„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport

Élő hagyományai vannak az újságírásnak Nagyváradon
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Itt a román, hol a magyar?
A recept egyszerű: ha sikeres az erdélyi magyar, akkor ő színtiszta román, amennyiben gyanúsított, akkor száz százalékig magyar. Szűcs László jegyzete.
Hazatérőben Marosvásárhelyről, az esti órákban Várad felé a román közrádió műsora tűnik a leghallgathatóbbnak. Beszélgetős műsor, zene, hírek váltogatják egymást. Úgy tűnik, még adnak a szakmaiságra, valódi szerkesztők ülnek a stúdióban, hiszen az adás jól összerakott. Aztán előbb arra kapom fel a fejem, hogy a kézdivásárhelyi petárda-merénylet ügyben letartóztatott vármegyés fiatalembert egyszerűen magyar terroristaként emlegetik az egyik bejelentkezésben. Pár perc múlva viszont a hírblokk végén a sportrovatban már román versenyzőként méltatják az idei Dakar ralin is vitézkedő szatmárnémeti motorost, Gyenes Emánuelt. Pedig a hírolvasó még a nevét sem képes akár megközelítő helyességgel kiejteni. A recept egyszerű: ha sikeres az erdélyi (partiumi) magyar, akkor ő színtiszta román, amennyiben viszont gyanúsított, akkor száz százalékig magyar.
A teljes médiaképhez az is hozzátartozik, hogy miközben a kézdivásárhelyi ügy iránt élénk érdeklődést mutat a magyarországi sajtó, Gyenes teljesítményéről elvétve olvasni bármilyen beszámolót. Úgy látszik, Ártándtól nyugatra is románként tekintenek rá. Hát, így mennek a dolgaink. erdelyiriport.ro

Az alkotás csodája
Molnár Zsolt nagyváradi költő a vers műfaját „leleménnyel műveli” – mondta róla Szilágyi Aladár publicista, hozzátéve, hogy „kétségkívül költészet” az, amit a számítógépből az asztalra letesz.
A Szigligeti Stúdió termében pénteken tartott könyvbemutatón ismerkedhettek meg az érdeklődők a most megjelent kötetével, amely az utóbbi öt év termését tartalmazza. A Kódolt remény címet viselő, közel száz versből álló kis kötetről a kiadók, Szilágyi Aladár, a Holnap Kulturális Egyesület és Szűcs László, a Várad folyóirat szerkesztője beszélgettek a szerző jelenlétében. Mindketten figyelemmel kísérték a szerző munkásságát, fejlődését, és nagy örömükre szolgált, hogy egy nagyobb közönség előtt mutathatták be nem csupán a verseket, hanem magát a költőt is
Az öt ciklusba foglalt költemények (I. Elszámolás, II. Zuhanásom delét nézem, III. Anya hóembere, IV. Rövidre fogva, V. Hajnalvérrel) az emberi létezés kérdéseit járják körül mélységes filozófiával, kellő humorral és könnyítő (ön)iróniával, melyekben a tehetség rendkívüli pontosságban, a szavak metsző, tiszta kifejezéseiben köti meg az olvasó figyelmét. Szilágyi Aladár kiemelte a költő egyéni hangját, amelyet „a formai gazdagság, a nyelvi lelemények, a szóalkotás – a szómágia” tesz tökéletessé, különösen új szóképek életre hívása és a gyakran alkalmazott ellentétpárok használata által.
A születése óta mozgássérült Molnár Zsolt 2004-ben kezdett el verseket írni magántanárnője, Szabó Anna biztatására. A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária által szervezett irodalmi kör lelkes látogatója volt, amelyen a költőnő vezetésével összeült írók az Ady Sajtókollégium Kanonok-sori épületében olvasták fel egymásnak verseiket (amíg a katolikus egyház megengedte nekik, illetve a költőnő haláláig). Az évek alatt kikívánkozó, néha csak két-három szóból vagy egyetlen szakaszból álló költemények több kötetben láttak napvilágot: Verseim (2005), Kapaszkodom (2009) és De te itt maradsz(2011). 2013-ban Várad-különdíjban, Reggeli Újság és Erdélyi Riport-díjban részesült. Eleinte a tanárnője jegyezte le a szavait, de 2011 óta maga is számítógépen dolgozik, az orra segítségével.
Minden egyes leírt szó, amit az olvasónak továbbad, célba talál – legyen a cél az olvasó szíve, az elméje, vagy mindkettő. Az ember általában úgy olvas irodalmat, hogy ismeri a szerző életrajzának fontosabb adatait, vagy legalábbis hallott már a nevét, de előfordul, hogy egyáltalán nem tudja, kiről van szó. Mindezek az információk hozzátehetnek, de nem vesznek el a versek értékéből, mert a költemények önmagukban állnak az egyes ember és a személyes tapasztalatai előtt – a szerzőtől függetlenül. Az alkotás csodálatossága önmagában övezi fénnyel az azt megalkotó koponyáját, és mi, olvasók, mindenekelőtt a költeményt méltatjuk. Molnár Zsolt esetében ez különösen igaz, hiszen az olvasót a versei nem tudják nem megragadni, akár előző ismeretek hiányában olvassák azokat, akár a szerző küzdelmekkel és győzelmekkel teli életének tudatában.
Szamos Mariann. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Várad folyóirat: író-olvasó találkozók, novellapályázat
A Várad kulturális folyóirat megvalósításairól, közös tervekről számolt be Szűcs László főszerkesztő, Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa és Tasnádi-Sáhy Péter szerkesztő.
Megjelent mind a Várad folyóirat, mind a Biharország havilap tizenkettedik száma, és megszervezték mind a tíz tervezett Törzsasztal-estet a Várad kulturális folyóirat égisze alatt, mondta el Szűcs László főszerkesztő a keddi sajtótájékoztatón. A Törzsasztal rendezvények során Cserna-Szabó András, Kántor Lajos, Kun Árpád, Sándor Iván, a Varadinum keretében Szabó T. Anna, majd Tompa Gábor, Spiró György, Boldizsár Ildikó, Kerékgyártó István, Szijj Ferenc találkozott a közönséggel, most pénteken pedig Györe Balázs magyarországi költővel, íróval találkozhatnak az érdeklődők.
Visszatérők
Ami pedig a többi idei meghívottat illeti: február 12-én Térey János, március 15-én Tóth Krisztina, április 15-én Csaplár Vilmos, egy nappal később pedig, a Varadinum keretében Darvasi László látogat majd Váradra. Május 15-én a Gács Anna – Csuhai István házaspár lesz a Törzsasztal vendége, június 10-én pedig Schein Gábort látják vendégül. A meghívottak közül többen visszatérő vendégek, mások pedig – mint például Tóth Krisztina és Schein Gábor a Törzsasztal közönségének kérésére jön el.
Amint Szűcs László megjegyezte, különösen az ismert írók esetében jó előre meg kell beszélniük a programot, s ezt rendszerint idejében közzé is teszik, hogy elkerüljék a párhuzamos rendezvényeket – de ezt mégsem valósul meg mindig.
A Varadinum rendezvénysorozaton is aktívan vettek részt – megemlítette többek között a Biharvármegye-Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve megjelentetését, Makk Károly filmrendező váradi találkozóinak megszervezését, Szabó T. Anna költő, műfordító meghívását, találkozását a gyerekekkel a Varadinum keretén belül.
Kifutópálya lehet
Nagy érdeklődés kísérte a Könyvmaratont is, melyen belül egyebek mellett két saját kiadású könyvet is bemutattak – Fábián Sándor verseskötetét és Tóth Ágnes gyermekvers-kötetét. Két pályázatuk is volt, a Tudomány kertje keretén belül tanulmányokat jelentettek meg a Várad folyóiratban, ezenkívül megszervezték a Tabéry Géza novellapályázatot, melyre sokan jelentkeztek, s melyet az idén is folytatnak. Ezzel kapcsolatban Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalomtudomány tanszékének adjunktusa elmondta: az idén a novellapályázat címe Történet, töredék, ének, s számítanak rá, hogy minél többen bekapcsolódnak, szeretnék, ha egy olyan fórummá válna ez a rendezvény, ahol a fiatalok kipróbálhatják magukat. Szűcs László hozzátette: nagy sikerélményt nyújthat a fiataloknak, akár kifutópálya is lehet egyik másik szerző számára. A későbbiek folyamán egy esszépályázatot is meghirdetnek majd, tette hozzá. Megújult a biharmegye.ro weboldal, s idei terveik közé tartozik a nagyvárad.ro portál vonzó kulturális portállá való átalakítása. Folytatni szeretnék a Biharország estek megszervezését Berettyóújfaluban. Szűcs László személyi veszteségeikről is szólt: elhunyt Barabás Zoltán költő, a folyóirat egyik alapítótagja, Anamaria Pop műfordító, Lászlóffy Csaba kolozsvári költő, valamint Tuduka Oszkár, aki első sorban a Biharországban közölt.
Élő Várad
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi szerkesztője egy új rendezvénysorozatról számolt be, ennek első eseményét február 5-re tervezik. Az Élő Várad című rendezvény során első sorban pályájuk elején lévő, fiatal, kevéssé ismert váradi szerzők részvételével szeretnének közönségtalálkozókat szervezni, „hogy kiderüljön, az alkotó szemszögéből milyen lehet Váradon létezni, alkotni, milyen lehetőségek léteznek az irodalom e rejtett centrumában. Mert ugyan az irodalom, a művészet oszthatatlanul és egyetemesen emberi, mi ebben az univerzalitásban letűzzük a zászlót és ezt Váradon tűzzük le” – mondta a szerkesztő. A meghívottak között jelenleg Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsi, Mihók Tamás, Mátyás Zsolt szerepel. „Szeretnénk bevezetni a társadalomba az első bálozókat” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter.
Neumann Andrea. erdon.ro

Tabéry-novellapályázatot hirdettek Nagyváradon
Történet, töredék, ének címmel írta ki a Várad irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztősége és a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke az idei Tabéry Géza novellapályázatot.
A pályázatot másodjára írták ki, az első pályázatra, melyet tavaly hirdettek megTavasz, tűz, történelem címmel, közel húsz alkotás érkezett, mondta Szűcs László, a Várad főszerkesztője. Az alkotókat három, pénzjutalommal is járó díjjal, öt dicsérettel és egy Várad-különdíjjal jutalmazták, a legjobb novellák a Váradban is megjelentek.
Idén szintén 16–26 év közötti fiatalok pályamunkáit várják, mondta Balogh Andrea, a PKE adjunktusa, aki azt is hozzátette: a zsűrizés során érdekes volt látni, hogy értelmezik á a fiatalok magát a novellát, mint műfajt. A felhívást elküldték a középiskoláknak, de nemcsak romániai, hanem külföldi fiatalok írásait is szívesen fogadják, tette hozzá. A novellákat március 18-áig várják, az eredményhirdetést április végén tartják meg.
Fried Noémi Lujza. maszol.ro

Élő lapbemutatót is terveznek a Várad szerkesztői
Gazdag évet tudhat maga mögött a Várad kulturális folyóirat, számolt be Szűcs László szerkesztő. Mind a Várad, mind a Biharország 12-12 száma megjelent (utóbbi weboldala már megújult, előbbiének átalakítását szintén tavaszra tervezik), szerveztek Berettyóújfaluban Biharország-esteket és tíz Törzsasztal-estet tartottak. Ezek egyébként idén is folytatódnak, január 15-én, pénteken Györe Balázs a meghívott, február 12-én Térey Jánost, március 5-én Tóth Krisztinát várják a váradi Törzsasztalhoz. Április 15-én Csaplár Vilmos lesz a Törzsasztal vendége, májusban, a Varadinum idején Darvasi László jön a rendezvényre, ugyancsak májusban, 15-én Gács Anna (a Törzsasztal társszervezőjének, a Szépírók Társaságának az elnöke) és Csuhai István, június 10-én pedig Schein Gábor látható-hallható Nagyváradon.
A tavalyi Varadinum alatt Makk Károly estjét, illetve a Szabó T. Annával való találkozást szervezték meg, megrendezték a Könyvmaratont, melyen két saját kiadvánnyal, Fábián Sándor válogatott verseivel, illetve Tóth Ágnes gyermekverseivel jelentkeztek. A Holnapfeszt elmaradását sajnálja, mondta Szűcs László, de idén ismét megszerveznék ezt a fesztivált is. Terveik között szerepel továbbra is a Kinde Annamáriáról elnevezett díj megalapítása, azonban nem szeretnének egy átlagos díjat alapítani.
Élő Várad címmel élő lapszámbemutatóra várják majd a közönséget február 5-én, mondta Tasnádi-Sáhy Péter, a folyóirat irodalmi rovatának szerkesztője. Mint mondta, beszédes cím ez, hiszen szeretnék élőbbé, mozgalmasabbá tenni a bemutatót, ezért négy szerző, Ozsváth Zsuzsi, Kemenes Henriett, Mátyás Zsolt és Mihók Tamás lesz majd jelen az esten. Velük többek között arról beszélgetnek, mennyire inspiráló (vagy nem) számukra Várad, a „rejtett irodalmi centrum”. A szerkesztő azt is elmondta, szeretnék, ha a helyiek mellett Bihar és Szilágy megyei, illetve Magyarországról Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szerzők is bemutatkozhatnának a lapban.
Frid Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Negyvenkét évig eszközként Isten kezében
Negyvenkét év szolgálatból huszonöt esztendeig Bihar község református egyházközségének élén állt Csernák Béla, aki az elmúlt vasárnap tartott ünnepi istentiszteleten köszönt ki gyülekezetéből, ám marad a település lakosa.
Emlékezetes istentiszteletre hívtak vasárnap délelőtt a bihari református templom harangjai: nyugdíjba vonulása alkalmából búcsúzott gyülekezetétől Csernák Béla tiszteletes, ám az elválást enyhíti, hogy marad a község lakosa és ahogyan később Darabont Sándor gondnok mondta, továbbra is számítanak tanácsaira. Megteltek a nagy templom padsorai, az igehirdető pedig Kántor Csaba parajdi parókus lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese volt. Hogy miért ő, annak is megvan a maga története: 25 évvel ezelőtt a dési egyházmegyéből elkísérte a bihariba érkező kollégáját, most pedig Csernák Béla azzal kérte fel a szolgálatra, hogy “ha akkor idehoztál, most vigyél el”. A meghívott bevallása szerint meglepődött a felkérésen, ám nem kellett sokáig gondolkodjon, mit is mondhatna, hiszen arra vagyunk hivatva, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük mindannyian, mert csak ez szolgálja épülésünket – ezt tette Csernák Béla is az elmúlt évtizedekben, bárhol szolgált is.
Méltó szavak
A megszólított vette át a szót az igehirdetés után, és (saját szavával élve) konferansziéként vezette a történéseket. Többször is a köszöneté volt a szó: a lelkész az együttlétet, a barátságot nevezte a legszebb dolognak abban a széthulló világban, melyben milliók indulnak el új hazát keresni. Mint fogalmazott, 65 évesen nem talál méltó szót arra, hogy barátai Erdélytől Hollandiáig ragaszkodnak hozzá, megtalálták a módját, hogy eljöjjenek e jeles napon. A tiszteletes felidézte, hogy 25 éve milyen lelkesedéssel, bizakodással álltak egy reménybeli új világ eljövetele elé. Az emlékezésből kijutott lapunknak is: beiktatásáról a korabeli Bihari Naplóban a később főszerkesztői beosztást is betöltött Szűcs László írta egyik első tudósítását. A lelkész akkor megígérte a zsurnalisztának, hogy nyugdíjazására is meghívja és íme, negyedszázad múltán újra kezet foghattak.A “szomszéd” biharpüspöki kórus szolgált időközben, melyben énekelt Pénzes Józsefné, aki a helyi presbitérium és nőszövetség nevében mondott köszönő szavakat.
Békességben, egyenességgel
Csernák Béla üdvözölte Nagy Gizella polgármestert, Szilágyi Zoltán alpolgármestert, Popovics Magdolna iskolaigazgatót, illetve Mikló Ferenc esperest, aki az úrasztala elé járulva a bihari egyházmegye lelkészi karának nevében köszönte meg a házigazdának az összességében 10 állomáson eltöltött 42 szolgálati évet. “Békességben és egyenességben jártál a seregek urának követeként, tetszett vagy sem ez másoknak, hiszen megbízatásodat a teremtő Istentől vetted”, fogalmazott az esperes, aki hallható meghatódottsággal hangjában tette hozzá: nem él hiába az, aki végzi lélekmentő hivatását, eszközként Isten kezében. Az esperes szavait megerősítette az őt elkísérő szalontai egyházközség kórusa, majd Ida Eldering állt a hallgatóság elé. Felidézte, amikor először érkeztek meg a hollandiai Arnhem-Eldenből, majd a további látogatásokat, melyek mindkét félnek élményszámba mentek és testvér-gyülekezeti kapcsolathoz vezettek. Csernák Béla olyan ritka ember, aki akkor is mert határokat átlépni, amikor az még kivételes bátorságot igényelt, mondta a hollandiai hölgy, végig magyarul fogalmazva mondatait. A gyülekezet gondnoka, Darabont Sándor következett, aki a lelkésznek és feleségének, Ibolya asszonynak is köszönetét tolmácsolta, hozzáfűzve: továbbra is számítanak jótanácsaikra.
Áldás a gyülekezetre
Az istentisztelet zárásaként Csernék Béla úgynevezett kiköszönő beszédet olvasott fel, majd emléklappal és kézfogással köszönte meg a szolgálatát segítőknek, hogy mellette álltak. Közös fotó is készült, majd mi mással is zárhatta volna le az elmúlt 25 évet, mint a gyülekezet megáldásával. A templomból távozók az őket a kijáratnál váró lelkésztől egy-egy emlékkártyát vehettek át, hogy az eseményt őrizzék meg emlékezetükben.
Rencz Csaba. erdon.ro

