Végre megjelent Seres András-Szabó Csaba: Csángómagyar daloskönyv. Moldva 1972-1988 /Héttorony Kiadó, Budapest, 1991/ című gyűjtése. A két szerző titokban, a hatóságok elől bujkálva gyűjtötte a moldvai dalokat. A kézirat 1988-ban elkészült. A magnókazettákat, a kéziratot évekig rejtegették, majd eljuttatták Magyarországra. Seres András /sz. Krizba, 1935/ néprajzi gyűjtő, a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna megyei központjának munkatársa. Barcasági magyar népköltészet és népszokások /Kriterion, Bukarest/ című munkája 1984-ben látott napvilágot. Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936/ Kolozsváron végezte a Zeneművészeti Főiskolát, 1959-től 1967-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt, 1963-tól 1987-ig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított. 1988-ban áttelepült Magyarországra. Két korábbi könyve: Hogyan tanítsuk korunk zenéjét /Kriterion, Bukarest, 1977/, illetve Zene és szolgálat /Kriterion, Bukarest, 1980./ /Sz. Cs.: Csángómagyar daloskönyv. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./ Seres András néprajzos gyűjtött a csángók között, csatlakozott hozzá Szabó Csaba zeneszerző. A tavaly elhunyt Lőrincz Györgyné Hodorog Luca egymaga mintegy harmadét szolgáltatta a Csángómagyar daloskönyv anyagának. Luca néni annak idején elővette féltve őrzött kézírásos énekeskönyvét és abból énekelt. Nyelvészek számára külön kutatási terület lehetne ezeknek a még meglevő kéziratos könyveknek a vizsgálata. /Szilágyi Aladár: A csángók (még) magyarul énekelnek. = Élet és Irodalom (Budapest), szept. 27./

Zajkány közelében 1442-ben Hunyadi János 15 000 magyar, román, szász, szerb és székely vitézével megverte az betörő török sereget. A csatát az európai történelem is számon tartja, hiszen hosszabb idő óta ez volt az első olyan győzelem, amelyben egy szultáni csapatokkal megerősített török sereg felett Európa kultúráját, vallását képviselő sereg győzedelmeskedett. A zajkányi győzelem emlékére az 1896. évi millenniumi ünnepségek alkalmával emlékművet emelt a Hunyad vármegyei magyarság: az oszlopot az országút mellett állították fel, hogy messziről láthassa a vándor. Az emlékoszlopot ledöntötte a vak román nemzeti gyűlölet. Amennyiben foglalkoztatná őket a valódi megbékélés gondolata, már régen helyreállíttatták volna az emlékművet. Szabó Csaba évek óta a román-magyar megbékélés egyik legbeszédesebb emlékoszlopának tekinti a zajkányit. /Szabó Csaba: Beszédes megbékélés. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 27./

"Az elemi iskolák, szakiskolák, magyar líceumi diáklétszámában kedvező változások történtek. Nemcsak beteltek a líceumi kilencedikes helyek, de lényeges létszámnövekedés is volt. Az elsősök számának növekedése látható volt. Ebben az évben beindult az Apáczai Közalapítvány illetve a Romániai Magyar Pedagógusszövetség jóvoltából a magyar tanszercsomag-mozgalom is, melynek első gyümölcseit minden olyan szülő érezte, aki magyar tagozatra íratta be elsős gyerekét. A szórványban különösen nagy örömmel fogadták a csomagokat. Szabó Csaba szerint az RMDSZ egyre kisebb szerepet fog a jövőben betölteni az erdélyi magyarság életében, és a magyarság érdekeinek képviseletét fokozatosan átveszik a civil szervezetek: alapítványok, egyesületek, társaságok. Jó hírek érkeznek a magyar szakiskolai hálózat portájáról is: a Kolozs megyei szakiskolák magyar osztályai ismét beteltek. Az újságíró hangsúlyozta, hogy vannak, akiknek az önzetlen támogatása nagyon fontos volt az elért sikerekben, köztük van Szőcs Judit, az RMPSZ országos alelnöke és Török Ferenc főtanfelügyelő-helyettes. /Szabó Csaba: Elérkezett a nap. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./"

"Három évvel ezelőtt Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban a középiskolaival párhuzamosan beindult a főiskolai szintű tanítóképzés is. Jótékony változások álltak be, Nagyenyeden megjelentek az egyetemisták, és ez valóságos vérátömlesztést jelentett a magyarlakta kisváros számára. Azonban a BBTE nagyenyedi Tanítóképző Főiskolájában a 2002-2003-as tanév már elsőéves főiskolások nélkül indult. Szabó Csaba újságíró szerint ebben a kollégium hibás, nem alkalmazott kellő számban olyan tanárokat, akiknek joguk van arra, hogy főiskolásokat is oktassanak. Simon János, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója szerint a jelenlegi "főiskolai szünet" a kollégiumban elsősorban a francia mellékszaknak tulajdonítható, ugyanis az erdélyi diákok zöme angolt tanul, legfeljebb második nyelvként a franciát. /Szabó Csaba: (F)elsőévesek nélkül Nagyenyed A halva született egyetemgyerek diagnózisa. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./"

"Szabó Csaba zeneszerzőtől, zenetudóstól jún. 6-án vettek végső búcsút Budapesten, a Farkasréti temetőben. A Marosvásárhelyről elszármazott alkotó május 23-án, hatvanhét éves korában hunyt el. Szabó Csaba 1936. április 19-én Ákosfalván született. 1959-től 1967-ig a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes karmestere, 1963-87 között pedig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola adjunktusa volt. Tanári tevékenysége során számos színpadi, énekkari, kamarazenei, szimfonikus zenei alkotást komponált, a főiskolán vetette papírra zeneetnográfiai kutatásainak eredményeit. Társszerzőjével, Seres Andrással közösen adta közre a Csángómagyar daloskönyv című monumentális kötetet, amelyben - mint az előszóban olvasható - "az 1970-80-as évek moldvai sziget- és szórványmagyarsága énekes és hangszeres kultúrájáról, népköltészetéről" adott áttekintést. Szabó Csaba 1988-tól 1991-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola tanszékvezető docense volt. Elméleti főművét, az Erdélyi harmóniás éneklés a XVIII. században című művét Magyarországra költözése után írta meg; a háromkötetes munka a Magyar Művészeti Akadémia millenniumi pályázatán Arany Díjat nyert. /Elbúcsúztatták Szabó Csaba zeneszerzőt. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 7./"

Idén lenne hetvenéves Seres András néprajzgyűjtő. Két néprajzi vidék szerelmese, a Barcaságé és a moldvai csángó falvaké, amelyek gazdagságát tanulmányokban, önálló kötetekben mutatta be. Egy korrajznak is beillő interjúval emlékeznek a néprajzgyűjtőről, amelyet Pávai István 1992 tavaszán készített Seres András árkosi otthonában. A téma: Seres András moldvai emlékei és a Csángómagyar daloskönyv születése. 1991-ben jelent meg a Csángómagyar daloskönyv /Héttorony Könyvkiadó, Budapest/, Szervátiusz Tibor rajzaival. A közel 600 oldalt kitevő kottás kiadványban közölt 390 moldvai magyar dallamadat túlnyomó részét 1972 és 1988 között gyűjtötte Seres András. A teljes dallamanyagot, a szövegek tájnyelvi változatát Szabó Csaba jegyezte le. Ugyancsak ő rendszerezte és látta el jegyzetekkel a teljes gyűjteményt. Seres András húsz-huszonöt éve jár gyűjteni, mondta el 1992-ben. A Ceausescu-diktatúra idején magyarországi néprajzos nem mehetett a csángókhoz, mert rögtön felismerték és lefülelték. A falvak át voltak szőve besúgókkal. Klézsén viszont Seres András megismerkedett a falu besúgójával, Kotyor Andrással, nála viszont tudott gyűjteni, ő hívta el azokat, akik tudtak meséket, régi énekeket. Seeres megismerkedett Szabó Csaba zeneszerzővel, aki akkor Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskolán tanított. Szabó Csaba lekottázta a gyűjtött dalokat. Seres András /Krizba, 1935. márc. 23. – Árkos, 1992. nov. 27./ a középiskolát Brassóban végezte. Volt gazdasági technikus, kazánfűtő, majd 1971-től – Sepsiszentgyörgyre költözésétől – a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Központjának szakirányítója. Munkái: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1972; Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1973; Barcasági magyar népköltészet és népszokások, Kriterion, 1984; Szabó Csaba–Seres András: Csángómagyar daloskönyv, Budapest, Héttorony Kiadó, 1991; 1848-as emlékek, 1992; Kicsi Péter, nagy Péter, 1992. Cikkei és tanulmányai a Művelődésben, az Alutában, a Népismereti Dolgozatokban, a Megyei Tükörben, valamint más heti- és napilapokban jelentek meg. /Fekete Réka: Seres András néprajzgyűjtő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 9./

