A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) Brassóban alakul meg 1944 októberében, a Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) kommunista szervezet alapjain. A MADOSZ 1944 októberében Brassóban tartott értekezletén született a döntés, hogy felveszik az MNSZ nevet. Itt ideiglenes végrehajtó bizottságot is választottak, amelynek vezetője Kurkó Gyárfás lett. 1944. október 22-én jelent meg Brassóban a Népi Egység, az MNSZ hivatalos lapjának első száma. Az MNSZ első kongresszusán (1945 május) Kurkó Gyárfást választották elnöknek. 1945 novemberében az MNSZ központi intézőbizottsága országos értekezletet tartott Marosvásárhelyen. Az ülésen részt vett Vasile Luca és Petru Groza miniszterelnök is. Az intézőbizottság nyilatkozatot fogadott el, amely kimondta: „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megőrzésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. Nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel a nemzetközi reakció szolgálatában, Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene. Elismeréssel adózunk a Groza-kormánynak azért az erőfeszítéséért, amelyet politikai jogaink, anyanyelvű oktatásunk, gazdasági érdekvédelmünk biztosítására kifejtett. ” Ugyanakkor hitet tettek a román népi demokrácia mellett. A százak nyilatkozatát (az intézőbizottságnak száz tagja volt) a román kormányzat felhasználta a párizsi béketárgyalásokon. Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter 1946. szeptember 2-án a magyar delegáció kérését, hogy 4000 négyzetkilométernyi területet – Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti városokkal – csatolják vissza Magyarországhoz, éppen a nyilatkozat alapján utasította vissza. Kifejtette, hogy a magyaroknak Romániában minden jogot biztosítanak, és a magyar kormány álláspontja „ellenkezik a romániai magyarok álláspontjával. ”Az MNSZ második kongresszusára 1946 júniusában kerül sor Székelyudvarhelyen. A felszólalók kritikus hangnemet ütöttek meg, kifogásolták az MNSZ kisebbségi statútum-tervezetét. A kongresszus mégis elfogadta a statútumot, és nem egyeztek bele a szociáldemokraták által javasolt magyar választási blokk létrehozásába sem. A zárónapon a sporttelepen a rendezvényt a helybeli polgárok, iparosok és a környékről származó földművesek szakították meg. A kongresszusi küldöttek egy része is ezekhez csatlakozott, követeléseik között szerepelt az önálló Erdély gondolata is. A vezetőség hívei azonban elkergették a tiltakozókat. Az elfogadott nemzetiségi statútumot beterjesztették a kormányhoz, de az válaszra sem méltatta. Ezzel szemben 1948-ban elkezdődtek a tisztogatások, amelyek eredményeképpen letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort és másokat is. A Román Kommunista Párt vezetése szerint a szervezetbe “a magyar nacionalizmus fészkelte be magát. ”Az 1946 novemberi parlamenti választásokon a kommunista párt csalásokat követett el. Nemcsak a polgári pártoktól vettek el szavazatokat, hanem hűséges csatlósuktól, az MNSZ-től is. Végül az MNSZ részéről 29 képviselő jutott be a 414 fős testületbe. A helyhatósági választásokat elhalasztották, azt a kommunista rezsim teljes uralomra jutása után tartották meg. Az 1947 novemberében tartott kongresszuson leváltották elnöki tisztségéből Kurkó Gyárfást, az új elnök Kacsó Sándor lett. Ő vezette az MNSZ-t az utolsó kongresszuson is, ahol Kurkót végleg eltávolították a vezetésből, ellenben újra tiszteletbeli elnökké választották Sztálint és Ana Paukert. 1952-ben Kacsó Sándor is lemondott a tisztségről, utódja, és egyben az MNSZ utolsó elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953-ban a szervezetet feloszlatták. /Magyar Népi Szövetség. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)