Egy élet Zsibó és New York között
In memoriam Teleki Ilona (1939–2013)
Ha tehetné, bizonyára határozottan ellenezné, hogy írjak róla. Mert ilyen volt, nem szerette a feltűnést; édesapjára hasonlított e tekintetben, aki azt vallotta, hogy a fontos ügyekért (számára a legfontosabb Erdély volt) névtelenül és önzetlenül kell dolgozni.
Teleki Ilona halálának a hírét a New York Timesból (Vivian Yee:The Death of a Countess in Exile, The New York Times, 2013. április 27., A16. old.) tudtam meg, véletlenül, így annál inkább megdöbbentett. Ritkán találkoztunk ugyan, úgy évtizedenként egyszer, egymáshoz való kölcsönös ragaszkodásunk azonban változatlan maradt gyermekkorom óta. Azóta, hogy a rá jellemző kedvességgel és szerénységgel spárgából és nagy barna kabátgombból általa készített játékszerrel ajándékozott meg, amit ő brüggőnek nevezett, és amit sokáig őriztem legkedvesebb emlékeim között.
Nehézségekkel teletűzdelt élete volt. A baj Ilonáék számára a második világháború végén kezdődött. A szovjet haderő által 1944 októberében Kolozsvárról Vita Sándorral együtt elhurcolt édesapja, széki gróf Teleki Béla családját a zsibói Wesselényi-kastélyból nemsokára kilakoltatták. A kommunista rendszer nagyszüleit, Teleki Arcturt és Wesselényi Ilonát, valamint nagynénjét, Teleki Gemmát Marosvásárhelyre, édesanyját, Teleki Béláné született báró Benz Annát és gyermekeit pedig Zsibóra kényszerlakhelyezte. A Zsibón maradt család ettől kezdve egy jóakaratú helybéli család sebtében átalakított istállójában lakott. Édesanyjuk, a szelíd szavú Ninon néni varrásból, kézimunkából és mosásból igyekezett fenntartani és taníttatni a gyerekeket, ez utóbbi azonban, a hatalmi tiltás miatt, cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Az iskolák kapui az arisztokrata gyermekek előtt ugyanis még évekig zárva maradtak. Ilona a cipőkészítő szakmát tanulta ki, ha jól tudom, Nagybányán.
Édesapja széki gróf Teleki Béla, a zsibói Wesselényi-kastély utolsó ura az Erdélyi Párt elnöke volt, és ennek nyomán, 1941 és 1944 között, a budapesti parlament behívott képviselője. Neki köszönhető, hogy a német és a magyar csapatok Kolozsvárról a szovjet haderő érkezése előtt kivonultak, és ekképpen a város nem vált a második világégés csataterévé, épületei, múzeumai, emberei viszonylag könnyen megúszták a front átvonulását. Teleki Bélát 1944 őszén az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták ugyan, de mivel semmilyen bűnt nem tudtak ellene felhozni, Pozsony mellett szabadon engedték. Budapesten azonban a magyar hatóságok tartóztatták le és tartották egy ideig fogságban. Végül sikerült Ausztriába menekülnie, ahonnan Franciaországon át az Egyesült Államokba jutott. Ott élte le az életét – elsősorban Erdély szolgálatában. Az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke volt, és három évtizeden keresztül szerkesztette az általa New York-ban kiadott Transylvania folyóiratot, a nyugati emigráció egyik legkomolyabb és legkörültekintőbb lapját. Teleki Béla 1990 februárjában hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy Soros Györggyel közösen írt újságcikkben az erdélyi nemzetiségi béke megteremtése mellett tett újra hitet. Teleki Béláné a kilencvenes években, néhány évvel férjének halála után költözött el közülünk.
Családtagjait – lánya, Éva kivételével – Teleki Béla nagy nehézségek árán, 1964-ben sikerült kimenekítenie Romániából. Így került Ilona New Yorkba, szerény iskolai végzettséggel, kifosztva, hasznosítható angol nyelvtudás nélkül.
