Több tekintetben is bővült, gazdagodott a néhai lugosi pap-költő, Szombati-Szabó István (1888–1934) emlékére május 14-én rendezett szavalóverseny, idén ugyanis öt kategóriában hirdettek eredményt. Szombati-Szabót, illetve munkásságát évről évre szélesebb körben sikerül megismertetni, a vissza-visszatérő szekszárdi és etyeki, valamint a bánsági versenyzőkön kívül immár Köpectől kezdve (Brassó megye), Lippán és a Szilágyságon át Misztótfaluig (Máramaros megye) Erdély majdnem minden szegletéből érkeztek versmondók. Lugoson a református templomban lebonyolított versenyre 27-en neveztek be az ötödik-hatodik, hetedik-nyolcadik osztályosok, középiskolások, egyetemisták és felnőttek kategóriákba. A részvevők, a felkészítő tanárok és a kísérők a vetélkedő két fordulója közben tisztelegtek a Szombati-Szabó István emléke előtt, Fazakas Csaba esperes, a verseny főszervezője pedig koszorút helyezett el a Millenniumi Kopjafa tövében lévő sírhelyen, ahol a pap-költő és neje hazahozott földi maradványai 2003 óta nyugodnak. /Pataky Lehel Zsolt: Szavalóverseny a lugosi pap-költő emlékére. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 16./

Július 19-én régen várt esemény zajlott le Resicabányán. A Paul Iorgovici Megyei Könyvtárban felavatták a magyar könyvtárat. A könyvtár eddig a megyei RMDSZ székházában volt, a jövőben jobb körülmények között működhet. A magyar könyvtárat az egykori resicabányai református lelkipásztor és költő tiszteletére Szombati-Szabó István Könyvtárnak nevezik. Ez alkalommal egy másik itteni művész emlékét is megtisztelték. Falusi Zoltán festő már 30 éve elhunyt, de egykori ismerősei, diákjai nem feledték el. /Faget Hajnal: Új helyen a magyar könyvtár. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 20./

A múlt év végén jelent meg Fülöp Lídia 33 év az irodalmi körben 1972-2005 Lugos /Nagard Kiadó, Lugos/ című, a lugosi irodalmi kör történetét összefoglaló monográfia, dokumentumkötet. Fülöp Lídia a Temes-parti város irodalmi és általános művelődési életének korábbi fáradhatatlan szervezője, számos elbeszélés-, mese-, novellás- és verseskötet. A kiadványból kiderül, hogy a Szombati-Szabó István Kör /a volt József Attila Irodalmi Kör/ nemcsak az írott szó szerelmeseit vonzotta, hanem a tudományokkal, természetrajzzal foglalkozók fóruma is volt. /P. L. Zs.: Lugosi irodalmi körtörténet. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

Resicabányán Bitte Viktória Ibolya, a Szombati-Szabó István Könyvtár könyvtárosa irodalmi délelőttöt rendezett az Európa Napon. Verseket olvastak föl, Makay Botond egy szójátékos Kobak-mesét olvasott föl Hervay Gizella egyik könyvéből. A govondári nagyparkban az ünneplésen jórészt a megye különböző hivatásos, félhivatásos és műkedvelő együttesei, csoportjai vettek részt. Az Új Hullám ifjúsági szervezet keretében működő Cziczeri Béni Tánccsoport csárdásműsorával sikert aratott. /Szakmáry Károly: Krassó-Szörény. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 10./

Szeptember 28-án Lippán a helybeli Degrée Alajos Olvasókör megtartotta évadnyitó ülését. Czernák Ferenc Arany János és Szombati-Szabó István őszi témájú verseiből szavalt, Simó Luca Petőfi Sándor, ugyancsak ősszel kapcsolatos verseiből olvasott fel. /(b): Évadnyitó ülés volt Lippán. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 29./

