Filmkockák az RMDSZ huszonöt éves megdicsőüléséről
Aki gondolkodásra, önálló ítélethozatalra képes felnőttként megélte a Ceauşescu-korszakot, az valószínűleg egy életre immunitást biztosító eszmei oltást kapott a kommunizmus ellen. A propaganda és a valóság közötti éles szakadék, a privát életbe belevilágító állam, az értelmiség fájó dilemmája a kényszerű megalkuvás és az egzisztenciális bizonytalanság között, az előírt világnézettől való eltérés brutális megtorlása, az egyéni kezdeményezések visszametszése, a közösségi önszerveződés megakadályozása, az ízléstelen személyi kultusz mind olyan mozzanatok, melyek tragikus emlékként egy életen át végigkísérik azokat, akik mindezeket megélték.
Beépített vagy hithű kommunisták
Amikor a nemzeti autonomista tábor az RMDSZ utódkommunista mivoltáról értekezik, nem árt a distinkció. A minősítés csak egyes elemeiben áll meg. A beszervezés az egyik meghatározó mozzanat. Aligha tagadható, hogy megalakuláskor az RMDSZ soraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi „hivatalos” magyarok, akik csak úgy kerülhettek jó pozíciókba, ha megkötötték a maguk kompromisszumát a kommunista rendszerrel vagy egyenesen kollaboránsai, netán őszinte hívei voltak annak. S mint tudjuk Kövér Lászlótól, a kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Az exkommunisták nem tudták levetkőzni bolsevik reflexeiket. Elég, ha arra utalunk, miként került szervezeten kívülre minden olyan RMDSZ-es politikus, aki a kommunista rendszerrel való nyílt szembeszegülést választotta, Király Károlytól Szőcs Gézán, Borbély Ernőn, Búzás Lászlón át Tőkés Lászlóig. De nemcsak a kiszorítás ilyen ősbolsevik reflex, hanem a történelemhamisításra való hajlam is. Az RMDSZ tízéves fennállása alkalmából kiadott 1999-es CD kronológiája megannyi példáját hozta a történelemhamisító igyekezetnek: az RMDSZ minden addigi válságát a Hargita megyei listahamisítástól a Neptun-ügyön át a Nagy Benedek-ügyig. Mi más juthat az ember eszébe, miután végignézi azt az egyórás hőseposzt, amelyet a 25 éves jubileumát ünneplő RMDSZ készíttetett a szövetségnek nevezett párt első negyed évszázadáról?
Az szinte természetes, hogy a megszólalók majdnem egytől egyig az RMDSZ Markó–Takács-féle fősodrából kerülnek ki, mely tandem közel két évtizeden keresztül meghatározta az RMDSZ politika tartalmát és formáját. Készítettem egy pontosnak szánt statisztikát is a filmben megkérdezettek megszólalásairól. A listát Markó vezeti húsz megszólalással, őt követi Takács Csaba tizeneggyel, majd Kelemen Hunor következik hattal, Varga Attila öttel, Tokay György, Varga Gábor és Csiha Tamás hárommal, Márton Árpád, Hajdú Gábor és Kántor Lajos kettővel, végül Béres András, Nagy Benedek, Borbély László és Bíró Rozália eggyel. Érdekes módon kimaradt Verestóy Attila, Frunda György, a főtitkár Kovács Péter. A „másik oldalon” inkább érthető Tamás Sándor, Antal Árpád és Ráduly Róbert mellőzése. Kincses Elődnek, aki közel negyven százalékot ért el 1999-ben Markóval szemben az elnökválasztás alkalmával, a neve sem hangzik el.
Vitatható hitelesség
A korabeli bejátszásokon feltűnik Domokos Géza, Sütő András, Verestóy Attila és Toró T. Tibor, valamint többen a felsorolt megszólaltatottak közül. Az RMDSZ egykori főtitkára majd alelnöke, Szőcs Géza, volt szenátora, Király Károly csak említés szinten van jelen, a tiszteletbeli elnök Tőkés Lászlót idézik többször, de vitatható hitelességgel. Csiha Tamás úgy emlékszik, hogy Tőkés László mondta volna, hogy „a brassói kongresszust elvesztettük”, ami nem kizárt, de a volt tiszteletbeli elnök harcostársainak emlékezetében ez a mozzanat nem maradt meg. Egyébként furcsa is lett volna, hogy ilyet mondjon Tőkés László, hiszen ő maga lépett vissza az elnökjelöltségtől, miután a másik tábor – legalábbis a kongresszuson – betartotta a belső egyezséget és megszavazta az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat. Később, pozícióba kerülve azonban sorra rúgták fel a korábbi egyezségeket. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy az autonómiaelvű, magyar érdekekre alapozott magyar egység a szentség, amit bizonyára Tőkés László is így gondolt, a román nemzetstratégia szándékainak elvtelen egységes kiszolgálását azonban aligha tekinthetjük szentségnek.
A film lényegében az utóbbi két évtized RMDSZ-propagandájának foglalata. Ismét elhangzik, hogy az egyik út a marosvásárhelyi véres események konfliktusos útja, a másik a parlamenti tárgyalásos, a kormányzati szerepvállalást is megcélzó út. Tokay érvelése –miszerint aki nem látja, hogy a politika a kormányzati szerepvállalásról szól, az ne politizáljon – még a többségi társadalomra sem igaz, hát még egy kisebbségi érdekképviseletre. Ezzel a megközelítéssel ismét horizonton kívülre kerül a törvényes és békés eszközöket igénybe vevő, de politikai konfliktusokat is vállaló stratégia, amely a nyomáskifejtés útján kíván eredményeket elérni. Többen is azt állítják, hogy a magát radikálisnak, kurucnak, autonomistának, nemzetinek nevező tábor nem jelöli meg az utat, amivel az autonómiához kíván elérni. Az sem zavarja a megnyilatkozókat, hogy erről az útról több kötetnyi irodalmat lehetne összeállítani az autonomista szerzők tollából.
Hol van a Frunda-féle autonómia?
A film demagóg összevetésekben bővelkedik: míg 1990-ben egy kétnyelvű feliratból véres összecsapás robbant ki Marosvásárhelyen, addig 2005-ben maga a román kormány nyújtotta be a kulturális autonómiatervezetet. Többszörös csúsztatás ez, hiszen nem a kétnyelvű gyógyszertárfeliratból lett a halálos áldozatokkal is járó konfliktus, hanem román titkosszolgálati manipulációból, amihez az emlékezetes felirat csak ürügy volt. 2005-ben a kisebbségi törvénytervezet a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, hiszen a Kulturális Autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolta beláthatatlan távolba.
A film vége az egységről és az autonómiáról szól. Markó Béla ugyanazt mondja, mint Frunda György sztárszenátor kollegája 2001-ben: az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját sikerült megvalósítani. Markó egy tetszetős felvezetéssel próbálja eladni a politikai sikerpropagandát. Az önálló közösség gondolatával egyetérthetünk, és azzal is, hogy ehhez önálló iskolarendszerre, önálló kulturális életre, a nyelvi és identitásmegőrzési jogok teljes körére van szükség. Azzal viszont már nem, hogy mindezeket az RMDSZ „nagyjából kialakította”. Az önálló iskolarendszer megteremtésétől igen távol vagyunk: még azt is Bukarestben döntik el, hogy kiről lehet magyar iskolát elnevezni... Gyermekeink az átideologizált, meghamisított román történelmet kénytelenek tanulni, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját ne is említsük.
Szép teória az, amit Varga Attila és Varga Gábor kifejtenek a film végén, miszerint az autonómiát csinálni kell. A székely termék védjegye kétségkívül fontos, a létező jogi keretek autonóm cselekvéssel való kitöltése szintén, de az autonómia nem ebből áll, hanem elsősorban önrendelkezés-elvű intézményrendszer, a saját magyar sors alakításának a román állam által elismert jogi kerete, melynek megvalósításához nemhogy közelebb lennénk ma, hanem Románia európai uniós csatlakozása után inkább távolabb kerültünk.
De bármennyire is rosszabb a starthelyzet ma, mint volt negyed évszázada, nincs más utunk, mint amit egykoron, huszonkét esztendeje Brassóban megrajzoltunk: államon belüli állam, saját közösségi akaratunkat becsatornázó intézményrendszer és nyomásgyakorló autonómiaelvű politika. Minden más út közösségünk megsemmisüléséhez vezet.
Borbély Zsolt Attila |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (6.)
„Felemelkedésem” és „bukásom”
Ez a cím így nem igaz, amint azt az idézőjel is sejteti. Nem tartottam és nem tartom felemelkedésnek azt, hogy rektorhelyettes voltam a Babeş–Bolyain négy évig, és azt sem bukásnak, hogy utána nem választottak újra. Soha nem törekedtem semmilyen funkcióba, mindig belecsöppentem, néha elfogadtam, máskor nem. 2000-ben a három jelölt közül a legtöbb szavazatot kaptam, 2004-ben szintén három közül a legkevesebbet. A magyar rektorhelyettesre (2004-ben már kettőre) a magyar tagozat képviselői (tanárok és diákok) szavaztak, mintegy 35-en.
A rektor a jelöltekből elvileg bárkit választhatott, de mindig minden rektor betartotta azt az íratlan szabályt, hogy a legtöbb szavazatot kapott jelöltet (vagy jelölteket) választotta. 2000 elején még csak egy magyar rektorhelyettest választottunk, de már a 2000–2001-es tanévtől kezdődően két magyar rektorhelyettes volt.
A 2004-es választások előtt egyszer Vincze Mária kicsit számon kérően megkérdezte, hogy miért nem kampányolok az újraválasztásomért. Először is, csak a választási gyűlésen lesznek jelöltek, addig nincs mit kampányolni, és amúgy sem kampányolnék. Igen, hangzott a válasz, de már folyik az ellenkampány. Meg is mondta, hogy kik a szervezői. A lelkük rajta! – gondoltam, és talán mondtam is.
Csak később tudtam meg egyet s mást erről. Itt közbe kell vetni egy érdekes történetet. 2004 februárjában a BBTE díszdoktorává avatták Franz König bécsi bíborost. De mivel kora miatt a bíboros nem tudott eljönni Kolozsvárra, népes küldöttség ment Bécsbe átadni a díjat. A szinte teljes vezetőség (rektor, rektorhelyettesek, néhány dékán, több tíz diák kórustagként) elment az egyetem költségén Bécsbe. Egyedül én maradtam itthon a rektorhelyettesek közül. A látogatás után Andrei Marga rektor egy ebéddel egybekötött megbeszélésre hívta a küldöttség tagjait (szintén az egyetem költségén). A beszélgetés célja a bécsi út „kielemzése” volt. Furcsálltam, hogy mit kell ezen elemezni, de nem érdekelt a dolog. Később tudtam meg, hogy ez egy jól megszervezett akció volt, mivel – nyilván Marga rektor sugallatára, sőt utasítására – valaki megkérdezte, csak úgy kíváncsiságból az elemzés közepette, hogy a rektor úr kit szeretne látni a magyar tagozat ügyeiért felelős rektorhelyettesi pozícióban.
