Magmaömlés
Piros, fehér és zöld lávaömlés követte Sepsiszentgyörgyön a Magma — Kortárs Művészeti Kiállító Térben Felkarolandó Felejthető Felejtendő című kiállítás megnyitóját: Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész az öt magyarországi kiállító december elején Sepsiszentgyörgyre hozott és Budapestnek címzett performansz-provokációját.
Ütő Gusztáv felháborodásának a Háromszék hasábjain kifejtett oka: (...) 2010-re olyan szintű "szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségének gazdag palettája, hogy — a jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúraszintre. Ütő bírálatára az öt kiállító interneten válaszolt. Válaszaikkal önmagukat minősítik, szövegeik olyan politikai csataterekre visznek, amelyek szóhasználata és fogalmi tartalma teljes mértékben azonos a mai magyar nemzetpolitikát pocskondiázó s a nagyvilág előtt lejáratni próbáló törekvésekkel. ,,Szlovákiai magyarként volt alkalmam megtapasztalni a melldöngető (magyar vagy szlovák) nacionalizmus káros hatását a társadalom egészére. Amíg a nacionalista erőket sikerül kordában tartania egy adott politikai hatalomnak, addig a társadalom egységes tud maradni. Amint a nacionalizmus válik a hatalom vesszőparipájává, elszabadul a pokol, megjelenik a társadalmon belüli megosztottság. A szlovákiai kisebbség és többség lassan kezdi megérteni, hogy az ódivatú nacionalizmus nem járható út. Egy ember egy másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb" — írja Farkas Loránd. Négy sértett társát már nem is idézem, mert eme szöveg alapján értelmezhetővé válik a Magma-beli kiállítás magva. Az a filozófia, amelyet Farkas Loránd internetes levelében kifejt, jól ismert a jelenlegi magyar ellenzék balliberális programjából, amely a csonkaországban a rendszerváltoztatás után kormányon vagy ellenzékben is tobzódik a magyar jelképek sok esetben vulgáris, otromba lejáratásában. Ez nemcsak a ,,piros-fehér-zöldezés" kigúnyolásában nyilvánul meg, hanem a nemzeti ereklyék becsmérlésében is. (A Szent Korona, a Szent Jobb stb.) Ez a kurzus tiltotta ki Budapestről a Turul-emlékművet, a nacionalizmus és antiszemitizmus vádja alapján Teleki Pál szobrát, a koncepciós perben Romániában elítélt Wass Albertét. Csupán a viszonyítás kedvéért utalok arra, hogy abban az időszakban, amikor az összes, Magyarországgal szomszédos országban tombolt a nacionalizmus. A leginkább azon csodálkozom, hogy a felvidéki — a Felvidék is egyik tiltott fogalom Szlovákiában — Farkas Loránd Sepsiszentgyörgyön talál teret és alkalmat, hogy a magyar ,,nacionalizmus", a piros-fehér-zöldezés ellen zászlót bontson, s a magyar nacionalizmussal megküzdjön. Performanszuk üzenete mennyivel hatásosabban célba találna, ha Pozsonyban karikíroznák ki a szlovák nemzeti szimbólumokat, ott, ahol nemzettársainak, képletesen szólva, nyelvét tépik ma is, s ahol a kettős állampolgárságot, ha magyarokról van szó, az új szlovák parlament is bünteti, és ahol a Beneš-dekrétumokat még ma is szentírásnak tekintik, s ahol ,,egy ember a másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb", annyira nem, hogy a magyarság megosztására vegyes pártokat is létrehozhat, amelyek aztán bevezetik a jó magyarokat a nemzeti szimbólumok nélküli mennyországba. ,,A társadalmon belüli megosztottságot" a nemzeti szimbólumok ,,szélsőséges kisajátítására" fogni, különösen 2004. december 5. után, cinizmusra vall, hiszen a magyar társadalom egyik fele akkor tagadta ki a másikat nemzettársai közül. Egyébként nekünk, erdélyieknek érdemes felfigyelnünk arra a nyomulásra a ,,szélsőséges magyar nacionalizmus" ellen, amint ennek a kurzusnak politikus képviselői megpróbáltak Kolozsvár utcáin és Bukarestben érvényt szerezni, s akik Nagyváradon már a Gyurcsány-kormány agonizálása idején is bizonyos körökben baráti fogadókészségre találtak. Az sem vitás, hogy a Kárpát-medencében ennek hagyománya van: a két világháború között Románia biztosított lehetőséget arra, hogy az országukban nem kívánatos személyek itt politikai levegőhöz jussanak, akár pártot is alakítsanak, valahol tökéletes egyetértésben azokkal, akik Bécsből és másunnan ostorozták a magyar irredentizmust és nacionalizmust, s akiknek emlékjelei ma is köztereken ,,ágálnak", s utcanévtáblák őrzik, akárcsak a Kun Béláét Hortobágy községben.
Romániában 1956 után s a Ceauşescu-diktatúra idején egy piros-fehér-zöld szalagért súlyos börtönbüntetésre ítéltek embereket, egy mondatért és egy verssorért is. Regáti románokat is bebörtönöztek vagy állásukból kipenderítettek azért, mert ,,tudattalanságukban" piros-fehér-zöldre festettek ezt-azt, egyik megyei párttitkár az erdővidéki Vargyason a farsangi játékokon a lovak sörényéből gyomlálta ki a magyar trikolór szalagjait a lila, kék és sárga pántlikák közül. Valószínű, a kiállítók eme három szín nálunk nemzeti érzelmekhez tapadó erejéből éreztek meg valamennyit, amikor az eredeti Piros Fehér Zöld kiállítás és performansz cím helyett a Felkarolható Felejthető Felejthetetlen, egyébként erősen Lukács György 3T-jére — Támogatott Tűrt Tiltott — emlékeztető szlogenjét választották.
Ütő Gusztávot igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy nem a modern művészeti irányzatok híve és szálláscsinálója Háromszéken. A szomorú az, hogy az érintettek nem érzékelik, ami ezzel a kiállítással hozzánk benyomult, provokációként hat, akkor is, ha nem annak szánták. És azt sem tudják, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetegyesítő politikájának sok a híve és támogatója Erdélyben. És azt sem tudják, hogy a piros-fehér-zöld színegyüttesről mi az erdélyiek véleménye. (Nézzenek szét valamelyik március 15-én bármelyik településen, hogy otthon fel tudják mérni, valakik milyen hatalmas eredménnyel munkálkodtak odahaza a nemzeti színek visszaszorításában.) ,,(...) nos nincs itt semmilyen veszély, ez a kiállítás nem veszélyes, maximum tilos, mi nem a művészi szabadság zászlaja alatt lengetjük a piros-fehér-zöldet, hanem magyarországot és a magyarokat szerető művészekként" — zárja levelét Horváth Tibor. (Betűhív közlés). Vajha így lenne!
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Jogos juss”: Lakiteleken tehetik le az állampolgársági esküt
Kárpát-medencei testvértalálkozót és honosítási ünnepséget szervez augusztus utolsó hétvégéjére a Lakitelek Népfőiskola – olvasható Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke és Felföldi Zoltán lakiteleki polgármester közös üzenetében.
A Mezőségi Őrzőkör Alapítvány hírlevelében közzétett felhívásban felidézik, hogy a törvényi szabályozás szerint a kedvezményes honosítást igénylők az állampolgársági esküt magyar külképviseleten vagy szabadon választott, az igényléskor megjelölt polgármester előtt tehetik le.
A lakiteleki önkormányzat, valamint a Lakiteleki Népfőiskola augusztus 26–28-án Kárpát-medencei testvértalálkozót és honosítási ünnepséget szervez, amelyen augusztus 27-én, szombaton állampolgársági eskütételt tartanának.
Az Országgyűlés alelnöke és a polgármester közös felhívásukban arra is kitérnek, hogy 2011. január 1-jétől az elszakított országrészekben élő magyarok nagy számban igénylik „jogos jussukat”, a magyar állampolgárságot. A magyar Országgyűlés alelnökeként és Lakitelek polgármestereként ennek rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak – folytatják, hozzátéve: ezt kívánják kifejezni azzal, hogy a magyar állampolgárságot igénylő, a jelenlegi határokon kívül élő magyaroknak felajánlják, hogy az állampolgársági esküt Lakiteleken tegyék le.
A hétvégi ünnepségsorozat részeként emellett országzászlót és trianoni haranglábat állítanak a Templom parkban, és a nagyközség hivatalos testvér-települési kapcsolatot létesít több, Kárpát-medencei településsel. A népfőiskolán ökumenikus istentisztelet keretében avatják fel a Szent István-kápolna festett üvegablakait.
(MTI), MNO.hu

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követően szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Műhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó – derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklődő vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve működő Kráter Műhely Egyesület tevékenységéről is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, főként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár mondta el, kiemelve: az első megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. – Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülőföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és időbeli egységét, ami a miénk, magyaroké – értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idővel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos művek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: – Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tűntek el –, mondta, felelevenítve azt az időszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. – Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életműveket, és ebben a munkában a Kráter Műhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot – emelte ki Szőcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. – Olyan részletek derülnek ki belőle, amelyekről a mai napig hallgatnak határon innen és túl – összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig később irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. – A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzőit Rákosi és Kádár száműzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania őket. – A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart – szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes előadást A nemzetféltő Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes 
Szabadság (Kolozsvár)

Tavaszi vásár Zsombolyán
„Az akarat megvan, de ki kell lépni a régióból a szervezéssel!”
A Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesülete Tavaszi Vásárt szervezett a hét végén a zsombolyai kiállítás-központban, a helyi városháza és a Csekonics Gazdakör támogatásával. 
A vásáron a bánsági régióból, valamint Magyarországról és a Vajdaságból érkezett 26 őstermelő, mezőgazdasági szolgáltató és kereskedő kínálta portékáját a zsombolyai vásárlóknak. Szórakozási lehetőségben sem volt hiány: idén is megrendezték a bánsági magyar gazdakörök bográcsos-főző vetélkedőjét, Szabó Csaba óteleki polgármester jóvoltából lovas- és pónilovas hintók, hátaslovak álltak a vásár látogatóinak rendelkezésére. Szombat délután az újszentesi kultúrotthon néptánccsoportjának fellépése színesítette a programot.
Benkő Zsolt, a BMGVE ügyvezető igazgatója, a vásár szervezője elégedett volt a régióból érkezett termelők részvételével: eljöttek a vásárra az óteleki, a pusztakeresztúri őstermelők, a temesrékasi borászok, a Temes megyei méhészek egyesülete, de nem hiányoztak a kézműves termékek és az Arad megyei hagyományos termékek (házikolbász, sonka, bor, pálinka) sem. A határokon túlról eljöttek a magyarcsernyei és nagykikindai mezőgazdasági szolgáltatók, továbbá ott volt Zsombolyán a híres csabai kolbász és hungarikumnak számító magyar édesség, szárított gyümölcs is.
Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének igazgatója úgy véli: a tavaly ősszel megrendezett első zsombolyai vásár valamivel sikeresebb volt, mert azon több mezőgazdasági termelő vett részt. „Talán a húsvét előtti időpont nem a legszerencsésebb – mondta Csősz János –, a tavaszi vásárt jövőre május elseje körül szerveznénk meg és majális jellege lesz. Azért remélem, hogy a zsombolyaiak jól érzik magukat, minden résztvevő megkóstolhatja a versenyzők által főzött bográcsosokat, ha úgy tetszik, lovagolhat, megnézheti az újszentesi néptáncosok fellépését.”
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus, aki az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „A szervezőkben az akarat megvan és ez a zsombolyai kiállításközpont kiválóan alkalmas a mezőgazdasági jellegű vásárok megszervezésére. A környékről, a határ mindkét oldaláról jönnek a résztvevők, de véleményem szerint akkor lehetne előrelépni, ha kilépnénk ebből a régióból és Erdélyből, a Székelyföldről is meghívnánk kiállítókat. Nagyobb hírverés kellene a vásárnak, elsősorban Temesváron, de Nagyszentmiklóson és a közeli Nagykikindán is, hogy több legyen a vásárló!
A gátaljai, a kisoroszi (Vajdaság), az óteleki, a pusztakeresztúri, az újszentesi, a végvári magyar gazdakörök, valamint a BMGVE csapatai szombaton „ádáz csatát” vívtak a bográcsosok vetélkedője során. Az első helyet végül a Pusztakeresztúri Gazdakör csapatának sertéspörköltje szerezte meg, az ótelekieket, a BMGVE csapatát és a végváriakat megelőzve. A vásár résztvevői és látogatói végigkóstolhatták a gazdakörök mesterszakácsainak főztjét, hozzá óteleki savanyúságot és temesrékasi borokat is fogyaszthattak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Revíziós és kisebbségvédelmi politika a két világháború között
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között című vetítettképes előadása kezdetén L. Balogh Béni arra hívta fel a jelenlevők figyelmét: Kelet-Közép, illetve Dél-Kelet Európa történelmi térképe a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében jelentősen átrajzolódott: a multietnikus birodalmak fokozatosan összeomlottak, és helyettük kisebb-nagyobb független államokat alapítottak. Az Oszmán Biradalom helyén megalakult Görögország, Albánia, Szerbia, Montenegro, Románia és Bulgária, az első világháború után pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és az orosz cári birodalom volt területein létrejött a három balti állam, valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. A térség körülbelül 100-120 milliós összlakosságából 1914 előtt 50 millióan (50%), 1920-1938 között 30 millióan (30%), 1945 után 8-10 millióan (8-10%) éltek kisebbségben. E nemzetiségek közül a két világháború között a németek voltak a legtöbben kisebbségben (kb. 8 millióan), őket követték a zsidók (6,5 millió), az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió). A lakosság össz-számát tekintve viszont az albánok után a magyarok éltek a legnagyobb arányban kisebbségben: a 9-10 millió magyar közül 3 millióan, vagyis az összmagyarság 30 százaléka kisebbségben élt. Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti Európában a kisebbségi kérdés gyújtópontjának számított a magyar ügy. Ugyanakkor az új országok közül egyesek valóban nemzetállamok voltak, míg mások csak annak nevezték magukat, de a tények egészen mást mutattak.