Kettős ünnepség zajlott Lugoson: negyedszer rendezték meg a Szombati-Szabó István néhai lugosi református pap-költőről, műfordítóról elnevezett nemzetközi szavalóversenyt, illetve a református templom felszentelésének századik évfordulójáról emlékeztek meg. A szeptember 29-én tartott szavalóversenyre 31-en neveztek be Temesvártól Szekszárdig. A zsűri elnöke, mint mindig, dr. Higyed István nyugalmazott lugosi lelkipásztor, Szombati-Szabó István szellemi hagyatékának kutatója volt. A templom százéves évfordulója alkalmából Csűry István egyházkerületi főjegyző hirdetett igét, és beiktatták hivatalába Gáll Zoltán lelkészt, aki négy éve segédlelkész Lugoson. /Pataky Lehel Zsolt: Hűség az anyanyelvhez, az anyaföldhöz és az egyházhoz. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 1./

Október 20-án, a Resicabányai Magyar Napok második rendezvényén a református Templom és Iskola épületében a műsort Szombati-Szabó István egykor Resicabányán is szolgált lelkészköltő emlékének szentelték. /Szakmáry Károly: Irodalmi délután a magyar napokon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./

December 19-én tartotta a lippai katolikus plébánia hittantermében decemberi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Czernák Ferenc Márai Sándor, Ady Endre és Szombati Szabó István karácsonyi hangulatú költeményeiből szavalt. /(b): Olvasóköri ülés Lippán. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./

A költő-lelkipásztor születésének 120. évfordulója emlékére idén ötödször szervezték meg a Szombati Szabó István Nemzetközi Szavalóversenyt Lugoson, április 5-én. Fazakas Csaba református esperes, az esemény főszervezője elmondta: a kötelező Szombati Szabó költemény mellett, a történelmi magyar egyházak által meghirdetett, 2008 a Biblia Éve tiszteletére a versenyzőkkel egy-egy zsoltárt is elmondattak. A száz esztendeje született Wass Albertről sem feledkeztek meg, a nagyváradi Kiss Stúdió művészei, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos Kinyílt a tavasz mint egy imádság című összeállításának bemutatásával az ő emléke előtt is fejet hajtottak. /Pataki Zoltán: V. Szombati Szabó István Nemzetközi Szavalóverseny. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 7./

Kovács Péter a romániai Nemzeti Ifjúsági Hatóság (ANT) államtitkári rangú elnöke Dániel Csaba kabinetigazgató kíséretében Krassó-Szörény megye székhelyére, Resicabányára látogatott. Ellátogattak a Magyar Művelődési Házba is, ahol megbeszélés folyt az RMDSZ, a helyi Platanus Művelődési Egyesület (PME) és az Új Hullám Ifjúsági Egyesület nehézségeiről, illetve a helyi magyarság problémáiról. Kovács Péter hangsúlyozta azt, hogy az egyházaknak, de különösen a református egyháznak nagyobb odafigyeléssel kell híveiket tájékoztatnia az RMDSZ politikájának támogatásáról. Ismételten felvetődött a megyei könyvtárhoz tartozó Szombati-Szabó István könyvtár siralmas helyzete. /Makay Botond: Kovács Péter Resicabányán. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 19./

Megjelent a Harangszó, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kéthetente megjelenő gyülekezeti lapjának pünkösdi száma. A lapban számos cikk szól az egyházmegyében történtekről, egyebek közt a Lugoson megtartott nemzetközi Szombati Szabó István szavalóversenyről. /Megjelent a Harangszó pünkösdi száma (2008/9.). = Nyugati Jelen (Arad), máj. 3./

Resicabányán a Szombati-Szabó István Magyar Könyvtárban a rekkenő hőség ellenére mintegy húszan gyűltek össze Fülöp Lídia idén megjelent két könyvének bemutatójára. Makay Botond mutatta be a két kötetet. Az Ipics-apacs gyermekverseket tartalmaz. A másik könyv Úti élmények Ceutától Lugosig (1978) című útinapló volt. Eljött a könyveket megjelentető lugosi Nagard könyvkiadó igazgatója, Simion Nemes is. /Irodalmi délután Fülöp Lídiával. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 29./

