Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Tamás Ferenc
14 tétel
1996. március 9.
Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét adományozta Tompa Miklós rendezőnek és színészpedagógusnak a marosvásárhelyi Székely Színház megalapításának 50. évfordulója alkalmából. Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter Farkas Ibolya, Győrffy András, Kárp György, Lőrinczy Ilona, Mózes Erzsébet, Szabó Duci és Tamás Ferenc színművészeket, továbbá Kincses Elemér rendezőt és Nagy Sándor kellékest a Pro Cultura Hungarica emlékplakettel tüntette ki. Az emlékplaketteket és a kitüntetést márc. 9-én Marosvásárhelyen Inkei Péter helyettes államtitkár adja át. /50 éves a Székely Színház Kitüntetések az évforduló alkalmából. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 9./
1996. június 14.
"1927-ben alakult meg az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztálya, amely főleg falumunkával, a egyházi, kulturális és vegyes lakosságú települések kérdéseivel foglalkozott. 1989 után egyre nagyobb szükség lett olyan plébánosra, aki csak az egyetemistákkal foglalkozzon. 1994-ben Nóda Mózes plébánost nevezték ki egyetemi lelkésznek, az egyetem melletti piarista templom pedig lassan az egyetemisták templomává vált. /Tamás Ferenc: "Aki keres, talál..." = Szabadság, jún. 14./"
2003. június 6.
"Jún. 5-én sikert aratott Nagybányán a Teleki Blanka Nyugdíjas Klub népdalestje a népes hallgatóság előtt. A főszervező Méhes Éva tanulmánynak is beillő értekezéssel kötötte össze az előadók produkcióit. Az előadás nagy meglepetése volt a Tamás Ferenc vezette hajdani táncházzenekar, a "Gesztenyefa" fellépése. A tíz év után újra összeállt csapat láthatóan jól érezte magát a rendezvényen. /(Dávid Lajos): "Mert a dal az élethez tartozik". = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 6./"
2005. június 24.
Marosvásárhelyen a Hunyadi László Baráti Köre Társaság (HLBKT) elérte: évente legalább egyszer sokan emlegetik az elhunyt barát, a kiváló színművész, Hunyadi László nevét, aki alig 52 évesen hagyta itt családját, pályatársait. Marosvásárhelyen a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának évadzáró előadása (Cseresznyéskert) előtt a HLBKT kiosztja a Hunyadi László díjakat. A két fiatal színészt évről-évre a társulat tagjai választják ki maguk közül – titkos szavazással. Idén ők: Darabont Mikold és Bodolai Balázs. A nyugalmazott színészek közül a társaság kuratóriuma, illetve a színház vezetősége választja ki a jelöltet, idén ő Tamás Ferenc. A műszakiak közül ezúttal Kovács Zoltán fénymestert jutalmazzák, és továbbra is folyósítják a tanulmányi támogatást a művész lányának, Hunyadi Zsuzsának, aki teatrológia-hallgató. Napokon belül jogi személyiség lesz a HLBKT, és akkor pályázhat annak érdekében, hogy jelentősebb összeggel jutalmazzák az arra érdemes kollegákat. Idén július 1-3-a között rendezik meg Mikházán a harmadik Csűrszínházi Napokat. Ennek keretében a Csíki Játékszín mutat be két előadást – ingyen. A faluban pazar motel épült az utóbbi időben, ezt a csíki színi társulat fogja felavatni. /(Máthé Éva): Szép gesztus. Emlékeznek és díjaznak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./ Hunyadi László (Kolozsvár, 1951. okt. 30. – Csíkszereda, 2001. okt. 2./
2006. február 9.
