Valamivel higgadtabb hangulatban zajlott október 6-án a kisebbségi törvénytervezet általános vitája a szenátusban. Eckstein-Kovács Péter szenátor felszólalásában elmondta, a kisebbségi törvény elfogadásáról még 2003-ban egyezség született az akkor kormányon lévő SZDP-vel. Furcsa módon e párt honatyái most lelkesen tapsolnak Gheorghe Funar ama kijelentésének, miszerint a kisebbségi törvény xenofób, románellenes jogszabály, melynek célja a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítása, s mely veszélyezteti Románia integrációját, területi egységét, ráadásul feléleszti az etnikai feszültségeket. Eckstein kérte a magyarság államalkotó nemzetként való meghatározását. Razvan Teodorescu SZDP-szenátor csalódottságát fejezte ki a jogszabály ,,primitív volta” miatt, és javasolta az egyik cikkelyben szereplő nemzeti szimbólumok használata kifejezés kisebbségi szimbólumokra való cseréjét. Verginia Vetinas, a Nagy-Románia Párt szenátora alkotmányellenesnek, Romániára és a román nemzetre nézve sértőnek nevezte a törvénytervezet. Verestóy Attila azt hangsúlyozta, hogy a harmonikus együttéléshez elengedhetetlen a kulturális autonómia. Antonie Iorgovan SZDP-szenátor arra emlékeztetett, hogy a ’90-es években, az alkotmányozó nemzetgyűlés idején az RMDSZ már előállt ezzel a javaslatával, akkor elutasították, most sem tartják elfogadhatónak. /(s): Véget ért az általános vita. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

Romániai viszonylatban 1953–1954-ben készítettek egy átfogó műemlék-jegyzéket, mely 1956-ban jelent meg a Román Népköztársaság Akadémiájának a kiadásában 195 lapon: Lista monumentelor de cultura de pe teritoriul R.P.R. (A Román Népköztársaság területén található művelődési emlékek jegyzéke). Kolozsvár város műemlékei összesen 174 tételt tettek ki. Kolozsvár akkor szerencsés volt, mert az összeírás „felelősi” tisztségét igazi szakember, Debreczeni László töltötte be, s tapasztalatait külön tanulmányban is összegezte: Az 1953. évi kolozsvári műemlék-összeírás építéstörténeti eredményei (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár–Bukarest, 1957). Amint írta, 284 házszám szerinti műemléket vettek jegyzékbe, közülük válogatták ki a hivatalossá nyilvánított 174 tételt. Ez a jegyzék némely utólagos kiegészítéssel 1989-ig hivatalos maradt. Azután is csak belső használatú listák készültek. 2004 nyarán jelent meg újra a teljes romániai műemlék-jegyzék. Ennek előkészítése már az 1990-es évek elejétől folyt. A kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság például a Házsongárdi temető védelemre javasolt síremlékeinek a jegyzékét állította össze még az 1990-es évek közepén s juttatta el az illetékesekhez. Talán ennek köszönhető, hogy maga a temető egyetlen címként mégiscsak bekerült a jegyzékbe. Hogy végül is ki volt az új jegyzéknek a kolozsvári vezetője, nem sikerült megtudni, de érezhetően nem végezte felelősségteljesen munkáját. Az új jegyzék a Hivatalos Közlöny függelékeként jelent meg román nyelven. A rendeletet Razvan Theodorescu akkori miniszter látta el kézjegyével. Három vaskos, ezer oldal körüli kötet tartalmazza a megyénként összeállított nyilvántartást. Az első kötetben van Kolozs megye, összesen 1382 tétellel. E lista közzététele után a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság több jelzést kapott az egyes tételek pontatlanságával kapcsolatban. Éppen ezért javasolták, hogy erdélyi viszonylatban készüljön el a magyarok lakta megyék műemlék-jegyzékének a lefordított, helyesbített változata. Ilyen irányban tett írásos javaslatot az RMDSZ ügyvezető elnöksége is kapott. Egy év óta még nem kaptak választ. Az új kiadványban összesen 363 tétel vonatkozik Kolozsvárra, tehát az 1956-os listához képest jó kétszeres a bővülés. Azonban szakmai igényesség tekintetében a lista nem megfelelő. Számos ház sarok-jellegéből kifolyólag kétszer is szerepel (mindkét utcánál) a jegyzékben. A régi Református Kollégium még mindig „Ady–Sincai” Líceum – pedig az elnevezésből 1990-ben törölték Ady nevét, s azóta az épületet visszakapták a reformátusok. A II. József, Deák és Vörösmarty, Petőfi, Bem kolozsvári látogatását megörökítő belvárosi táblák nem szerepelnek a jegyzéken. A jegyzék legnagyobb hiányossága a Házsongárdi temető. Más megyékben, nagyobb városoknál néhány síremléket megneveznek. A Házsongárdi temetőnél egyetlen sírt sem méltattak felsorolásra. /Gaal György, a KLMT elnöke: A kolozsvári műemlékek jegyzéke. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./

Kiderült, hogy Razvan Teodorescu, Iliescu elnök kultúrembere, volt RTV-elnök, a Nastase-kabinet művelődési minisztere a Szekuritáté besúgója volt. Iratcsomóját 1989 decemberében elégették, de megmaradt az a jegyzőkönyv, mely ezt rögzítette. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 15./

Végleges döntést hozott az átvilágító bizottság Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) elnökének ügyében. Ennek tartalma azonban csak tizenöt nap múlva hozható nyilvánosságra, ugyanis ennyi idő áll az érintett rendelkezésére a határozat megóvására. Megbízható források szerint a bizottság úgy döntött, a KP elnöke együttműködött az egykori Szekuritátéval. Voiculescu a Realitatea Tv-nek határozottan cáfolta, hogy köze lett volna az egykori Szekuritátéhoz, és kijelentette, hogy amennyiben az átvilágító bizottság ezzel ellentétes döntést hoz, pártja kilép a kormánykoalícióból. Az átvilágító bizottság hivatalból kivizsgálást indított Razvan Theodorescu szociáldemokrata párti szenátor ügyében is azt követően, hogy a politikus levélben kérte erre Claudiu Secasiut, a testület elnökét. /P. A. M.: Együttműködött Voiculescu a Szekuritátéval. Kilép a kormánykoalícióból a Konzervatív Párt? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Két politikus besúgói múltjával kapcsolatban foglalt állást a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/. Dan Voiculescu, a Konzervatív Párt elnöke esetében a testület megerősítette korábbi határozatát, miszerint együttműködött a Szekuritátéval, Razvan Theodorescu szociáldemokrata szenátort, volt művelődésügyi minisztert pedig „felmentette” a politikai rendőrségi tevékenység vádja alól. Voiculescu 1989 előtt Felix fedőnéven jelentéseket írt a Szekuritáténak különböző személyekről. Voiculescu korábban szenátorként nyilatkozatot írt alá arról, hogy a múltban nem folytatott politikai rendőrségi tevékenységet. Ha a CNSAS döntése jogerőssé válik, Voiculescu ellen bűnvádi eljárás indul hamis nyilatkozattétel miatt. /Cs. P. T.: A CNSAS tántoríthatatlan Felix-ügyben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 8./

Herta Müller romániai származású német írónő kapta meg az idei irodalmi Nobel-díjat. Az írónő egy Temesvárhoz közeli sváb faluban, Niczkyfalván született 1953-ban, majd több sikertelen emigrálási kísérlet után Németországba vándorolt ki 1987-ben. Irodalmi pályafutását a temesvári bölcsészkaron kezdte. „Ha annak idején itthon marad, ma nem lenne Nobel-díjas, az államhatalom elnémította volna. A 60-as 70-es években Temesváron több irodalmi kör működött sok tehetséges alkotóval, de köztük is a legtehetségesebbnek Müller bizonyult” – mondta Ferencz Zsuzsanna. Herta Müller az elsők között volt, akik nyíltan szembeszálltak a Ceausescu-diktatúrával. A román írótársadalomban úgy fogadták a Herta Müller díjazását, mintha az elismerést egy született román író kapta volna. „Ez a Nobel-díj tulajdonképpen a miénk is, hiszen Herta Müller könyvei, publicisztikai munkái is a román valóságra építenek” – jelentette ki Mircea Mihaies író és műkritikus. Hasonlóan nyilatkozott Razvan Theodorescu volt kulturális miniszter is: szerinte a román irodalmárok egy ilyen elismerésre várnak Lucian Blaga óta. Hertha Müller a kommunista diktatúrával való szembehelyezkedése miatt sokáig tiltólistán szerepelt Romániában, de a rendszerváltás után is elhallgatott írónőnek számított. Először magyar nyelven a Rókák csapdába esnek című könyve jelent meg 1995-ben. /Sipos M. Zoltán: Romániai Nobel-díjas. Herta Müller bánsági születésű írónő kapta a Svéd Királyi Akadémia elismerését. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

A politikában nincsenek ajándékok
Az ortodox egyház még nincs a 21. században?
