Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Thuróczy János
5 tétel
2011. augusztus 17.
Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2012. december 15.
A székelyek
Kik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés.
Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét.
„Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János)
Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.”
„A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült.
Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István
Háromszék / Magyar Demokrata
Erdély.ma
Kik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés.
Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét.
„Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János)
Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.”
„A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült.
Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István
Háromszék / Magyar Demokrata
Erdély.ma
2014. február 1.
Többnyelvű magyar őstörténet és származás (4.)
Magyar krónikák a székelyekről
Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen.
Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Magyar krónikák a székelyekről
Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen.
Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. február 27.
Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,
2015. február 10.
Hiteles 10. századi adatok? – A csíkszentmihályi Sándor család genealógiája
A múlt héten a Kolumbán család 17. században készült genealógiájáról írtunk, most következzen a csíkszentmihályi Sándoroké, 1724-ből. Ez annál is érdekesebb, hogy volt, aki azt tartotta róla, a közvélekedés által hamisnak tartott Csíki székely krónika alapján állították össze, így maga is hamis, mások pedig azt, hogy a krónikát írták a családfa alapján.
1914-ben Sándor Imre kötetben adja ki a csíkszentmihályi Sándor család levéltárát, ebben találunk egy nagyon érdekes dokumentumot, amiről a kötet szerzője így ír: „A XVII. sz. végén, avagy a XVIII. sz. elején ismeretlen feljegyző összeállította a család leszármazását, melyet aztán Bocskor Sámuel csíki assessor 1724. jan. 5-én hitelesített. Ez a leszármazás kétségtelenül egyez a Csíki székely krónikával, tehát csakis annak alapján készülhetett. (…) Minden lehető tévedés elkerülése végett ezt az iratot nemcsak pontos és hű másolatban adom, hanem ezenkívül facsimiléjét is. Dr. Szádeczky Lajos a Csíki székely krónikáról írt munkájában arra az eredményre jut, hogy azt 1796 nyarán Sándor Zsigmond koholta. Állításait ezen egyetlen irat véglegesen megcáfolja, mert látjuk, hogy a krónika már 1724-ben, sőt még előbb is megvolt (...). Nem lehet vita tárgya, hogy a mi készen volt 1724-ben, azt mi szükség sem volt koholni 1796-ban.”
Magának a dokumentumnak is eléggé érdekes utótörténete van. 1797 nyarán Aranka György – a Csíki székely krónika eredetije után nyomozván – eljut a Sándor család egyik tagjához, Sándor Ignáchoz, aki azt mondja neki, hogy „az 1533-ban költ, és 1695-beli kézírás” (a Csíki székely krónika – szerk.) Sándor Zsigmondnál van, ezért nem tudja kiadni neki, viszont egy másik dokumentumra, a Sándor család genealógiájára hívja fel a figyelmet, amit Gyulafehérváron őriz Burján (Burián) Mihály kanonok, 1794-ig csíkrákosi plébános. Aranka hiába kéri az iratot a kanonoktól, az megtagadja annak leküldését a kolozsvári tudóshoz. Az irat után később nem érdeklődik senki, teljesen elfeledve hever először Gyulafehérváron, majd Budapesten, ahová a gyulafehérvári anyagot átszállították. Az 1910-es években Sándor Imre fedezi fel újra, az 1930-as években Endes Miklós még látja. Az 1956-os forradalomkor tűzvész pusztít az országos levéltárban, a Sándor családra vonatkozó anyag megég, szinte teljesen megsemmisül. Amikor két éve kerestem a genealógiát, nem találtam meg, így arra gondoltam, a tűzben ez is tönkrement – szerencsére Csutak Bodroghy Attila történész nagyobb szerencsével járt, és megtalálta.
Az eredeti dokumentum alapján megállapítható, hogy annak 1724-es datálásához nem fér kétség, ugyanis a hitelesítő Bocskor Sámuel kézírása több, az 1720–1730 közötti időből származó okiraton megmaradt, a kézírás ugyanaz.