Lakodalmas könyvbemutatót tartottak
Szombaton a nagyváradi Ady Endre Középiskolában mutatták be a Lakodalom van a mi utcánkban című kötetet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot. A könyv anyagának ismertetését nótacsokor színesítette, és vőfély-rigmusokat is előadtak.
Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője több évtizedes gyűjtéséből állt össze az a kötet, amely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában látott napvilágot, olyan rangos társszerzők bevonásával, mint dr. Balázs Lajos, Kiss Kálmán, Bokor Irén, Kovács Rozália, Csanádi János, Rög József, Dánielisz Endre és Zalder Éva. A könyv a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld számos településéről, kistérségéből gyűjtötte egybe, sok-sok adatközlő jóvoltából a még fellelhető esküvői, lakodalmi szokásokat, valamint az ezekhez kapcsolódó gazdag folklóranyagot: népköltészetet, táncszókat, találós kérdéseket, névcsúfolódókat, közmondásokat, népdalokat és mulatós nótákat. A folklóranyagot egy színpadra alkalmazott Körös-közi lánykérő és lakodalmas egészíti ki, a kiadvány így azt a szerepet is betöltheti, hogy mai lakodalmakat e páratlan értékek felidézésével tegyenek emlékezetessé.
Az érdeklődőket Szűcs László köszöntötte, megjegyezve: napjainkban egyre gyakoribb, hogy kiadók civil szervezetként jönnek létre, s ők is ezt az utat követik a Holnap Kulturális Egyesülettel.
Meg kell őrizni
Pásztai Ottó felidézte: 1951-ben szeretett unokahúga megkérte arra, legyen a násznagya, ő azonban, városi ember lévén, nem rendelkezett semmilyen ismeretekkel a lakodalmas szokásokkal kapcsolatban. Szeretett volna azonban szép és felejthetetlen ünnepet rendezni, ezért mivel Kolozsváron a diákotthonban egy folyóson lakott Kányádi Sándorral és Szabó Gyulával, az ő segítségüket kérte. Mindketten készségesek voltak, a karácsonyi vakáció után hozták a kért anyagot, így egy gazdag csokorra valót kapott Csík-, Udvarhelyszék és a Sóvidék lakodalmas szokásaiból, rigmusaiból. Érdeklődése aztán később fokozódott ebben a témakörben, és az azóta eltelt több mint hat évtizedben igen jelentős anyagot sikerült összegyűjtenie, mely tevékenységében Erdély- és Partium-szerte sokan támogatták. Úgy fogalmazott: sajnos kétségtelen tény, hogy a második világháború után az erőszakos iparosodás következtében jelentősen megváltozott a falvak arculata és a korosztályok életkora. A fiatalok nagy része városokba költözött, s már sem idejük, sem türelmük nem nagyon van a régi hagyományok folytatására. Többek közt emiatt is vélte szükségesnek és értékesnek az őseinktől örökölt lakodalmas szokások bemutatását, illetve a most megjelent könyvbe foglaltak felhasználhatóak tetszés szerint mindazok számára, akik napjainkban lakodalmak lebonyolításával foglalkoznak.
Társszerzők
A továbbiakban a jelen levő társszerzők kaptak szót. Az érmihályfalvi Kovács Rozália elmondta, hogy 1993 óta foglalkozik rendszeresen néprajzzal, helytörténettel. Talált egy 1945-ből származó kockás füzetet vőfélyversekkel, melyek szövegét valószínűleg már a századelőn is használhatták. Az aradi Körös-közből érkezett Csanádi János édes anyanyelvünk megőrzésének fontosságát nyomatékosította többször is, illetve arról is beszélt, hogy több mint ötven éve gyűjt nemcsak lakodalmas rigmusokat, hanem népköltészeti alkotásokat is. Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője kettős minőségében – mint magyartanár és mint intézményvezető – azt emelte ki: magyar gyökereink megmaradásának szempontjából mennyire lényeges, hogy a falusi gyermekek ne szégyelljék, hanem inkább legyenek büszkék arra, hogy milyen környezetből származnak. A könyv anyagának ismertetését Molnár Júlia, Kiss Csaba színművészek nótacsokra színesítette Szőcs Lőrinc prímás és zenekara kíséretével, illetve Beke László vőfél-rigmusokat adott elő. A kiadvány megjelenéséért köszönet illeti a Bihar Megyei Tanácsot, valamint Szabó Ödönt, Szűcs Lászlót és Derzsi Ákost.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Élővé tett Várad
Versek, vetített képekkel Váradra varázsolt kiállítás, sajátságos felolvasószínház – rendhagyó estet tartott a Várad irodalmi és kulturális folyóirat szerkesztősége pénteken este Élő Várad címmel. A Szigligeti Stúdió Fehér termében körberakott székekkel is jelezték a szervezők szándékát: interaktívabb, élőbb kapcsolat szerzők, szerkesztők, olvasók és érdeklődők között. A megjelenteket Szűcs László, a Várad főszerkesztője és Tasnádi-Sáhy Péter, az irodalmi rovat szerkesztője köszöntötte, utóbbi moderálta is az eseményt. Először Onucsán Miklós nagyváradi képzőművésznek a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben látható Mo(nu)ments című kiállításáról beszélt Kányádi Iréne művészettörténész, vetített képekkel megjelenítve az általa konceptuális művésznek tartott Onucsán munkáit.
Az est második részében  a Várad négy fiatal szerzője, Ozsváth Zsuzsa, Kemenes Henriette, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente mutatkozott be nemcsak szavakkal, hanem verseiken, illetve ez utóbbi „dramolettjén” keresztül. Ozsváth Zsuzsa és Kemenes Henriette verset ír, Mihók Tamás a versírás mellett kortárs román szerzőket fordít magyarra, Biró Árpád Levente Szent László legendákat felhasználó írásából pedig bábjáték is született Nagyváradon. Az est egyébként a fiatalember egyik, Játéktérben megjelent írásának sajátságos felolvasószínházi előadásával zárult, melyből a fiatalok mellett Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője is kivette a részét. Szó esett többek között kétnyelvűségről, intertextualitásról, valamint arról is, hogy a vers „gyógyír-e”, illetve hogy el kellene tudni választani, hol a határ az úgynevezett terápiás írás és az irodalom között.
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro

Gálfalvi György: el kell számolnunk az életünkkel
Kacagásaink címmel jelent meg a budapesti Noran Libro Kiadó és a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület gondozásában Gálfalvi György József Attila-díjas marosvásárhelyi író, szerkesztő emlékiratait közreadó kötet, amelyet tegnap este mutattak be Budapesten. A kiadványt Markó Béla ismertette, a szerzővel Szűcs László költő, a kötet szerkesztője beszélgetett.
– Régi rögeszméim közé tartozik, hogy mindenkinek, főleg ha írástudó az ember, kötelessége elszámolni az életével – nyilatkozta az MTI-nek Gálfalvi György a tíz különböző időszakban született, eltérő műfajú írást magába foglaló kötet összeállításának okáról. Hozzáfűzte azt is, hogy úgy véli, tulajdonképpen egész életében emlékiratait írta. Szabadság (Kolozsvár)

Partiumi vagy Sapientia?
Még nem született döntés arról, megőrzi-e önállóságát a Partiumi Keresztény Egyetem. A szeptember óta publikus pénzügyi gondok okainak feltárása mellett válságterveken is dolgoznak, bár ma sem tudni pontosan, mi történt, s ki a felelős. Szűcs László vezércikke.
Éppen fél éve, szeptember végén vált sajtónyilvánossá, hogy súlyos anyagi gondokkal küzd a Partiumi Keresztény Egyetem Nagyváradon. Azóta ugyan történtek intézkedések, lezajlott a rektorváltás, elhangzottak nyilatkozatok, a finanszírozó válságtervet rendelt (sőt, azóta újabbat, mert az elsőben kevesellte a konkrétumokat), ám a nyilvánosság a sok beszéd ellenére sem kapott választ több fontos kérdésre. Mire ment el a most hiányzó pénz? Kit, milyen mértékű felelősség terhel a kialakult helyzetért? Hogyan lehetett hosszú időn át eltitkolni a valós helyzetet a fenntartó, illetve a közvélemény elől? (Végül is közpénzek elköltéséről beszélünk még akkor is, ha a magyar adófizetők forintjait Romániában költötték el lej formájában.)
Azt gondolhatnánk, egyszerű képletekről lehet szó: a bevételi oldalon ott az évenként a magyar államtól kapott, 6-700 millió forint támogatás, plusz a saját bevételek, ezek együtt kellene, hogy fedezzék a bérjellegű kiadásokat, rezsiköltségeket, egyebeket. Aligha megoldhatatlan könyvelői feladat pontosan látni, hogy bizonyos időszakonként mínusszal zárnak. Mai ismereteink szerint a hiány úgy 3,5 milliárd lej, ami némi átszámítással nagy vonalakban félévnyi támogatással egyenértékű. Ennek felduzzasztásához azért idő kellett, márpedig a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kató Béla minapi nyilatkozata szerint Kolozsvárott csak a múlt év nyarán – tehát a gondokról szóló első sajtóhírek előtt néhány héttel – kezdtek gyanút fogni, hogy valami nincs rendben. Na ez az, ami különös, hiszen tudomásunk szerint jóval korábban is érkeztek Nagyváradról Kolozsvárra figyelmeztető jelzések.
Október 8-i közleményében Tőkés László már egyenesen a Sapientia Alapítványt hibáztatta azért, mert felügyeleti és ellenőrző szervként nem derített fényt a hiányosságokra. Amiről az Alapítók Tanácsának elnöke akkor sem beszélt: az egyetem legfontosabb döntéshozó testülete milyen szerepet játszott az adósságok gyűjtésében és görgetésében. Hogyan és mi célból vehetett fel a PKE bankkölcsönt az Alapítók Tanácsa tudtával úgy, hogy erről nem konzultáltak a fenntartóval, legalábbis ugyancsak Kató Béla nyilatkozta: a hitelfelvételről is csak múlt év nyarán szerzett tudomást. Aligha segítette a működés hatékonyságát a bonyolult vezetési struktúra. A rektor gyakorlatilag alárendeltje az egyetem elnökének, pontosabban az Alapítók Tanácsa elnökének, Tőkés Lászlónak. De a Rektori Hivatal mellett van Igazgatótanács is, ennek Tolnay István a vezetője, aki egyben az Alapítók Tanácsának alelnöke is. Ugyan a mindenkori királyhágómelléki püspök is tagja az Alapítók Tanácsának, tudomásunk szerint a kerületnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs az egyetemmel.
Személyi felelősség eddig csak a volt rektorral és a korábbi gazdasági igazgatóval szemben fogalmazódott meg, ám a fenti struktúrák ismeretében ezt nehéz komolyan venni.
Kevésbé gazdasági, inkább szakmai kérdés: miért kellett hosszú éveken át fenntartani olyan szakokat, ahol a hallgatók száma tartósan alacsony?
Úgy tűnik, a beruházások sem voltak igazán átgondoltak. Egymástól alig ötven méterre szinte egyszerre készül el ezekben a hetekben az egyetem új épülete és az új református egyházkerületi székház. Ha a karcsúsítás után valóban elfér majd az egyetem az új épületben, akkor, ha jól értem, felszabadul a régi református püspöki palota, miközben napokon belül felavatják az újat.
Keveset beszélnek arról, mi volt az adóssághalmozás elindítója. Úgy 2012 körül készült el az új egyetemi épület terve, amit a magyar állam ki is fizetett, ám a kivitelezés elhúzódott, s a változó követelmények, törvényi környezet miatt újat kellett készíttetni, ám ezt Budapest már nem volt hajlandó kifizetni. Ugyancsak a költségvetés kiadási oldalát terhelték a reprezentatív rendezvények, munkavacsorák, turisztikai tapasztalatcserék borászatokban, stb., utóbiak nem csupán az elnökség tudomásával, hanem a részvételével. Ezek mellett most visszatetsző arra hivatkozni, hogy veszteséges volt a menza.
A bajok tetézése lenne a mosdóvízzel együtt kiönteni a gyereket. Önmagában nem látom tragikusnak azt az elképzelést, hogy a PKE a továbbiakban a Sapientia tagozataként működjön, hasonlóan a csíkszeredaihoz, a marosvásárhelyihez. Ha szakmailag és pénzügyileg erős érvek szólnak e megoldás mellett, miért ne? Általam megkérdezett tanárok sem tekintenék ezt visszalépésnek, károsnak oktatói munkájukra nézve. De ezzel párhuzamosan meg kellene erősíteni azokat a szakokat, amelyek sikeresek, sok hallgatót vonzanak, az ügyetlen pénzügyesekkel és döntéshozókkal szemben valóban öregbítik az első, államilag elismert, önálló magyar romániai felsőoktatási intézmény tekintélyét.
Ha pedig marad az önállóság, – ami a történtek után jó ideig feltehetően csak részleges lesz, hisz a fenntartó alighanem kellő óvatossággal utalgatja majd az apanázst – annak akkor lesz értelme, ha átszervezik a sokszintű döntéshozatalt, már csak azért is, hogy ne lehessen folyton áthárítani a felelősséget az Alapítók Tanácsa, rektor, gazdasági igazgató, Sapientia Alapítvány négyszögében. S talán azon is érdemes elgondolkodni, mi az oka annak, hogy a magát keresztény egyetemként meghatározó felsőoktatási intézmény működtetéséből, felügyeletéből teljesen eltűnt az alapításkor jelen lévő római katolikus egyház.
Éppen fél év van még a következő tanévkezdésig. Ha a hiányok eltűntetésére ez nem is elég, arra talán igen, hogy a Teleki utca környékén októberig olyan állapotok alakuljanak ki, hogy a hallgatók ne kétségek között üljenek be az előadásokra. Függetlenül attól, hogy az univerzitás homlokzatán milyen intézménynév szerepel a táblán. erdelyiriport.ro

Sall-ang mentes beszélgetés Sall Lászlóval a postás poétával
zámtalan kézbesítendő dolog miatt szokták várni a postást, legyen az egy levél vagy a nyugdíj de, hogy a legfrissebb verseskötetét várják tőle az egészen ritka. Márpedig a helyzet pontosan így áll Sall László költő, postás esetén – derült ki a költészet napi kötetbemutatóján az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Sall László Versutánzó szavak című a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában megjelent kötetét mutatták be a költészet napján, hétfőn délután. Sall ezúttal nem képes hanem verses lapokat hozott magával. A nagyváradi származású költő ugyanis mellékesen svédországban postás, verseskötetét pedig az ottani mindennapi munka (is) katalizálta, inspirálta. Az az az izzadtságos kemény munka amelyről Woody Alleni humorral így vall: “Tegnap a munkába, ma az életbe halok bele”. Kötete szerencsére nem az a belehalós fajta, sokkal inkább meghatározhatatlanul egyedi, a költővel beszélgető Szűcs László szerint a műfaja “sajátos”, nem egyértelműen kategorizálható. Már a kötet címe a “Versutánzó szavak” is sugallja replikázott Sall, hogy nem feltétlen verseket kell várni, de azokhoz hasonló szövegeket. A kötetet sajátos szövegeiben pedig: több kor 1986, 2006, a jelen illetve számos helyszín, Nagyvárad, Göteborg is keveredett fiktív helyszínekkel és valós helyzetekkel, rendszerekkel, érzésekkel.
Versek és selfiek
A kötet egyfajta helyzet és hangulat jelentés mondta el Sall, valamiféle jelhagyás, jeladás. Egyik verse inspirációján elhatározta, hogy egy hónapig naponta készít magáról egy fotót (selfiet) így a szöveg mellett vizuálisan is ábrázolttá válik az arcára kiülő kedélyállapota, hangulata és minden ami történik vele. A napi fotózkodás rutinjával, a selfie-zés hagyományát teremtette meg, jegyezte meg viccesen Szűcs László. A Versutánzó szavak kötet bórítóképét a szintén tehetséges ifjú nagyváradi költő és fotós Ozsváth Zsuzsikészítette. A kötet hátoldala sem szokványos ugyanis a könyv teljes szövege (szabad szemmel ha el nem is olvasható de) megtekinthető parányi, bolha méretű betűkkel szedve. Ennek a szimbolikája pedig egész sorsokat kicsiben mutató látszat, mint az egymásra tevődő szitákon átütő festékanyag úgy látszunk mi kicsiben egymás számára mesélte Sall.
A boldogság és az olimpia lángjának nyomában
Jelen pillanatban leginkább a boldogság problematikája foglalkoztatja, vallotta merengve Sall, hogy hová tünhet a fogantatás pillanatában még koncentráltan jelen lévő öröm és boldogságérzet, és mi az a konkrét pillanat, momentum, szakasz vagy folyamat amikor ezt az érzést valahol, valahogy elhagyjuk az életünk során. “Tudományos” ámbár sokkal inkább humoros tézisekkel Sall Lászlónak sikerült megmagyaráznia azt is, hogy miért hűtlen a nőkhöz, mindaddig amíg meg nem találja az igazit. Ha a korábbi sorokat olvasva most azt gondolnák, hogy az ilyen költő az léha, bohém és nem törődöm is, akkor tévednek, ugyanis a Nagyváradon eladott könyvei bejövetelének összegét Acél Nórának adományozza, aki azon álmát szeretné megvalósítani, hogy olimpiai önkéntes lehessen.
A Szigligeti Színház és a Várad folyóirat közös kezdeményezésében a magyar költészet napjára dedikált “feldolgozás” sorozatban Sall László egyik verse is megtekinthető:
A sajátos műfajú költő postással és Versutánzó szavak c. kötetével a marosvásárhelyi közönség április 14-én csütörtökön, ismerkedhet.
Totka László
erdon.ro