Marga megmondta, és mit ad a véletlen, a magyar tagozat képviselői néhány nappal később éppen őt javasolták egyik rektorhelyettesnek. Csak azt sajnáltam, hogy emiatt a találkozó miatt a nagyobbik lányom legkedvesebb tanára méltatlan helyzetbe került, amikor az újságíró kérdésére válaszolva letagadta, hogy az az ominózus kérdés elhangzott. Azóta többször találkoztunk nyilvános helyeken, ahol mindig úgy intézte, hogy ne kelljen köszönnünk egymásnak.
A magyar tagozat választási ülésén volt még egy említésre méltó mozzanat, amelyről két nappal később a helyi sajtó is beszámolt. 2004 és 2008 között az egyetemnek volt akadémiai elnöke (Margának kitalált pozíció, mivel rektor már nem lehetett volna, lejárt az egymás utáni két mandátuma) és alelnöke is. Az alelnöki pozícióba Marton József, a római katolikus tanárképző kar dékánja Szamosközi Istvánt, a pszichológia kar dékánhelyettesét javasolta. Ezt a jelölést ketten is kifogásoltuk (rajtam kívül Sárkány-Kiss Endre is), nem tartottuk őt megfelelőnek, hogy a magyar tagozatot képviselje ebben a minőségben. Éles vita alakult ki, valaki (mintha csak a parlamentben lettünk volna) bekiáltotta, hogy „jó fiú, nálunk szokott gyónni”. Amikor a két jelölt közül a titkos szavazáson Szamosközi jött ki elsőnek, én felálltam, és kijelentettem, hogy mivel vele semmilyen közösséget nem vagyok hajlandó vállalni, visszalépek a rektorhelyettesi jelöléstől.
Ez nyilván csak formális volt, hisz nem állt fenn annak a veszélye, hogy harmadikként bekerüljek az első két helybe. Utána még ért bírálat innen-onnan, hogy nem tettem semmit az újraválasztásomért. Később egyszer Muzsnay Csaba, amikor megtudta, hogy a matematika karon dékánhelyettesnek választottak a rektorválasztás előtt (mert ez volt a választások sorrendje, ha valakit később magasabb pozícióba választottak, akkor kari szinten új választást tartottak), olyan megjegyzést tett nekem, amelyből én arra következtettem, hogy ő úgy gondolja, azért nem kampányoltam az újraválasztásomért, mert már „bebiztosítottam” magamnak a dékánhelyettesi állást. Az igazság az, hogy én nem akartam dékánhelyettes lenni, nem akartam magamat bebiztosítani, a kollégáim javaslatára és biztatására vállaltam el.
2000-ben, mindjárt a megválasztásom után, új charta kidolgozását tűzte ki célul a szenátus. Mi, a magyar tagozat képviselői, szerettük volna, ha bekerül az, hogy magyar karokat lehet létrehozni. Ezt a román kollégák végig ellenezték. Kitalálták a „linie de studiu” – azaz szó szerint: oktatási vonal – kifejezést, amelyet én kezdettől fogva magyar tagozatnak fordítottam, még ha ez a kifejezés sokak szerint többet is jelent (nagyobb döntéshozatali lehetőséget). Az igazság az, hogy már addig is használtuk az iskolákban a magyar tagozat kifejezést (a „secţie maghiară” fordításaként), és az sem jelentett nagyobb mozgásterületet.
Hosszas vita után csak annyit sikerült elérni, hogy a chartában úgy jelenik meg a tagozat (románul „linie”) kifejezés, hogy az nem zárja ki a magyar karokat, hisz már akkor is volt két magyar kar, a református és a római katolikus tanárképző kar (igaz, azok nem nyelvi, hanem vallási alapon szerveződtek). A megfogalmazásba ez úgy került bele, hogy egy karon lehet egy vagy több tagozat. Itt a hangsúly az egyen volt, így akár csak magyar nyelvű kar is lehet. A végső döntés előtt szünetet kértem, és a magyar kollégákkal megbeszéltük, hogy tartózkodunk a szavazásnál, ezzel jelezve, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek, de nem szavazunk ellene. Mivel a szenátusban a jelenlétünk 20 százalék körül volt, ez nem veszélyeztette a charta elfogadását.
Rektorhelyettesi tevékenységemet nem tartom sikeresnek, és ez részben a saját hibám is, nem tudtam elég „politikusnak” lenni, hogy különféle körmönfont megoldásokkal továbbfejlesszem azt, amit az előző ciklusban elődöm, Szilágyi Pál kialakított.
Bolyai-ünnepségek
2002-ben ünnepeltük Bolyai János születésének 200. évfordulóját. Kolozsváron is sikerült méltó ünnepségeket szervezni. Októberben nemzetközi konferenciát tartottunk a Babeş–Bolyain, kiállítást rendeztünk (Prékopa András matematikus akadémikus jóvoltából sok értékes anyagot kaptunk Budapestről), egy napra elmentünk kirándulni Marosvásárhelyre, ahol Csegzi Sándor alpolgármester szíves fogadását élveztük, és a konferencia résztvevői bekapcsolódtak a vásárhelyi akadémiai napok megnyitóünnepségébe. December 14-én magyar nyelvű konferenciát szerveztünk Kolozsváron, este pedig a Bolyai János győzelme – 58 év, amely megrengette a geometriát címmel tartott ünnepi előadáson vettünk részt. Ezt az előadást a Kolozsvári Magyar Opera szervezte.
Azt hiszem, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor egy tudós emlékére egy opera megemlékező műsort rendezett. Egy évvel előtte tartotta a Kolozsvári Magyar Opera a New York, New York című nagy sikerű előadását, a New York-i szeptember 11-ei terrortámadás áldozataira emlékezve. Az ötlet Szőcs Gézáé volt, és ő volt a kivitelezője is. Tudtam, hogy egy érdekes Bolyai-drámán dolgozik (sajnos, tudtommal máig nem készült el), és megkérdeztem, hogy nem tervezne-e egy ünnepi előadást Bolyai emlékére. Rögtön elvállalta.
Simon Gábor operaigazgató is azonnal belement a dologba. Szép, felemelő előadás volt Vadas László rendezésében verssel, prózai szöveggel, zenével. Ekkor játszották először Kolozsváron Berlioz Rákóczi-indulóját! Kár, hogy nem volt telt ház. Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó része annyira bután viszolyog a matematikától, hogy még az ilyen előadásokra sem hajlandó elmenni. Talán a volt matematikatanárát akarja megbosszulni?
A két konferenciát Szenkovits Ferenc kollégámmal szerveztük, de meg kell jegyeznem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk kollégáktól, barátoktól, ismerősöktől. Mindig szerettem azokat az embereket, akik egy-egy érdekes ötletre azonnal ugrottak, és hajlandók voltak részt venni a megvalósításban, sőt saját ötlettel gyarapították is az eredeti elképzelést. Kisebb cégek is nagyon sokat segítettek, plakátkészítéssel, szép kivitelezésű mappákkal, Bolyai-borral.
Diákcserék
Még az Erasmus- és CEEPUS- programok előtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ egyezséget kötött a szegedi egyetem diákönkormányzatával az ún. áthallgatásokról. Ez abban állt, hogy diákok egy csoportja Szegedről Kolozsvárra (és fordítva is) látogatott három hétre, ahol órákon vettek részt, ismerkedtek az egyetemmel, a diákokkal, a várossal. Szegeden az egyetem ingyenszállást biztosított, Kolozsváron nem. A kincses városban megpályázták a szállásra az összeget, és így próbálták megoldani a cserekapcsolatot. Ez azonban egyre nehezebben ment, ezért próbálkoztak az egyetemen ingyenszállásért, de kérésüket elutasították, mivel a két egyetem közti szerződésben nem szerepelt a diákcsere ilyen támogatása. Ígéretet kaptak, hogy a szerződés megújításakor ez belekerül, és akkor megoldható lesz.
Alighogy elfoglaltam az új tisztségemet, sorra került az új szerződés megkötése, amely már elő volt készítve, tehát annak megfogalmazásában nem vettem részt, de benne volt a diákcserék anyagi támogatása. Rögtön meg is kerestek az áthallgatások szervezői, és sikerült elfogadtatni a vezetőségi gyűlésen a kérésüket. Azután minden félévben jöttek hallgatók Szegedről, de akkor már egyből a gazdasági igazgatóval intéztem az ingyenelszállásolást, hivatkozva az első jóváhagyásra a szerződés alapján. Négy év alatt két gazdasági igazgató volt, és mindegyikkel jó kapcsolatom volt, így könnyű volt elintézni. Egyszer előfordult, hogy túl korán jöttek a szegediek, amikor a külföldi diákok számára fenntartott kollégiumban még tartott az őszi felújítás, ezért minden használható szoba foglalt volt.
A gazdasági igazgató azt mondta, hogy megpróbál valamilyen megoldást találni, és másnap közölte, elszállásolja őket az egyetem szállodájában, amely külföldi tanároknak volt fenntartva. A szegedi diákok először azt hitték, hogy Kolozsváron minden diák ilyen kollégiumban lakik, és el voltak bűvölve, de aztán megmagyaráztuk, hogy ez kivételes eset volt.
Egyeztetés a magyar karokról
2000 és 2004 között, amikor rektorhelyettes voltam, az RMDSZ nem volt kormányon, csak kívülről támogatta az akkori szocialista kormányt. Minden évben kötöttek egy protokollumot, amelyben rögzítették, hogy az RMDSZ milyen feltételekkel támogatja a kormányt. Minden év végén elemezték az eredményeket, és mindig úgy ítélték meg: annak ellenére, hogy sok minden nem teljesült az előző évi protokollumból, érdemes újat kötni. Minden évben szerepelt a protokollumban valamilyen általános formában a magyar nyelvű felsőoktatás támogatása, és azon belül a Babeş–Bolyain folyó magyar nyelvű oktatás. A 2003-as megegyezés szó szerint tartalmazta a magyar karok létrehozását a BBTE keretében. Az egyetem magyar tisztségviselői már addig is több anyagot eljuttattak a RMDSZ vezetőihez, amelyben vázolták elképzeléseiket.
Én, a protokollumra hivatkozva, többször is szorgalmaztam, hogy személyes találkozón beszéljük meg a teendőket. Végül Markó Béla elfogadta, hogy egy néhány (ne túl sok – mondta) tanárral találkozzék. A kolozsvári Majális utcai RMDSZ-székházban találkoztunk, részünkről talán hatan voltunk, ebből öt egyetemi tanár és a Bolyai Társaság elnöke, Wanek Ferenc. A RMDSZ részéről Markó Béla, és talán Kötő József (vagy Nagy F. István, már nem emlékszem pontosan). Elmondtuk, hogyan képzeljük el a magyar karokat, Markó Béla is elmondta a megvalósítás nehézségeit, de a reménykedést is. Ezután átnyújtottuk írásban is mindazt, amit elmondtunk. Markó Béla elmondta, hogy a kérdéssel politikai szinten Borbély László alelnök foglalkozik, akit be is hívott az irodába, hogy átadja neki a tőlünk kapott dossziét. Borbély László bejött, mindannyiunkkal kezet fogot, átvette a dossziét, megköszönte, és kiment.