A parlamenti szakbizottságban való meghallgatása során Kelemen Hunor a kulturális sokszínűség megőrzését, az alkotók anyagi és erkölcsi támogatását, az elkezdett kulturális projektek folytatását jelölte meg tárcavezetői vezérelvként.
– Hogyan képzeli el ennek a megvalósítását a tárca szűkös költségvetési keretei között? – kérdeztük a minisztert.
– Nem 2010-re gondoltam, hanem egy hároméves mandátumra. 2010-ben, mivel a költségvetést örököltük, nem igazán volt lehetőségünk hozzányúlni. Az elkezdett projektek folytatását tudjuk biztosítani, de szeretnénk előkészíteni a 2010-es év folyamán olyan programokat, amelyekkel az elkövetkezendőkben látványosabb terveket is tudunk indítani. Az egyik a kulturális örökség és a kortárs alkotások digitalizálása, mert Románia ebben a pillanatban mindenestül a periférián van, és az uniós vállalásait sem teljesítette. Ennek az egyik része lenne az, hogy 50-100 kortárs alkotó életművét teljes egészében hozzáférhetővé tennénk az interneten, és ők ezért jogdíj formájában havonta kapnának egy bizonyos összeget. Ez nem újdonság, sok helyen alkalmazzák, így lehetne segíteni azokat a kortárs alkotókat, akik olyan életművel rendelkeznek, amely megérdemli az állam támogatását.
Ezenkívül a műemlékvédelem területén szeretnék egy újabb programot beindítani a következő esztendőben, s elkezdeni az Árpád-kori templomok restaurálását. Természetesen ez egy hosszabb folyamat, de úgy, ahogy a fatemplomok egy sok-sok éve futó program részeként benne vannak az országos restaurálási tervben, az Árpád-kori templomokat is szeretném, ha be tudnánk venni. A másik, amit nagyon alaposan körbe kellene járni és dönteni: a társfinanszírozások kérdése. Azoké a társfinanszírozásoké, amelyeknek nemcsak a költségvetés keretei szabnak határt. Az intézmények társfinanszírozásáról beszélek, ami akár a működésnek a segítését is szolgálná, nemcsak egy nagyobb projekt színpadra vitelét. Ehhez viszont jó néhány törvényt módosítani kellene. Ezekről a kérdésekről szeretnék 2010-ben konzultációkat folytatni. Ha idén elő tudjuk készíteni, 2011-ben már be lehet venni a költségvetésbe.
– Ezzel részben megelőzte a következő kérdésemet. Tehát a kulturális sokszínűséget kívánja támogatni, de, kivéve az Árpád-kori templomok restaurálását, keveset szólt az erdélyi magyar kultúráról.
– Amikor az erdélyi Árpád-kori templomokról beszéltem, erre utaltam, de más értelemben, a kortárs alkotók tekintetében meg fogjuk találni azokat a lehetőségeket, amelyek a minisztériumban vannak: a minisztériumon belül meg kell erősíteni azt az osztályt, amely a kulturális sokszínűséggel foglalkozik. A nemzeti kulturális alapból a könyvkiadást, és ha lesznek pályázatok, akkor a különböző kulturális eseményeket regionális eseményként tudjuk támogatni. Így lehetőségünk lesz a kisebb helyi események támogatására is. Hozzánk tartozik a marosvásárhelyi színház, a kolozsvári magyar színház és a magyar opera. Ezek támogatását is fel tudjuk vállalni.
Az utóbbi években megnéztem a támogatásokat, érdekes módon a magyar könyvkiadók sokkal jobban szerepeltek, mint a román könyvkiadók, de a kulturális programoknál alulreprezentált mind a magyaroknak, mind a más nemzetiségeknek nyújtott támogatás. Az látszik, hogy könyvkiadóink, Székelyföldtől Kolozsvárig, megtanultak profi módon pályázni, viszont szervezeteink, alapítványaink ilyen szempontból nincsenek a helyzet magaslatán.
– Hogyan kommentálja, hogy elvették a tárcától az egyházakat?
– Annak, hogy az egyházakat elvették, két olvasata van. Az egyik az, hogy 2001-ben Razvan Theodorescu vonta be az egyházakat a tárcába. Addig külön államtitkárságként tartoztak a kormányhoz. Szerintem nem ez a jó megoldás. A jó megoldás az, ha az egyház külön van, nem tartozik egyetlen tárcához sem, de a mód, ahogy a tárcától elment az egyházi államtitkárság, számomra is sok kérdést vet fel. Ez a másik olvasata. Azt mutatja, hogy míg a román társadalomban van egy olyan szemléletváltás, hogy már nem probléma, ha a kulturális minisztériumot egy magyar ember vezeti, a román ortodox egyházon belül a szemléletváltás még el sem kezdődött. Náluk a biztosítékot azonnal kiverte az, hogy egy magyar ember került a minisztérium élére. Az ortodox egyházban nem történt meg a szemléletváltás, nincs még a XXI. században, sőt, szerintem még a huszadik században is alig-alig.
Személy szerint nem bánom, hogy a kultusz szétvált a kultúrától, az viszont bosszantó és sokatmondó, ahogyan elkerült. Az egyházi kulturális örökség továbbra is a minisztériumban van. Ami elkerült, az a klerikális és nem klerikális személyzet fizetése és az új templomok építése. A patrimoniális rész továbbra is itt maradt, tehát valamiféle közöm van az egyházakhoz ilyen értelemben. Ezt a két olvasatot kell egymás mellé tenni.
A politikában nincsenek ajándékok. Amikor a kultuszt elvették a kultúrától – és én ezt nem szégyellem kimondani –, kértem, hogy az erdőgazdálkodást tegyék át a mezőgazdasági minisztériumtól oda, ahol a helye van. Így került át a környezetvédelemhez. Elfogadta a miniszterelnök, ő is politikus, és tudja, hogy ezeket a dolgokat nem lehet másként rendezni. Nem azt jelenti, hogy az egyházakat erdőkre cseréltük, a történet arról szól, hogy ha elvesznek valahonnan valamit, mást kell annak a helyére tenni.
– Visszakanyarodva az elejéhez, azt mondta, hogy 2010-ben előkészíti azokat a projekteket, amelyeket a következő években kedvezőbb anyagi körülmények között lehet majd kiteljesíteni. Mi történik akkor, ha a kultúrát a kormány továbbra is mostohagyermekként kezeli?
– Parlamenti szinten, pártoktól függetlenül van egy olyan tendencia, hogy az elkövetkezendőkben a kultúra finanszírozása jobb körülmények között fog történni. Az én kérésem, hogy a költségvetés összeállításakor a kultúrára a GDP 1%-át fordítsák kötelező módon. Ennek meg kell találni a törvényes formáját ugyanúgy, ahogy az oktatásnak megtalálták. Ha a GDP 1%-át kötelező lesz kultúrára fordítani, akkor ez úgymond hosszú távon rendezi a kultúra finanszírozását. Természetesen, annak függvényében lesz több vagy kevesebb ez az 1%, hogy mekkora a GDP, de jelenleg 0,2%-on vagyunk.
– Mi lehet erre a megoldásra a garancia?
– Egyetlenegy garancia van. Az, hogy érzékennyé kell tenni a pénzügyminisztériumot, a kormányfőt, a kormány tagjait arra, hogy a kultúra alulfinanszírozottsága hosszú távon káros lehet. Ha ezt sikerül megértetnünk a kollégákkal, akkor én azt mondom, hogy 2011-től javul a helyzet. Más garancia nincs. Ha ez nem történik meg, meglátjuk, mi következik.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Kelemen Hunor: Legyen a világörökség része a Csíksomlyói Búcsú!
Legyen a világörökség része a Csíksomlyói Búcsú! Újítsák fel Erdélyben az Árpád-kori templomokat! Ezek magyar szempontból a legnagyobb tervei Románia új kulturális miniszterének. Kelemen Hunor, aki egyébként az RMDSZ ügyvezető elnöke is, beavatja olvasóinkat a bukaresti kormánykoalíció politikai alkuvilágába.