Verset utánzó szavak Nagyváradtól Göteborgig
Harminc éve, öt éve és tavaly írott szövegeket szerkesztettek egybe a Nagyváradról Göteborgba (Svédország) települt Sall László legújabb, Versutánzó szavak című kötetében. A könyvet hétfő este, a magyar költészet napján mutatták be Nagyváradon az Illyés Gyula Könyvesboltban.
Az eseményen Králik Lóránd, a könyvesbolt vezetője elmondta, hogy a Festum Varadimun egy fajta előrendezvényének is tekinthető a bemutató, és várják az érdeklődőket április 14-én pénteken a Törzsasztalra, melynek vendége Csaplár Vilmos, illetve meglepetéssel is készülnek a Kossuth kiadói csoporttal közösen.
Szűcs László tartott a régi Ady-körök szellemét idézve vitaindítót a könyvről, ám annak előtte néhány bejátszást láthattunk Tóth Balázs olimpikonról, aki kötet nyomtatását támogató göteborgi Move and Walk Intézet (ezt a Pethő-intézethez hasonlította a szerző) igazgatójának, Horváth Eszternek a férje.
S hogy hogyan kapcsolódik az olimpia és a verseskötet? Sall László könyve Váradon eladott példányainak bevételét egy fiatal hölgy, Aczél Dóra kapja. Az önkénteskedéssel régóta foglalkozó nő a bemutatón elmondta, jelentkezett az idei, riói olimpiára önkéntesnek, ki is választották, azonban kiderült, hogy a szervezők semmilyen költséget nem fedeznek (az étkeztetés is kérdéses egyelőre), így az útiköltségtől a szállásbérlésig minden magának kell fedeznie. Sall László egyébként ötven éves születésnapja óta minden kötetének bevételét jótékony célja ajánlja fel, Marosvásárhelyen és Budapesten is egy-egy helyi ügyet támogat a könyv eladásából származó bevétellel.
Visszatérő cím a könyvben a Tegnap a munkában, a versek pedig sajátos műfajúak, hangzott el Szűcs László vitaindítójában. Emellett a szerző egy-egy fotója is szerepel a szövegeknél, melyek lényegében egy hónapot ölelnek fel naptárszerűen, február 8-tól március 8-ig, a szerző születésnapjáig. Leginkább rendhagyó verses naplónak tekinthető a kötet, mondta Szűcs László, melybe harminc évet sikerült belesűríteni.
A göteborgi posta és egy nagyváradi panellakás között változnak a helyszínek, és ki nem mondottan ott van Magyarország. Sall László ugyanis elmondta: felmerül annak az ötlete, hogy odaköltözik. Harminc, öt és egy éve írt szövegek rakodónak egymásra, mint egy-egy szita, ami az előzőn még átmegy, az már a másikon fennakad, fogalmazott Sall László, akinek verseit nemcsak saját előadásában hallhattuk a könyvbemutatón, zárásként levetítették a Szigligeti Színház és Várad egyik költészetnapi versvideóját, melyen az egyik Tegnap a munkában című szöveget Ababi Csilla színművész adta elő.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Péter I. Zoltán szerzői estje
A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca).
Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
erdon.ro

Tasnádi kisiskolások és vidám versmondók a Borókagyökér-birodalomban
Adott pillanatban mintegy 170-nél is több, kisebb-nagyobb gyerkőc lepte el szombaton a Szejke-tanyát, a Borókagyökér Egyesület által épített Lépés-házról pedig - még a szervezőket is meglepve - kiderült: bizony ekkora tömeget is képes befogadni.
A megszokottnál is nagyobb gyermekzsivaly annak volt betudható, hogy a Tasnádi Általános Iskola a Borókagyökér Egyesülettel kezdte meg az Iskola másként elnevezésű oktatási programot, míg a Vidám Versek Versmondó Versenye országos döntőjének résztvevői szintén a Szejke-tanyán vezették le a megmérettetés feszültségét.
A Borókagyökér Egyesület otthonában pedig szép számmal válogathattak a gyerekek a szórakozási lehetőségek között.
Valósággal sorban álltak, hogy hozzáférhessenek a mókuskerékhez és a gólyalábakhoz, de nagyon élvezték a mocsárjárást és a kincskeresést is, mesélte Lőrincz-Szejke Judit. „Mindez ismételten igazolja, bizony érdemes elővenni, feléleszteni a régi idők játékait", lelkesedett az egyesület vezetője.
Nem csak játékból állt azonban a nap, hisz a Borókagyökér Egyesület cégére, szívügye a kézművesség népszerűsítése, megismertetése. A gyerekek kürtös kalácsot és életfát készítettek, megismerve utóbbinak a magyar kultúrában betöltött jelentőségét.
Sipos Zsófia tanárnő vezetésével a tasnádi kisdiákok számukra hosszúnak tűnő utat.
Kocsis Zoltán
A népszerű nagyváradi helytörténész, újságíró, Péter I. Zoltán szerzői estjét rendezik meg április 21-én, csütörtökön 19 órától a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban (Teleki utca).
Bemutatják a szerző legújabb, a 25. Festum Varadinum alkalmából megjelent kötetét (Régi képeslapok, régi történetek – Várad-Olaszi), szó esik a mű Újvárost bemutató folytatásáról, illetve arról a nemrég befejezett munkájáról, mely talán eddigi legfontosabb írói vállalkozása. Továbbá áttekintést kaphatnak az érdeklődők Péter I. Zoltán két és fél évtizedes irodalmi és helytörténeti munkásságáról. A régi fotóanyag vetítésével egybekötött rendezvény házigazdája Szűcs László. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
szatmar.ro

Megírta Ady Endre életrajzát
Csütörtökön a Festum Varadinum keretében az Illyés Gyula könyvesboltban Péter I. Zoltán író, helytörténész szerzői estjét tartották. Programfelelős a Holnap Kulturális Egyesület volt.
Házigazdai minőségében Králik Loránd köszöntötte „a népes szurkolótábort”, majd a rendkívül jó hangulatban telt est hátralévő részében Szűcs László újságíró, a Várad folyóirat főszerkesztője faggatta Péter I. Zoltánt, aki felidézte, hogy a rendszerváltozás előtt természetesen nem lehetett nyilvánosan helytörténettel foglalkozni, ezért ő is titokban, „konspirálva” gyűjtögette a képeslapokat és az egyéb anyagokat. 1990 első napjaiban azonban már megjelent az első helytörténeti írásával a Bihari Naplónál, mely aztán egy sikeres sorozat kezdetét jelentette. Tulajdonképpen az elmúlt két és fél évtizedben Nagyvárad helytörténete és Ady váradi élete jelentette kutatásainak két fő témáját, de azért néhány „kakukktojás” is becsúszott. Az első kötete még rudimentáris formában, nem túl jó minőségi képekkel látott napvilágot, de ahogy telt az idő, a neve egyre szélesebb körben ismertebbé vált, nem csupán a Partiumban, hanem Budapesten is szép számú érdeklődőt vonzzanak a könyvbemutatói.
Az említett kakukktojások egyike a 2011-ben megjelent képzelt beszélgetése Ady Endrével, mely esetében azzal az újságíró fogással élt, hogy a meglevő publicisztikákba kérdéseket illesztett közbe. Mint elhangzott, szakmai berkekben szintén nagy sikert aratott a két Rimanóczyról szóló könyve, olyannyira, hogy a közelmúltban még a híres építészcsalád egyik tagja is nagy nehézségek árán tudott beszerezni egy példányt belőle.
Tanácsosjelölt
A váradi kávéházakról, majd a vendéglőkről szóló kötetéhez úgy adódott az ötlet, hogy amikor a 4-es honvédezredről szóló tanulmányához keresett forrásokat a könyvtárban, feltűnt neki, hogy a korabeli újságokban milyen gyakran reklámozták magukat ezek a vendéglátóipari egységek. Munkásságának egyik fontos állomása volt még az Ady Endre sajtóperéről és a börtönben töltött néhány napjáról szóló írása, melyet társszerzőként jegyzett Tóth Jánossal, az Ady Endre Emlékmúzeum korábbi „őrével”. Legutóbb a Régi képeslapok, régi történetek- Várad-Olaszi című könyve iránt volt igen nagy a kereslet, de mivel már elkészült- és ősszel megjelenik majd- az Újvárosról szóló kötet is, ezért a jelenlevőknek inkább ebből vetítettek le körülbelül 48-50 képet, Péter I. Zoltán pedig megjegyzéseket fűzött ezekhez. Szóba került az is: tulajdonképpen már megírta Ady Endre részletes életrajzát is, és ez is hosszabbra sikeredett, ezért azt tervezi, hogy három kötetben fog megjelentetni, amennyiben adottak lesznek ehhez a megfelelő körülmények.
A szerzői est egy magyarázattal zárult: Péter I. Zoltán elmondta, Pásztor Sándor megkeresésére, a civil szféra küldötteként azért vállalta el, hogy szerepeljen az RMDSZ megyei tanácsosjelölt-listáján, mert úgy érzi, hogy ez egy teljesen új csapat, melynek tagjai nagy hangsúlyt helyeznek az összefogásra, és a szakmai kompetenciára.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Háromszéki orvost díjaztak
A Sepsiillyefalván dolgozó Para Jánost is díjazták tegnap Budapesten az Év praxisa a Kárpát-medencében pályázaton; az elismerést tíz határon túli és tíz magyarországi háziorvos vehette át.
A szavazatok alapján első helyezést ért el Ádám József Gyergyóremetéről és Száray Eszter Biatorbágyról, második lett Szűcs László Miskolcról és Para János Illyefalváról, a harmadik helyezett pedig Gabnai Judit Anna Ceglédről és Székely-Szentmiklósi István Szilágycsehről. Különdíjat vehetett át Varga Sándor József Erdélyből áttelepült kazincbarcikai háziorvos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Évadot zárt a Várad folyóirat
Szombaton délután a Szigligeti Stúdióban bemutatták a Várad folyóirat megújult portálját, majd átadták a Tabéry Géza-novellapályázat díjait.
Szűcs László főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket, mint mondta, a színházhoz hasonlóan és főleg a Törzsasztal beszélgetéseknek köszönhetően már ők is évadokban gondolkodnak. Ősszel folytatják a rendezvényeiket, a Törzsasztal mellett megszervezik a Holnapfesztet és a Könyvmaratont is.
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad irodalmi rovatának szerkesztője bemutatta a folyóirat megújult portálját. Erre feltöltik a régebbi lapszámok tartalmát is, és az Élő Várad elnevezéshez illően bemutatnák a Nagyváradon napról-napra termelődő kultúrát is. Napló rovatukban például a mindennapi élet eseményeire reflektáló, irodalmi igénnyel megírt írásokat közölnek. Fotógalériák készülnek a különféle eseményekről is, és a Művészet rovatban is több lesz a kép. Hírlevélre is fel lehet iratkozni, képtár, videótár és hangtár is van az oldalon, utóbbiban például a Törzsasztal-beszélgetések vágott változatait halhatják majd. A videótár is működik, láthattuk is a tizenkét költészetnapi videóklipet, amelyeket a Szigligeti Színház és a folyóirat közösen készített. Zudor János, Gittai István, Kinde Annamária, Tóth Ágnes, Kemenes Henrietta, Kőrössi P. József, Lipcsei Márta, Sall László, Sorbán Attila, Ozsváth Zsuzsa, Szűcs László egy-egy verséből, valamint Mihók Tamás műfordításából készültek a rövid videók.
Ezt követte a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke és a Várad folyóirat közös, 26 éven aluli fiataloknak meghirdetett Történet, töredék, ének tematikájú novellapályázata díjazása. Kiemelkedően jó minőségű kéziratokat kaptak, 82 pályamunka érkezett, mondta Szűcs László, aki elárulta, a legjobb 18–20 írást aVárad valamelyik nyári számában közlik. Boka László ötletgazda, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos igazgatója, a PKE oktatója szerint nemcsak mennyiségileg és minőségileg, hanem tartalmilag is gazdag az anyag. Balogh Andrea, a PKE adjunktusa oktatóként is, Tasnádi-Sáhy Péter pedig, mint elmondta, szubjektív szempontok alapján értékelte az írásokat.
A megosztott első díj nyerteseinek, Bíró Brigittának ( Csíkszenttamás) és Finta Klára Enikőnek ( Kolozsvár), valamint a Várad különdíjasának, Füzesi Csengének (Füzesgyarmat) első kötetét is megjelentetik, hangzott el a díjkiosztáson. A Holnap Kulturális Egyesület különdíját Farkas Szabolcs kapta, mint Szűcs László elmondta, néhány pályázójuk lakhelyét nem ismerik, az emailben érkezett pályamunkák nem mindegyikénél szerepelt ez az adat.
A megosztott második díjat Szovay (Szabova) Barbara ( Budapest), Szabó Attila és Tóth Anna ( Kecskemét) kapta. A szintén megosztott harmadik díjat Ozsváth Zsuzsa (Nagyvárad), Nagy Márta ( Marosvásárhely), Kiss Virág ( Zalaegerszeg) és Prózsa Lilla Zsuzsanna ( Kolozsvár) érdemelte ki.
Dicséretben Vass Antónia (Székesfehérvár), Rosu Krisztina (Sepsiszentgyörgy), Tankó Andrea (Sepsiszentgyörgy), Szilágyi Szilvia (Székelyhíd), Gyalai Áron (Gyömrő) Bobric Henrietta, Havrics Dóra (Máramarossziget) és Petrics Villő részesült.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Boldog románságom rövid története
Egy rövid verseci látogatás, szerb ízekkel, magyar nótázással, egymásra találó románokkal, megoldott nyelvi kérdésekkel. Szűcs László jegyzete.
Ahogy a Bánát romániai részén, úgy a vajdasági oldalon is gyakran emlegetett fogalom a multikulturalitás, különböző nemzetiségek sok század óta tartó együttélése. E sokszínűség vonzó és érdekes, még akkor is, ha tudjuk, a történelem gyakran rondított bele az etnikai és felekezeti sokféleség tarka szőttesébe.
Néhány napja egy zentai újságíró tanácskozás kiegészítő programjaként buszoztunk át a Temesvártól délre, Resicabányától délnyugatra, a szerb-román határ közelében fekvő Versecre, e jó harmincezres városba, ahol a többségi szerbség mellett ma alig öt százaléknyi magyar, s nagyságrendileg ugyanennyi román él. Nem volt ez mindig így, jó hetven esztendeje még német többségű volt a város, de negyvennégyben elüldözték vagy legyilkolták szinte valamennyiüket.
A vidék etnikai sokféleségét híven jelzik a települések névtáblái, a cirill és latin betűs szerb névváltozat mellett a falvak, városok határában magyar és/vagy román, német, horvát nyelvű feliratok árulkodnak arról, hol, milyen kisebbségek fogyatkozó maradékai élnek még az adott helyen.
A verseci magyarok találkozóhelye a Petőfi kultúregyesület székháza, amit ezúttal a helyi érdeklődők mellett a Kárpát-medence legkülönbözőbb helyeiről érkezett újságíró kollégák töltöttek meg élettel egy est erejéig. Érdekes látvány a kis előadóterem: az aprócska színpad előtt két oldalon a névadó Petőfi mellszobra és a város szülöttének, Herczeg Ferenc írónak egész alakos képe látható. A környék jelenét és múltját megörökítő riportkötet bemutatása után a társalgóban derűs poharazgatásba kezdenek házigazdák és vendéglátók, majd a beszélgetést az utcára is kiszűrődő nótázás váltja fel. Érdekes színfoltja a társaságnak a Romániából ide helyezett görög-katolikus pap, aki természetesen ma már románul, szerbül és magyarul egyaránt szót tud érteni híveivel. Jelen vannak barátságos és rokonszenves kollégái is: a római-katolikus esperes, és a helybéli plébános.
Közben néhányan megszökünk, úgymond belevetjük magunkat a verseci éjszakába. A kellemes főtéren rengeteg terasz, az egyiknél csalogató illatok, nem is tudunk ellenállni. Szolidárisak vagyunk diabéteszes kollégánkkal, akinek meghatározott időben kell ennie. Az utcára nyíló pultnál idősebb asszony a tűzhelynél, a rekkenő hőségben nem irigyeljük. Szerbül szót se tudva előbb a magyarral próbálkozunk, de a fejét rázza, s angolra vagy németre váltva sem boldogulunk. Kérdő tekintetünkre azt mondja: rumunszkij, s boldogan mosolyog, amikor románra fordítjuk a szót. Látszik, nem gyakori eset itt a bánáti román szórványban, hogy a vendég az ő anyanyelvén rendeli meg a scsevabot vagy a pleskavicát. Immár felszabadult örömmel sorolja a román testvéreknek – nem leplezzük le, hogy vásárhelyi, kolozsvári, váradi magyar firkászokkal akadt dolga –, hogy mi a kínálat. Szépen, érdekes szlávos lágysággal beszél, ha nem tudnánk, hol járunk, moldovainak gondolnánk.
Még nincs vége a nyelvi félreértések estjének, visszafelé sétálva a Petőfi kultúrotthonhoz, egy fehér autó fékez le mellettem. Az Arad megyei rendszámú kocsiban hatvanas házaspár kérdezi reménykedve, hogy ugye értek kicsit románul. Mondom, persze, hiszen mi is Romániából jöttünk. Kimondhatatlanul boldogok, segítségre van szükségük, már egy órája keringenek, képtelenek kitalálni a városból. Mondom, sokra nem mennek velem, ma járok itt először magam is, de szerencsére közel a buszunk, a sofőr szerbül elmagyarázza, merre kell menniük, azt egy zentai kolléga lefordítja nekem magyarra, majd én – az ideiglenes román – tolmácsolom az útirányt az eltévedt utazóknak. Mindenki boldog, mindenki indulhat bele a multikulturális éjszakába.
erdelyiriport.ro

Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro

A végső maszk: a maszknélküliség
Elhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle.
- Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle.
- Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem.
- Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv?
- Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel.
- Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat.
- Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel.
- Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki?
- Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez.
- Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul?
- Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót.
Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen.
- Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak?
- Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható.
- Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább?
- Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van.
- Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e?
- Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el…
Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj.
- Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az.
- Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik.
- Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet.
- Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek.
- Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet…
- A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény.
- Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos?
- Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban.
- Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet?
- Igen, van már e-mail címem.
- Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is…
- Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni.
- Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó?
- Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett.
- Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez?
- Nem tud jobban lenni.
- Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet?
- Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is.
- Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék?
- Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok.
erdelyiriport.ro

A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

Püspökháború, a múlt árnyaival
Egyszerű történet: ősszel püspököt választanak a Királyhágómellék reformátusai, s Tőkés Lászlót nem tenné boldoggá, ha az utódját, Csűry Istvánt újraválasztanák. Csűry népszerű, elfogadott, Tőkés viszont nem egyértelmű bizonyítékokat lobogtat egykori helyettese állítólagos besúgói múltjáról. Szűcs László helyzetértékelése.
Transzilván kremlinológusok azt valószínűsítették, Tusványos szombatján Orbán Viktor valami apró jelét adja majd annak, hogy nincs ínyére Tőkés László akciózása a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Csűry István ellen, akit szeretne megfosztani attól, hogy az őszi püspökválasztáson újabb mandátumot szerezzen. Csűry megbocsáthatatlan bűne, hogy jó viszonyt ápol az RMDSZ-szel.
Tőkés időről-időre olyan dokumentumokat hoz nyilvánosságra, azokat értelmező közlemények csatolmányaiként, amelyek szerinte azt bizonyítják, hogy Csűry a nyolcvanas években, szalárdi lelkipásztorkodása idején paptársairól jelentéseket fogalmazott a Szekuritáténak. Az eddig ismertté vált iratok alapján ez a vád nem bizonyított, csupán egy lehetőség. Igen, az is benne lehet a pakliban, hogy a Kiss és/vagy Chis Gheza fedőnevű besúgó azonos a mai püspökkel. Csakhogy a lehetőség még nem bizonyíték. És ha ezt Tőkés László magától nem tudná, a Csűry püspök ellehetetlenítésében segédkező levéltári kutató ezt megmondhatta volna neki. (Apropó, levéltár, az eddig publikált iratok számozása alapján csak szemelvényeket láthatunk egy vaskosabb dossziéból, tehát a teljes képre nincs rálátásunk. Viszont az egyik kézzel írt jelentést maga Chiș Gheza írja alá, úgy gondolom, nem nagy ügy megállapítani, hogy a szöveg kinek a kézírása, s kinek nem...)
S hogy miért éppen Tusnádfürdőn várták egyesek, hogy a színpadon – a kockás ingében a pedagógusokkal szolidan szolidarizáló – Orbán tíz centivel távolabb tolja a székét az EP-képviselőtől? A válasz egyszerű, azon a héten kormányának egy tagja félreérthetetlenül kiállt Csűry mellett. Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár kifejezetten azért utazott Nagyváradra, hogy az új református püspöki palotában Csűryvel közösen tartott sajtótájékoztatón egyértelművé téve: utóbbi továbbra is élvezi Budapest bizalmát. Igaz, Soltész újságírói unszolásra sem tett Váradon bíráló utalást Tőkés személyére, magyarán a támadásoktól megvédik a püspököt, de a támadótól nem.
Bezzeg az EP-képviselő értékelése szerint csupán annyi történt, hogy a szegény államtitkárt Csűry püspök fondorlatosan belerángatta a maga dicstelen ügyébe. A barátom barátja az ellenségem, ugye.
Egyfajta kettős játék Tusnádfürdőn is zajlott: a volt püspöknek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének ugyan nem jutott teríték a péntek esti, Orbán plusz Kárpát-medencei magyar vezetők vacsorán, ám vigasztalódhatott, másnap reggel szabadtéri munkareggelit költhetett el (nyolcszemközt) a miniszterelnökkel. (A napindító étkezést megörökítő, Orbán Viktor Facebook-oldalán megtekinthető fotó olyan, mintha titkon egy medvebundába bújt paparazzo készítette volna.)
Nem tudhatom, hogy a tusnádi munkareggelin, az omlett és a narancslé között úgy mellékesen, mondjuk a kvótanépszavazás farvizén szóba került-e a püspökháború. Ha igen, a kormányfő normális esetben annyit tanácsolhatott: „Kedves László, ha van minden kétséget eloszlató bizonyítékod, állj elő vele, ha viszont nincs, akkor szállj le kérlek erről a témáról, s törődj inkább a magad dolgával, vagy az autonómiával.” Hogy nem ez hangzott el, vagy hiába hangzott el, erre enged következtetni a legújabb, a Soltész-látogatáson háborgó, kéz- és gépírásos besúgói jelentésekkel ismét megspékelt nyilatkozat. Amire nyilván jön majd válasz, amit rekontráz egy-két újabb jelentés, kegyelem és békétlenség. Semmi új, semmi meglepő, kilencven óta szokva van már ehhez az istenadta nyáj.
erdelyiriport.ro