Ez a furcsa viselkedés eszembe juttatott egy hasonlót. Wanek Ferenc egyszer másodmagával, a Bolyai Társaság részéről kihallgatást kért Fodor Gábor akkori magyar oktatási minisztertől, aki fogadta is őket. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtak, nem kérdezett semmit, majd miután átvette a részére elkészített dokumentumot, megköszönte, felállt, és kezet fogva elbúcsúzott tőlük. Hasonló érzéssel távoztak, mint mi erről a találkozóról. Ez nekem azért volt furcsa, mert addig ilyesmiben nem volt részem. Bárkivel tárgyaltam, beszélgettem vagy vitáztam egyetemi ügyekről, az soha nem volt egyoldalú beszélgetés. Ha a beszélgetőpartnert nem is érdekelte az ügy, legalábbis udvariasságból feltett egy-két kérdést, elmondott egy együttérző mondatot. Emlékszem, hogy amikor 1990-ben a Bolyai Társaság részéről egy hasonló bizottsággal kihallgatáson voltunk Mihai Şora tanügyminiszternél, annak ellenére, hogy semmit sem ígért, mégsem távoztunk csalódottan, hisz párbeszédet folytattunk a témáról. Nemcsak mi beszéltünk!
Markó Béla kérésére sikerült megszervezni egy találkozót And­rei Marga rektorral 2003 áprilisában, hogy egyeztessenek a magyar karok ügyében. Az RMDSZ akkori elnöke részt vett egy szo­vátai pedagóguskonferencián, és Marga hajlandó volt ellátogatni a konferencia utolsó napjára, hogy találkozhassanak. Marga néhány rektorhelyettessel és Szamosközi Istvánnal, a pszichológia kar dékánhelyettesével érkezett Szovátára. A megbeszélésre egy emeleti teremben került sor, ahol négyszemközt beszélgettek. Alig telt el öt perc, amikor a folyosón összefutottam Nagy F. István oktatási alelnökkel, aki elfehéredett arccal csak annyit mondott, hogy baj van, mert már be is fejezték a megbeszélést. Margáék ebédre még ott maradtak, majd hazamentek Kolozsvárra. Délután mi, a konferencia résztvevői is hazautaztunk. Nekem sem Markó Béla, sem Marga nem mondott semmit a megbeszélésről, de tisztában voltam az ott történtekkel, hisz jól ismertem Margát. Ő minden bizonnyal azt válaszolta Markónak, hogy személyesen nem ellenzi a magyar karokat, de azokat a szenátus nem szavazza meg, ellenben amennyiben a minisztérium talál erre megoldást, ő nem fog ellenkezni. Tehát átpasszolta a labdát a minisztérium térfelére.
Körülbelül ezzel egy időben Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke arra kért, hogy írjunk egy kérést a kormánynak címezve, amelyben kérjük a magyar karok létrehozását, és azt írjuk alá néhányan a magyar tagozat tisztségviselői közül. De ezt kezeljük bizalmasan! Néda Árpád rektorhelyettes-kollégámmal összehívtuk a magyar dékánhelyetteseket, tanszékvezetőket, megmondtuk, mi a kérés, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem éppen rendes módja a dolgok megoldásának, főleg, hogy a kérés bizalmas kezelésére kértek, de mivel mi már többször próbálkoztunk helyi szinten a karok létrehozásával, és mindig elutasítás volt az eredmény, nyugodtan megtehetjük, hogy egyből a kormányhoz fordulunk. Kértük, hogy természetesen csak az írja alá, aki egyetért ezzel. Mindannyian vállalták, így tizenegyen írtuk alá.
A bizalmas kezelésnek az lett a vége, hogy nemsokára a tanügyminiszter levelet írt a rektornak, mellékelve a mi, kormánynak címzett kérésünket, és arra kérte, hogy találjon megoldást. A rektor közölte a miniszter levelét – a miénkkel együtt – az egyetem információs közlönyében (Buletin informativ), amely abban az időben általában havonta jelent meg, és főleg Marga utazásairól, tárgyalásairól, kitüntetéseiről szólt. Érdekes módon senki sem vádolt bennünket azzal, hogy a szenátust megkerülve folyamodtunk a kormányhoz. Ellenben Szamosközi István felelősségre vont, hogy őt miért hagytam ki, hisz ő is aláírta volna. Azt válaszoltam, hogy gyorsan kellett cselekedni, és nem értem el. Ez persze nem volt igaz, készakarva hagytam ki, hisz Marga közeli barátja volt. Tudok olyan esetről, amikor egy hétvégén ő maga vitte el autóval a rektort Bécsbe.
Ezután sok-sok vita, veszekedés volt a karok miatt. A 2004-es választások után Marga megnyugodhatott, mert az új rektorhelyettesek (Salat Levente és Nagy László) nem támogatták feltétel nélkül a magyar karok létrehozását. Az újságnak Salat Levente azt nyilatkozta, hogy „az RMDSZ és a kormánypárt közötti egyezség értelmében létrehozandó magyar karok ötletét nem tudja támogatni, mivel az a szakértők feje fölött jött létre.”
Ezzel nemcsak az egyetem magyar tanárainak (ha nem is túlnyomó, de) többségével, hanem az RMDSZ vezetőivel is szembe ment. Ez a viselkedés egyenesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyet már nem tudtak kezelni, és 2006 novemberében mindketten lemondtak. Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok, BKB-vezetők5 „polgári engedetlenség”-szerű akcióit sem ők, sem az egyetem román vezetősége nem tudta kezelni. A román vezetőség (a többség diktatúrájához szokott emberek) csak a drasztikus megoldást tudták elképzelni: az egyetemről való kizárást. Ezt azonban már a magyar rektorhelyettesek sem tudták elfogadni, és lemondtak tisztségükről. Később Nagy László visszavonta lemondását, Salat Levente azonban nem hátrált meg.
Amikor 2005 őszén a BKB Erdély több városában tüntetést szervezett a Bolyai-egyetemért, Kolozsváron a BBTE épülete előtt tartották meg a tüntetést október 17-én, hétfő délután. Két nappal előtte, szombat délelőtt a matematika és informatika kar prodékáni irodájában voltam, amikor telefonáltak a rektori hivatalból, hogy mivel a dékán nem érhető el, menjek helyette 12 órára a rektoriba vezetőségi gyűlésre. Itt egyetlen napirendi pont volt: meg kellett szavazni egy tiltakozó közleményt, amely elítéli a hétfőre tervezett tüntetés kezdeményezőit, megbélyegezve a „szeparatista törekvéseket”. Többen hozzászóltak a szöveghez, én is.
Azt mondtam, hogy nem kell semmilyen közleményt kiadni, a véleménynyilvánítás szabadsága mindenki számára biztosított. A szavazáskor egyedül voksoltam a nyilatkozat ellen, a többiek mind megszavazták, köztük öt magyar kolléga is (az Erdélyi Napló okt. 18-i száma a nevüket is közli). Magyari Tivadar (későbbi rektorhelyettes) az újságíró kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem vett részt a szavazáson. Az lehet, hogy egyszer sem emelte fel a kezét, ennek ellenére megszavazta, mert a teremben volt végig, és a szavazás után Nicolae Bocşan rektor bediktálta a jegyzőkönyvírónak, hogy egy ellenszavazattal (és itt bediktálta a nevemet), minden jelenlévő megszavazta a nyilatkozatot.
Ahogy az RMDSZ könnyebbnek látta a magyar karok megvalósítását az önálló egyetem helyett, úgy az egyetem magyar vezetősége 2004 után inkább külön magyar tanszékeket szándékozott létrehozni a magyar karok helyett. 2005 tavaszán arra kértek, hogy ahol úgy gondoljuk, van lehetőség magyar tanszék létrehozására, próbáljuk előkészíteni az anyagot, de egyelőre kezeljük ezt bizalmasan. Én elkészítettem és továbbítottam egy magyar informatika tanszék dokumentációját, minden megvolt, egyedül a kari tanács jóváhagyása hiányzott. Egyszer szólt az egyetem magyar titkárnője, hogy kellene a kari jóváhagyás.
Ezen elcsodálkoztam, hisz azt nem lehet megszerezni „bizalmas kezeléssel”. Azelőtt azt hittem, hogy van valamilyen egyezség a rektorral ezen tanszékek létrehozására, de kiderült, hogy nincs. Kénytelenek voltunk kari tanácsi engedély kérni. A szeptemberi kari tanács ülésén elhalasztották a döntést, a decemberin valójában elutasították, formailag azonban ismét halasztottak. Én ekkor mondtam le dékánhelyettesi, a kari magyar tagozat vezetői pozíciómról és szenátusi tagságomról. Hirtelen elhatározás volt, megírtam egy rövid román nyelvű lemondást (sajnos nem indokoltam meg az okát), írtam egy magyar nyelvű nyilatkozatot, amelyet feltettem a honlapomra, kikapcsoltam a telefonomat, és hazamentem. A november 19-i nyilatkozat így szólt:
„Azonnali hatállyal lemondok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen viselt tisztségeimről, azaz a Matematikai és Informatikai Kar dékánhelyettesi funkciójáról, a kari tanácsi, valamint a szenátusi tagságról.
Már régóta nem éreztem jól magam abban a közegben, amelybe ezek a tisztségek kényszerítettek, de az utolsó csepp a pohárban azt volt, hogy december 15-én a sajtóban megjelent a rektor és a dékán úr aláírásával az a nyilatkozat, hogy az általam javasolt új informatika tanszéket a tanári tanács nem leszavazta, hanem csupán elhalasztotta a döntést május 1-jéig. Ez még formálisan is csupán részben igaz, hisz a javaslatot véleményező bizottság három pontban kifejezi azt a véleményét, hogy ezt a tanszéket nem lehet létrehozni (1, az új tanszék átfedi a jelenlegi struktúrát, mivel ugyanazon tárgyak több tanszékre kerülnének, 2, nincs jól körülhatárolt kutatási tematika, 3, mivel magyarul tanítandó tárgyak szerint szerveződik, nem felel meg a törvényes követelményeknek), és csupán a negyedik pontban javasolja, hogy az egész tanszéki struktúra átszervezésekor térjünk vissza a kérésre. A tanári tanács gyűlésén a hozzászólok határozattan ellenezték az új tanszék megalakítását. A vélemények teljesen megegyeztek a szeptemberi gyűlésen elhangzottakkal, amikor tényleg elhalasztottuk a döntést december közepéig.