Az Amerikába történő utazás lázában, a nagyanyám és nővére lakásán történt megható búcsúzkodás hétéves tanúja voltam, ami máig kitörölhetetlen, mély nyomot hagyott bennem. Levelekből tudtam, hogy Ilona előbb egy bronxi harisnyagyárban kapott állást, később pedig gépíróként vállalt munkát. Édesanyja akkoriban gyakran hazalátogatott, így élő szóban is kaptunk sorsukról tájékoztatást. Tudtuk azt is, hogy Ilona 1975-ben férjhez ment Lino DeVito di Porriasa olasz márkihoz, aki, ha jól emlékszem, borkereskedéssel foglalkozott, és akitől lánya született, Elisa. Ilona Kolozsvárra talán összesen három-négy alkalommal tért vissza látogatóba, s ezen alkalmakkor megállapíthattam, hogy kedvessége és szerénysége a régi maradt.
Valamikor a hetvenes évek elején került a New York-i Értéktőzsdéhez közeli munkahelyre. Amikor 2000-ben New Yorkban meglátogattam, már nagyon régen a Merrill Lynch cégnél dolgozott. Irodája – egyben Rodostója – a New York-i Világkereskedelmi Központ egyik tornyának sokadik emeletén volt, s az íróasztala fölötti falon térképek és fényképek formájában ott volt szeretett Erdélye.
A torony földszintjén működő étteremben ebédeltünk és beszélgettünk sorsunkról, családjainkról. Aztán felvitt a 106. emeletre, a világ tetejére, hogy az onnan nyíló kilátásban gyönyörködhessek, később pedig a tornyok melletti rakparton sétáltunk, s onnan mutatta meg nekem a távolban látható Szabadság-szobrot, ezt a megható szimbólumát az Egyesült Államokba érkező és sokáig az Elis-szigeten fogadott (vagy kiutasított) menekülteknek. Akkor találkoztunk utoljára, azon a szeles-hűvös őszi napon, és ma is úgy látom magam előtt, talán leginkább a Bécsben elhunyt Ili nagynénjére emlékeztetően, karcsú, egyenes tartású, az élet által meggyötört, mégis derűlátó asszonyként, ahogyan a balonkabátját fázósan összehúzza magán.
Az élet később azt az általam még megcsodált „kis Erdélyt” is elvette tőle, amit az irodájában őrzött, mégpedig amikor a tornyokat 2001. szeptember 11-én repülőgépes merényletekkel lerombolták. Igaz, Ilonának szerencséje volt, mert nem sokkal a becsapódás előtt kilépett az épületből.
Soha senkinek nem tárta fel a munkahelyén származását. Ez számomra csak most derült ki, amikor április 15-én bekövetkezett halála után a New York Times április 26-i számában Vivian Yee róla szóló, kissé szenzációra kihegyezett – s így Ilona természetével ugyancsak ellenkező –, de a lényeget jól megragadó írását olvastam. Az újságírónak nyilatkozók, Teleki Ilona egykori Merrill Lynch-es kollégái mondták el róla: egészen kiváló piaci elemzője volt a cégnek, fejben rendkívül gyorsan számoló, remek befektetési tanácsokat adó, megbízható munkatárs. Aki 2005-ös nyugalomba vonulását követően sem tudott elszakadni a munkájától, továbbra is érdeklődéssel követte a tőzsdét, és aki még a 2008-as pénzügyi válság idején is képes volt nyereséges befektetéseket eszközölni.
Szintén a New York Times rendhagyó nekrológjából szereztem tudomást arról, hogy Lino DeVito 2008-ban távozott az élők sorából, nem sokkal azt követően, hogy az orvosok megállapították: Ilona gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valamikor ez idő tájt születhetett unokája, Anna Elena is. Ilona természetét ismerve, meggyőződésem, hogy betegségét méltósággal viselte, és úgy ment el, feltűnés nélkül, ahogyan élt. Mindig azt vallotta ugyanis, hogy a főnemesi származás semmilyen előjogot nem biztosít az embernek, ezért soha nem tett említést róla, ha pedig valaki szóba hozta azt, mosolyogva zárta le a témát: rég volt, ne beszéljünk róla.
Lánya, Elisa a New York-i lapnak most elmondta: miután megbetegedett, édesanyja mesélt neki a szép emlékeiről is, gyermekkoráról, a zsibói kastélyról és azokról az időkről, amikor a család még együtt volt, és békében és boldogságban élt. A New York Times sztorija Ilonát egy csapásra világhírűvé tette. Gondolom, ennek sem örült volna...