A megismerés koncentrikus körei
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjúja.
Épp öt éve, 2011-ben beszélgettünk Önnel erről a témáról. Úgy látjuk, az idei román nyelv és irodalmi vizsgaeredmények, mind a nyolcadikosok, mind az érettségizők esetében azt mutatják, hogy nem változott pozitív irányba a helyzet. Kérjük, foglalja össze, hogyan látja: mi történt, mi nem történt az elmúlt öt esztendő alatt?
Én inkább az elmúlt tíz évről beszélnék. Mert pontosan 2006-ban, Kovásznán szerveztek egy konferenciát, Maria Got minisztériumi vezérinspektor irányításával. Ezen az országos értekezleten részt vett minden megye román nyelv- és irodalomoktatásért felelős tanfelügyelője, illetve főtanfelügyelő-helyettese. Komoly rendezvénynek tűnt, mert a tematikája az volt – ezt érdekes és fontos megjegyezni –, hogy Învăţarea limbii române după standarde europene, tehát: A román nyelv oktatása az európai szabványok szerint. Meglepett, hogy én is meghívást kaptam, méghozzá előadóként erre az értekezletre, hiszen az alig létrehozott Sapientia alig-alig ment át a tű fokán, és – legalább is akkoriban – még egy nem jó szemmel nézett intézmény volt. Be is neveztem azon nyomban, egy olyan című szöveggel, hogy Învăţarea limbii române în şcolile maghiare – o problemă controversată, azaz: A román nyelv tanítása a magyar iskolákban – egy ellentmondásos probléma. A témajavaslatomra visszaválaszoltak, hogy nagyon köszönik, és éppen vitaindítónak szánják az előadásomat, azzal a kiigazítással, hogy în şcolile maghiarehelyett, în şcolile minoritare, vagyis magyar helyett kisebbségi iskolák kifejezés szerepeljen. Ebbe nem mentem bele, az előadásomat is azzal indítottam, hogy én nem beszélhetek a más nemzetiségi iskolákban folyó román nyelvoktatásról, csak a magyar tanintézmények ez irányú tevékenységéről.
- Nemde, az ön fejtegetésének volt egy jól megalapozott elméleti kiinduló pontja is?
- Eszmefuttatásomban abból indultam ki, hogy minden nyelv, lett légyen az írásbeli vagy szóbeli formában, illetve minden jel, minden szimbólum – én majdhogynem egyenlőségi jelet teszek a „nyelv” és a „szimbólumrendszer” között – egy szuverén, autonóm entitás. Úgy, ahogyan a szimbólumainkat is tiltják, levetetik, letagadják, ugyanúgy a mi magyar nyelvünket – akár a többi nemzetiség nyelvét is –, mint szuverén entitást semmibe veszik. Létezik valahol az a latinul megfogalmazott elv, mely szerint létezik a „prima inter pares”, első az egyenlők között. Jó, jó, amikor demokráciáról beszélünk, akkor nem teszünk különbséget: minden nyelv egyenlő, de amikor a gyakorlatra kerül sor – a gyakorlat az oktatás –, akkor már vannak „első nyelvek az egyenlőek között”. Sajnos, ez európai gyakorlat. Ezt csinálták a franciák a németekkel, a németek a franciákkal Elzász-Lotaringiában, és sajnos, a magyarok is az első világháború előtt. Liviu Rebreanu Ion című regényében van egy ilyen helyzet, amikor magyar tanfelügyelő érkezik a román iskolába, ott bizony, elhangzik a felszólítás, hogy „beszéljetek magyarul”. Ez történik ma nálunk, de Szerbiában, Szlovákiában is, mindenütt, ahol feltevődik az államnyelv oktatása kisebbségi iskolákban. Egy nagyon kemény leltárt készítettem. Előbb az elvi problémákat vezettem fel, felvetettem azt a kérdést: miért nem lehet azt megérteni, elfogadni, hogy minden nyelv egy szuverén entitás? Aztán rátértem arra, hogy azért, mert – sajnos, ez általános európai gyakorlat – a nyelvoktatás állampolitikai ügy. A nyelvet nem annak és nem arra használják, amit szolgálnia kellene: a kommunikációra, hanem a nemzeti elnyomás, a diszkrimináció eszköze, amely bármely kisebbség hosszú távú hátrányos helyzetben tartását szolgálja. Ennek az eszköze, és távolról sem annak, amiről beszélünk, hogy működő, eleven eszköze legyen a népek, a nemzetiségek közötti kommunikációnak.
Bizonyára sem ezeket az érveit, sem a további következtetéseit nem fogadta mindenki nagy elismeréssel…
Akkor százalékosan bemutattam, milyen a román tanterv, milyenek a magyar iskolák számára kiadott román tankönyvek, és hogyan van az, hogy a vizsgáztatást, tehát az ismeretellenőrzést országosan egységes normák, elvárások szerint vezetik le? Megmondom, nagy nemtetszéssel – ez szelíd szó –, igen durván fogadták. Életemben nem kerültem ilyen helyzetbe: egy szálloda konferenciatermében voltunk, közvetlen mellettem, előttem, mögöttem úgy hurrogtak, mint egy rossz futballmeccsen. Megfagyott a levegő körülöttem, majd elkezdődtek a hozzászólások… Elsőnek a főtanfelügyelő asszony emelkedett szólásra. Rájöttem, hogy már volt egy mérkőzésem ővele, a ma Márton Áron nevét viselő középiskolában csaptunk össze. Én 1990-ben, abban a líceumban tanítottam, kiszállt Bukarestből egy minisztériumi brigád, és már az első nap nagyon keményen összementem ezzel a bizonyos Maria Got-tal. Három nap elteltével tartottak egy kiértékelőt, és a helyi inspektor elkövette azt a hibát, hogy megkérdezze: a tanárok közül kinek van észrevétele az ellenőrzéssel kapcsolatosan. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, és elmondtam minden kifogásomat a minisztériumi kontrollal kapcsolatosan. Például azt, hogy bennünket, helyi tanárokat kitiltottak azokból az osztályokból, ahol ellenőrzést tartottak.
Több dolgot kifogásoltam, s amikor befejeztem a hozzászólásomat, ez a hölgy felpattant, otthagyott csapot-papot, vette a kabátját, és egyedül rohant vissza Bukarestbe. Amikor ismét találkoztunk, nem akart emlékezni rám, de én emlékeztettem őt. Visszatérve a kovásznai vitaindítóm utáni hozzászólásokhoz, az egyik minisztériumi kolléga kifejtette: nem érti Balázs Lajos hozzáállását a kérdéshez. Ők Bukarestben laknak, egy lépcsőházban néhány magyar családdal. Húsvétkor is, karácsonykor is koccintanak egymással, boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. Az utána következő felszólaló valamelyik erdélyi városból volt, ő is majdnem ugyanezt szajkózta. Végül egy Kolozsvári professzorasszony a Babeş-Bolyairól, Alina Pamfil kijelentette: végre egy ilyen nehéz, problematikus, kényes kérdésről először hallhatunk előadást! Rendkívül fontos téma, ennek kellene meghatároznia a konferencia egész menetét! – vonta le a következtetést. Utána egy Iaşi-i professzorasszony szólalt fel. Kijelentette, hogy ő ugyan hallott erről a problémáról, de eddig nem nagyon értette: mi a baj? Most értette meg, az előadásomból. És kéri, adjam oda neki a szövegem másolatát. Már láttam Maria Got asszonynak a színe változását, aki gyorsan elrendelte a… kávészünetet. Nem mondom, hogy nem tapsoltak meg, de többen hurrogtak le, a tapsolók a kisebbségiek voltak. Amikor mentünk kifele a teremből, néhányan lefele nyújtott karral megkeresték a kezemet, és megszorították, mások meg néztek rám, mint a lőtt medvére… Odajött Matekovits Mihály, a Tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának akkori vezérigazgatója: „Most azt mondtad el, amiről mi, egymás között sokszor beszélgettünk, de mások előtt soha nem mertünk kimondani.”
- ilyenre sikeredett a „második felvonás” a kávészünet után?
- Az én vitaindító előadásom témájától idegen, attól mindenben eltérő felszólalások következtek, imilyen-amolyan siránkozások hangzottak el. Az én vitaindítómról senki nem beszélt többet. Másnap a Kovászna megyei román napilap iszonyatosan megtámadott, a magyar lap viszont nagyon feldicsért. A román újság azzal fenyegetett, hogy össze fogják hívni a román tanárok szervezetét (egyébként megtudtam, hogy olyan nincs is…), panaszt emelnek a minisztériumban ellenem, és tiltakozó nyilatkozatot tesznek közzé. Tény, hogy tettek is, hiszen a román lapok öklömnyi betűkkel, kiemelten hozták másnap a nevemet, és mindent rám hordtak, amit „szokás” ilyenkor ellenünk, és utána a Marosvásárhelyi Rádióban háromszor is beolvasták ugyanezt a szöveget, nagyon elmarasztaló tálalásban. Szerkesztő urak, ne vegyék hivalkodásnak, de ez volt az első nyilvános, éles felvetése a kérdésnek! Ezt megelőzően és ezt követően is nagyon sok cikket, hozzászólást írtam a román nyelv oktatásáról a magyar iskolákban, volt egy olyan tervem, hogy összegyűjtöm és könyv alakban is kiadom, Hiábavaló cikkek és beszédek címmel. Azt az ominózus hozzászólásomat viszont tett követte. Azóta is számos konferenciára meghívnak, beszélnek róla, de olyan kidolgozott tervet, mint a miénk, még nem láttam egyetlen egyet sem.
- Engedelmével, hadd idézzünk fel egy furcsa epizódot, ami 2007-ben történt: Traian Băsescu, Románia akkori elnöke, Székelyföldön jártában tett egy rá jellemző kijelentést: „azt tapasztaltam, hogy Székelyföldön a magyar gyerekek énekelve tanulják az angolt és sírva a románt.” Önök éppen akkoriban kezdték összeállítani azt a bizonyos, azóta sokat emlegetett tanterv-tervezetet. Kérem, vázolja fel, hogyan is készült el ez a javaslat, és egyáltalán: mi volt az utóélete. Tudomásunk szerint Pásztor Gabriella akkori RMDSZ-es államtitkár próbált meg érdemben lépéseket tenni ebbe az irányba…
- Egyedül ő tett. Gabriella még a főnökét, az oktatási tárca vezetőjét is megtámadta. Számon kérte, milyen tanügyminiszter az, aki azt állítja, hogy „învăţarea limbii române se poate face numai într-un singur fel.” Tehát csak egyféleképpen lehet a román nyelvet tanulni, nincs helye semmilyen más módszernek, metódusnak, csak annak, amit ők kidolgoztak, az megváltoztathatatlan.
- Az Önök elképzelése szerint hogyan kellene kinéznie egy olyan tantervnek, amely alapján hatékonyan lehetne a nem román anyanyelvű diákokat az állam nyelvére oktatni?
- A szempont, amit a tanterv kidolgozásakor követtem, az az volt, hogy mindennek a megismerése több irányból történhet – akár a világ legmagasabb csúcsának a meghódítását is több ösvény szolgálja. Az egész tanterv-felépítésben próbáltam kimunkálni a megismerés koncentrikus köreinek rendszerét. A nyelvtanban is úgy tanuljuk, hogy az ötödik osztályban a főnévről egy kicsikét, a hatodikban többecskét, a hetedikben még többet, és az utolsó osztályban jutunk el a szintaxis és morfológia kapcsolatainak megismeréséig, illetve a kommunikációban való érvényesítéséig. Ez volt az alapelv, amiből kiindultam. És megszólítottam Lajos Katalin kolleganőmet és Tódor Erika Máriát szintén, de a gondolatvitel koordinálását magam vállaltam fel. Úgy készítettük el a tantervet, hogy horizontálisan fogalmaztuk meg az alaptematikákat. Nagyjából fel is sorolnám: Lumea mea, Az én világom. Amikor bemutattam, azt mondtam a tanügyminiszternek, hogy
ne irodalmi szövegek töltsék meg a tankönyvet, hanem didaktikai szövegek.
Miben különbözzön az eddigiekhez képest? Ne irodalomra, hanem a megismerést követő köznapi szövegekre kell építeni ezen a szinten, és azzal párhuzamosan lexikológiai és grammatikai problémákat fölvetni. Az ötödikes Lumea mea tematikán belül vertikálisan:Familia, Casa – A család, A ház – minden, ami funkcionális és nem funkcionális, de meg kell nevezni, mert neve van. Lumea animalelor domestice şi sălbatice, A háziállatok és a vadállatok bemutatásánál már bejönnek a környezetvédelem elementáris elemei. Viaţa de toate zilele, Sărbători, Şcoala, La cumpărături, azaz A hétköznapi élet, Az ünnepek, Az iskola, Bevásárláson – megannyi élettér, pragmatikus szituáció, megannyi beszédhelyzet, ami elengedhetetlen a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Igen fontos a Lumea numerelor, A számok világa, mert a gyermekeink elementáris aritmetikai műveleteket nem tudnak románul. Arta românească: arta populară, olăritul, ţesutul, cusutul, portul, arta lemnului. A román művészet, a népművészet, a népi mesterségek minden ágának megismerését célozza. Înţelepciunea populară – A népi bölcsesség –, erre eddig is nagyon nagy hangsúlyt fektettem, középiskolás szinten is. Elárulom, hogy gyakorló középiskolai tanárként nem nagyon követtem a tantervet, azt tanítottam meg, ami az érettségire szigorúan kötelező volt, s azon túl inkább közmondásokat és találós kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mivel mind a két műfaj telített metaforával, rengeteg beszélgetésre ad lehetőséget. George Pruteanu úr, egykori román tanár, nem túlzottan magyarbarát hajdani parlamenti képviselő, egyszer betoppant az én órámra, s a végén kijelentette: ilyet ő még Bukarestben sem látott… Minden egyes témában azt követtem, hogy az egyszerűtől az összetett felé haladjunk. Külön, gyakorlatias témakör a hivatalos intézményekkel való kapcsolattartás, a szolgáltatásoktól a rendőrségig, az útlevélosztályig, az utazás alkalmával, a turisztika intézményeknél folytatott potenciális, virtuális beszélgetések. Ezek voltak az alapvető témák.
- Egy híján tíz esztendő telt el az Önök tanterv-tervezetének megszületése óta. Milyen volt ennek a gyökeres reformjavaslatnak az utóélete?
- 2007-ben bemutattam Kolozsváron, Markó Béla jelenlétében, egy, az RMDSZ által szervezett kerekasztal alkalmával, ott volt Péntek János is, Szilágyi N. Sándor is, akik nem találtak kifogásolni valót a tervezetben. Inkább azt nehezményezték, hogy ama bizonyos kovásznai fellépésem alkalmával – mert híre ment! – túl kemény voltam… És a minisztériumban Pásztor Gabriella államtitkár asszony elfogadta, és továbbította. Ugyanakkor elküldtem a szaklap, a Tribuna Învăţământului szerkesztőségének is, lássuk: hogyan reagál rá egy román közeg, hogyan fogadja a tanterv-javaslatunkat? Bukarestben, az egyetem román tanszékén is bemutattam, nekik sem volt szakmai, módszertani kifogásuk ellene. Inkább a nacionalista, nemzeti ideológiát „fuvarozó” olvasmányokat hiányolták a tantervből. Talán megértették, hogy ezzel a koncepcióval éppen azt akartam kizárni, hogy a mi gyerekeink „középkori” emberekkel, középkori helyzetekben, regionális, elavult nyelven beszéljenek. Listát készítettem – például – a hatodikos tankönyvben olvasható ósdi szavakból. A harminchárom kifejezésből maguk a román tanárok ötöt, ha meg tudtak magyarázni. S ezek a szavak mind szerepelnek az év végi ismeretfelmérő teszteken!
A román tanulók számára is hány és hány esetben kell lábjegyzeteket beiktatni,
mert ezek nélkül ők sem értik meg. És közben minden felmérőn elvárják, hogy ezeket az általam kifogásolt szavakat „helyettesítsétek szinonimákkal”! Hát hogyan lehet egy szinonimát találni arra, aminek nem értjük az elsődleges jelentését sem? Az illetékesek átnézték a tervezetet, adtak egy oklevelet, azt sem tagadom, hogy honoráriumot is kaptam érte. Közben Pásztor Gabriellát lecserélték, Király Andrást nevezték ki a helyébe. Utána csend, néma csend…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro, 2016. aug. 11.
Kivirágzik-e a falra hányt borsó?
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében, évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjújának második része.
Eddig sem rejtette, most sem rejti véka alá a véleményét azokkal szemben, akik érdemben tehetnének valamit a román nyelv hatékonyabb oktatása, a gyakorlati nyelvhasználat, a pragmatikus kommunikáció jobbítása érdekében…
Király András államtitkár urat a minap megszólították a Marosvásárhelyi Rádióban, az idei érettségi vizsgaeredményekkel kapcsolatosan. Kijelentette, hogy… „örvendeni kell ezeknek az eredményeknek is”. Örvendeni annak, hogy több ezer gyermek megbukik, hátrányba kerül, aztán valamennyi közülük a pótvizsgákon még átmegy, de ők is már startból hátrányba kerülnek a többiekhez képest? Mindenki tudja és látja, hogy ösztöndíj, egyetemi-, munkahelyhez jutás, stb. terén, hátrányt szenvednek. Arról nem is szólva, hogy az idén – akár az előző években – románból buktak legtöbben a képességvizsgán is.
- Ahhoz mi szól, tanár úr, hogy Király András szerint 2025-re érettségiig bezárólag minden szinten megoldódik a kisebbségi román oktatás kérdése?
- Nem hiszek ebben a kijelentésben, mert nem váltotta valóra az ígéreteit. Szégyellem mondani, de félrevezeti a közvéleményt. Négy éve már a rádióban, a televízióban és a sajtóban nyilatkozza, hogy ősztől új tankönyvek, új tanterv fogja várni a diákokat az iskolában. Hol vannak? A minisztériumban azóta is csend van. Én továbbra is kalapáltam a dolgot, nyílt leveleket írtam a parlamenti képviselőkhöz. Tudomásomra jutott, hogy egy szaktanárokból álló bizottság keményen dolgozik egy tantervváltozaton. Higgyék el nekem, én abból egy betű, nem sok, annyit sem láttam. De azoknak a tanároknak a nevével sem találkoztam: ennek nyoma kellene legyen valahol. Hol van? Én fél esztendő alatt kimunkáltam a tervezetünket, öt esztendeje szó van róla, idézik, de sehol, semmi nem történik.
2011-ben elkészült az új oktatási törvény. Annak a 46/2-es paragrafusában kimondják, hogy „saját program szerint, saját tanterv szerint kell oktatni a kisebbségek számára a román nyelvet”. Viszont ugyanaz a törvény a 45/11-es paragrafusban mindezt megelőzően expressis verbis kimondja: „nem kötelező a román tanárok számára ismerni a kisebbségi nyelvet”.
- Végül is ezt a törvényt mennyire alkalmazzák, mennyire nem?
- Oda térnék vissza: a román nyelv oktatása ne legyen a nacionalista ideológia „fuvarozója”, továbbá, hogy vegyék figyelembe: mindenik nyelv egy szuverén egység, míg a harmadik alapvető elvárás, hogy a román nyelvet tanító tanárnak ismernie kell a diákok anyanyelvét. Én 36 évet értem meg az általános oktatásban, és azután rálátásom lett megyei, országos viszonylatban is a dolgokra. ’89 előtt erőltetve helyeztek a Székelyföldre sok-sok román anyanyelvű tanárt. Olyanokat, akik nem tudtak kommunikálni a gyermekekkel. És akkor abból az lett, hogy „copiii ăştia sunt tâmpiţi”, ezek a gyerekek idióták.
A gyermekek nem értették a tanárt, a tanár nem értette a gyermekeket.
Borzasztóan terhelő lehet megtanulni magyarul… Nem azt mondom, hogy az irodalmi nyelvet a maga teljességében, de valamelyest mégiscsak ismerniük kellene azoknak a diákoknak az anyanyelvét, akikkel foglalkozik. De nem, az oktatási törvény expressis verbis kimondja, hogy nem kötelező. Visszatérve a székelyföldi Băsescu látogatását követő helyzetre, probléma kerekedett akörül is, hogy egyáltalán minek nevezzük ezt a nyelvet, hogy „limba română”? Legyen „a doua limbă”, a „második nyelv”? – Romániában!? Itt jön be a „prima inter pares”… Legyen „limbă străină”? Mi az, hogy a román nyelv „idegen nyelv? És akkor kitaláltuk – s ezt egyébként megbeszéltem Péntek Jánosékkal is –, amikor jöttek egy bonyolultabb megnevezéssel, hogy a román legyen a „környezeti nyelv”,„limba de mediu”. Nos, vegyük a mi sajátos erdélyi helyzetünket: az, ami „környezeti nyelv”, teszem azt, nálunk, a Székelyföldön, az egyáltalán nem a román. Itt a környezeti nyelv a magyar, mert abban élünk. A szórványban viszont fordított a helyzet: ott a román a környezeti nyelv, mert a románság alkotja a többséget. S a szórványban élő magyar gyermekek annak a hatására könnyebben tanulhatnak románul. Ezek alapján lehetne differenciálni, a tankönyvet eszerint írni, szerkeszteni. És akkor válasszanak, hogy hangsúlyosabban magyar anyanyelvűeknek szóljon-e, vagy a másik változatban olyanokhoz, akik kétnyelvűségben, kétnyelvű környezetben élnek. Ez a helyet régióról régióra változik Erdélyben, azért nem érthettem egyet a fenti általánosító jelöléssel és megnevezéssel. A választás lehetőségét meg kell adni. Úgy, ahogy a többi tantárgyból tantervváltozatokat, tankönyvváltozatokat kínálnak, a tanár négy vagy ötféle fizika könyvből vagy kémia könyvből választhat, ugyanúgy, miért ne lehetne kétféle román tankönyvből tanítani és tanulni?
Ön eddig is alkalmazott sajátos módszereket. Véleménye szerint, a jelenlegi körülmények között, attól függetlenül, hogy mennyi realitása van annak az ideális állapotnak, hogy mindezt teljes mértékben bevezetik, mennyire van a pedagógusoknak lehetőségük, mindazoknak, akiknek van hozzá empátiája, ambíciója, hogy kialakítson egy, akár sajátos, egyéni stratégiát is a román nyelv oktatása terén?
Itt jön be a tanár egyénisége és személyisége. Törődik vagy nem törődik a tanítványaival, mindegy neki, hogy átmennek vagy nem mennek át a vizsgán, mindegy, hogy eredményt ér el, vagy sem.
A tanárok megszokták a kudarcot.
A román nyelv, mint tantárgy nehezebb lett, csúnyább, visszataszítóbb minden másnál. Ahhoz, hogy úgy tanítson valaki, ahogyan én tanítottam – zárójelben mondom: sok diákom annak idején bevallotta, hogy a magyar vizsgától félnek, de a romántól nem –, ki kell munkálni egy egyéni koncepciót. Említettem a közmondásokat. A közmondásokból negyven bújt meg a jobbzsebemben, egy-egy borítékban. Azok közül, az órákon, mindig valaki tételt húzott, mindig valaki vizsgázott. Megadtam az értékelési szempontokat. A másik zsebemben meg negyven olyan cédulát rejtettem el, melyek mindegyike előírta, hogy a szerencsés felelő nyolc kortárs irodalmi szóval alkosson mondatokat. A következő órán fordítva történt, keresztezték a borítékokat. Éppen ez a művelet zajlott, amikor Pruteanu, a tévés nyelvőrként is elhíresült személyiség belépett hozzám… Igen, mindent elő kell készíteni. A hivatalos anyagot, persze, „vinni kell”, de azon rengeteg ballaszt van. ’89 után, nem is tudom, melyik évben, uniós program szerint, – erre rímelt rá a beszélgetésünk elején általam emlegetett „după standarde europene” – szerveztek Sinaián egy konferenciát tankönyvkészítőknek, illetve tankönyvelbírálóknak. Én elmentem arra. Egy angol úr vezette, ő többek között azt mondta, hogy a tankönyvben egy-egy irodalmi szöveg terjedelme nem lehet több két oldalnál, gyér sorokba szedve. Bár átmentem az egyetemre, azért folyamatosan foglalkoztam az 5-8. osztályos szinttel, hiszen öt unokámat tanítottam végig, párhuzamosan. Ha ezt az angol előadó által emlegetett elvárást összehasonlítom a nálunk meghonosodott gyakorlattal… Hadd adjak egy példát: a hatodik osztályban van egy ilyen olvasmány, hogy Iapa lui Vodă, A vajda kancája, Mihail Sadoveanu elbeszélése, hat oldal! Sadoveanu tollából ered, képzelhetik, milyen szókinccsel! Hogy mit kínlódtak vele az unokáim, és mit kínlódtam én magam, hiszen a feleltetéskor a tanárok pont úgy kérik, ahogy a tankönyvben van. Aztán bevontak engem a tankönyveket elbíráló bizottságba. Bukarestbe jártam többször tankönyvet elbírálni. És azt mondta nekem az egyik minisztériumbeli illetékes, hogy „limba română este o limbă canonizată”, a román nyelv kanonizált, ezért nem lehet másképpen tanítani. Csak egyféleképpen.
És csak azokat a szövegeket lehet használni, amik már benne vannak a tankönyvekben. Azt mondtam neki, tudja-e hogy, éppen egy hónappal ezelőtt Budapesten (a helyszín nem volt „jó példa”…) tanácskozott a Nemzetközi Bibliatársaság? És a tanácskozás témája a következő volt: a Biblia szövegének a korszerűsítése. Nem tudott erre replikát mondani. Egyebeket is felhoztam, például azt, hogy beszereztem francia tankönyveket, amiket idegeneknek, tehát nem francia anyanyelvűeknek szerkesztettek. Mutatóban benne vannak a nagy klasszikus írók szövegeinek rövid kivonatai. Tehát d’après Balzac, tehát Balzac után, vagy d’après Victor Hugo, nem Balzac vagy Victor Hugo eredeti, a francia nyelvvel éppen barátkozó számára bonyolult prózája. Nem, akármennyit példálózunk, akármivel hozakodunk elő, román barátaink képtelenek elfogadni ezeket az érveket. Isten bocsássa meg a vétkemet, de nem tudom megérteni Király András tanügyi államtitkár hozzáállását sem, ehhez a súlyos és máig megoldatlan problémához. Egyről a kettőre – amióta ott van – nem tudott jutni. Se tankönyvek, se tervezet. Ugyan sokat beszélnek róla, egyre-másra konferenciáznak Kolozsváron, Váradon, Szeredában, Bukarestben, de csak beszélnek, érdemben nem tesznek érte semmit.
- Tehát összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az utóbbi 5-10 évben nem történt semmi javulás?
- Alig-alig. Nincs javulás, bár éppenséggel történhetett valami ezeken a bizonyos konferenciákon vagy micsodákon, de azt föl kellene mutatni, valamit konkrétan le kellene tenni az asztalra. Áruljam el, hogy bizonyos körök milyen átverésekhez folyamodnak? Azt írják a borítólapon, hogy Limba română pentru şcolile minorităţilor, (Román nyelv kisebbségi iskoláknak) vagy éppen azt, hogy pentru şcolile maghiare. Belélapoz az emberfia, és meghökken: szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint a román tanulók számára összeállított tankönyvekben! A borítólap nem egyéb, mint egy figyelmet keltő reklám, de a valóságban ugyanaz van benne, mint bármelyik, román gyerekeknek szánt tankönyvben. Igaz, amiről beszélek, az egy öt évvel ezelőtti állapot, de nincs tudomásom arról, hogy változott volna a helyzet: hátul szószedet van, az olvasmányok végén, és abba oda van írva, hogy mondjuk, a ‘sapka’, vagy a ‘könyv’ milyen nemű. Pedig a szuverén magyar nyelv nem használja a nemeket… És a szerzőkről nem beszélve, mert azt is kalap alatt, vagy hogyan intézik. A tankönyvírás igen jó biznisz, úgy a tankönyvekért sokat fizetnek, még craiovaiak is vannak közöttük!
- Craiovaiak, akik a magyaroknak írnak tankönyvet?
- Igen, akik a magyaroknak írnak, holott lehet, erre se jártak mifelénk, Erdélyben. Hát ilyen dolgok történtek az utóbbi tíz esztendőben. S hogy ezzel szemben valamiféle gyökeres változás következett volna be? Arról én nem tudok. Ahelyett, hogy megtanítanók azt, hogy… – Mondok néhány banális, de beszédes példát, ami a román nyelvben specifikus, de a magyar nyelvben nem, mert nálunk a hangsúly mindig egy helyen van, a szó elején, a románban pedig mozgó és jelentéshordozó: veselă vagy veselă, az előbbi jelentése: edény, az utóbbié vidám. Duduie vagy duduie, az előbbi duruzsolás, dübörgés, az utóbbi pedig kisasszony jelentésű. 1989 előtti anekdota: egy Kovászna megyei atyafinak fel kellett szólalnia a Bukaresti pártkongresszuson, minden elő volt készítve, őelvtársságának minden szava, minden mondata is. Egy „strukturálisan” előírt, kötelező fogadalommal kezdte: „Noi, cei din Covasna putem mult…” Ennek hallatán az egész terem felélénkült, a mi atyánkfia vigyázkodott jobbra meg balra, nem értette, mi van, hiszen otthon a romántanárnak is megmutatta. Nem tudta elképzelni, mit kacagnak rajta, föl nem fogta, hogy a putem azt jelenti, hogy bűzlünk, és neki azt kellett volna mondania, hogy putem, azaz, képesek vagyunk valamire…
- Tanár úr, Önnek volt egy frappáns metaforája. Valósággá válhat az, amit egy alkalommal emlegetett, hogy „egyszer még a falra hányt borsó is kivirágzik”?
- Jaaaj… hát ezt honnan tudja maga?
- Újságíró volnék…
- Ez egyféle pedagógiai hitvallásom. Három példám, pontosabban két példaképem, illetve egy példabeszédem van: az egyik Kőműves Kelemen, a másik Mikes Kelemen, a harmadik pedig annak a reménye, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”.
- Szóval, tényleg „kivirágzik”?
- Hááát… hogy is mondjam… Imitt-amott virágozhat, mert létezniük kell olyanoknak is, különb pedagógusoknak meg tanároknak, mint én vagyok. Nem a magam személye a fontos, hanem az, hogy ki mertem állni ezzel az üggyel, és azóta is kalapálom. Sajnos, benne van a pakliban az is, hogy nem azt, és nem úgy csinálják, amit jobban lehetne. Sok ilyen, a románhoz hasonló hibát látok a magyar nyelv és irodalom oktatásában is. Az közszájon forgó, hogy a gyerekeink, fiataljaink nagyrészt nem tudnak olvasni, hogy baj van a szövegértéssel. De csakugyan, az egyetemen is megtapasztalom, hogy hallgatóink – tisztelet a kivételnek – mennyire nem tudnak magyarul, az anyanyelvükön sem. Például, hogy – ami a néprajztudományhoz is elengedhetetlen – mennyire nincsenek földrajzi ismereteik, mennyire hiányzik a szókincsükből a földrajzi nevek tudása, ismerete.
erdelyiriport.ro