Resicabányán október 8-án Fülöp Lídia lugosi író ismét a Szombati-Szabó István Magyar Könyvtár vendége volt, aki ezúttal két könyvét is bemutatta, illetve dedikálta: a Szerelmes versek kötetet és az Ócskarádió emlékezéseket tartalmazó prózai válogatást. – Makay Botond méltatta a köteteket az alig tucatnyi érdeklődő előtt. /Makay Botond: Kettős könyvbemutató a magyar könyvtárban. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 11./

Nyolcvanegy éves korában elhunyt dr. Szántó Lehel. A temesvári Piarista Gimnázium után Nagyenyeden tanítói oklevelet szerzett, majd elvégezte az orvosi egyetemet s mint orvos a resicabányai nehézgépgyárban dolgozott. Közben meghurcolták, bebörtönözték. Mint orvos kitűnő diagnoszta volt. Szabad idejében lelkesen foglalkozott a magyarság ügyeivel, a magyar művelődés egyik legjelesebb helyi képviselője volt. A rendszerváltás előtt a művelődési házban tartott egészségügyi és művelődéssel kapcsolatos előadásokat. 1990 után az RMDSZ székházban folytatta ilyen irányú munkásságát. Tagja volt több cikluson át – az RMDSZ alapító tagjaként – a megyei és városi szervezet választmányának. A Resicabányán megjelent Délnyugat folyóirat /1994-1997/ egészségügyi rovatvezetője volt, de művészettörténeti írásokkal is jelentkezett. Műkedvelői szinten kiváló szakértője volt az építészeti és képzőművészeti irányzatoknak. Lelkesen működött közre annak érdekében, hogy az RMDSZ Szombati-Szabó István könyvtára létrejöjjön és gyarapodjon s annak megszületése után ő volt az egyik önkéntes könyvtáros, a könyvtár anyagának rendszerezését is elvégezte. /Makay Botond: Dr. Szántó Leheltől búcsúzunk. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 7./

Május 27-én gyermeknapi rendezvényként nyílt meg a gyermekfestmény-kiállítás a Resicabányán a Szombati-Szabó István Könyvtárban, amely ötvenhárom munkával dicsérte a magyar óvodák és magyar iskolai osztályok gyermekeinek a tehetségét. Bevezetőt mondott Bitte Ibolya könyvtáros, a kiállítás ötlet- és házigazdája, majd Makay Botond értékelte a kiállított anyagot. Egyetlen művelődési szervezetnek sem volt anyagi alapja a kiállítás támogatására, ezért Makay Botond, illetve Bitte Ibolya adta az anyagi támogatást. /Makay Botond: Tizenhat nebuló ötvenhárom munkája. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 28./

Resicabányán a Szombati-Szabó István Magyar Könyvtár ajtaján lévő cédula szerint május 29-e és augusztus 7-e között a könyvtár zárva van. Bitte Ibolyának többévi szabadsága van, amelyet most vett ki. Az olvasók évek óta panaszkodnak a könyvtár lehetetlen működésére: a könyvtáros gyakorta van szabadságon, télen nem nyit ki, mert fűtetlen a könyvtár s néha-néha még egy-egy betegszabadság is beugrik. A megyei könyvtárigazgató elismerte mindezt, de semmit nem tesz a megoldás érdekében. Heti (!) négy órát tart nyitva, mert az angol könyvtárnál tölti többi munkaidejét. Az igazgatónak nem szívügye a magyar könyvtár sorsa. /Makay Botond: A könyvtár ismét zárva! = Nyugati Jelen (Arad), júl. 28./