Kisebbségvédelem
1919. január 28-án Wilson amerikai elnök szorgalmazására megalakult a genfi székhelyű Népszövetség, mely 1920-ban kezdett el működni. Ennek a nemzetközi szervezetnek Magyarország 1922-1939 között volt a tagja. 1933-ban bekövetkezett haláláig a nagy tekintélynek örvendő Apponyi Albert volt a fődelegátus, aki Bánffy Miklós külügyminiszterrel együtt azt vallotta: Magyarország bár rosszul járt Trianonnal, azért nem sértődhet meg, hanem tevékenyen részt kell vennie a nemzetközi politikában. Ugyanakkor fő céljuknak tekintették, hogy hivatalos formában elősegítsék a revízió ügyét. Amúgy a kisebbségvédelmi rendszer lényege az lett volna, hogy az alapokat bele kellett volna foglalni a Népszövetség alapokmányába, de végül ez nem történt meg, így az elvek többoldalú kötelezettségvállalások következtében valósultak meg. Problémát okozott, hogy az Eduard Benes vezette Csehszlovákiát kivéve az új államok tiltakoztak- így példáulIonel I. C. Brătianu román miniszterelnök is. 1919 őszén végül a nagyhatalmak ultimátummal kötelezték az akkor már Alexandru Vaida-Voievod vezette kormányt arra, hogy aláírja a kisebbségvédelmi egyezményt. Az erre vonatkozó törvények általában egy kaptafára készültek a különböző országokban, lényegük, hogy kollektív jogokat nem biztosítottak. A betartásukat a Népszövetség lett volna hívatott garantálni, de a szervezet működése nem volt hatékony: 1938 közepéig több mint 8 ezer petíciót kapott, de érdemben csak hatot vizsgált meg, melyek közül hármat magyarok nyújtottak be.
Revíziós politika
A magyarok Trianont szinte nagyobb tragédiának fogták fel, mint Mohácsot. A lakosság elutasította és megemészthetetlennek tartotta az egész igazságtalan rendszert, amiben közrejátszott az is, hogy a nagyhatalmak még a méltányosság látszatát sem próbálták fenntartani. A korszak jelentős kormányfői voltak Bethlen István (hozzájárult Magyarország viszonylagos megerősődéséhez), Gömbös Gyula (akiről semmi jó sem mondható) és Teleki Pál (az ő második miniszterelnöksége idején történt meg Erdély visszacsatolása). Az előadó szerint mindhárman reálpolitikát folytattak, de hibát követtek el azzal, hogy nem hívták fel a közvélemény figyelmét arra: a mindent vissza követelésnek nincs reális esélye. Különben 1921-1928 között Magyarország nyíltan nem hangoztatta revíziós törekvéseit, mivel nem akadt a nagyhatalmak közt támogatója. Változás akkor következett be, amikor Mussolini pártfogolni kezdte e szándékot, és 1927-ben megkötötték az olasz-magyar barátsági szerződést.
 A második békicsi döntés
L. Balogh Béni arra hívta fel a figyelmet: Magyarország nagy dilemmája volt, hogy miként tudná úgy megvalósítani a revíziót, hogy közben a függetlensége megmaradjon. Mint később bebizonyosodott, ez nem sikerült neki, hiszen a második bécsi döntéskor Észak-Erdélyt tulajdonképpen ajándékba kapta a németektől, és ennek következményei voltak. Ezzel együtt Hitler nem szerette a magyarokat, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogyHorthy 1938-ban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A bécsi Belvedere palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés eredményeképpen 1941-ben Magyarország területe és lakossága a korábbi 93.073 négyzetkilométerről és 9,3 millió főről több mint 171 ezer négyzetkilométerre és 15 millió lélekszámra duzzadt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Ez a béke bizony a bőrünkbe égett!
Trianon örök és lelkeket perzselő történelmi tapasztalata a magyar nemzetnek. A békediktátum különféle értelmezéseiről és máig ható következményeiről beszélt lapunknak Raffay Ernő történész és Szidiropulosz Archimédesz görög származású szociológus, az egyik legismertebb Trianon-kutató. 
Sinkovics Ferenc: Vajon miért mondja azt az egykori SZDSZ prominen-se, Bauer Tamás, hogy megérdemeltük Trianont? 
Szidiropulosz Archimédesz: Azért, mert a baloldalnak jelentős szerepe volt a tragédia létrejöttében. És ez a szerep árnyékot vet rájuk, különösen az olyan közéleti, politikai figurák miatt, mint Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla. Most úgy kompenzálja saját felelősségét a baloldal, hogy fegyverként használja a tragédia emlékét. Az mondja például, hogy Trianon a szélsőjobb vesszőparipája. Raffay Ernő: Igen, a baloldal nem történelmi és nemzeti sorskérdésként, hanem kifejezetten politikai ügyként fogja fel Trianont. Összekapcsolják a Horthy-korszak revíziós törekvéseivel, viszont amikor a revíziók zajlottak, akkor keletkezett a zsidótörvények jelentős része is, egyes liberális gondolkodók számára pedig innen már csak egy ugrás a holokauszt kérdésköre. 
S. F.: A győztesek szándéka szerint országcsonkítás akart lenni a diktátum, vagy inkább halálos ítélet? R. E.: Csonkítás? Majdnem megszűnt a magyar államiság, ahogy ez történt 1815-ben a lengyelekkel. Karel Kramarz cseh miniszterelnök azt írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 előtt már saját, önálló államukat tervezgették a csehek, akkor úgy gondolták, hogy Magyarországból csak Budapest és közvetlen környéke maradhatna meg. És 1919-ben tényleg megvolt az esélye annak, hogy Győrből csehszlovák–román határváros legyen!
Sz. A.: Persze tovább él a múlt. Olyan térképet találtam Jan Slota honlapján, amelyen már nyoma sem volt a magyar államnak. Eduard Benes is el akart törölni bennünket Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot! című írásában 1916-ban. A hazai liberális történészek szerint ez csak legenda.
S. F.: Melyek voltak Trianon valós előzményei? 
R. E.: Még 1855-ben készült egy térkép román értelmiségiek felvetései kapcsán. Ezen a térképen Románia keleti határa a Dnyeszter, nyugati határa pedig a Tisza. A románok öt-hat országban voltak szétszórva akkor, tulajdonképpen ez adta a koncepció kiinduló pontját. Generációkon át tartó mozgalom indult, s nagyon beleélték magukat a tervbe. Amikor 1919 márciusában Clemenceau francia miniszterelnök közölte Bratianu román miniszterelnökkel, hogy nem kapják meg a Tiszántúlt, akkor Bratianu azt mondta egy beszédében, hogy hatalmas csapás érte Románia területi szuverenitását! És elsiratta az olyan ősi román városokat, mint Debrecen, Gyula, Békéscsaba és Szeged. Bratianu szerint Debrecenben román anyák altatódalát vitte estéként a lágy szellő a város felett. Hasonló volt a helyzet a szerbeknél is. A Karadordevic dinasztia és a szerb politikai vezetés, élén Pasic miniszterelnökkel, délszláv nagybirodalmat akart, ez volt az úgynevezett jugoszláv gondolat. Ennek jegyében például nemcsak Pécs, de még Temesvár is jugoszláv város lett volna az elképzelések szerint. 
S. F.: Mintha nem is az angolok, a franciák akaratáról, politikai elképzeléseiről szólt volna eredetileg Trianon… Sz. A.: Sőt! Magyarország igen népszerű volt eredetileg a nyugati hatalmak körében, jele például a Kossuth-kultusz. De jött az igen erőteljes és fondorlatos román, cseh és szerb propaganda, illetve jött Seton-Watson skót író, aki magyarbarát volt eredetileg, de többek között az 1907-es csernovai eset kapcsán is megnyerték maguknak a szlovákok. Ezután Seton-Watson a legképtelenebb jelentéseket küldözgette Magyarországról, a brit külügyminisztérium pedig e jelentések alapján alakította ki a térségre vonatkozó külpolitikai stratégiáját. 
S. F.: Magyarország miért nem reagált minderre? 
Sz. A.: Itt folyamatosan óriási belpolitikai csatározások zajlottak a parlamentben, erre irányult a figyelem. A magyar politikai elit önhitten ült a saját babérjain, amint ezt egyébként a történész Szekfű Gyula is megírta. Nem a külső veszélyekről, az ellenünk folyó hatalmas propaganda-hadjáratról, a lejárató kampányokról, hanem az úgynevezett negyvennyolcasok és a hatvanhetesek szembenállásáról szóltak a parlamenti összecsapások. Mindez odavezetett, hogy Magyarország egyszerűen nem volt felkészülve a közelegő nagy világháborúra. A legtöbb államban szinte percek alatt szavazta meg a parlament a hadsereg korszerűsítését, nálunk több mint egy év kellett a véderőtörvény megalkotásához 1911 májusa és 1912 júniusa között a meddő viták, az ellenzéki obstrukció miatt. R. E.: És ez később is folytatódott. 1918-ban például megütközve figyelték a nálunk folyó eseményeket egyes nyugati gondolkodók, mondván, a leghülyébb grófot választottuk miniszterelnöknek, a legtehetségesebb politikusunkat pedig agyonlőttük. Itt ugye Károlyi Mihályról, illetve Tisza Istvánról volt szó. És itt voltak a szabadkőművesek is, kézbe akarták venni az országot, Károlyié kifejezetten szabadkőműves kabinet volt. 
Sz. A.: Sajnos Károlyi, majd pedig Kun Béla hatalomra jutása is a magyar történelem epizódja, s ebben az értelemben a magunk vétke volt. Ezt így értékelte a Nyugat is. Nem véletlen, hogy az 1919 januárjában kezdődő béketárgyalásokra nem hívták meg a magyarokat, Károlyit, majd pedig Kunt sem tekintették legitim, tárgyalóképes vezetőnek. Így nem is volt módunk beleszólni a dolgok menetébe, nem tudtuk menteni a menthetőt. 
S. F.: Egy komoly kormány képviselői odaülhettek volna? 
R. E.: Igen, az osztrákok például ott ültek. Teleki Pál és környezete egyébként már 1918 nyarától alaposan felkészült a leendő béketárgyalásokra. De ő 1919 januárjában viszont egyszerűen nem volt helyzetben. Több kutató is azt vallja, ha nem Károlyi, hanem Tisza vagy Bethlen István vezeti a kormányt a háború után, másként alakul a magyarok ügye Versailles-ban.
S. F.: Sokak szerint Trianon miatt sodródtunk bele aztán a második világháborúba.
Sz. A.: Tény, hogy a revízió volt a Horthy-korszak politikájának egyik fő iránya. A másik az ország politikai, gazdasági stabilizálása. És persze visszahozni Magyarország jó hírét. Bethlen ezt el is érte. Jó példa erre, hogy a nagyhatalmak is áldásukat adták a területi visszacsatolásokhoz.
S. F.: Mindegyik? 
R. E.: Az első bécsi döntés például alapvetően négyhatalmi, azaz német, olasz, angol, francia döntés volt. A másodiknál az antantállamok érdektelenségüket fejezték ki. Bethlen István 1931-ig stabilizálta az országot, ezt Trianonnal a nyakában kellett elvégeznie. Eleve meg kellett állapíttatni például az ország határait. Nemcsak a nyugati végeken, de délen is. Pécstől északra álltak a szerbek, s a húszas években úgy kellett visszaszoríttatni őket a nagyhatalmakkal. Paradox helyzet alakult ki, hiszen a magyar kormány egyfelől küzdött Trianon ellen, másrészt pedig pont a békediktátum pontjaira kellett hivatkoznia, amikor kérte a szerbek visszaszorítását. És itt a gazdaság kérdése. Trianon olyan gazdasági csapást jelentett nekünk, hogy ami a termelési színvonalat és minőséget illeti, az ország csak a húszas évek második felében érte el az 1913-as nívót és hatékonyságot. Bethlen így is csodát tett, az 1927-ben bevezetett pengő például néhány éven belül Európa egyik legerősebb pénze lett. A bethleni stabilizáció fontos üzenet a mostani kormány számára. Nem véletlen, hogy Orbán Viktornak épp Tisza és Bethlen a példaképe. Gyűlölik is emiatt. Itt kell elmondanom azt is, hogy 1924-ben indult a Trianon utáni új magyar pénzügyi politika. Természetesen a semmiből. Ekkor a hazai zsidó nagytőkések harmincmillió aranykorona alaptőkét adtak össze a nemzeti banknak, hogy pénzügyi értelemben is talpra állhasson az állam. Odaálltak Bethlen mellé. 
S. F.: Elterjedt a köztudatban, hogy csak kilencven évre szólt Trianon, de az 1947-és párizsi béke örökérvényűvé tette.
R. E.: Tévhit, sokan úgy tudták, hogy nem is kilencven, csupán ötven évre szól, de ez nem igaz. Örökre szólt. Tegyük hozzá, hogy hogy ma már nem is Trianon, hanem az 1947-es párizsi béke van érvényben. Ez állíttatta vissza a határainkat az 1938. január 1-jei állapotra. Sőt Trianonhoz képest még plusz három falut is át kellett adnunk Pozsonynál Csehszlovákiának. 
Sz. A.: Külön szerencsétlenség, hogy a magyarországi kommunizmus egészen más színezetű lett, mint a környező országoké. Képtelen volt nemzetben gondolkodni, teljes mértékben átadta magát az internacionalizmus eszméjének. Ezért kell ma is állandóan magyarázkodnunk a magyarságunk és a jelképeink miatt, s így szülték meg a „magyarkodás” pejoratív fogalmát is. Az én anyanyelvemben, a görögben például nincs olyan kifejezés, hogy „görögködik”. 
S. F.: Mit kezdhet egy mai magyar ember Trianon emlékével? 
Sz. A.: Ez nehéz kérdés. A baloldal szerint hagyjuk az egészet, Glatz Ferenc akadémikus például azt mondta tavaly, ne foglalkozzunk Trianonnal, mert már megoldódott a probléma a légiessé vált határokkal. Elfelejti persze, hogy e légies határok mögött hoztak például a magyarok ellen egy soviniszta nyelvtörvényt a szlovákok, hogy a kettős állampolgárság miatti fenyegetésekről és etnikai diszkriminációról már ne is beszéljek. 
S. F.: Igen, de miként harcoljunk Trianon ellen ma, 2011-ben?
Sz. A.: Ha harc, akkor a kettős állampolgárság például nem rossz kezdet. Ezután pedig az autonómiaköveteléseknek kellene következniük. Területi autonómiáknak. 
S. F.: Úgy tudni, II. János Pál pápa tett bizonyos indítványokat Trianon, közelebbről a megcsonkított Magyarország ügyében.
Sz. A.: Kutatom Trianon kérdéskörét, de én nem ismerek ilyet. 
