Mátyás király paripája viszi üzeneteinket a jövőbe
Közeledik a rendkívüli lovasposta feladási határideje
Többször adtunk hírt arról, hogy a restaurálás alatt lévő Mátyás király szoborcsoport lóalakjának belsejébe napjaink embere a jövőhöz intézett üzenetet helyeztethet el. Amikor majd egy-két évszázad múltán Fadrusz János remekműve esetleg újabb felújításra szorul, és a szakemberek ismét rákényszerülnek a szétszedésére, manapság írott üzeneteink előkerülhetnek. Hónapokkal ezelőtt beindult az üzenetek gyűjtése. Nem csak kolozsváriak vagy erdélyiek, hanem távolabb élő magyarok is fontosnak tartották gondolataik és vágyaik közlését azokkal az emberekkel, akikről most csupán annyit lehet biztosan tudni, hogy ezen a területen fognak élni. Rájuk hárul majd a legnagyobb magyar király, a korabeli reneszánsz kultúra egyik legjelentősebb támogatója emlékének-emlékművének gondozása. Belekíváncsiskodtunk az eddig beérkezett üzenetekbe, és – a teljesség igénye nélkül – ezekből idézzük a legérdekesebb gondolatokat.
Az üzenetek döntő többsége elektronikusan érkezett a gyűjtést elvállalókhoz, de sok klasszikus, különböző kiegészítő elemeket tartalmazó levél is célba talált. Az alábbiakban ezekből tallózunk.
Kedves jövő!
avagy következő generációk, kíváncsi vagyok, vajon hányban fognak ezek az üzenetek előbukkanni a ló hasából. Biztosan kiállítást rendeznek belőlük, történészek fogják nézegetni, ki tudja (ezért is írok most kézzel, sőt, tintával, hogy legyen érdekesebb!).
Ti még szoktatok kézzel írni? Én 23 éves vagyok, nemsokára végzett orvos leszek, és bizony többet írok laptopon, mint kézzel, kicsit nehezen is megy. Ti még használjátok az „emotikumokat”? Az angol rövidítéseket? Megvan-e még a Báthory István-líceum? Egyáltalán, vannak még magyar anyanyelvűek Kolozsváron? Megvan még a „Napoca” a Cluj után, vagy megszabadultatok a kommunista kor eme csodás emlékétől? Megoldottátok a génmanipulált kaja kontra bioétel problémát? Melyikük nyert? Gyógyítható-e a rák, az AIDS, az autoimmun betegségek? (Ezeken mennyit röhöghet egy 23. századi orvos, amikor a tudomány ezerszer túlhaladott rajtuk.)
Még sok kérdésem lenne, de abbahagyom, mert a válaszok úgyis néhány száz évet váratnak magukra. Vigyázzatok magatokra, örüljetek annak, ami szép, és ne ismételjétek meg a mi hibáinkat!
Mellékelem ötéves unokahúgom, Hanna, és hároméves keresztlányom, Blanka versét a jövőnek (illetve Mátyás király lovacskájának, mert a jövő fogalma még nem egészen tiszta számukra.).
Kedves utókor!
Szima Csilla vagyok, jelenleg kolozsvári lakos, őseim telepes magyarként kerültek a bánsági dombok közé, Igazfalvára, a magyar pusztáról. Szorgalmamnak és kitartó munkámnak köszönhetően kerültem Kolozsvárra. Tanulmányaimat a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Francia-Román Karán végeztem 1989-ben. Itt ismertem meg szászrégeni születésű, örmény-székely származású jövendőbelimet, akivel a mai napig békés házaséletet élünk. Márton gépészmérnökit végzett, jelenleg garázsipari berendezéseket árul a Proton Auto Kft.-nél. Én 14 évig szülőfalumban, majd Kolozsváron tanítottam franciát, jelenleg Kolozs-Karán románt és fakultatív magyart tanítok. Pedagógusként úgy érzem, nagy feladat hárul ránk abban, hogy a most elinduló új és újabb nemzedék magyarul ejti-e majd a szót. A válasz erre olyan egyszerűen hangzik, mint amilyen bonyolult mégis ez az egész jövő. A gyermek csak azt nyújtja, amit kap: szeretetre szeretetet, szép szóra mosolyt, magyar szóra magyar választ.
Gyermekeink, Szabolcs és Réka a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban, matematika-informatika szakon tanulnak, jó eredménnyel. Néhány éve Csaba öcsém is Kolozsvárra költözött családjával, és jelenleg a Nokia kolozsvári leányvállalatánál dolgozik. Felesége gyógyszerész, két kislánya pedig még óvodás.