Banner Zoltán Pódiumnaplója (Örvendjetek, némaság lovagjai!) felidézte a forró hangulatú délutánoknak az emlékét, amelyeken hallgathatták a jeles előadóművészt. Banner kitért György Dénessel (1887. jan. 9. – 1983. augusztus 8.), az erdélyi versmondás nagy egyéniségével kapcsolatos emlékeire is György Dénes a kolozsvári Marianum Római Katolikus Leánygimnázium magyar irodalomtanáraként jelen volt Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégium 300 éves évfordulóján, 1922. október 8-án. György Dénes 1924-ben lépett először pódiumra, Nagyenyeden, a Bethlen Kollégium dísztermében, majd több mint fél évszázad múlva, 1979. május 24-én a 95 éves előadóművész ismét eljött egykori fellépéseinek színhelyére. Amikor fellépett a 95 éves György Dénes, „megfiatalodott”, „verssé vált”. Rajongva, szárnyalva mondta a szebbnél szebb Áprily-, Reményik-, Tompa-, Dsida-, Szombati Szabó István-költeményeket, és mesélte a költőkkel kapcsolatos személyes élményeit. Távozása előtt az Áprily Lajos Irodalmi Kör vendégkönyvébe a következő sorokat írta be a jeles vendég: „Nagy örömmel jöttem a »két fűzfa« diákjainak utódaihoz. Méltó utódok: a megtartott 1700 versmondó órámban tőlük kaptam a legméltóbb visszhangot. Ritka szép élménnyel távozom. 1979. V. 24. György Dénes” /Józsa Miklós: Főhajtás György Dénes szelleme előtt. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 8./

Önéletrajzi regény Bárányi Ferenc Boldogság délibábja című regénye, melyet Lugoson mutattak be Szombati-Szabó István Irodalmi Körben. Ezután bemutatták a kör elnökének, Fülöp Lídiának adományozott, Juliánusz díjjal járó szobrocskát is. /Makay Botond: Bárányi Ferenc lugosi könyvbemutatója. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 19./

Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye. 
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott. 
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg. 
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával. 
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára. 
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót. 
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Kopjafát avattak Szombati Szabó István emlékére
Amint arról év elején már beszámoltunk, 2014. január 19-én Budapesten posztumusz a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki az egykori lugosi református lelkipásztort, Szombati Szabó Istvánt, dr. Higyed István javaslatára, aki a neves előd irodalmi és műfordítói munkásságát gyűjtötte össze, és szerkesztette kötetekbe közel ezer oldalon.
A Budapesti Gálára eljött a költő-lelkipásztor Angliában élő unokája is, aki a többi unokával egyetértésben a kitüntetést felajánlotta a Lugosi Református Egyházközségnek, aki a Szombati Szabó örökséget őrzi és ápolja.
A kitüntetéssel járó Oklevelet és lovagi bronzplakettet május 17-én a Szombati Szabó István neve által fémjelzett Nemzetközi szavalóverseny díjkiosztó gáláján adta át Higyed István-Levente és Higyed János Mátyás a lugosi gyülekezet lelkipásztorának, Gáll Zoltánnak, az angliai unoka, Szombati Szabó Ildikó üdvözletével együtt, aki betegség miatt nem lehetett jelen ezen az eseményen.
Szeptember 20-án a Felső-Tisza Völgyében fekvő Aranyosapátiban, a Kultúra Lovagjainak Emlékparkjában, halálának 80-ik évfordulóján kopjafát avattak Szombati Szabó István emlékére.
Az ünnepség délelőtt a helyi református templomban vette kezdetét, ahol a kultúra lovagjainak ünnepélyes bevonulását követően az üdvözlő szavak után az erre az alkalomra meghívott Szatmári Református Egyházmegye Lelkipásztor Kórusa adott egyórás téma-koncertet, „Nemzedékről-nemzedékre” mottóval.
Az istentiszteletet követően a jelenlevők átvonultak a lovagok emlékparkjába, ahol Nick Ferenc, a Kuratórium elnöke köszöntötte a megjelenteket.
Fazakas Csaba a Temesvári Református Egyházmegye esperese köszöntőjében kihangsúlyozta, hogy talán nincs is a világon még egy olyan ország, amelynek annyi hármas határa lenne, mint Magyarországnak. A délen fekvő Bánság és az Északkelet-Magyarországgal szomszédos Kárpátalja szórványvidékeinek nagy közös kincse és megtartó ereje a kultúra. Szombati Szabó István Trianon után választhatta volna szülővárosának, Debrecennek vagy Sátoraljaújhelynek a karriert és kényelmet ígérő meghívását is, de Lugoson maradt. Fazakas Csaba, aki dr. Higyed István után egy ideig maga is lugosi lelkipásztor volt, büszkén és egyben örömmel tette fel a kérdést: „Vajon van-e még egy olyan gyülekezet ahonnan két lelkipásztornak is kopjafája áll az aranyosapáti emlékparkban? És talán az sem véletlen, hogy pont egymás mellé került a két egykori lugosi lelkipásztor kopjafája”.
Gáll Zoltán Szombati Szabó István egyik olyan versét szavalta el, amely Trianon után, 1922-ben született, és amelyért államellenes izgatás vádjával tíz hónapig tartó meghurcolás következett a lelkipásztor életében. Kereken 33 évvel azután, 1955 őszén, egy egész napos ünnepségen, amelyen a néhai lelkipásztor-költőre emlékeztek Lugoson, az akkor nagybodófalvi lelkipásztor, Higyed István ismertette az ominózus vers születésének és utóéletének körülményeit és következményeit. 1956 után ezért neki is számolnia kellett a következményekkel. Akkor érte is eljött a fekete autó...
Szombati Szabó Ildikó erre az alkalomra eljött Angliából, és miközben az emlékezés harangja megkondult, a két palástos lelkipásztor kíséretében elhelyezte a lugosi templomkertből hozott hazai földet a harangláb talapzatába. Azt a földet, amelyben nagyszülei nyugosznak, akiknek hamvait annakidején ő maga hozta haza Lugosra, a budapesti Farkasréti temetőből.
A kopjafák megszentelése és felavatása után, amely római katolikus, görög katolikus és református szertartás szerint történt, a hozzátartozók elhelyezték az emlékezés koszorúit a kopjafákon. A kórus éneke zárta a szertartást: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”
Szombati Szabó István és dr. Higyed István kopjafája egy olyan tizenkettes körben áll egymás mellett, amelynek közepén a „Megmaradás” nevet viselő hársfa mélybe ereszkedő gyökereivel és égre kapaszkodó ágaival az elmúltak és az eljövendők határán mintha azt üzenné:
„Csak álljatok, mint elő-őrsök itt,
Didergő posztján egy új kikeletnek:
Új ég lesz majd itt, föld is, lomb is új
És más dalok születnek.”
(Szombati Szabó István: Beszélgetés hervadt, őszi kerttel – a betiltott vers utolsó szakasza)
H. I., Nyugati Jelen (Arad)