„Az ortodox egyház nem akarta elfogadni azt, hogy magyar emberhez, vagy nem ortodox emberhez legyenek valamilyen értelemben kötve. Egyébként nem volt a tárcánál mindig a kultusz. 2001-ben Răzvan Teodorescu hozta a tárcához. Azelőtt is külön volt. Egy egyezség tárgya volt és az egyezség másik oldalán az erdőgazdálkodás van. Az erdőgazdálkodás a mezőgazdasági minisztériumhoz tartozott és én azt mondtam a miniszterelnöknek – amikor mondta a kultuszt szeretné, hogy ha a miniszterelnöki hivatalba visszavinnénk, mert az ortodox egyház azt kéri, akkor én azt mondtam neki, amit ő mondott néhány nappal azelőtt nekünk, hogy nincs a politikában ajándék. Cserébe az erdőgazdálkodást a környezetvédelemhez kell hozni. Gondolkodott egy napot, utána felhívott és azt mondta, hogy igen, elfogadja, így lesz”. Forrás: Erdély.ma

Tisztába tenni a dolgokat
Kelemen Hunor a GDP-hez kötné a kulturális tárca költségvetését
Eddig havat lapátolt, ezután a kulturális örökség törvénykönyvét dolgozná ki a kulturális miniszter. Nagyinterjú.
A költségvetési vita során felmerült, hogy a kulturális minisztérium költségvetése feleljen meg a GDP 1 százalékának. Végül aztán nem lett ebből semmi. Miért?
Kelemen Hunor: – A felvetés a mi részünkről jött, de a képviselők rögtön ráharaptak és támogatták. Ez egyébként nem új ötlet, készséggel elismerem: '97-ben és '98-ban is próbálkoztunk ezzel, amikor én államtitkár voltam a kulturális tárcánál. Ezt a régi ötletet vettem elő, és a bizottságban többé-kevésbé vehemensen mindenki támogatta az elképzelést.
- Úgy gondolom, akkor lenne reális ez, ha sikerülne egy olyan törvényt életbe léptetni, mely előírja az 1 százalékot – ugyanúgy, ahogy a tanügyben már érvényben van egy hasonló törvény, nyilván nagyobb százalékkal.
- Nemzetközi szinten léteznek ilyen szabályozásra példák? Ez az 1 százalék általánosnak mondható?
– Ez nemzetközi szinten változó. Kevés olyan országot találni, mely a GDP 1 százalékánál kevesebbet fordít a kultúrára. Rendszerint 2 és 5 százalék között mozog ez a ráfordítás, ezt nyilván minden ország saját prioritásai függvényében állapítja meg.
A függetlenné vált Horvátországban a háború után például a GDP 4-5 százalékát fordították műemlék-felújításra. Mivel tudták, hogy a turisztikai szolgáltatásokhoz szükséges a szétlőtt, lerombolt műemlékek helyreállítása, ezért ezt tűzték ki prioritásként. Franciaországban éveken keresztül a kultúra digitalizálása volt prioritás, és emiatt nőtt meg a kulturális tárca költségvetése.
- Mivel foglalkoztál a kinevezésed óta eltelt hónapokban?
– Ha nagyon szabadon beszélnék, azt mondhatnám, hólapátolással foglalkoztunk. Próbáltuk átnézni a problémákat, és eddig csak problémákkal találkoztunk. Rengeteg elvarratlan szálat, számos megoldatlan problémát találtunk a tárcához tartozó intézmények körül.
- Ilyenkor mennyire előny vagy hátrány az, hogy a miniszter politikai karrierje kezdete óta valamilyen módon kultúrával kapcsolatos tevékenységet folytatott? Nem könnyebb ilyenkor egy rendszeren kívülről érkező ember dolga?
– Elődöm, Theodor Paleologu a rendszeren kívülről érkezett. Az, hogy korábban is kultúrával foglalkoztam, nem is hátrány, nem is előny. Olyan értelemben lehet előny, hogy engem nem lehet megvezetni a rendszerrel kapcsolatos kérdésekben. Ugyanakkor persze hátrány is lehet ez, hiszen az embernek lehetnek megcsontosodott nézetei. Én nem tartom magam ilyennek.
- Az igazi probléma nem az, hogy valaki a rendszeren kívülről vagy belülről érkezik, hanem az, hogy mennyire tudja átlátni és működtetni ezt a rendszert úgy, hogy a rendelkezésre álló kevés pénzt hatékonyan költsék el? Mert a nagy kérdés, amikor kevés pénz áll rendelkezésre, az, hogy mire lehet azt fordítani a kötelező költségeken, a béreken és fenntartáson kívül?
- Mennyi marad a költségvetésben kultúrára előirányozott 689 millió lejből, miután a kötelező kiadásokat levonják?
– Ezt nem lehet pontosan megmondani, hiszen a kötelező kiadások után maradó összeg is sokfelé oszlik. A költségvetésnek több mint fele, 400 millió lej intézményfenntartásra, bérekre és egyéb kiadásokra megy el. További 60-70 millió lejt költünk műemlékek felújítására, ugyanakkor van néhány nem túl nagy beruházásunk is. Vannak aztán azok a hozzájárulások, melyeket különféle alapokba – például a Nemzeti Kulturális Alapba (AFCN) – fizetünk be. A filmhivatal (RADEF Romaniafilm) illetve a Román Szerzői Jogvédő Hivatal (ORDA) működését is mi biztosítjuk.
Szintén a költségvetés része néhány nagyberuházás – ezt azonban az Európai Fejlesztési Bank (EIB) hosszú távú kölcsönéből fedezzük. Ebből a pénzből 15-16 objektumot újítunk fel: például a közelmúltban adtunk át Zilahon egy 19. századi, reprezentatív épületet. Nagyon szépre sikeredett a felújítás, 670-680 ezer euróba került. Az épület a kulturális igazgatóságnak valamint a megyei könyvtárnak fog otthont adni. Ennek a hitelnek az iránya előre megszabott, nem lehet másra költeni, mint ami a hitelszerződésben szerepel. Sőt, az ütemezés is igen szoros, az sem mindegy tehát, hogy meddig költjük el.
- Már a költségvetés összeállításakor voltak olyan hangok, miszerint a bevételi oldalt tekintve túlságosan optimista a költségvetés, a becsültnél kevesebb pénz fog befolyni. Előfordulhat, hogy egy költségvetési kiigazításkor megnyirbálják a kulturális tárca költségvetését?
– Remélem nem, de minden forgatókönyvet figyelembe kell venni. Annyit tudok, hogy 2010 januárjában a költségvetési bevételek csak egészen kevéssel maradtak alatta a 2009-es szintnek. Van egy pici eltérés, de nem akkora mértékű, ami ebben a pillanatban okot adna aggodalomra. A kérdés, hogy tudni fogjuk-e tartani a következő hónapokban a 2009-es szintet?
Én szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban hogy az év első 4-5 hónapjában lesz annyi pénz, amennyire kiadási oldalon szükség van. Főleg azért, mert a román kormánynak van egy sor 2009-ben vállalt kötelezettsége, kölcsöne, amit vissza kell fizetni. 2010 semmivel nem lesz könnyebb, sőt, bizonyos értelemben nehezebb lesz, mint 2009: a nyugdíj- és egészségügyi reformot, valamint a közigazgatás átalakítását elhalasztották a választások miatt.
2010-ben mindezeket a dolgokat meg kell oldani, ami elbocsátásokat jelent, ezért szociális oldalon idén nagyon nagy kiadásokkal számolunk. Továbbá olyan átszervezések következnek, melyek a bevételi oldalt ugyan később megerősítik, de az idei év első felében biztosan nem hoznak pluszbevételt. Én mindenesetre remélem, hogy a kulturális tárca költségvetése nem fog tovább csökkenni, mert akkor be is zárhatunk.
- A kötelező kiadásokon kívül melyek a prioritások idén?
– A kulturális tárcának van néhány projektje, melyet évek óta támogat, és ezeket továbbra is támogatni kell: ilyen a TIFF, az Országos Színházfesztivál (Festivalul Naţional de Teatru), az UNITER-gála, az Enescu-fesztivál illetve az Őszi Művészeti Fesztivál, valamint a Velencei Biennálé. A gond az, hogy ezekre a projektekre évek óta egyre kevesebb támogatást tudunk nyújtani. Főleg 2009-ben csökkent az erre fordítható pénzalapunk, és ez idén is ugyanazon a szinten marad.
Szeretnénk néhány regionális, országos kisugárzású magyar rendezvényt is felvenni ezek közé. Úgy gondolom, támogatni kellene a marosvásárhelyi AlterNative rövidfilmfesztivált, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárt, illetve a csíkszeredai Régizene Fesztivált. Sajnos a támogatásként nyújtott összegek picik lesznek, de úgy gondolom, fontos az egyensúly helyreállítása a támogatott román és magyar fesztiválok között.
