytatására és beteljesítésére indítanak bennünket. Más szóval: jövőnket az 1989-es alapokra kell helyeznünk, hogy a keservesen megszenvedett múltat, a Kondukátor sötét korát senkinek ne legyen oka visszasírnia.
Vaclav Havel véleménye szerint egy második rendszerváltozásra van szükség: a kommunizmus után a posztkommunizmust is meg kell buktatni a volt szovjet tábor országaiban.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tegnap tartott 10. évfordulóján mi is egy új rendszerváltozás mellett foglaltunk állást. A romániai kommunista visszarendeződés körülményei között ennek szükségessége: nyilvánvaló.
Az EMNT tegnapi ünnepi ülésén 1989 jövő évi 25. évfordulójára jubileumi emlékévet hirdetett. Ezzel együtt a temesvári felkelés egykori kiváltói – résztvevői és részesei – megalakították az 1989-es Temesvári Emlékbizottságot (lásd tagjainak névsorát mellékelve). Közös célunk az – melyben minden bizonnyal valamennyi romániai rendszerváltoztató erő és szervezet osztozik –, hogy ne hagyjuk ellopni a forradalmat, és a múlttal való szembenézés, valamint az igazság kimondása és az igazságtétel előmozdítása révén is továbblendítsük a 24 évvel ezelőtt elkezdődött demokratikus rendszerváltozás folytatását.
Európai szinten ugyanezeket a célokat és feladatokat vallja a magáénak az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja. A szomszédos Magyarországon viszont mostanság van megalakulóban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A rendszerváltozásnak kisebbségpolitikai, nemzetiségi téren is végbe kell mennie. A temesvári románok, magyarok, németek, szerbek, a különböző etnikai és vallási közösségek 1989 Szabadító Karácsonyán való összefogása arra figyelmeztet, hogy a romániai demokrácia próbaköve és – egyik –fokmérője a kisebbségi közösségek jogainak és egyenrangúságának biztosítása.
A „Steaua României” / Románia Csillaga érdemrend visszavonásának szándéka körül kialakult botrányos helyzettel kapcsolatban, találóan állapítja meg Borbély Zsolt politológus, hogy ez ügyben „az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében”. Az érdemrend becsületbíróságának múlt havi döntése vonatkozásában egyik román forradalmi harcos pedig ezt írta telefonüzenetében: „Minthogyha 1989 decemberében volnánk” („Parcă suntem în decembrie 1989”). Nem kétséges, hogy a Victor Ponta-féle neokommunista, álliberális kormány – miként az elmúlt negyed században mások is: nemcsak a magyaroktól, hanem Temesvár népétől akarja „ellopni” az 1989-es forradalmat, vagy legalábbis elvitatni és lekicsinyíteni az abban játszott, meghatározó szerepüket.
Válaszképpen ezekre a törekvésekre, ezennel Temesvár forradalmi felkelőinek és hőseinek ajánlom fel jelképes formában a Románia Csillaga lovagi érdemrendemet, mellyel a Tismăneanu-jelentést kezdeményező, a kommunista diktatúrát elítélő Traian Băsescu államelnök tüntetett volt ki, 2009 decemberében. A magas kitüntetéssel együtt méltán megilleti őket egész Románia elismerése.
Küszöbön álló Emlékévünk központi gondolata: az Igazság és békesség. Ésaiás próféta hirdeti, hogy: „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (És. 32,17). – Igazság- és szabadságharcunkat azért kell folytatnunk, hogy a kommunizmus visszahúzó örökségétől megszabadulva, végre igazi békességben és biztonságban élhessen országunk népe, és mi, magyarok is itthon érezhessük magunkat Erdélyben.
Temesvár, 2013. december 15.
Tőkés László
1989-es Temesvári Emlékbizottság
Tőkés László
Balaton Zoltán
Borbély Imre
Borbély Zsolt Attila
Gazda Árpád
Kabai József
Kincses Előd
Mátyus Ernő
Molnár János
Sepsy Béla
Sükösd Antal
Teleki László
Tolnay István

Tőkés: második rendszerváltást!
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)

Nyilatkozat – A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján az úrvacsora szereztetési igéjét idézzük. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – mondja tanítványainak Jézus (1.Kor.11,24), akiknek azt is meghagyja, hogy: „ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mt.16,24).
Kegyelettel és hálaadással emlékezzünk azokra, akik Mesterük szavát meghallgatva és cselekedve, keresztjét magukra vették, és úgy követték Őt. Ezen a napon, az istentelen kommunista diktatúra valamennyi áldozatára emlékezzünk, köztük is pedig azokra, akik krisztusi áldozatvállalásuk révén hitünk hőseivé váltak.
Márton Áron gyulafehérvári püspök nemcsak a katolikusok, hanem egész Erdély és valamennyi elnyomott védelmében viselt börtönt és szállt szembe a zsarnoksággal.
Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztor az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlása következtében szenvedett vértanúságot, hívei és népe szolgálatában.
Újvárossy Ernő építész a temesvári református gyülekezeti ellenállás oszlopos tagjaként, az 1989-es népi felkelés első áldozataként adta életét a szabadságért.
A kegyeletes emlékezésen túlmenően, személyes hitbeli példájuk arra kötelez bennünket, hogy az általuk mutatott úton tovább haladjunk, és a 25 éve elkezdődött rendszerváltozást győzelemre vigyük. A totalitárius hatalmak elleni küzdelemben nincs helye meghátrálásnak és megalkuvásnak.
Az ukrajnai hatalomváltozás intő figyelmeztetés arra nézve, hogy mindenfajta kommunista restaurációnak véget kell vetnünk. A magyar példa is a második, a végleges rendszerváltozásra indít bennünket. A kétharmados többséggel hatalomra került romániai posztkommunista kormányzattal az 1989-es temesvári forradalom örököseinek sem szabad kiegyezniük.
A Ceaușescu-diktatúra bukásának negyedszázados évfordulója mindnyájunkat szembenézésre és önvizsgálatra kötelez. Amikor „a kommunizmus áldozatairól” beszélünk, nem csupán az egykori üldözöttekre, bebörtönzöttekre és halálos áldozatokra emlékezünk – hanem valójában egész mai posztkommunista társadalmunkat a kommunista elnyomás áldozatának kell tekintenünk. Ennek megfelelően, a Tismăneanu-jelentés értelmében, egész megszenvedett társadalmunknak, ennek részeként pedig az erdélyi magyarságnak és kisebbségi egyházainknak is igazságot kell szolgáltatni. Igazság- és szabadságharcunkat tehát következetesen tovább kell folytatnunk.
Mindezeket figyelembe véve, A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja nem is annyira a múltról, hanem sokkal inkább a jelenről és a jövőről szól. Egész polgári társadalmunknak, valamint egyházainknak, kiváltképpen pedig a demokratikus politikai erőknek közös felelősségük és hivatásuk, hogy mindennapi szinten fölvegyék a harcot a kommunista visszarendeződés rendszerével, és az előttünk járók példáját követve, szembeszálljanak a hazugsággal, a gyűlölettel és a korrupcióval, és végre megvalósítsák a társadalmi igazságosság és megbékélés demokratikus – európai – rendszerét.
Nagyvárad, 2014. február 24.
Tőkés László, EP-képviselő és az EMNT elnöke
Erdély.ma,