A családfa egészen Taksony vezér idejéig, a 10. századig megy vissza. A törzsök Sándor Ippolito a Csíki székely krónika Upoletével azonosítható, Zandirhám főrabonbán fiával, nála található az egyetlen mesés elem is, miszerint 136 évig élt. Több követ is van a családban, az egyik a Szent István küldöttje a pápához, a másik Aba Sámuelt képviseli Lengyelországban stb. Vannak benne teljesen reálisnak tűnő részek, amelyek elmondják, az illető leány mennyi pénzt, mit kapott perefernumként (teljesen elképzelhető, hogy a családi levelesládában éppen ilyenfajta dokumentumok maradtak fent, amikből a családfát összeállították). Regényes egy táblázat, az szent, első ránézésre azt mondhatjuk, az 1724-es összeállító nagyon a hasára ütött, kivált, mikor nyolcszáz évvel azelőtti személyekről ír.
Van viszont benne egy mondat, ami megváltoztat mindent. A „truncus”, a „törzsök” Sándor Ipolito, Toxus főkapitánynak (Taksonynak) ítélőmestere volt hadakban, mondja a genealógia, aki nem egyebet csinált, mint a „lopókat, tolvajokat ketté meczette”. Ugyanezt mondja az 1533-ban született, 1796-os másolatból fennmaradt Csíki székely krónika is, miszerint a rabonbán feladata, hogy „a közönség végezéseit kihirdesse, azoknak általhágóit megbüntesse, s ezek az ő lakhelyében előtte ketté vágattassanak” (3. vers).
Ennek a kettémetszésnek viszont nagyon is történelmi alapja van. Erdélyi László – nem ismerve az 1724-es genealógiát – szépen kimutatja, hogy a Csíki székely krónikát azért nem írhatták 1533-ban, sőt 1746 előtt, mert beszél a kettévágásról. A kora középkori krónikákat már rég elfelejtették, mondja Erdélyi, és újrafelfedezésük később történik: „1746-ban adta ki Schwandtner Thuróczy krónikáját, Horányi pedig 1782-ben kétszer nyomatta ki Kézai krónikáját, melyekben megvan az, hogy a hunn község rectort választott főbíróul és kettévágatta azt a hunnt, ki méltatlanul viselkedett”. Azaz Erdélyi szerint – és igaza van – 1746 előtt nem lehetett a kettévágásról beszélni, mert nem tudhatott arról senki.
Nos, az 1724-es genealógia és a Csíki székely krónika mégis szólnak erről – minderre egyetlen lehetséges magyarázat van: az, hogy valamilyen régi, eszerint hiteles irattal rendelkeztek erről. És ha a genealógia egyik, méghozzá legkorábbi, 10. századi adata hiteles, akkor miért ne lehetne valós a többi is? Szerintem semmi okunk a Sándorok családfáját hiteltelennek tekintenünk, mi több, azt akár hasznosítani is lehetne a székelyek történetének kinyomozása közben.
A Sándor család leszármazása
10. század
Truncus [törzsök] Sándor Ipolito. Vixit annos 136 [élt 136 évet]. Ez Toxus [Taksony] főkapitánynak itélőmestere volt hadakban. Lopókat, tolvajokat ketté meczette. Uxor [felesége] Foelicita Ország de Gibárt. Filii [fiai] Sándor István,* Sándor Péter, Sándor Gáspár,** ez a Dunántúl telepedett meg. Filiae [lányai] Sándor Marina, Sándor Apolonia. Ezek apáczák lettek.