Szeretnénk még a bukaresti Sala Palatuluiból egy olyan 3-5 ezer férőhelyes koncerttermet létrehozni, mely bármilyen zenekarnak magas szintű szolgáltatásokat, infrastruktúrát nyújt. Bukarestben nincs ilyen modern központ. Ha sikerül erre a projektre pénzt szerezni, akkor reméljük, hogy 2011-re, a következő Enescu Fesztiválra elkészül.
A közelmúltban jelent meg egy, a nyelvijogok.ro által szignált szöveg a Transindexen. A cikk szerzője arról ír, egy miniszteri rendelettel meg lehet szünteti a műemlékek feliratozására vonatkozó jogszabály visszásságait, ami például tavaly Kolozsváron problémát okozott. Kívánsz intézkedni ilyen irányban?
– A műemlékek feliratozásáról szóló, Răzvan Theodorescu által kibocsátott miniszteri rendeletet a tavasz folyamán módosítani fogjuk. Ebben a pillanatban azon gondolkozunk, miképpen lehet olyan döntést hozni, mely minden szempontból megfelel, hiszen már látszik, nem lehet egységesen kezelni a feliratok kérdését. A kérdésnek vannak ergonómiai vetületei is: nem lehet minden műemlékre 6-7 nyelven felírni a szükséges információkat.
- Ott, ahol magyar műemlék van, természetesnek tartom, hogy magyar nyelvű szöveg szerepeljen rajta. Kolozsvár esetében azt fogjuk mondani, teszem azt románul, magyarul, angolul és franciául kell szerepeljenek a feliratok. De mihez kezdjünk a német nyelvvel? Szebenben a német nyelvet természetesen feltesszük, ott az a kérdés, hogy a magyar nyelv felkerül-e vagy sem? Azon gondolkodunk tehát, hogy milyen kritériumok szerint választjuk egyik vagy másik nyelvet, illetve hogyan tüntetjük fel kezelhetően az információkat egy táblára?
Az arányokon tehát még dolgozunk, de ezen a rendeleten mindenképpen módosítani fogunk. Csak senki ne gondolja, hogy ez olyan, mint a mesében – veszem a varázspálcát, suhintok egyet, és attól a pillanattól kezdve működik.
- A kulturális minisztérium tavaly meghirdette, majd vissza is vonta pályázatait. Ez ügyben lesz valami fejlemény?
– Nem tartom kizártnak, hogy meghirdettek valamit, és aztán észbe kaptak, de nyilvános pályázatról nem tudok. Nyilvános pályázat egyébként idén sem lesz.
- Kis költségvetésű év lévén a törvényhozás terén lehet a minisztériumnak nagyobb mozgástere. Itt melyek a tervek?
– Idén a legnagyobb kihívás a kulturális örökség törvénykönyve lesz. Egy olyan törvénykönyvet állítanánk össze, mely tartalmazná az épített, tárgyi, szellemi és régészeti örökség védelméről szóló összes jogszabályt. Ezek a törvények jelenleg is léteznek, de mivel különféle időszakokban írták azokat, egy részük már elavult, illetve egy csomó minden nem illik össze. Ezt szeretnénk kiküszöbölni, és egységes kódexbe rendezni. Nagy munkáról van szó, amit márciusban indítanánk minisztériumi munkacsoportok szintjén, majd a közvita után szeptember-október folyamán lehetne benyújtani a parlamentbe.
Módosítani szeretnénk továbbá a közkönyvtárakra vonatkozó törvényt – erre vonatkozóan már javaslatokat is bekértünk. A szerzői jogvédelmi törvényt összhangba kell hozni az uniós rendelkezésekkel, illetve az év második felében a filmtörvényhez is hozzá fogunk nyúlni. Ott is egyszerűsíteni szeretnénk, nem akarjuk a feje tetejére állítani a dolgokat.
Lenne egy további elképzelésünk is a filmgyártásról, azonban ehhez a Pénzügyminisztérium segítségére is szükség van: az adózási szabályoknál kellene módosításokat eszközölni, hogy Románia ismét versenyképes lehessen filmgyártás terén Bulgáriával és Magyarországgal.
Tavalytól Bulgáriában nagy adókedvezményeket adnak a filmgyártásban érdekelt cégeknek, eziránt pedig az amerikaiak nagyon érdeklődnek. Ők ugyanis keresik az olyan országokat, ahol olcsóbban tudnak filmeket előállítani, mint Amerikában. Románia és Magyarország volt a filmgyártók kedvence éveken keresztül, de most úgy látszik, Bulgária nagyon meg fog ugrani, és Magyarország is fölzárkózik, Románia pedig lecsúszik, mivel nem biztosít fiskális juttatásokat. Ezen azért kellene változtatni, mert a külföldi forgatócsoportok nagy összegeket hagynak itt, néhány száz, de akár ezer embernek is munkát biztosítanak produkciós irodákon keresztül. Így az adókedvezmények áttételesen megtérülnek.
- Hosszú távon melyek a terveid?
– Hogyha teljes mandátumban, tehát 3 esztendőben gondolkozom, akkor egy olyan minisztériumot szeretnék magam mögött hagyni, ahol a dolgok tisztában vannak, az alárendelt intézmények működnek, hosszú távú programok működnek mind a kulturális örökség, mind a kortárs művészek támogatására. Szeretnék továbbá egy olyan törvényes keretet biztosítani a kulturális tárcának, mely hosszú évekre biztosítja a működés pénzügyi feltételeit – ez lenne a kulturális tárca költségvetésének GDP-hez való kötése. Ha mindezt 3 év alatt el tudnám végezni, akkor azt mondanám, rendben vannak a dolgok.
- A koalíciós tárgyalások egyik vezetője voltál. Hogyan működtek a tárgyalások, az RMDSZ kért bizonyos tárcákat, vagy a demokraták mondták azt, hogy ez vagy amaz a minisztérium legyen az RMDSZ-é?
– A minisztériumok elosztásáról szóló tárgyalásokat december folyamán még Markó Béla vezette, de én is jelen voltam. Politikai értelemben alkudoztunk a minisztériumok elosztásáról. Nem volt olyan, hogy valamit nem kértünk, de kaptunk, ugyanakkor mi többet kértünk, s nem mindig azt kértük, amit kaptunk.
Például a környezetvédelmet és a fejlesztési minisztériumot is kértük. A fejlesztésügyi minisztériumot végül nem kaptuk meg, de mivel az egészségügyi tárca nekünk második prioritásunk volt, ezért megkaptuk azt. Volt 2-3 listánk, mindegyiken három-három kategóriával, ezek függvényében alkudtunk. Nem kaptunk meg mindent, amit kértünk, de nincs olyan minisztériumunk jelenleg, amit ránk sóztak.
- Milyen szempontok szerint álltak össze a listák? A rendelkezésre álló politikus, szakember mennyire számított?
– Itt több fajta szempont van. Az egyik szempont, hogy kisebbségi ügyekben milyen tárcánál lehet előrelépni. A másik fontos kérdés, hogy melyek azok a tárcák, ahol olyan beruházásokat lehet elindítani, melyek a magyar közösségnek segítenek? Minden más e két fő szemponthoz adódik hozzá.
Nem mindig miniszteri pozícióban gondolkodtunk, arra törekedtünk, hogy minél nagyobb területet fedjünk le miniszterekkel és államtitkárokkal. Világos volt, hogy nehéz lesz megszerezni a gazdasági tárcát, viszont ott kialkudtunk egy államtitkárt, aki képes a kis- és középvállalkozások programjaiba besegíteni.
Én a honvédelmi minisztériumban is el tudok képzelni magyar minisztert, ugyanúgy, ahogy az igazságügynél vagy a külügynél. A hadügyet nem kértük, a külügy egy adott pillanatban megjelent a prioritások között, de nem az A kategóriában. Egy külügyminiszter ugyanis roppant fontos, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a külpolitikát az alkotmány szerint az államelnök vezeti.
Persze a szakemberek kérdése is szóba jött, de igazából nincs olyan minisztérium, ahova ne tudnánk miniszteri szinten olyan embert állítani, aki képes adminisztrálni azt. Hiszen miniszteri szinten nem az a fontos, hogy a tárcavezető az adott területen kiváló szakember legyen: az egészségügyi miniszterünk egy jogász, mint ahogy Borbély László és korábban Korodi Attila sem környezetvédelem szakon végzett.
Második-harmadik szinten, főképp az ügynökségek esetében már bonyolultabb a dolog, ugyanis oda nem árt olyan embert találni, aki szakember, illetve olyan menedzser, akinek köze van az adott területhez. Például ha a Tarom vezetéséről beszélünk, akkor nem egy tapasztalt pilótát keresünk, hanem egy olyan menedzsert, aki el tud vezetni egy nagyon komplex céget.