R. E.: Én sem, elvileg persze bármi előkerülhet egyszer a levéltárakból. Ellenben Bratinka József egykori vatikáni magyar nagykövettől tudom, hogy az ottani román és szlovák bíborosok mindvégig napirenden tartották a trianoni kérdést az elmúlt húsz évben is. Igyekeztek meggátolni, hogy akárcsak a halvány ötlet szintjén is felvetődjék a rendezés gondolata. És sajnos épp II. János Pál pápa volt az, aki több évtizeddel a békediktátum után a trianoni határokhoz igazította az egyházmegyék régi határait. Ezzel egyházi értelemben is koronát kapott a diktátum.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Domokos Pál Péter, a moldvai csángók apostola
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, "a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába. Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy "cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele. Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe. Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is "menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését. Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a "csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt. Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést. 1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított. 1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; "...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezt a háborút sem mi nyertük meg
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozata keretében Szakály Sándor professzor, az MTA Történettudományi Bizottságának tagja értekezett a Városi Művelődési Ház dísztermében, Magyarország a második világháborúban címmel.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki azon meggyőződésének adott hangot, hogy a Mérlegen a magyar történelem című előadássorozat iránti érdeklődés is a rendezvény létjogosultságát támasztja alá.
A legutóbbi meghívott Szakály Sándor, a történelemtudományok doktora, a Magyar Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának tagja, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora volt, aki Magyarország a második világháborúban címmel értekezett. Bevezetőjében azt a választ adta a saját maga által felvetett Miért volt szükség a II. világháborúra? kérdésre: a világégés kitörésének gyökere az I. világháborút lezáró Versailles-i békerendszer. A vesztes és megalázott hatalmak nem tudták elfogadni a rájuk erőltetett diktátumot, a ’30-as évek második felére pedig a győztesek is rájöttek arra, hogy a helyzet fenntarthatatlan és bizonyos korrekciókra van szükség. Magyarországon a két világháború között nem volt olyan politikus, aki ne tekintette volna célkitűzésének és feladatának a revíziót, hiszen enélkül semmi esélye sem lett volna a közéleti érvényesülésre. 1938 októberében zajlottak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia képviselői között arról, hogy bizonyos területeket átadjanak Magyarországnak, azonban mivel a felek nem tudtak megegyezni, a döntőbíráskodást a nagyhatalmakra bízták. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés következtében Magyarország jelentős területeket kapott, melyeknek körülbelül 86 százalékában magyarok éltek, a határvonal pedig nagyjából megegyezett az 1918 november végi demarkációs vonallal. A sikeren felbúzdulva a magyarok Kárpátalja visszaszerzésével is próbálkoztak volna, azonban Mussolinin kívül senki sem támogatta az ötletet, így a lelkesedés alábbhagyott. Kedvezően változott viszont a helyzet 1939 tavaszán, amikor Csehszlovákia kettévált, így eljött az ideje annak, hogy Kárpátalját is Magyarországhoz csatolják.
II. bécsi döntés
1939 tavasza után sajátosan alakultak a dolgok Európában, ugyanis egyfajta versenyfutás kezdődött a gazdasági és katonai potenciállal rendelkező Sztálin kegyeiért. Augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, szeptember 1-jén pedig Németország megtámadta Lengyelországot. Magyarország semleges álláspontra helyezkedett, viszont megnyitotta a határait a lengyel menekültek előtt. Novemberben a Szovjetunió megtámadta Finnországot, a fegyverszünet eredményeképpen a finnek lemondtak bizonyos területekről. Közben a három balti állam is „önként felajánlotta”, hogy vonuljanak be hozzájuk szovjet csapatok. 1940-ben Magyarország látva, hogy a román királyság kielégítette a Szovjetuniónak Bukovinára és Besszarábiára vonatkozó igényeit, úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy a magyarok is területi igényekkel lépjenek fel. Teleki Pál miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Magyarország önállóan kellene lépjen ez ügyben, nehogy Németország és Olaszország később benyújtsa a számlát. Az 1940 augusztusi szörényvári tárgyalások kudarccal végződtek, így ismét döntőbíráskodás volt, melynek köszönhetően az augusztus 30-i II. bécsi döntés nyomán Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt, vagyis 43 ezer négyzetkilométert, melyen 51-52 százalékos volt a magyarság részaránya. Úgy tünt tehát, hogy Magyarország poziciója erősödött, visszakapott területeket, decemberben pedig örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. 1941-ben a délszláv államban „rendet teremteni akaró” Németország azt kérte Magyarországtól: csatlakozzon hozzá, cserében pedig visszatérhetnek délvidéki területek, plusz Magyarország megkapja Fiumét. Április 1-jén a Legfelsőbb Honvéd Tanács úgy döntött: akkor támogatja a német elképzeléseket, ha politikai vákuum keletkezik, vegzálják a Jugoszláviában élő kisebbségeket vagy a délszláv államközösség szétesik. Utóbbi április 10-én következett be, amikor Horvátország kimondta függetlenségét. Immár Bárdossy László minisztersége alatt katonai hadművelet indult a Délvidéken, és újabb területekkel gazdagodott Magyarország.
Kassa bombázása
1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 26-án pedig nem azonosított felségjelű gépek bombázták Kassát. Magyarországon rendkivüli minisztertanácsi ülést hívtak össze, és mivel a korabeli álláspont az volt, hogy szovjet repülőgépek voltak, úgy döntött Horthy, hogy válaszcsapást kell adni a Szovjetuniónak. Ennek megfelelően mozgósították a honvédség egy részét (Kárpát-csoport), és június 28-án megindult a támadás a Szovjetunió ellen. Novemberben az erők egy részét visszarendelték Magyarországra, a többiek pedig Kárpátalján maradtak. Közben Wert Henrik honvéd vezérkari főnököt Szombathelyi Ferenc váltotta e tisztségben. Jelentős fordulat történt 1941 decemberében, amikor Hitler szemében felértékelődött Magyarország, ugyanis a Wehrmacht csapait feltartóztatták Moszkvánál, ezért a kisebb országok támogatására is szüksége volt. Ribbentrop a magyarországi látogatásakor felvetette, hogy a magyarok nagyobb erővel vegyenek részt a harcokban. Ő úgy értelmezte, hogy beleegyező választ kapott, majd 1942 kemény hangú tárgyalások következtek, melyek azzal zárultak: Magyarország a hadereje egyharmadát bocsátja Németország rendelkezésére, utóbbi viszont felfegyverezi a katonákat.
A Don-kanyarban
1942. április 11-én megindult a 2. Magyar Hadsereg kiszállása a frontra, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt. Szakály Sándor szerint problémát okozott, hogy a honvédok nem ismerték pontosan a feladatukat, csak menet közben derült ki, hogy támadó hadműveletekkel kell segítsék a nagy német offenzívát, és a katonai felszerelésük sem volt megfelelő. A Don-kanyarban 1943 januárjában indult meg a Vörös Hadsereg támadása, áprilisig 198 ezerről 106 ezerre csökkent a honvédek élelmezési létszáma, mely statisztikai adat tartalmazza a 28 ezer sebesültet, a 26 ezer hadifogságba esettet és a 41 ezer fő vérveszteséget. A történész ezen a ponton befejezte előadását, megjegyezve, hogy „ezt a háborút sem mi nyertük meg”.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Démonok tánca – in memoriam Teleki Ernő
A Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) emlékére készült dokumentumfilm a képzőművész-vénával megáldott, egykor Kolozsváron élő erdélyi arisztokrata élettörténetét és személyiségét mutatja be.
Az ismeretlenség homályából előbukkanó autodidakta művész alkotásai, amelyek nagy része Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában találhatók, zömmel egy démonokkal küzdő ember „vallomásai”: torz fejek, absztrakt helyzetek, látomások és fantázialények. A mintegy a tudatalattiból felvillanó rajzok víziószerű látványt eredményeznek, és hűen tükrözik az egykor gazdag, befolyásos, művelt arisztokrata, majd a Duna-csatornához kitelepített, megalázott, egészségileg összeroppant főúr élethelyzeteit, az alkotó belső világát, s egyben társadalomkritikai éllel is bírnak.
Így, a film, azon túl, hogy végigkíséri Teleki Ernő életútját, aki unokaöccse volt a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnöknek, teret enged a kor bemutatására is. Az életút dokumentálását a gazdag családi fényképhagyaték és a fennmaradt levelezés teszi teljessé. A filmben egykori barátok és ismerősök emlékeznek Teleki Ernőre, valamint pszichiáter és művészettörténész elemzi a szabadjára engedett képzelet szülte rajzok alkotójának művészi illetve pszichés motivációit.
Gróf Teleki Ernő élete és munkássága ezer szállal kötődik Kolozsvárhoz. Túlmenően azon, hogy itt született, és itt halt meg, keze munkáját őrzi városunk számos műemlék temploma, ugyanis az 1950-es 60-as években részt vett a Szent Mihály plébániatemplom, a Farkas utcai református templom, valamint az evangélikus templom restaurálási munkálataiban. Teleki Ernő jó barátja volt számos neves kolozsvári író és művész, de számtalan hétköznapi emberrel is közeli kapcsolatban állt. Kölcsönös tiszteleten alapuló barátság fűzte Gáll Ernőhöz, a Korunk néhai főszerkesztőjéhez is, s ennek a barátságnak a részleteit, furcsa módon, éppen a volt kommunista titkosszolgálat iratai őrizték meg számunkra.
A dokumentumfilm rendezője, Ludvig Daniella, alkotásával hozzájárul Teleki Ernő személyének és munkásságának a köztudatba történő beillesztéséhez, megismeréséhez. A Démonok tánca című 55 perces dokumentumfilm 2010-ben készült, az Új Budapest Filmstúdió produkciója. Az alkotást a Duna Televízió idén áprilisban mutatta be. Ludvig Daniellát kiváló filmstáb segítette munkájában: ifj. Molnár Csaba (a rendező munkatársa), Kulcsár Zsuzsa (gyártásvezető), Bartos Bence és Kardos László (hangmérnökök), Márkos Albert és Mezei Szilárd (a film zenéjének szerzői), Burus András (vágó), valamint Bánk Szabolcs, Marossy Géza, Miklauzicz Márton és Székely Róbert (opertőrök). A film producere Kántor László, akinek a neve – a Márkos Alberté mellett – közismert a kolozsváriak számára.
A film kolozsvári bemutatására a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.) kerül sor, október 4-én, kedden 18 órakor. A vetítés után szabad beszélgetésre nyílik alkalom, mások mellett a film rendezőjével, Ludvig Daniellával, valamint a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesével, Szücs György művészettörténésszel.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Újévi harangszó 
A mai naptól elkezdjük sorozatban közölni Sylvester Lajos Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvét. A szerző a kötetben 67 – 2005. és 2010. között született – a székely-magyar közélet közel- és távolabbi múltra reflektáló írását válogatta össze.
Helyi hagyománynak is mondhatnám, hogy Erdélyben, egy helyi lapban – a Háromszékről van szó – már csupán nevem miatt is én jegyzem a lap szilveszteri számának vezércikkét.
Így volt ez az idén is. 
Az óévnek újévre váltása mélyen és magasan szimbolikus töltetű, soha nem volt azonos, mondjuk a munkahelyi műszakváltással, az egész decemberi hónap a váltás, a változások jelképeibe öltöztetett ünnepségsorozat, amely szilveszter éjszakáján tetőz, ekkor emelkedik a családi, rokoni, baráti köröket összefogó magasságba.
Nálunk, Erdélyben – de mindenhol a világon, ahol szórványban, emigrációban, kisebbségben élnek emberek – szilveszter éjszakájának a varázsát megsokszorozza az emberek virtuális egymásra találása, az üzenetváltások, jókívánságok cseréje, az egy nemzethez tartozók lelki azonosságának kifejezése, a más nációkkal történő barátságos viszony ápolásának koccintásos, jókívánságos alkalma.
Hosszú évek során úgy tapasztaltam, hogy a magyarság esetében a nemzeti, vagy nemzeti jellegű szimbólumok devalválódásának vagyunk tanúi és szenvedő alanyai. Ezért döntöttem úgy, hogy a lap élére kerülő idei szilveszteri jegyzetem a szimbólumokról szóljon.
Megszületett az írás. Íme, itt van, a maga teljességében:
Újévi harangszó
A forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulójához egy másik is társul: 550 évvel ezelőtt a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett a keresztény világ harangszava. Bennünket nem nyugtalanít, hogy gondos történészek azt is kiolvasták régi feljegyzésekből, hogy a pápa őszentsége nem is ennek a győzelemnek a hírére adta ki az Imabullát, hanem Konstantinápoly visszafoglalására szólította fel a keresztény világot. A hiteles történelmi hír az, hogy a nándorfehérvári győzelem rákondult a pápai felhívásra, s a (magyar) világ azóta is úgy tudja – és ez a lényeg –, hogy győztünk, a pogányság kárpát-medencei invázióját sikerült elodázni jó néhány évig. 
2006-ban két magyar győzelemre emlékezünk, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára és a nándorfehérvári győzelem félezer és ötvenéves harangszavára. A magyarságtól ezt a győzelmet senki sem tudja elvitatni. Az önnön kebeléből kiforduló némely, magát magyarnak mondó csoportosulás tagjai sem, akik néhány évvel ezelőtt még rákongatták saját repedt hangú véleményüket arra, miszerint ők unják a Kárpát-medence és a világ magyarságát egybeharangozó déli harangszót. Természetesen unják ők Nagy Imrének, a Magyar Köztársaság mártír-miniszterelnökének az utolsó szó jogán elmondott kívánságát is, amelyet lapunk, a Háromszék nem véletlenül emelt új esztendei falinaptára mottójául: „E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adni eszméimért. Szívesen adom (…) Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék: ha gyilkosaim rehabilitálnának.” 
Vajon elegen vagyunk-e, akik beleborzongunk a gondolatba, hogy vannak, akik a magyar forradalom és szabadságharc félszázadik évfordulóján megpróbálnak beleöltözni abba a gúnyába, amelyet, képletesen szólva, politikai felmenőik vagy akár ő maguk azért téptek-tépettek le bírósági ítéletekkel, hóhérkézre juttatásokkal a magyar forradalom és szabadságharc cselekvő és szószóló embereiről, hogy szíve-verésüket megállíttassák? 
