"Doina Cornea szerint a román-magyar viszony mindig inkább politikai, mintsem etnikai probléma volt. A kormánynak szüksége van arra, hogy népe mindig féljen valamitől, ezért szuggerálja, hogy félni kell a magyaroktól. Nem állíthatja, hogy a magyarokat elnyomják, inkább vegzálják őket. Hibának tartja, hogy az RMDSZ nem informálta előzően a Demokratikus Konvenciót arról, hogy memorandumot küld az ET-nek. /Nick Thorpe (Kolozsvár): "Itt nem lesz erőszak" (a London Observerben megjelent cikk fordítása): Magyar Narancs, nov. 25./"

"A The Observer márc. 27-i számában Nick Thorpe beszámol a román titkosszolgálatról. "A régi Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ egy nyelven beszél."- írja. Az SRI szerint Magyarország továbbra is Erdély visszaszerzésén fondorkodik. /Magyar Hírlap, márc. 28./"

Újabb EMNP–RMDSZ-csörte: egymás rendezvényszervezési tehetségét bírálják
Elismerte kedden este Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, hogy a szövetség nem akarja közösen ünnepelni március 15-ét az Erdélyi Magyar Néppárttal (EMNP). A politikus erről az MTI-nek nyilatkozott azok után, hogy – amint arról lapunkban beszámoltunk – kiderült, külön szervez ünnepséget a két alakulat Nagyváradon, illetve az EMNP megkeresésére Kiss Sándor, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke leszögezte: „Bolondok vagytok? Választási évben?”.
Kovács ugyanakkor úgy fogalmazott, nem igaz az, hogy az RMDSZ nem akar közösen ünnepelni, hiszen minden magyar embert szívesen várnak a nemzeti ünnepre. Az EMNP-vel viszont azért nem akartak közös szervezést, mert – mint mondta – az elmúlt huszonkét évben az RMDSZ megmutatta, hogyan kell méltó módon megszervezni egy ilyen ünnepséget.
„Az EMNP semmi pluszt nem tudott volna hozzátenni egy ilyen rendezvény megszervezéséhez” – vallja a főtitkár, aki szerint az erdélyi magyarságnak „szégyenkeznie” kellett amiatt, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács milyen megemlékezést szervezett a temesvári 1989-es felkelés huszadik évfordulója alkalmából a bánsági városban, amint az szerinte a televíziós közvetítésen keresztül is követhető volt.
„Kovács Péter RMDSZ-es pártfőtitkár most már elszabadult hajóágyúként lő mindenre, amit ámokfutásában célpontként azonosít” – válaszolt tegnapi közleményében Kovács kijelentéseire az EMNP. „Azt elhisszük, hogy az ellopott forradalmunk és elrabolt demokráciánk posztkommunista nyerészkedőinek kínos volt Lech Wałęsa, Orbán Viktor, Emil Constatinescu rendszerváltó államférfiak temesvári jelenléte. Vagy Nick Thorpe, illetve a Joel David – Antal János szerzőpárosok angol nyelvű, valamint Mandics György, Gazdáné Mátyus Melinda, Molnár Kálmán magyar nyelvű könyveinek bemutatói zavarták a pártfőtitkár kényes ízlését? Esetleg a fekete március apropóján reaktivált román titkosszolgálat jelenlegi kényurai nem voltak megelégedve Szőczy Árpád Drakula árnyékában című filmjének premierjével? Netán a Koltay Gábor rendezte Gálaest nem tetszett az elvtársaknak?” – fogalmaztak a néppártiak, akik szerint éppen hogy az RMDSZ miatt kellett az elmúlt évtizedekben szégyenkeznie a romániai magyarságnak.
Krónika (Kolozsvár)

Nem volt idő lelkiismeret-furdalásra (Látogatóban egy kommunista pribéknél)
Florian Cormoșt 115 ember halálával vádolják. Az egykori munkatábor-parancsnok most 87 éves. Alkalmunk volt találkozni vele nagyváradi otthonában Nick Thorpe (BBC) és Kálnoky Boris (Die Welt) kíséretében egy nappal neve és a hivatalos vádemelés nyilvánosságra hozatala előtt.