Szabadidőnkben szívesen barangolunk Kolozsvár környékén, szabadságunkat európai városok felkutatásával, történelmi múlt, építészeti remekművek csodálásával töltjük. Otthon kedvelem a konyhai munkát, rendszeresen sütök-főzök, ez nálam családi hagyomány. Az utókor számára egy ízletes tészta receptjét szeretném hagyni, amit nagymamámtól tanultam, és családom is nagyon szeret.
A kőthájas alakja hasonlít a hagyományos túrósbuktára; „édes tepertő”, mondja a férjem. Hozzávalók: 750 g háj, 1 kg finomliszt, 2–3 kanál cukor (csak!), csipetnyi só, 2 diónyi friss élesztő, 2 tojássárgája, 3–4 kanál olaj, tej az összegyúráshoz, pici ecet. Töltelék: 15 kanál darált dió, 13–15 kanál cukor, citromhéj, mazsola, illetve lekvár és porcukor. A hájat ledaráljuk. A lisztet, kevés cukrot, sót, élesztőt, tojássárgáját, olajat tejjel összegyúrjuk, míg hólyagos sima tésztát kapunk. Keleszteni hagyjuk letakarva meleg helyen, egy óra múlva vékonyra nyújtjuk, a háj 1/3-át a tésztára kenjük, majd összehajtjuk: jobbról balra, fentről le. Kicsit pihenni hagyjuk a tésztát, majd ugyanezt megismételjük a második és harmadik harmad hájjal, amit egy pici ecettel meglocsolunk. Figyelni kell a 3 hajtogatásra, ettől lesz a tészta réteges, mint a rétes! Ismét vékonyra nyújtjuk a tésztát, kicsi kockákat vágjuk, és tetszés szerint diókeverékkel vagy lekvárral töltjük. Forró sütőben közepes lángon sütjük, majd ha kihűlt, porcukorba forgatjuk. Jó étvágyat!
2010. május
• Ti, kik egy új kor szülötteiként e csodálatos szobor előtt álltok, halljátok meg, hogy miképpen éltünk mi ennek az új kornak küszöbén. Átvészeltük a nacionalista kommunizmus sötét éveit, amikor intézményeinket elvették vagy felszámolták, nemzetünket az utóbbi évszázadok legnagyobb méretű elsorvasztásával fenyegették, milliószámra telepítettek nyakunkra más nemzetet, azt hangoztatva, hogy mi nem létezünk. Templomainkat, iskoláinkat, kulturális intézményeinket, temetőinket, várainkat akarták elvenni, lerombolni vagy bizonyítani, hogy nem a mienk. Nem sikerült nekik, pedig diktátorkéz is munkálkodott fölöttünk.
Új kor jött el, amikor új erőkkel, lendülettel építjük a mi kis Erdélyországunkat, ezt a szép Tündérkertet. Most, 2010 tavaszán, megújul ez a csodálatos szobor. Sok mindent nem látok, nem érzek még, leginkább azért szorongok, hogy gyermekeim gyermekei otthon érezzék magukat ezen a földön, melyet nem hagytam el, mert szeretem. Mi, e nemzedék, harcoltunk, hogy itthon érezhessük magunkat. E harc most is tart. Ti, kik most olvassátok e sorokat, tudjátok meg, hogy a mi napjainkban minden azért történik, hogy száz év múlva emberi módon, magyarként létezzetek Erdélyben.
Váta Loránd színművész
 • 2010. április 22-én a CFR labdarúgók négy ponttal vezetik a futballmezőnyt, és reméljük, hogy az évad végére újabb kupát és bajnoki címet szereznek majd. Mi mindezt megéljük, és büszkék vagyunk Pászkány bátyóra és a fiúkra. Sose felejtsétek el ezeket az éveket! A ti időtökben hogy áll a kolozsvári labdarúgás?
• 2000 szeptemberében jöttem először Kolozsvárra Szentegyházáról. Onnan nézve, egy 18 éves székelynek Kolozsvár „nagy és román város”. Amikor viszont láthattam a Mátyás szobrot, elfogott az érzés, hogy mégiscsak jó helyen járok, és nekem itt feladatom van. Édesapám úgy gondolta, hogy legnagyobb fiának legjobb, ha Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanul. Igaza lett! Azóta eltelt tíz év, és még mindig itt élek, és nagyon szeretem. Összejártam Európát és Amerikát, és úgy tűnik, Kolozsvárnál jobb hely nincs számomra.
Mátyás király több mint 500 éve elhunyt, de a szobra jelzi, hogy mi, magyarok, itt élünk, itt éltünk, és még sok dolgunk van itt. Ha ez a szobor még 500 évig hirdeti ezt, akkor a küldetését teljesítette.
