Földes Károly egykori mezőségi lelkészre emlékeztek Szucságon
A Földes Károly egykori mezőségi lelkész életét és szucsági kötődéseit taglaló előadások voltak a hétvégén a Szucságban szervezett közösségi napok legnagyobb érdeklődést kiváltó előadásai. A szórványgondozói munkásságáról ismert lelkész emlékére szervezett – Györffy György Közösségi Napokként ismert – rendezvényre a ma 86 esztendős fia, illetve két unokája is ellátogatott.
Földes Károly életéről és munkásságáról, illetve szucsági kötődéseiről Vetési László lelkész és Kozma-Vig Etelka tartott előadást. Földes Károly ifjú korában Szucságban élt, a helységet írásaiban is „az én falumnak” nevezi. Az 1923–ban lévita lelkészi képesítést nyerő Földes a Mezőségen szórványgondozást vállal 1927–től 1940–ig. Ez idő alatt írta meg a Szórványmisszió című könyvét, Jajszó a pusztuló szórványokról alcímmel. Személyes helytállásának példájával, élete legszebb éveinek feláldozásával vállalta a legnehezebb régió, a Mezőség magyarságának szolgálatát. Három templomot is építtetett a szórványban, neki is köszönhető, hogy a két világháború között a szórványkérdés az erdélyi magyar értelmiség figyelmének középpontjába került.
A közösségi napokon Tamás Endre zongora-előadással, a Tarisznyás Együttes pedig népzenével szórakoztatta a résztvevőket. A zsoboki nemzetközi képzőművészeti és fotótáborban született alkotásokból nyílt kiállítást követően a Randevú színjátszó kör előadása zárta a szombati műsort. A közösségi napok a vasárnapi református istentisztelettel fejeződtek be, ezt követően megkoszorúzták a templomkertben álló Györffy György-emlékművet. A Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a Szucságon született Györffy György történészről elnevezett közösségi napokat évről évre rendszeresen megszervezik Szucságon. Krónika (Kolozsvár)

Ifjúság – Debreceni csokonaisok a kincses városban
Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Úgy döntöttem, hogy nem hagyom tovább halványulni az emlékeket, igaz, bennem, szerencsére nehezen kopnak. Visszagondolván arra az együtt töltött négy napra, igazából úgy érzem, csak nagyon kevés az az esemény, amire nem tudok eléggé tisztán visszaemlékezni. És úgy gondolom, hogy ez volt a találkozásban a legcsodásabb dolog. No, de ne szaladjunk annyira előre.
A debreceni csokonaisok megérkezését hosszú készülődés előzte meg, mind az ő, mind a mi részünkről. Pócsai Sándor tanár úr több megbeszélést is tartott, hogy szombat–vasárnap mi a program, hogy csütörtökön, hol és miként várjuk őket. A szokásos dolgok történtek, mégis volt bennük egy kis szokatlanság. Számomra ez volt az első cserekapcsolat magyarországi diákokkal, és hihetelenül vártam, hogy megismerjek mindenkit. (Sajnos kellőképpen nem sikerült, de a jó hír az, hogy majdnem mindenkivel fel tudok idézni egy szép közös emléket.) Az érkezés előtt nem sokkal találtunk rá a Halott Pénz Helló lányok című zeneszámra, a fiúkkal sokat énekelgettük, mégsem volt „Sárikának kiszőkülve a haja...”. Szóval mostanság, ha meghallom (és eléggé sokszor hallom) a számot, rögtön Ti, debreceni társaim juttok eszembe. Csütörtökön már alig tudtunk figyelni órákon (ez nem jobban szól, mint az egyáltalán nem tudtunk figyelni órákon?) hiszen már csak órák választottak el minket a találkozástól. Aztán végre az óra délután hármat ütött és kis késéssel be is robogott a régi, ám narancssárga busz, élén Éles Búlcsú tanár úrral. Már a járdáról próbálta mindenki kiszúrni a saját cserediákját. Visszagondolva, úgy gondolom, hogy mindenki hálás (részünkről mindenképp) nagyon elégedett volt azzal a személlyel, akit kapott. Szilvi lett az én cserediákom, és vasárnap, amikor a csoport visszatért Debrecenbe, eléggé nagy űrt éreztem magamban. De tudtam, hogy nem tart sokáig, hiszen már fejben a debreceni utat tervezem, ami legalább ekkora móka lesz, úgy érzem.
Tamás Endre, 11. A. Szabadság (Kolozsvár)