Beszterce-Naszód megyében, Csicsókeresztúron, a Szent Anna gyermekotthonban rendezte meg a Világhírnév internetes névsorolvasó és a Nagyszebeni Magyar Polgári Művelődési Egyesület a 9. Szórványtengely-műhelyt. A Csillagotthonok című, november 4-i rendezvényre Vicéről, a Szent István Otthonból és Csíksomlyóról, a Borbély-házból érkeztek vendégek.  Itt adják át a mozgalom Szórványhűség-oklevelét is, idén Mayla Júlia, a Máltai Szeretetszolgálat Beszterce-Naszód megyei vezetőjének. A kolozsvári Keljfeljancsi Kompánia bábelőadása után a kicsik origamizni tanulnak. Lőrinczi Károly plébános az általa vezetett csicsókeresztúri és vicei árvaház mindennapjairól számolt be. „Az itt élő gyermekek ugyanazt élik meg, mint egy szökőár vagy földrengés után: a halál állandó közelségét és félelmét. Van köztük olyan, aki látta a testvérét éhen halni, vagy földgázmérgezés miatt megfulladni” – magyarázta. A nevelők egyik legnagyobb feladata az, hogy segítsenek a gyermekeknek feldolgozni a traumákat, és beilleszkedni a társadalomba. A hat éve működő otthonok legnagyobb gondját az állami támogatás teljes hiánya jelenti. Eddig magyarországi és helyi támogatók fedezték az árvaházak minden működési költségét. Szabó Csaba, a Világhírnév alapítója, a rendezvény szervezője javaslatára a jelenlevők levélben kérték Szilágyi János Beszterce-Naszód megyei prefektus segítségét. Jobb helyzetben vannak a csíksomlyói otthon lakói és nevelői: a nevelők főállású fizetést, a gyermekek havi 100 lejes támogatást kapnak. /Fülöp Noémi: Erdélyi magyar kisárvaházak lakói találkoztak Csicsókeresztúron. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6./

Február 28-án volt Kolozsváron Márton Áron szobrának avatása. Főleg idősebb emberek voltak jelen. Nem volt ott a városban tanuló több ezer magyar diák. Márton Áron emlékénél, egy szoboravatásnál, a kolozsvári magyarság léténél van fontosabb dolga a fiatalságnak? Kinek üzen Márton Áron? A cikkíró hazafelé menet osztálytársával találkozott, akinek elmondta, honnan jön. A következő kérdés: ki az a Márton Áron? /T. Szabó Csaba: Bezzeg. A jövő identitástudata, avagy: ki az a Márton Áron? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

Március 7-én közgyűlést tartott az Erdélyi Múzeum-Egyesület. „A százötvenedik születésnapját hangzatos számokban, minőségi kiadványokban és nagy nevek apoteózisában ünneplő szervezet ülésén, Görömbei András akadémikus elhintett egy érdekes gondolatot a jövőjének értelmét és útvonalát kutató szervezet magasztos légkörében: az értelmiség legfőbb célja a kultúrnemzetben való gondolkodás.” A gazdasági válság idején „a materiális értékek émelygős túltengésbe sodorják a nemzeti kliséktől csömörlött embert”, írta T. Szabó Csaba. „Vitathatatlan, hogy egy szétszabdalt nemzet egyedüli lehetősége a továbbélésre az egységes kultúrtáptalaj öntözése termékeny tudományos-kulturális munkával.” De kik élik ezt meg? Az öreg tudós, aki átveszi sokadik díját? A buzgó mócsing diák, aki eljön a közgyűlésre? Az erdélyi magyarság válságos identitászavarban szenved, „a haladó ifjúság tagja” közönnyel legyint egy Márton Áron szobor avatásának hírére. Szükség van csapatkovácsoló szervezetekre, műhelyekre. Az erdélyi magyarság egyre kevésbé „magyar”. Ez nem örvendetes azoknak, akik a „magyarság” fogalomkörébe a minőséget, egyetemes értékű kulturális-tudományos örökséget helyezik. „Magyarnak lenni nem szégyen. Magyarnak lenni nem vak büszkeség. Magyarnak és erdélyinek lenni felelősség és makacs következetesség.” A közösségnek kell alkotni. /T. Szabó Csaba: Ringben a kultúrnemzet – a jubiláló EME dilemmái. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./

Felhívás az OMDSZ és KMDSZ vezetőségéhez egy, a főtéri rombolás elleni tüntetés megszervezéséért. Egy közösségnek is van identitása, emlékezete, múltja. A Kolozsváron élőknek a Főtér a tartópillér, emberi identitásuk egyik építőköve. Posztmodern karikatúrát akarnak faragni egy város szimbólumából? Álldogálunk és várunk, a „magyar identitás csorbulásáról” beszélünk, írta hozzászólásában T. Szabó Csaba, felszólítva az Országos Magyar Diákszövetség és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség vezetőségét, hogy szervezzen felvonulást, néma megmozdulást a Főtér látványrombolása ellen. /T. Szabó Csaba: A Matyi tér velünk él! = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

Kolozsvár „nyelve” egyben múltja is. A sokszor néma nyolcvanezres kolozsvári magyarság és a többségében magyar turisták miatt is kellenének a magyar nyelvű feliratok. Az angol nyelvű feliratok miatt a magyar turistának történelmi ismereteit kell majd újraértelmeznie. Ő Hunyadi Mátyás házát jött megnézni és nem a Matei Corvinét. A táblák tartalma – ami elvileg a Babes–Bolyai Tudományegyetem teljes történészgárdájának munkáját kellene hogy dicsérje – egyelőre csak a döntő többségében román szakemberek által irányított intézet feladatkörébe tartozik. /T. Szabó Csaba: Táblás törvények: ki írja meg őket? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

Kivezette az egész évfolyamot Kolozsvár főterére tiltakozni T. Szabó Csaba, Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete elnökeként, volt köztük csíkrákosi, gyergyóremetei, szamosdarai, magyargéresi és kolozsvári magyar is. Kolozsvár emberemlékezet óta Erdély kulturális – és egy ideig politikai – fővárosa, központja volt. Ide sereglett a környék java. Ennek a városnak az utcái, száz és száz költőt, írót inspiráltak, születtek újjá itt emberek, közösségek. Ma Kolozsvár egy multikulturális város, mégis rendelkezik egy sajátos identitással. Kolozsvárnak szelleme van. A város múltja eltörölhetetlen, része marad jelenlegi identitásának is. A szatmári diák is lehet kolozsvári polgár, ahogy a csíki is. Amíg lesz egy maréknyi magyar egyetemista és olyan kolozsvári magyar, aki szívében hordozza ennek a városnak a szellemét, addig lesz múlt, jelen és jövő! /T. Szabó Csaba: Ki a kolozsvári polgár? = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./

Szakály Sándor budapesti történész, az MTA doktora volt a vendége a Korunk Akadémia Történelem és emlékezet című rendezvénysorozatának. A Kolozsvár Társaság székhelyén lezajlott eseményen Szakály Sándor Magyarország a második világháborúban való részvételéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a második világháború legfőbb oka a versailles-i békerendszer szülte revíziós mentalitás és gazdasági állapotok, valamint az emiatt kialakult politikai szélsőségek és ideológiák térhódítása. Éles párhuzamot vont a Trianon-szindrómában szenvedő Magyarország és a Mussolini-féle Olaszország között, az első világháború két fő elszenvedőjének nevezve őket. Kiemelte a húszas évek diplomáciai próbálkozásait és a nyugati államok ilyen téren tanúsított passzivitását, valamint a majdani háború kirobbanásának okaként említette a Magyarország körüli államok revíziós politikájától félő szövetségeseit. A nyugati államok közül sokan – különösen Nagy-Britannia – hajlottak a versailles-i békerendszer újraértelmezésére. Ezt tanúsítja az első bécsi döntés legitimitása és hivatalos elismerése. /T. Szabó Csaba: „Állandó béke és örök barátság” = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

A Budapesten november 21. és 25. között megtartott V. Színváltások Fesztivál a magyarországi egyetemi színpadok hivatalos szemléjévé nőtte ki magát. Kolozsvárnak ismét van egyetemi diákszínjátszó csoportja, ők is felléptek a fesztiválon. /T. Szabó Csaba: „Színház készül, közönség születik” = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