Tény azonban, hogy a volt munkatársainak és ismerőseinek többsége csak a halálát bejelentő NYT-nekrológból tudta meg, hogy ki is volt valójában a munkatársuk. Egy menekült grófnő Transzszilvániából, egy szerény, kedves, halk szavú, de mégiscsak kékvérű asszony, aki egyetemet ugyan sosem végzett, de aki mégis New York-i tőzsdezsenivé vált.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Elsüllyedt világ
A kolozsvári Világhírnév Kiadónál jelent meg Lőwy Dániel legújabb könyvbe foglalt remeke, melyben továbbra is teljesíti azt az önként felvállalt fogadalmát, hogy a nagyvilágnak elmondja azokat a körülötte levő eseményeket, melyeket elolvasva, erősítheti az emberek közötti megértést, párbeszédet, valamint az életbe vetett hitet.
Könyvének címe- Károlyka gróf díszfogata- jól érzékelteti a szerző szándékát. Keresztmetszetet adni egy olyan korról, mely a XX. század fergeteges viharaiban olyan változásokon ment keresztül, amelyek nagyon sok hagyományt változtattak meg gyökereiben, de sokszor a keserves, kegyetlen és embertelen események sem tudták eltüntetni azt, ami benne értékes volt.
Erről a korról számos írás jelent meg, melynek következtében újat mondani nagyon nehéz, de nem lehetetlen.
Lőwy Dániel sajátos formában ráérez arra a fonalra, melyben úgy tud bemutatni egy életformát, hogy az az olvasóinak olvasmányos, tanulságos és élvezetes legyen.
Károlyka, nem más, mint az egyik legismertebb erdélyi nemes családban született gróf Teleki Károly születetett 1930-ban Kolozsváron. Majd Sáromberkére kerül. Az ottani kastélyban nevelkedik. Mikor eljönnek az iskolaévek, először magántanítók, nevelőnők képezik. Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának Angol Internátusában folytatta tanulmányait 1941 szeptemberében, ahol kimagasló tanulmányi eredményről tett tanúbizonyságot. Különösen a matematikában és természettudományokban jeleskedett. Pécsre kerül. Fiatalon elmenekül az országból Ausztriába. Ott később német nyelven érettségizik Bécsben. Beiratkozik a grázi egyetemre. Technische Universitat Graz. Emigrál az Egyesült Államokba. Beiratkozik a Massachusetts Institute of Technology-ra, és gépészmérnöki diplomát szerez, majd mesterfokozatot nyer gépészmérnöki szakterületen.
Szakmai pályafutását a repülés- és űrtechnológiának szentelte. Részt vett az első űrhajók és a továbbiak tervezésében. Tervező mérnökként jelen volt a Cape Kennedy Kilövő Állomáson valamennyi űrhajó kilövésén, majd Kaliforniában részt vett az űrhajó működésének kiértékelésén. Ő volt az, aki felügyelte az űrhajók hasznos tehervitelének a biztonságát. E tevékenységéért a NASA-tól több kitüntetést is kapott. Főmérnöki beosztásban a Landsat nevű kommunikációs szatellit tervezője és kivitelezője volt. (A szakmai életrajzot Teleki Kati állította össze.) Ezek után nyugodtan állíthatjuk, az űrprogramban jelentős szerepet játszott egy magyar gróf is, aki nem volt más, mint gr. Teleki Károly. Akire mi csak büszkék lehetünk, hiszen azt bizonyította életével, és munkásságával adottságai megfelelnek minden követelménynek. Gondolkodásban, tevékenységben távol áll attól a képtől, melyet a különböző rendszerek, nagyon sokakban az elnyomás korszakaiban igyekeztek kiépíteni az Erdélyben nevelkedett arisztokráciáról.
Lőwy Dániel a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Kémia karán szerzett diplomát és jelenleg több mint 21 éve Washingtonban él, ahol a Marylandi Egyetem tudományos főmunkatársa és a Virginia Állam-beli Alexandria Nova Egyetemének docense. Mivel vonzódása az irodalmi életben is tekintélyes. Kolozsvár napilapjában is több írása jelent meg. Közölt a Korunkban. Budapesten kiadott Panoráma magazin folyóirat tudósítója. A Dunánál c. művelődési folyóirat főmunkatársa, a New Yorkban megjelenő Amerikai Magyar Népszava Szabadság szerkesztőségi tagja, 2006-2007 között a Washingtoni Magyar Klub társelnöke, majd az elnöke (2007. december – 2009. január). Több könyv szerzője.
