Máj. 26-27-én Farkaslakán huszonnégy éves késéssel adtak igazi tisztességet a székelyek legnagyobb írójának, Tamási Áronnak. A tisztelet koszorúit egyaránt elhozták Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról és Budapestről a két cserefa árnyékában nyugvó íróhoz és a két Szervátiusz nagyszerű emlékművéhez. A farkaslakiak egyben újraalakították a Tamási Áron Művelődési Egyesületet. Jún. 27-én Székelyudvarhelyen a négyszáz esztendős római katolikus főgimnázium Tamási Áron - egykori diákja - nevét vette fel. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./

A Tamási Áron Alapítvány félmillió forint alapítványi tőke kamataival támogatja évente egy gimnazista székely fiú vagy lány tanulmányait. Az alapítványt Tamási Áronné hozta létre. /Tamási Áron Alapítvány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 19-20./

Budapesten a Bethlen Gábor Alapítvány Tamási Áron-díjban részesítette tavaly nov. 5-én Nagy Pál irodalomtörténészt. A laudációt Sütő András mondta, most olvashatjuk a szövegét. Nagy Pál egyetemi hallgatóként 1946-ban Gálfy Zoltán teológussal együtt feltámasztotta az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóiratot. Sütő Andrástól is kértek lapjukba írást. A jórészt betiltott, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. A népi- nemzeti vonulat nagyjaitól semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait. Nagy Pálnak az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe. Az Úr a Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett Erdélyben. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen. Nagy Pált a eltávolították az egyetemről, a magyar tanszékről. Később magyartanár lett, szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig Sütő lapjánál. Nagy Pál irodalmi tanulmánykötetei értékesek. Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteményét szerkesztett és ellátt a jegyzetekkel. /Sütő András: Örök szolgálatban. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./

"1995 óta először találkozott Kányádi Sándor a gyergyóremetei gyerek- és felnőtt olvasókkal. A máj. 19-i este a Cseres Tibor Egyesület meghívására, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó közreműködésével valósult meg. Gyergyóremetén a találkozás élményt nyújtott a megjelenteknek. A Fráter György Általános Iskolában a teltháznyi közönséget Papp Mihály iskolaigazgató, a helyi Cseres Tibor Egyesület elnöke köszöntötte. Az iskola diákjai Kányádi-verseket szavaltak. Kányádi Sándor elmondta: nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy az akkori szellemi élet nagyjaival, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márton Áronnal kerülhetett kapcsolatba, barátságba. /Gergely Edit: Kányádi Sándor: lelki lábbeli a vers. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./"

Horváth Arany édesapja Horváth István költő /1909-1977/, akit egy szekus őrnagy halálra gázolt. Horváth Arany 1963-ban a Művelődés folyóirat szerkesztője lett. A Művelődés országos lap volt, így bebarangolhatta egész Erdélyt. Tizenegy éve minden esztendőben megrendezik a Horváth István Fórumot Magyarózdon, az író szülőfalujában. Horváth Arany a népért aggódó, építő irodalomszemléletben nőtt fel. Most már más irányzatok vannak, de hogy Erdélyben a magyarság ezt a 85 évet így kibírta, ezt Benedek Eleknek, Kós Károlynak, Tamási Áronnak, Bánffy Miklósnak és a hozzájuk hasonlónak kell megköszönnie, vallja Horváth Arany. A Művelődés kitűnő főszerkesztője volt András János, majd Kovács János is. Bátor folyóiratunkat megszüntette a diktatúra. Horváth Arany később, a rendszerváltás után az Erdélyi Gazda főszerkesztője lett, majd az Amerikai Erdélyi Szövetség erdélyi tájékoztatójának, a Transylvania című folyóiratnak az európai főmunkatársi tisztségére kérték fel. Most már egyedül végzi a főszerkesztői munkát is. /Sándor Boglárka Ágnes: Nehéz gyönyörűséggel élem a mindennapjaimat – vallja Horváth Arany. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./

Tamási Áron, sógora, Sipos Ferenc feljegyzéseiből már közöltek a lapok, most könyv alakban is megjelentek Nagy Pál szerkesztésében. Az Itthon – Farkaslakán /Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2004/ című könyvecske Sipos Ferenc Tamási Áronnal való határjárásainak leírását, emlékeit tartalmazza, valamint néhány darabot az író és az otthoniak levélváltásaiból. /Borbély László: „Sógor urat üdvözli a tavasz!" = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 27./

Szerkesztőként kezet foghatott Kós Károllyal, Tamási Áronnal; felkereshette otthonában Tompa Lászlót vagy Szentimrei Jenőt, interjút készíthetett Kemény Jánossal; beszélgetett Szabédi Lászlóval, Bözödi Györggyel, vallja életéről a nyolcvan éves Nagy Pál irodalomtörténész, egyike a legaktívabb közösségi életet élő marosvásárhelyieknek. Korát meghazudtoló munkakedvvel dolgozik. A nagy elődökre való emlékezést tartalmazza Visszanéző /Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1997/ című könyve. /Adamovits Sándor: „Kezet foghattam Kós Károllyal”. A 80 éves Nagy Pál köszöntése. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./

Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceum mosonmagyaróvári vendégeket búcsúztatott, tanárokat, diákokat a Kossuth Lajos Gimnáziumából. Kovács Zsuzsanna földrajz szakos tanárnő az erdélyi iskolákkal való kapcsolattartás lelke. A kilencvenes években kiépültek a testvériskolai kapcsolatok a kolozsvári Báthory István Líceummal, a székelyudvarhelyi Tamási Áronnal, a csíkszeredai Márton Áronnal és a marosvásárhelyi Bolyaival. Korábban az udvarhelyiekkel való együttműködés jegyében angol nyelvgyakorlatokat, táborokat szerveztek, most évente nevelési tábor, alkotótábor várja a diákokat és tanárokat a Mosonmagyaróvár melletti Szigetközben. A marosvásárhelyiek mellett érkeznek táborozók a pozsonyi Duna utcai magyar gimnáziumból is. Nemzetközi konferenciákra meghívják a testvérintézmények oktatóit, és a diákszövetségek szintjén is élénk a párbeszéd. A diákok közti barátság pedig nem vár két évet a hivatalos iskolai kirándulás időpontjáig. /(k-m): Határokon átívelő testvérkapcsolat. Kossuthosok és bolyaisok barátsága. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 12./