Úgy tűnik, hogy 2006-ban, ebben a két évfordulós esztendőben (1456 és 1956) nemzeti szimbólumainkat is védenünk kell a privatizálók vagy az ezeket elkótyavetyélők mohósága elől. Meg kell védelmeznünk bizonyos szavainkat is, mint amilyen népünk-nemzetünk neve, a magyar idióma, amely bizonyos, magukat magyarnak mondó körökben szitok- vagy átokszóvá degradálódott. Védelemre szorul a nemzet szavunk is, amelyet egyesek elavultnak, vidékinek, az európai peremvidék szavává minősítenek. Védelemre szorul a lyukas- vagy az Árpád-sávos zászló, az olyan szimbólumok, mint a turul, a szimbólumemberek, mint gróf Czegei Wass Albert vagy Teleki Pál, akik az egykori magyarhon szívéből, Budapestről száműzettek vidékre. Védelmeznünk kell a Magyar Himnuszt, amelyet maradinak, konzervatívnak, nacionalistának is minősítenek a mindenféle másság agitátorai. 
Védelmünkre és rehabilitációra szorulnak mindazok, akiknek az utolsó szó joga sem adatott meg. Háromszékre hazabeszélve, védelmünkre szorulnak a felsőcsernátoni Rákossy Árpádok, akiket a Rákosi- (micsoda groteszk névjáték!) diktatúrában és a Kádár-féle koncepciós perben ítéltek súlyos börtönös esztendőkre. 
2006 ne legyen a történelem privatizálásának az esztendeje, szóljon azokért a nándorfehérvári győzelem harangja, és emlékeztesse azokat arra a magyar függetlenséget és szabadságot fiadzó két győzelemre, akik ezt valóban diadalra juttatták. 
Budakeszin ebben az évben Himnusz-emlékművet avatnak. Nekünk, háromszékieknek van némi közünk – és volt beleszólásunk – abba, hogy a Himnusz-emlékmű harangszava ne tizen- és néhány, hanem 64 vármegyére szabott, és a világ magyarságának egésze számára hallható legyen, mert bennünket számos alkalommal megverhettek, leverhettek, kisemmizhettek anyagi és szellemi vagyonunkból, de szabadságharcaink igéit soha nem tudták kiverni szánkból. 
Eddig a vezércikk, amely már járta megjelenés előtti szerkesztőségi útját, amikor rákondult egy előbb rémhírnek vélt információ: a Magyar Köztársaság elnöke, dr. Sólyom László jogászprofesszor nem a megszokott időben és a megszokott körülmények között mond évértékelő és évköszöntő beszédet. 
Jegyzetemet újraolvastam, és hagytam, hogy az járja a maga szilveszteri útját. Szilveszter éjszakáját családi, baráti körben töltöttük. Ezt megelőzően fiúnk, menyünk egy másik kontinensről hívott, ők is háromszékiek, csíkiak, no meg egy angol család társaságában ünnepelték, több ezer mérföldnyi távolságot is legyőzve, a mienkhez képest nyolcórányi „késéssel” a Szilvesztert.
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem csak két himnuszt rendelt az Istenünk, hanem időbéli kettősséget is. Mi már több évtizede ezen az éjszakán kétszer bontunk pezsgőt, „román” és „magyar” idő szerint. Így történt ez a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben is, amikor, ha nem volt elérhető tévéközvetítés, vagy nem volt állami méltóságot viselő személy által elmondott beszéd, akkor valamelyik, a nemzet érzelmeit, akaratát és kívánságait reprezentáló személyiség, színész szavait hallgattuk rádión.
Idei szilveszterezésünknek nem volt éjszakai kulminációja. Sutára, lapsora sikeredett. Melankóliával, némi szomorúsággal néztünk magunkba és egymásra. Valaki megjegyezte: az idén a mi városunkban „magyar Szilveszter” órájában alig pukkan petárda, alig szikrázik csillagszóró az égre.
Egy zömében magyarlakta városban is a „másik szilveszter” – a „revelion” – volt fényekben villódzóbb, ünnepélyesebb, sajátos akusztikájával markánsabb.
Valaki a társaságunkban meg is jegyezte: ennyivel szegényebbek lehetünk, mi magyarok, már a tűzijátékra sem futja?
Lélekben talán nem is vagyunk szegényebbek, de kicsit szomorúbbak voltunk, kicsit setesutára sikeredett ez az éjszaka.
Másnap, valamelyik napszakban – mindegy volt, melyikben – végignéztem a köztársasági elnök úr, dr Sólyom László jogászprofesszor beszédét, akiről ugyancsak a Háromszék című lapban, amikor annak alkalma volt, ilyen címen írtam vezércikket: Sólyom – hadd szárnyaljon.
Mostani beszédének minden szavával egyetértek, üzenetét is vallom, és értem. Sőt, sajnálom, hogy szerény írásomban az idei Bartók-évfordulót nem említettem. A déli- és minden napszakban felhangzó harangszavak mellé társul az ő nemzetet, kultúrát integráló neve, személyisége is.
Értem én a puritánság igényét – az idei azonban azért túl miesnapira, munkanapira sikeredett. A földrajzi helyzetüktől függetlenül lélekben egy nemzethez tartozók legbensőségesebb, a leginkább reményt sugalló és reményt keltő ünnepét nem kell vezérszólam nélkül, a több szólamra éneklő kórust dirigens nélkül hagyni. „Nem csak kenyérrel él az ember.”
Úgy tudom az államelnöknek nem szíve-, hanem alkotmányos joga eldönteni, hogy mikor és miként vesz részt a nemzethez tartozók egészének lelkébe fogódzó ünnepi pillanatban.
De kell lennie egy, a nemzet egészét jelképező művésznek, a Nemzet Színészének, a Nemzet Énekesének, vagy valaki hozzájuk mérhetőnek és hasonlónak, aki a magyar Szilveszter éjszakáján, a nemzet nevében a nemzet egészének színe előtt bíztat mindig egy reményteljesebb esztendőre.
Kell akár a feddő, de mindenképp kell a bátorító, a reményt keltő ünnepi szó, a „lesz még egyszer ünnep a világon” hangulatának a szilveszteri felszikráztatása. 
2006. január 6.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Sylvester Lajos (1934–2012)
Sylvester Lajos romániai magyar író, újságíró, drámaíró, a Magyar Írószövetség tagja, a háromszéki művelődési élet tevékeny szervezője, a székely nemzetrész múltjának és jelenének jó ismerője, széleskörűen művelt, szociografikus hajlamú esszéista Alsócsernátonban született 1934. június 3-án.
Tanulmányait szülőfalujában kezdte, a kézdivásárhelyi tanítóképzőben folytatta, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet. Néhány évig Kézdi rajon főtanfelügyelője, majd az újonnan alakult Kovászna megye művelődési osztályának vezetője, vidékünk kultúrmindenese. Már a rendszerváltás előtt nagyjaink szoborállítójaként ismerték Erdély-szerte. Nevéhez fűződik számos történelmi emlékjel, többek közt ő állíttatta vissza a parkban levő 1848-as emlékmű kőoroszlánjait Sepsiszentgyörgyön, Gábor Áron szobrát Kézdivásárhelyen, Zágonban Mikes Kelemen, Csernátonban Bod Péter mellszobra, valamint a Barót melletti véczeri 1848–49-es emlékmű is neki köszönhetően áll.
1974 és 1985 között az akkori Sepsiszentgyörgyi Magyar Színház igazgatói tisztségét töltötte be, nagy hatású Tamási Áron-, Illyés Gyula-, Sütő András-, Csurka István-bemutatók kötődnek nevéhez. 1978-tól Sylvester Lajos szervezte az akkori Romániában egyedülálló Kisebbségi Színházak Kollokviumát, mígnem 1985-ben megelégelték a rendszer korlátait feszegető munkásságát, s úgymond a "sajtóba száműzték", 1985–1989 között a Megyei Tükör, 1989 december végétől haláláig a Háromszék napilap főmunkatársa. Írói, riporteri munkássága ez idő alatt bontakozott ki.
FŐBB MŰVEI: A gyanú, színmű; Báthory Anna, történelmi dráma; Úz-völgyi hegyomlás (1996); Az őrnagy hazatér (2001); Csupa csapás az élet (2001); Frigyre lépni a szülőfölddel (2001); Szőttesünkben török minták (2008); Ojtoz völgye a hadak útján (2008); Halak, vizek, sziklaszirtek (2011).
DÍJAI, KITÜNTETÉSEI: 1992: Széchenyi István-emlékérem; 1996: MÚRE publicisztikai nívódíj; 1996: MUK – Sajtószabadságért-díj; 2003: MUSZ – Aranytoll-díj; 2006: Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál érdemérme. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Teleki és a revíziós politika
Évtizedek teltek el úgy, hogy a magyarok tudatában a politikai propaganda mélyen elültette azt, hogy a két világháború közötti politika, középpontjában a revízióval, bűnös politika volt a németek oldalán.
A kommunista internacionalizmus és a győztesek logikája szerint a magyar nép, de legalábbis politikusai lettek a múlt század bűnösei. A rendszerváltás folyamán egy illúzió: a határok átjárhatósága, valamint az Európai Unió jegyében minősül okafogyottnak és politikai öngyilkosságnak Trianon revíziójának még a gondolata is, nemhogy nyílt felvetése. Arról van tehát szó, hogy nem a bűnös és ostoba trianoni békediktátum a bűn, hanem annak bármikori felülvizsgálata volna az. Magyar államférfiak a két világháború között nem így gondolkodtak, nem is gondolkodhattak így. Nekik akkor a trianoni katasztrófa következményeivel kellett birkózniuk, és a revíziónak a magyar társadalom zömében, lényegében a nemzet egészében élő követelményét magukévá téve kellett annak lehetőségét keresni. Gróf Teleki Pál e revíziós politikának alighanem legtudatosabb és legfelkészültebb képviselője volt, nemcsak a Területvédő Liga révén, majd a Magyar Revíziós Liga létrehozójaként, hanem a Magyar Élet Pártja elnökeként és külügyminiszterként, miniszterelnökként, azaz politikai tevékenysége egészében.
Teleki nemcsak azt tudta jól, hogy a magyar érdek és a magyar lélek mit követel, de tájékozott európaiként azt is tudhatta, hogy az európai politikai közvélemény már 1921-ben elítélte az egy évvel korábban hozott igazságtalan trianoni döntést. A francia Henri Pozzi írja Századunk bűnösei című könyvében, hogy a francia szenátus 1921. július 11-én a trianoni szerződés végleges jóváhagyását megtagadta, és annak felülvizsgálatát követelte, amit azonban nem teljesítettek. Ezért – írja Pozzi 1935-ben – „Jog szerint tehát ebből az következik, hogy a trianoni szerződést még ma sem szentesítette Franciaország.” Majd folytatja: Nagy-Britannia „határozottan megtagadta, hogy garantálja Közép-európában a »status quót« …A mai angol közvélemény egyhangúan elismeri, hogy a dunai államok minden problémája 15 év óta Magyarország földarabolásából és megnyomorításából ered.” Azután említi az olasz és az amerikai álláspontot, majd hozzáteszi: „Mindenki nyíltan elismeri, hogy a Magyarországon osztozó győztesek makacs ellenállása – amellyel visszautasítanak minden változást az 1920-ban megállapított határokon –, továbbá a rettentő elnyomatás, amelyben a néprajzi kisebbségeknek részük van, olyan helyzetet teremtett Európa szívében, amelyen nem javíthat semmiféle szövetségi rendszer, semmilyen megegyezés vagy diplomáciai elgondolás.” Mintha a mához is szólna.
Teleki első miniszterelnöksége idején arra kényszerült, hogy éppen ő ratifikáltassa a nemzetgyűléssel a békediktátumot, és éppen az ő idején hozták tető alá az első „numerus clausus” törvényt. Második miniszterelnöksége alatt a második, súlyosabb numerus clausust, és kénytelen bizonyos német követeléseket tudomásul venni, egyre nagyobb nyomás alatt. Ugyanakkor sorolhatnánk mindezek ellentételezését a politikájában, köztük a német hadsereg átvonulásának elhárítását, a lengyel, zsidó és más menekültek befogadását, szociális programját, a viszonylagos biztonság megteremtését mindenki számára. Mindezt a csonka Magyarország, a pángermán és pánszláv hatalmi szorongattatás háborús körülményei között, hazai nyilas és kommunista törekvéseket is féken tartva. Ám az igazságtétel, vagyis Trianon szükségszerű revíziója volt a legfontosabb cél. Ezért nem volt más választás, mint a kisebbik rossz politikája, a képtelenségig korlátozott körülmények, a korlátozott demokrácia keretei között, de ez a politika, minden nyűgével, hibájával együtt is hasonlíthatatlanul különb, emberibb és főként magyarabb volt, mint az, ami a háború után következett.
Már csak azért sem mindegy, hogyan ítéljük meg múltunknak ezt a részét, mert nem állíthatjuk, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk ma, mint voltunk akkor. Az elcsatolt területeken az utódállamok vannak birtokon belül, így némi túlzással mondhatjuk, hogy azok nemzettársainkkal ma is azt tesznek, amit akarnak, és az Európai Uniónak szava sincs. Holott éppen az Európai Unió létrehozásával és kiterjesztésével lett volna alkalom és európai erkölcsi kötelesség kimondani az ítéletet a trianoni döntésről, és főképp biztosítani az idegen uralom alá vetett magyarság védelmét és jogainak gyakorlását minden téren. Az európai hatalmak és az unió azonban ugyanannak a bankárkasztnak az észjárását követi, amelyet a trianoni időkben is követett.
Országon belül sem sokkal jobb a helyzet. A magyar nemzeti érdekek balliberális politikai ellenzéke ma nemcsak hangosabb, de hatékonyabb is, mint akkor volt, mert a mi sajátos demokráciánkban gátlástalanabbul képviselhet idegen érdekeket, a korábbinál is jelentékenyebb nemzetközi háttérrel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a szimbolikus tény, hogy miközben egyre inkább szobrokkal folyik a belháború, Teleki Pál szobrának fővárosi felállítását sikerült megakadályozniuk mind a mai napig. Az ő személyében olyan államférfit akarnak kirekeszteni a magyar történelmi tudatból, aki az európai hatalmak alighanem leggyalázatosabb döntésével szemben akart bölcs és méltányos revíziót szétszaggatott nemzete és a megszégyenített Európa számára.
Bíró Zoltán
irodalomtörténész. Magyar Hírlap

Kísérlet Erdély felzárkóztatására (Interjú Ablonczy Balázs történésszel)
Ablonczy Balázs erdélyi előadókörútja során Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsvárott A visszatért Erdély, 1940–1944 című könyve kapcsán találkozott olvasóival. Szentgyörgyi előadása után a „kicsi magyar világról” beszélgettünk.