Hatvanéves lenne március 10-én a marosvásárhelyi Székely Színház. „Ha lenne” – tette hozzá Kárp György színművész, a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. „Mi úgy tekintjük, hogy a Székely Színház jogutódja vagyunk” – mondta. 1946 tavaszán kezdte első évadját a Székely Színház. Az évfordulóra a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat gálaműsorral emlékezik. Kovács Levente rendező a hatvan évet felölelő nagy produkciókból vett jeleneteket állít színpadra. A színház meghívja a vásárhelyi magyar társulat egykori, időközben Magyarországra áttelepedett rangos művészeit, Bács Ferencet, Tanai Bellát, Borbáth Ottíliát, Bálint Mártát, Ferenczy Csongort. Az évfordulóval egy időben lesz Marosvásárhelyen a Kisebbségi Színházi Fesztivál. A március 10-19. közötti seregszemlére meghívást kapott valamennyi erdélyi magyar hivatásos társulat, a vásárhelyi színművészeti egyetem magyar és román tagozata, továbbá a kolozsvári Magyar Opera, a Bukaresti Zsidó Színház, a Szebeni és a Temesvári Német Színház, a vásárhelyi Ariel Színház román és magyar tagozata, a kolozsvári Puck Bábszínház, és nem kizárt – egyeztetés folyik -, hogy ugyanakkor fog Marosvásárhelyen vendégszerepelni a budapesti József Attila Színház is. Az egykori Székely Színház a háború után olyan legendás hírű művészegyéniségeket szerződtetett Marosvásárhelyre, mint Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Delly Ferenc, vagy a később jövők között (akik még életben vannak): Lohinszky Loránd, Tarr László, Szabó Duci, Tamás Ferenc, Nagy József. /Lokodi Imre: A 60. évfordulójára próbál a Székely Színház „unokája”. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./
2007. augusztus 25.
A sors egy nap híján hatvan évet engedélyezett az egyik legnagyobb erdélyi magyar színésznek, Csorba Andrásnak /Braila, 1927. aug. 25. – Marosvásárhely, 1987. aug. 24./. Az 1920-as évek elején sok székely lány szegődött cselédnek Óromániába, mesterlegény keresett munkát Bukarestben, Galacon, ahol egész kolóniákat képeztek és magyar templomok épültek. Csorba István, csíkszentdomokosi cipészsegéd Brailában kapott munkát, így született Brailán Csorba András. 13 évesen, az 1940-es bécsi döntés után, szüleivel visszatelepedett Erdélybe. Csorba András Marosvásárhelyen a Kereskedelmi Reál Iskolában érettségizett Erdős Irmával és Ollender Mártával. Kemény János a marosvásárhelyi Apollóban látta őket egy műkedvelő színi előadáson. Tanácsára mindhárman Kolozsváron felvételiztek, Csorba András és Erdős Irma a Művészeti Főiskola Színművészeti Karára, míg Ollender Márta – a későbbi Csorba Márta – a Bolyai Egyetem Közgazdasági Karára. Csorba András színészi és alkati képességeit már a főiskola első évében színpadi szereppel tüntette ki Tompa Miklós rendező tanár. 1952 őszén lépett a marosvásárhelyi Állami Székely Színház közönsége elé, nagy sikert aratott. Olyan partnerekkel léphetett színre a különböző darabokban, mint Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Andrási Márton, Lantos Béla, Szabó Duci, Kiss László, Lohinszky Loránd, Tamás Ferenc, Jeney Ottó és Szabó Ottó. Egymás után jöttek nagy alakításai. Csorba András filmszerepei is emlékezetesek. Gertler Viktor filmrendező Jókai Mór Aranyemberének filmre viteléhez címszereplőt keresett. Így lett Csorba Andrásból a világ szemében ma is műsoron levő Tímár Mihály. /Csifó János: 80 éves lenne Csorba András színművész. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./
2008. január 5.
1950-ban világosan látható volt a magyar katolikusok elleni támadás. Beindították a csíki kultúrversenyeket, hogy senkinek még eszébe se jusson a csíksomlyói búcsú. A búcsú idejére hadgyakorlatot szerveztek Csíkszereda térségében, minden odautazót igazoltattak. A „békepapok” élén Ágotha Endre nyárádselyei plébános állt, kiáltványuk aláírását kötelezővé kívánták tenni a papok számára. Azonban a letartóztatott püspökök helyét betöltő püspöki helynökök nemcsak megtagadták ennek aláírását, hanem a papok számára megtiltották. Erre letartóztatták dr. Boga Alajos kanonokot, más főpapokkal együtt. A román külügyminisztérium kiutasította Patrick O’ Hara pápai nunciust. A román belügyminisztérium elrendelte, hogy 10 napon belül minden egyházközségnek és intézménynek be kell szolgáltatnia a régi egyházi anyagokat, iratokat, sőt műértéket képviselő kegytárgyakat. Jól átgondolt döntés volt ez, az egyházi anyakönyvekkel eltüntették a bizonyítékot arról, hogyan alakultak a nemzetiségi arányok az utóbbi évszázadban. A kommunista rendszer melletti agitálók egyike Gábosi Tamás ferences szerzetes volt, aki elhagyta a papságot, és egyházellenes cikkeket író, közismerten alkoholista újságíró lett. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet „A nagy hazugságok kora” című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./ Katona Szabó István önéletírásból a napilap 2006. dec. 9-e óta időnként közöl egy-egy részletet.