Saját kiadásban jelent meg a napokban Lőrincz József Kőbe faragott remény című kötete, amely Tamási Áronnak állít emléket, emellett a sírhoz tartozó monumentális kő történetét, jeleit, szimbólumait magyarázza. Az emlékkövet Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor faragta ki, sokan nem értik, milyen alakok, milyen történetek bontakoznak ki a Hargitáról származó trachittömb felületén. Tamási közkedvelt figuráinak és életszemléletének sűrített formájával találkozik a szemlélő. Szerepel az Ábel-trilógia, a Hűséges Mártonka című novella. Tamási Áron sírhelyből kegyhely lett, melyhez hozzájárult az 1972-ben felállított, a két Szervátiusz faragta emlékkő is. A stilizált tulipán, bagoly a Bölcső és bagoly című regényére utal, az Énekes madár vagy az Ördögváltozás Csíkban című novella illusztrációja is felfedezhető a sírkövön. Lőrincz Józsefnek korábban egy Tamásihoz kapcsolódó tanulmánykötete jelent meg: Tamási Áron hazatérése. Mikrofilológiai közelítések, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2000. /(bb): Közelebb Ábel megteremtőjéhez. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 6./

Másfél évtizede kezdte el a Budapesten székelő Tamási Áron Alapítvány tevékenységét, 1993-ban pedig Tamási Áronné Bokor Ágota asszony levélben értesítette a székelyudvarhelyi gimnáziumot (amely 1990 óta viselte az író, hajdani diákja nevét), hogy létrehozott egy alapítványt /Tamási Áron Alapítvány Diákja ösztöndíjat/ azzal a céllal, hogy segítsen évente egy-egy rászoruló székely középiskolást a továbbtanulásban. Székelyudvarhelyen 1993. május 28-án, Tamási Áronné Bokor Ágota jelenlétében ismertették az ösztöndíj létestését, a négyszáz éves gimnázium jubileumán szervezett iskolatörténeti tudományos ülésszakon. Sütő András, a kuratórium tiszteletbeli elnöke és a magyar szellemi élet sok jeles személyisége is megjelent. Azóta tizennégy év telt el, s az alapítványi ötszázezer forint alaptőke kamatjából egyre többen részesülnek. /Lőrincz József: Ösztöndíj a cselekvő erdélyi magyar ifjúságért. = Művelődés (Kolozsvár), 2007. január/

Száztíz éve született Tamási Áron Farkaslakán, az író szülőfalujában minden évben megemlékeznek az évfordulóról. Az emlékezésen a farkaslaki gyökerekkel rendelkező budapesti professzor, Sipos Lajos Tamási Áronról írt monográfiájával ismerkedhettek meg az egybegyűltek. A neves irodalomtörténész hiteles élet- és pályarajzával új adatokkal gazdagította a Tamási-irodalmat. Amint könyvében írja, 1961-ben pártutasításra Tamási munkásságát ki akarták iktatni az irodalmi hagyományból. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint Tamási Áron a tíz leginkább megfigyelt személy egyike volt, maga Kádár János szorgalmazta ezt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1959. június 30-i ülésén mondotta Kádár: „A választmány (ti. A létrehozandó Írószövetségé) rendben van, én egy nevet kifogásolok. Tamási Áronnal kapcsolatban amellett voltam, tárgyaljunk vele, vállalja, vagy nem. Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást. (Az 56-os forradalom eszmeiségét vállaló kiáltványt) Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta... ” Sipos Lajos könyvének nagy érdeme, hogy feltárja Tamási életének ezeket a kevésbé ismert mozzanatait. A lap a könyv két részletével érzékeltette, hogy Tamási Áron az állandó zaklatások közepette is megmaradt egyenes derekú, tisztességes embernek. Az egyik részlet Déry Tibor és társai ellen indított íróperrel foglalkozik. Az íróperben 1957. október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is, akit vallomástételre akartak kényszeríteni Déry ellen. Tamási belépett és mélyen meghajolt a vádlottak, az írók előtt. Ezt tette távozásakor is. Kádár János, a párt vezetője a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén kifejtette: „említem ezeket a csodabogarakat, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg még Szabó Pál nélkül is, aki – ugye – már a jelöltek közé van számítva. ” „…érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 olyan félellenzéki van a parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek (...), de már szemrehányó pofájuk [sic!] figyelmeztet minket bizonyos dolgokra (...). „Egyébként lehetséges (...) – tette hozzá Kádár–, hogy a közeljövőben le kell tartóztatni újra embereket, akik nem hallgatták meg a tanácsainkat, hogy rakják le a fegyvert, és még ma is motoszkálnak a sötétben. Nem fogja senki félreérteni, hogy ha valami író vagy újságíró, akkor szabad neki a népi hatalom ellen cselekedni. ” /(Borbély László): Száztíz éve született Tamási Áron. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./