** Sándor Gáspár. Ez pogányból megkereszteltetik keresztények első (fejedelme?) Géza, Toxus főkapitánynak fia idejében.
11. század
* Sándor István. Uxor Magyar Victoria. Filii Sándor Mihály. Uxor Catharina, német leány, sine semine deficialt [magtalanul halt el]. Sándor István.*** Sándor Albert Szt. István király követje volt Rómába a pápához. Sándor Sámuel. Filiae Sándor Christina, Sándor Mária. Sándor Magdaléna. Ezek sine semine. [magtalanok]
*** Sándor István. Ez Aba negyedik magyar királytól Lengyelországba követül küldetett a királyhoz Erdély részéről. Lengyelországban házasodván meg, a felesége parafernumába adatott húszezer hatszázhatvan lengyel forintok. Uxor Francisca Mechtilda de llvo ex Polonia. Filius unus Sándor László.
Sándor László. Uxor Kamuti Anna. Filii Sándor Gergely.
(...) 13. század
* Sándor István. Ez volt legelső vicekirálybirája Felcsikszéknek. Addig Udvarhelyszékre jártak ki törvényre. Uxor Ugrón Kata, filius unus Sándor István.
Sándor István. Uxor Apor Anna. Filii Sándor Péter.** Sándor Mihály. Ez egy Franciscanus barátot ölt volt meg Borsua mellett, lakodalmi solemnitasban, beléje garáználkodván a barát. Kinek is Rómába kellett menni a pápához propter excommunicationem [kiátkozás terhe alatt]. Onnan megjővén esztendeig Görgényben raboskodott maga jóakaratjából, pro poenitentia [bűnbánatért]. (…) 15. század
Sándor Péter. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik. [Felcsík alkirálybírája volt] Uxor Nemes Borbála, Nemes Balázs leánya. Filii Sándor István. Ez váltatott meg tatárrabságból 4000 tallérokkal. Sándor Mihály.*** Sándor János *
*** Sándor Mihály. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik [Felcsík alkirálybírája volt] . Uxor sz. miklósi Gurzó Anna. Filius Sándor Mihály +. Filia Sándor Borbála, mely is költ Mihács Miklóshoz.
Sándor Mihály. Uxor Miko Judit, sine semine. Itt leányágra szakadott a szt. mihályi jószágnak fele.
(…) 17. század
** Sándor István. Uxor Imecs Borbála. Filiae Ágnes és Kata. Katát vette ilyefalvi Bialis János.
*** Sándor Péter. Uxor Székely Julia kilyéni. Filii Sándor Ferencz, János, Péter, Pál.
Székely Hírmondó
Erdély.ma
A múlt héten a Kolumbán család 17. században készült genealógiájáról írtunk, most következzen a csíkszentmihályi Sándoroké, 1724-ből. Ez annál is érdekesebb, hogy volt, aki azt tartotta róla, a közvélekedés által hamisnak tartott Csíki székely krónika alapján állították össze, így maga is hamis, mások pedig azt, hogy a krónikát írták a családfa alapján.
1914-ben Sándor Imre kötetben adja ki a csíkszentmihályi Sándor család levéltárát, ebben találunk egy nagyon érdekes dokumentumot, amiről a kötet szerzője így ír: „A XVII. sz. végén, avagy a XVIII. sz. elején ismeretlen feljegyző összeállította a család leszármazását, melyet aztán Bocskor Sámuel csíki assessor 1724. jan. 5-én hitelesített. Ez a leszármazás kétségtelenül egyez a Csíki székely krónikával, tehát csakis annak alapján készülhetett. (…) Minden lehető tévedés elkerülése végett ezt az iratot nemcsak pontos és hű másolatban adom, hanem ezenkívül facsimiléjét is. Dr. Szádeczky Lajos a Csíki székely krónikáról írt munkájában arra az eredményre jut, hogy azt 1796 nyarán Sándor Zsigmond koholta. Állításait ezen egyetlen irat véglegesen megcáfolja, mert látjuk, hogy a krónika már 1724-ben, sőt még előbb is megvolt (...). Nem lehet vita tárgya, hogy a mi készen volt 1724-ben, azt mi szükség sem volt koholni 1796-ban.”