- A kinevezések miért késlekedtek?
– Nem késlekednek, ilyen gyorsan még sosem mentek a kinevezések. Tavaly a PSD és a PD-L még február és március elején is nevezett ki embereket. Azonnal elkezdődtek a kinevezések, ahogy megkötöttük a koalíciós egyezséget. Egyedüli kivétel az oktatási tárca, ahol azért volt egy 3 hetes késés, mert várni kellett egy, a minisztérium átszervezéséről szóló kormányhatározatra.
1996-ban, amikor államtitkár lettem, februárban neveztek ki, pedig a kormányzás novemberben kezdődött. Így tehát ez a normális ütem, sőt, a demokratákhoz képest még jól is állunk, mert ők sok esetben még a jelölendő személyekről szóló belső döntést sem hozták még meg.
- Hargita megyében született egy olyan megállapodás a PD-L-vel, miszerint a magyarság számaránya tükröződik az intézmények vezetésében. Mi a garancia, hogy ez nem borul, ha egy PSD-kormány következik?
– A Hargita megyei megállapodás nem tartalmazza az arányosság elvét, mivel nem magyar az intézményvezetők 84 százaléka. A megállapodás persze attól még nem rossz, de azért ne szédítsük egymást. Ami a garanciákat illeti, a politikában semmiféle garancia nem létezik az egyezségen túl. Az egyezség betartására vigyázni mindenkor azok felelőssége, akik épp vezető tisztséget töltenek be városban, megyében vagy országos szinten.
Ezért fontos az, hogy miután a politikai képviselet megkapta a megfelelő támogatást a közösség részéről, olyan helyzetbe tudjon kerülni, hogy képes legyen tárgyalni. Más garancia nincs: ez nem üzleti szerződés, ahol, hogyha egy kitételt nem tart be a szerződő felek egyike, akkor büntetés szabható ki.
- Azt mondják, a kisebbségi törvény elfogadására a következő 6 hónapban van esély. Ugyanakkor a PD-L-nek érdeke minél későbbre tolni a törvény elfogadását, mert ezzel sakkban tudja tartani az RMDSZ-t. Erről mi a véleményed?
– Azt látom, hogy a kisebbségi törvénynek 2010-ben, legfeljebb 2011 elején van esélye. Másfél évvel a választások előtt már valóban csökkenni fognak az esélyek. Abban reménykedem, hogy sikerül idén keresztülvinni ezt a törvényhozáson. A PD-L vezetőivel folytatott eddigi tárgyalásokból számomra nem úgy tűnik, mintha a demokraták fékezni akarnák a folyamatot. Persze mi a pártvezetőkkel tárgyaltunk, hogy mi van az alsóbb szinteken – és egy politikai pártban sok minden van az alsóbb szinteken – nem tudjuk.
Ami az RMDSZ sakkban tartását illeti, mi nem csak 3 évnyi koalícióról beszélünk. Ez persze már nem függ majd tőlünk, és bizonyos értelemben a PD-L-től sem fog függni. 2012-ben a jelenlegi elnöknek még lesz egy dobása: egy újabb miniszterelnököt fog nevesíteni. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, mi nem csak 3 évre tervezünk, amikor tárgyalunk, és vannak kérdések, melyekről úgy tárgyalunk, hogy hosszabb távra tervezzük a koalíciót. Ez persze ebben a pillanatban még nem több egy szándéknál.
- Látszik-e már, hogy Băsescunak melyek a további politikai szándékai az 5 év múlva lejáró elnöki mandátuma után?
– Az újságírók bizonyos értelemben jobban informáltak, mint egy politikus. Azt látom, Băsescu körül politikai értelemben nincs zaj, a PD-L pedig az elmúlt másfél hónapban normálisan viselkedett, a koalícióban nem voltak gondok. A demokratákkal nem volt több vitánk, mint ami egy koalíciós partnerrel természetes és megszokott.
Az államfő szándékait nem tudom megjósolni, de arra gondolok, más stratégiával kezdte második mandátumát, mint az elsőt. Őt ugyanis többet nem fogják elnöknek választani, ilyen politikai kihívás tehát őt már nem ambicionálja. Épp ezért talán kiegyensúlyozottabb és békésebb 5 esztendőre rendezkedett be, legalábbis egy normális államférfi így tervez, így építkezik utolsó mandátuma során. Persze nem tudom, hogy az ő fejében mi van.
S. Z. Forrás: Transindex.ro

Magyar feliratok a műemlék-épületekre
Kelemen rendeletben szabályozná, hogy a műemlékekre a kisebbségek nyelvén is kerüljenek feliratok. A művelődési minisztérium a műemlékekre vonatkozó rendelet módosításának lehetőségét elemzi oly módon, hogy az tegye lehetővé a román és angol mellett a kisebbségek nyelvén történő feliratozást, nyilatkozta csütörtöki kolozsvári sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor művelődési miniszter. Kelemen reményét fejezte ki, hogy a 2003-ban kiadott rendeletet év végéig sikerül módosítani.
„Elemezzük a 2003-ban Răzvan Theodorescu volt művelődési miniszter által kiadott rendelet módosítását. Jogi megoldást kell találnunk, hogy a műemlékeket a kisebbségek nyelvén is lehessen feliratozni. Az év végéig szeretnénk módosítani a rendeletet. Arról van szó, hogy lehetőséget teremtünk a kisebbségek számára, hogy műemlékeikre a román és az angol mellé saját nyelvükön íródott felirat is kerülhessen”, magyarázta Kelemen Hunor. A művelődési miniszter elmondta: a kisebbségek nyelvén történő feliratozást egyetlen törvény sem tiltja, de vannak olyan hatóságok és helyi intézmények az országban, amelyek hallani sem akarnak erről.
Paprika Rádió, Erdély.ma

Hadovázik a középszer
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az akadémikusok a történelmi identitások alapján szerveznék a közigazgatási régiókat
A romániai régiókat a történelmi identitások alapján kell megrajzolni – vélekedett több akadémikus azon a fórumon, amelyet az ország közigazgatási átszervezéséről rendeztek kedden Bukarestben, tudósok és politikai döntéshozók részvételével.
„Mi az a nyugati régió? Én nem a nyugati régióban, hanem a Bánságban születtem" – mondta Ioan Paun Otiman agronómus, közgazdász, a Román Akadémia titkára arra utalva, hogy az égtájak alapján elnevezett jelenlegi fejlesztési régiókat mesterségesen hozták létre. Az akadémia székházában rendezett keddi fórumon több tudós is ellenezte azt a – bukaresti kormány által javasolt – megoldást, hogy a fejlesztési régiókat emeljék közigazgatási rangra. Ehelyett a történelmileg kialakult, és közismert elnevezéssel is rendelkező hagyományos identitásokat javasolták szervező elvként a régiók kialakításához.
„A történelmi régiókból kell kiindulnunk. Én például el tudok képzelni egy észak-erdélyi, egy dél-erdélyi régiót, egy különálló Olténiát, illetve Dobrudzsát, egy Duna-menti és egy Kárpáti Munténiát" – magyarázta az MTI-nek Razvan Theodorescu történész, volt kulturális miniszter.
Arra a kérdésre, hogy a történelmi Székelyföld önálló régió lehetne-e, Theodorescu nemmel válaszolt, azt állítva, hogy történelmi hagyományai Hargita megyét inkább egy észak-erdélyi, Kovásznát pedig egy dél-erdélyi régióhoz sorolnák. Az akadémikus szerint azonban nem jó a fejlesztési régiókon alapuló hétrégiós felosztás: legalább 11-re lenne szükség.
Az erdélyi magyarság érdekképviselete azért ellenzi a Ponta-kormány hétrégiós javaslatát, mert egy ilyen regionális felosztás azt jelentené, hogy a magyarlakta területeket román többségű régióba olvasztanák. A romániai magyar politikai szervezetek ezzel szemben több kisebb régiót javasolnak, amelyek között a történelmi Székelyföld és a Partium önálló régióként maga dönthetne fejlesztési prioritásairól.
A Román Akadémián rendezett fórumon a politikusok nem beszéltek konkrét felosztásról. Victor Ponta kormányfő az uniós támogatások miatt nevezte fontosnak a régiók kialakítását.
MTI
Erdély.ma.

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ballagtak a MOGYE végzettjei
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) több mint 800 végzettje ballagott július 4-én, pénteken a Sportcsarnokban, az ünnepélyen az egyetem képviselői mellett jelen volt Răzvan Theodorescu akadémikus, Ciprian Dobre megyei tanácselnök, Vasile Oprea alprefektus és Dorin Florea polgármester.