A hódmezővásárhelyi önkormányzat és dr. Traub Alfréd budapesti plasztikai sebész adományából felújították Csehétfalva 1841-től működő, műemlék értékű templomi orgonáját. Az átadó ünnepségen jelen volt a budapesti adományozó és dr. Szabó Árpád unitárius püspök is. A hódmezővásárhelyiek felajánlották minden határon túli magyarnak a hódmezővásárhelyi tiszteletbeli polgári titulust, Csehétfalva minden lakosa élt ezzel. A hódmezővásárhelyiek az elsők között siettek az árvíz után segíteni a Nyikó menti falvakat. Az árvíz utáni összefogásról még Basescu államfő is azt mondta, hogy ilyent ő még nem látott Romániában. Moldvában is voltak árvizek, de az ottaniak várták, hogy érkezzen a segély. Itt viszont a lelkészek, a püspökükkel az élen, gumicsizmát húztak, s kézbe vették a lapátot. Dr. Grezsa István Hódmezővásárhelyről két éve szekértúrákat szervez ezen a vidéken, bejárják a kis falvakat. Ez több mint turistaút. Azt akarják, hogy az itteni székelyekkel együtt legyenek, s megéljék az itteni életet. Eszünkbe jut ezen a vidéken Tamási Áronnak az a sora, amelyet a Tüzet vegyenek! című novellájában írt: Énlaka fölött, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés. Átvitt értelemben fogalmazza meg az elszigeteltséget, a magárahagyatottságot: erről a területről, az itt élő székelyekről még a Gondviselés is elfeledkezett. Most úgy tűnik, hogy mintha nyitogatná a Gondviselés a szemét. /Sylvester Lajos: Mintha nyitogatná szemét a Gondviselés... (Frigyre lépni a szülőfölddel). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./

Alig fél éve polgármestere Sepsiszentgyörgynek Antal Árpád, a városon máris meglátszik a változás. Antal Árpád elmondta, a város vezetését kiürült kasszával vette át, elkészített tervek sem nagyon sorakoztak a polcokon. Lendületet vitt a hivatalba, hatékonyabban és gyorsabban kezdtek el dolgozni. Jobban kell gazdálkodni a saját vagyonnal. Eddig aránytalanul kapott pénzt a Tamási Áron Színház és az Andrei Muresanu Színház, Antal Árpád kiszámolta, hogy az Andrei Muresanu Színház költségvetése soha nem lehet több, mint a Tamási Áronnak az egyharmada. Népszerűtlen intézkedés volt a butikháború, le kellett bontani a butikokat, felháborodást váltott ki a Petrom benzinkút mögötti disznópajtasor lebontása is. A polgármester szerint veszélyben van a székelység, megpróbálnak bennünket egymásnak ugrasztani, mondta. Közben létrehozták a székely városok szövetségét, elég jó együttműködés alakult ki a székely városok polgármesterei és a két megyei önkormányzati vezető között. /Váry O. Péter: Városépítés ellenzékből (Év elején a városgazdák) Beszélgetés Antal Árpád Andrással. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 14./

Mesék és legendák címmel jelent meg a Székelyudvarhelyen élő Kolumbánné Tamás Matild könyve, Gergely Edit képeivel. A kötetben Kolumbánné, saját maga által gyűjtött legendákat és gyönyörű meséket tette közkinccsé. A mesék a nyugdíjas pedagógus szülőfaluja, Farkaslaka, valamint környéke dűlőneveihez, lakóinak szállóigékben megőrzött tetteihez fűződő „csodás történetek”. Kolumbánné Tamás Matild írásai különböző romániai magyar nyelvű folyóiratokban jelentek meg. 1996-ban a Találkoztam Tamási Áronnal című novellájáért irodalmi pályadíjat nyert. A magyarországi kulturális minisztérium által 2000-ben meghirdetett novellapályázaton, a Szökés a tulipános ládából című írásáért első díjat kapott. Szarvas Jánossal közösen írt Csillagösvényen című könyvének is jó visszhangja volt, akárcsak az azt követő Tanítómeséknek. /Bágyi Bencze Jakab: Mesés legendák könyve. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Pál vallomásos emlékkönyve
"Valahogyan összefüggőnek, elválaszthatatlannak látom a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Erről tanúskodnak – érzésem szerint – az utóbbi években megjelent köteteim is. (...) Nemigen tudnék az irodalomról elvontan, életkörülményeinktől, örömeinktől – gondjainktól és reményeinktől, örömeinktől és bánatainktól – függetlenül beszélni. Bár az is igaz, egy idő óta – öregen és egyre fáradtabban – publicistaként már csak ritkán tudok szólni közösségi dolgainkról. Itt vannak a tehetséges fiatalok, tőlük várhatunk eligazító, felrázó szavakat..."
Jól kezdődött az esztendő Nagy Pál számára: a tavaly megjelent Betűvetés mezején című könyve után, születésnapja (1924. január 30.) alkalmából máris olvasói asztalára teheti újabb kötetét. Beszédes a címe: Vallomásos emlékek (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2011), a korábban egyebütt már napvilágot látott szövegek voltaképpen egy dolgos irodalmár életének tükörcserepei, indulásától napjainkig. Olvashatunk benne a székely mezőségi szülőhelyről, Mezőkölpényről és környékéről – Falu a Korhány alatt, a világháborús élményekről – Hadifogságom rövid naplója, a diákévek színtereiről – Bolyaiak tere, Volt egyszer egy intézet; emlékezik az Igaz Szó folyóirat egykori, Dózsa György utcai szerkesztőségének gyakori látogatóira, kedves és kedvenc íróira – Amikor még együtt énekeltünk, Felejthetetlen találkozások Tamási Áronnal, Németh László Marosvásárhelyen, Látogatóban a költő emlékénél (Tompa Lászlóról), Tomcsa – lyukas ersernyővel, Tisztelgő főhajtással (Szabédi Lászlóról), Halhatatlan (Sütő Andrásról); beválogatott egy nyelvművelő célzatú kisesszét – "Az anyanyelv a legmélyebb sorsközösség" –, élménybeszámolót egy 2002-es budapesi konferenciáról – Szárszó szellemében, a sóvidéki művelődési életet méltató jegyzetet – Korondi képek; hogy a második szerkezeti egységben aztán Derűs pillanatok, villanatok cím alatt néhány kedves anakdotájával – Mi a helyzet?, Húzzuk az időt, Szemlér javít, Földesékkel utazunk, Kollokvium Jancsónál, Gellértsándorul, Szőcs Kálmán dedikál, Bözödi Bözödön, Bajor foltja – is megajándékozza olvasóit; végül hét rövid interjúval zárja könyvét, szint- úgy beszédes című valamennyi: Kifogyhatatlan a mondanivaló (kérdező: Lokodi Imre), Az út, két gyanakvó gondolat között (Bölöni Domokos), "Csak úgy tudok élni, hogyha dolgozom" (Bölöni Domokos), Nincs időm unatkozni (Szucher Ervin), Épülő szellemi szálláshely (a Sütő András Baráti Egyesület megalakulásáról, Bölöni Domokos), Határtalan hazában (Bölöni Domokos), Tollal, szóval – a szülőföld vonzásában (Zsidó Ferenc). Ez utóbbiból idézünk: "A vásárhelyi Református Kollégium diákjaként egy időben elnöke voltam a Mentovich Ferencről elnevezett önképzőkörnek. Egyetemi hallgatóként Kolozsvárt tagja voltam a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületnek és a Móricz Kollégiumnak. Vásárhelyt kétszer is titkára voltam az Írószövetség fiókjának. A múlt század hatvanas éveinek végén ugyanitt útjára indítottuk az Aranka György irodalmi kört, s egy ideig ennek is az elnöke voltam. Ugyanekkor elindítottam, szerkesztettem a helyi napilap Figyelő című irodalmi-művészeti mellékletét. Századunk kilencvenes éveinek kezdetén megalapítottuk Marosvásárhelyt a Kollégiumi Öregdiákok Baráti Körét, s ezt vezettem – elnökként – pár esztendeig. Voltam utána az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének alelnöke is. Tagja vagyok a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek. Mindig szívesen mentem bárhová előadásokat tartani, író-olvasó találkozókon részt venni. Szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni. Még manapság sem..."
Tizenegyedik önálló könyvéhez gratulálva jó egészséget, kiváló erőnlétet, töretlen munkakedvet kívánunk Nagy Pálnak – és várjuk újabb köteteit!
Damján B. Sándor. Népújság (Marosvásárhely)