– Újdonság, amit arról mondott, hogy 1940 augusztusában már a hadiparancsot is kiadták, és a két hadsereg készen állt a harcra. Ha a két elit végül nem dönt mégis amellett, hogy inkább a német–olasz döntőbíróság ítéletének veti alá magát, kitörhetett volna a háború. No de most a legérdekesebb vonatkozásról, a magyar fejlesztéskoncepcióról és gyakorlatról szeretném kérdezni. Háromszéki falvakban meséltek nekem erről a kilencvenes évek elején, addig mélyen hallgatni kellett róla, a felszabadulás pillanatai ezt az emléket hívták elő elsőnek. Létezett az elit, Teleki Pál és társai által kidolgozott terv, és az eljutott egészen a székely gazdáig. Romániában pont fordítva, elhanyagolt régiónak számított a Székelyföld, kiuzsorázására, kifosztására törtek. Mi volt a magyar elképzelés?
– Létezett egy, az élet minden területére kiterjedő, nagyon komoly modernizációs elképzelés: infrastruktúra, tehát út és vasút, távbeszélő-hálózat, repterek építése stb. Volt egy szociális fejlesztési koncepció, melyről nem beszéltem, de mely a Stefánia Szövetség, a Zöldkeresztes Szövetség és sok más szervezet révén nagyon aktívan építette a közösségeket. Akkor nyílt például az első székelyföldi bábaképző Háromszéken. Rettenetesen nagy volt a csecsemőhalandóság, ennek megfékezéséért sokat tettek. Nagyszabású szociális akciók indultak, az országos Nemzet- és Családvédelmi Alap házhelyakciókkal jobbára kis telkeken egészséges lakhelyeket épített sokgyerekes, szegény sorsú családoknak. Sokfelé egész telepek épültek. Létezett egy terv Székelyföld villamosítására, mivel míg Magyarországon a villamos hálózati bekötöttség 52, addig Erdélyben ez csak 4 százalék volt. A Székelyföld hasonlóképpen rosszul állt. A magyar kormányzat megalapította a Székelyföld Villamossági Rt.-t, hatalmas költségekkel megépítették a villamos hálózatot a Hargitán keresztül, és 1944-re kétszer másfél millió pengőért beszerezték a két gázturbinát, amellyel Marosvásárhelytől északra majd gázerőműben áramot fejlesztenek. A háború miatt a két turbinát végül a visszavonuló németek robbantották fel, a vezeték nagyobb része megsemmisült, a társaság vagyonát pedig a háború után a román kormány elkobozta (Casbi). Kidolgozták a mezőgazdasági modernizáció tervét, korszerű eszközökhöz juttatták a gazdákat, képzőtanfolyamokat indítottak, terjesztették a szaktudást. Az EMGE képviseletei révén kedvezményes gépvásárlási vagy vetőmag-beszerzési akciókat indítottak, kis füzeteket adtak ki a gazdák tájékoztatására. Kiemelt törekvés volt a román földreform korrekciója. Ennek visszaállítása evidens politikai elvárás volt. Kül- és belpolitikai okokból nagyon óvatosan hajtották végre, végül az elvett földek tíz százaléka került vissza a régi tulajdonoshoz. Létezett modernizáció a kis- és közepes iparfejlesztésben, a feldolgozóipari fejlesztésben, és természetesen nagyon komoly turizmusfejlesztés folyt, mellyel egyúttal a háziipart is piachoz kívánták juttatni.
– Mi volt a legnagyobb beruházás?
– Alighanem a vasút. Addigra már megvolt a vasúti összeköttetés a Székelyfölddel, de azt ugye elvágta Kolozsvár és Marosvásárhely között a mezőségi beszögellés, és ezért új vonalat kellett építeni, hogy az ország belsejét össze lehessen kapcsolni a Székelyfölddel. Az első két télen repülőgéppel, teherautókkal szállították Székelyföldre a gabonát és a lisztet, hogy elejét vegyék az éhínségnek. Az új vonal 1942-re készült el, sok alagút, harmincvalahány híd megépítésével, elképesztő műszaki teljesítmény volt. Saját becslésem szerint e négy évben a budapesti kormány 1,5–2 milliárd pengőt költött Észak-Erdélyben fejlesztésre. Fejlesztésre, és nem működtetésre. Hogy ennek nagyságrendjét érzékeltessem: az 1942-es egész magyar költségvetés 2,2 milliárd pengőt tett ki. Azaz a négy év alatt a magyar kormány egyévi költségvetésnyi összeget ruházott be Észak-Erdély felzárkóztatására.
Nyilvánvalóan volt egy késztetés, hogy a háborús feltételek ellenére javítsanak az életfeltételeken. Nem lehetett mindenben, voltak behívások, terménybeszolgáltatások, volt rekvirálás, különböző védelmi, légoltalmi intézkedések stb., viszont látni kell, elképesztő mértékű volt a fejlesztés. A visszatért 79 ezer négyzetkilométernek felét Észak-Erdély tette ki.
Erdély többi népe
– Megszűnt a magyarságra nehezedő, vegzáló típusú, nemzeti hiperérzékenységet generáló román elnyomás. Másokra azonban új megpróbáltatások vártak. Ismertette a zsidókat sújtó diszkriminációt, kevesebbet szólt a románokról, ámbátor megjegyezte, hogy azok marginalizációja dívott. Szisztematikus elnyomásra valószínűleg idő sem lett volna. Az új hatalom természetszerűleg karolta fel azokat, akiket korábban mellőztek és hátrányos helyzetbe taszítottak. De mi történt a románokkal?
– A románságnak nem maradt középosztálya, a kötetben erről több adatot közlök. Olyan szinten, hogy alig volt gyógyszerész, vagy mindössze másfél tucat román ügyvéd maradt az országrészben. Az értelmiség és a középosztály gyakorlatilag elmenekült. Ezért volt gond az iskolák pedagógusokkal való ellátása – megtörtént, román tanítókat például emiatt felmentettek a katonai szolgálat alól – , az alultervezett román középiskolai hálózatban tanító száz tanár közül mindössze harmincöt volt román származású. A közel egymillió románnak ugyanannyi középiskola jutott, mint a negyvenötezer németnek: tizennégy. Az értelmiség tehát elment, ez részben érthető, részben biztosan nem alátámasztható, de a román társadalom elvesztette középosztályát, és tizenkilencedik századi szintre süllyedt vissza: nagy paraszttársadalomként élt négy évig.
Erőtartalék
– Előadása érdekes fejezetében példákkal illusztrálta, hogy e négy év kihatásaiban még évtizedekig tartotta úgymond a lelket a magyarságban, amiről nekem a tapasztalat megélői is meséltek, most, íme, egy fiatal történész ír róla.
– A példa, amit a demográfiai tartalékképzésről felhoztam, egy kicsit túl látványos, nem biztos, hogy mindenben érvényes, más esetleg elvetheti. De megfoghatóvá akartam tenni Arad és Nagyvárad példájával, mit értek a tartalék fogalmán. A grafikonból látható, hogy míg a két város demográfiailag hasonló helyzetű és összetételű volt 1910-ben, Aradon a románság a harmincas, míg Nagyváradon a hatvanas évek közepén jutott többségbe, és ebben benne volt egyebek mellett a négy év hatása is. (Kolozsváron különben szintén akkor billent át a mérleg.) De intellektuális tartalék is képződött. Azok az értelmiségiek, akik akkor végeztek vagy akkor indultak el pályájukon, mint Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond és Imreh István, az erdélyi értelmiség referencia-személyiségeivé váltak utólag, és hosszú évtizedekig magukban is intézményként működtek, pótolva azt, ami hiányzott, még akkor is, ha kiszorították őket a pályáról, és segédlevéltárosként kellett dolgozniuk, vagy soha nem engedték őket egyetemre. És létezett harmadsorban egy szellemi-erkölcsi tartalék is, mely a kommunizmus éveiben éltette a reményt, hogy ennek el kell múlnia. Merthogy olyannyira irracionális, hogy miként elmúlt a régi román világ, az újnak is az kell legyen a sorsa.
– Nos, előadása vége erre csattanósan felel.
– Igen. Önmagát az egész kísérletet értékelve azt kell mondanom, ez a négy év utolsó próbálkozás volt egy összefüggő nemzeti tér létrehozására. A magyar politikai elit megpróbálta elérni, hogy a magyar kultúra, a magyar életforma, civilizáció érdemei szerinti előnyös szerephez jusson Észak-Erdélyben. Láttuk, ezért milyen hatalmas beruházások történtek. Hogy ennek milyen más pozitív hozadéka is volt, azt a tartalékokról szólva fejtettem ki. Most azonban újabb huszonkét év telt el, és világos: valami mást kell kitalálni. Erre azonban a választ nem nekem kell megadnom.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa
Egész napos plenáris üléssel megkezdődött a Magyarok VIII. világkongresszusa csütörtökön Budapesten; a rendezvényen Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke tájékoztatást ad a szervezet helyzetéről és ismerteti a kongresszus céljait.
A szervezet sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az eseményen Rácz Sándor, az 1956-os budapesti központi munkástanács elnöke, a szövetség tiszteletbeli elnöke köszönti a résztvevőket.
Ezt követően Patrubány Miklós beszámol a négy évvel ezelőtti világkongresszus határozatainak végrehajtásáról, tájékoztatást ad az MVSZ helyzetéről és ismerteti a mostani világkongresszus céljait. Délután előadás hangzik el a többi között a magyarországi cigányság helyzetéről, az együttélés lehetséges formáiról, Böjte Csaba ferences szerzetes Népjólét - kereszténység - magyarság címmel tart előadást.
Az augusztus 20-ig tartó és a fővárosi mellett ópusztaszeri helyszínen zajló kongresszus programjában szerepel továbbá demográfiai és orvoskonferencia, több kulturális téma, magyar őstörténeti konferencia, kerekasztal-beszélgetés a székely-magyar rovásírásról. Szó lesz még Petőfi Sándor költő és Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményeiről is.
MTI

Frigyre lépni a szülőfölddel – Ides hazának szerelme. Sorsom hazámnak sorsa
Gróf Teleki Pál ülőalakos bronzszobrának balatonboglári avatásához annyi színt és derűt szállítottak a lengyelek, amennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy a súlyos lelki válságot megjelenítő szoborember ezer arcráncba összeszaladó vívódásának komorságát a tisztesség és becsület fényébe emeljék.
Az üde színt és hangulatot, a fiatalos derűt a Skomielna Czarna-ból, egy Krakkótól félszáz kilométerre fekvő apró hegyi településről Boglárra érkezett 50 tagú diák-fúvós zenekar tagjai, tanáraik és papjaik hozták. Részvételüket Kovács István költő, műfordító, az utóbbi időkig krakkói magyar főkonzul járta ki.
A lengyel ifjak erre az alkalomra repertoárjukba iktatták a magyar himnuszt is, mintegy engesztelésként azért a kisebb etikai incidensért, ami lengyelhonban a magyarokkal megesett: az egyik kisváros stadionjában a labdarúgó mérkőzés előtt a felnőttek zenekara „elfelejtette” eljátszani a magyar himnuszt. Mivel meg sem tanulták. És most Bogláron a lengyel becsületet is helyreállítandó nem csak a magyar himnuszt, hanem sokak által az első himnuszunknak tartott Mária-éneket is hallhattuk a gimnázium fúvós zenekarának előadásában. És, természetesen a lengyel állami himnuszt, és a himnikus hangulatú egyházi énekeket is.
A goral hegyi nép kötődése Balatonboglárhoz árnyaltabb annál, mint amit eddig mondtunk. A fúvós zenekart egy delegáció élén elkísérte ugyanis a gimnázium igazgatója, akinek az édesapja a lengyel hadsereg őrnagyaként a második világháború időszakában magyarországi közvetítéssel jutott ki Angliába. A lengyelek mostani jelenlétükkel hálájukat akarják leróni és köszönetüket kifejezni azért a magyar oltalomért és vendégszeretetért, amelyben országukat a nagy megpróbáltatásainak idején részesítették. Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester mondja, hogy Teleki Pál 1939-ben személyesen is járt a balatonparti településen, Varga Bélát, a falu akkori plébánosát kereste, és azt mondta: „Te bátor ember vagy, fogadd be a lengyeleket. Korra, nemre, hitvallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül.” Ez a magyar-lengyel kapcsolatok alaptörténete. Varga Béla Országgyűlési képviselő és társai eleget tettek a miniszterelnöki kérésnek, befogadták nem csak őket, hanem a szolyvai tiszti táborban lévő franciákat is. „1944-ig, amíg a nácik le nem rohantak bennünket, ez így működött” – mondja dr. Kovács polgármester. „Ezen kívül működött Bogláron az egész időszakban egy lengyel gimnázium is. A kontinentális Európában akkor ez volt az egyetlen lengyel tannyelvű gimnázium. Állítólag Angliában volt még egy.”
Végigpásztázzuk a Teleki szobor Boglárra telepítésének történetét is. Az ötletet a balatonboglári Lengyel-Magyar Baráti Egyesület elnöke, Szőllősi Ferenc plébános fogalmazta meg. A boglári öreg cserkész, miután egyeztetett a budapesti Teleki Emlékbizottsággal, levéllel kereste fel a polgármestert. Arra kérte a város képviselő testületét, hogy fogadják be a Budapestről a hatóságok által előbb engedélyezett, majd kitiltott Teleki Pál szobrot. Ezzel a boglári események felpörögtek, a képviselő testület március 15-i rendkívüli ülésén 13 igen és egy ellenszavazattal a szobor befogadása mellett döntött. Majdnem egyöntetűen, pártállásra való tekintet nélkül. Ennek a gesztusnak nem csak helyi értéke van.
Kérdezem Szőllősi Ferenc plébános urat, hogy még milyen lengyel emlékeket őriznek Bogláron, mennyire ép még a háború idején kialakult kapcsolatok gyökérzete? Egyrészt élnek még a régi emlékezők. A temetőben lengyel sírokat is gondoznak. A templomban márványtábla emlékeztet a lengyelek boglári jelenlétére. A település lengyel kapcsolatai csupán a Rákosi-korszakban váltak tetszhalottá, de a mélyben akkor is éltek.
A város polgármestere szerint mintegy ötszáz lengyel család tartózkodott hosszabb időn át Balatonbogláron. Az átutazók, a Franciaország és Anglia felé távozók számát csak becsülni lehet.