Amint dr. Szabó Béla professzor, a magyar oktatók képviselője hangsúlyozta, az egyetemi évek pezsgését, a vizsgák záros határidőit a további folyamatos képzés, az orvosi hivatás lelkiismeretes és felelősségteljes gyakorlása váltja fel, a siker pedig eljön, de sok lemondás, áldozatvállalás árán. A ballagási ünnepségen dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE rektora mondott köszöntőbeszédet, gratulált az újabb fiatal orvos-, gyógyszerész- és fogorvosnemzedéknek, illetve a rövidtávú képzések végzettjeinek, e szakmák „nagyköveteinek”, akik, mint mondta, bizonyos benne, hogy megállják helyüket e folyamatosan, dinamikusan változó világban. A multikulturális környezet nyújtotta fejlődési lehetőségeket érintőlegesen említő rektorral szemben Răzvan Theodorescu akadémikus, volt kulturális miniszter több ízben is méltatta az orvostudomány fejlettségét Erdélyben, Bethlen Gábor fejedelemsége idején, a kulturális intézményeknek – többek közt a Teleki könyvtárnak – a szerepét az orvostudomány fejlődésében. „A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem európai színvonalú felsőoktatási intézmény, amelynek végzettjei a legszebb hivatást, az orvosi hivatást gyakorolhatják majd. Romániának és Európának szüksége van ránk” – tette hozzá.
A MOGYE szenátusának elnöke, dr. Constantin Copotoiu kijelentette: a „fehér köpenyes” hivatás a betegek iránti alázatot követeli meg, felelősséggel és sok tanulással jár, az orvosi hivatás nem irigy, és nem hivalkodó. Dr. Szabó Béla professzor a magyar oktatók képviseletében szólalt fel magyar nyelven, hangsúlyozva, az orvosi eskütétel az elmúlt 6 év kemény, áldozatos munkájának zárómomentuma. „A nehézségek azonban nem érnek itt véget, hiszen e fiatalok olyan életpályát választottak, amely rengeteg sikerélménnyel, erőfeszítéssel, de kudarccal is jár. Számvetés ideje van, az egyetemi évek szép emlékei megmaradnak, ugyanakkor az eddigi vizsgák záros határidőit a folyamatos képzés, az orvosi hivatás lelkiismeretes és felelősségteljes gyakorlása váltja fel. A majdani sikerek sok lemondással járnak azok számára, akik életüket annak szentelik, hogy mások szenvedéseit enyhítsék” – hangsúlyozta. A magyar oktatók képviselője elmondta, az egyetem belső vívódásait bizonyára megérezték a hallgatók is, akik számára a MOGYE nem biztosította azt a széles körű oktatási formát, amit a tanügyi törvény lehetővé tesz, a hatóságok pedig semmit nem tettek a törvény betartatása érdekében. „Minden törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. A hetven éve folyó magyar nyelvű orvosképzés háttérbe szorult, de igyekszünk a legtöbbet nyújtani hallgatóinknak” – tette hozzá a professzor, kitartásra biztatva az új orvosgenerációt, arra, hogy ne morzsolódjon le, és ne siessen elhagyni szülőhelyét. Az angol évfolyamot dr. Angela Borda professzor angolul köszöntötte, majd felszólalt a Petru Maior Egyetem rektora, dr. Călin Enăchescu, Vasile Oprea alprefektus.
Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere az orvoselitképzés szükségességét hangsúlyozta, a vegyes – román és magyar – nyelvű orvosképzés megtartását. „Vegyes oktatási nyelvű orvosi egyetemre van szüksége Marosvásárhelynek, ahol az egyetlen mérce a tudás legyen, a cél az elitképzés, nem pedig az elszakadás. Harmóniára van szükség, nem konfliktusra” – zárta túlfűtött beszédét a polgármester. Ciprian Dobre megyei tanácselnök szerint „a MOGYE különbözik a többi romániai egyetemtől, a MOGYE fontos, hiszen egy kormány bukott meg egyesek politikai ambíciói miatt. Több nyelv ismerete gazdagabbá teszi az embereket, ez mindannyiunk közös célja. A megszerzett tudást senki nem veheti el tőlünk” – tette hozzá.
A felszólalók közt voltak az évfolyamelső végzettek is: Cosmina Marian (általános orvosi kar – román tagozat), Kovács Andrea (általános orvosi kar – magyar tagozat), Jonsson Karl Jonny (általános orvosi kar – angol tagozat), Temistocle Despina Luciana (fogorvosi kar), Bíró István-Lóránt (gyógyszerészeti kar), Parfene Alina-Larisa (3-4 éves képzések). Az ünnepség az orvosi eskü letételével zárult.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

A Szentszék esete Erdéllyel
Az egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről és a mindannyiunkat fenyegető szórványosodásról beszélgettünk.
– Az érseki palota fele tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba?
– Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság.
– Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni?
– A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz
– Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból…
– A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restituciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük.
– Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam?
– Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna.” Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad.
A kegyvesztett egyház
– A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen?
– Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár. A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben.
– Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került?
– Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót.
– A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán?
– A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iasi-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél. Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iasi-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével...
Csángó-magyar román mise
– Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iasi-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét.
– Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó-magyarok anyanyelvű misézéséről?
– Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki.
– Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni...
– Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iasi-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó-magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó-magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét.
– Valóban senki nem igényli?
– A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó-magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó-magyarok irányába is. A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iasi-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó-magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét.
– És megszűnt a magyar iskolahálózat is...
– Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán...
Felcserélt nyelv a végeken
– Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata?
– A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római-katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét...
– Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását?
– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg.
– Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának?
– A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is.
– A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség?
– Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés.
– A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben....
– Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig 21 egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Restitúciós visszarendeződés
Nyugtalanság lett úrrá az erdélyi magyar történelmi egyházakon amiatt, hogy a román korrupcióellenes ügyészség vizsgálatot indított a felekezetek javára történt ingatlanrestitúció ügyében. Az aggodalom indokolt, hiszen miközben a román állam eddig a kommunizmus idején elkobzott javak mindössze felét szolgáltatta vissza az egyházaknak, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete restitúciójának nemrég történt érvénytelenítésével immár az újraállamosításra is van precedens.
Visszarendeződés tapasztalható Romániában az egyházi javak kárpótlása, a kommunizmus alatt államosított vagyon visszaszolgáltatása terén. A bukaresti korrupcióellenes ügyészség (DNA) a napokban megerősítette azokat a sajtóértesüléseket, miszerint vizsgálatot indított erdélyi egyházak bizonyos épületei és telkei visszaszolgáltatásának jogszerűségével kapcsolatban. A nyomozásra tekintettel a vádhatóság egyelőre nem kívánt részletekkel szolgálni, az érintett felekezeteket és a tételes ügyeket sem nevezte meg. Mindössze annak közlésére szorítkozott, hogy nem konkrét személyek ellen folyik eljárás, hanem a bűncselekmény gyanújának megalapozottságát vizsgálják.
A hírt megszellőztető VoceaTransilvaniei.ro hírportál azonban tudni véli, hogy a több megyére kiterjedő vizsgálat során a nyomozó hatóság többek között az észak-erdélyi Szatmár megye három településének önkormányzatától kérte be a visszaszolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos iratokat. Olyan dokumentumokról van szó, amelyek az 1995 és 2013 közötti időszakban a római katolikus püspökségnek, a katolikus szerzetesrendeknek és különböző egyesületeknek visszaadott ingatlanokra, telkekre vonatkoznak. Ezekről egyébként nem is az ügyészség gyűjt adatokat, hanem a prefektúrák, a kormány területi szervei készítenek összesítést a települések polgármesteri hivatalaitól kért jelentések alapján. Az érintett magyar egyházakat nem értesítették a vizsgálatról, és nem is fordultak hozzájuk információért.
Egy nap alatt elvettek mindent
A román kommunista rezsim a II. világháború utáni hatalomra kerülése nyomán látott neki az egyházi vagyon elkobzásának, 1948-ban egyetlen nap alatt több ezer ingatlant és több tízezer hektár földterületet államosítottak. Csupán az erdélyi magyar történelmi egyházakat összesen 2140 ingatlantól fosztották meg, emiatt súlyos kárt szenvedtek a szabad vallásgyakorláshoz szükséges vagyoni és működési feltételek. A négy magyar felekezettől – római katolikus, református, evangélikus és unitárius – jogtalanul kisajátított vagyon lajstromában szerepel több száz iskola, kórház, oktatási-nevelési központ, egyházi épület, földterületek, erdők. A bukaresti kormány által a kilencvenes években megrendelt kimutatás szerint az elismert egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan összértéke eléri Románia egyéves össztermékének értékét.