Óteleken találkoztak a magyar kisgazdák – Csősz János vette át a gazdaszervezet vezetését
Óteleken tartották meg pénteken délután a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Temes megyei szervezetének 2010 évi találkozójat, amelyen mintegy 65-70 bánsági magyar gazda vett részt.
A házigazda Óteleki Keresztény Gazdakör képviselői mellett csenei, gátlajai, gyertyámosi, gyéri, igazfalvi, lugosi, pusztakeresztúri, újszentesi, zsombolyai és a végvári gazdaszervezetek képviselői vettek részt a találkozón, amelynek során Kiss Károly, a Temes megyei gazdaszervezet veterán elnöke ünnepélyes keretek között átadta a stafétabotot Csősz János egyetemi tanárnak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság egyik vezető tisztsége várományosának.
6,6 millió euró értékű mezőgép és gabonatároló Óteleken
A bánsági magyar gazdák óteleki együttléte az IMP CONS kft. telephelyén megtartott mezőgép bemutatóval indult. Szabó Csaba Zoltán, a mezőgazdasági vállalkozás társtulajdonosa a vendégeknek bemutatta a Sapard-pályázatok útján vásárolt, 6,6 millió euró értékű mezőgép állományt és a tavaly elkészült gabonatárolókat. Bíró László farmvezető a Nyugati Jelennek elmondta:a 2005 évi nagy árvíz után jött Ótelekre Ingrisch József nagyvállalkozó, aki a mezőgazdaságba fektetett be és létrehozott egy gabonatárolót, jól felszerelt mezőgép állomással. „2000 hektárnyi mezőgazdasági területet dolgozunk meg, az itt látható silókban 13.500 tonna gabonát tudunk tárolni. – nyilatkozta lapunknak Bíró László - A silók építését 2008-ban indítottuk és 2009 júniusában már betároltuk az első búzát. Az öt nagy méretű siló kapacitása egyenként 2.500 tonna, a két kisebb, 500 tonna kapacitású siló arra szolgál, hogy a szárítót üzemeltessük.
Az itt látható mezőgazdasági gépek vadonatújak, az őszön kaptuk őket: van műtrágyaszóró, vegyszerező, kombájn, kukorica-törő gép, kombinátor, kisebb és nagyobb teljesítményű traktorok. Van itt még egy nagy gabonatároló és egy kisebb silót is fel akarunk építeni, ahol majd vetőmagokat szeretnénk előállítani, szelektorozni, csávázni és zsákozni”. Bíró Lászlótól azt is megtudtuk: 70 alkalmazottja van a mezőgazdasági vállalkozásnak, ebből 25-en mezőgazdasággal foglalkoznak, de van saját építő csoportjuk is, akik a telephelyen látható valamennyi létesítményt felépítették.
Elnökváltás a megyei gazdaszervezet élén
A Temes megyei magyar gazdák óteleki találkozója a helyi kultúrotthonban, fehér asztal melletti tapasztalatcserével, kötetlen beszélgetéssel folytatódott. A rendezvény során a megyei elnökségről egészségügyi okok miatt lemondott Kiss Károly könnyeivel küszködve búcsúzott el az ő kezdeményezésére létrehozott gazdaszervezet tagságától.
„Nehéz most elbúcsúzni – mondta Kiss Károly – miután 15 évet az életemből arra tettem fel, hogy lelket verjek a Temes megyei magyar gazdákba! Köszönöm, hogy ez alatt az idő alatt mellettem voltak! Emlékezzünk rá, hogy tizenöt éve hányan és milyen mostoha körülmények között indultunk el. A búcsúzáshoz erőt ad, hogy ennyi magyar gazda gyűlt most össze, ez a mi munkánk eredménye. A bánsági magyar kisgazdák jövőjét az összefogásban, a termékek közös értékesítésében látom!” – mondta a leköszönő elnök.
Az óteleki Bóka János felelevenítette, hogyan alapították meg 15 évvel ezelőtt az első gazdakört, édesapja emlékére, aki aranykalászos kisgazda volt a két háború között az Óteleken működött gazdaszervezetben.
Marossy Zoltán, Temes megye Trianon utáni első magyar alispánja Kiss Károlyt búcsúztató beszéde során hangsúlyozta: „,ma nem ülnénk itt, ha a most leköszönő elnök nem kezdeményezi és nem viszi következetesen végig a Temes megyei magyar gazdakörök létrehozását. Nem egyszer vitatkoztam Kiss Károly elnökkel arról, hogy politizál-e vagy nem a gazdaszervezet. Én úgy vélem, ha a szervezet nevében ott van az a szó, hogy magyar, akkor az köti minden magyar szervezethez, köztük az RMDSZ-hez is a gazdaszervezetet!”
Csősz János, a temesvári Mezőgazdasági egyetem tanára, a Temes megyei gazdaszervezet már korábban megválasztott új elnöke megköszönte a bizalmat a szép számban összegyűlt tagságnak. „Igyekszem úgy teljesíteni ezt a feladatot, hogy amikor a mandátumom lejár, legalább még egy sor asztalra legyen szükség ebben a teremben a gazdatalálkozó résztvevői számára! Az RMDSZ támogatásával visszakerülők a mezőgazdasági igazgatóságra, ahol sokat segíthetek a tagságunknak. Szeretnék a fiatalokra támaszkodni, mert ők jelentik a bánsági magyar gazdák jövőjét és sok olyan uniós pályázati lehetőség van, amely a mezőgazdaságban dolgozó fiatalokat segíti” – mondta Csősz János.
A szervező Óteleki Keresztény Gazdakör nevében Szabó Csaba Zoltán lapunknak azt nyilatkozta: a szakmai tapasztalatcsere mellett Kiss Károly leköszönő elnök búcsúztatása és az új elnök, Csősz János beiktatása volt a gazdatalálkozó célja. „Az óteleki gazdaszervezetnek 39 tagja van. Köszönet jár Kiss Károly leköszönő elnöknek azért is, mert megszervezte a gazdatanfolyamokat számunkra, a tagságunk háromnegyed része diplomás kisgazda és én magam tanúsíthatom, hogy ezeket a diplomákat bárhol, akár az európai uniós pályázatok esetében is elfogadják! Ez a találkozó jó alkalom arra is, hogy az óteleki gazdák személyesen megismerkedjenek a Temes megyei kisgazdákkal, elbeszélgessenek a szakmai kérdésekről, telefonszámokat cseréljenek, barátságok szövődjenek. A gazdakör összehoz bennünket, összefogásra serkent, arra, hogy elmondjuk egymásnak és közösen oldjuk meg a gondjainkat!” Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Óteleken találkoztak a magyar kisgazdák – Csősz János vette át a gazdaszervezet vezetését
Óteleken tartották meg pénteken délután a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Temes megyei szervezetének 2010 évi találkozóját, amelyen mintegy 65-70 bánsági magyar gazda vett részt.
A házigazda Óteleki Keresztény Gazdakör képviselői mellett csenei, gátlajai, gyertyámosi, gyéri, igazfalvi, lugosi, pusztakeresztúri, újszentesi, zsombolyai és a végvári gazdaszervezetek képviselői vettek részt a találkozón, amelynek során Kiss Károly, a Temes megyei gazdaszervezet veterán elnöke ünnepélyes keretek között átadta a stafétabotot Csősz János egyetemi tanárnak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság egyik vezető tisztsége várományosának.
6,6 millió euró értékű mezőgép és gabonatároló Óteleken
A bánsági magyar gazdák óteleki együttléte az IMP CONS kft. telephelyén megtartott mezőgép bemutatóval indult. Szabó Csaba Zoltán, a mezőgazdasági vállalkozás társtulajdonosa a vendégeknek bemutatta a Sapard-pályázatok útján vásárolt, 6,6 millió euró értékű mezőgép állományt és a tavaly elkészült gabonatárolókat. Bíró László farmvezető a Nyugati Jelennek elmondta:a 2005 évi nagy árvíz után jött Ótelekre Ingrisch József nagyvállalkozó, aki a mezőgazdaságba fektetett be és létrehozott egy gabonatárolót, jól felszerelt mezőgép állomással. „2000 hektárnyi mezőgazdasági területet dolgozunk meg, az itt látható silókban 13.500 tonna gabonát tudunk tárolni. – nyilatkozta lapunknak Bíró László - A silók építését 2008-ban indítottuk és 2009 júniusában már betároltuk az első búzát. Az öt nagy méretű siló kapacitása egyenként 2.500 tonna, a két kisebb, 500 tonna kapacitású siló arra szolgál, hogy a szárítót üzemeltessük.