A mostani lengyel vendégek között jelen vannak azok a 80 év körüli idős hölgyek és urak, akik egykor a boglári lengyel gimnázium tanulói voltak. Számukra gyerekkorukat és ifjúsági éveiket idéző ez a szoborállító ünnepség. Valósággal beleszépülnek az emlékekbe. Ezt viselkedésükön, arckifejezésükre kivetülő lelkiállapotukon lehet érzékelni. Ez az az állapot, amikor a lengyel honi goránok fiataljai, a magyar cserkészek, az egykori balatonboglári lengyel diákok, a helyi lakosság egésze, és a Teleki-ügyet felvállaló választott vagy kinevezett hivatalviselők együvé tartozóknak érzik magukat. Az ünnep felemelő pillanataiban meg is feledkeznek a történelmi tényeket egyoldalúan eltorzító, a magyarságot megalázó, és ennek múltját a valójából kiforgató politikai botránysorozatról, amelyre a budapesti sajtóban és a hivatalok bizonyos szintjein került sor a szoborállítás miatt.
Már az ünnepi ceremónia közben belelapozok a Polonia Wegierska lengyel-magyar nyelvű folyóirat friss számába. A magyarországi lengyelek havi lapja a belső címoldalon nyílt levelet közöl a Magyar Köztársaság hatóságaihoz és a magyar társadalomhoz.
„Különféle hírek érkeznek Lengyelországba Teleki Pál néhai magyar miniszterelnöknek a magyar történelemben játszott szerepével kapcsolatban kibontakozott széles körű vitáról. Nem csodálkozunk ezen. Ellenben erősen felháborított bennünket az, hogy Budapest Fővárosi Közgyűlése visszavonta gróf Teleki Pál emlékművének budapesti felállítására kiadott engedélyt. Ezért a volt lengyel katonai internáltak és polgári menekültek, a magyar iskolák és felsőfokú tanintézetek egykori lengyel tanulói és hallgatói nevében, akik a II. világháború idején öt évig Magyarországon éltek, továbbá a lengyelországi lengyel-magyar baráti társaságok sokezres serege nevében kötelességünknek érezzük, hogy nyilvánosan megszólaljunk.
Számunkra, lengyelek számára Teleki Pál olyan személyiség, akinek nagyon sokat köszönhetünk. 1929-ben, mint a magyar kormány feje a hitleri Németország hatalmának ismeretében egyáltalán nem lett volna kötelessége Lengyelországra gondolni. Hiszen annyim más állam tehetetlenül nézte a lengyel tragédiát. Teleki miniszterelnöknek mégis volt bátorsága, hogy kiálljon védelmünkben, és megadjon minden segítséget. Most mi állunk ki az ő védelmében.”
Az Iga Sikora-Zeisky lengyel és Józsa Péter magyar újságírók szerkesztésében megjelenő lapban közölt Nyílt levél lélekbe markolóan ecseteli, hogy a hitleri terrortól meggyötört egész akkori Lengyelország miként tekintett Magyarországra, mint szigetre a német nagyhatalom tengerében, a nyugalom és barátság szigetére, ahol menedékre és biztonságra találtak, és ahol lengyel nemzeti értékeiket megbecsülés övezte. Ennek a történelmi momentumnak a felidézése során kiemelik: „Szeretnénk arra is emlékeztetni, hogy Teleki miniszterelnök kormánya teremtette meg a feltételeket sok ezer zsidó származású lengyel menekült magyarországi túlélése számára.”
Hogy fér ez össze azzal – egyébként teljesen történelmietlen – „feltételezéssel”, hogy Teleki miniszterelnök szerepet játszott volna, illetve előkészítette volna a zsidó holokausztot, miközben tízezernél több lengyel állampolgárságú zsidót ment meg a biztos haláltól?
Balatonboglár egykoron a lengyelek, most az őket mentő Teleki Pál tudós és magyar államférfi menedékhelyévé vált. Ez a látszat, mert Teleki Pál budapesti száműzetése pillanataiban lelt olyanok tudatában és lelkében is otthonra, akik eddig keveset, vagy semmit sem tudtak róla. Bizonyság rá a mostani balatonboglári ünnepi gyülekezet is, mert az itt lévők között a helybélieken kívül ott láthattuk az európai kontinens reprezentáns magyar személyiségeit és közembereit, a Nyugat-Európában élő Teleki-rokonokat, magyarhoni Országgyűlési képviselőket, hivatalviselőket, a cserkészeket, alapítványok és egyesületek tagjait. Az ünnepségen még háromszéki cserkészekkel is találkoztam.
Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester nagy nyomatékkal emelte mondandója csattanójává azt a gondolatot, hogy gróf Teleki Pál bronzszobra Balatonbogláron örökös otthonra talált, és ha bárki más Teleki Pál emlékműállítás szükségét érzi, erre a műalkotásra ne számítson. Alkottassanak új Teleki-szobrot, vagy állíttassák fel ennek a mását. Az eredeti a helyi tanács képviselő testületének döntése és a Teleki Emlékbizottság ünnepélyesen aláírt adománylevele szerint az övék.
Csicsery Rónay István, a Teleki Emlékbizottság elnöke mondta ünnepi beszédében, hogy a Balatonbogláron elhelyezett Rieger Tibor-alkotást a Teleki Pál szobrok sora követi majd.
Akiknek pedig máig sem volt alkalmuk és érkezésük, hogy megismerkedjenek azokkal a történelmi tényekkel, hogy ki volt gróf Teleki Pál, olvassanak bele azokba az ünnepi beszédekbe és üzenetekbe, amelyeket lengyel személyiségek mondtak el Balatonbogláron, illetve Varsóból vagy Londonból postáztak. Egy tűz mellett azt is megtudhatják, hogy lengyel értelmiség és a köztudat milyennek véli a magyarságot. Ez nagyon fontos, mert a becsület és tisztesség morális értékeit felsorakoztatva olyan mércével mérnek bennünket, amelynek újabb és újabb kiérdemlése felé lesz alkalmunk még a mostaninál is bátrabb lépéseket tenni.
Bakos István, a Teleki Emlékbizottság titkára a szoborállítás gáncsoskodásait temetve mondta, mikor a nyolctonnás süttői márványtalapzatra rácsodálkoztunk, hogy ennek a kőtömbnek az elhelyezésével az ő szívéről is ekkora kő esett le.
A miénkről is. Mert folyamatosan szégyelltük magunkat mi is, akik feje fölött a magyar alkotmány nem fedél, hanem, jobbik esetben is, egyelőre ennek eresze alá – erdélyiesen a csepegés alá –férhetünk be. Van egyéb is, ami miatt szégyenkeznünk kellet – illetve kell. Egy szűk kör, egy fővárosi kis csoport Teleki Pál elleni randalírozása és szánalmas hadakozása közben mi is hallgattunk. Az erdélyi írott és elektronikus sajtóban alig van nyoma annak, hogy az erdélyi ember tisztességét, becsületességét és emberi tartását szimbolikusan is megjelenítő és történelmileg hitelesítő személyiség ellen nemtelen támadás indult. Megfeledkeztünk Erdély múlt századi történelmének tanulságairól, Erdély egy részének rövid ideig, de hatását tekintve máig is érzékelhető nemzeti, gazdasági, szociális és kulturális felemelkedéséről, amelyben Teleki Pálnak nem csak származása, építő munkássága játszott szerepet, hanem az ő irányítása alatt elkészített „térképpel írott történelem” is. (Rónay András)
Eddig vigasztalhattuk magunkat azzal, hogy lengyel nemzet akkor is létezett, amikor fővárosában mások voltak hangadók. A franciák is, a lengyelek is telepítettek árnyékkormányokat más országba. Más országok nyújtottak számukra menedéket, akárcsak Boglár, a Balaton partján a lengyelnek egykoron –Teleki szellemiségének most. A kitoloncolt szellemiség minden esetben újra visszahódította a fővárosokat. Ez történelmi evidencia.
Balatonbogláron a sajtóértekezleten kérdeztem meg, hogy mikor lesz Budapesten Teleki-szobor, amikor egyesek, ott, képletesen, éppen a Wass Albert szobrát döntögetik. Nem azt kérdeztem, hogy lesz-e szobor. Hanem azt, hogy mikor lesz. Mert ez csak idő kérdése.
2004. április 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Aki a magyar jövőt „tervezi”
Nem különösebben ildomos egy bukott politikusba belerúgni, még akkor sem, ha nagy bukása közben a határon is „átbukott”, s ezentúl a helyi és az erdélyi politizálás helyett össznemzeti nemzetpolitikával foglalkozhat, ugyanis a magyar miniszterelnök felkérte egy jövőtervező nemzetstratégiai intézet felállításával, majd vezetésével. Nehezen tudom elképzelni ezen hivatal leendő feladatkörét, s azt még nehezebben, hogy Szász Jenő – majdani munkatársaival – hogyan fogja „tervezni” a nemzeti jövőt. Hasonló feladatkörű intézmények már vannak Budapesten, s hogy most eggyel több lesz, az nem sokat oszt vagy szoroz jövőnk alakulását illetően.
Honnan van Szász Jenőnek megfelelő felkészültsége, elméleti fegyvertára egy ilyen vállalkozáshoz? Nem zárhatjuk ki, hogy van, hiszen autodidakta módon is fel lehet készülni nagy feladatokra. De nem könnyű, hiszen ebben a tevékenységben olyan elődökkel kellene versenyre kelni, mint az egykori ragyogó földrajztudós, statisztikus, diplomata, majd később tragikus sorsú miniszterelnök, Teleki Pál. Igen, ő is erdélyi volt, akár a Trianon utáni legalkalmatosabb miniszterelnök, Bethlen István, akit a hálás utókor (de már a kortársak is!) István gazdaként emlegettek, hiszen talpra állította az igazságtalanul szétlopott, megcsúfolt, kifosztott csonka országot, s nem rajta múlott, hogy az általa megvalósított stabilizálás végül újabb tragédiába torkollott.
Lehet, hogy méltatlan és cinikus velük egy napon emlegetni a lebukott székelyudvarhelyi polgármestert, a levitézlett pártvezért, mert ez kegyeletsértés is egyben a korábban emlegetett nagyformátumú politikusok kárára. A kevésbé tájékozottak számára mondjuk el, hogy Szász Jenő úgy került Székelyudvarhely élére, hogy megígérte, néhány hét alatt visszaszerzi a Csereháton található önkormányzati tulajdonú hatalmas telket és az arra épített épületegyüttest, mely szomorú sorsú székely gyermekek árvaházának épült, de galád szándékú „támogató” svájci pernahajderek átjátszották valami görög katolikus női szerzetrendnek. Szász Jenő két mandátuma alatt sem váltotta be ünnepélyes ígéretét, s a Cserehátat bekebelezték az ismeretlen szándékú beszivárgottak.
Most Budapestre távozik, pártja valószínűleg az emlékezés ködébe, s ebből egyetlen tanulságot lehet levonni: híres szlogenje, a „választás szabadsága” néha kényelmetlen kényszerűségbe csaphat át.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Domokos Pál Péter királysága
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, „a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába.
Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy „cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele.
Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe.
Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is „menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését.
Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a „csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal.
A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt.
Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést.
1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított.
1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; „...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos
Háromszék
Erdély.ma

A Szövetség a Közös Célokért Budapesten a parlamentben tanácskozott
A Magyar Országgyűlés épületében, a Nemzeti Összetartozás Bizottság tanácstermében tartotta kibővített elnökségi ülését a Duray Miklós vezette Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás. A nemzetpolitikát alakító politikusokkal, jelentős intézmények vezetőivel találkoztak:
Az immár tizenegy éve jogi személyek társulásába tömörülő felvidéki civil szervezetek képviselőit Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Potápi Árpád, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, Szili Katalin, az Autonómia Albizottság elnöke, Csóti György, a FIDESZ képviselője és Szávay István, a Jobbik képviselője köszöntötte.
Répás Zsuzsanna üdvözlő beszédében a magyar kormány és a külhoni magyarság közti kapcsolattartás, intézményes párbeszéd fejlődéséről beszélt, a nemzetpolitika alakulásának lényeges állomásait emelte ki: Antall József emlékezetes bejelentését 1990-ben, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, majd az 1996-ban összehívott magyar-magyar csúcsot és 1999-ben a MÁÉRT életre hívását, a Gyurcsány-kormány idején bekövetkezett népszavazás után a KMKF megalakítását, 2001-ben a státustörvény elfogadását, majd az állampolgársági törvény módosítását, a visszahonosítást, a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítését 2010-ben. A státustörvény elfogadásával is tabukat döntögetett a Fidesz-kormány, és nem volt véletlen, hogy akkor még nem autonómiáról, állampolgárságról, hanem a Velencei Bizottság által utólag is igazolt státustörvénnyel vonták be a magyar jogrendbe a szomszédos államokban élő magyarokat, mondta a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője. Kiemelte, hogy az állampolgárság ügyében Románia törte át a falat, amikor tömegesen adott román állampolgárságot a Moldáviában élő románoknak, ez követendő példa lett a magyar kormány részére. Sikernek tartja, hogy az autonómia fogalmát is sikerült kiemelni a tabuk világából.
Potápi Árpád, a Nemzeti Összetartozás Bizottság, egyben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma Állandó Bizottságának elnöke szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy a felvidéki civil szervezetek képviselői a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tárgyaló termében gyűltek össze. A bizottság létrehozása 2010. december 23-án egyben azt a fontos üzenetet hordozta, hogy a Magyar Országgyűlés a külhoni magyarsággal való foglalkozást nem külpolitikai feladatnak tartja. A bizottság kihelyezett üléseket tartott eddig Ungváron, Lendván, Nagyszalontán, Komáromban és november 28-án esedékes a bécsi kihelyezett ülésük.
Csóti György, a Fidesz parlamenti képviselője, ismert külügyi szakpolitikus, aki a NÖB és a külügyi bizottságnak is tagja elmondta, a nemzetpolitika speciális belpolitika, aminek van külpolitikai kisugárzása is. Úgy véli, a társulás nagyon találó nevének üzenetét ki kellene sugározni az egész Kárpát-medencébe: a közös célokért szövetségre van szükség. Örömmel számolt be arról, hogy némi bizonytalankodás után az MKP immár teljes jogú és aktív tagja a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak, az önrendelkezést tartja a legfontosabb célnak, ami a szlovákiai magyar közösséget erősítheti. Elmondta, Duray Miklós a SZAKC elnökeként, elméleti tudása, gyakorlati tapasztalatai alapján, sokat tehet azért, hogy az egész Kárpát-medencében szövetség jöjjön létre a közös cél, a nemzet szülőföldön való boldogulása érdekében.