Úgy érzem, hogy ez a fajta alulról való építkezés, amelybe a magyar tagozat vezetői belesodortak, nemcsak eredménytelen, de fölöslegesen mérgezi a kollégák közti viszonyt. A magyar tagozat vezetését ez éppen a saját elképzelése ellen fordítja, amelynek alapja a multikulturalizmus, a barátság ápolása, úgy gondolván, hogy a lassú (szerintük ez a radikális ellentéte!) változások segítik leginkább ezt. A rosszul előkészített akció, amely bennünket abban a hitben tartott, hogy létezik valamiféle egyezség az egyetem legmagasabb vezetői szintjén a tanszékek létrehozásáért, tökéletes káoszt eredményezett. A magyar tagozat vezetői minden alkalmat megragadnak, hogy nyilvánosan megbélyegezzék azokat, akik más véleményen vannak (Európa-ellenesek, gerillaharcot folytatnak stb.), és nem veszik észre, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetet éppen az okozta, hogy véleményükkel, elképzeléseikkel szembe helyezkedtek mind a magyar tanárok többségének a véleményével, mind az érdekvédelmi szervezetünk politikusainak a véleményével. Nem tudok olyan esetről, a legrosszabb időkből sem, amikor a magyar vezetők ennyire ellenségesen viselkedtek volna azokkal szemben, akiket képviselniük kell.”
A sajtó szereti a szenzációt. Ez a lemondás, és a magyar kollégáim csatlakozása (ők is lemondtak a kari tanácsi tagságukról) napokig hírként szerepelt. Amikor 2008-ban átmentem a Sapientiára, előtte pedig Bodó Barna (aki a BKB elnöke volt), az semmilyen hírként sem szerepelt a sajtóban. Gondolom, részben azért, mert csak később szereztek róla tudomást, részben mert nem látványos lemondással párosult.
Miután a dékán megbeszélést folytatott a kar magyar oktatóival, ahol közvetve beismerte, hogy a rektor vette rá azon bizonyos nyilatkozat aláírására, amelyben Kovács Lehelt hamisan vádolták, és kilátásba helyezte a lemondását az ügy miatt, úgy döntöttünk, hogy részben visszakozunk. Én megtartottam a dékánhelyettesi funkciómat, a kollégák sem bojkottálták a kari tanácsot. Később ezért is megkaptam egyes (nem kari) kollégáktól, hogy „hát persze, lemondott az ingyenes funkciókról, és megtartotta a fizetéssel járót”. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkozunk! Nekem sem akkor nem jutott eszembe a pénz, amikor lemondtam a dékánhelyetteségről, sem amikor visszavontam a lemondást.
A lemondáskor szegény kari főtitkárnőnek többletmunkát adtam (persze, erre sem gondoltam), mert ahogy leadtam a lemondó szövegemet, futnia kellett a rektoriba, hogy visszavegye a prémiumra javasoltak listáját, hogy engem kicseréljem másra (nyilván a dékán utasítására).
Azt a bírálatot viszont, hogy a szenátusi tagságról nem kellett volna lemondani, jogosnak érzem. De nem kívántam részt venni az akkori színjátékban! Persze, ha maradtam volna, akkor elmondhattam volna a véleményemet olyan fontos esetekben, mint a Hantz Péter és Kovács Lehel kizárása az egyetemről. Előre azonban nem tudhattam, hogy lesznek olyan esetek, amikor érdemes legalább véleményt mondani. Ebben az időben Andrei Marga az egyetem elnöke volt, nyíltan nem szólt bele a minket érintő egyetemi vitákba, hagyta Nicolae Bocşan rektort, hogy „oldja meg a problémákat”, persze háttérből irányítva őt.
A lemondásom után Bocşan oly módon támadott engem, hogy a magyar kollégák felháborodva írtak egy levelet, amelyet mintegy harmincan írtak alá (Szabadság, 2006. január 27.), és amelyben a védelmemre keltek. Itt nemcsak a személyemről volt szó, hanem az elvről, hogy ha a rektor igazságtalanul vádol valakit, akkor ki kell állni mellette. Ahogy tudom, csak egyetemi tanárokat és docensek kértek fel aláírásra (őket nehezebb „kikezdeni” alapon), de voltak mások is, akik alá merték írni. Ez számomra megható volt, és annak ellenére, hogy eddig soha nem mondtam meg annak a két aláírónak ezt, mindig nagy tisztelettel gondolok rájuk, és természetesen a kezdeményezőre is.
Még abban a 2006-os évben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Neumann-plakettel tüntetett ki. A diplomának volt egy angol nyelvű fordítása is, amelyet szépen lemásoltam, betettem egy borítékba, és megkértem a titkárnőt, hogy adja át a rektornak. Szerettem volna látni az arcát, amikor kibontja a borítékot, majd amikor bedobja az egészet a szemétkosárba!
Jegyzetek: 16 Vincze Mária (1942) közgazdász, egyetemi tanár.
17 Muzsnay Csaba (1939) vegyész, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja.
18 Az 58 év túlzás, mivel Bolyai János 1802. december 15-én született, és 1860. január 27-én halt meg, tehát alig egy hónappal élt többet 57 évnél.
19 Wanek Ferenc (1944) geológus, egyetemi oktató, a Bolyai Társaság alapító tagja, titkára, alelnöke, majd 1998–2005 között elnöke.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

Bölcs diákok országos vetélkedője
Szeretem, hogy magyar vagyok
Feladatunk az erdélyi magyarok színes múltjának, jelenének, értékteremtő hozzájárulásának széleskörű megismertetése a fiatalok körében, hiszen: ha nem járulunk hozzá szülőföldünk berendezéséhez, eltávolodhatunk tőle. Nem szabad elidegenednünk szülőföldünktől akkor sem, ha mások idegenekként tekintenek ránk benne – tolmácsolta Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének szavait Márton Kata, az Alapítvány munkatársa a Bölcs diákok – országos vetélkedő sajtótájékoztatóján október 13-án, kedden. A hatodik alkalommal útnak induló eseménysorozat a Szeretem, hogy magyar vagyok címet viseli.
„A teljes tanévet felölelő interaktív verseny célja a tanulók olvasási készségének fejlesztése, de elősegíti az egyes tudományok szakterületeiről származó információk közötti összefüggések felismerését is” – fogalmazta meg a Bölcs diákok feladatát Kandó Noémi programkoordinátor. Rámutatott: a verseny az interdiszciplinaritásra törekszik, de szerepének tekinti az iskolások kitartásra, csapatmunkára és összefogásra való nevelését is.
Idéntől a szervezői csapat az RMDSZ kulturális főosztályával is bővült. Márton Kata ennek kapcsán hangsúlyozta: éppen ezért a versenyfeladatsora 2015-től műemlékvédelmi, épített- és szellemi örökséghez kapcsolódó feladványokat is tartalmaz. Az Alapítvány munkatársa elmondta, a győztesek jövő nyáron ismét élménytáborban vehetnek részt, ahol az Örökségünk Őrei díjazott csapatát is vendégül látják.
„Épített örökségünknek akkor van haszna, értelme, ha üzenetet fogalmaz meg a fiatal generáció számára is. Nem hiszem, hogy örökségünkre múzeumi-, netán száraz tananyagként kellene tekinteni, ellenben: úgy kell hasznosítanunk, hogy gyermekeink érzékenysége által kortársunkká tudjon válni” – vázolta az Örökségünk Őrei program célját az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, Hegedüs Csilla. A gyermekek teljesen új, interaktív módon, kíváncsian álltak a feladathoz, ami azt is bizonyítja: a felnövő generáció éretten tudja kezelni az értékek védelmét, odafigyel azokra, átörökíti – ezt a szemléletet szeretné meghonosítani a kulturális főosztály a bölcs diákok körében is.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő ötletgazdája a sajtótájékoztatón elmondta: háromfős, 9–13. osztályos diákcsapatok jelentkezését várják. „A feladatok struktúrája hasonló az előző évekéhez: kérdéseink több tudományágat érintenek, szerves összekapcsolásuk által játékos feladatokat fogalmazunk meg” – tette hozzá, kiemelve: az első forduló október 26-tól indul.
Kádár Magor, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének vezetője és Kovács Gábor, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának kutatója kiemelték, a Bölcs diákok verseny híd szerepét tölti be az egyetem és a középiskolák között. „Ami számunkra annál is izgalmasabb: az idei téma, az erdélyiség identitásának kérdése. Kíváncsiak vagyunk, hogy bölcs diákjaink milyen erdélyi értékekre figyelnek fel, melyeket tartanak fontosnak, hogyan látják, ezek közül melyek tudnának márkaként működni” – összegzett Kádár Magor.
A 6. Bölcs diákok – országos szintű vetélkedő az RMDSZ Kulturális Főosztályának, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézetének, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének, a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának, valamint a BBTE Történelem–Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézetének közreműködésével jön létre. További részletek: http://www.bod.communitas.ro/
Nyugati Jelen (Arad)

Megperzselődhet a Fidesz az RMDSZ által? Meg bizony!
Sokan értetlenséggel fogadták Tőkés László legutóbbi Hírtévés interjújában foglaltakat, s azt különösen, hogy a Fideszt „megperzselheti” az RMDSZ-szel való kapcsolata, utóbbi korrupciós ügyei miatt.
Egyébként az interjú legtöbbet idézett mondatai, miszerint az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt kapcsolatának rendezési előfeltétele, hogy a Kelemenék ne árulják el a Fidesz nemzetpolitikáját, vagy, hogy meg kell találni a mamutpárttal a modus vivendit, de nem kell erőltetni az összefogást, lényeglátó, aligha vitatható kijelentések.
Ami a megperzselődést illeti, az RMDSZ soha nem volt teljes egészében, egyöntetűen az Orbán Viktor által 1998-ban meghirdetett határok feletti magyar nemzetegyesítés híve. Idézhető megannyi állásfoglalás kisebb-nagyobb vezetőktől, akik a státustörvény ellen beszéltek, de még a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében és a határon túli magyarságnak biztosított szavazati jog kérdésében is voltak disszonáns, ellenző hangok. Utóbbival kapcsolatban még Markó Béla is kételyeit fejezte ki, aki bár nem elnöke már az RMDSZ-nek, de befolyása mindmáig tagadhatatlan. 
Ezen kívül ott van megannyi kiszólás, mely illetéktelen beavatkozásnak tünteti fel azt, ha egy anyaországi politikusnak véleménye, netán aktív szándéka van erdélyi „belpolitikai” kérdésekben. Holott az egységes nemzetben való gondolkodás, a Kárpát medencei prizma, a „minden magyar felelős minden magyarért” Szabó Dezsőhöz kötődő elve egyszerűen összeegyeztethetetlen ezzel a szemlélettel, egy magyar Torontóban éppen úgy véleményt formálhat egy felvidéki kérdésben, mint egy délvidéki magyar erdélyi problémákban vagy egy erdélyi az anyaországi közélet kérdéseiben.