Az irodalomtörténet-írásról (Megjegyzések a VIII. gyergyószárhegyi írótábor vitáiról)
(Előzmények) Az erdélyi magyar írók – Zöld Lajos, a képzőművész-alkotótáborok lelkes animátora kezdeményezésére – 1980-ban találkozhattak először Gyergyószárhegyen a kolostorban, megbeszélendő élet és irodalom akkoriban Romániában igen-igen komplikálódó problémáit. A folytatásra 1990-ben került sor, de csak a harmadik szárhegyi találkozón döntöttek úgy a résztvevők, hogy ezentúl rendszeressé teszik az összejöveteleket.
Az első három szárhegyi találkozó dokumentumai, Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi találkozók, 1980–1990–2000 címmel 2008-ban jelentek meg. A negyedik találkozóra Hargitafürdőn a Sportszállóban került sor, öt év szünet következett, 2006 óta kétévente Egyed Péter és Fekete Vince, valamint a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője, Kassay Péter szervezésében rendszeresen sor kerül a találkozókra. A 2001 és 2010 közt sorra kerülő írótalálkozók első kiadásai Kortárs magyar irodalom (2001–2010) címmel jelentek meg 2011-ben Egyed Péter szerkesztésében. Mindezt azért említettük fel, mert a két kötet ismeretében bárki fogalmat alkothat arról, hogy kik, mikor és hogyan viszonyultak a találkozók centrumában álló témákhoz, a kortárs magyar irodalom problémáihoz.
(Pomogáts Béla irodalomtörténete) Idén Pomogáts Béla eddig a Pallas-Akadémiánál több kötetben megjelenő, de még nem befejezett nagyméretű művéről, a Magyar irodalom Erdélyben című irodalomtörténetről folyt a vita. Először a szerző, Pomogáts Béla beszélt Erdélyhez fűződő több évtizedes, bensőséges kapcsolatáról, irodalomtörténészként, kritikusként, esszéíróként, antológiák összeállítójaként több mint negyven kötetet jelentetett meg az erdélyi irodalomról, irodalomtörténetének tehát vannak fontos előzményei. Az 1968-ban megjelenő (azóta újra kiadott) Kuncz Aladár-kismonográfia nyitotta a sort, majd a transzilvanizmus kezdte érdekelni. Irodalomtörténetének ihletői és előzményei közé sorolta Kántor–Láng irodalomtörténetét (Romániai magyar irodalom 1944–1970). Nem volt véletlen tehát, hogy a vitát épp a két idézett szerző, Kántor Lajos és Láng Gusztáv előadásai nyitották meg. Kántor az irodalomtörténet és általában az irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb, legmegkerülhetetlenebb problémájának a kiegyenlítődési szándékot tartja, az állandó méricskéléseket, ahol értékes és értéktelen(ebb) óhatatlanul egy szintre kerül, szerinte elfogadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb írója, Páskándi Géza ugyanolyan terjedelemben szerepeljen, mint egy riporter, akinek az érdemei elévülhetetlenek. Nagyon fontosak az arányok. Ezt hangsúlyozta egyébként villódzóan szellemes előadásában egykori szerzőtársa, Láng Gusztáv is, méltatva ugyanakkor Pomogáts munkabírását s vállalkozását, kiemelve, hogy kialakulóban a kánon, centrumában Dsida Jenővel vagy Kuncz Aladárral, Tamási Áronnal a két világháború között. Ami a 90-es változások és az utána következő két évtized irodalmát illeti, a vélemények megoszlanak vagy éppenséggel éles ellentétben állnak egymással. Ez az újabb kori kánon most alakul. A további előadók – Fűzi László, Elek Tibor, Cseke Péter vagy Borcsa János – is elismerték ezt, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ez a többkötetes irodalomtörténet óhatatlanul kézikönyvvé is válik, s mindannyian felemlegették – Elek Tibor különösen dokumentáltan és élesen – a mű hibáit, elírásait, ami főként a címek esetében botrányos. És úgy látszik, elkerülhetetlen, hiszen a Pomogáts által is haszonnal forgatott ötkötetes irodalmi lexikonban is sok a pontatlan cím, megjelenési dátum, sok a megdöbbentő műfaji besorolás etc. S pontosan azért aggasztó, mert egy kézikönyvről van szó. Itt felmerült az is, hogy a kiadó Pomogátsot kissé magára hagyta, de az is, ami nyilvánvaló, hiányzik, s egyre fájdalmasabban hiányzik az erdélyi magyar irdalom 1919-től kezdődő műveinek pontos, megbízható bibliográfiája. Pomogáts nagy vállalkozása folytatódik, a hibák pedig egy esetleges új kiadás esetén korrigálhatók. S remélhetőleg Pomogáts Béla irodalomtörténete kar- és kortársai számára is kihívást jelent majd, s esetleg újabb irodalomtörténetek íródnak. Reménykedjünk.
Ahogyan a vita résztvevői is reménykedhettek, legalábbis abban, hogy két év múlva ugyanitt újra találkozhatnak. Hiszen az erdélyi irodalom problémái újratermelődnek, a vita szünetében már folyt az aláírásgyűjtés a Látó megmentése érdekében. A Látót a szintén marosvásárhelyi Vatra című román irodalmi folyóirattal szeretné összevonni a megyei tanács, ezáltal mindkét folyóirat elveszítené „jogi személyiségét”, sehova nem pályázhatnának többé, s teljesen kiszolgáltatottá válnának kiadójuk, a megyei tanács mindenkori szeszélyeinek, melyeknek – ennyit legalább leírhatunk – kevés közük van az irodalomhoz.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro

Hadnagy Jolán: Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön. A Tamási Áron Alkotóházról
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza.
De hol is van ez a ház, mitől olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként.
Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011-ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdetekor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató.
Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idézve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Művelődés (Kolozsvár),

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam id. Lőrincz Lajos
Lőrincz Lajos, korondi születésű táncmester, koreográfus, mindenki Laji bácsija 83 éves korában eltávozott közülünk. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes egyik meghatározó alapítója, egyénisége, 1990–1993 között igazgatója, a társulat művészeti vezetője volt, aki a népi kultúrát és művészetet mindig kitartóan és örökifjú lendülettel, szakmai alázattal szolgálta. A fiatal táncművészek mentora, oktatója, támogatója volt.
Lőrincz Lajos 1931. november 22-én született Korondon. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ez a nap emlékezetes maradt a család számára, mert édesanyja alig tudott a templomból hazaérni. "Mivel burokban születtem, azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőlem" – mondta.
A családban mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. Már egész kicsi korukban a gyerekek furulyáztak, citeráztak és táncoltak. Az édesanyja citerázott és nagyon szépen énekelt. Az anyai nagymama volt a falu utolsó híres nótafája, akitől száznál is több dalt gyűjtöttek össze. Édesapjának saját zenekara volt három hegedűssel, cimbalmossal, nagybőgőssel, tárogatóssal. Nem véletlen, hogy az ilyen környezetben felnőtt fiatal már 18 évesen bekerült a zeneművészetibe, ahol három év alatt elvégezte négy tanulmányi esztendőt. 21 évesen már játszott a marosvásárhelyi filharmóniánál, ahova azonban, amiatt, hogy szüleit kuláknak nyilvánították, nem alkalmazták főállásba. 1952-ben a teológiára felvételizett, majd két év után otthagyta, mert meghalt az édesapja, haza kellett jönni édesanyjának segíteni. A szerencse úgy hozta, hogy Székelyudvarhelyen kerestek valakit, aki a művelődéshez ért, így került körzeti kultúrigazgatónak Farkaslakára, ahova tizenhét falu tartozott. Meghatározó élménye volt, hogy a hazalátogató Tamási Áronnal is találkozott. Már a művészeti líceumban tanult koreográfiát. Aztán, miután Székely-udvarhelyen szerették volna megalakítani az Állami Székely Népi Együttest, a Magyar Autonóm Tartomány párttitkárának utasítására Marosvásárhelyen jött létre 1956 októberében. 1970-ig volt az együttesnél, ahol táncolt táncoktató, mindenes volt. Miután megszűnt a Maros-Magyar Autonóm Tartomány 1968-ban, az Állami Székely Népi Együttes nevét is elvették, 1970-ben már az Állami Ének- és Táncegyüttes néven szereplő társulatot beolvasztották a marosvásárhelyi Állami Filharmóniába, majd később Maros Művészegyüttes lett belőle. Miután két hónapig állás nélkül volt, a Népi Alkotások Házához került, ahol 1970 és 1984 között tevékenykedett, majd Sepsiszentgyörgyre került, ahol megalakította a Vadrózsák együttest, amely egy év után már országos hírnévre tett szert. 1971-ben csonthártyagyulladással műtötték, nem tért vissza Sepsiszentgyörgyre. Az Alkotások Háza megyei irányítója maradt Marosvásárhelyen. Közben 1980. május 1-jétől a Maros Művészegyüttes megint különvált a filharmóniától. 1990 áprilisában az együttes megbízott igazgatója, majd a magyar tagozat vezetője lett nyugdíjazásáig. 1993-ban koreográfus-igazgatóként vonult vissza.
Mindezek mellett id. Lőrincz Lajos 1978-tól rendszeresen részt vett népdal- és néptáncgyűjtéseken, amelyeknek a célja többek között az volt, hogy "friss, autentikus" anyagot hozzanak a Maros Művészegyüttes egy-egy újabb műsorához. Ösztönzője volt a táncház- mozgalomnak is, több községben neki köszönhetően alakulhattak meg hagyományőrző tánccsoportok. A Maros Művészegyüttes művészi víziójának újrafogalmazását kezdeményezte, melynek eredményeképpen az intézmény a romániai népi művészegyüttesek között kiemelkedő helyre került. Koreográfusként, táncosként közreműködött a színház előadásaiban is. Emlékezetes volt a Kovács Levente rendezésében Szép Ernő Patika című darabja, amelyben színpadra is lépett, valamint A csikós (Hunyadi András rendezésében), amelynek táncmestere volt. Munkáját szakmai elismerés jutalmazta mind belföldön, mind külföldön.
Nyugdíjasként is aktívan támogatott sok vidéki, főként korondi és szovátai műkedvelő társulatot. A népi kultúra fáradhatatlan harcosa volt, akinek köszönhetően – főleg a kommunista hatalom elnyomása alatt – megőrizhettük, gyakorolhattuk kultúránkat, a népi együttesek műsorai által megőrizhettük, megerősíthettük identitásunkat. Id. Lőrincz Lajos a romániai magyar kultúra bástyájának egyik kitartó építőmestere volt. Emlékét megőrzik mindazok, akikkel együtt dolgozott és küzdött azért, hogy kulturális örökségünket ápolják, továbbadják az új nemzedéknek. Az ő kötelességük lesz majd id. Lőrincz Lajos emlékének ápolása is. Népújság (Marosvásárhely)