2011. január 24.
Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)
2013. július 1.
Turulmadaras emlékművet avattak Gelencén
A tizennegyedik gelencei falunapok legkiemelkedőbb eseményére, a Bodor György Művelődési Otthon előtt felállított turulmadár-avatásra tegnap került sor a Bereczi István plébános által a Szent Imre-templomban celebrált ünnepi szentmise után.
Az ünnepségen Gelence két anyaországi testvértelepülése, Encs és Várvölgy küldöttei is jelen voltak. Magyarországot Partl Alexandra Petra konzul, a Csíkszeredai Főkonzulátus munkatársa képviselte. A bronzszobrot Gáspár Géza szobrász készítette, kőtalapzata Gráncsa László (Putyi) munkáját dicséri. Az emlékmű talapzatán Gelence címere és a község bejáratánál található székely kapu mása látható, továbbá egy Jancsó Benedek-idézet olvasható.
Cseh József polgármester köszöntötte a nagy számban megjelenteket, és bejelentette: a faluközösség régóta dédelgetett álma vált valóra a magyarság ősi szimbólumának, nemzeti azonosságunk jelképének felavatásával. Köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak a szobor elkészítéséhez, a hazai és határon túli támogatóknak.
Fehér Róbert ötödik osztályos tanuló szavalata után a Jancsó Benedek-iskola énekkara Khell Gabriella karnagy vezényletével A Kárpátokon című dalt adta elő. Fejér László Ödön parlamenti képviselő beszéde után Finta Karina hatodik osztályos tanuló szavalt.
Az emlékművet Fejér László Ödön és Cseh József leplezte le, és Bereczi István plébános áldotta meg. Tamás Ferenc vőfély az Ott, ahol zúg az a négy folyó című dalt énekelte el. A turulmadárról Szakács Gabriella történelem szakos tanár tartott rövid ismertetőt, majd Lukács Mihály Erkel Ferenc Bánk bán című operájából a Hazám, hazám című dalt adta elő Lukács Attila kíséretében. A magyar és a székely himnusz eléneklésével és koszorúzással zárult a rendezvény. Közreműködött a kézdivásárhelyi Tanulók Klubjának fúvószenekara.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. március 18.
Megvan Szatmár megye RMDSZ-es alprefektusa
Altfatter Tamás Ferencet jelölte a Szatmár Megyei RMDSZ a megye alprefektusi posztjára.
Az RMDSZ valamivel több mint két hete lépett kormányra a Szociáldemokrata Párttal, a koalíciós tárgyalások során pedig több tisztséget is kiharcolt magának. Két minisztere is van a Szövetségnek, az országban pedig prefektusi és alprefektusi székeket is megszerzett - többek között Szatmár megye alprefektusi székét. A Szatmár Megyei RMDSZ tehát egy jelöltet kellett állítson a tisztség betöltésére, aki elfoglalhatja a liberális-párti Cristian Sasu hamarosan megüresedő székét.
A Szatmár Megyei RMDSZ Altfatter Tamás Ferencet jelölte a pozícióra, a Szatmár.ro információi szerint pedig a szerdai kormányülésen döntenek majd a kinevezéséről.
Altfatter Tamás Ferenc jelenleg a Helyi Adók és Illetékek Hivatalában dolgozik, 2004 óta az intézmény munkatársa. Több mint tíz éve a Szatmárnémeti RMDSZ tagja, 2013 óta a Városi RMDSZ szervezet választmányának a tagja.
A fiatal politikus 1979 július 16-án született, közgazdász és jogi végzettséggel rendelkezik. Nős, egy lánygyermek édesapja.
szatmar.ro,
2014. március 20.
RMDSZ-es alprefektusokat neveztek ki Szatmár és Temes megyébe
A kormány szerdán az RMDSZ által javasolt alprefektusokat nevezett ki Szatmár és Temes megyébe: Altfatter Tamás Ferencet és Marossy Zoltánt.