A könyvről
Lőwy Dániel nem véletlenül vette észre a több évtizede Amerikában élő magyar gróf Teleki Károlyban azt az irodalmi lehetőséget, amit könyvbe sűrítve most jelentetett meg. Hiszen a főúri világ rejtelmes rezdülései az olvasókat, különösen, ha még jól is van tálalva, lekötik.
Olvasván a könyvet megállapíthatjuk, beszélgetésre épülő családregény, amit a napokban mutattak be. A könyvet a Világhírnév Kiadó adta ki, a Fehér Holló sorozatban (szerkesztője Szabó Csaba). A borítóterv Szabó Gellért munkája. A borítólapon látható gr. Teleki Károly fiatalkori fényképe (1943), a hátlapon Melka Vince festménye a sáromberki kastélyról. A kötet grafikai illusztrációi, linómetszetei Balázs Ernő munkája.
A „Hetedfél évtized múltán felidézett letűnt életvitel” című fejezetben a szerző elmondja, Teleki Károllyal a Washingtoni Magyar Klubban ismerkedett meg. A beszélgetésüket kötetbe foglalta.
„Amit a beszélgetések során felidézett, egyedi megközelítés: gyermekszemmel felmért családi viszonyok, rácsodálkozás a kastély életére, és az egykori, gyorsan kibontakozó értelmű kisfiú által becserkészett mozgástér, illetve feltérképezett világ…Amit gr. Teleki Károly elmondása megörökít, elsüllyedt világ. A kastély mindennapjai és ünnepnapjai, reggeli lovaglással, emlékezetes vendégségekkel, hajtóvadászatokkal vagy magaslesből lőtt őzekkel…”
Beszélt a szüleiről, apjáról, Károly grófról, akit a társaságban Pufiként ismertek. Az édesanyja Teleki Gemma. Marosvásárhelyen „virágárus grófné-ként ismerték.” Portréját ismerhetjük meg, aki az otthonmaradást választotta a kivándorlás helyett, vállalva annak minden nyomorúságát, megpróbáltatásait. Az elmúlt rendszerben pincelakásban lakott Marosvásárhelyen. Bár lehetősége lett volna, hogy jobb életfeltételek között éljen, vállalta ezt az életformát. Egyik TV interjúban arra a kérdésre, miért nem megy ki a külföldön élő gyermekeihez, azt válaszolta: „Igen, jól élnek, de igazából hazájuk nincs. Ő hazament, ő a földhöz ragaszkodott”. Rendkívül pozitív életszemlélete volt. De a Teleki család más tagjairól is érdekes emlékei vannak, mint például Teleki Sámuelről, a híres Afrika-kutatóról, vagy Teleki Béla erdélyi politikusról.
A kötet szerzőjére jellemző a nagyfokú dokumentáltság. A Függelékben megtalálható a könyvben szereplő Teleki család tagjainak életrajza, a kötetben szereplő más személyek életrajzi adatai. Az olvasó megismerheti a sáromberki Teleki kastély, a sárospataki Teleki kastély, a tancsi Földvári –Teleki udvarház, a marosújvári Mikó- Teleki kastély rövid történetét. Megtudható, melyek voltak a főúri városi Teleki házak Kolozsváron és Marosvásárhelyen. A Jegyzetek-című fejezetben a beszélgetés során felmerült események, adatok forrásait, jelöli meg. Szemléletessé teszi a könyvet a fekete- fehérben bemutatott Fényképalbum.
A szerzőt kérdeztem
Lőwy Dániel elmondta, 2007-ben rögzített beszélgetések alapján született meg ez a családregény. A beszélgetések magyar nyelven zajlottak le. A szerző számolt azzal a ténnyel, hogy a beszélgetőtárs emlékképe egyes esetekben pontatlanságot is tartalmazhat, 75 év távlatából. Emiatt az adatokat, a történésekre vonatkozó beszélgetés tényanyagát ellenőrizte, megjelölve a forrásokat (Jegyzetek). A beszélgetésekben részt vett Teleki Károly második felesége, Teleki Károlyné Pesthy Katalin is, önéletrajza megtalálható a kötetben. Fontos volt a nevek azonosítása, hiszen a családban csak Károly névvel több személy szerepel. A beszélgetés során sok apró részlet, kitérő bukkan elő, ami nem feltétlenül vált ki érdeklődést az olvasónál, mert szubjektív értékű. Információözönben az ember elveszhet. Emiatt szükséges az információk szelekciója. Az elmondottakban néha ellentmondások jelentkeztek. Fontosnak tekintette, hogy a családtörténeti emlékezés tényanyagának elemzését, azonosítását.