Hadd idézzek okulásul egy esetet, mely ugyan kereken húsz esztendeje történt, de mely híven ábrázolja az RMDSZ vezetésének viszonyulását a határokon átívelő magyar reintegráció kérdéséhez.
1996 elején a Fidesz egy erdélyi közéleti személyiséget (konkrétan Szőcs Gézát) javasolt megválasztani egy magyar közjogi pozícióba (konkrétan a Duna tévé kuratóriumát ellenőrző testületbe). Olyan helyre, melyre minden párt maga tehet javaslatot, s abba senki nem szólhat bele. Markó Béla ahelyett, hogy üdvözölte volna ezt a nemzetegyesítő, határon átnyúló, eladdig ismereteim szerint precedens nélküli gesztust, levelet írt a magyar országgyűlés elnökének, Gál Zoltánnak, azt kérve, hogy a parlament ne szavazza meg Szőcs Gézát eme tisztségbe, mert nem konzultáltak a jelölés előtt vele, Markó Bélával. Mintha legalábbis ő lenne általános gyám akkor még másfél millió magyar felett s az ő ellenjegyzése kellene ahhoz, hogy bárki erdélyit tisztségbe emeljenek az anyaországban. A tragikomikus gesztus nem érte el a céljáét, Szőcs Gézát a magyar parlament nagy többséggel megerősítette a szóban forgó pozícióban.
Markóék nem elégedtek meg ennyivel.
A Fidesz küldöttsége épp akkor tett egy nagyobb körutat Erdélyben, Takács Csaba és Markó Béla a sajtó nyilvánossága előtt lemondta a velük megbeszélt találkozót, Takács nyíltan rá is mutatott az okra (Szőcs Géza jelölésének ügyére), majd néhány nap elteltével „megenyhültek” és mégiscsak fogadták a Fidesz-delegációt.
Ez az eset is fényesen igazolja, hogy egyáltalán nem lát Tőkés László rémeket, és hogy bizony nagyon is megperzselődhet a nagyobbik kormánypárt, ha túl közel engedi magához az RMDSZ-t.  Az RMDSZ vezetését az önérdek mozgatja, addig, amíg a Fidesz érdekeltté tudja tenni a csúcsvezetést a jó viszony fenntartásában, úgy, hogy ezzel az RMDSZ bukaresti számításait ne húzza keresztbe, addig minden rendben lesz a Fidesz-RMDSZ viszonylatban.
Mihelyt viszont a kenyéradó gazda köreit – például a következő román kormányzati partnerek elképzeléseit – megzavarja a Fidesz nemzetpolitikája, akkor nem kétséges, hogy Budapest és Bukarest közül az RMDSZ vezetés melyik fővárost fogja választani.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//erdelyorszag

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Mire költik az erdélyi magyarság pénzét? Publikáljuk az RMDSZ beszámolóit
2009 óta az RMDSZ a magyar közösségnek járó támogatás kezelőjeként összesen több, mint 28 millió eurónyi költségvetési támogatást kapott a román kormánytól. Ennek az összegnek egy kisebb részét nyilvános pályázatokon osztják szét különféle közösségi programokra, könyvkiadásra és médiaorgánumok támogatására. A többi pénz sorsa nem volt ismert eddig.
Két nagy kartondobozban legalább fél köbméternyi papírt hoznak ki március 14-én a Victoria palota egyik hátsó bejáratánál levő olvasóterembe az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (Departamentul Relaţii Interetnice, DRI) munkatársai: ezek azok az indoklások, melyeket az RMDSZ 2009 óta elküldött a költségvetési támogatást folyósító hivatalnak.
Fényképezőgépet, telefont leadjuk, leülünk egy mágneses kapu mellett levő asztalhoz, és munkához látunk: a DRI-vel való megegyezés értelmében egy munkanapunk van arra, hogy a dokumentumokat átnézzük, kijegyzeteljük, és esetleg egy kis részükről másolatot kérjünk.
A kezdeti lelkesedésünk azonban csakhamar alábbhagy: a mappákat lapozgatva kiderül, hogy ezek a beszámolók sem nyújtanak részletes és teljes képet arról, hogy mire költi az RMDSZ azt az évi 18-20 millió lej (napi árfolyamon 4-4,5 millió euró) közpénzt, amit az erdélyi magyarság támogatására folyósít Bukarest, és melynek elköltéséről az RMDSZ honlapján egy szót sem lehet találni.
Beszkennelni túl nagy munka
Az első, RMDSZ beszámolóinak a kiadását kérő adatigénylést 2016 januárjában küldtük el – ekkor még úgy tűnt, a DRI fénymásolva elküldi az összes dokumentumot, ahogy kértük. Később aztán értesítettek, lehetetlent kérünk: a hivatalnak nincsen erőforrása arra, hogy ekkora volumenű munkát elvégezzen.
Némi huzavona után sikerült megegyezni abban, hogy a dokumentumokhozhozzáférést biztosítanak a kormány székhelyén – így egy napunk volt arra, hogy a DRI hivatalnokainak a segítségével a két kartondoboznyi anyagból kikeressük a minket érdeklő információkat.
És bár a teljes dokumentumcsomó feldolgozása nem sikerült, az mégis kiderült, hogy:
– a nyílt pályázatok mellett a Communitas Alapítványnak van egy nem nyilvános pályázati kerete, ahova meghívásos alapon nyújthatnak be pályázatot RMDSZ-hez közel álló civil szervezetek;
– a költségvetési támogatás tekintélyes része székházak fenntartására – rezsiköltségekre, karbantartásra és javításra – megy;
– szintén nagy tételnek számítanak a személyi kiadások: az RMDSZ alkalmazásában levő személyek száma 2009 óta több mint duplájára nőtt, fizetésük sokszor messze fölötte van az átlagfizetésnek;
– az utóbbi években az RMDSZ egy sor felső-középkategóriás autót, valamint néhány nagy értékű ingatlant vásárolt – ezek egy része szolgálati lakás.
De miről is van szó?
A kormány 1994 óta éves támogatásban részesíti a Románia területén élő, hivatalosan elismert 19 kisebbséget, így segítve őket abban, hogy hagyományaikat, kultúrájukat ápolják.
A pénzt a Kormányfőtitkárság költségvetéséből folyósítják a Kormányfőtitkárság keretein belül működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalán keresztül. A támogatást egy, a kisebbséget képviselő szervezet kapja – az erdélyi magyarság esetében 2009 óta ez a szervezet az RMDSZ.
Az idők során a támogatás, illetve annak kezelése számos vitát okozott az erdélyi magyar közösségben.
Kezdetben, az 1996/27-es párttörvény megjelenése előtt ezt az összeget az RMDSZ kezelte, mely az elosztásba bevonta a civil szféra képviselőit is. A párttörvény megjelenése után azonban az RMDSZ-nek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) kellett megjelölnie a pénz kezelőjeként, különben nem kaphatott volna politikai alakulatként támogatást.
Miután az EMKE maga kérte a pénzosztás feladatának átadását tekintettel az egyre gyarapodó tevékenységre és a más területeken is meglevő adminisztrációs kötelezettségekre, 2003-tól az RMDSZ a Communitas Alapítványt nevezte meg a költségvetési támogatások elosztójaként.
Már a Communitas-időkben is titkolózás folyt
A pénzosztás már a kétezres évek elején is meglehetősen homályos kritériumok szerint történt. Erről először a Transindex Disputa fórumábankezdtek el beszélni, azután a Krónika írt több tényfeltáró anyagot a Communitas-pénzekről.
Kiderült például, hogy a Communitas kuratóriuma és az RMDSZ akkori csúcsvezetése között számos átfedés volt, illetve a Communitas fizetési listáin szerepelt egy sor RMDSZ-politikus és alkalmazott (ez elvben tiltott pártfinanszírozásnak számított).
Szintén a Krónika érdeme az, hogy Takács Csaba, az RMDSZ akkori ügyvezető elnöke nyilvános beszámolót kellett tartson a Communitas pénzügyeiről (a fontosabb krónikás anyagok itt letölthetők).
A kétezres években, míg az erdélyi magyarságnak járó támogatást a Communitas-nak folyósították, az RMDSZ pártként vett fel költségvetési támogatást (a Kormányfőtitkárság kimutatása itt).
2009-től az RMDSZ lemondott a pártoknak járó támogatásról, és átvette a kisebbségnek járó támogatás kezelését. A Communitas Alapítvány funkciója ezentúl az, hogy az RMDSZ által rendelkezésére bocsátott keretet – jobban mondva annak egy részét – nyílt pályázaton kiosztja.
Anyagunk erre a 2009-2015-ös időszakra fókuszál, azért, mert erről a periódusról gyakorlatilag semmilyen lényegi információval nem rendelkezünk – sem az RMDSZ, sem pedig az erdélyi magyar sajtó nem közölt erről részleteket.
2000-2007 között az RMDSZ-nek politikai pártként folyósítanak támogatást;
2008-ban az RMDSZ nem kap támogatást;
2009-től az RMDSZ lemond a politikai pártoknak járó támogatásról, és megkapja azt a kisebbségi szervezeteknek járó összeget, melyet addig a Communitas Alapítványnak folyósítottak;
20-25%-át osztják ki jelenleg nyilvános pályázaton ennek a pénznek.
Az RMDSZ vagy az erdélyi magyarság pénze ez?
Régóta vita folyik arról, hogy kié ez a pénz. Azé a szervezeté, melyet a kormányhatározat nevesített, vagy pedig az erdélyi magyar közösségé, a Communitas, illetve jelenleg az RMDSZ pedig csak kezeli és elosztja azt? Az elsőre szőrszálhasogatásnak tűnő vitának nagy tétje van: amennyiben ez a pénz az RMDSZ-nek alanyi jogon jár – ahogy azt az RMDSZ vezetése állítja –, abban az esetben lehet érvelni amellett, hogy az RMDSZ saját belátása szerint dönthet a pénz felhasználásáról, és kizárólag a DRI, a Kormányfőtitkárság, valamint a közpénzek elköltését ellenőrző állami szerveknek tartozik elszámolással.
Amennyiben azonban a pénzt a kormány a magyar közösségnek szánta, az RMDSZ pedig csak egy jogi személyiség, mely ezt a pénzt kezeli, akkor az RMDSZ-nek minimum morális, ha nem törvényes kötelessége az erdélyi magyarság fele is részletesen beszámolni arról, hogy mire költi ezt a költségvetési támogatást.
Az RMDSZ csak kezeli ezeket a pénzeket
Egy kormányhatározat mellékletében feltűnő magyarázatból egyértelműen kiderül, hogy a második értelmezés a helyes. A 396/2009-es kormányhatározat függelékében először nevesítik az RMDSZ-t, mint annak a pénzösszegnek a kedvezményezettjét (beneficiar) és kezelőjét (gestionar), melyet az állami költségvetésből irányoztak elő a magyar kisebbségnek. A passzus:
Uniunea Democrată Maghiară din România este beneficiara şi va gestiona sumele alocate de la bugetul de stat minorităţii maghiare din România, începând cu cele aferente lunii martie 2009.