A diáknak legyen jó az oktatási hálózat
Néhány héttel ezelőtt, a menetrendszerűen sok bukást eredményező érettségi után adott kritikus hangvételű interjút lapunknak (itt és itt) a Csíkszeredai Balázs Lajos egyetemi docens, a román nyelv oktatásának egyik szakértője. Az elhangzottakra reagálni kívánt az oktatásügyi tárca államtitkára, Király András, akit a téma egyéb vonzatairól is kérdezett Szilágyi Aladár és Szűcs László.
- Államtitkár úr, mielőtt bármibe is belekezdenénk, azt kérdezném: a jelenleg érvényes tanügyi törvény mennyire biztosít jogi keretet ahhoz, hogy a magyar diákoknak, illetve más kisebbségekhez tartozóknak garantálja a román nyelvnek nem anyanyelvként való oktatását?
- A 2011-es törvény tételesen tartalmazza ezt. Előírja, hogy minden tantárgyat anyanyelven kell tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével, amelyet – és ezt hangsúlyozni szeretném – minden kisebbség számára írt tankönyvek, illetve specifikus tanterv alapján kell tanítani. És ugyanennek az irányelvnek az alapján történik a vizsgáztatás is.
- Ugyanez a törvény tartalmaz egy olyan kitételt is, mely szerint a román nyelvet kisebbségi iskolákban oktató tanárok számára nem kötelező az illető nyelvnek az ismerete. Ez így mArad, mai napig érvényes?
- A hatályban lévő törvény kimondja, hogy azok a pedagógusok, akik kisebbségi nyelvű iskolákban szaktárgyakat tanítanak, azoknak kötelességük a kisebbségi szaknyelv ismerete, kivételt képez ez alól a román nyelv és irodalom.
- Tehát ez azt jelenti, hogy a romántanár nem köteles például magyarul tudni, ha magyar iskolában tanít?
- Igen, ez így van.
- És ezen nem lehetett változtatni? Hiszen, szórványvidékeken nem, de mondjuk olyan régiókban, mint amilyen teszem azt, a Székelyföld vagy az Érmellék tisztán magyarlakta helyei, a gyermekeknek nincs meg a - lehetőségük abban a nyelvi közegben élni, mint a például a bánságiaknak, avagy a dél-erdélyieknek.
- Jómagam is részt vettem annak a csoportnak a munkájában, amelyik a törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részét dolgozta ki. Viszont a parlamenti vita során nem tudtuk másképp megvédeni azt, hogy a román specifikus tantárgyként kerüljön a jogszabályba. A román kollegák elmondták, hogy ez egy nyelv- vagy irodalomóra, ahol a román nyelvet kell megtanulni, és nem magyarul kell beszélni a gyerekkel. A törvény tehát így lett szentesítve.
- Mi a jelenlegi helyzet? Az új szemléletű tantervet minden szinten, minden osztály számára kidolgozták és elfogadták már?
- Nem, még nem. A tanügyi törvényt úgy dolgoztuk ki, hogy az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig érvényes az oktatási törvénynek ez a kitétele, az elemi, a gimnáziumi és a líceumi oktatásra egyaránt. A törvény szellemisége alapján ezt a reformot rövid időn belül kellett volna életbe ültetni, ám a jelenlegi helyzet alapján ez a struktúra csak 2025-re lesz kiterjesztve az oktatás minden szintjére. Tehát akkorára az előkészítőtől az érettségiig mindenki specifikus tanterv alapján fog tanulni. Jelenleg az előkészítősök, az első osztályosok, a másodikosok illetve a harmadikosok tanulhatták új tanterv szerint a román nyelvet, de a hamarosan elkezdődő új tanévtől – 2016/2017 – a negyedik osztály számára is változik a tanterv és a tankönyv. Én nem akarok Balázs Lajosnak sem válaszolni, sem vitatkozni vele. Az ember, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy mi történt az elmúlt tíz évben, azzal én nem vitatkozom és nem is akarok. Egy ember, aki a kérdés egyik szakemberének tartja magát, attól furcsa azt a megállapítást hallani, hogy nem tudja mi történt ez elmúlt tíz évben. Mégis határozott véleményt alkot a témáról.
- Ön szerint mi az, amit „nem tud” a Balázs tanár úr?
- Egyszerűen kiderült, hogy Balázs Lajos nem tudja vagy nem akarja tudni mi történt 2006-tól errefele.
- Akkor beszéljünk konkrétan arról, hogy mi is történt az utóbbi tíz esztendőben?
- Szívesen beszélek arról, hogy mi minden történt. 2006-ról és 2007-ről tudni kell egy nagyon fontos dolgot: én akkor képviselő voltam, és a parlament elfogadta az úgynevezett ARACIP és ARACIS törvényt, a tanügyi intézmények értékeléséről szóló jogszabályt. Ennek az egyik következménye az volt, hogy az oktatásba be kellett vezetni a kompetencia alapú oktatási rendszert. Én akkor még nem dolgoztam a minisztériumban, a minisztériumot valószínűleg váratlanul érte ez az elég gyors döntés, és ennek következtében beindítottak egy olyan folyamatot, amelynek során a tanterveket kompetencia alapúvá igyekeztek tenni. Elmondták a tárca akkori munkatársai, hogy ez csupán kozmetikázása volt a tantervnek, semmilyen lényegi változás nem történt. Nos, ebbe a folyamatba csöppent bele Balázs Lajos, aki úgy értelmezte a helyzetet – megértem őt –, hogy új tantervet kellene írni, amit egy új tankönyv követ. Ez nem történt meg, mert a tanterveket gyorsan kozmetikázták. Ugye, a klasszikus vicc szerint a bútorokat kell kidobni, hogy jobban menjen egy intézmény, de itt megállt az egész történet. A magyar közösségre jellemzően, ekkor mindenki azt hitte, hogy minden pozitív irányba fog változni. Sokan azt remélték, hogy ennek hatására egy egész oktatást átfogó tantervíró gépezet fog beindulni, ám sajnos ez akkor nem történt meg, mert maga a tanügyi törvény sem tette ezt lehetővé. Az 1995-ben elfogadott 84-es számú törvény 2011-ig volt érvényben és ez egy bizonyos irányt adott az egész oktatásnak. Viszont ez a törvény nem tartalmazott olyan előírásokat, amelyek a román nyelv specifikus oktatását irányozták volna elő. Hogy mi változott? 2010-ben, amikor az RMDSZ ismét kormányra került, teljesen új kormányzati csapat alakult ki, egy demokrata párti – RMDSZ-es koalíció, a kisebbségek által támogatva. Elfogadták, hogy szükség van egy új tanügyi törvényre, s ez a 2011-es törvény, amely úgyszintén sok vitát váltott ki, de meggyőződésem az, hogy a kisebbségi fejezeteit és magát, a törvény szellemét tekintve, egy haladó törvény született. Hogy ma hova jutott, az más kérdés. Hogy mit sikerült megvalósítani, mit nem, az annak a következménye, hogy négyszer volt kormányváltás, én magam a kilencedik minisztert élem meg. Visszatérve a kérdésre, a kisebbségi fejezetekbe be tudtuk vinni azt, hogy mindent anyanyelven lehessen tanítani, elfogadtattuk a Románia történelme és földrajza anyanyelven való oktatását, lefordított tankönyvekből, és a specifikus román nyelv és irodalom tanterv, illetve tankönyv lehetőségét. Mi 2011-ben nagyon gyorsan hozzáfogtunk ehhez. Bevezettünk egy új „specifikus tantárgyak” fogalmat, amelyet a következő tantárgyakra vonatkozóan használunk: román nyelv, a zene és a kisebbség és hagyománytörténet. Visszahívtam Bukarestbe Murvai Lászlót, aki ismert mindenkit, és tudta, hogyha gyorsan akarunk dolgozni, mihez, hogyan kell hozzányúlni. Kialakítottuk a munkacsoportokat, és nem is egy év alatt, több konzultációt követően, az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig megvalósítottuk az új tanterveket. Akkor, a Daniel Funeriu minisztersége idején, úgy gondoltuk – adott is volt a lehetőség, hiszen Markó Béla teljes mértékben támogatta ezt az ügyet –, hogy gyors reformot tudunk végrehajtani, úgy, hogy néhány éven belül, előbb az elemi, majd a gimnáziumi, végül a líceumi oktatásban sor kerül a specifikus román tanterv bevezetésére. Sajnos, 2012-ben megbukott a kormány, új kormány került hatalomra, új nézetekkel. A kisebbségi fejezet viszont nem változott, tovább dolgoztunk a megadott lehetőségek mentén. 2013-ban hirdette meg a Minisztérium az első tankönyvpályázatokat, a kompetencia alapú oktatás bevezetésére. Számunkra nem volt előnyös a minisztériumnak az az elképzelése, hogy a klasszikus tankönyv mellett legyen egy digitális változata is a tankönyveknek. Én értem a modernizálásra való törekvést, de az egyszerűen érthetetlen, hogy eltérő helyzetben és környezetben, hogyan lehet egy digitális tankönyvet megfelelően használni. Ennek az lett a következménye, hogy digitális változat híján számos nagyon jó tankönyv nem ment át a rostán. De ezzel együtt, ma úgy állunk, hogy az elemi tagozaton minden osztálynak megvan az a tankönyve, amelyet specifikus tantervek alapján készítettek. A harmadikos tankönyvek egyike a hatalmas anyagi és technikai követelmények miatt nem ment át a liciten, egy másik pedig lekéste azt. Ezek azok a tankönyvek, amelyek az új tanterv szerinti kompetencia személet alapján, a román nyelv tanításának újszerű megközelítését viszik be a magyar nyelvű oktatásba.
A hatályban lévő tantervek bemutató jegyzéke is hangsúlyozza: „a tanterv, a román nyelv tanulásának újszerű megközelítését javasolja a magyar anyanyelvű oktatásban: a kommunikatív-funkcionális modell alkalmazását.” A sok nyelvtani ismeret helyett a kommunikációra fekteti a hangsúlyt, amit nagyon szépen jelez már magának a tantárgynak a megnevezése is: Kommunikáció román nyelven a magyar kisebbség számára (Comunicare în limba română pentru școlile și secțiile cu predare în limba maghiară).
- Ezeknek netán több változatuk van, vagy miden osztályra csupán egy-egy tankönyv született?
- Jelenleg két tankönyvíró csapat tevékenykedik, az egyik, az a Kreatív Kiadóval dolgozik együtt, a másik pedig a Corvin Kiadóval. A pályázatokra maguk a kiadók jelentkeznek. Éppen ezért a tankönyvek megjelenésének elengedhetetlen feltétele az, hogy a tankönyvíró csapat munkájának megjelenését a kiadók felvállalják. Vannak osztályok, ahol mind a két kiadó nyert, de olyanok is, ahol csak az egyiknek a tankönyvét fogadták el. Viszont én remélem, hogy most változás áll be a tankönyvkiadással megbízott intézmény, az Országos Tanterv és Vizsgaközpont (Centru Naţional de Evaluare şi Examinare) berkein belül is. Ebben a kérdésben már egyeztettünk a miniszterrel is, és többen is támogattuk azt az elképzelést, miszerint a digitális tankönyveket ki kell venni, esetleg segédanyagként, de nem kötelező módon használni. Így lehetőség nyílhat az úgynevezett alternatív tankönyveknek a bevezetésére is.
- Mi a helyzet a felső ciklussal?
- Májusban alakultak meg az 5-8. osztályos tantervíró munkacsoportok. Ezek megalakulása előtt nyílt kiírás jelent meg a Minisztérium honlapján a tantervíró munkacsoportokba való jelentkezés lehetőségéről. Ha valaki konstruktívan szeretett volna bekapcsolódni a román nyelv specifikus oktatásának folyamatába, meg volt rá a lehetősége: hivatalosan be kellett jelentkeznie. A tanterv jóvá lett hagyva a 2016-17-es tanévre, amikor a mostani negyedikesek ötödikesek lesznek, ők tovább kell vigyék azt, amit a specifikus tantervvel elkezdtek. Tehát nem lesz törés.
- Ezek után fölösleges aziránt érdeklődnünk, hogy a középiskolai szinten hogyan állnak?
- Mi jól állunk, tantervünk van, hiszen egyszerre dolgoztuk ki minden szintnek a tanterveit. Csak sajnos, így halad a román tanügyi reform, most következik az ötödik, aztán a hatodik osztály és így tovább. Amikor a mostani ötödikes diák kilencedikes lesz, már tovább folytatja a specifikus román tanterv alapján a román nyelv tanulását.
- Államtitkár úr, én nem csupán azért kérdeztem rá a tankkönyv-változatok ügyére, hogy „meglegyen ez a játék”, hogy több eszköz közül választhat a tanár, bár több tantárgy esetében már ez a helyzet. Elsőrendűnek tartom azt a szempontot – ebben oszthatjuk Balázs tanár úr véleményét –, hogy a román nyelv oktatását annak a figyelembe vételével kellene differenciálni, hogy más nyelvi helyzetben vannak a szórványvidékeken és kisebbségben élő magyar tanulók, mint a tömbmagyarságban, Székelyföldön, avagy az Érmellék bizonyos részein, ahol a hétköznapi érintkezésben alig vagy egyáltalán nem hallhatnak román szót.
Akkor ennek az eszmefuttatásnak az alapján kellene egy külön tankönyv a Székelyföldnek, egy a Kalotaszegnek, kellene egy tankönyv az Érmelléknek is? Igazából ennek egy akadálya van: az, hogy nem áll össze egy olyan tankönyvíró csapat, amely ezt megvalósítsa, és nincsen olyan kiadó, amely ennek a megjelentetését felvállalná. Egy könyv akkor tankönyv, ha bizonyos kritériumoknak megfelel, és ha elfogadják. Az úgynevezett Székelyföld történelme című kézikönyv tankönyvként történt bemutatása nagyfokú bizalmatlanságot szült a magyar közösség irányába. Ez visszavetett minket legalább tíz évvel, mindahhoz képest, amit addig elértünk. Azt, hogy egy kézikönyvet próbáltak bevinni az oktatásba tankönyvként, minisztériumi jóváhagyás nélkül, az illetékesek mélyen nem tudták elfogadni. Hiába magyaráztuk azt, hogy ez egy kézikönyv és hivatalosan nem is használjál tankönyvként – amint ez ki is derült a minisztériumi ellenőrzések kapcsán – , ettől arrafelé került be az a teljesen diszkriminatív előírás a tankönyvírás módszertanába, hogy minden anyanyelven írt tankönyvet le kell fordítani román nyelvre.
- Elnézést, államtitkár úr, én nem arra gondoltam, hogy „tájspecifikus” tankönyvekre volna szükség. Egyszerűen arról van szó, hogy ahol a tömbmagyarság él együtt nagyon kevés románsággal, ott teljesen más a nyelvi helyzet, mint a szórványokban. Az a gyermek, aki az iskolában hall először román szót, az gyakorlatban hátrányban van a szórványvidéken élőhöz képest.
- Tökéletesen igaza van, de én ebben a pillanatban annyit tudok mondani, hogy álljon össze egy olyan csapat, amelyik megírja azt a bizonyos tankönyvet, az érvényben lévő módszertan alapján. Ahogy nézem, a tankönyvírók közül többen a Székelyföldről jöttek, ezek a pedagógusok pontosan ismerik az ottani helyzetet. A román nyelv alaposabb elsajátításának érdekében azonban lehet írni segédanyagokat meg lehet jelentetni kézikönyvet. Az új fölmérések szerint nem kimondottan az anyag ismerete, hanem a tananyag alkalmazásának a kérdésében vannak gondok. Másodikos-negyedikes gyerekek kapnak egy egyszerű szövegrészletet, amelyet saját szavaikkal kell megmagyarázzanak. Tehát megvolnának azok a lehetőségek, hogy segédanyagokkal a kérdést hatékonyabban lehessen kezelni. De úgy érzem, ez első sorban azoknak a kollegáknak lenne a feladata, akik gyakorolják ezt a tevékenységet.
- Mit tud mondani az érettségivel kapcsolatban – ami a legtöbb vita, a legtöbb indulat kiváltója? Miben reménykedhetnek azok, akik a következő három-négy évben érettségiznek?
- Egyrészt úgy érzem, 2011-től megváltozott a minisztérium hozzáállása az érettségihez. Régebben az érettségi egy komoly vizsga volt, de ezt a komolyságát elvesztette 90-től errefelé. Nem tartom jó ötletnek, de valamit kellett tenni: a vizsgatermek kamerákkal való felszerelése, a hangfelvételt és egyéb, eddig a tanügyben ismeretlen módszert bevezetni. Ennek következményeként az iskolák, maguk a diákok is kezdik az érettségit komolyan venni. Ami a bukások arányát illeti, nem veszünk figyelembe egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy 2009-ben miniszteri rendelettel megszűntek az úgynevezett szakiskolák. Ennek az lett a következménye, hogy minden líceumi kapu kinyílt, és mindenki a líceumban tanult tovább, mert nem volt más lehetősége. Másrészt a tízosztályos oktatás a kötelező. Az iskolák teljesítették a beiskolázási számot, aki bekerült a kilencedikbe, az ki is került a tizenkettedikben. Nem biztos, hogy a felkészültsége olyan volt, hogy az érettségi vizsgának megfeleljen. Úgy vélem, a bukási arányokat összhangba kell hozni azzal, hogy még mindig túl sok a líceumunk. Ez az én véleményem, rendet kell teremteni, egyszer s mindenkorra. Megfelelő szakiskolai oktatással, illetve azzal az új lehetőséggel, hogy a líceumok versenyvizsgázhassanak, nagyobb rendet tudunk teremteni. Vannak olyan középiskolák, amelyek hosszú évek alatt 10-15 százalékos átmenetelt produkálnak, ezeknek nem tudom, mennyire van helyük a líceumi oktatási rendszerben. Ha tantárgyanként nézzük meg, nem csak románból buknak nagyon sokan, hanem matekból is, a választható tantárgyakból is. Ha a 65 százalékot elérjük országosan, akkor azt mondjuk, hogy ez „nem rossz” eredmény…
- Van-e még valamilyen fontos kérdés, ami kimAradt a beszélhetésünkből? Van-e önnek még valami hozzátoldani valója?
- Azt szeretném, ha egy olyan oktatási hálózatot tudnánk működtetni, ahol jó diáknak lenni. Ha megtalálnák azt a megfelelő arányt a középiskolák, a technológiai líceumok, illetve a szakiskolák között, amelybe a diákok tényleg szívesen iratkoznak be. Az elkövetkező időszaknak az egyik fontos feladata lenne az, hogy nézzük át a kerettanterveket, mert nem korrekt dolog az, hogy egy hetedikes-nyolcadikos diáknak 32-33 órát kell eltöltenie az iskolában. Ezen változtatni kell, hogy az iskola utáni, tehát az „iskola utáni iskola” (after school) keretében a diák értelmesen töltse el az idejét. Adjuk meg az intézményeknek azt a lehetőséget, hogy maguk dönthessenek arról, hogy a felzárkóztató oktatásra mennyi időt szánnak, tehetséggondozásra mennyit, illetve a szabadidő okos felhasználására, a sport, kézimunka és egyéb tevékenységekre. És változatni kellene az oktatás anyagi helyzetén. Nem a fizetésekre gondolok elsősorban. Minden gondunk onnan ered, hogy bár a 2011-es oktatási törvényt egy 6 százalékos nemzeti jövedelmi finanszírozásra szabták, jelenleg azonban még 4 százalékot sem éri el.
erdelyiriport.ro