Az itt látható mezőgazdasági gépek vadonatújak, az őszön kaptuk őket: van műtrágyaszóró, vegyszerező, kombájn, kukorica-törő gép, kombinátor, kisebb és nagyobb teljesítményű traktorok. Van itt még egy nagy gabonatároló és egy kisebb silót is fel akarunk építeni, ahol majd vetőmagokat szeretnénk előállítani, szelektorozni, csávázni és zsákozni”. Bíró Lászlótól azt is megtudtuk: 70 alkalmazottja van a mezőgazdasági vállalkozásnak, ebből 25-en mezőgazdasággal foglalkoznak, de van saját építő csoportjuk is, akik a telephelyen látható valamennyi létesítményt felépítették.
Elnökváltás a megyei gazdaszervezet élén
A Temes megyei magyar gazdák óteleki találkozója a helyi kultúrotthonban, fehér asztal melletti tapasztalatcserével, kötetlen beszélgetéssel folytatódott. A rendezvény során a megyei elnökségről egészségügyi okok miatt lemondott Kiss Károly könnyeivel küszködve búcsúzott el az ő kezdeményezésére létrehozott gazdaszervezet tagságától.
„Nehéz most elbúcsúzni – mondta Kiss Károly – miután 15 évet az életemből arra tettem fel, hogy lelket verjek a Temes megyei magyar gazdákba! Köszönöm, hogy ez alatt az idő alatt mellettem voltak! Emlékezzünk rá, hogy tizenöt éve hányan és milyen mostoha körülmények között indultunk el. A búcsúzáshoz erőt ad, hogy ennyi magyar gazda gyűlt most össze, ez a mi munkánk eredménye. A bánsági magyar kisgazdák jövőjét az összefogásban, a termékek közös értékesítésében látom!” – mondta a leköszönő elnök.
Az óteleki Bóka János felelevenítette, hogyan alapították meg 15 évvel ezelőtt az első gazdakört, édesapja emlékére, aki aranykalászos kisgazda volt a két háború között az Óteleken működött gazdaszervezetben.
Marossy Zoltán, Temes megye Trianon utáni első magyar alispánja Kiss Károlyt búcsúztató beszéde során hangsúlyozta: „,ma nem ülnénk itt, ha a most leköszönő elnök nem kezdeményezi és nem viszi következetesen végig a Temes megyei magyar gazdakörök létrehozását. Nem egyszer vitatkoztam Kiss Károly elnökkel arról, hogy politizál-e vagy nem a gazdaszervezet. Én úgy vélem, ha a szervezet nevében ott van az a szó, hogy magyar, akkor az köti minden magyar szervezethez, köztük az RMDSZ-hez is a gazdaszervezetet!”
Csősz János, a temesvári Mezőgazdasági egyetem tanára, a Temes megyei gazdaszervezet már korábban megválasztott új elnöke megköszönte a bizalmat a szép számban összegyűlt tagságnak. „Igyekszem úgy teljesíteni ezt a feladatot, hogy amikor a mandátumom lejár, legalább még egy sor asztalra legyen szükség ebben a teremben a gazdatalálkozó résztvevői számára! Az RMDSZ támogatásával visszakerülők a mezőgazdasági igazgatóságra, ahol sokat segíthetek a tagságunknak. Szeretnék a fiatalokra támaszkodni, mert ők jelentik a bánsági magyar gazdák jövőjét és sok olyan uniós pályázati lehetőség van, amely a mezőgazdaságban dolgozó fiatalokat segíti” – mondta Csősz János.
A szervező Óteleki Keresztény Gazdakör nevében Szabó Csaba Zoltán lapunknak azt nyilatkozta: a szakmai tapasztalatcsere mellett Kiss Károly leköszönő elnök búcsúztatása és az új elnök, Csősz János beiktatása volt a gazdatalálkozó célja. „Az óteleki gazdaszervezetnek 39 tagja van. Köszönet jár Kiss Károly leköszönő elnöknek azért is, mert megszervezte a gazdatanfolyamokat számunkra, a tagságunk háromnegyed része diplomás kisgazda és én magam tanúsíthatom, hogy ezeket a diplomákat bárhol, akár az európai uniós pályázatok esetében is elfogadják! Ez a találkozó jó alkalom arra is, hogy az óteleki gazdák személyesen megismerkedjenek a Temes megyei kisgazdákkal, elbeszélgessenek a szakmai kérdésekről, telefonszámokat cseréljenek, barátságok szövődjenek. A gazdakör összehoz bennünket, összefogásra serkent, arra, hogy elmondjuk egymásnak és közösen oldjuk meg a gondjainkat!”
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Hollóavatás és médiaklub Maroshévízen
Sarány István törékeny Székelyföld-tükre
Június 17-én, pénteken délután a Maroshévízi Kemény János Gimnázium dísztermében mintegy harminc érdeklődő jelenlétében bemutatásra került a Fehér Holló újságírósorozat tizenkettedik kötete: Sarány István Zászlópengetés című jegyzetfüzére. A bemutatót média-kerekasztal követte, melynek során a maroshévízi magyarság mindennapi gondjaival ismerkedett a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom médiaklubja.
A nagycsaládias hangulatú könyvbemutatót eredetileg Csíkszeredába tervezte a kiadó – Sarány István ugyanis a Hargita Népénél dolgozott sokáig, s egy ideig ennek főszerkesztője is volt –, de a szerző szerette volna tiszteletben tartani a Fehér Holló sorozat erősen szórványbarát szóráspolitikáját, így szülővárosát, a háromnegyed részben románok által lakott Hargita megyei Maroshévizet jelölte meg avatása színhelyéül. A kisváros – mely szülővárosa is a szerzőnek – nagy szeretettel fogadta a Szórványtengely-mozgalmat, valamint magát a könyvet megjelentető kolozsvári Világhírnév Kiadót. Szabó Csaba (Kolozsvári TV) sorozatszerkesztő felsorolta az eddig megjelent „hollóköteteket” és szerzőiket (Mihály István – Kolozsvári Rádió, Szabó Csaba – Kolozsvári TV, Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Balázs János – RTV Bukarest, Simon Ilona ex-Fiatal Fórum, Bodolai Gyöngyi – Népújság), majd magát a „fehér hollóságot” mint transzszilván állapotot határozta meg: „a médiapróza, mint olyan – találmány, teremtés-finalitás. Jó minőségű, füzérbe kötve összefüggő próza benyomását keltő műfajtalálmány. Otthonát a minőségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg”.
A Zászlópengetés című kötet kapcsán abból a posztmodern recenziólevélből olvasott fel, amely a Caffé stockholmi világhálós kulturális folyóiratban jelent meg: „A régi világ magyar újságíróit juttattad eszembe, amikor rátalálni véltem arra az útra, amelyen rendszeresen – és egyéni lépésritmusban – haladsz a problémafelvetésben. Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szűkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a műfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardonkodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem… kötetbe.”
A hollóvá avatás ceremóniája Bodolai Gyöngyi (Népújság) pályatárs Vásárhely–Maroshévíz iskolapárhuzam, valamint László Edit (Marosvásárhelyi Rádió) szórvány- és élethelyzet gyorselemzésével folytatódott. A jövendőbeli fehér hollókat Ötvös József egyházi újságíró, generális direktor képviselte, aki ősszel megjelenő vizitációs riportkötetét próbálta térben és időben Sarány István könyvbemutatójához és természetesen ahhoz a Maroshévízhez kötni, amelynek léte szorosan összefügg a Bánffyakkal és Urmánczyakkal.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnökének – egyben a Fehér Holló újságírósorozat egyik kötete (Táltos erő) támogatójának – üdvözlő beszédét magának a szerzőnek a felszólalása követte. Sarány István Fogyjon a magyar című jegyzetét olvasta fel – megmosolyogtatva az egybegyűlteket.
A dedikálások után a Maros és Kolozs megyei újságírók elkezdték munkájukat: interjúk, riportok sora készült el a maroshévízi magyarság intézményeiről, és természetesen az Urmánczy-strandról, ahol az Urmánczyak utóda, Szabó Kálmán fogadta a médiaklubot.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem
Gyulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turistahajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem, mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. században születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával” amely a XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei Charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Committee of the Management of Archaeological Herritage) valamint az 1992-es Máltai Egyezmény révén nyert nemzetközi keretet. Ma már számos ország, így Románia is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb városának, a kettős várossá lett, katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának gazdagsága (közel 800 felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros” (Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is a biztonságot jelentő fehér falakat jelentette. A több mint másfél évszázados római jelenlétnek a nyomai ma Gyulafehérvár földje alatt vannak elrejtve. A helyi hatóságok elsősorban a középkori és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására teszik a hangsúlyt – érthető módon. A Vauban vár turisztikai potenciálból is sokkal jövedelmezőbb, mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII. Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és problematikus, mert, ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik, melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú, és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, valamint a Vauban vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr.u. III. század első fele). A castrum kapujának részleges rekonstrukcióját 2009–2010–ben, állami és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely ugyan számos bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját illetően is) mégis, az addig meglévő analógiákhoz képest, a kapu részben követi a történelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehérvárnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó nagyfokú munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű, a turizmus igényeit kiszolgáló műkörnyezet létrehozása. Ennek számos emlék esik áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota óriási thermái, az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber Pater és Mithras szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra érdemes cocciopesto réteggel fedett és terrakotta padlózatú emléket a járókelők kedvükre rongálhatják.
A jelenség legutóbbi áldozata a Custozza parkban markológépekkel végzett munkálatoknak a castrum egyik kapuja, amelynek feltárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így az minden bizonnyal a gyors és barbár munkálatok áldozatává fog válni.
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hamarosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden esélye megvan, hisz a Vauban vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a turisztikai vonzóereje a városnak. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben dúló szakmai és erkölcsi vitáknak, részben a globalista turisztikaipar felületességének köszönhetően.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisztikai központjává válni, hogy múltjának talán legpezsgőbb és legkozmopolitább lapjait fogja porcikákra törni és megismerhetetlenné tenni. Sem a szakma, sem a hatóságok nem engedhetnék, hogy ez a hiba megtörténjen.
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Sutba dobott Horatius
Az egyetemi tanévhez lassan közeledve ideje lenne egy olyan kapun döngetni, amelyet talán sokan már lezártnak tekintenek. Miközben a jelen a digitalizáció korszakában igyekszik a kulturális örökséget maradandóvá tenni, és a világ vezető egyetemei könyvtáraikat digitalizált változatban is elérhetővé teszik hallgatóik számára, addig felénk visszájára fordult a helyzet.
A kolozsvári Történeti Múzeumban található, egykor több ezer kötetet számláló könyvtár az ország egyik leggazdagabb ókortörténeti és régészeti szaktára volt, kincsestára és kutatási lakomahelye egy olyan tudományág híveinek, amely amúgy is nehéz sorsra és küzdelemre van ítélve a tudományos munkát is megfertőző pénzügyi hajszában. Az említett könyvtár gazdag gyűjteménye számos intézmény, többek között a Központi Egyetemi Könyvtár és a Régészettudományi Intézet tulajdonát képezi. A gazdag könyvtár olyan országosan is ritkaságszámba menő köteteket tartalmaz, mint a Corpus Inscriptionum Latinarum, vagy számos latin és görög auktor kétnyelvű kiadását a XIX. századból. Évtizedeken át ez a könyvtár jelentette régész és történészhallgatók számára a kaput az őskor és az ókor felé, kutatóknak jelentett biztos alapot és kezdetet. Patinás szekrényei és egyedisége kellemessé tette a hangulatát és a klasszikusok fölött merengőknek templomi illatot ajándékoztak.
Jelenleg ez a könyvtár intézmények és személyes érdekek szégyenteljes harcának áldozatává válik. A botrányos körülmények között felújított és máig átadásra váró Történeti Múzeumban található könyvtárnak közel egyharmada a Régészettudományi Intézet tulajdonát képezi. A tavaly új székhelyet kapott Régészettudományi Intézet a Központi Könyvtárral történő sikertelen egyezkedés eredményeképpen könyvállományát elköltöztette a múzeumból, amelyhez jelenleg a hallgatók még nem juthatnak hozzá. A nemegyszer botrányba fulladt tárgyalások eredményeképpen Kolozsvár és egyben Erdély legnagyobb ókortörténeti és régészeti szakkönyvtára feldarabolódott, érdekháborúk áldozatává vált. A régi szekrények ma üresen állnak, folyóiratok hiányosan, nemegyszer rendszertelenül kénytelenek tudományukat szolgálni az amúgy is megcsappant hallgatóság számára. A siralmas helyzetet csak tragikomikusabbá teszi a könyvtárban dolgozók alacsony munkamorálja, szakmai hiányosságai és az arcukra ülő unottság.
A három intézmény közötti vita áldozatává lett, szétszabdalt könyvtár helyzete nemcsak az intézetvezetők felelőtlenségét jelzi, de a jövőbeni régész és történészhallgatók viszontagságos kálváriáját is elővetíti: megfelelő könyvtár nélkül az amúgy is válságos helyzetben lévő Történelem Kar hallgatóinak újabb nehézségek elé kell majd a jövőben nézni, nemcsak a kurzusokra való felkészülés, de kutatásaik terén is.
Az ókortörténeti könyvtár sorsa csak egy csepp a tanügyünket jellemző fekete levesből. Csepp, amelyben hallgatók fuldokolnak, és előbb-utóbb kénytelenek lesznek kimenekülni – távolra otthonuktól. Az ehhez hasonló jelenségek sokasága nemcsak, hogy nem vonzza, de mágneses ellenpólusként taszítja a fiatal kutatókat a gazdag és aktualizált külföldi könyvtárak felé.
Aki ugyanis – Kerényi Károly szavával élve – a religio academicinek szánja minden erejét és idejét, annak a tudomány és a kutatás életvitel, művészet. Vallás, amelyben hisz, amelyet akar és amelyért képes áldozatokat is hozni. Egy könyvtár feldarabolásával kutatóknak vágják el az útját, és hallgatóktól veszik el a lehetőséget a tanulásra.
Kell-e ennél nagyobb kudarc egy oktatási rendszernek vagy intézménynek?
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)