Egy erdélyi nyár emléke (Könyv-ínyencség Áprily Lajossal)
A rozsdabarna címlap felső részén ez áll: Erdélyi nyár Áprily Lajossal 1936. A címlap közepén egy csoportkép: rajta Áprily Lajos, Reményik Sándor és nyolc lányalak a marosvécsi kastély bejáratánál 1936 nyarán. A címlap alján hosszabb a szöveg: Naplók, levelek, fényképek alapján összeállította Hantz Lám Irén.
És amilyen beszédesen egyértelmű a kötet címoldala, olyan egyértelműen csobogó az 1936-os év nyarának meséje. Csobog és árad a mese, a történet. A Baár–Madas Református Leánygimnáziumból nyolc lány útra kel, és tanár-igazgatójuk vezetésével két hetet, július második felét tölti Erdélyben, hogy közelebbről megismerkedjen a tájjal, a természettel, emberekkel, gondolkodással, művelődéssel, és nem mellékesen az erdélyi szellemi élet néhány nagy alakjával. A kirándulást szervező Áprily Lajos, a költő, aki még 1929-ben települt át Magyarországra, örök honvággyal gondol szülőföldjére. A szétszakított, megkisebbedett új hazában is tanári erejének egy részét arra fordítja, hogy tanítványaival megismertesse szülőföldje városait, embereit, művelődését, életét. Már tavasszal elkezdi a szervezőmunkát, író- és költőtársakkal, barátokkal levelezve szövi terveit, hogy tartalmas nyárral ajándékozza meg érettségiző növendékeit. Az utazás emléke minden résztvevőben olyan eleven, hogy évek, évtizedek múlva is élnek az egykori kapcsolatok, kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódik az akkor elkezdődött levelezés. (Csak az arcok veszítik el a fiatalság varázsát, az érettségit követő élet nyomokat karcol rájuk, de a múló idő ellenére is tudnak egymásról, keresik egymás kezét a távolból.) Ennek a békebeli irodalmi útnak sok írásos emléke maradt fenn: levelek sora Reményik Sándor és Áprily Lajos között, a két költő levelezése a lányokkal, két lány útinaplója és versek, versek sora. Ezt a változatos, színes anyagot szerkesztette, gyúrta olvasmányos, élvezettel lapozgatható – már-már albumszerű könnyedségű – regényes elbeszéléssé a szerkesztő Hantz Lám Irén, aki a különböző szerzők eltérő műfajú, szintű és hosszúságú írásait és az említett verseket egyetlen, derűs olvasmányfolyammá olvasztotta egybe, és a kötet végére válogatást illesztett a két költő találó verseiből. (A kötet érdekessége az is, hogy a szerző-szerkesztő ismerte „főhősét”. A költő Áprilynak jó ismerőse, író- és kortársa, barátja volt Lám Irén édesapja, Lám Béla. Talán ez a forrása a könyvet átszövő láthatatlan, de sugárzó, szeretetteljes tiszteletnek.) A szerencse (?) vagy a véletlen (?) a szerzőt az egyik egykori kiránduló, Ujfalusy Klára lányával hozta össze, Csonkáné Rácz Katalinnal, akitől a kéziratok egy részét, a kötet életre keltő magvát kézbe kapta, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárán, személyes családi levélkötegeken, irodalomtörténeti fényképtárakon keresztül vezette a két év alatt megszerkesztett kötetig. A változatosságra törekvő könyv egy szinte teljes évet bont ki a homályból, az 1936-osat, a nyári irodalmi tábor kezdeteitől annak utóéletéig, utalásaiból pedig Áprily Lajos életének elég hosszú részére lehet rálátni, a személyes sors apró rezdüléseire. Olyan mozzanatokra, amelyeket nem sokakkal osztott meg a 20. század egyik legszemérmesebb magyar költője. Olyan emberközelbe hoz ez az összeállítás két barátot (Reményik Sándort és Áprilyt), két egymás társaságára vágyakozó költőt, ami ritkaság a magyar irodalomtörténetben. Szakszerűen, visszafogottan és hitelesen talán csak Arany és Petőfi barátságát látjuk az irodalomtörténeti feldolgozásoknak köszönhetően ennyire éles színben felragyogni, mint amilyen éles, de melegen sütő, szelíd fényben a Reményik–Áprily barátság az ízléssel egymás mellé illesztett írásokból felragyog. Túl azon, hogy Reményik Sándor a kéthetes kirándulás egy egész hetét tölti a végzős csapattal, a fiatalság útja során megismerkedik Kós Károllyal, Kemény Jánossal, Szemlér Ferenccel, Tamási Áronnal is. Micsoda névsor, és milyen gondolat- és érzésvilágot ébresztő, életre bocsátó találkozások sora ez! Az események nemcsak a leírásban elevenednek meg, a közölt képekben a résztvevők életének pillanatai is megjelennek. A sokszínű, változatos, látványban jól adagolt képanyag, amely az oldalakat díszíti, óriási kutatómunkáról tanúskodik. (Hadd emeljek ki az összes közül egyet, amely megragadott, és irodalomtörténeti csemegének sem utolsó: ha le nem írták volna a kép alá, örök rejtély maradna, hogy kit rejt a martilapu-fejdíszű „Főnök Úr” pisztrángozó fényképe a Galonya-patak mellett.) Ha van a könyveknek lelkük, akkor olvasónaplószerű soraimban le kell írnom, hogy ennek a kötetnek, melynek a napokban fejeztem be olvasását, böngészését, valóban lelke van, nem is akármilyen. Az írásos emlékek, a képanyag és a jegyzetek gazdagsága mellett nehéz volt eldöntenie, melyikbe feledkezzék bele az irodalombarát. Mindeniket érdemes volt figyelemmel követni. A kolozsvári Stúdium Könyvkiadónak ezt a 2010-es megjelenésű, kemény borítású kötetét mindenképpen érdemes a színes irodalomtörténeti ínyencségek között számon tartani.