Múzsák találkozása a szecessziós múzeumban
Negyedik alkalommal találkoztak a Múzsák a Nagyváradi Holnapfeszten, közel ősi lakhelyükhöz, a helikoni ligethez, mivel a szombaton zárult háromnapos rendezvény a város egyik legújabb művészeti terében, a szecessziós múzeumnak otthont adó belvárosi Darvas-La Roche-villában zajlott: szó, dal és kép közös, interdiszciplináris művészeti élményt nyújtott az érdeklődőknek.
Művészeti ágak összefonódása
A szervezők, Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője, Simon Judit újságíró, szerkesztő, valamint Ramona Novicov művészettörténész tartotta a csütörtöki megnyitót, majd a Kocsis Csaba vezette berettyóújfalui Körömvirág együttes mutatta be a határ mindkét oldalán élő kortárs magyar költők megzenésített verseiből összeállított műsorát. Énekeltek verset Markó Bélától is, aki a Körömvirág után mutatta be Kerítés című, legújabb kötetét.
A költő-politikus elmondta, újabb mandátumért már nem indul az őszi választásokon, ezt öt éve döntötte el, a versek mellett viszont egyre gyakrabban ír publicisztikát, nagy élvezettel. Új kötetéből felolvasott néhány szabadverset, majd dedikált. Az első napot a Képek és szavak című, Ujvárossy László képzőművész-egyetemi tanárral folytatott beszélgetés zárta, aki azt az élményét is megosztotta a jelenlevőkkel, amit a velencei biennálén is tapasztalt: a fiatal művészek egyre inkább a többi művészeti ággal való összefonódást kedvelik, olyannyira, hogy már nem is a képzőművész, hanem „csupán” a művész önmeghatározást használják.
Tényregény az „ordas időkről”
A pénteki programsort a MÚRE Brassai 2015 sajtófotókiállítás megnyitója indította. Rácz Éva, a magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke és Ramona Novicov a fotóművészet lényegéről, a pillanat megörökítésének lehetőségéről és a sajtófotó valóságot feltáró dokumentumszerepéről beszélt. Szűcs László elmondta, a verseny kiírásakor romániai magyar fotósokra számítottak, de végül több országból érkeztek művek, alkotóik valamiképpen mind kapcsolódnak Erdélyhez, ha másként nem, érzelmileg.
Az eseményen könyvbemutató is várta a közönséget: Simon Judit látta vendégül Forgách András magyarországi írót, akivel Élő kötet nem mArad című könyvéről beszélgetett. A tényregény azt a jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai családi tragédiát írja meg, amit Esterházy Péter a Javított kiadásban, csak Forgách az édesanyjáról tudja meg, hogy a III/1-es érintettséget. Megható őszinteséggel beszélt a hír fogadásáról, az azt követő eseményekről, hangsúlyozva, hogy rég elhunyt édesanyjához való kötődése mit sem változhat az „ordas idők” miatt.
Kinde Annamária költőről neveztek el díjat
A fesztivál második napját Élő Várad – Nagyvárad és a progresszió címen fórum és felolvasás zárta Tasnádi-Sáhy Péter irányításával, fiatal tollforgatók – Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa, Mihók Tamás és Bíró Árpád Levente közreműködésével. A fiatalok leginkább azt nehezményezték, hogy nem érzik, hogy Váradon lenne olyan mentor, szellemi irányító, akihez alkotói problémáikkal bármikor fordulhatnának, illetve akit mesterükként követhetnének.
Ez a téma tulajdonképpen átvezet a harmadik fesztnap délutánjába, amikor bemutatták a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária Nagyváradi költőről elnevezett díjat, Deák Árpád művét. Szűcs László elmondta, a márvány talapzaton stilizált bronz angyalszárnyakat ábrázoló alkotást évente egy olyan fiatal alkotó kapja majd, akinek még nincs kötete, de már megérett rá. Kiemelte, mennyire szívén viselte a korán elhunyt költőnő a fiatalok felkarolását, alkotói kört szervezett és az ő ötlete volt a Várad folyóirat Várad Junior rovata. Az idei díjat majd az október végi Könyvmaratonon fogják átadni, addig talán elkészül Kinde Annamária síremléke is, ugyancsak Deák Árpád műve.
Ami a szerepek álarca mögött rejtőzik
A rendevénysorozaton a színházi alkotókkal is tartottak beszélgetést: Novák Eszter rendezővel, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjével, majd Bíró József Nagyváradi születésű Kolozsvári színésszel. Novák Eszter beszélt erdélyi gyökereiről, Marosvásárhelyi, illetve Budapesti rendezéseiről, művésztanár tevékenységéről és arról, mit jelent számára a Szigligeti Színház művészeti vezetése.
Bíró József elmondta, színészi pályája a legendás Kortárs-csapattagsággal kezdődött, a színiakadémia elvégzése és rövid kitérők után pedig a Kolozsvári színházban teljesedett ki. Mindkét színházi alkotóművész kiemelte, nem az erőltetett aktualizálás vagy múltba fordulás a fontos, hanem a mindenkori ember sokszor egyértelmű, de inkább rejtélyesen összetett arcának felmutatása az egyes szerepek álarca mögül. A Holnapfeszt eseménysorát színházi előadás zárta: a Szigligeti Színház fiatal művészei Tasnádi-Sáhy Péter rendező szakos hallgató vizsgaelőadását, a Kés a tyúkban című darabot mutatták be.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Pörgős nyár a vármegyeházán
Június végén, harmadik nekifutásra, a nemzeti liberálisok dulakodásig fajuló tiltakozása mellett választotta a Bihar megyei Tanács elnökévé Pásztor Sándort a testületben egy fős többséggel rendelkező PSD-RMDSZ-ALDE koalíció. A vízügyi szakembert, korábbi államtitkárt két hónappal hivatalba lépése után kérdezte Szűcs László.
- Emlékezetesre sikerült június 28-án a beiktatása. Mi történt azóta, hogy beköltözött az elnöki irodába?
- Remélem, az a megválasztási procedúra volt ennek az időszaknak a mélypontja, hiszen nem volt méltó ahhoz, amit egy megyei tanácsnak képviselnie kell. Ha már olimpia után vagyunk, akkor azt mondhatom: nagy karcsapásokkal nekiindultunk. Ahhoz, hogy a meglévő minimális többséget biztosítani tudjuk, nagyon nagy fegyelemre van szükség. Az első hetekben az volt a szándékom, hogy látva a rengeteg tennivalót, munkát, növeljük kabinetemmel együtt a tanács működésének a fordulatszámát. El kell kezdenünk pár új projektet, az ezzel párhuzamosan megkezdett ügyekben hatékonyan lépni, amire az emberek felkapják a fejüket, s megállapítsák, itt tényleg változik valami. Tetszik, nem tetszik, itt Váradon úgy volt elkönyvelve a megyei tanács, mint olyan intézmény, amely nehézkesen működik.
- A hatékony működéshez, illetve a törékeny többség fenntartásához szükség van a partnerekre, a PSD és az ALDE tanácsosaira, illetve az őket képviselő két megyei alelnökre. Összecsiszolódtak?
- Erről egyelőre kedvezőek a tapasztalataim. Az első napot azzal kezdtem, hogy feladatokat, hatásköröket osztottam ki a két alelnöknek. Egyébként ez az intézmény sokkal centralizáltabb, mint amire korábban gondoltam. Ugyancsak állami szférából jövök, a regionális vízügyet vezettem jó pár évig, államtitkár is voltam. Azt gondolná az ember, hogy a centralizálás csúcsa Bukarestben van. Ám itt a megyei tanácsnál minden ki van hegyezve az elnökre eladdig, hogy a három lejes parkolójegyet aláírni, vagy a négy lej ötven banis postaköltségről a cetlit is ő kell láttamozza. Ilyen nonszensz dolgok vannak, el sem hittem először. Tehát már az első napomon rábíztam a műszaki, illetve a gazdasági részt a két alelnökre. Ez nem így történt a múltban. Az előző mandátum négy évéből hármat az alelnökök mindenféle attribútum nélkül ültek végig. Ebből a helyzetből az is következne, hogy az elnök mellé rendkívül nagy struktúra kellene. Az én kabinetemet olyan típusú kollégák alkotják, akik részben kívülről érkezve másképpen látják a dolgokat, s hatékonyak. Fontos, hogy jól egészítse ki egymást a politikai és az adminisztrációs rész.
- A magasabb fordulatszámon működő motor, hogy az Ön szavával éljek, a múzeum elakadt ügye kapcsán mutathatja meg az erejét. Röviden összefoglalva: a Körösvidéki Múzeum mindmáig nem költözött ki a római katolikus püspöki palotából, ugyanis megrekedt az új székhely, az egykori hadapródiskola felújításának, berendezésének munkafolyamata.
- Miután ezt a széket elfoglaltam, visszahoztam egy olyan procedúrát, szokásjogot, ami hetven-nyolcvan éven át megszűnt. Arról van szó, hogy már az első héten felkerestem a történelmi egyházak Nagyváradon működő püspökeit, beleértve a görög katolikus és az ortodox püspököt is. A román kollégák csodálkoztak is ezen. Böcskei László katolikus püspök úrral találkozva tudatosult bennem, hogy a múzeum ügyében gyorsan lépni kell, hiszen a püspökség akkor a küszöbén volt egy, a püspöki palotát érintő projektindításnak, ami azóta meg is történt. Függetlenül ettől az is tűrhetetlen, hogy kilenc éve újítunk fel egy épületet...
- ..amely a 19. század végén sokkal rövidebb idő, alig másfél év alatt épült.
- 2010 nyara óta egy centi munkálat nem történt a hadapródiskola épületében. Két napig hallgattam itt a kollégákat, hogy miért nem. Két elnök előttem azt a megoldást választotta, hogy tolja maga előtt a problémát. Az egyik procedúra elbírálására, amely hat hónapja állt, miután átnéztem az anyagot, öt nap határidőt adtam. Ez egy tenderkiírás volt. Rengeteg nyűgös, kényes dolgot kellett rendbe tenni, hatalmas összegekről volt szó, DNA vizsgálatokról, perekről, s minden irányból csak azt hallottam, hogy nem lehet, nem érdemes folytatni. A lényeg, a munkálatok el lettek indítva, jelen pillanatban ott tartunk, hogy év végéig maga az épület kész lesz, mint múzeum.
- Azt is meg tudná határozni, hogy az első látogató mikor veheti meg a belépőjegyet?
- Az csak a projekt egyik része, hogy az épület legyen rendben. Heti rendszerességgel tárgyalok a kivitelezővel, s remélem, a nyolc hónapos átadási határidőt levisszük hatra. A következő lépés a bútorzat. Van egy alapbútorzat-felszereltség, erre most sikerült a kiírást elindítani, erre is hat hónap határidőt adtam. Ez még nem jelenti a múzeum teljes felszereltségét, de azt lehetővé teszi, hogy képesek legyenek átköltözni. Közben elindítunk egy olyan nagypályázatot, amely a speciális kiállítási bútorok, felszerelések beszerzésére vonatkozik a történelmi részlegtől a természettudományosig. Mindez összekötve a múzeum környezetének a kialakításával. Igényesen kell megcsináljuk, fel is kértem erre kiváló szakembereket, hiszen a Rhédey-kerttel együtt egy gyönyörű területet alakíthatunk ki a város szívében. Ez egy ötmillió euró értékű nagyprojekt. A végére mArad a tulajdonképpeni költöztetés, ami ugyancsak speciális, szakcéget igénylő feladat. Reményeim szerint jövő tavasszal esélyünk van arra, hogy ha nem is a végleges, teljes bútorzattal, ha nem is a végleges környezetben, de megnyitjuk a múzeumot. És megszűnik az a nyomás is, hogy miért fizetünk mi minden hónapban annyi pénzt a katolikus püspökségnek.
- Mi a helyzet az Ady Endre Emlékmúzeummal? Ez esetben az ortodox egyháznak fizetnek, mint az igencsak leromlott állagú egykori Mülleráj tulajdonosának, s részükről korábban felvetődött, kiraknák az épületből az ott több mint hatvan éve működő közgyűjteményt.
- Remélem, rövid időn belül eredményre vezetnek az ezzel kapcsolatos tárgyalásaink. Arra lenne szükségünk, hogy a bérleti szerződés tíz éves hosszabbítását érjünk el az ortodox püspökséggel, s akkor a törvény szerint kívül is, belül is állagjavítást tudunk végezni az épületen.
. Bukarestben járt nemrég szatmári, Aradi és temes megyei kollégáival a határ menti Ro-Hu projektek jövőjéről tárgyalni, amit sokáig Hu-Ro projektekként ismertünk. Mit sikerült elérniük?
- Korábban az irányító hatóság Budapesten volt, a titkárság pedig Nagyváradon. Jól működött, nagyon sokat köszönhet ez a határszakasz ezeknek a kiírásoknak. Most már Romániában van az irányító hatóság, ezért is változott a betűszó, a titkárság mAradt Váradon. Ez akár előny is lehet, de a valóságban az történt, hogy a program úgy egy éve beszűkült, megmerevedett. Ott tartunk, hogy egy 2014-2020-as periódusról beszélünk 2016-ban, és közel félidőig nem történt semmi. Azt érzékeltük, hogy a fővárosok csatája zajlik, s mi itt vagyunk középen, a tulajdonképpeni haszonélvezők. Első lépésben itt találkozott, ebben az irodában a négy partiumi megye vezetője, s megegyeztünk a közös fellépésben. Utána történt egy debreceni találkozó, ahol az érintett magyarországi megyék – Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád – vezetőivel találkoztunk. Ott is konszenzus alakult ki. Ezt követően tárgyaltunk Bukarestben a fejlesztési tárcánál. Most már egy egész kicsit optimistábbak vagyunk, fontos, hogy sikerült határidőket meghatároznunk Szeptember elején mindenki leteszi a maga stratégiai tervét. Bihar megye átalakítja a stratégiai projektjét egy egészségügyi tervvé, ami egy hatékony onkológiai felmérési és megelőzési rendszert hoz majd létre. A korábbi elképzelés a Vaskoh-Menyháza út fejlesztése lett volna.
- Bukarestben hogyan fogadták közös fellépésüket?
- Szerintem számolhattak azzal, hogy a négy megye egyszer megelégeli azt, hogy a feje fölött próbáljanak döntéseket hozni.
- Egy másik projektje a megye közúti tömegközlekedését érinti. Mire számíthatnak az utasok?
- A Bihar megyei közlekedési hálózat finoman szólva is bukdácsol. Ugyan már túlléptünk azon a kilencvenes évekbeli állapoton, hogy valahol a megyében állt az ember a buszmegállóban, aztán vagy jött a jármű vagy nem. Most már jön a busz, de kérdés, mennyire pontosan, s milyen komfortigényt tud kielégíteni. Fontos időpont közeleg: 2019-től Romániában a megyei tömegközlekedési szolgáltatást meg kell nyitni az EU felé. Tehát 2018-ban az Európai Unió Hivatalos Lapjában meg fog jelenni a tender Bihar megye közúti tömegközlekedéséről, ami havonta 560 ezer utast jelent. Pályázhat akár egy bajor közlekedési vállalat, egy francia vagy a hajdú-bihari. Ha ténylegesen azt gondolja egy jól működő nyugat-európai tömegközlekedési vállalat, hogy befektet Bihar megyében, akkor le fogja tarolni a piac versenyképtelen hazai szereplőit. Menet közben számtalan problémával szembesülünk, például azzal, hogy a megye hétszáz buszmegállójából alig egy tucat van rendben, a többit két év alatt helyre kellene hoznunk. Az utasok jobb kiszolgálása érdekében GPS készülékkel szereljük fel az összes tömegközlekedési eszközt. S ez nem jár a szolgáltatás drágulásával, hiszen a megyei tanács vásárolja meg a programokkal együtt, illetve mobiltelefonos applikációt fejlesztünk hozzá, hogy a saját telefonján a megyében bárki, bárhol megnézheti, hol tart a busza, késik-e. Ennek már jövőre működnie kell. 2018-tól pedig kiépítjük az e-ticketing rendszert.
- Milyen fejlesztési lehetőségei vannak a megyei tanácsnak a kerékpáros közlekedés fejlesztésében? Ezt azért is kérdezem, mert a téma szerepelt a választási kampányában.
- Jövő nyárig tíz fapados járat beindítását tervezik
- Ma tíz-tizenkét európai kerékpár-sztráda létezik, ennek legkeletibb része a Tisza vonalán halad észak-déli irányban, csatlakozással a magyarországi nagyvárosok többségéhez. Határ menti nemzetközi projektekben már mi is összekötöttük Szatmárt, Nagyváradot, Nagyszalontát magyarországi településekkel, most dolgozunk Mihályfalvánál. A mi feladatunk az, hogy ezeket az utakat továbbvigyük például a Nyugati Szigethegység felé. Európában ez egy óriási iparág. A biciklis utazási és turisztikai biznisz értéke több milliárd euró évente. Két hete kormányhatározat is született arról, hogy Romániában a kerékpáros turizmust fejleszteni kell. Rá is hasalunk erre a témára, költségvetés-kiegészítést eszközöl a megyei tanács, többek között erre a tételre. Előtanulmányt szeretnék rendelni arra, hogy milyen bicikliutakat érdemes kivitelezni a megyében. Nem azt ígérem, hogy négy év alatt Nagyváradot összekötjük Pádissal, de az új, turisztikai célú kerékpárutak mindenképpen a hegyvidékek irányába kell haladjanak.
Ehhez a témához tartozik, hogy négyszázötven-ötszáz új, kétnyelvű táblával látjuk el a hegyi turistautakat. S az újdonság az, hogy ezeket az útvonalakat sokféle információt kínáló QR kódokkal is ellátjuk. Olyan helyeken is, ahol eddig tábla sem volt. Fontos, ide kapcsolódó adat, hogy nyári szezonban a Nyugati Szigethegység bihari részeit felkereső magyar turisták aránya negyven százalék, míg a nyári szezonon kívül hetven! Meg kell adni a lehetőséget, hogy ezen az amúgy román vidéken információhoz jussanak. A következő lépés az lesz, hogy GPS-szel is láthatóak legyenek a turistaútvonalak.
- A megyei tanácshoz tartozik a Nagyváradi repülőtér, fel is újították, járatok viszont nincsenek, az utasok Debrecenből, Temesvárról, Kolozsvárról tudnak csak utazni.
- Jó hírrel szolgálhatok, előrehaladott tárgyalásaink vannak repülőjáratok indításáról. Bízom abban, hogy már idén ősszel 2-3 célállomásra elindítunk Nagyváradról európai fapados járatokat, egyet Európa északi irányába, egy másik járatunk pedig déli irányba repül majd, biztos célállomást csak a tárgyalások lezárulása után árulhatok el. Jövő év kora nyaráig szeretném, ha már tíz járat kötné össze Váradot európai városokkal. Volt egy olyan elképzelésem is, ami szerintem jó lépés lenne, hogy a nyári hónapokban közvetlen járattal kössük össze a várost Konstancával. A hazai légitársaság ajánlata kivitelezhetetlen. Tárgyaltunk fapados cégekkel is, de sajnos e tekintetben a hazai törvénykezés hetvenes évekbeli, a Belügyminisztérium nem engedi meg, hogy belső járatban összekeverd a helyi utast a külföldi utassal. Ez nonszensz, de meg lehetne változtatni.
- December 11-én parlamenti választás lesz Romániában. Feltételezve, hogy a szövetség kormányra kerül, milyen, RMDSZ vezette tárcának örülne leginkább?
- Vízügyesként picit elfogult vagyok, mindig támogattam, hogy a környezetvédelem, vízügy vezetése hozzánk tartozzon. Nem véletlenül, rengeteg fejlesztés megvalósult, itt, Bihar megyében is. De ha most szívem szerint választhatnék, nekünk a közlekedési tárcára lenne nagy szükségünk, egészen pontosan Erdélynek. Vízügyi problémák miatt, államtitkárként is rengeteget jártam az országot, s azt kell mondanom, utak tekintetében Erdély mindmáig el van hanyagolva. Ezen kellene gyorsan változtatni.