Konferencia a reformáció 500. évfordulójára
„SZERETET A VILÁG MEGVÁLTÓJA”
(Szabolcska Mihály)
A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség a REFORMÁCIÓ 500. évfordulójára készülődve 2016. április 2-án, szombaton 10 órai kezdettel tudományos konferenciát szervez
A BÉKÉS BÁNÁTI TÖRTÉNELMI EGYHÁZMEGYE LELKIPÁSZTORAINAK IRODALMI ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI MUNKÁSSÁGA címmel.
A lelkipásztorok esetenként nem csak a szolgálatra való elhívást kapták az adott időben, hanem a vers, próza, zene vagy festészet területén is elrejtett isten egy-egy tálentumot az életükben.
Ilyen lelkipásztorok voltak:
Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton,
Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, Dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály,
ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor, Dr. Higyed István.
Ma is élő lelkipásztorok: Makay Botond, Dénes József.
A Kárpát-medence valamikori legnagyobb egyházmegyéje jelenleg 3 országban és 5 egyházmegyében él. A konferencia célja emlékezni azokra a 19-20. században élt kiemelkedő személyiségekre, akik a reformátori örökség továbbéltetői voltak a térségben. Sok esetben tragikus körülmények közepette mutattak rá a hit és bizalom fontosságára igehirdetésben, versben, prózában, festményben, zenében, kritikai írásokban.
A konferencia programja:
10.00: Nyitó áhítat
10.15: Dr. Hegyi Ádám, tanársegéd előadása - SZTE BTK Könyvtártudományi Tanszék
10.45: Szekernyés János temesvári helytörténész előadása - Temesvári Képzőművészek Egyesületének elnöke
11.30: Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó, Makay Botond lelkipásztorok felidézik elődeik sokoldalú szolgálatát
14.00: Kiállítás megnyitása
14.30: Könyvbemutató, Dénes József nagyzerindi lelkipásztor bemutatja A kék madár bokrétája című frissen megjelent 4. verseskötetét
15.30: Műsoros összeállítás a lelkészköltők verseiből.
A konferencián közreműködik a nagyzerindi BOLDOGSÁG zenekar.
A konferencia támogatója az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága.
Fazakas Csaba lelkipásztor-esperes
Nyugati Jelen (Arad)

Irodalmár és képzőművész lelkipásztorok alakjának felidézése
A Temesvár-belvárosi Református Templom gyülekezeti termében április 2-án, szombaton A Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye lelkipásztorainak irodalmi és képzőművészeti munkássága címmel tartottak tudományos konferenciát. A rendezvény első részében dr. Hegyi Ádám ( Szegedi Tudományegyetem) XVIII. századi nagy elődeinkről tartott izgalmas előadást, majd Szekernyés János temesvári helytörténész egy átfogó, lelkész személyiségeket ismertető és tevékenységüket bemutató előadást tartott. A folytatásban Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó és Makay Botond lelkipásztorok idézték fel elődeik sokoldalú szolgálatát. A tudományos konferencia második részében Dénes József nagyzerindi lelkipásztor mutatta be A kék madár bokrétája című, negyedik verseskötetét. A rendezvény befejező részében lelkész költők verseiből került felolvasásra néhány költemény, közreműködött a nagyzerindi Boldogság zenekar. A gyülekezeti teremben református lelkészek irodalmi és képzőművészeti munkásságát bemutató kiállítást tekinthettek meg a résztvevők.
„Jövőre lesz a reformáció 500 éves évfordulója – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fazakas Csaba református esperes, a rendezvény házigazdája. – A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma keretében működő Reformációs Emlékbizottság kiírt egy pályázatot előkészítő rendezvények megtartására. Ezt ragadtuk meg, amikor az immár három alkalommal megtartott Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye találkozóit elkezdtük szervezni. Akkor merült fel az ötlet, hogy itt voltak író, festő, költő, zeneszerző lelkészek, miért ne tekintenénk vissza egy konferencia keretében erre a múltra. A XIX. század vége, a XX. század olyan lelkészeket állított szolgálatba ezen a vidéken, mint Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton, Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály, ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor vagy a nemrég elhunyt dr. Higyed István, vagy az élő lelkipásztorok közül Makay Botond és Dénes József, akik a szószéki szolgálat mellett irodalommal, képzőművészettel vagy éppen zeneszerzéssel foglalkoztak. Ezt akarjuk föleleveníteni, hiszen ez is a gazdag reformációi örökségnek a része. Ebben a térségben mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik az ige erejével, az ige hatalmával és az igéből származó ihlettel szolgálják a magyarságnak nemcsak egyházi, hanem kulturális önazonosságának a megőrzését is.”
A konferencia megszervezését az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága támogatta.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A Helikoni Leszármazottak Találkozója
A Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak.
Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták.
Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.
A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.
Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is.
eloszekelyfold.wordpress.com