Lengyel Ferenc, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Tamási Áron Kolozsvárott (A Bolyai Tudományegyetem pere 3.).
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi, romániai visszhangját taglaló nagyszámú tanulmányból, kötetből, elemzésből – beleértve alulírott könyveit, tanulmányait is! – kimaradt annak a határtalan és felejthetetlen hangulatnak a hiteles bemutatása, amely 1956. október 23-án és az azt követő tizenkét napban az erdélyi magyarság egészét – a román kommunista diktatúrát kiszolgáló, annak minden rendelkezését maradéktalanul teljesítő hatalmi elit kivételével! – együttérzésre, példátlan szolidaritásra késztette.
A Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában  nyilvános izgatás és  bujtogatás vádjával – öt év börtönbüntetésre ítélték Nagy Benedek III. éves történész hallgatót a szüleinek címzett, a Securitate által kifogott, lefénymásolt, majd – a szülők, rokonok megfigyelésére kiváló ürügyként felhasználható, jól bevált állambiztonsági előírásoknak megfelelően – továbbított euforikus hangulatú levele kapcsán. Dokumentumként közöljük:
A III. éves diák a nap kolozsvári hangulatát festi le szüleinek, s az éppen Kolozsváron át Pestre tartó Tamási Áron (kit szülőfalujában ért a forradalom híre) diákságra gyakorolt hatását.
„Kvár, 1956. október 23., kedd.
Drága Mamikám és Tatyikám! (Dr. Nagy András csíkszeredai nagy tekintélyű, közmegbecsülésnek, köztiszteletnek örvendő, kötettel is büszkélkedő orvosról és feleségéről van szó! – T. Z.) (…) az utóbbi napok viharos és eddig ismeretlen gyorsasággal és erővel feltörő eseményei nem engedtek lélegzeni és szóhoz jutni, csak emészteni, vitázni a torlódó események felett (...) El sem tudnám mondani, hogy az érdekesebbnél érdekesebb hírek milyen tömegével vagyunk tele, egypárat lehet leírok, de mind nem lehet.
(…) Tamási (Áron) a teára nem érkezett meg Vásárhelyről, de megjött két nap múlva, a Mariánum dísztermében volt találkozó, 700 diák bezsúfolva, tüntető ünneplésben részesítette Áront (Tamási). Beszéde után viharos kérdésözönt zúdítottak rá a diákok, irtó nyíltan, bátran, minden igazságtalanságot felvetve, úgyhogy az újságok Tamási minden lépéséről beszámoltak, csak, hogy a Bolyain volt, azt éppen megemlítették. Én is felszólaltam, szóban, majd nagyon sokat fogok beszélni róla, lényeg az, hogy felvetett kérdéseim bontották ki a kényes kérdések bátor felvetésének sorát, ti., addig csak irodalmi téren mozgott. Elég diplomatikusan felelt, de úgy, hogy mindenki értette, és a várakozásban nem csalódott. Másnap este utazott el, este a nemzetközivel, sokan voltunk kint, én adtam át a kar nevében az ajándékot és a virágcsokrot rövid beszéddel (!), az ajándék gyönyörű fütykös kazetta és egy remekbe faragott táblájú jegyzetfüzet a megfelelő idézettel („Neked két hazát adott a végzeted, / Nekünk egy volt, az is elveszett.”) Ott volt harmadik felesége, aki 28 éves, 30 évvel fiatalabb a férjénél.  (…) Nagy Imre (a festőművész – T. Z.) is ment Pestre ugyanakkor, vele is beszéltem, a kikísérők között volt Jancsó Béla, ez bemutatott mindenkinek, nagyon kedves volt; bemutatott Tompa Kálmán b(uda)p(est)i orvosnak, aki Tompa László költő testvére. (…) A lengyelországi eseményeket tetszenek tudni?! A pesti híreket tessenek hallgatni, főleg este 9-kor. Hát a pesti, szegedi, debreceni egyetemek 15 (valójában 16 – T. Z.) pontos memorandumát, melyet 2 hetes terminusra, ha nem teljesíti a kormány, tüntetéssel fogják kényszeríteni. Olyan emberekkel beszéltem, akik tegnap még Debrecenben, illetve Pesten voltak. Irtó a hangulat! És le se lehet írni. Mennyiben tetszenek tudni róla? Hogy tudjam, mit írjak, A Bolyai diáksága forrong. (...) Történelmi időket élünk, és nagy eseményeket érünk meg a közeljövőben. Bolyai – Teológia – Agronómia stb., egy fronton dolgozunk. Röhej: Bányai (László rektor) elutazott az USÁ-ba, hogy tanulmányozza az amerikai választásokat, hogy mennyiben demokratikusak?!!! (Kiemelések – T. Z.) Megindultak a szabad vitakörök, történészek vezetünk, élcsapat és lassan hátsó irányítói leszünk az