Ebből világos, hogy a pénzt a magyar kisebbségnek szánják, az RMDSZ pedig csak kezelője az összegnek.
„Ebben a támogatásban azok a kisebbségi szervezetek részesülnek, amelyeknek képviseletük van a Parlamentben. A kisebbségi pénz célja az identitást megőrző – a parlamenti kisebbségi szervezetek által lebonyolított – programok támogatása, valamint az adott szervezetek működésének biztosítása. A kisebbségi támogatás «haszonélvezője» az RMDSZ, hiszen mint közösség nem lehet támogatásban részesülni (ki kapja, ki költhet, hogyan, mikor, kié a felelősség, stb.) a jogrend alapvető szabályai szerint. Tehát a pénz az RMDSZ-é mint a magyarságot a Parlamentben képviselő szervezeté, és az RMDSZ egyedüliként a kisebbségi szervezetek körében úgy döntött, hogy ebből nemcsak saját programjait és működését, hanem évente ezres nagyságrendben közösségi programokat is finanszíroz” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek ezzel kapcsolatban Kovács Péter. Az RMDSZ ügyvezető elnökével készült interjút külön fogjuk megjelentetni.
Nem költhetnek bármire
De vissza a Kormányfőtitkárság által nyújtott támogatásra: ezt a pénzt a kedvezményezettek nem költhetik bármire. A kormányhatározatok, illetve a DRI és a kedvezményezettek közötti protokollumok megszabják, hogy a támogatást a székházak működtetésére és javítására, bérekre, sajtó- és könyvkiadásra, kulturális rendezvények szervezésére, ingó és ingatlan javak megvásárlására, valamint uniós pályázatokhoz szükséges önrész finanszírozására lehet fordítani.
A kedvezményezett szervezetek szükségleteik függvényében havonta hívhatnak le egy-egy pénzösszeget a számukra megítélt keretből – ezt az úgynevezett A1-es formanyomtatvánnyal tehetik meg. A lehívott pénz elköltéséről egy másik, A2-es formanyomtatványon számolnak be, szintén havonta.
Az év végén megmaradt összeg nem vész el, hanem hozzáadódik a következő évi kerethez. Évente egy további dokumentumot – az A3-as formanyomtatványt és a mellékleteit – is le kell adni. Ez tartalmazza a szervezet által elköltött, a költségvetésből származó pénz végső, éves szintű összesítését.
Mi elsősorban az A3-as nyomtatványokat és azok mellékleteit használtuk fel a munkánk során, egyrészt azért, mert ezek a kimutatások tartalmazzák a tényleges kifizetéseket, másrészt pedig terjedelmük miatt viszonylag könnyen feldolgozhatóak.
Az elszámolás? Egy A4-es oldal
EU-s vagy norvég alapos pályázatok elszámolásain edzett civilek meglepődnek majd, de ez az A3-as nyomtatvány – mely évi 4-4,5 millió euró elköltésének az összesítése illetve indoklása – valójában egy A4-es méretű oldal.
Az összesítés mellékletekkel együtt sem több egy vékonyka, körülbelül száz oldalas mappánál, ennek nagy részét is az RMDSZ által támogatott rendezvények, civil szervezetek és kiadványok több tucat oldalon történő felsorolása teszi ki.
Első pillantásra is feltűnik az A3-as mappák mellékleteit lapozgatva, hogy az RMDSZ egész nagy – akár több százezer eurós nagyságrendű – összeg kifizetését úgy indokolhatja, hogy annak célját egészen vázlatosan, egy-két szóban jelöli meg.
200 ezer euró két szóban elintézve
Ingatlanvásárlásoknál nem csatolják az A3-as nyomtatványhoz sem az adásvételi szerződés másolatát, sem pedig a telekkönyvi kivonatot. Egy bukaresti ingatlanvásárlásról például csak ennyi szerepel egy táblázatban: „Imobil Bucureşti”, valamint a vételár: 904 ezer lej (kb. 200 ezer euró).
Ingatlanok tatarozása során még utalás sincsen arra, hogy pontosan milyen munkálatokat végeztek, és hogy milyen cégekkel dolgoztattak.
Ugyanilyen vázlatos a beszámoló az autók esetében: például kiderül, hogy 2013-ban egy Škoda gépkocsira kifizettek 38 ezer lej (8500 euró) előleget, az azonban nem világos, hogy az autót később megvették-e vagy sem.
A beszámolóban pontatlanságok is vannak: az RMDSZ legalább egy, 2009-ben megvásárolt ingatlan címét rosszul adta meg, a megadott kolozsvári címen egy veteményeskert és kis fabódé áll. A kérdéses ingatlan egy másik házszám alatt található.
A Communitas bezzeg elszámoltat
Ez a lazaság azért is szembeszökő, mert például a Communitas Alapítvány nyílt pályázatain a sokszor alig pár száz, vagy pár ezer lejes nagyságrendű támogatást elnyerő civil szervezeteknek ehhez képest látványosan szigorú elszámolást kell benyújtaniuk ahhoz, hogy a megnyert összeget utólagosan megtérítsék nekik.
Sorozatunk következő, hétfőn megjelenő részében publikálunk egy, azóta feledésbe merült számvevőszéki jelentést, amely már 2009-ben utasította a Kormányfőtitkárságot, hogy tegye rendbe a kisebbségeknek járó támogatások rendszerét. Fény derül arra is, hogy miért kellett 2011-ben a Communitas Alapítvány 670 ezer eurót büntetőkamatokkal együtt visszafizessen? Sipos Zoltán
erdely.atlatszo.hu

A Magyar Nyelv Napját ünnepelték Kolozsváron
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vehette át kedden a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány közös díját a Magyar Nyelv Napja alkalmából tartott kolozsvári ünnepségen.
Az ünnepi eseményt Laczkó Vass Róbert színművész moderálta, aki felvázolta, hogy 1844. november 13-án lett hivatalos a magyar nyelv az államigazgatásban és közoktatásban, ennek emlékére nyilvánította 2011-ben a Magyar Országgyűlés ezt a napot a Magyar Nyelv Napjává. 2015. november 13-án kihirdették azt a törvényt, amely a Romániában élő magyarok anyanyelvének napját hivatalos ünnepnappá nyilvánította, így ezekre a rendezvényekre a közösség állami támogatást is kap.
Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke beszédében rámutatott: „a Magyar Nyelv Napja mindazok ünnepe, akik beszélik, ápolják, csiszolják, tanítják a magyar nyelvet, és ha szükséges, megküzdenek érte, hiszen mindannyian tudjuk: nyelvében él a nemzet.” Elmondta, ez a küzdelem nem mindig akadálymentes, de ez összeköti a szülőföldön és szerte a világon élő magyar nemzetet. A Communitas Alapítvány elnöke kiemelte, egyebek mellett ma már érvényben van a húsz százalékos anyanyelvi küszöb, szerinte kijelenthetjük, hogy ma az anyanyelvünk közjogilag jobb helyzetben van, mint közel száz évvel ezelőtt. Takács Csaba összegzésében arra biztatott mindenkit, hogy továbbra is használja és ápolja a magyar nyelvet, majd eredményes munkát kívánt a következő generációnak.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elöljáróban a jelenlévő magyarfalusi csángó magyarokhoz szólt, mint elmondta, meghatározó élmény volt számára résztvenni a település első magyar nyelvű miséjén 2008-ban. „Egy közösség ereje nemcsak abban látszik, ahogy cselekszik, hanem abban is, ahogy emlékezik. Nemcsak abban, ahogyan dolgozik, hanem abban is, ahogyan ünnepel. Ünnepelni általában hősőket, vagy azokat a nagyszerű tetteket szoktuk, amelyeket neves vagy névtelen hősök hajtottak végre. A mai nap nem kapcsolódik hősökhöz, dícső tettekhez, forradalomhoz, ezért különleges” – mondta el a szövetségi elnök.
Szerinte nem kérdés, hogy miért kell az anyanyelvet ünnepelni, hiszen úgy, ahogy a szeretteink születésnapját megünnepeljük, úgy az anyanyelvünknek is kell egy nap, amit a szeretetnek, a fontosságnak, a kötődésnek szentelünk. „A mai napon azt ünnepeljük, ami nemzetté, közösséggé tesz bennünket. Különbözhetünk ezer és ezer dologban, gondolhatunk különböző dolgokat és gondolunk is különböző dolgokat a világról, a fontos vagy kevésbé fontos problémáiról, de egy valami biztosan összeköt bennünket, ez a magyar nyelv” – mutatott rá az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor tájékoztatott, a nyelvet azok is védik, akik nem gondolják, hogy az veszélyben van, ezért a nemzeti kisebbségeknek kétszeres kihívással kell szembenézniük, hiszen az elmúlt száz évben számos példa volt arra, hogy a kisebbségek nyelvét, kultúráját, identitását, elveit támadták. Feladat magyar nyelven megszólalni, de kötelesség azt megvédeni a támadásoktól, ezek ellen pedig közösségként kell fellépni. Kiemelte: védeni kell az iskolát, az anyanyelvhasználat jogát, a kétnyelvű feliratokat.
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ 2016-ban is javaslatokat tesz az anyanyelvhasználatra vonatkozóan, azt kéri, hogy húsz százalékról tíz százalékra csökkentsék az anyanyelvhasználati küszöböt, hogy ha valahol ötezer magyar ember él, lehessen használni a magyar nyelvet. „Ez ne kegy, hanem jog, törvényes kötelezettség legyen. Élnünk is kell a jogainkkal, élni a lehetőséggel, azzal, hogy magyarul beszélhetünk, hogy magyar iskolába irathatjuk gyermekeinket, hogy használhatjuk anyanyelvünket a hivatali ügyintézésben. Egyszóval, élni a lehetőséggel, hogy magyarok vagyunk, magyarok lehetünk” – fogalmazott Kelemen Hunor.
A nyelvművelő munka elismerésére alapította az RMDSZ és a Communitas Alapítvány azt a díjat, amelyet minden évben a Magyar Nyelv Napján adnak át egy olyan romániai magyar személyiségnek vagy intézménynek, amelynek a kultúra területén kifejtett munkája a nyelvművelés szempontjából is értéket jelent. Ezzel a kitüntetéssel idén a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) munkáját méltatták.