Régészháború
Laczkó Vass Róbert nemrég megnyitott fotókiállítása Gyulafehérvárról, egy ezer éves keresztény központnak mutatta be felújított és sokszínű arcát, amelynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket megszólaltatóknak. Az új pompájukban fénylő, beszédes kövek alatt vannak azonban elnémított és múltjukba fojtott emlékek is…
Több írásomban igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspektíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a horrorfilmben: kitenni vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum, Köln, Saalburg vagy Xanten – irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos értelemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nem csak a súlyos anyagiakkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők gombaszerűen nőjenek a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendezett kertjeiben. A romániai régészetnek az igazi hátrahúzó-erejét az érdekellentétekből és személyes hercehurcákból születő döntések képezik, amelyek minden termékeny ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ez a kép került legalábbis a román olvasóközönség elé a dr. Ioan Piso ókortörténész által az elmúlt héten megjelentetett, szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megírt cikkben (Cotidianul online, december 7., http://www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/), amelyben a kolozsvári történelmi múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Costuzzo Parkban történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai képességeit bírálta és vonta kétségbe. Érvei között szerepelt, hogy a nemcsak romániai, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi légiótábor központi épületét az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu), az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel és börtönt járt munkásaikkal. A professzortól már megszokott nyers, de tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatározás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szálakat tovább rontja, és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat teremt.
A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Piso-t és bírálatát mániákusnak tartja, amelyet jogi ügyleteihez és állandó pereskedési botrányaihoz hasonlítanak. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás határát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a tudományos munkát feláldozó és közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek – általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenségnek, hogy a további ásatások valamint az intézmények közötti együttműködések és az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek közötti hatalmi harcoknak.
A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műemlékeink – melyek közül még az UNESCO listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet – ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak, és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító erejével.
T. SZABÓ CSABA 
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári Magyar Napok, avagy Kolozsvári Magyarok Napja?
A III. Kolozsvári Magyar Napok rekordmennyiségű városnéző sétát szervezett román nyelven, rekordmennyiségű érdeklődővel. Míg az első, 2010-es rendezvénysorozat két városnézést hirdetett meg román nyelven, azonban érdeklődők hiányában nem volt szükség román „idegenvezetésre”, addig az idei évben két és félszer annyi alkalommal vezettek román nyelvű csoportokat.
A kérdést úgy tehetnénk fel: mennyiben válhatnak a magyar napok nemcsak a magyaroké?
Kiindulásképpen: általánosabb keretbe helyezve a románokat (is) megszólító, Kolozsvári Magyar Napok keretében eddig szervezett programokat, a viszonylag stabilan jelenlévő temető- és városlátogatás mellett, kevés más jellegű programról is beszámolhatunk. Ilyenek az első alkalommal, egyéni kezdeményezésre megvalósuló kerekasztal-beszélgetés és felolvasás Kortárs erdélyi magyar írók románul címmel és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) szervezésében idén lezajlott Beszélgetések: magyarok a román civilek szemével című párbeszéd-kezdeményezés, melyeknek mindkét alkalommal (egyébként találó módon) az Insomnia Kávéház biztosított otthont. Ezenkívül az idei programkínálat között szereplő, Kincses Kolozsvár Egyesület és Kolozsvár Társaság közös szervezésében lebonyolított Magyar politika a ’89 utáni Kolozsváron című beszélgetés második felében, bővebben kitértek a román–magyar párbeszéd közelmúltjára és lehetséges jövőjére.
Ha meg akarnánk rajzolni e tendencia vonalát, a 2011-es évvel együtt – amikor az ilyen irányú próbálkozások teljesen alábbhagytak – egyfajta „J” formát nyernénk. A köztes év bezárkózásának okát, valószínűleg megtaláljuk a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálása és a Iorga-féle tábla elhelyezése, valamint Székelyföld brüsszeli külképviselete körül kirobbant botrányokban.
Az idei házsongárdi sétákat, mind a négy alkalommal Csécs Kinga művészettörténész hallgató, míg az egy alkalommal lebonyolított városnézést a régész szakos T. Szabó Csaba vezette. Az előbbi a Házsongárd Alapítvány, míg az utóbbi a KMDSZ felkérésére mesélt a „magyar Kolozsvárról”.
A hétfői nap kivételével (talán a hír nem előzhette meg eléggé eseményét) az összes napon kb. 20–50 fős csoportokkal lehetett számolni. Az átlagéletkor is kedvezően alakult, inkább a középkorúak vagy fiatalok felé húzott. Tehát a lehetőséget megteremtették, a lehetőséggel élni akarók eljöttek; de mire is teremtettünk lehetőséget? Sajnálatos módon a szervezők nem gondoskodtak előzetes koncepcióról. Magunk jobb megismertetése (lehetőség szerint tudatos, koncepció szerinti megismertetése) kiaknázatlan potenciálforrás maradt. A sétavezetésekről általánosan elmondható (a közvetítés felvállalásának néhány óvatos kísérletétől eltekintve), hogy megrekedtek a látványosság szintjén. Id. Kós Károly vagy az író, politikus Bánffy Miklós sírjai némák maradtak a román látogatók előtt.
Természetesen a Kolozsvári Magyar Napok továbbra is szóljon a magyar kultúráról, de miért ne szólhatnának román nyelven is a magyar kultúráról? A beszélgetéseket is ki lehetne mozdítani a személyes és szubjektív hangvételű, társadalmi szempontból kevésbé releváns szintről, magasabb nívójú, szakértői csoportok felé nyitva. Az már kiderült, hogy hallgatóság van, kérdés: hogy nekünk van-e mondanivalónk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Elfelejtett műemlékeink – az interneten
Beszélgetés Cristina Andrea Chira építésszel, a MoNUmenteUITATE projekt egyik vezetőjével
Erdélyben barangolva úton-útfélen a múlt egykor impozáns, ma romjaiba roskadt emlékeivel találkozhatunk, amelyek nagy részét sajnos „unokáink sem fogják látni”. Reményt keltő azonban, hogy egyre több kezdeményezés indul az épített örökség megmentésére. Ilyen ez a fiatalok által, meglepő módon Bukarestből indított mozgalom is. A MoNUmenteUITATE – elfelejtett emlékek nevet viselő civil kezdeményezés és projekt ma már internetes honlappal (www.monumenteuitate.ro,), facebook-oldallal, bloggal (http://monumenteuitate.blogspot.ro/) és kiállításokkal igyekszik népszerűsíteni a történelmi Erdély, Bánság és Partium nemesi családjainak kastélyait. A mintegy 300 emlékművet bemutató projekt folyamatosan bővül, így bátran elmondhatjuk, hogy Romániában ez az egyik leggazdagabb digitális formában létrehozott műemlékvédelmi projekt. Facebook-oldalukon több mint 3400 ember követi tevékenységüket, amely elsősorban a fiatalok körében válik egyre népszerűbbé. A projektről, céljairól, tevékenységükről és a jövőbeli kihívásokról az egyik szervezővel, Cristina Andrea Chirával beszélgettem.
– Kitől származik a projekt ötlete és miért hozták létre?
–A projekt eredetileg nem a mára kialakult méretekben lett elképzelve. A kezdeményezés 2008-ban dr. Anca Brătuleanu építészmérnök, egyetemi tanár javaslatára indult, aki elküldött bennünket, a bukaresti Ion Mincu Műegyetem akkor harmadéves hallgatóit, hogy Erdély nemesi kúriáit kutassuk föl. A terepgyakorlat elsődleges célja az volt, hogy megismertesse a majdani fiatal építészeket az erdélyi épített örökséggel, azok elhelyezkedésével, környezetével, értékeivel, varázsával és sajátos problémáival. A történelmi emlékek nem csak önálló esztétikai alkotások, megértésükhöz szükséges a történelmi, gazdasági és politikai korszellem ismerete és kutatása is. A tanárnő későbbi beszámolója szerint a projekt azt is vizsgálta, milyen reakciót vált ki a fiatal generációból azokkal a történelmi emlékekkel való találkozás, amelyek ugyan szerepelnek a Történelmi Emlékművek Listáján (LMI), de kevés adat és silány érdeklődés övezte őket, mondhatni „elfelejtett emlékeinknek” számítanak. Ezeket a kirándulásokat leginkább expedíciókhoz hasonlíthatnánk, minden alkalommal felfedeztünk valami újat. Azért esett a választás az erdélyi kastélyokra és kúriákra, mert míg a havasalföldi és moldovai emlékművek iránt az elmúlt években megnőtt az érdeklődés, addig az erdélyiekről továbbra is kevés információ jutott el a közönséghez. Az élmény, amelyet például egy aprócska falu melletti erdőben megbújó barokk palota felfedezése és vizsgálata nyújtott, elvarázsolta a hallgatók többségét. A varázs „hatására” néhányan szerettük volna folytatni a kutatást a terepmunka után is. Köztük voltam én is, illetve kolléganőm, Anca Majaru, akivel a projekt irányítását elkezdtük. A hallgatók önkéntes alapon folytatták a terepmunkát, létrehozva a ma ismert fényképes adatbázis magját. A projekt további erőre lelt Irina Leca (a Bukaresti Egyetem Történelem szakának 2012-ben művészettörténetet végzett hallgatója), Alexandra Stoica (a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának 2011 óta mesteris hallgatója), Radu Florea (a bukaresti Ion Mincu Műegyetem 2010-ben végzett építészhallgatója) és Alina Chiciudean (tudományos segédmunkatárs a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián) csatlakozásával. 2012 januárjában létrehoztuk az Arché Egyesületet, majd áprilisban sikerült a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) egyik pályázatát megnyerni.
– Van-e a projektnek és a vele járó internetes oldalaknak az ismeretterjesztésen és az emlékművek védelmére való szorgalmazásán túli célja is? Szerveznek-e konferenciákat, workshopokat vagy más civil kezdeményezést?
– A projekt elsődleges célja az erdélyi, bánsági és partiumi kastélyok és kúriák bemutatása, amely révén reméljük, hogy elősegítjük ezek megmentését és restaurálását is. Ahogy azonban minden történelmi épületet, úgy a kastélyokat is elsősorban az emberek és a helyi közösségek kell hogy életre keltsék. Szükség van arra, hogy a helybéliek is felismerjék otthonaik körül „ólálkodó” értékeiket, majd ezt követné a kulturális turizmus embereinek bevonása a folyamatba. Mivel Romániában az épített örökség oktatása és bemutatása még gyermekcipőben jár, fontos lenne, ha a projektünk is hozzájárulna a román nagyközönség oktatásához például workshopok révén, ezek kivitelezéséről azonban még nem gondolkodtunk. Tudományos fórumokon azonban már képviseltük a projektet. Részt vettünk többek között a tizenkettedik Építészet-Régészet-Restaurálás Konferencián és a brassói Transilvania Egyetem rendezte ACUM 2011 konferencián.
– Munkájuk során milyen akadályokkal kellett szembesülniük?
– Az akadályok, amelyekkel találkoztunk, nem voltak leküzdhetetlenek, ám nemegyszer nehezítették munkánkat. A terepjárások során például a közönyösség volt a legfőbb akadály, amely az emberek régi épületek iránti érdeklődésének hiányából fakad. Többször előfordult, hogy kereséseink során még a polgármesteri hivatalok alkalmazottai is furcsa szemmel néztek ránk, és nem hitték el, hogy településükön létezik nemesi kúria. Mindezek ellenére sikerült rendkívüli emberekkel is megismerkednünk, akik nagymértékben segítettek helyi csetlés-botlásainkban. A másik fő akadály a fényképanyag összeállítása során jelentkezett. Azon épületek esetén, amelyeket visszaszolgáltattak vagy ma közhivatalok tulajdonát képezik, nehéz volt fényképeket készíteni. Mivel a sajtóval állítólag többször meggyűlt a bajuk, igen szkeptikusok voltak. A terepen persze számos aprócska akadály jelentkezhet, így fenyegetett már minket kutyafalka, denevérraj vagy omlásveszélyes épület is.
Az irodai munkában és a feldolgozásban jelentkező akadályok közül kiemelném az épületekről fellelhető hiányos, pontatlan szakirodalmat.
– Milyen véleménnyel reagált kezdeményezésükre a szakma és a nagyközönség?
– Mindkét részről pozitív visszajelzéseket kaptunk. Igyekszünk, hogy interneten – és máshol is – közölt cikkeink szakmailag kifogástalanok legyenek, ugyanakkor a nagyközönség számára bármikor hozzáférhetőek. Szerencsére eddig nem kaptunk negatív visszajelzést vagy szakmai elmarasztalást. A nagyközönség lelkesedése minket is bátorít, és további munkára ösztönöz. Sokszor kapunk olvasóinktól ajánlatokat, ötleteket, nemegyszer képekkel és információkkal is szolgálnak.
– Milyen jövőbeli célokkal folytatják munkájukat?
– Jelenleg is dolgozunk azon, hogy internetes honlapunkat szebb és közönségcsalogatóbb formába öntsük. Túl a műemlékek hű és szakmailag hiánytalan bemutatásán, fontosnak tartjuk, hogy életet leheljünk valamilyen módon ezekbe az épületekbe, elsősorban a környezetükben vagy a kastélyokban rendezett kulturális események népszerűsítésével és restaurálásuk, megőrzésük fontosságának tudatosításával. Közel száz, idén nyáron felkeresett és adatolt emlékművel kívánjuk hamarosan bővíteni internetes adatbázisunkat, amelyet angol nyelven is bemutatunk. Reméljük, hogy a romániai műemlékvédelemben bekövetkezett változásokban a mi munkánknak és az Elfelejtett műemlékeink (MoNUmenteUITATE) projektnek is van valamilyen szerepe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökerei
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro

A láthatatlan örökség: a római Limes Romániában
Számos erdélyi és bánáti kistelepülés legendáriumába és köztudatába épült be „Tráján útja”, számos falu máig legjárhatóbb és legforgalmasabb ütőere. Az egykor egész Erdélyt behálózó római úthálózat és az ideköltözött Róma örökségének látható nyomai már a középkorban bevésték a nagy kultúra emlékét a köztudatba. Ez az élő örökség – bár változatos formában túlélte a történelem viszontagságait – még nem kapott nagyságához és jelentőségéhez méltó megbecsülést. Ennek első fontos lépése előtt állunk most: az egykori Római Birodalom határrendszerének romániai szakasza, a Limes Dacicus végre a világörökség részévé válhat.
A Limes a Római Birodalom határát jelző latin kifejezés. A határ fogalma azonban 1800 évvel ezelőtt egészen mást jelentett, mint manapság. Nemcsak adminisztratív, politikai, katonai és gazdasági határvonalként szolgált, de kulturális és ideológiai hatása is jelentős volt. Két provincia vagy a Birodalom és az azon kívül eső terület (Barbaricum) határát több tucat monumentális építészeti elem (katonai táborok, erődök, megfigyelőállomások, postaállomások, vámok, sáncok és néhány esetben akár falak) mellett egymással szoros kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoló település, tehát társadalom is jelezte. A római Limes nemcsak egy vékony, néhány száz méter széles vonalként húzódott több ezer kilométeren át Britanniától a mai Szíriáig, hanem egy szövevényes, jóval szélesebb kereskedelmi, gazdasági és kulturális hálózatként magával ragadta a kor összes népét. A Limes – bár számos helyen jóformán ma már láthatatlan – valójában monumentálisabb örökségként épült be a mai Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet államainak kulturális örökségébe mint a leghíresebb római épületek. Jelentőségük és hosszú távú hatásuk nagyobb volt, mint az ókori Róma olyan emblematikus épületeinek, mint a Pantheon vagy a Colosseum. A Limes mint fogalom tehát nagyon sok részelemből álló, kulturális, gazdasági és politikai fogalom is, amely méltán nyerte el már a középkoriak fantáziáját és érdeklődését, beépülve számos erdélyi és olténiai település közös emlékezetébe.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Levél egy magyar köszöntésért
Tisztelt polgármester úr!
A kincses város egykori egyetemistájaként és nagy tisztelőjeként éveken át jártam a város utcáit és merengtem el a Majális utca, a Trefort dűlő vagy az Erzsébet utca gyönyörű épületein, Pákey Lajos és Moll Elemér hagyatékán. Számos barátomat és idelátogató egyetemistát Új-Zélandról, Szingapúrból, Németországból, Magyarországról, New Yorkból, Spanyolországból vagy Franciaországból kalauzoltam Kolozsváron. Mind el voltak ragadtatva a város történeti sajátosságaitól, multikulturalizmusának ma is élő pezsgésétől és attól a magyarok, szászok majd románok által létrehozott építészeti és szellemi örökségtől, amelyben Ön és politikustársai ma is dolgoznak, kutatnak, szórakoznak és élnek.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Dákopátiáról és más történelmi eltévelyedésekről
A Humanitas könyvkiadó – amely úgy tűnik, hogy a liberális és önkritikus román köztudat és újszellem hivatalos zászlóhordója lett – 2015-ben adta ki Dan Alexe román író, műfordító, újságíró és filmrendező második könyvét, amely a Dacopatia şi alte rătăciri româneşti (Dákopátia és más román eltévelyedések) címmel robbant be a köztudatba. Ez a könyv úgy kellett a román kollektív mentalitás háztáján, mint friss víz a tikkasztó sivatagban. Miért? Lássuk csak a könyvbe foglalt fájó igazságok listáját.
A szerző – aki a könyv borítóján és előlapján két különböző módon definiálja magát, először „nyelvésznek”, írónak, majd a második oldalon már filmkritikusnak, műfordítónak és újságírónak, bátor tettre vállalkozott: az egyre terebélyesedő, interneten és nyomtatott kiadványok útján is terjedő és népesedő dákomán és balkanista tábor túlburjánzott világába vezeti be az olvasót. Egy olyan társadalmi jelenségre ad választ könyvével – a román értelmiség megmásíthatatlanul franciás, pamfletszerű keservével és csípős bírálatával – amely manapság virágkorát éli ismét. A bevándorlók által megrohamozott és egyre „elszínesedő”, vén Európa korában, amikor a hagyományos értékrendek ismét felbomlani látszanak, és amikor a kis nemzetek – így magyarok, makedónok, görögök és persze a románok – frusztrált, nacionalista identitást kreálva kuporognak elefántcsonttornyukban, a dákománia csupán egyike a számos, szélsőjobboldal által is támogatott sarlatán elméleteknek. Örvendetes lenne, ha a történelemhamisításnak ebben az új korában a százszámra megjelenő és terjedő dákomán könyvekre és filmekre az ellenválasz szakavatott történészektől, régészektől és akadémikusoktól jönne. Ez csupán részben történt meg román félről, mégpedig Lucian Boia számos könyve révén, amelyet nemrég azonban a Román Tudományos Akadémia egyik jeles tagja – és kincses városunk egyetemének rektora – elég keményen bírált. Amíg tehát a történész csoportok közös álláspontjára és „ébredésére” várunk, meg kell elégednünk egy hobbinyelvész és jól író utazó, újságíró vaskos, több mint 350 oldalas könyvével, amelyben megteszi az első lépést egy már-már szektaként működő sarlatánság szisztematikus lerombolására. De miről is van itt szó?
Ahogy Dan Alexe sem említ túl sok dákomán szerzőt és nevet könyvében (talán pontosan „a negatív reklám is reklám” elkerülése végett), így én sem fogom a kedves olvasó napját elrontani ezeknek az embereknek a megemlítésével. Legyen elég annyi, hogy manapság egy átlagos román könyvesbolt és a fiatal generációk által naponta látogatott blogok, videómegosztók telis-tele vannak a 19. században megszületett dákomán elmélet új, „forradalmi”, „szenzációs” vagy épp „felzaklató” igazságaival és alkotásaival. A román kollektív mentalitás a „kik vagyunk mi?” és „honnan jövünk” szindrómaszerű kérdésére az 1990-es évek óta az addig létezett változatoknál is vadabb válaszokat szült. Így lehetséges az, hogy ma százezrek hisznek abban (és ez a legjobb szó erre, hiszen a logika és történelmi kutatás módszereinek teljes hiányát igényli ez), hogy a dákok évezredek óta a Kárpát-medencében éltek, nyelvük „felsőbbrendű” és eredendő forrása a latin nyelvnek is. Mindez „alátámasztva” a legújabb genetikai és régészeti forrásokkal. Szerintük.
A dákománok új generációja „kongresszusaikkal”, több ezer oldalas nyelvi traktátusokkal, monográfiákkal és óriási népszerűségnek örvendő videókkal próbálják a multikulturalizálódást hangsúlyozó Európa és a globalizmus ellen felvenni a versenyt. Kis nemzetek frusztrált válasza ez a jelen, számukra érthetetlen társadalmi folyamatára.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Bodor András, az elfeledett ókortudós
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Menekültek, migráció és vallás Kolozsváron
Egy vallástudományi konzultáció margójára
A „Menekültek, migráció és vallási pluralizmus” című kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Biblikus Tanulmányi Központjában (Centrul de Studii Biblice) szervezték meg, október 21-én, Zamfir Korinna, a Római Katolikus Teológia Kar professzorának és intézetigazgatójának közreműködésével. A rövid, négy előadásból és az azokat követő intenzív beszélgetésből álló workshop egy nagyobb, interdiszciplináris projekt része (Vallás, politika és emberi jogok), amely további konferenciákat tervez a felekezetek közötti párbeszéd, a vallástudomány és a kortárs vallásos problémák tudományos vizsgálatának céljából, ezáltal új színfoltot hozva a még gyermekcipőben járó romániai (magyar) vallástudomány életébe.
A legutóbbi kerekasztal-beszélgetés egy olyan témát érint, amely óriási népszerűségnek örvend immár számos diszciplínában. A migrációról és annak számos válfajáról, történelmi esettanulmányairól szóló konferenciák száma világszerte robbanásszerűen megnövekedett az elmúlt három évben. Legutóbb Laurence E. Tacoma neves holland ókortörténész és demográfus szervezett nemzetközi konferenciát az ókori társadalmak migrációjáról és az ókori mobilitás kérdéséről. Bár a konferencia számos érdekes tanulmányt szült, amely új megvilágításba  helyezi az ókori (főleg görög–római) kultúrák közötti kapcsolati rendszer és népességmozgás jelenségeit, nem tért ki a bibliai népek és a Szentföldhöz köthető migráció kérdésére. Ilyen szempontból kiváló kiegészítésként szolgálhat Hans Klein előadása, amely számos példát hozott a Bibliában (Ó- és Újszövetség) említett migrációra és mobilitásra. Esettanulmányai – Ábrahám útja Mezopotámiából, József menekülése Egyiptomba, Jákob és a héberek diaszpórája Egyiptomban, Ruth példája és nem utolsósorban a Szent Család menekülése Egyiptomba – olyan bibliai parabolák, amelyek a migráció teológiai üzenetén túl rámutatnak arra, hogy az ókori Izrael társadalmi, politikai, gazdasági és vallási viszonyai a migráció számos formáját kiváltották. Ugyanazt tükrözte a Jézus korába betekintést adó tékozló fiúról szóló példabeszéde, valamint a kora kereszténység mobilitását tükröző Akvila és Priszka helyzete.
Migráció – a fogalom változatai
Az előadását követő termékeny beszélgetésből kiderült, hogy maga a migráció fogalma igencsak anakronisztikus és felületes kategória, amely terminológiai finomításokat igényel. Ábrahám esete például a mai sajtó által „gazdasági migránsként” ismert opportunista vándor példájaként is értelmezhető, ellenben Jézus és szüleinek menekülése Egyiptomba egy válság és életveszélyes helyzet előli szükségszerű menekülés kiváló példája. Fontos elkülöníteni a migráció időtartamát is: vannak hosszú távú vagy vissza nem fordítható migrációs hullámok (amikor az egyének és csoportok végérvényesen elhagyják komfortzónájukat és új világot választanak otthonukká – Jákob és a héber diaszpóra Egyiptomban), és rövidtávú migrációk (a Szent Család példája). A bibliai példák rámutatnak ugyanakkor a „más” és az „idegen” vallásos csoport (héberek) integrációs problémáira egy radikálisan más vallási struktúrával és jogrendszerrel rendelkező államban (Egyiptom), és az állam, mint intézmény reakcióira a vallásos pluralizmus és ebből fakadó konfliktus kezelésére. Klein előadása egyébként egy olyan témát feszeget, amely ma óriási népszerűségnek örvend elsősorban teológiai és ökumenikus fórumokon. A Ferenc pápa felhívására pozitívan reagáló egyházi szervezetek sorra adnak ki köteteket, amelyek a migráció bibliai előképeivel igyekszenek a nagyközönséget tájékoztatni a fogalom sokszínűségére és bonyolult mivoltára. Legutóbb például Lucila E. T. Luna Migráns történetek a Bibliában címmel adott ki egy vaskos könyvet a témában.
T. SZABÓ CSABA Szabadság (Kolozsvár)