egyetemek magyar ifjúságának. A Jordáky (Lajos) vezette szabad vitaköröknek maholnap az Aula sem lesz elég nagy, mert nemcsak a Bolyaisták vesznek részt rajta. Lapokat tudnék írni ugyanilyen témával, de úgy sem tudok mindent. Mi újság otthon? Milyen a szellem? Mi a hangulat általában? Tesznek-e valamit egyesek, hogy a hangulat, a szellem ne korlátozódjék csak ide, mert így nem ér semmit, ill. nem sokat. Jól vagyok, jól bírom, bár fáradt vagyok, mert a viharos gyűlések 12–1-ig is tartanak. (…) Most gyűlésre megyek, Bolyai I(júmunkás) Sz(övetség) alapaktíva, meghívtak – érzik a vihar szaga, holnap Történelem–Filológián diákszövetségi választások, itt még nagyobb a feszültség, csütörtökön egy szimpózium lesz, ahol egy arra érdemeset fognak megtámadni. (…) K(olozs)vár, 956. X. 23, kedd este ½ 8. Szerető fiúk: Benci.”
Tamási Áron kolozsvári látogatása, a Bolyai Tudományegyetem diákjaival való találkozója folklorizálódott. A visszaemlékezők nagy része – kevés kivételtől eltekintve – saját szerepét próbálja előtérbe helyezni. A hiteles információkért a legilletékesebbhez, Jordáky Lajoshoz fordulunk segítségért. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban a Tamási Áron-hagyatékban olvasható 1955-ben Tamási Áronnak küldött levele, amelyben a neves írót kolozsvári látogatásra invitálja. 1956. október 15-ei naplóbejegyzésében olvasható:
„Megérkezett Tamási Áron a feleségével. Nálunk lakik. Késő éjszakáig beszélgettünk. Áron bölcs lett és sok értékes gondolata van. Két haza tudja magáénak, Erdély és Magyarország. 1956. október 16.
Délben az Írószövetségben voltunk. Tamási üdvözölte a magyar népet, azokat, akik börtönben ültek magyarságukért, hitet tett a szocialista demokratizmus és a magyar és román becsületes és testvéri együttműködés mellett, megállapította, hogy ma diadalmaskodik a népi irodalom vonala, s megteremtődik a lehetőség a népies és szocialista írók együttműködésére. Nagy István nem volt jelen. Sokaknak kellemetlen volt minden, amit Tamási mondott. Becsületes és nagy író mély hitvallása volt a szabadság, emberség mellett. Este baráti találkozás nálunk. Tamásin és rajtunk kívül ott voltak Bartalis (János), Jancsó Béla, Kacsó (Sándor), Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos (István), Nagy Géza, Tompa László, Nemes István, Nagy Vincze. Az irodalom alapvető kérdéseit beszéltük meg(...) Délután az egyetemi diákok körében tartott előadást. A diákság ünnepelte úgy, ahogy az utóbbi években senkit.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bodor Ádám író az ocsúdó erdélyi irodalomról
A lap abból az alkalomból kereste meg a kolozsvári származású, több évtizede Budapesten élő írót, hogy december elején Prima díjjal jutalmazták munkásságát.
„Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között” – fogalmazott az író.
Mint mondta, a történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – az Ábelre regénytrilógiában különösen. „Miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt” – mondta.
Bodor szerint Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. „Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt” – magyarázta Bodor Ádám, utalva arra, hogy 16 évesen államellenes szervezkedésért a román hatóságok a szamosújvári börtönbe zárták.
Ezzel kapcsolatban az író elmondta, hogy szüksége volt „a meghurcoltatás közvetlen megélésére”, ahhoz, hogy íróvá válhasson. „Ma is állítom, kellett az alámerülés, amit a börtön jelentett, mert végül másutt hozzáférhetetlen tudásokkal gazdagodva léphettem ki a kapuján. Addig egész pontosan nem tudtam, ki vagyok és hol élek” – tette hozzá.
A lap kérdésére a díjakkal, elismerésekkel kapcsolatban Bodor elmarasztalóan nyilatkozott. „Nem kényeztettek el. A kezdetektől fogva megéltem, hogy valakik beszólnak, és befutó helyekről törölnek. Mondhatni, megedződtem. Vegyük hozzá, hogy mögöttem áll egy megmásíthatatlan életmű, annak már alig lehet erkölcsi tétje, hogy azt jutalmazzák-e vagy nem. No de az anyagiak, ugye… Művésztársaim nevében is mondhatom, nem égi mannából élünk” – fogalmazott a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai című regények szerzője.
Krónika (Kolozsvár)

Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)
Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban.
A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is.
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű.
Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott.
Béke Vele!
Bölöni Domokos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org

Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)