A díjazott szövetségről Tánczos Vilmos néprajzkutató mondott laudációt. Mint fogalmazott, a szövetség 25 éve állhatatos munkával dolgozik a moldvai nyelvi asszimiláció lassításán, a nyelvi revitalizáción. A szervezet 25 településen indította be a magyar nyelv délutáni oktatását, több helyen az iskolákba is sikerült bevinnie a magyar nyelv oktatását. Több településen magyar házakat épített vagy vásárolt és alakított ki. Tánczos Vilmos megemlítette, az MCSMSZ az egyetlen szervezet, amely a magyar úton járó csángó közösséget legitim módon és hitelesen képviseli. Tevékenységét erős "ellenszélben" fejtette ki, amikor minden kis sikerért aránytalanul sok munkát kellett befektetni. Úgy vélte, a díj nemcsak a szövetség mai vezetőinek szól, hanem azoknak is, akik az elmúlt két és fél évtizedben részt vettek a szervezet munkájában.
A díj Sántha Csaba szobrász A bölcső című alkotása, és egy 20 ezer lejes pénzjutalom, amelyet Kelemen Hunor szövetségi elnök és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke Pogár Lászlónak, az MCSMSZ elnökének adott át. Pogár László köszönetét fejezte ki: az általa vezetett szervezet számára a díj erőt és biztatást nyújt az elkezdett munka folytatásához.
A kolozsvári Kaszinóban tartott ünnepi gálán magyarfalusi moldvai csángó népdal- és népmese-összeállítása, Bogdán Zsolt színművész Dsida Jenő szavalata, valamint Laczkó Vass Róbert és Szép András megzenésített verselőadása hangzott el.
Tasi Annabella
maszol.ro

"A mi nyelvünk a mi iskolánk, a mi színházunk, a mi kultúránk"
A magyar nyelv napja
Első alkalommal ünnepelték meg hivatalosan a magyar nyelv napját a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány szervezésében a kolozsvári sétatéri kaszinóban november 15- én. A két szervezet által erre az alkalomra alapított díjat idén a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének ítélték oda.
Egy éve hirdették ki a törvényt, azóta november 13-a hivatalosan is a magyar nyelv napja Romániában. Ezen a napon Erdély-szerte szerveztek ünnepi eseményeket. Takács Csaba, a rendezvényt az RMDSZ-szel együtt szervező Communitas Alapítvány elnöke a jelenlévők mellett a magyar nyelvet köszöntötte, illetve azt a zimankós novemberi napot üdvözölte, amelyet hivatalosan is ünneppé tettek. "Örömmel tölt el, hogy milyen szépen beszélik és írnak magyar nyelven, amely összeköt bennünket, mint habarcs a téglát. Összeköt szülőföldünkön és szerte a világban. Ma egyértelműen elmondhatjuk, közjogilag jobb állapotban van a nyelvünk, mint akkor, amikor az Anyanyelve magyar című könyv megszületett, közel száz esztendeje: van egy nap, amely hivatalos, amely országszerte a magyar nyelv napja" – szögezte le.
Kelemen Hunor szövetségi elnök beszédében arra emlékeztetett, hogy bár ünnepelni általában hőseinket szoktuk, vagy azokat a nagyszerű tetteket, amelyeket neves vagy névtelen hősök hajtottak végre, november 13-a azért különleges, mert a magyar nyelvet hivatalosan ünnepeljük Romániában. Míg a magyar ember számára ez a nap öröm, a közéleti emberek számára feladat és kötelesség is, kisebbségi létben pedig kétszeres kötelesség, kétszeres kihívás – mondta az elnök. "Az elmúlt közel 100 esztendőben kisebbségi létben megtanultuk, hogy a nyelv is lehet veszélyben. A nyelvet is védeni kell. Védik olyan nemzetek is, amelyek egy pillanatig sem gondolják, hogy a nyelvük veszélybe kerülhet. Akkor hogyne kellene védenie a nemzeti kisebbségnek, amelynek nyelvére, kultúrájára, identitásának ezen elemeire az elmúlt 100 esztendőben többször rátámadtak. Nemcsak magyarul szólni feladatunk, de kötelességünk is megvédeni a nyelvet, amikor és ahol megtámadják" – jelentette ki.
A szövetség elnöke szerint ezt nem is kellene ma mondani Kolozsváron, nem kellene mondani Marosvásárhelyen sem, mégis vannak olyan napok, amikor beszélni kell róla. "Beszélnünk kell arról, hogy a mi nyelvünk a mi iskolánk, a mi nyelvünk a mi színházunk, a mi nyelvünk a mi kultúránk. Van ezzel dolgunk, és lesz dolgunk a következő esztendőkben is. Ezért fogalmazunk meg olyan javaslatokat 2016-ban is, amely az anyanyelvhasználatra vonatkozik: 20-ról csökkentsék 10 százalékra az anyanyelvhasználati küszöböt, vagy legalább ha valahol él 5000 magyar ember, használhassák hivatalosan a magyar nyelvet. És ez ne legyen kegy. Ez legyen jog, törvényes kötelezettség. És élnünk kell a jogainkkal. Élnünk kell a lehetőséggel, hogy magyarok vagyunk, magyarok lehetünk" – mutatott rá.
A Communitas Alapítvány és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a magyar nyelv napján díjat ad át egy olyan romániai magyar személyiségnek vagy intézménynek, akinek/amelynek a kultúra területén kifejtett tevékenysége a nyelvművelés szempontjából is értéket jelent. Ezzel a díjjal azok munkáját méltányolják, akik kiemelkednek az anyanyelv művelésében, akik folyamatosan újrateremtik a nyelvet. Vagy, ahogyan korábban megfogalmazták: akik méltó örökösei Dsida Jenő vagy Kacsó Sándor szellemi teljesítményének. Idén a díjat a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) ítélték oda.
Pogár László, az MCSMSZ vezetője a díj átvételekor úgy fogalmazott: ez az erdélyi testvéreiktől kapott elismerés biztatást és erőt ad, hogy folytassák a munkát. "Fel kell vállaljuk, hogy mi is magyarok vagyunk, a legnagyobbtól a legkisebbig. Azt kívánom, hogy a Jóisten maguknak is az erejiket fordítsa vissza abban, hogy támogatják ezt az ügyet, támogatják a moldvai magyarokat, hisz az önök segítségével tudunk mi is megmaradni."
A szervezet tevékenységét Tánczos Vilmos néprajzkutató méltatta. A moldvai csángók élethelyzetének ismertetését követően elmondta, a moldvai csángónak nevezett etnikum Moldva magyar eredetű, római katolikus vallású népcsoportja, amelynek lélekszáma ma mintegy 180.000 főre tehető. Körükben a 19. század közepe óta erős nyelvi asszimiláció zajlik, amelynek eredményeként ma már csak mintegy 40 ezer lélek beszéli még ősei anyanyelvét. A moldvai csángó közösség ma mind nyelvileg és kulturálisan, mind pedig etnikai identitástudatát és jövőképét tekintve megosztott. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a magukat magyarnak valló moldvai csángók érdekvédelmi szervezete, amelynek célja a közösség képviselete és érdekeinek védelme. Tevékenysége ezért az identitástudat és az összetartozás erősítése, az örökölt nyelvi, kulturális, művészeti és tudományos ismeretek elsajátítása. A moldvai csángó jog- és érdekvédelem két legfontosabb sorskérdése – akárcsak az erdélyi magyarságé – a templom és az iskola, azaz az anyanyelvű vallásgyakorlás és oktatás ügye.
Az MCSMSZ égisze alatt működő "magyar házak" nemcsak az oktatást szolgálták, hanem további fontos, egy-egy csángó faluközösség egészét átfogó hagyományőrző, vallási, tudományos, egyéb kulturális vagy éppen szociális jellegű tevékenységeknek is rendszeresen helyet adtak. Tánczos Vilmos szerint"a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének ezután is el kell végeznie azt a munkát, amit kiszab rá a történelem. Úgy, ahogy eddig. Úgy, ahogy lehet" – fogalmazott, és erőt kívánt ehhez a munkához. "Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány díja nemcsak a szövetség mai tagjainak és vezetőinek szól, hanem mindazoknak, akik a szervezet nehéz és áldozatos munkájában az elmúlt két és fél évtizedben részt vettek. Az egész erdélyi magyarság részéről illessemindnyájukat köszönet, tisztelet és megbecsülés" – zárta laudációját.
Az esten egy magyarfalusi, csángó népviseletbe öltözött csoport csángó meséket és énekeket adott elő, majd a közönség megtekinthette Bogdán Zsolt színművész versösszeállítását, illetve egy részletet Laczkó Vass Róbert és Szép András Az indiánok nem hagynak cserben minket... című közös szerzői és előadóestjéből.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Veszélyben a Máramaros megyei magyarok egyetlen nyomtatott hírcsatornája: az újság befektetőket keres
A Bányavidéki Új Szó évek óta pénzügyi gondokkal küzd, és azért, hogy a Máramaros megyei magyarok továbbra is anyanyelven tájékozódhassanak a legfontosabb helyi, országos és külföldi hírekről, a hetilap befektőket keres.
Eddig legalább kétszer élesztették újjá a „klinikai halál” állapotából az újságot, egyszer a nagybányai és a környékbeli magyarok nagy mecénása, Szász György segítségével, egyszer pedig Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnökének, az RMDSZ volt ügyvezető elnökének köszönhetően.
A hetilap szabadárusítási árát ideiglenesen 1 lejjel megnövelték, de ez nem jelent hosszú távú megoldást.
„Tisztában vagyunk azzal, hogy ha a Bányavidéki Új Szó beszünteti a megjelenését, soha többé nem lesz a máramarosi magyar közösségnek magyar nyelvű lapja – ezért is kerültünk nem csak mint szerkesztőség, hanem magánemberekként is lehetetlen helyzetbe. Ezért is nehéz számunkra meghozni a döntést, hogy egy huszárvágással véget vessünk ennek az évek óta húzódó haldoklásnak” – írja közleményében a szerkesztőség.
A hetilap kiadója, a Genius Kft. kizárólag a Bányavidéki Új szó fenntartására jött létre 1990-ben, amely az egyház és az iskola melett arra törekszik, hogy összetartsa a helyi magyar közösséget.
A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten támogassa a Bányavidéki Új Szót. maszol.ro

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelv napját ünnepelték Kolozsváron
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő munka elismerésére alapított díját vehette át ma, hétfő este, a magyar nyelv napja alkalmából az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a kolozsvári Bánffy-palotában. A díjat (amely Sánta Csaba szobrászművész A bölcső című alkotása mellett egy 20 ezer lej értékű támogatást is tartalmaz) a Communitas Alapítvány részéről Takács Csaba elnök, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor elnök adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek. A 15 éves írószervezetet Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke méltatta.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő
A díjátadót ünnepi műsor követte, amely során többek között Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin olvasott fel műveiből, továbbá részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből.