A rendkívül olvasmányos könyv magával ragadja az olvasó figyelmét. Számomra élményt jelentett a Károlyka gróf díszfogata-című, beszélgetős családregény olvasása.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében
A Castellum Alapítvány hétfőn este megemlékezést szervezett az 1949-es kitelepítések 65. évfordulóján. A marosvásárhelyi református templom gótikus termében jelen voltak az egykori kitelepítettek és leszármazottaik.
Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.
Összehangolt akció volt
László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.
És jött húshagyó kedd
Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.
Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.
Hazugságok sorozata
A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.
Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.
Koszorúzás és ígéret
Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.
A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Arisztokraták honfoglalása (Könyvbemutató)
Csinta Samu elmondta: az elmúlt tíz évben sok időt töltött a Kálnoky családdal, hiszen gyerekeik osztálytársak voltak, lánya ott lovagolt, kétszer együtt is nyaraltak, kialakult egyfajta kapcsolat, amit nem nevezne barátságnak, megmaradt egyfajta tisztelet-távolság. Úgy érzi, az a távolságtartás egyfajta védekezési mechanizmusként alakult ki, egyrészt szeretnének minél közelebb kerülni a társadalomhoz, másrészt viszont visszariadnak attól, mintha csorbulna nimbuszuk –  de ez a magatartás nem ellenszenves.
Kapcsolatuk során számos érdekes dolgot tapasztalt: elveket, értékhez való ragaszkodást, és amikor találkozott Mikes Zsigmonddal – aki nem pragmatikus üzletember, hanem inkább idealista –, érzékelte, ugyanolyan gondolkodású emberről van szó. Azon töprengett, mitől hasonlítanak, mi az, ami közös bennük, mi az, amitől ezek a családok talpon maradtak. Miután meséltek az itthon maradottakról – Bethlen Anikó néni, Teleki Gemma, Teleki Mihály –, látta, hogy ugyanúgy gondolkodnak, valami titokzatos kötőanyagnak kell lennie közöttük. Így jött az ötlet, hogy erről írnia kell. Csinta Samu nem történelemkönyvet, nem családfát, nem interjúkötetet akart írni, mert ilyenekből van elég. Kálnoky Tiborral közösen összeállítottak egy lajstromot, kivel érdemes beszélni, melyek azok a családok, amelyek visszajöttek, vagy itthon voltak, visszaigényelték, részben visszakapták birtokaikat, és próbálnak valamit kezdeni velük, akarva-akaratlanul a társadalom részévé váltak. Amikor sikerült megszerezni az alanyok bizalmát, mélyen elbeszélgettek. Olyannyira, hogy Mikes Zsigmond azt mondta: a könyvnek csak akkor van értelme, ha számon kérő, vagy Haller Béla abban látta értelmét, ha az írás felrázza őket. 
Csinta Samu ebből az irányból indult el. A kiadóval egyeztetve – hogy a könyv legyen olvasóbarát – az arisztokrata családoknak csak egy részével foglalkozott, ha a fogadtatás megfelelő lesz, folytatja a munkát.  A szerző műfajilag dokumentumregényként határozza meg kötetét. Közel százórányi beszélgetést dolgozott fel. Fontosnak tartotta az olvasmányosságot, egyetlen interjúrészletet illesztett be, a többi függő beszéd. Kicsit regényes, de senki nem érezte úgy, hogy az elbeszélésforma a hitelesség rovására ment volna.
A könyvet Köntés Ernő sepsiszentgyörgyi fotográfus fényképei és a történelmi családok címerei illusztrálják.
Csinta Samu: Erdély újranemesítői /Heti Válasz Kiadó, Budapest
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báró
Családi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen.
Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében.
Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen.
Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is.
A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói.
Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő
A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről.
Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket.
Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek.
Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe
A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa.
Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész.
A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani.
Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)