A kétszobás nagyváradi panellakásban lányával, Eugeniával él, aki foggal-körömmel próbálja védeni idős édesapját. „Húsz éve vége a kommunizmusnak. Ezeket a dolgokat mindenki már rég elfelejtette. Az apám egy idős ember. Miért nem lehet őt békén hagyni?” – szüremlenek át indulatos szavai a konyhából. A nappaliban Cormoș úr ül. Arca kifejezéstelen és megviselt. 1952 végén lett parancsnok a munkatáborban ’53 tavaszáig, négy hónapot. Ez idő alatt a táborban 115 ember halt meg – derül ki a Cernavodăban található dossziékból. A halál oka főként éhség. Florian Cormoș körülbelül 3000 fogolyért felelt a csatornaépítés közben. „Én nem öltem meg senkit. Én csak egy bűnbak vagyok. Van jegyzőkönyv. Egy megbeszélésről a belügyminiszterrel, ott kell keresni. A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit csinálunk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyék egészségessé őket. Vagyis hogy haljanak meg minél hamarabb. Ez a rendelet Pavel Ștefantól jött, ő volt akkor a belügyminiszter” – magyarázza. A fent említett jegyzőkönyv sehol nem található. Cormoș nem győzte hangoztatni, hogy ő csak 12 ember haláláról tud. A lelkiismeret számára ismeretlen.
– Volt lelkiismeret-furdalása?
– Ilyesmire nem volt időm. Sok volt a gyűlés.
– Akkor nem halt meg 115 ember?
– Mit gondolnak, Auschwitzban voltam? – hangosan felnevetett. Aztán felmerültek benne a kérdések. Mi lesz most? Mit akarnak csinálni vele? „Jöjjenek, vádoljanak meg a világ összes bűnével, s röpítsenek golyót a fejembe! Elfáradtam” – mondta keserű arccal, egyszerűen, pátosz nélkül.
Kali Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mosakszik a hóhér (Beszélgetés egy kommunista munkatábor parancsnokával)
Nemrég hozta nyilvánosságra a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet vezetője, Andrei Muraru a harmadik nevet arról a listáról, amelyen 35 olyan, még életben lévő személy szerepel, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.
A most 87 éves Florian Cormoș a negyedik a listán, és egy nappal ügye nyilvánosságra kerülése előtt nagyváradi otthonában fogadta az egyetlen újságíróstábot, melynek hajlandó volt nyilatkozni életéről, múltjáról: Kálnoky Boriszt, a Die Welt riporterét, Nick Thorpot, a BBC munkatársát, a gyakornokként őket elkísérő Kali Ágnest és a tolmács szerepét vállaló Pap Istvánt. Cormoș 1953 elején mindössze négy hónapig volt a Cernavodă melletti Columbia munkatábor parancsnoka, és a bukaresti intézet kutatásaiból kiderült: az általa elrendelt embertelen bánásmód – erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét, és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában, és a táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét. Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetés-végrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A mostani beszélgetés során az idős, beteg ember zavaros, sokszor csapongó és önmagának is ellentmondó válaszaival ártatlanságát próbálta igazolni, mégis kikerekedik egy kép a Duna-csatorna kegyetlen munkatáborairól, az ott szolgálatot teljesítő parancsnokok viszonyulásáról. Ezért tartottuk érdekesnek és közlésre érdemesnek a február 10-én lezajlott beszélgetés Kali Ágnes által szerkesztett változatát.