erdelyiriport.ro

Az emlékezés keskenyedő ösvényén (hatvan éve lázadt fel Magyarország)
Kétnapos, igényes tudományos előadásokkal tarkított eseménysorozattal idézte meg az 1956-os forradalmat a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki szervezete Sepsiszentgyörgyön. A rendezvény, amelynek célja az egykori bajtársak találkozóján túl az események, valamint a tragikus kimenetelű következmények felidézése, az emlékek ápolása volt, baráti találkozó formáját öltötte magára, annak ellenére, hogy a szervezők a fiatalabb nemzedéket is igyekeztek megszólítani. Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Háromszéki szervezetének vezetője házigazdaként köszöntötte az előadókat, valamint a jórészt az idősebb korosztály (az egykori eseményeket kortársként meg- és túlélők, az egykori szerveződések képviselői) tagjaiból összetevődő hallgatóságot. „Emlékezni és emlékeztetni gyűltünk össze, jelezni, hogy idén hatvan évet jegyzünk az 1956-os forradalom kitörésétől, illetve a szovjet önkény általi leverésétől. Az események okozta sebek akkor gyógyulhatnak, ha felidézzük, emlékezünk a történtekre, nem felejtjük és nem engedjük elfelejteni. Kerek évfordulóhoz érkeztünk, hatvan éve emelkedett fel a magyarság a zsarnokság ellen, és a Magyarországon zajló események nyomán az egész Kárpát-medence megmozdult, győzelemben bízva, majd együtt siratva a vereséget és megtorlást” – fogalmazott Török József. Az elnök rámutatott: a kétnapos rendezvényen elhangzó előadások elsősorban a Budapesti eseményeket követő megtorlásokat, a résztvevők sorsát taglalják. Török József szerint az ünnepi esemény egyben bajtársi találkozó is, hiszen a közönség soraiban nem egy olyan személy ül, aki saját bőrén tapasztalta meg a megtorlásokat – mint Józsa Csaba, aki egyike azon három egykori baróti diáknak, akik Moyses Mártonnal együtt vágtak neki ötvenhat őszén, hogy csatlakozzanak a Budapesti forradalomhoz. Az elnök ezt követően felsorolta az előadókat: Benkő Levente Háromszéki származású, jelenleg Kolozsváron tevékenykedő történész az erdélyi értelmiségi elit ’56-os eseményekhez való viszonyulásába nyújtott betekintést, Horváth Miklós magyarországi történész, egyetemi tanár a forradalom nemzetközi vonatkozásairól értekezett, Kozma Csaba történész a Gyergyószéki Fekete Kéz szervezetről tartott előadást, Markó György, a Kommunizmust Kutató Intézet igazgatója a szovjet megszállókkal folytatott harc részleteit taglalta, Pál-Antal Sándor történész előadásában a Marosvásárhelyi forradalmi eseményeket mutatta be, és végül Tófalvi Zoltán erdővidéki történész, Moyses Márton esetének kutatója osztotta meg az általa feltártakat. Balogh Béla történész, levéltáros egészségi okok miatt lemondta részvételét, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész, illetve Lengyel János, az anyaországi Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) elnöke is objektív okok miatt mAradt távol. Utóbbi kettő előadását egyrészt Benkő Levente történész (Dávid Gyulának a forradalom leverését követően a belügyminisztérium által az egyetemi körökben véghezvittekről szóló értekezése), másrészt Szűcs Lászlóné, valamint Szalay Zoltán (a Pofosz képviseletében) ismertette. „Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek. A magyarság órák alatt reagált a Budapesten történtekre, ráadásul az események sodrában többen erdélyiek voltak, illetve a határokon túl is több helyszínen fegyveres megmozdulásokra készültek” – emlékeztetett Tófalvi Zoltán. A történész emellett egy súlyos tényre is felhívta a figyelmet – amely később az előadások, valamint a beszélgetések kapcsán több rendben is előkerült –, éspedig, hogy sok egykori áldozat hozzátartozói ma sem ismerik a részleteket, sőt, még azt sem tudni, hogy egyeseket hol temettek el – Erdélyben ez kifejezetten igaz.
Sztakics Éva Sepsiszentgyörgyi alpolgármester köszöntőjében a rendszerváltást követő alapos feltáró, emlékápoló munkát méltatta, majd a délelőtti előadások után a résztvevők megtekintették a kommunizmus áldozatainak emlékházát és az ’56-os emlékparkot.
Szombaton délelőtt újból a kutatóké volt a főszerep. Benkő Levente, Pál-Antal Sándor, valamint Tófalvi Zoltán közeli árulásról, feltétel nélküli áldozatvállalásról, a még gyermekfejjel megtapasztalt, majd évtizedig tartó szenvedésről, tűzhalálról, a kulturális elit meghasonlásáról is szólt. Mellbevágó tény, hogy a kommunizmus ellen fellépő erdélyi magyarok, mártírok máig nem kaphatják meg a megérdemelt tiszteletet még a hasonló sorsot megélt román bajtársaiktól sem. A rendezvényt a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatás, majd ünnepi vacsora zárta. Török József értékelésként lapunknak kifejtette: sajnálatos, hogy a fiatalság távol mAradt, pedig pedagógusokat is felkértek, lehetőleg vigyenek magukkal diákokat, viszont maguk az oktatók sem mutattak nagy hajlandóságot a részvételre. Fontos az emlékezés, az akkor történtek ismerete, hiszen egyre fogy azok köre, akik megélték a forradalmi eseményeket, akik valóban tudják, mit jelentett az önkényuralom, hiszen a mai ötven-hatvan évesek jelentős része is jórészt akkor született, így csak részleges ismeretekkel rendelkezik. A fiatalok számára pedig egyre távolibb mindez. Török József hozzátette: ők mindent megtettek, hogy az emlékezést élve tartsák, a kutatások folytatódjanak. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a most elhangzott előadásokat várhatóan október 23-ig kötetbe szerkesztik.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)