A kormány szerdai ülésén fogadta el a két kinevezési határozatot, miután előbb felmentette tisztségükből Cristian Iosif ás Liliana Oneţ Szatmár, illetve Temes megyei liberális alprefektusokat.
Altfatter Tamás Ferenc, aki jelenleg a Helyi Adók és Illetékek Hivatalában dolgozik Szatmárnémetiben, Szatmár megye alprefektusa lesz, míg Marossy Zoltán, aki a Temes Megyei Tanács beszerzési osztályának a vezetője, Temes megyében foglal el alprefektusi tisztséget.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad),
2014. augusztus 13.
Érdemes volt elvállalni
Jó két éven át nem volt magyar alprefektusa Szatmárnak, egy olyan megyének, ahol a lakosság közel 40 százaléka magyar. Hogy mennyire szükség lett volna erre, már csak a demokratikus elvek betartása miatt is, ez az alábbi beszélgetésből is kiderül. ALTFATTER TAMÁS FERENCET az RMDSZ kormányra kerülése után nevezték ki tavasszal, s az azóta eltelt rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy a kormánybiztosi hivatalban is fontos az arányos képviselet. Sike Lajos interjúja.
Mikor kinevezték, kvalitásai közt elsőnek említették szakmaiságát és jó kommunikációs készségét, ami ezen a poszton fölötte fontos. Honnan került a megye házába?
A helyi adók hivatalában dolgoztam, mint főtanácsadó. Ami önmagában is feltételezi, hogy nemcsak jogi, de közgazdasági ismeretekkel is rendelkezem. Szóval két egyetemet végeztem, mert úgy éreztem, hogy szükségem van rá, ha nem akarok egy szintem megrekedni. Kiderült, jól döntöttem, mert alprefektusként is mindkét végzettségem előnyömre válik, természetesen első helyen a jogi ismeretek.
Mi a hatásköre az alprefektusnak, milyen területeket bíztak Önre, egyáltalán meg van ez határozva?
Hogyne. Fontosabb feladataimat a törvény is meghatározza. Először is a megyei földvisszaadó bizottság titkára vagyok, ami a rendszerváltás után huszonöt évvel is elegendő munkát ad. Annyi más mellett az idősek problémája is rám tartozik. Én felelek az útlevél-ügyekért, felügyelem a járművek forgalomba íratását és a gépkocsivezetési engedélyek kiadását.
Nem hivatalos feladatom, de fontos része munkámnak a társadalmi párbeszéd, a különböző egyeztetések, az elvtelen viták és konfliktusok megelőzése. S akkor még nem is soroltam fel mindent, hisz az élet bőségesen ad témát. Például a lakossági meghallgatások, amelyeket hetente tartok. Ezek által hiteles képet kapok a problémákról. Ezért igyekszem mindig pontosan megtartani, s amennyiben lehet, kellő időt szakítani rá, hogy mindenkit meghallgassak. Kilencven százalékban olyan, főleg idősebb magyarok keresnek meg, akik már csak életkoruk és helyzetük miatt sem beszélnek jól románul. Például olyan nagyobb magyar közösségben élnek, ahol csak ritkán használják a román nyelvet. Van, aki meg is mondja, azért jött hozzám, mert velem jobban megérti magát, részletesebben kifejtheti véleményét, előadhatja problémáját. Méltánytalan, sőt megalázó lenne ezeket az idős embereket kioktatni, hogy miért nem tanultak meg románul. Olykor eszembe jut, vajon hányszor kerültek az életben olyan helyzetbe, amikor nem volt lehetőségük anyanyelvükön előadni gondjaikat és sérelmeiket. Ezért is fontos, hogy mindenütt legyen képviseltünk, s ne engedjük, hogy innen is, onnan is kiszorítsanak bennünket...
...miként a városvezetésből. Mert szégyen és gyalázat, hogy a negyvenezer magyart számláló Szatmárnémetinek most sincs magyar alpolgármestere, pedig még a „vatrás” időszakban is volt. De menjünk tovább. A helyi lapokban olvasom, a lakossági meghallgatásokon az egyik fő probléma továbbra is a föld.