Magának a dokumentumnak is eléggé érdekes utótörténete van. 1797 nyarán Aranka György – a Csíki székely krónika eredetije után nyomozván – eljut a Sándor család egyik tagjához, Sándor Ignáchoz, aki azt mondja neki, hogy „az 1533-ban költ, és 1695-beli kézírás” (a Csíki székely krónika – szerk.) Sándor Zsigmondnál van, ezért nem tudja kiadni neki, viszont egy másik dokumentumra, a Sándor család genealógiájára hívja fel a figyelmet, amit Gyulafehérváron őriz Burján (Burián) Mihály kanonok, 1794-ig csíkrákosi plébános. Aranka hiába kéri az iratot a kanonoktól, az megtagadja annak leküldését a kolozsvári tudóshoz. Az irat után később nem érdeklődik senki, teljesen elfeledve hever először Gyulafehérváron, majd Budapesten, ahová a gyulafehérvári anyagot átszállították. Az 1910-es években Sándor Imre fedezi fel újra, az 1930-as években Endes Miklós még látja. Az 1956-os forradalomkor tűzvész pusztít az országos levéltárban, a Sándor családra vonatkozó anyag megég, szinte teljesen megsemmisül. Amikor két éve kerestem a genealógiát, nem találtam meg, így arra gondoltam, a tűzben ez is tönkrement – szerencsére Csutak Bodroghy Attila történész nagyobb szerencsével járt, és megtalálta.
Az eredeti dokumentum alapján megállapítható, hogy annak 1724-es datálásához nem fér kétség, ugyanis a hitelesítő Bocskor Sámuel kézírása több, az 1720–1730 közötti időből származó okiraton megmaradt, a kézírás ugyanaz.
A családfa egészen Taksony vezér idejéig, a 10. századig megy vissza. A törzsök Sándor Ippolito a Csíki székely krónika Upoletével azonosítható, Zandirhám főrabonbán fiával, nála található az egyetlen mesés elem is, miszerint 136 évig élt. Több követ is van a családban, az egyik a Szent István küldöttje a pápához, a másik Aba Sámuelt képviseli Lengyelországban stb. Vannak benne teljesen reálisnak tűnő részek, amelyek elmondják, az illető leány mennyi pénzt, mit kapott perefernumként (teljesen elképzelhető, hogy a családi levelesládában éppen ilyenfajta dokumentumok maradtak fent, amikből a családfát összeállították). Regényes egy táblázat, az szent, első ránézésre azt mondhatjuk, az 1724-es összeállító nagyon a hasára ütött, kivált, mikor nyolcszáz évvel azelőtti személyekről ír.
Van viszont benne egy mondat, ami megváltoztat mindent. A „truncus”, a „törzsök” Sándor Ipolito, Toxus főkapitánynak (Taksonynak) ítélőmestere volt hadakban, mondja a genealógia, aki nem egyebet csinált, mint a „lopókat, tolvajokat ketté meczette”. Ugyanezt mondja az 1533-ban született, 1796-os másolatból fennmaradt Csíki székely krónika is, miszerint a rabonbán feladata, hogy „a közönség végezéseit kihirdesse, azoknak általhágóit megbüntesse, s ezek az ő lakhelyében előtte ketté vágattassanak” (3. vers).
Ennek a kettémetszésnek viszont nagyon is történelmi alapja van. Erdélyi László – nem ismerve az 1724-es genealógiát – szépen kimutatja, hogy a Csíki székely krónikát azért nem írhatták 1533-ban, sőt 1746 előtt, mert beszél a kettévágásról. A kora középkori krónikákat már rég elfelejtették, mondja Erdélyi, és újrafelfedezésük később történik: „1746-ban adta ki Schwandtner Thuróczy krónikáját, Horányi pedig 1782-ben kétszer nyomatta ki Kézai krónikáját, melyekben megvan az, hogy a hunn község rectort választott főbíróul és kettévágatta azt a hunnt, ki méltatlanul viselkedett”. Azaz Erdélyi szerint – és igaza van – 1746 előtt nem lehetett a kettévágásról beszélni, mert nem tudhatott arról senki.