– Igaz, hogy ön volt a columbiai táborban parancsnok 1952 végétől 1953 tavaszig? Florian Cormoș: Négy hónapig voltam ott, de nem is volt időm megismerni a munkatelepeket. A csatornánál nyolc egység volt. Én annál a kolóniánál találtam magam, ahová az összes, három év munka után legyengült, megbetegedett foglyot irányították. Éjszaka, amikor hozták őket a telepre, már a vonaton is meghalt egy. Hús sem volt már rajta, és ideadták nekem, hogy dolgozzak vele. – Hogyan került ön Cernavodă mellé, egy munkatábor élére? Önként vállalta a feladatot? – Nem, Nagyváradon végeztem a tiszti iskolát, és a milíciához helyeztek. Onnan kerültem át a munkatáborok igazgatóságához, aminek semmi köze nem volt a börtönökhöz. – Csak a tábor egy bizonyos részének volt a parancsnoka, vagy az egésznek? – Én Columbián voltam parancsnok, ott közel 2500–3000 fogoly volt, mindannyian nagyon legyengült állapotban. Behívták a parancsnokokat a Fegyházak Főigazgatóságához, a belügyminiszter, Pavel Ștefan ezt mondta: „elégedetlen vagyok magukkal, nem haladnak a csatorna munkálatai”. Mert az emberek valóban szabotálták a munkálatokat, és jól tették. Hogyan építsenek csatornát lapáttal és talicskával? És akkor Ștefan azt mondta: „elrendelem, hogy mától a fogolynál háromféle élelmiszer-fejadagot kell alkalmazni”. Napi 3200 kalóriából lett négyezer, másoknak 3200 kalóriát kellett volna kapniuk, és voltak, akik 2500 kalóriával maradtak. Azok közül haltak meg a legtöbben, akik 2500 kalóriát kaptak. Én nem ültettem gyakorlatba. Amikor később kérdezte a miniszter, hogy életbe ültettem-e utasítását, elmondtam, hogy nem sikerült, mert három konyhát kellett volna működtetnem, hogy teljesítsem ezeket a normákat. – A vád ön ellen úgy szólt, hogy a foglyok csak száz gramm kenyeret kaptak naponta, és több mint száz ember meghalt ebben a bizonyos táborban négy hónap alatt. – A 3200 kalóriás adagnál 750 gramm volt csak a kenyér. Hozták az egykilós kerek kenyeret, azt négybe vágták, és egy szeletet kivettek belőle. Egy fogoly három szeletet kapott. Kétezer kalóriával nem lehetett dolgozni.
– Volt-e írásos vagy szóbeli parancs Bukarestből vagy Pavel Ștefantól?
– Van jegyzőkönyv egy megbeszélésről a belügyminiszterrel.(egyelőre ilyen jegyzőkönyv nem került elő – szerk. megj.) A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit tegyünk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyük egészségessé őket. Vagyis haljanak meg minél hamarabb. Ez volt Pavel Ștefan akkori belügyminiszter rendelete. Később, amikor perbe fogtam a minisztert, az elnök megkérdezte: miniszter úr, önt azért hívtuk ide, mert Cormoș azzal vádolja, hogy törvényellenes rendeleteket adott, és ő ezt mondta: „Ez nem igaz. Minden, amit mondtam, mindaz, amit parancsba adtam, összhangban áll a szocializmus eszméivel.”
– Volt egy büntetőcella a táborban, és ha valaki valami szabályelleneset vétett, bezárták oda tíz, húsz, harminc napra...
– Ez is hazugság. Ezzel is vádoltak, de az egész per komédia volt. Semmi nem igaz. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és szabadlábra helyeztek, miután huszonhét napig nem vettem magamhoz ételt. Csont meg bőr voltam. Huszonhat éves voltam akkor. Jilaván töltöttem négy évet. A gyerekemet egy hónapos korában hagytam ott, és négyéves korában láttam viszont.
– Nem is létezett ilyen cella?
– Minden telepen volt zárka, ahol szigorúbbak voltak a büntetések. Én korábban a női tábor parancsnoka voltam. Felvetettem a főigazgatónak, hogy a nők nem képesek a csatornánál dolgozni. Megkérdezte, ki vagyok én, hogy ennyit akadékoskodom. Ott hat hónap alatt egyetlen nő sem halt meg, sőt, az egyik még szült is. Felvetettem, hogy szüntessék meg a tábort, és három hónap után megszüntették a hétszáz fős női telepet.