Ennek oka elsősorban az, hogy egy évig gyakorlatilag állt az ilyen vitás ügyek rendezése. Ennyi időt kaptak az önkormányzatok, hogy a tényleges helyzet alapján pontos kimutatást és térképet készítsenek a hatáskörükben lévő földek tulajdonosi állapotáról, hogy aztán tisztán lássuk a valós helyzetet: hol van plusz, hol van mínusz. Ez a munka csak nemrég fejeződött be, minek nyomán újraindult a függőben lévő földügyek rendezése. Az elmúlt napokban néhány ügyet már megoldottunk, ami azt bizonyítja, helyes volt az egyéves moratórium. A meghallgatásokon másik gyakori téma ezekben a hetekben a nyugdíjjal kapcsolatos problémák. Pár éve egy törvény hibás értelmezése miatt sokan több nyugdíjat kaptak, mint amennyi járt volna. Most a különbözetet vissza kell fizetniük. Nálunk Szatmár megyében eddig több mint száz ilyen személlyel találkoztunk. Nincs hatáskörünk ahhoz, hogy ezt semmissé nyilvánítsuk, de ahhoz tanácsokat adhatunk hogyan tehetik könnyebbé a visszafizetést. Egyébként, mint tapasztaljuk a kormány is igyekszik elviselhetőbbé tenni az ilyen nyugdíjasok helyzetét. Az RMDSZ javaslatára törvénymódosítás jelent meg, hogy a kisnyugdíjú volt téesz-tagokat mentsék fel a visszatérítés alól.
A prefektúra az önkormányzatoktól is átvállal feladatokat. Mi másnak véljük azt, amikor az önök intézménye a sajtón át hívja fel a lakosság figyelmét, hogy szárazságban ne rakjanak tüzet a határban, a tarlót ne égessék le, mert ezzel károkat okoznak az állat- és növényvilágban. Vagy takarítsák ki az árkot, hogy ott folyjon a víz, ahol folynia kell, ne az úttesten, vagy a gazdák kertjében. Mindez az önkormányzatok feladata volna, amit egyébként szabályoznak a vonatkozó törvények. Nem arról van itt szó, hogy a helyhatóságok nem tesznek eleget az előírásoknak, holott elsősorban az ő érdekük volna, hogy ne legyen tűz vagy árvíz saját területükön?
Felvetése érdekes, de csak részben igaz. Az önkormányzatokkal kapcsolatos megjegyzései többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak, vannak települések, melyek vezetői jól ellátják feladataikat, mások kevésbé. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy rátelepszünk az önkormányzatokra és hatásköröket vennénk el tőlük. Inkább arról, hogy ezek a területek a prefektúra kompetenciáját is érintik, amennyiben a prefektus a megyei katasztrófavédelem elnöke. Ebből következik: érdekünk, hogy az említett területeken is jól menjek a dolgok, lehetőleg megelőzzük a bajt, ne legyen tűz, árvíz, más szerencsétlenség. Többek között ezt szolgálják a sajtóban közölt felhívásaink is. Próbálunk minden eszközzel hatni a lakosságra.
Meglepő, hogy ezekben a dolgokban milyen nehezen lépünk előre. Az Avasban jártam egy osztrák vendéggel, aki némi iróniával dicsérte, hogy a külföldön keresett pénzből milyen kacsalábon forgó palotákat építenek az itteniek, ám azt sem hagyta szó nélkül, hogy a legtöbb előtt az árkok gondozatlanok és tele vannak szeméttel. Egyszerűen nem értette: miként lehetséges ez? Nem találtunk rá mást választ, mint azt, hogy nyugaton szigorúan megbüntetik, ha nem a kijelölt helyre teszi, mi meg engedékenyek vagyunk. Ezért a derék avasiak külföldön az ottani szokásokhoz, hazájukban pedig az itthoniakhoz igazodnak.
Ez nálunk sem mindenütt így van, a Nagykároly környéki sváb falvakban mindig tiszták az árkok és virágok nyílnak a házak előtt. Úgy látszik, kell egy idő, amíg bizonyos jó szokások tartósan meggyökeresednek. Ám, ha arra gondol: a helyhatóságoknak megvannak a törvényes eszközeik, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsák, akkor igaza van. Egyik feladatunk, hogy ezt számon kérjük a helyhatóságoktól. Elvégre a törvényesség minden területen kötelező.
Akkor hadd mondjak mást. Falun lévő szőlőmhöz, Muzsdalytól a rövidebb utat választva úgy szoktam kijárni, hogy a Tálna folyócska pallóján is át kell egyensúlyozzak. Nem ez okoz gondot, hanem az, hogy a Tálna medre gyakran olyan erőteljesen cefreszagú, hogy az ember szinte berúg, mire átér. Szigorú törvények védik az élővizeket mindenféle szennyezéstől, de itt a Tálna és Túr mentén még most sem tartja be minden pálinkafőzős!