Én jelenleg Kisbácsban lakom egy faházban, melynek pontos koordinátái: +460 47’ 22.77’’, +230 31’ 55.47’’. Ha majd ezt az üzenetet, ki tudja mikor, előveszik, az a kérésem, hogy juttassanak el ebből a levélből egy másolatot ebbe a házba, ahol most élünk, és ahol most írom egy Apple MacBook Pro laptopon ezt a levelet. Nem tudom, ki fog akkor itt élni, de remélem, hogy a leszármazottaim, akiket ezúton is üdvözlök.
• Amikor ezt a szobrot megrendelték, itt magyar állam és 83%-os magyar többség, valamint 13%-os román kisebbség volt. Most a magyarok aránya már csak 15%, de a románoké 83%, és a szobor nem a magyarság nagyságát, inkább kicsinységét jelképezi. Ha az olvasó egy újabb restaurálás miatt talál az üzenetre, akkor még üzlet a turizmus. Ha pedig ledöntötték a szobrot, akkor győzött a tömegdemokrácia alapvetése: az ember az embernek farkasa.
Nagy István (Pécska)
• Mivel Hunyadi Mátyásra a magyar és a román nép egyaránt büszke, szeretnénk, hogy Fadrusz János kolozsvári szoborcsoportjának felújítását a román illetékes szervek szakértő restaurátorra bízzák, hogy az még sokáig hirdethesse a magyar és a román történelem e nagy alakjának dicsőségét, és hogy sokáig díszíthesse Kolozsvár központját.
(A csíksomlyói pünkösdi búcsúra tartó szegedi zarándokcsoport, 31 aláírással)
• A szilágysomlyói Báthory István Általános Iskola II. B. osztályosai külön paksamétára való anyagot, írásokat és rajzokat készítettek elő a „nagy útra”. Íme, néhány idézet-részlet:
„Sziasztok gyerekek, én irigyellek benneteket, mert a jövőben jobb lesz a világ, mint amikor én éltem.” „Én azt javasolom, hogy nagykorotokban ne csaljatok a pénzért.” „Én 1999-ben születtem, Zilahon. Szeretem a repülőgépeket, és remélem, hogy ti is fogtok repülőn utazni. Szeretnék ebben az időben is élni.”
„Azt üzenem a jövőbeli gyerekeknek, hogy tanuljanak jól. Remélem, sok új találmányotok van. Azt javasolom, ne verekedjetek, főleg a barátok.” „Én azt szeretném üzenni, hogy 50–100 év múlva is az emberek nagyon vigyázzanak a természetre. A gyerekeket a legjobb tudomány szerint tanítsák.” „2000-ben születtem Zilahon, és Szilágysomlyón lakom. Pilótának készülök egy Airbus A320-as gépre. Nagyon sok tanulásba és kemény munkába kerül. Vigyázzatok magatokra, sziasztok.”
• Kedves Olvasó, az a közös bennünk, hogy Te is szokatlan helyzetben láthatod Mátyás lovát. Hogy van? Remélem, a körülményekhez képest jól. Itt most felemelték, úgyhogy láthattam a talpát, gyanítom, hogy újra is patkolták. Igazán jó patkói lehettek, ha több mint száz évig kitartottak... Kíváncsi vagyok, ezek a mostaniak meddig bírják majd. Amúgy képzeld, mi folyton a száz évvel ezelőtti időket sírjuk vissza, azt gondoljuk, hogy akkor minden nagyon jó volt. Te jó ég... Ti is???
Kedves idegen! Remélem, hogy nem is vagy annyira idegen, mint most tűnik nekem. Egyszer ez a város a tied is lesz, mint ahogy most a mienk, és a te emlékeid kötődnek majd azokhoz a helyekhez, amelyekhez mi most annyira ragaszkodunk. Ha majd olvasod ezt a cetlit, kérlek, emlékezz meg egy pillanatra az egyetemistákról, akik itt kóstolgatták az életet, és mindig itt marad lelkükből egy darab. Amúgy, holnap, 2010. május 12-én ballagok... Hiába, mi is múlandóak vagyunk...
• Kedves Jövőbeliek! Remélem, még élnek itt magyarok, létezik még a jó öreg Hargita és Nagygalambfalva (innen jövök), és létezik még a csodás magyar nyelv. Szebb ez minden más nyelvnél, sokkal több dolgot lehet vele kifejezni, mint hinnétek. Remélem, tudjátok, kik: Hooligans, Rúzsa Magdi, Republic, Máté Péter, ha mégsem, keressetek rá youtube-on. Remélem, tudjátok mi az a túrós puliszka, és ismeritek, hogyan kell gyergyói módra főzni a pityókalevest. Ha netalán lesz utódom, és rám ismer innen, folytassa az általam elkezdett családfát, és viselje büszkén a magyar nevet! Magyarok, székelyek! Tanuljatok meg továbblépni, és derűlátással gondolni a holnapra.
