"Okt. 18-án a szatmárnémeti temetőkben nyugvó pályatársaik sírjához zarándokoltak el a fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő szatmári magyar színtársulat egykori és jelenlegi tagjai. A Mátyás király utcai temetőben Nyiredi Piroska és Ács Alajos, a katolikus temetőben Török István, az Amaci úti köztemetőben Tompa Attila, a református temetőben Tarnói Emilia, Nagy Iza, Deésy Jenő és Kovács Ádám földi maradványainál helyezték el a kegyelet koszorúit. A más városokból vagy külföldről érkezettek (Elekes Emma, Kovács Ferenc, Boér Ferenc, Kiss Imre, Balogh András, Kilyén László, Krasznai Paula, Krizsovánszky Szidónia, Miklós Tamara, Bartis Ildikó, Papp Éva, Szélyes Ferenc, Gyöngyösi Gábor, Fülöp Zoltán, László Zsuzsa, Moldvay Katalin, Szabó Ágnes és mások) számára az egymással való találkozás külön élményt jelentett. Délután a társulat tagjai Tasnádon, Harag György sírjánál rótták le kegyeletüket. /B. É.: 50 éves színtársulat. Elhunyt pályatársaikra emlékeztek szombaton a szatmári színtársulat tagjai. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 20./"

Isten veled, Kenyeres!
Ismét útra kelt valaki közülünk. Kötő József. Az 1961-ben végzett magyar irodalom és nyelv szakos évfolyam kiemelkedő, felejthetetlen alakja. Szűkebb évfolyamtársi köreinkben Kötőke, számomra, akivel együtt laktunk az Erzsébet úti villában, zenék, színek, szobrok bűvöletében, ahol Kozma Mátyás, Tarnói Emília, Tirnován Vid árnyai kísértek és teremtődött általuk életünk további folyását is meghatározó művészi légkör: Kenyeres, akivel éveken át megosztottuk a betevő falatot, a világmegváltó terveket. Az ő útja kivételesen alakult. Mikor megismertük, döbbent csodálattal vettük tudomásul, hogy kivételes tehetségű, Balkán-bajnok atléta, úszó, kosárlabdázó és ördögien cselező focista. Aztán megtapasztaltuk, hogy milyen szívósan tud tanulni, készülni, felszívni mindent, amit a filológia szak kínál. Karácsony Benő életművének nyomába eredve kivételesen értékes diplomamunkával járult hozzá egy jelentős írónk alaposabb megismeréséhez. Azt hittük, hogy egy elhivatott filológus kutató nőtt ki közülünk. Rövid falusi tanárkodás után a színház berkeibe került, s legnagyobb meglepetésünkre az erdélyi színházkultúra és színháztudomány meghatározó alakjává, valódi tudóssá vált. A Senkálszki Endre, Bisztray Mária, Harag György által fémjelzett nagy kolozsvári színházi korszak szürke eminenciásaként szívósan küzdött az intézmény művészi rangjának tartósításáért, harcolt a buktatókkal, a Sütő-előadások színrevitelét nehezítő politikai körülményekkel. Már egyetemi hallgató korában szembetalálta magát a belügyi szervek lélekgyötrő manővereivel, és pózmentesen állt helyt olyan abszurd körülmények között is, melyekben hosszú időn át, talán másokat megtörni képes kegyetlenségeket elviselve maradt egyenes gerincű, tartásos képviselője az erdélyi magyar kultúrának. A kolozsvári egyetemen kibontakozó színházi képzésnek ugyanúgy élharcosa volt, mint a nemzetiségi oktatás és művészet irányításában nehéz küzdelmek politikai szereplője. Gyakran úgy gondoltunk rá, mint egyszemélyes intézményre, akire mindig számítani lehetett. Kis híján hatvanéves ismeretségünk és barátságunk különböző korszakaira visszanézve annak a megfogalmazására hajlok, hogy Kötő József a transzszilvanista szellemiség, a Kós Károly-i, Kemény János-i örökség egyik leghívebb őrzőjeként tart számot emlékezetünkre, tiszteletünkre. Távozásával szellemi kincstárunkban nagy űr keletkezik, de megmaradó, gyarapodásunkat szolgáló, a szó legnemesebb értelmében vett tankönyvei, munkái, embereket és intézményeket ápoló szolgálatának emlékei továbbra is közöttünk élőként őrzik emlékét. Elment egy Kenyeres, de mindnyájunkat tápláló szellemisége velünk marad.
Nyugodj békében, drága Kötő Józsefünk!
Évfolyamunk nevében is búcsúzik tőled kenyeres szobatársad:
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)