A környezetvédelmi hatóság dolga ezt ellenőrizni és számon kérni, de szükség esetén mi is beavatkozhatunk. Ám eddig, tudomásom szerint egyetlen panasz sem érkezett amióta itt vagyok. Ez azzal is magyarázható, hogy a nyár a pálinkafőzésnél is szünet. A sajtón át is bátorítanám a lakosságot, ne legyen elnéző, ha a helyi szervek nem intézkednek, jelentse a prefektúrának az efféle szennyezéseket is, elvégre a folyóvizek tisztasága mindannyiunk érdeke. Az élővizek szándékos szennyezéséért kemény büntetések szabhatók ki. Ha elénk kerülnek ilyen ügyek, nem leszünk elnézőek. Egyébként mind jobban figyelünk a környezetvédelmi törvények betartására is, amit tényekkel is tudunk igazolni. Nem állunk azok mellé, akik elnézőek és engedékenyek, még kevésbé, akik tudatosan rombolják a természetet.
A tavaly súlyos támadások érték az egyik leghatékonyabb természetvédő szervezetet, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, mely a megye legnagyobb természetvédelmi övezetének, a Túrmentének a felügyelője. Az ok az volt, hogy az EKE nem adott építési engedélyt védett területre, amit egy időben többen is kértek. A megyei tanács egyik vezetője, nem ismerve a természetvédők jogkörét és a vonatkozó törvényeket, a kérelmezők mellé állt, nyilvánosan elmarasztalva az egyesületet. A vitának a prefektúra vetett véget, amikor a természetvédők mellé állt.
Hallottam az ügyről, bár a részleteket nem ismerem. Ám azt tudom, hogy a természetvédelem területén az is sok vitát okoz, hogy az érintett gazdák nem teszik le időben a védettség kárpótlását igénylő kérvényeket. Mert az állam jelentős kárpótlás fizet azoknak, akiknek földjük van a védett területen és nem változtathatják meg annak rendeltetését. Mondjuk a legelőt vagy kaszálót nem szánthatják fel, hogy búzát vagy kukoricát termesszenek benne. Nem mondhatok mást, mint azt, hogy tessék igényelni a kárpótlást. Ha úgy tetszik, a törvényes utat választani, ne az akadékoskodást és a jelentgetést.
Pár hónap után van már valamilyen sikerélménye, ami nyomán azt mondhatja: ezzel érdemes volt foglalkozni!
Hogyne, jó érzéssel tölt el, hogy több idős embernek nem csak tanácsokat adhattam, de konkrétan is segíthettem régóta húzódó ügyének megoldásában. Legnagyobb elégtétel mégis az volt számomra, hogy felügyeletünk mellett, visszaélések nélkül, sikeresen lebonyolítottuk Szatmár megyében az EP-választásokat. Nekem külön öröm volt, hogy azok, akiknek bizalmából kormánybiztos lehetek, az átlagnál is nagyobb számban szavaztak. Ilyenkor csakugyan átérzem, hogy érdemes volt elvállalni ezt a feladatot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. szeptember 26.
Húszéves a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület
Járd ki lábam, járd ki most!
Vidám csujogatások, dalolás és tánc közepette ünnepelte huszadik évfordulóját a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület.
Hunyad megye legmagyarabb falujában „mióta a világ, világ”, azaz a bukovinai székelyek múlt század eleji betelepedése óta mindig is pezsgett a közösségi élet, a kommunizmus éveiben is megtartották a bálokat, a karácsonyi katonajátékot, és dalárda, tánccsoport, színjátszókör működött a településen. – Az utóbbi évtizedek rohanása azonban talán mindezt felemésztette volna, ha húsz esztendővel ezelőtt nem látogat a faluba Kóka Rózália bukovinai származású néprajzgyűjtő, és nem hívja fel a figyelmünket arra, hogy milyen drága kincset őrzünk. Ő bíztatott, hogy jogi formát adjunk hagyományőrző csoportunknak, az ő kezdeményezésére fogtunk neki tájházat alakítani. Személyesen vitte el pályázatunkat az Illyés Alapítványhoz és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a csernakeresztúri hagyományok életben maradhassanak – emlékszik vissza a kezdetekre Szabó Julianna, az egyesület elnöke.