SZOMBATI-SZABÓ ISTVÁN SZAVALÓVERSENY (LUGOS)
A lugosi Református Egyházközség idén is megrendezi október 21-én a már hagyományossá vált Szombati-Szabó István, néhai lugosi költő-lelkipásztor emlékét ápoló szavalóversenyt.
A verseny nem hivatásos versmondók számára szól, a következő kategóriákban:
elemi iskolák I–IV. osztályos tanulói általános iskolák V–VI. osztályos tanulói általános iskolák VII–VIII. osztályos tanulói középiskolák IX–XI. osztályos tanulói középiskolák XII. osztályos tanulói–egyetemi hallgatók felnőtt korosztály
CÉLUNK: SZOMBATI-SZABÓ ISTVÁN KÖLTŐ-LELKIPÁSZTOR HAGYATÉKÁNAK MEG-ISMERTETÉSE, EMLÉKÉNEK ÁPOLÁSA, A MAGYAR KULTÚRA MŰVELÉSE ÉS A MAGYAR IDENTITÁS ERŐSÍTÉSE.
A verseny két fordulós lesz: a versenyzők első ízben egy szabadon választott Szombati-Szabó István verset, második fordulóban pedig a 200 éve született költőóriás, Arany János hagyatékából választott verset kell előadjanak (max. 3-4 perc).
A két vers elmondása után a zsűri minden kategóriában dönt az alábbi díjak odaítéléséről: I. díj – 400 RON II. díj – 200 RON III. díj – 100 RON valamint a támogatók által felajánlott különdíjak és könyvcsomagok.
A mezőny győztese a Gergely Kálmán-díjat kapja, mellyel 200 lejes elismerés is jár. Benevezési határidő: az űrlapokat 2017. október 15-ig kérjük eljuttatni a Lugosi Lelkipásztori Hivatalba. Benevezési űrlap és bővebb tájékoztatás az alábbi elérhetőségeken igényelhető: POSTACÍM: Református Egyházközség Lugos (Parohia Reformată Lugoj) RO -305500 Lugoj, Str. Magnoliei, nr. 15, Jud. Timis.
Tel/fax: +40 (0)256-351103, mobil: +40 (0)788-628750, E-mail: gallzoli@yahoo.com
Támogatásokat és felajánlásokat hálás köszönettel fogadunk. Gáll Zoltán lugosi lelkipásztor
Szórvány.info; Erdély.ma

Helikonisták őszi muzsikája
Az Erdélyi Helikon íróinak 7. jubileumi ünnepségét rendezi meg november 12-én a budapesti Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány. Akárcsak az előző években, az előadás ezúttal is a MOM Kulturális Központ színháztermében zajlik. A zenés irodalmi est címe: Őszi muzsika. Az irodalmi anyagot válogató és a műsort rendező színművésznő, Óss Enikő és kolléganője, Meister Éva a szokásosnál is több helikonista író, költő művét szólaltatja meg. Az egykori irodalmi tömörülés 55 tagja közül tizenöt – Áprily Lajos, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Járosi Andor, Kós Károly, Maksay Albert, Moldován Pál, Olosz Lajos, Sipos Domokos, Szabédi László, Szombati-Szabó István, Tamási Áron és Vásárhelyi Z. Emil – szólal meg tolmácsolásukban a kétfelvonásos előadáson. Az idei kerek évfordulók őket állították a közérdeklődés fókuszába. A műsorban közreműködik a Sic Tranzit Folk Műhely és Bánki Beni előadóművész. Köszöntőt mond az alapítvány elnöke, Kemény Endre.
A Várvédő Erdélyi Helikon Irodalmi Füzeteket Medgyessy Éva alapító főszerkesztő ismerteti. Az est során átadják a 2017. évi Kemény János-emlékérmeket. Óss Enikő, Medgyessy Éva és Oláh Anna a díjazott. Népújság (Marosvásárhely)