– Mennyire volt Columbia kegyetlen hely, és ön mennyire felelős azért, hogy ilyen volt? – 1949-ben létesítették a csatornát. Akkor nem haltak meg az emberek, 1950-ben nem haltak meg az emberek, 1951-ben sem, 1952-től kezdtek meghalni, mert nagyon le voltak gyengülve. A legfelháborítóbb rendelet a Pavel Ștefan belügyminiszteré volt.
– Volt-e lelkiismeret-furdalása abban az időben?
– Nem volt. Mint mondtam, Cernavodán nem volt időm az ujjamat sem rátenni semmire, mert látnom kellett az építőtelepeket, utána találkoztam a miniszterrel, sőt, elhívtak Konstancára is egy hónapra, úgyhogy három hónapot sem voltam ott.
– Teljesen ártatlannak érzi magát, és úgy érzi, nem követett el semmit?
– Hát persze hogy nem. Azt az ügyiratot nagyon sok gyűlölettel állították össze.
– Akkor mivel magyarázható, hogy most újra kutatnak?
– Nem tudom, mi fáj nekik. Miért nem nézik meg a jegyzőkönyvet? Tudom, mivel vádolnak, azzal, hogy meghalt tizenkét ember abban az időszakban. De már mondtam: az egyik már akkor meghalt, amikor én még nem is voltam ott. Ha valaki meghalt, akkor a törvényszéki orvos, az ügyész és a néptanács adott ki iratot. Ha én megöltem bárkit is, akkor azokban az iratokban szerepelniük kell. Csak egy ilyen iratot találjanak.
– Azt állítja, nem halt meg 112 ember Columbián ebben a négy hónapban?
– Hát hol voltam én, Auschwitzban?
– Milyen érzés volt önnek látni, hogy az elítéltek szenvednek? Milyen érzés volt, hogy nem tudott ez ellen semmit tenni?
– Mit tehettem volna, álltam volna a főnök elé? Lehet, hogy a kivégzőosztag elé küldött volna.
– De milyen érzés volt ott lenni?
– Csak én tudom. Ahogy az egyik parancsnok mondta: ti, foglyok egyszer kiszabadultok, de mi csak itt maradunk. – Az a háromezer ember, akiknek a parancsnoka volt, munkásemberek, polgárok, tanárok voltak?
– Nem, ott nem voltak politikaiak, csak köztörvényesek: zsebtolvajok, fatolvajok, verekedők. A nők között voltak köztörvényesek és politikai elítéltek is.
– Pedig, ha jól tudom, ezek voltak a kommunizmus legkeményebb évei Sztálin halála előtt. Nagyon sok ellenzője volt a kommunizmusnak?
– Tudják, kik kezdték a csatornát? Oda dugták az ellenséget. Elment Dej (a Román Munkáspárt főtitkára) Sztálinhoz, és megkérdezte: mit tegyünk? Nincs, mit tegyél? Építs egy csatornát, és küldj oda mindenkit, aki nincs veled.
– A Columbián fogva tartott háromezer ember közül voltak, akik ellenezték a kommunizmust? – Hát persze hogy voltak. De mégis bűnösök voltak, mert egy évet adtak nekik, kettőt, hármat, és nem politikai okokból.
– Ön volt párttag, hitt a kommunizmusban?
– Nem is tudtam, mi az. Mikor megkérdeztem apámat, mi az a párt, csak hümmögött.
– Úgy érzi, hogy egyfajta bűnbak volt a kommunizmus legszörnyűbb éveinek bűneiért?
– Én így hiszem.
– Ha jól emlékszem, azt mondta, csak tizenketten haltak meg ebben a négy hónapban. – Ma már nem is tudom. Mi következik most, vizsgálat? A Nagy Nemzetgyűlés határozata kimondja, hogy jelen rendelet alkalmazásának hatása nyomán fent nevezett elítéltek tettei jogilag megszűntnek tekintendők. Törvényes, hogy megint perbe fogjanak azért, amiért már elítéltek egyszer?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)