A helyiek közül is sokan felkarolták az ötletet. Az idősebbek, de fiatalok is lelkesen kapcsolódtak be a munkába.
– Egész nyáron dolgoztunk, hogy a tájháznak megvásárolt ingatlannak visszaadjuk eredeti jellegét és berendezzük. Édesanyám, Rókay Zena, aki akkoriban a 70-es éveit taposta, még pontosan tudta, minek hol a helye a házban, és a tárgyak begyűjtésében is sokat segített. Ő tanította a hagyományos tánclépéseket is. Korábban is volt tánccsoportunk, de a bukovinai gyökerekre kevésbé fordítottunk figyelmet. Kóka Rózália biztatására tudatosan kezdtük felderíteni, ápolni mindazt a hagyományt, ami még élt a faluban – meséli Szabó Julianna.
Az évek során a hagyományos táncok mellett újra felelevenítették a májusfaállítást is, a szüreti szekeres felvonulást, a bukovinai mesemondást és számtalan más régi szokást. A tánccsoportba eredetileg idősek és középkorúak is bekapcsolódtak. – Édesanyám nyolcvanéves korában még szerepelt a színpadon. Később a felnőttek már háttérbe vonultak, hiszen egyre több fiatal kapcsolódott be a hagyományőrzésbe. Az évek folyamán közel 150-en fordultak meg a tánccsoportunkban. Az első táncoktató Kelemen János volt, az egyesületi elnök pedig Tamás Ferenc – emlékszik Szabó Julianna, aki immár több mint egy évtizede vette át az egyesület vezetését Kelemen Ilonával és Blozsné Rókay Annával karöltve.
A húszéves évforduló alkalmával valamennyi hajdani táncos és családja hivatalos volt az ünnepségre.
– Megemlékezéssel indítottuk az évfordulós rendezvényt. A Tájházban elevenítettük fel azok emlékét, akik már örökre elköltöztek. Blozsné Rókay Anna sok évig tanította a fiataljainkat, egészen eredeti koreográfiákat dolgozva ki. Sajnos, ő sincs már közöttünk. Tavaly a Főnix Somogyi Nagyasszonyok kitüntetését nyerte el. Ezúttal utóbbiak egy emléktáblát hoztak Csernakeresztúrra, amit a tájház falán helyeztünk el. Egy hálaadó szentmisén is részt vettünk közösen – számolt be az évfordulós ünnepségről Szabó Julianna. A rendezvény vidámabb részére másnap került sor, amikor a fiatal táncosok a helyi kultúrotthonban mutatták be a 20 év munkájának gyümölcsét, bukovinai táncokban bővelkedő műsort adva elő. A rendezvény meghívottja volt a dévai Szivárvány nyugdíjasklub énekkara is, szintén bukovinai dalokkal léptek föl. Az előadásokat követően pedig elkezdődött a hajnalig tartó mulatság. – Közel kétszázan voltunk. A 2010-es nagy bukovinai székely találkozó óta még nem volt ennyi ember együtt a kultúrházban. Nagyszerű volt a hangulat: régi és mai táncosok egymást túlszárnyalva ropták a táncot, pattogtak a hagyományos csujogatások, közben fogyott az ízletes gulyás, melyet a tánccsoportunk újházasai: Nisztor Sándor és felesége, Annamária készített. Támogatóink jóvoltából még egy díszes ünnepi tortára is tellett – mondta a főszervező, hálásan említve az egyesületet ezúttal is támogató Communitas Alapítványt, Corvin Kiadót, RMDSZ-t és külön Dézsi Attila kormánytisztviselőt, aki az előbbiekhez hasonlóan az évek folyamán mindig bátorította, támogatta a csernakeresztúri hagyományőrzést.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 5.
Háborúról földközelből (Iochom István új könyve)
Iochom István új, sorrendben tizenötödik könyve* ismét az úgynevezett valóságirodalom világába kalauzolja az olvasót. Ehhez segítségül kéri Borbáth József néhai ozsdolai szabómester naplóját, amely a múlt század első felébe vezet vissza minket. Abba a korba, amikor két háborút és két impériumváltást, na meg a kommunizmus térhódítását is kénytelen volt megélni Székelyföld lakossága.