Nagy szeretettel köszöntötte a parlamentben a felvidéki vendégeket Szili Katalin, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozása idején a Magyar Országgyűlés házelnöke volt. Kiemelte KMKF stratégiai anyagai közül a szórvány-stratégiát és a határ menti térség infrastruktúrájának javítását, a gazdasági kooperációt célzó terveket, ezek kidolgozásában és megvalósításában a SZAKC is segített. Nagyon jelentős lépésnek tartja a NÖB és az Autonómia Albizottság létrehozását, hiszen ez sokáig tabu téma volt. Szili Katalin az albizottság elnökeként támaszkodik arra a kapcsolatrendszerre, amelyet házelnökként, a KMKF állandó bizottsága elnökeként épített ki, Csóti György pedig alelnökként segíti a munkáját. Jó iránynak tartja, hogy a SZAKC a civilszervezetek összefogásával az oktatás, felnőttképzés szervezését, a kis és középvállalkozások segítését, a sokirányú régiófejlesztést tűzte ki célul, mert ez a kisközösségek megtartását szolgálja. Elmondta, hogy a magyar parlament április 12-ét a Felvidéki Kitelepítettek Emléknapjává nyilvánította.
Szávay István a Nemzeti Összetartozás Bizottság működéséről elmondta, örvendetes tény, hogy a kis létszámú, mindössze 12 képviselőből álló bizottságban többször jutnak közös nevezőre a képviselők, mint a többi bizottságban, emellett az autonómia bizottságban kifejtett munka, a civil kapcsolatok építésének szükségességét hangsúlyozta.
A kormány vezető tisztviselője és a parlamenti képviselők után a magyar nemzetpolitikában jelentős szerepet vállaló intézmények, szervezetek képviselői, szakemberek nyújtottak gyakorlati kérdésekről tájékoztatást a felvidéki civil szervezetek képviselőinek.
Dr. Radetzky Jenő miniszteri biztos, egyben a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Wekerle tervről, a magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája és a Kárpát Régió Üzleti Hálózat intézményrendszeréről tartott előadást.
Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásfinanszírozásért felelős igazgatója a Bethlen Gábor Alap és Alapkezelő működéséről, pályázati rendszerét mutatta be. Elmondta, hogy a felvidéki civil szervezetek 2012-ben a BGA nyílt pályázatán a pályázatok magas szakmai színvonalának köszönhetően 65 %-ban sikeresek voltak.
A belföldi pályázatok közül kiemelte a Határtalanul programot, amelynek sikeres lebonyolításába felvidéki szervezetek is segítenek. A Szülőföldön magyarul programról, az oktatási-nevelési támogatásokról elmondta, hogy a Kárpát-medencében támogatott mintegy 254 ezer tanuló közül 44-50 ezer a felvidéki tanuló, és úgy véli, az SZMPSZ-szel való együttműködés sikeres, bevált a 2011-től foganatosított új ügyvitel, Felvidéken jelenleg a támogatások 98,57%-át kifizették, az egész Kárpát-medencében itt a legjobb a teljesítési mutató.
A nemzeti jelentőségű intézményekre szánt keretből 500 millió Ft összeg jut Felvidékre, most zajlanak az elszámolások, a beszámolókból arra lehet következtetni, hogy virágzó civil élet folyik a Felvidéken. Csizmadia László, Civil Együttműködési Tanács (CET), a Civil Összefogás, egyben a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) elnöke, a CET működéséről, a NEA pályázati lehetőségeiről számolt be. A civilek legfontosabb küldetése,hogy a nemzet és a közjó érdekében tevékenykedjenek, kiálljanak, ezt szolgálta a Békemenetek szerevezése, amelyek megmutatták, hogy létezik a magyarok lelki közössége, és tömegek készek zarándoklatra a nemzeti ügyekért és közjóért. A CET 2009. december 9-én jött létre, több felvidéki szervezet is tagja, 7 régió magyar közösségeit kívánják összefogni, az információáramlás megszervezése a cél. Emellett a Nemzeti Együttműködési Alap, amely 2012. január 1-jétől működik, szintén lehetőséget nyújt a nem magyarországi magyar szervezetek bevonására, a 6 szakmai kuratóriumból az egyik éppen a Nemzeti Összetartozás Kollégiuma, amelynek pályázati felhívására olyan magyarországi szervezetek pályázhatnak, amelyek a programjukat határon túli magyar szervezettel valósítják meg. A csak magyarországi civil szervezetek működésének támogatására kiírt, most aktuális pályázat esetében is előnyt jelent, ha a pályázó bemutatja, hogy szakmai programjába bevon, konzorcium formájában határon túli magyar szervezetet is., amelyet a szervezetek működési költségének fedezésére szánnak. A szakmai pályázatok kiírása 2013 januárban való, azt reméli, nem ismétlődik meg az a 2012 évi gyakorlat, amikor éppen a nemzeti összetartozás kollégiumhoz érkezett a legkevesebb pályázat. Biztatta a jelenlévő szervezeteket, hogy vegyenek részt a CET munkájában, és magyarországi partnereikkel közösen dolgozzanak ki közös programokat a NEA pályázatára.
Juhász Imre, európai jogi szakjogász, az ELTE tanára, aki egyben a Független Rendészeti Panasztestület elnöke, Országgyűlési biztos arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy milyen elvek, szakmai tapasztalatok alapján dolgozták ki a Hunnia Baráti Kör nevében a Beneš-dekrétumok ügyében az EP petíciós bizottságához benyújtott petíciót. Igyekeztek megcáfolni azt a szlovákiai és az EB jogi szakértői által hangoztatott érvet, hogy ez jogtörténeti kérdés, amivel nem kell foglalkozni, felhívták a figyelmet a szlovák és a cseh jogrendszer különbségeire. Nem valamennyi Benes-dekrétumra, hanem a kollektív bűnösség elvére épülő 18-20 dekrétumra, és főleg arra irányították rá a figyelmet, hogy 2007-ben a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa határozatban megerősítette ezeket a benesi dekrétumokat. 2012. január 12-én Bagó Zoltán Fideszes EP képviselő segítségével nyújtották be a petíciót, júniusban érkezett a válasz, hogy a bizottság befogadta, tehát érdemi vizsgálat és tárgyalás várható. A szeptember 20-i petíciós bizottsági ülésen Hans Seidel Alida és Juhész Imre ismertette a petíció lényegét, nagyon fontos momentum, hogy Bagó Zoltán, Tabajdi Csaba, Morvay Krisztina és Hankiss Ágnes, különböző politikai pártok magyar képviselői mellett más nemzetiségű – észt, német – képviselők is támogatták a petíciót, egy román képviselő szólt ellene. Olyan döntés született, hogy a petíciós bizottság írásbeli kérdést intéz a szlovák kormányhoz. Ezzel párhuzamosan az EP képviselőiből álló tényfeltáró küldöttség is készül Szlovákiába. Nem várható az ügy gyors lezárásra, de az is eredmény, hogy a petíciós bizottság tovább kell hogy vigye az Európai Bizottság elé. Az elhúzódó eljárás alatt van remény pozitív elmozdulásra a szlovák kormányzati tényezők részéről, fejtette ki Juhász Imre.
Pappné Farkas Klára, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Integrációs Főosztályának főosztályvezető helyettese a Külügyi Hivatal és a főosztály sokrétű tevékenységéről számolt be, a parlamenti delegációk utazásait készítik elő, a nemzetközi kapcsolattartás legkülönbözőbb eszközeivel élnek annak érdekében, hogy a magyar nemzet érdekeinek érvényt szerezzenek,például az ET, a KEK, a V4, EBESZ, IPU kereteiben. Nagyon jelentős nemzetpolitikai eredménynek tartja a Nemzeti Összetartozás Napjának elfogadását, a NÖB létrehozását a Magyar Országgyűlésben és azt, hogy önálló főosztály foglalkozik a nemzeti integrációval. A KMKF állandó bizottsága, plenáris ülése és a munkacsoportok számára is ez a főosztály biztosítja a működéshez szükséges infrastruktúrát, hátteret. Beszámolt a brüsszeli HUNINEU lobbi iroda működéséről, programjairól is.
Bakos István művelődéskutató, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora, a Magyar Örökség-díj Bizottság, az EÖtvös József Collegium Baráti Köre és más anyaországi civil szervezetek vezetőségi tagja rövid tájékoztatót nyújtott a tevékenységről, együttműködési terveiről, különös tekintettel a Felvidékre. Tájékoztatása során elmondta, Duray Miklós elsők közt Janics Kálmánnak közösen kapta meg az 1988-ban alapított Bethlen-díjat, őket számos felvidéki követte,mint Turczell Lajos, Dobos László, Koncsol László, jelentős felvidáki születésű személyiségek, mint Herczeg Géza, Király Tibor, és szlovák írók, hogy Lubomír Feldek, Vojtech Kondrót. Kiemelte a Teleki Pál Érdemérmet, amelyet a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség és a Felvidék.ma hírportál működtetéséért Pogány Erzsébet is megkapott. Kiemelte, hogy a Kairosz könyvkiadó új sorozatot indított, amelynek első kötete Teleki Pálról szól. A jővú évben két nagy évfordulóra összpontosítanak: 400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort, és 200 éve született EÖtvös József. Az alapítvány pénzbeli jutalomban szeretne részesíteni arra érdemes pedagógusokat is, nem feledkeznek el a határon túli tanítókról sem. Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára is köszöntötte a parlamentben tanácskozó felvidékieket, beszámolt a Széchenyi Társaság céljairól, Széchenyi István szellemiségének ápolásáról, a tettekben megnyilvánuló hazaszeretet példáiról. Huszonöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 21-én koszorúzták meg először az MTA épülete előtt álló Széchenyi-szobrot, díjat alapítottak, amelyet eddig 4 felvidéki vehetett át, akik – bizonyára nem véletlen – valamennyien részt vesznek a SZAKC munkájában, Cservenka János, Duray Miklós, Hrubík Béla, Dániel Erzsébet, igazi közösségépítő emberek, mondta el Rubovszky András. Felajánlotta, hogy a Széchenyi Társaság intézményes kapcsolatot alakít ki a Szövetség a Közös Célokért társulással.
Gubík László köszönetet mondott a Nemzeti Összetartozás Bizottságnak a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek ügyében megfogalmazott támogató nyilatkozatért, és elmondta, hol tart most a 2011. július 19-étől datálható tortúra. Jelenleg négy fórumon foglalkoznak a diszkriminatív és alkotmányellenes szlovák állampolgársági törvénnyel: a szlovák parlament talaján, az alkotmánybíróságon, az Európai Parlamentben és az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével két hete sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy kötelezettségi eljárás indítása érdekében petíciót nyújtottak át Martin Schulznak. A tanácskozást Duray Miklós az MKP delegáltja, a társulás elnöke vezette, részt vettek teljes számban a Szövetség a Közös Célokért tagszervezeteinek képviselő, elnökségének tagjai: Hrubík Béla (a Csemadok képviseletében), Mézes Rudolf (a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke), Pék László (a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke), Csémi Szilárd (a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke), Knirs Imre (az Egy Jobb Komáromért társulás elnöke), Dániel Erzsébet (a párkányi LIMES ANAVUM társulás elnöke), Pásztor István (a királyhelmeci Rákóczi Baráti Köre társulás elnöke).
Jelen voltak a felügyelő bizottság tagjai, Balogh Gábor, a Csemadok részéről és Baranyai Anna, a párkányi LIMES ANAVUM delegáltjaként.
A Szövetség a Közös Célokért társulásba további öt szervezet kérte a felvételét, az elnökség döntése értelmében ezek a szervezetek bekapcsolódnak a társulás munkájába és az elnökség javasolja a 2013 tavaszán esedékes közgyűlésen a teljes jogú tagokká válásuk jóváhagyását. Új tagszervezetekké válnak: Via Nova Ics, a lévai Reviczky Társulás, a hidaskürti Cservenka Alapítvány, az ipolyvarbói Palóc Társaság és a komáromi Kárpátia Sport társulás. Duray Miklós elmondta, a társulás nyitott újabb tagszervezetek befogadására, amelyek jelentkezését a közgyűlésig várják. Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója írásban terjeszetette elő beszámolóját a SZAKC tevékenységéről 2012-ben.
Felvidék.ma

Száz évét ünnepelte a Magyar Cserkészszövetség
A Magyar Cserkészszövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték december 28-án Budapesten, az Országgyűlés felsőházi termében. Az emlékülésen a Romániai Magyar Cserkészszövetség (RMCSSZ) részéről 17 vezető vett részt.
Közel négyszáz cserkész gyűlt össze ünnepelni, emlékezni és hálát adni az elmúlt száz évért, ugyanakkor reménnyel és hittel elindulni a következő száz év útján – tájékoztattak az RMCSSZ részéről az emlékülésen jelen levők. A Romániai Magyar Cserkészszövetségen kívül a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának többi tagszervezete is képviseltette magát: a Magyar Cserkészlányszövetség, a Horvátországi Magyarok Zrínyi Miklós Cserkészcsapata, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség és a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, tehát a világ minden táján létező és működő magyar cserkészcsapat.
„Az ülésen Buday Barnabás, a Magyar Cserkészszövetség és a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának elnöke arról beszélt, hogy milyen is kellene legyen az elkövetkező száz év, és milyen értékeket képvisel maga a cserkészet. Előtte szólalt fel Lendvai Lintner Imre, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnöke, ő arról beszélt, hogy milyen is volt az elmúlt száz év, és milyen nevezetességek, személyiségek fémjelezték ezt az időszakot. Kiemelte, hogy tőlük tanulhatunk, és hogy milyen hagyományokat, értékeket kell nekünk továbbvinni” – számolt be portálunknak Györgyjakab Tímea Rita, a Romániai Magyar Cserkészszövetség külügyi vezetője. Elmondta, nagy meglepetés volt számukra, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Magyar Cserkészszövetségek Fórumának Arany Országgyűlési Emlékérmet, míg több határon túli cserkészszövetségnek Ezüst Országgyűlési Emlékérmet adományozott, mintegy elismerve azt a munkát, amelyet a cserkészszövetségek végeznek. A külügyi vezető így összegzett: „Mindnyájunknak nagyon megható volt részt venni ezen az ünnepségen. Ezek az alkalmak visszajelzések arra, hogy a munkának, amit végzünk, értéke és értelme van, hogy ezt a munkát folytatni kell, és hogy az ifjúság nevelésének az elmúlt száz évben és a következő száz évben is megvan a helye.”
Az RMCSSZ tagjai hazafelé jövet megtekintették a gödöllői múzeum cserkészkiállítását, és tiszteletüket tették Teleki Pál főcserkész sírjánál.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar

„Tiszta” Romániát! (4.)
