Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehérvári határozatok jogosságáról
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlékeznünk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Küzdelem a tiszta jövőképért
Immáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos.
Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő  hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű!  Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy  diszkriminációban élhetünk”?
Valóban, milyen jövőképünk lehet?
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)