1956, az erdélyi magyar értelmiség és az ifjak
Benkő Levente előadása a Györkös Mányi Albert Emlékházban
A Györkös Mányi Albert Emlékház és a Művelődés folyóirat által közösen szervezett Művelődés Estek legutóbbi előadása november 9-én került megrendezésre. Benkő Levente történész, újságíró az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásainak neves kutatója Romániai magyar értelmiségi elit és 1956 címmel tartott előadást. Az előadás a magyar forradalom 60. évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári eseménysorozat részeként került megrendezésre.
Benkő Levente előadásának első felében röviden felvázolta 1956 első hónapjaira jellemző politikai és közéleti hangulatot, amely a XX. pártkongresszus és a Hruscsov – féle desztalinizációt követően elterjedt a Szovjetunióban és Európa többi kommunista államában. A kolozsvári történész idézte Mihai Nedelcut, a Kolozs megyei Securitate akkori vezetőjét, aki 1956 áprilisában tett nyilatkozatában elismerte, hogy az 1956 előtti tíz évben szándékosan félemlítették meg a helyi lakosságot és koholt vádak alapján ítéltek el százakat. A változás nemcsak a politikában, de a közéletben is érzékelhető volt. A magyarországi Petőfi Kör és az Írószövetség körében érzékelhető változások a magyar kultúra és identitás felkarolásában Erdélyben is nyomott hagyott. Ekkora tehető Arany János nagyszalontai hagyatékának felkarolása, a Petőfi kutatás feléledése valamint Orbán Balázs sírjának felújítása is. Benkő Levente részletesen taglalta a Kolozsváron 1956. szeptember 29. és 30. között megrendezésre került irodalmi találkozót, amelyen az erdélyi magyar irodalom vezető személyiségei vettek részt. Nyilatkozataikból és beszélgetéseikből kiderült, hogy döntő többségük átvette a kor szellemét és szorgalmazták az erdélyi magyar irodalom és kultúra szabadságát és a tíz év alatt felhalmozott, elhallgatott sérelmek kimondását. Benkő úgy véli, hogy az a kevés író és közéleti személyiség, aki már az 1956. szeptemberi találkozón is a Román Kommunista Párt hű tagjaként szólalt fel, elsősorban szegény családokból tehetsége miatt felemelkedett újértelmiségi volt. A változás szele 1956 őszén nemcsak a magyar, de a román értelmiséget is megérintette. Eugen Ghiţă biológus 1956. október 11-én külön szorgalmazta a magyar oktatás újraindítását az agrártudományi főiskolán és a felsőoktatás minden szintjén.
Benkő Levente ezt követően kitért az 1956. október 23-át követően elindult ifjúsági szervezkedésekre. Ezek közül részletesen elemezte a temesvári Aurel Baghiu és társai által irányított, 2000 egyetemista részvételével az egyetemi menzán 1956. október 30-án történt eseményeket. A többségében román egyetemisták által felkarolt lázadás a magyarországi eseményeket forradalomnak nevezte és követendő példaként emlegette. Követeléseiket 8 pontban állították össze. Ennek következményeként 3000 egyetemistát tartóztattak le, néhányukat – így a később Nagy Imre Emlékéremmel díjazott Aurel Baghiut is – letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.
Benkő Levente tartalmas előadásában kitért továbbá a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetére, a Székely Ifjak Társaságára, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségére, amelynek 79 tagját 1129 évre ítéltek el. A kolozsvári történész összehasonlította ugyanakkor az erdélyi írók és értelmiségi elit novemberi álláspontjait is, amelyek közül a marosvásárhelyi írók nyilatkozata sokkal párthűbb volt és a forradalmat „reakcionista, fasiszta, revizionista” jelenségnek nevezte. Ezzel szemben a kolozsvári nyilatkozat – amelyet Kós Károly egyedüliként utasított vissza a felkért aláírók közül – meglehetősen higgadtabb nyelvben jelezte eltávolodását az akkor már ellenforradalomként értelmezett magyarországi eseményektől.
Az előadás végén a történész rámutatott arra, hogy az 1956 és 1962 között 10 000 ember bebörtönzésével járó eseménysorozatban a román pártvezetés számos alkalommal használta az etnikai konfliktusok kiélezését is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)