November 13-át 2011-ben nyilvánította a Magyar Országgyűlés a magyar nyelv napjának, annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette azt a törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalossá, államnyelvvé tette. Romániában az RMDSZ kezdeményezésére 2015 novemberében hirdették ki azt a törvényt, amely kimondja: november 13-án Románia minden településén hivatalos úton is megünnepelhető a Magyar Nyelv Napja. Idén harmadik alkalommal került sor erre az ünnepre. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nem szabad abbahagyni: a magyar nyelv napján díjazta az RMDSZ az Erdélyi Magyar Írók Ligáját
Ünnepi köszöntőjében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt az anekdotát idézte, amikor egy idős művész a hosszú élet titkát abban látta, hogy nem szabad abbahagyni a lélegzést. Úgy vélte: a nyelv hosszú életének a titka is az, hogy nem szabad abbahagyni annak használatát.
A politikus arra figyelmeztetett, hogy a nyelv egyaránt képes alkotásra és rombolásra. Utóbbira példaként idézte, hogy az 1990-es marosvásárhelyi pogromkísérlet onnan indult, hogy valakik magyarul is kiírták, hogy gyógyszertár. Hozzátette: manapság Ukrajnát sújtja nyelvi háború.
Az E-MIL intézményét méltató Markó Béla költő elmondta, maga is a laudációra készülve keresett rá az intézmény szó eredetére és csodálkozott rá, hogy volt a magyar nyelvben egykor egy kedv, ízlés, irány jelentésű int főnév, melyből az intéz és az intézmény szavunk is ered. Markó Béla megemlítette: magyar irodalom csak egy van, magyar irodalmi élet viszont több is”, hiszen az erdélyi magyar írók többsége a romániai és a magyarországi írók szövetségének is tagja. Megjegyezte: néha úgy tűnik, hogy „Magyarországon belül is több, egymással párhuzamos irodalmi élet van és nem a sokszínűség, hanem a kizárólagosság jegyében”.
Úgy vélte, az Erdélyi Magyar Írók Ligája akár az önálló írói érdekképviseletről legyen szó, akár a magyarországi irodalmi intézményekkel való folyamatos kapcsolatról, akár a magyar–román együttműködésről, sikerrel válaszolt a kihívásokra. „Tetszik nekünk vagy sem, Erdélyben magyar értelmiséginek lenni közéleti felelősséget is jelent” állapította meg Markó Béla.
Hozzátette: az itteni intézmények többet jelentettek mindig valamiféle bürokratikus keretnél. A díjat – Sánta Csaba szobrászművész Bölcső című alkotását –, melyhez 20 ezer lej pénzjutalom is tartozik, Kelemen Hunor és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek.
Az est keretében az E-MIL alkotói – László Noémi, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin és Karácsonyi Zsolt – olvastak fel műveikből. Az ünnepség zárásaként részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Erdélyért Életműdíjat kapott Csíky Boldizsár zeneszerző
Csíky Boldizsár marosvásárhelyi zeneszerzőt, a város kulturális életének egyik legmeghatározóbb személyiségét köszöntötték péntek este a Kultúrpalota kistermében. Az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Communitas Alapítvány Erdélyért Életműdíjban részesítette a művészt, aki idén októberben ünnepelte 80. születésnapját.
Elsőként Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, az RMDSZ volt szövetségi elnöke mondott köszöntő beszédet. Elmondta, az Erdélyért Életműdíjat harmadik alkalommal adja át az RMDSZ. Első alkalommal 2015-ben Kántor Lajost, azt követően 2016-ban Egyed Ákost díjazták, most pedig Csíky Boldizsárt jutalmazták mindazért, amit Erdélyért, illetve Marosvásárhelyért tett.
„Erdélyben úgy alakult a sorsunk, hogy az erdélyi magyar alkotó nem engedhette meg magának, hogy a dolgozószobájába bezárkózzon” – fogalmazott Markó, utalva arra, hogy a művészei alkotás mellett Csíky Boldizsár is közéleti szerepet vállalt város művelődési és közéletében.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára volt 40 éven keresztül, a rendszerváltást követően pedig igazgatója. Két mandátumot töltött ki a a városi önkormányzatban a rendszerváltás után. Sokat tett azért, hogy oldja a román és magyar közösség között a ’90 márciusában kialakult feszültséget, hogy működjön a párbeszéd a két közösség között.
Csíky Boldizsár eddigi életműve épp olyan sokrétű és gazdag, mint személyisége – kezdte a méltatást Selmeczi György, aki többféleképpen is jellemezte a marosvásárhelyi zeneszerzőt. Az erdélyi szellem arisztokratájának nevezte például, ugyanakkor az erdélyi szellemi élet plebejusának is. A tehetség, a moralitás és a stílus a művész szentháromsága – mondta a méltató, az erdélyi kultúra szolgálójának nevezve az ünnepeltet, aki az erdélyi és marosvásárhelyi önbecsülést szolgálja, a közönséget is ugyanakkor, aki a kortárs zeneszerzésnek az utolsó mohikánja, őrző a vártán, nagy művész, akinek érzéke van a nagysághoz.
Gyarmathy János Magvető című kisplasztikáját végül Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke adta át Csíky Boldoizsárnak Markó Béla és Takács Csaba jelenlétében. A díjazott megköszönte a méltató szavakat, majd azokról az évekről beszélt, amikor a Kultúrpalota színpadán és próbatermein a Székely Színházzal kellett osztoznia a Filharmóniának, amikor egy-egy előadásra a második emeletről a földszintre kellett hetente lecipelniük a 700-800 kilós zongorát.
Végül Csíky Boldizsár-műveket adott elő zongorán ifjabb Csíky Boldizsár és Selmeczi György, Molnár Mária énekes, valamint a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia Fúvósegyüttese. Antal Erika / maszol.ro

„Az erdélyi szellem arisztokratája – és plebejusa”
Erdélyért Életműdíjat kapott Csíky Boldizsár
Az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány, valamint a Communitas Alapítvány által alapított Erdélyért Életműdíjat az idén a marosvásárhelyi Csíky Boldizsár zeneszerző, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia egykori művészeti titkára, majd igazgatója, a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a város kulturális életének egyik legismertebb személyisége vehette át.
A díjátadó ünnepségre péntek este a Kultúrpalota kistermében került sor, ahol a méltatók közül elsőként Markó Béla köszöntötte az idén októberben 80. életévét betöltött művészt.
– Az RMDSZ harmadik alkalommal ad Erdélyért életműdíjat egy kiemelkedő erdélyi magyar alkotónak: 2015-ben Kántor Lajost, 2016-ban Egyed Ákost díjaztuk. Nem latinul, hanem magyarul neveztük meg ezt a díjat, mert olyan alkotókat kívánunk kitüntetni, akik életművük által Erdélyért cselekedtek: aki itthon alkot, az Erdélyért is cselekszik. Csíky Boldizsár zeneszerző a jelentős erdélyi alkotók sorába tartozik, az az ember, aki folyamatosan cselekedni próbált azért, hogy más legyen a jövőnk Marosvásárhelyen, Erdélyben, Romániában. Életművében, alkotásaiban sem tud szabadulni ettől a kihívástól. Impozáns lista tartalmazza a műveit, köztük az Erdélyi rapszódiát, a Gulág című memoriál-szimfóniai szerzeményét. Alkotásai ezer szállal kapcsolódnak művészeti múltunkhoz, történelmi dilemmáinkhoz. Közéleti szerepvállalását közelről szemlélhettem: a nehéz években, ’89 után olyan személyisége volt Marosvásárhelynek, aki nagyon sokat tett kilátástalannak tűnő időkben is azért, hogy ez a város békésen megélhesse a maga kultúráját, és ne szakadjon meg az a párbeszéd, amely a város két nagy közössége között zajlik. A Pro Európa Liga társelnökeként, a KZST elnökeként és közvetlenül is megtapasztalta a politikai kihívás fontosságát: a kilencvenes években két mandátumon át városi tanácsosként is dolgozott. Van, aki úgy érzi, hogy ezáltal csonkulnak az alkotó energiái, én azonban úgy gondolom, hogy ezek a vállalások hozzáadtak művészete mélységéhez.
– Nem számítottam arra, hogy ennyire nehéz lesz zárt formába önteni gondolataimat – mondta méltatóbeszéde során Selmeczi György. – A barátság és tisztelet ezen fokán idősődő művészemberek túl vannak a szabályos méltató gondolatok világán. Csíky Boldizsár eddigi életműve olyan sokrétű és gazdag, mint a személyisége. Sokan vannak, akik egy művét sem hallották, mégis mindenki tudja, hogy ki ő. Mondhatjuk, az erdélyi szellem arisztokratája – a szó leggazdagabb értelmében. Elődeinek szellemi hagyatéka, tudása, látóköre, műveltsége felhatalmazza erre, a tehetség, a moralitás, a stílus pedig az arisztokrata művész szentháromsága. Derű és játék, hobbi és kedvtelés, spiritualizmus nélkül nincsen alkotás. De azt is mondhatjuk: Csíky Boldizsár az erdélyi magyar szellemi élet plebejusa – a harc, a kitartás embere, az értékek mindenkori szószólója, ombudsmanja, a közösség természetrajzának ismerője, betegségeinek orvosa. Egész vezetői pályáját az erény és a taktikai érzék virtuóz egyensúlya jellemzi. Szerzeményeire a népi források, a népzenei inspirációk, de teljes alkotói szuverenitás is jellemző: erdélyi intonáció európai távolságban. Mindenki erre törekszik, de nagyon keveseknek sikerül. Életművének szinte mindegyik darabja ékes bizonyíték arra, hogy van élet Bartók után. Ehhez kellett a plebejus kiállás, a nyitottság, az ostobák derűs kiismerése. Ugyanakkor az erdélyi kultúra szolgálója is: az erdélyi önbecsülést szolgálja. Puszta jelenléte mindenkor szembeszegült a provincializmussal. Szolgálta a zenekart, amely mindig Vásárhely presztízsének fokmérője volt. Szolgálta a közönséget – nem kiszolgálta. A kortárs zenei minőség első számú utolsó mohikánja: az őrző. Egy nagy művészt köszöntünk: olyant, akinek még van érzéke a nagysághoz és a minőséghez egyaránt. Köszöntjük az arisztokratát, a plebejust, a szolgálót, Csíky Boldizsárt! – mondta Selmeczi György, majd Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke társaságában átadta a díjat, Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész Magvető című alkotását.
– Fontos nekem ez a díj, és hálás vagyok, hogy rám gondoltatok. Az, hogy a Kós Károly nevéhez is kapcsolódik, még többet jelent nekem: ő a katasztrófa után megmutatta, hogy hogyan lehet itt élni. Nézem ezt a termet, ahol körülbelül negyven évig működtem, itt volt a zenekar próbája mindaddig, amíg a színház meg nem épült. Itt értek az első élményeim, negyven éven keresztül rengeteget tanultam a zenekar lélektanáról – köszönte meg a kitüntetést Csíky Boldizsár.
Az est zárásaként Csíky Boldizsár műveit adta elő zongorán ifjabb Csíky Boldizsár és Selmeczi György, valamint Molnár Mária, a Kolozsvári Magyar Opera magánénekesnője, illetve a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fúvósegyüttese Kostyák Márton közreműködésével. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)