Borbáth József nem ismerhette a szocialista realizmus által mintegy jelszóvá degradált valóságirodalom kifejezést. Mint ahogy semmilyen szociológiai vagy irodalmi izmus, netán szellemi áramlat nem „zavarta” abban, hogy visszaemlékezéseit papírra vesse. Ilyen értelemben figyelemre méltó Iochom István törekvése, hogy egy múlt században élő székely szabómester, gazdálkodó visszaemlékezéseit megjelentesse. A maga egyszerű, ám annál szemléletesebb formájában. Szemléletes, mert jobbára a két világháború személyesen megélt eseményeit elmesélő szabómester „stílusát” áthatja az akkori félparaszti lét közvetlensége, az események csak néha kapnak általánosabb megközelítést, jellemzést. Ilyen rész például a második bécsi döntést követő magyar bevonulás leírása vagy a kommunisták térnyerése. Az 1949-ben írt visszaemlékezés elsősorban a háborút mint személyesen megélt eseményt tárja az olvasó elé (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a gondosan átírt napló Borbáth József 1979-es halála után került elő, megírásának célja tehát nem feltétlenül a közlés, hanem az események megörökítése lehetett). Mindezt olyan mértékben földközelből, hogy a csapattest előnyomulásának vagy éppen menekülésének útvonala szinte lépésről lépésre kirajzolódik. Ebben a tekintetben talán legjellemzőbb rész, amikor az 1944 őszén előnyomuló „muszkák” elől visszavonuló katonák Ozsdola környéki mozgását a helynevek aprólékos ismertetésével rögzíti a napló. Borbáth József egyéni tragédiaként éli meg a háború minden pillanatát, a hősies pátosz mellőzésével, ami azonban nem kérdőjelezi meg a helytállást, amellyel az alig tizennyolc-húsz esztendős fiatal, majd a családos férfi részt vesz a harcokban. (Arról például csak Iochom előszavából értesülünk, hogy vitézségéért már 1916-ban megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát.) A személyes tragédia akkor válik igazán méllyé, amikor „Ferkó” fiának elvesztése miatt érzett fájdalmát írja meg, a Magyarón elesett fiú földi maradványainak hazahozatala e tekintetben talán a legmegrázóbb része a könyvnek. Hogy milyen formában kapcsolódik össze az egyéni tragédia a haza elvesztésével, arról álljon itt egy rövid részlet a könyvből: „Karácsony szenvedélyén este ért haza Gödöllőről Tamás Dávid szomszéd gyermek, kitől azt üzente a bátyja, Tamás Ferenc, hogy nekünk mondja meg, Ferkót ne várjuk, mert a dédai fronton elesett. Hogy milyen karácsonyt éltünk akkor, azt nem tudom ide leírni, csak a jó Isten, aki fönn van, csak ő tudná azt a lelki szenvedést megmondani. Kitört belőlem a keserűség, hogy miért így meg úgy, de a való helyzeten változtatni már nem lehetett. (…) Így az 1944-es esztendő a teljes bizonytalanság jegyében telt el. Magyarország tragédiája is teljes volt, gyászfátyol borította a magyar hazát. Tán azt mondhatjuk, hogy a második tatárjárás volt, sőt, az előbbinél még súlyosabb. Minden darab magyar földet az ellenség taposta, legyen az német vagy muszka és oláh, mindannyian a magyar lelkekre, magyar vérre szomjaztak. Hogy miért, azt a történelem fogja megmondani.”
Az első világégésben az ukrán és olasz frontot is megjárt katona, majd huszonöt évvel később szó szerint a saját települését védő tartalékos, a csatatér pokla az éhezés és nélkülözés leírása mellett visszaemlékezésében arra is figyel, hogy a háború „emberibb” arcát is felvillantsa: a találkozásokat, a bajtársiasságot, és nem kerüli meg név szerint említeni azokat, akik a sok, az ország- és rendszerváltás közepette a köpönyegforgatásban jeleskedtek.
Érdemes tehát fellapozni Borbáth József visszaemlékezéseit. És nem csak az ozsdolaiaknak, akik közvetlen „érintettség”, netán személyes ismeretség okán a történetek szereplői is, hanem mindenkinek, aki a megélt háború legközvetlenebb élményét kívánja megismerni, netán átérezni.
* Iochom István: Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút – Borbáth József visszaemlékezései, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2016.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)