Nos, az 1724-es genealógia és a Csíki székely krónika mégis szólnak erről – minderre egyetlen lehetséges magyarázat van: az, hogy valamilyen régi, eszerint hiteles irattal rendelkeztek erről. És ha a genealógia egyik, méghozzá legkorábbi, 10. századi adata hiteles, akkor miért ne lehetne valós a többi is? Szerintem semmi okunk a Sándorok családfáját hiteltelennek tekintenünk, mi több, azt akár hasznosítani is lehetne a székelyek történetének kinyomozása közben.
A Sándor család leszármazása
10. század
Truncus [törzsök] Sándor Ipolito. Vixit annos 136 [élt 136 évet]. Ez Toxus [Taksony] főkapitánynak itélőmestere volt hadakban. Lopókat, tolvajokat ketté meczette. Uxor [felesége] Foelicita Ország de Gibárt. Filii [fiai] Sándor István,* Sándor Péter, Sándor Gáspár,** ez a Dunántúl telepedett meg. Filiae [lányai] Sándor Marina, Sándor Apolonia. Ezek apáczák lettek.
** Sándor Gáspár. Ez pogányból megkereszteltetik keresztények első (fejedelme?) Géza, Toxus főkapitánynak fia idejében.
11. század
* Sándor István. Uxor Magyar Victoria. Filii Sándor Mihály. Uxor Catharina, német leány, sine semine deficialt [magtalanul halt el]. Sándor István.*** Sándor Albert Szt. István király követje volt Rómába a pápához. Sándor Sámuel. Filiae Sándor Christina, Sándor Mária. Sándor Magdaléna. Ezek sine semine. [magtalanok]
*** Sándor István. Ez Aba negyedik magyar királytól Lengyelországba követül küldetett a királyhoz Erdély részéről. Lengyelországban házasodván meg, a felesége parafernumába adatott húszezer hatszázhatvan lengyel forintok. Uxor Francisca Mechtilda de llvo ex Polonia. Filius unus Sándor László.
Sándor László. Uxor Kamuti Anna. Filii Sándor Gergely.
(...) 13. század
* Sándor István. Ez volt legelső vicekirálybirája Felcsikszéknek. Addig Udvarhelyszékre jártak ki törvényre. Uxor Ugrón Kata, filius unus Sándor István.
Sándor István. Uxor Apor Anna. Filii Sándor Péter.** Sándor Mihály. Ez egy Franciscanus barátot ölt volt meg Borsua mellett, lakodalmi solemnitasban, beléje garáználkodván a barát. Kinek is Rómába kellett menni a pápához propter excommunicationem [kiátkozás terhe alatt]. Onnan megjővén esztendeig Görgényben raboskodott maga jóakaratjából, pro poenitentia [bűnbánatért]. (…) 15. század
Sándor Péter. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik. [Felcsík alkirálybírája volt] Uxor Nemes Borbála, Nemes Balázs leánya. Filii Sándor István. Ez váltatott meg tatárrabságból 4000 tallérokkal. Sándor Mihály.*** Sándor János *
*** Sándor Mihály. Fuit viceiudex regius sedis Siculicalis superioris Csik [Felcsík alkirálybírája volt] . Uxor sz. miklósi Gurzó Anna. Filius Sándor Mihály +. Filia Sándor Borbála, mely is költ Mihács Miklóshoz.
Sándor Mihály. Uxor Miko Judit, sine semine. Itt leányágra szakadott a szt. mihályi jószágnak fele.
(…) 17. század
** Sándor István. Uxor Imecs Borbála. Filiae Ágnes és Kata. Katát vette ilyefalvi Bialis János.
*** Sándor Péter. Uxor Székely Julia kilyéni. Filii Sándor Ferencz, János, Péter, Pál.
Székely Hírmondó
Erdély.ma