Ennek ismeretében nem csoda, ha a mindenkori román kormányok folyamatosan halogatták a restitúciót, holott a kisajátított ingatlanok maradéktalan visszaszolgáltatása alapfeltétele volt az ország NATO- (2004) és EU-csatlakozásának (2007). Az ügyön az amerikai képviselőház 2005-ben megszavazott határozata lendített, amely a kommunizmus alatt elkobzott romániai egyházi vagyon igazságos, méltányos és gyors visszaszolgáltatását sürgette. Az ugyanabban az évben hatályba lépett új román restitúciós törvénycsomag alapján megkezdődött az érdemi visszaszolgáltatási folyamat, amely azonban rendkívül lassúnak bizonyult.
Ellenérdekelt félként az állami intézmények és az önkormányzatok ott gördítettek bürokratikus akadályt a visszaszolgáltatás és a birtokba helyezés elé, ahol csak tudtak, sőt az egyházaknak hosszú évekig pereskedniük is kellett egy-egy épületért. Bukarest vállalásai és a nemzetközi nyomás dacára az erdélyi magyar történelmi egyházak jogos tulajdonuk mintegy felét vehették birtokukba a mai napig, tulajdonképpeni használatukba pedig az ingatlanok mindössze harmada került.
Jól illusztrálja a helyzetet és a román hatóságok gáncsoskodását a páratlan értékű könyvtárnak és tudományos gyűjteménynek otthont adó gyulafehérvári Batthyáneum restitúciójának megakadályozása. Bár a Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök által 1798-ban alapított téka épületét 1998-ban rendelettel juttatta vissza a bukaresti kormány a római katolikus egyháznak, a jelenleg is hatalmon lévő román Szociáldemokrata Párt (PSD) bíróságon megtámadta a restitúciót. A többéves pereskedés után alulmaradt egyház a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, amely érdemben még nem tárgyalta az ügyet, három évvel ezelőtt viszont 25 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a tulajdonba helyezés késleltetése miatt. Bukarest ugyanakkor azzal is megalázó helyzetbe hozta a gyulafehérvári érsekséget, hogy képviselőit is csak minisztériumi engedéllyel engedi be abba a jelentős történelmi és kulturális értéket képviselő épületbe, amelynek 1947-ig a katolikus egyház volt az egyedüli tulajdonosa.
Amikor Jakubinyi György érsek évekkel ezelőtt nekiszegezte a kérdést Románia akkori művelődési miniszterének, hogy miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam, Razvan Theodorescu azt válaszolta: ha visszaszolgáltatnák a világviszonylatban is nemzeti kincsként számon tartott intézményt – benne a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna. Márpedig Bukarest a jelek szerint jobban fél a többségi társadalom felháborodásától, mint a nemzetközi visszhangtól. Románia például nem is reagált az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekkel foglalkozó osztálya egyik vezető tisztségviselőjének minapi megállapítására, miszerint a jogállamisággal kapcsolatos aggályokra ad okot a restitúció lassú üteme. Hoyt Yee szerint a kommunizmus idején elkobzott épület- és földvagyon visszaszolgáltatásának lassú üteme továbbra is emberi jogi vonatkozású, illetve a vallásszabadsággal és a jogállamisággal kapcsolatos aggodalmakat szül, emiatt Washington a nemzeti és vallási kisebbségekkel szembeni kötelezettségei mielőbbi teljesítésére, a közösségi javak restitúciójának gyorsítására ösztönzi a román kormányt.
Megkérdőjelezett tulajdonjog
Márpedig a restitutio in integrum elvének maradéktalan gyakorlatba ültetése nélkül a felekezetek képtelenek ellátni azt a hitéleti tevékenységet, amelyet évszázadok óta felvállaltak az erdélyi magyarság megmaradása és gyarapodása érdekében.
Jól tudják ezt a román hatóságok is, ezért kapva kaptak az alkalmon, amikor 2007-ben két magyar család bűnvádi feljelentést tett a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása ellen a református egyházzal támadt nézeteltérése miatt. A konfliktus oka az volt, hogy az egyház nem kívánta meghosszabbítani a két család bérleti szerződését.
Bár egy hatásköri vita nyomán kialakult perben a román igazságszolgáltatás már 2001-ben jogerősen megállapította, hogy a 19. században létesített, a kommunizmus idején államosított gimnázium épületét jogszerűen és törvényesen szolgáltatták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek, a korrupcióellenes ügyészség nyomozást indított, amelynek keretében újranyitotta az ingatlan tulajdonjogának kérdését is. Az erdélyi magyarság körében hatalmas felháborodást kiváltó, nemzetközi visszhangot kapott perben tavaly novemberben született jogerős ítéletében a ploiesti-i táblabíróság érvénytelenítette a sepsiszentgyörgyi iskolának az egyház számára történt visszaszolgáltatását. A bíróság indoklása szerint azért nem a sepsiszentgyörgyi református egyház a tulajdonosa a Mikó-kollégium épületeinek, hanem a román állam, mert az ingatlanok jórészt közadakozásból épültek. Ami igaz, csakhogy nem árt emlékeztetni: az iskolaalapítás gróf Mikó Imrének, Erdély egykori főkormányzójának, a székelyföldi Háromszék népe és a református egyház hozzájárulásával történt az Osztrák–Magyar Monarchia idején.
Az erdélyi magyar egyházak, politikai és civil szervezetek egy emberként elítélték a székely kollégium visszaállamosítását, amely ellen több alkalommal tüntetést is szerveztek, a reformátusok pedig Strasbourghoz fordultak.
Kompromittálnák a magyar egyházakat
Kapóra jött a hatóságok számára az országos restitúciós bizottság háza táján a tavalyi év végén kirobbant példátlan korrupciós botrány is. A korrupcióellenes ügyészség hivatali hatalommal való visszaélés, befolyással üzérkedés és csúszópénz elfogadása gyanújával folytat bűnvádi eljárást a testület több egykori tagja ellen. Őket azzal gyanúsítják, hogy még 2008-ban a reális piaci értékhez képest túlértékelt telkek alapján ítéltek meg kárpótlást magánszemélyeknek – közöttük üzletembereknek –, és ezzel 75 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Ebben az ügyben előzetes letartóztatásba helyezték Alina Bicát, a bukaresti főügyészség szervezett bűnözés és terrorizmus elleni főosztályának egykori vezető ügyészét, Horia Georgescut, a tisztségviselők vagyonosodását vizsgáló országos feddhetetlenségi ügynökség volt elnökét és Theodor Nicolescu liberális parlamenti képviselőt.
Ők valamennyien tagjai voltak a restitúciós bizottságnak, és hozzájuk hasonlóan ezekben az ügyekben indult kétrendbeli eljárás Markó Attila ellen is. Az RMDSZ-es parlamenti képviselő tegnap lemondott a mandátumáról, így a román ügyészség már kezdeményezheti ellene az európai elfogatóparancsot, Bukarest pedig a kiadatását; a honatya ugyanis Magyarországon tartózkodik.
Markó tagadta az ellene felhozott vádakat, és olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek tanúsítják, hogy részt sem vett a restitúciós grémiumnak az egyik vitatott kártérítésről határozó ülésén. „Soha senkitől nem kértem és nem kaptam csúszópénzt sem az egyházi javak visszaszolgáltatása, sem a kárpótlások megítélése során” – szögezte le a politikus nemrég a Krónika című erdélyi magyar napilapnak.
Mondani sem kell, máris akadnak olyan román véleményformálók, akik a Mikó-perben elítélt és a kárpótlásokkal történt visszaélés gyanújába kevert Markó szerepe okán megkérdőjelezik, hogy az erdélyi magyar egyházak jogosan kaptak vissza nagy értékű vagyont. Ilyen körülmények között nem lehet véletlen, hogy a román ügyészség általánosságban kezdte vizsgálni az egyházi restitúciót. Az erdélyi magyar egyházak vezetői, a politikai és társadalmi szervezetek képviselői azonban aggasztónak és veszélyesnek tartják az egyházi visszaszolgáltatás kompromittálásának kísérletét és a tulajdonba helyezés akadályozását. Attól tartanak, hogy huszonöt évvel a kommunista rezsim bukása után elindulhat az 1989 után visszaadott javak visszaállamosításának folyamata.
Rostás Szabolcs
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Megkérdőjelezett restitúció Árkoson
Mintegy hétszázan írták alá az Árkosi Művelődési Központ fennmaradását támogató levelet (Scrisoare de susţinere a Centrului de Cultură Arcuşi), a kezdeményezők az alapvető emberi jogok és az alkotmány által szavatolt kultúrához való jogra hivatkozva kérik az államot, mentse meg az intézményt, miután az annak otthont adó Szentkereszty-kastélyt visszaszolgáltatták az egykori tulajdonos örököseinek.
A petíciót a román kultúra kiemelkedő személyiségei írták alá, többek között Răzvan Theodorescu akadémikus, Ion Caramitru és Mihai Mălaimare színész, Radu Afrim rendező, Radu Macrinici dramaturg, Felicia Filip szopránénekes, Gheorghe Zamfir pánsípos, majd magyar támogatók is csatlakoztak az ügyhöz: Szőcs Géza, György Attila és Farkas Wellmann Endre költő, Szebeni Zsuzsanna, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referense, Makkai Péter helyi református lelkész.
Az aláírók a petícióban úgy fogalmaznak, hogy nem vonják kétségbe a tulajdonjog és annak gyakorlásának elvét, de az állam kötelessége, hogy megoldást találjon a polgárok kultúrához való jogának biztosítására. Felszólítják a hatóságokat, hogy helyezze biztonságba a kilakoltatással fenyegetett intézmény javait.
Megtartanák a jelenlegi rendeltetést
A petícióban azt is megemlítik, hogy a kastélyt a volt tulajdonos távoli örökösei kapták vissza, akik jelenleg Dél-Afrikában élnek, az állam pedig 1968 és 2012 között 3,4 millió eurót költött az ingatlanra. A támogatók többsége azt szorgalmazza, hogy az új tulajdonosok és az intézményt fenntartó művelődési minisztérium egyezzenek meg, és tartsák meg az épület rendeltetését, de sokan közülük magát a visszaszolgáltatást is megkérdőjelezik.
Szőcs Géza, a magyar kormány kormánybiztosa például így ír: „A restitutio in integrum gondolatának az elmúlt 25 évben politikusként és magánemberként is következetes híve voltam és vagyok. (...) Az árkosi kastéllyal kapcsolatosan kivételesen ettől eltérő a véleményem. E kastélynak a kultúra ápolásában betöltött szerepe, ennek fontossága nézetem szerint felülírja a föntebb leírt szempontokat."
A kormánybiztos szerint az épületnek vagy az állam tulajdonában kellene maradnia, vagy csak abban az esetben kellene visszaadni a családnak, ha az száz évre szóló szerződést köt a jelenlegi haszonélvezővel, a jelenlegi feltételekkel.
Kopacz Attila, az intézmény igazgatója a sajtónak elmondta, hogy aggódik a kastélyban és a parkban felhalmozott műértékek sorsáért. Hozzátette ugyanakkor, hogy soha nem tárgyalt az „úgynevezett" tulajdonosokkal, és utalt arra, hogy kétségbe vonja ezek tulajdonjogát. Ioan Pop-Sabău, az intézményt képviselő ügyvéd kifejtette: „túl könnyen ítéltek ebben a perben, a visszaszolgáltatást kérők nem bizonyították, hogy ők az örökösök."
Kincses: a kastély aranytojást tojó tyúk
Az árkosi Szentkereszty-kastély visszaszolgáltatásának törvényességét három alkalommal vizsgálta a legfelsőbb ítélőtábla, és minden alkalommal megerősítette az örökösök tulajdonjogát, mondta el a Krónikának Kincses Előd, a tulajdonosok ügyvédje.
Felidézte, hogy már 2002-ben megszületett az első visszaszolgáltatási végzés az ingatlan ügyében, de tizenhárom évig „eszközökben nem válogatva akadályozták, hogy a törvényes örökösök visszakapják". Perújítást kértek, majd megsemmisítési kérelem lehetőségével is éltek, majd, miután ezeket elveszítették, a tulajdonjogi bejegyzést is megtámadták, végül a bíróság jogerősen elrendelte a kilakoltatást, sorolta Kincses Előd.
Felhívta a figyelmet, hogy ez a helyzet jól jön a kulturális központ működtetőinek, hiszen bért nem fizetnek, ám négycsillagos turisztikai szálláshelyként működtetik a kastélyt, így komoly jövedelemre tesznek szert. „A kastély aranytojást tojó tyúk annak a néhány embernek, aki rátette a kezét az ősi Szentkereszty-vagyonra, most a kultúra mögé bújnak, és jó szándékú embereket vezetnek félre" – fogalmazott az ügyvéd.
Rámutatott, a 2001/10-es restitúciós törvény kulturális intézményeket védő cikkelyei nem vonatkoznak a kastélyra, mivel 1990 előtt Ceuşescu protokollvillája volt. Az új tulajdonos, a Jankovich-Bésán család nem kívánja eladni az ingatlant. Kincses Előd arra is felhívta a figyelmet, hogy a kulturális központ ügyvédje a szélsőséges nézeteiről elhíresült Ioan Pop-Sabău, a Vatra Românească nacionalista szervezet alapító alelnöke, aki folyamatosan próbálja akadályozni a visszaszolgáltatást.
Az árkosi udvarházat báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, Haller Anna grófnő az 1870-es években bővítette kastéllyá, majd a 19. század végén Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja alakította ki jelenlegi formáját. A kommunizmus alatt Nicolae Ceauşescu számára rendeztek be itt vadászkastélyt, majd 1990-ben hozták létre a kulturális központot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Petícióban kérik az Árkosi Művelődési Központ védelmét
A romániai és magyarországi kulturális élet mintegy hétszáz kiemelkedő szereplője írta alá azt a petíciót, amelyben arra kérik a román államot, hogy mentse meg az Árkosi Művelődési Központot, miután az annak otthont adó Szentkereszty-kastélyt visszaszolgáltatták az egykori tulajdonos örököseinek – írja keddi számában a Krónika napilap.
Az aláírók között szerepel Razvan Theodorescu és Ion Caramitru, mindketten korábbi kulturális miniszterek, illetve Szőcs Géza kormánybiztos, György Attila író, Szebeni Zsuzsanna, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referense.
A Sepsiszentgyörgy szomszédságában levő Árkoson a kulturális tárca alárendeltségében működő kulturális központ azt követően került nehéz helyzetbe, hogy a Dél-Afrikában, Spanyolországban és Portugáliában élő örökösök tizenkét évi pereskedés után jogerősen pert nyertek, és visszakapták a kastélyt és a hozzá tartozó kilenchektáros angolparkot.
Az aláírók a petícióban úgy fogalmaznak, hogy nem vonják kétségbe a tulajdonjog és annak gyakorlásának elvét, de az állam kötelessége, hogy megoldást találjon a polgárok kultúrához való jogának biztosítására. Felszólítják a hatóságokat, hogy helyezzék biztonságba a kilakoltatással fenyegetett intézmény javait. A petícióban azt is megemlítik, hogy az állam 1968 és 2012 között 3,4 millió eurót költött az ingatlanra. A támogatók többsége azt szorgalmazza, hogy az új tulajdonosok és az intézményt fenntartó művelődési minisztérium egyezzenek meg, és tartsák meg az épület rendeltetését.
Az intézmény megmentésére létrehozott közösségi oldalon Szőcs Géza kormánybiztos kijelentette, hogy politikusként és magánemberként is a restitutio in integrum gondolatának (az eredeti állapot helyreállítása) a következetes híve volt az elmúlt 25 évben. "Az árkosi kastéllyal kapcsolatosan kivételesen ettől eltérő a véleményem. E kastélynak a kultúra ápolásában betöltött szerepe, ennek fontossága nézetem szerint felülírja a föntebb leírt szempontokat". A kormánybiztos szerint az épületnek vagy az állam tulajdonában kellene maradnia, vagy csak abban az esetben kellene visszaadni a családnak, ha az száz évre szóló szerződést köt a jelenlegi haszonélvezővel, a jelenlegi feltételekkel.
Kopacz Attila, az intézmény igazgatója a sajtónak elmondta, hogy aggódik a kastélyban és a parkban felhalmozott értékek sorsáért. Hozzátette ugyanakkor, hogy soha nem tárgyalt az "úgynevezett" tulajdonosokkal, és utalt arra, hogy kétségbe vonja ezek tulajdonjogát.
Az árkosi Szentkereszty-kastély visszaszolgáltatásának törvényességét három alkalommal vizsgálta a legfelsőbb bíróság, és minden alkalommal megerősítette az örökösök tulajdonjogát, mondta el a Krónikának Kincses Előd, a tulajdonosok ügyvédje.
Az árkosi udvarházat báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, Haller Anna grófnő az 1870-es években bővítette kastéllyá, majd a 19. század végén Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja alakította ki jelenlegi formáját. A kommunizmus alatt Nicolae Ceausescu számára rendeztek be itt vadászkastélyt, majd 1990- ben hozták létre a kulturális központot.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)