Erdély fogalma
A trianoni diktátummal (1920. június 4.) – a köztudattal ellentétben – Románia nemcsak Erdélyt (57 813 km2) kapta meg, hanem Magyarország keleti tájegységeit (45 280 km2) is. Ezek együttes kiterjedése 103 093 km2, ami nagyobb, mint a maradék Magyarország, épp ezért ismertetnünk kell Erdély fogalmát, mert térben és időben változó területet jelöl.
Tovább bonyolítja e kérdést, hogy a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után Erdély két részre tagolódott: az északira és a délire. Mivel az égtájak szerinti megnevezés földrajzilag pontatlan, e területi egységek meghatározásánál a történelmi régiók, tájegységek felsorolása is szükséges. Észak-Erdély a történeti Erdély északi és délkeleti részét, valamint a Partium északi tájait jelenti, míg Dél-Erdély a történeti Erdély déli részét, a Bánát északi és keleti régióit és a Partium déli felét. A történeti Erdély – a hajdani erdélyi vajdaság területe – a Kárpátok keleti és déli vonulatai, valamint az Erdélyi-Középhegység közti térséget foglalja magában. A mai értelemben használt Erdély fogalma az 1920-as trianoni diktátummal Romániához csatolt területet jelenti. Az alaposabb, pontosabb tájékoztatás végett tisztáznunk kell a Partium és a Bánát jelentését is.
A latin Partium név jelzi, hogy az általa jelölt terület hajdanán egy nagyobb politikai egység része volt. Ennek történeti háttere: amikor a magyar királyság a 16. század közepén három részre bomlott, a nyugati és az északi részből kialakult a Habsburg (vagy Királyi) Magyarország, a középső rész török tartománnyá vált, míg a keleti peremvidék, a Partium (az úgynevezett magyar Részek) külön igazgatott területe lett a Keleti Magyar Királyságnak, a későbbi erdélyi fejedelemségnek. A Partium kezdetben az erdélyi vajdaságnál is kiterjedtebb terület, a Tiszától a vajdaság határáig húzódott, majd a török terjeszkedés által egyre zsugorodott. A Partium – a mai értelmezésben – Máramaros bő egyharmada, a déli rész, valamint Szatmár, Bihar, Szilágy és Arad megye közös neve. E régió kiterjedése 29 657 km2. A mai Erdély harmadik területi egysége a Bánát. Ez a történeti Magyarország délkeleti tájegysége, a Duna, a Tisza és a Maros, valamint a Ruszka-havas közti régió. 1718-tól osztrák koronatartomány, amelynek területe teljes egészében csak 1873-ban került vissza a magyar államhoz. Megkülönböztetésül a középkori magyar határőrtartományoktól, bánságoktól, használhatjuk a német nyelvű változatot, a Bánát megnevezést. Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920-ban, a nagy osztozkodás hevében közel állt ahhoz, hogy katonailag összeütközésbe kerüljön egymással. Végül a Bánát háromnegyedét (15 623 km2) – az északi és a keleti részt – Románia kapta meg, egynegyedét a szláv királyság, egy jelentéktelen töredék részt meghagytak Magyarországnak.
Erdély lehetett volna keleti Svájc?
Amilyen sokrétű, különböző jogállású történelmi tájegységeket foglal magában Kelet-Magyarország Romániához csatolt területe, éppoly színes az etnikai arculata. Teleki Pál miniszterelnök, a jeles földrajztudós közeli munkatársa, Rónai András Erdélyről (Transilvania, Ardeal, Siebenbürgen) írt könyvében rámutat arra, hogy ez soknemzetiségű, a nyugati és a keleti kultúrkör határán fekvő országméretű tartomány, amely „majdnem akkora, mint Hollandia (1920-ban 34 225 km2), Belgium (30 507 km2) és Svájc (41 229 km2) területe együttvéve”.
Rónai András a nemzetiségi viszonyok, arányok alapos ismerőjeként úgy látja, Erdélyben a nemzetiségek hatalmas területeken összekeverve élnek, ezért egyenlőségük csak a helyi adottságokat figyelembe vevő autonómiák által biztosítható. Rámutat arra, hogy – a mai két és fél megyényi – Székelyföld tiszta magyar lakosságával, illetve Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megye „túlnyomóan román” népességével etnikai alapon szervezett autonómiában élhetne, míg a „vegyes területen vegyes nyelvű igazgatás” lenne jogszerű. Különösen a nagyvárosok esetében, ahol az 1930-as népszámlálás szerint „magyar többsége volt Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szatmárnémeti és Brassó városoknak; német többsége Temesvárnak és Nagyszebennek. Román többségű város Erélyben és a hozzá kapcsolt részeken még 1930-ban sem volt”. 1940-ben, a bécsi döntés előtt két tervezet, javaslat készült egy önálló Erdély nemzetiségi alapon való kantonális felosztására, a társadalmi béke biztosítására. A kantonális felosztás lehetőséget teremtett volna két magyar, két román, egy vegyes (magyar–román) és egy német–magyar–román kanton létrehozására. A második tervezet kibővült volna egy román–rutén kantonnal is. A lényeg, hogy a tiszta kantonokban a helyi lakosság többségének a nyelve, míg a vegyes kantonokban az ott élők (két-három) nyelve vált volna hivatalossá. Sajnos, az önálló Erdély és az egyenjogú nemzetek Erdélye nem valósult meg. A román politikum célja a régiósítással épp az, hogy megakadályozza, felszámolja ennek még a lehetőségét is, bár ma csupán a Székelyföld és a határ menti Partium lehetne külön kanton, tartomány. A román politikai elit azonban nem hajlandó megtűrni az egyenlőséget és főképp a magyarság megmaradását biztosító területi autonómiák megteremtését, erre utal, hogy Victor Ponta román miniszterelnök 2013. május 25-én az RMDSZ Csíkszeredában tartott 11. kongresszusán hangsúlyozta: nincs lehetőség a román alkotmány első cikkelyének megváltoztatására, amely kimondja, hogy Románia nemzetállam. Liviu Dragnea, a régiók átalakításáért felelő miniszter, miniszterelnök-helyettes azt állítja, hogy Székelyföld nemcsak egy nagyon szép térsége Romániának, hanem „egy román terület” is. Úgy látszik, a Románia régiósításával megbízott miniszter nem ismeri az etnikai viszonyokat. Bizonyára nem olvasta a román történész, Nicolae Iorga száz évvel korábban írt tankönyvét, amelyből azt tanították, hogy román föld az, ahol a románok többségben élnek. Ugyanígy mondható az is, hogy Székelyföld az a terület, ahol a székelyek többségben élnek. Úgy tűnik, a miniszter úr azt sem tudja, hogy a székely önigazgatás, autonómia kisebb-nagyobb hatáskörrel 1876-ig működött. Latin, magyar és német nyelvű oklevelek immár fél évezrede említik Székelyföld nevét: „1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland”.
A történeti Székelyföld léte evidencia. Aki azt állítja, hogy Székelyföld román föld, annak gondolkodását elhomályosítja a nacionalizmus, akarva-akaratlan megsérti a székely népet. Lehet, hogy e sértegetésekre szükség van, mert létállapotuk tarthatatlanságára döbbenti még a népük sorsa iránt közömbös székelyeket is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (5.)
A második bécsi döntés jellege
Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést.
A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között.
Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti.
Igazságos volt a második bécsi döntés?
Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”
E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek.
A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (6.) – Kis magyar idő: 1940. augusztus 30. és 1944. augusztus 26. között
Észak-Erdély helyzete nem közvetlenül kapcsolódik a fő témához, de helytelen lenne, ha röviden nem mutatnánk be, mert az események szorosan összefüggnek. Így például: nagyon sok dél-erdélyi magyar telepedett át Észak-Erdélybe, és onnan nagyszámú román Dél-Erdélybe. Az 1944. őszi magyarellenes pogromok, valamint az 1945 utáni évek társadalom- és politikatörténete is kapcsolódik az 1940 után beállt politikai változásokhoz.
Magyarok Mivel a magyar nemzetállam megteremtését a történelmi folytonosságra alapozták, az ország vezetése központosított jellegű maradt. Jó lett volna, ha a visszatért részeken élők számára biztosítják a területi autonómiát, mert nagyobb beleszólásuk lehetett volna a helyi ügyek intézésébe.
Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi érdekvédelem megteremtésére 1940 őszén szorgalmazta egy erdélyi párt alapítását. A politikai képviseletet a magyar parlament mindkét házában az úgynevezett „behívott” képviselők látták el. Ezek a korábban működő kisebbségi pártok és szervezetek képviselői közül kerültek ki. Az Erdélyi Pártot az erdélyi képviselők szervezték meg a hajdani Magyar Párt bázisán. Bár a kormánypárt támogatói voltak, de képviselték a sajátos erdélyi érdekeket is.
Így például látva, hogy Erdély kettéosztását Hitler a német birodalmi érdekeknek rendelte alá, a háborúból való kiugrást támogatták. A visszatért területeken élő nemzeti kisebbségek is rendelkeztek képviselettel mind az alsó-, mind a felsőházban.
Észak-Erdély visszatérése magyar szempontból egyértelműen pozitívnak tekinthető. Az 1918 után elmenekült észak-erdélyi magyarok egy része hazatérhetett szülőföldjére.
Nagyszámú magyar fiatal, aki korábban tanulmányait magyarul nem folytathatta, most élhetett e lehetőséggel. Teljes körű elemi és középiskolai rendszer állt rendelkezésükre mind egyházi, mind állami szinten. Az első világháború után megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ismét megnyitotta kapuit.
Tanítóképzőket és ipari-kereskedelmi iskolákat hoztak létre, mezőgazdasági főiskolát alapítottak. Megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet. A román uralom idején elvett magyar színházak, múzeumok, az egyetem és a klinikák visszakapták épületeiket. A magyar állam óriási erőfeszítéssel támogatta az erdélyi intézményrendszert, bővült a könyvkiadás, a sajtó.
A kultúra támogatása mellett a magyar államvezetés hihetetlen mértékű anyagi ráfordítással Észak-Erdély gazdasági felemelésére, az infrastruktúra kiépítésére, a mezőgazdaság fejlesztésére és a gazdatársadalom talpra állítására törekedett. Az ipari beruházókat, a kiskereskedőket és a kisiparosokat hitellel támogatták. Mivel a román uralom felszámolta a magyar tisztviselői kart, adminisztrációt, ennek működtetésére a helyi viszonyokat nem ismerő anyaországiakat hoztak, ami gyakran vezetett feszültséghez.
1941. június végén – akárcsak Közép-Európa többi állama – Magyarország is kénytelen belépni a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar katonai részvétel arányaiban sokkal kisebb, mint Romániáé, de gazdasági függősége nem elhanyagolható mértékű. Magyarország hamar rákényszerült a hadigazdálkodásra, így Észak-Erdély területén is megszabták a termelést és a fogyasztást, és bevezették a fejadagrendszert.
Románok Egyértelmű, hogy a románok, elsősorban azok, akik az uralkodó nemzet tagjaiként haszonélvezői voltak Észak-Erdély románosításának – kultúrzóna, az elbocsátott magyar tisztviselők állásai, csendőrség és más munkakörök elnyerése –, nehezen törődtek bele az új helyzetbe. Természetes az is, hogy imaginárius dákoromán történelmi tudatuk miatt Észak-Erdély visszaadását Magyarországnak másképp élték meg, mint a magyarság.
A magyar állampolitika törekedett a románokkal való együttműködésre. Büntetést is lehetett kiszabni azokra, akik a kisebbségekre lealacsonyító szavakat használtak, ösztönözték a helyi lakosság nyelvét ismerő tisztviselők, rendőrök kinevezését. Több helyen igénybe vették a „megbízható” kisebbségi tisztviselők munkáját.
Gesztusértékű az is, hogy a magyar pénz hatnyelvű. A román nyelvet oktatták a magyar iskolákban, amely érettségi tantárgy is. Sajnos, mindezt gyakran elhomályosította a némely, többnyire anyaországi magyar tisztviselő részéről megnyilvánuló sérelmi-reváns viselkedés. Erre nagyobb mértékben az Észak-Erdély visszavétele utáni első két hónapban került sor, amikor e régió katonai igazgatás alá került. A nemzetiségi sérelmek felsorolásánál azonban nem szabad elfelejteni, hogy háború volt, a nemzetiségi kérdés szakszerű megoldására pedig négy év nem elég.
Jellemző az e korszakot bemutató történetírásra, hogy – a korábbi évtizedekben publikált magyar szakmunkák hatására – csak a magyar elnyomást hangsúlyozzák, akárcsak a román kiadványok. E „forrásokra” támaszkodva tovább gyűrűzik a kialakított egyoldalú kép. Így például a háromkötetes Erdély története is így fogalmaz: bár az ortodox és a görög katolikus egyháznak „meghagyták ugyan”, hogy anyanyelven továbbra is működtethesse az elemi iskoláit és 14 önálló középiskolát, „de kötelezővé tették a magyar nyelv tanulását”.
Kulturális téren elmondható, hogy négy éven át megszakítás nélkül, állandó jelleggel megjelenhetett a Tribuna Ardealului napilap és három időszakos kiadvány. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy korlátozták más lapok kiadását. Bár a hatóságok zaklattak néhány román papot magyarellenes tevékenység gyanúja miatt, ennek ellenére a román egyházak szerepe a kulturális élet irányításában megnőtt. A románok a megyék vezetésében alul képviseltek, de részvételük a községi szinteken kiegyensúlyozottabb. Mivel az 1921-es román földreform igazságtalan jellegű volt, lehetővé tette az egykori tulajdonosoknak, hogy perekkel – mintegy 17–20 ezer – visszaszerezhessék földjeik egy részét. A földműves lakosságnak a Plugarul érdekvédelmi szövetkezeti hálózat nyújtott némi védelmet. A román falusi gazdaságokban, akárcsak a magyaroknál, hiányzott a kellő munkaerő, mert a felnőtt férfiak katonai szolgálatot teljesítettek. Mivel a románok nagyobb többsége még elemi szinten sem ismerte a magyar nyelvet, kiképzésük nehézségekbe ütközött, ezért nagyobb részüket segédfeladatokra (pl. istállószolgálat) osztották be. Természetesen itt megaláztatásuk is nagyobb volt, érthető, hogy közülük sokan megszöktek. Csak az említett okok ismeretében érthető meg, hogy a románok az 1942/43-as évtől miért kerültek munkásszázadokba. Azonban az is igaz, hogy közülük sokan megállták helyüket a harctereken. Bizonyítható – írja e kérdés szakavatott kutatója, Illésfalvi Péter –, hogy a Honvéd Vezérkar megkövetelte „a románokkal való emberséges bánásmódot, s megtiltotta az »oláhozást«”.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)