• Hahó, magyarok! Remélem, léteztek még, és remélem, jobb emberek vagytok, mint mi.
• Az erdélyi magyar társadalom még mindig a múltba vágyik, felvállalván annak negatívumait, és elzárkózik a jövőtől, annak esetleges pozitívumaival.
• Kedves Időutazó, ne tévesszen meg a sok búsképűség. Tudd meg, hogy 2010. április havában Kolozsváron sok a fiatal, sok a kisgyerek, vannak jókedvű emberek, tervezünk, alkotunk, álmodunk, fákat és jázminbokrokat ültetünk. Pillanatnyilag világszerte nagy a káosz, ez tény, mégis sokan vagyunk, akik bízunk abban, hogy minden jóra fordul.
• Üdvözlet a múltból. Mint egykor Trójában, amikor harcosokat rejtettek a faló belsejébe, ma magyar szavakat rejtünk a bronz ló belsejébe. Adja Isten, hogy évek múlva ne csak nyelvemlék legyen ez, hanem Kolozsvár többsége értse, beszélje, szeresse és büszke legyen erre a nyelvre. A nyelv ma is menedékünk, identitásunk. Büszkék lehetünk rá. Ti, az utókor, őrizzétek tovább, adjátok át fiaitoknak.
• Ha a fentieken kívül még valakinek közölnivalója lenne az utókorhoz, június végéig megtehet, a következő címekre küldve az üzenetet: Amaryllis Társaság, 400294 Cluj-Napoca, str. Buzău nr.15., ap.12.; Bordás Szabolcs, bordaska@gmail.com, 0722-603731; Kovács Lehel, lehelet@yahoo.com, 0757-705877; Veres Mihály, misi@3pont.ro, www.amaryllis.ro/üzenet. Névtelen üzeneteket nem fogadnak el.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – XII. Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrák
A túrákat illetően a rekordok éve volt az idei a kolozsvári EKE számára
Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.), az ismert tervező, grafikus, néprajzkutató, író és politikus Kalotaszeg kitűnő ismerője volt. Csodaszép környezetben búvik meg a sztánai Varjúvár, itt volt a művész alkotóműhelye. Ő tervezte a sepsiszetgyörgyi Székely Múzeumot és kórházat, a kolozsvári református Kakasos templomot, a budapesti állatkert épületeinek a megtervezésében is részt vett. Nagy ember volt, de igazán itt érezte jól magát. Itt volt otthon.
Az ő emlékére szervezi meg az Erdélyi Kárpát Egyesület – Kolozsvár 1891 és a Szentimrei Alapítvány minden év augusztusában, már 12. alkalommal a hagyományossá vált 50, 25 és 10 km-es Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrákat, ezúttal a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az idei túrát augusztus 15-én tartottuk meg, szervezői László Györgyi az EKE – Kolozsvár 1891 részéről, és Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány képviselője. Az idén először biciklivel is meg lehetett tenni az 50 kilométeres távot, Branea Róbertnek köszönhetően. A terep-kerékpáros maraton megtételéhez feltétlenül terepgumikkal felszerelt kerékpár volt szükséges, pótbelső, javító-készlet, külsőgumi-leszedő kulcs, pumpa, kerékpáros sisak, esőkabát, lámpa, esetleg fejlámpa, hátsó villogó, valamint 1,5 – 2 liter víz és élelem. Ajánlott túracipővel jönni, mert helyenként gyalogolni kell és tolni a kerékpárt.
A rajtokban Fehér Zsuzsa (50 km gyalog és kerékpárral), László Györgyi (25 km), Szabó Zsolt (10 km) indították a résztvevőket. Pontbírók: Etédi József, Kuszálik János, Ciobanu costică, Pál Gyöngyi, Pál István, Szőcs János, Kosztin Erika, Csorba Anna, Szabó István, Szima Márton és Szima Csilla voltak; Kún Zoltán seprőbíró volt az 50 km-es, Tóthpál Tamás a 10 km-es útvonalon.
Szabadság (Kolozsvár)

Brazíliából hazakerült a kézzel írt hetvenéves turistanapló
Nuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból
Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.)
Aknamezőket vadásztak
Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”.
Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén.
A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.”
Krumplipucolás fekete-fehérben
A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más.
Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra.
A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot.
Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra.
Réges-régi majálisok szegény újságírókkal
Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek.
Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt.
A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”.
Tíznapos székelyföldi túra
A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól.
Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda.
A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár.
Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza.
A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében.
Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra.
Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet.
*
A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár)