Mesterházy és a kettős beszéd
Érdemtelenül nagy köröket futott be az internetes nyilvánosságban egy magyarországi hetilap publicisztikája. Érdemtelenül, de nem indokolatlanul. Van ugyanis annak némi diszkrét bája, hogy miközben Mesterházy Attila Kolozsváron elnézést kér a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson tanúsított szocialista álláspontért, ájtatoskodik egy sort (Nagyváradon megtekinti a Szent László-ereklyét – előre félek, mi lesz Csíksomlyón!) és nemzetpolitikai fordulatot hirdet, addig odaát a talpasai (no meg a baráti sajtómunkások), akiket vélhetőleg elfelejtettek értesíteni a nagyívű váltásról, vígan románoznak. Rendben, „csak” a miskolci pártszervezetről van szó, ami nem is érdemelne túl sok puskaport, ám a Magyar Narancs ügybuzgalma révén sikerült az összmagyar nyilvánosság szintjére kiterjeszteni a vidéki emeszpések tahóságát.
Ellenforradalmár „Határon túli” magyarként kínos feszengésen érheti magát az ember, amikor arról olvas, hogy az áttelepült erdélyi és partiumi magyarok egyfajta obskurus érdekszövetséget működtetnek az anyaországban (legalábbis ebben a zugában), amely valódi polipként hálózza be a köz- és közösségi életet, belterjes tenyészetként telepszik rá a gyanútlan őshonos polgárok életére és a magyar állami intézményrendszerre, miközben tagjai hallatlan, szinte szabadkőműves rituáléra emlékeztető titkos kódrendszert használnak maguk között: példának okáért tudnak románul. Emellett nem átallanak beszivárogni bizonyos közösségekbe, mondjuk református gyülekezetekbe, ahol akár vezető pozícióra is képesek szert tenni.
A miskolci szocpárt és a „bátorságát” üdvözlő („Miskolcon elkezdődött”, „kimondatott”), hajdan szebb napokat látott liberális lap változatos eszköztárat használ arra, hogy a gyanakvás légkörével vegye körül az Erdélyből átszármazottakat. Van itt értelmezhetetlenül abszurd „leleplezés” (az egyik vezérigazgató „beszéli a román nyelvet”, egy másik vezérigazgató pedig „Székelyudvarhelyen született”), végtelenül sunyi hangulatkeltés („az áttelepült magyarokat nem minden esetben és nem mindenki várja tárt karokkal az anyaországban”; „a kialakult helyzet miatt lehet haragudni arra, aki kimondja, de arra is, aki alapot ad a külhoni magyarokkal szembeni ellenérzés erősödésére”), a csak Monty Python-i humor iránti fogékonysággal magyarázható „rémtörténet” („egyes önkormányzati irodákban olykor román nyelvre váltanak a vezetők”; „hallani kis faluról, ahová Erdélyből származó református lelkész került, majd jött még néhány család ugyanonnan, végül a helybeliek azt vették észre, hogy már ők rendezik a gyülekezet ügyeit”), valamint burkolt fenyegetés („azok ellenszenvét is kiváltják, akik egyébként ma még szimpátiával viseltetnek irántuk”) – ez utóbbi, naná, a külhoni magyarok parlamenti választásokon tanúsítandó, vélhető jobboldalisága kapcsán.
És itt érkezünk vissza Mesterházyhoz. Abban ugyanis alighanem kivételesen igaza volt a pártelnöknek, hogy békülékeny gesztusával némi kockázatot vállal az otthoni szavazóbázisa tekintetében – és íme, az élet rögtön példázta is szavait. Az a „határon túliakkal” szembeni idegenkedés (elég cizelláltan fogalmaztam?), amely áthatja a szocialisták hagyományos szavazótáborának nem kis részét, és amelynek alattomos gerjesztéséből a mindenkori pártvezetés derekasan kivette a részét, ugyanazokra az alapokra épül, mint minden rendes összeesküvés-elmélet – a miskolci ügy ennek kvintesszenciája. Van egy etnikailag-kulturálisan, származási hátterét tekintve behatárolható csoport, ennek tagjai afféle titkos kapcsolatban állnak egymással, és azonosíthatatlan, de a többségi társadalomra veszélyforrást jelentő tervek végrehajtásában érdekeltek. Elegendő ehhez a csoporthoz tartoznod, hogy gyanús légy; nem az egyéni teljesítményed, a tevékenységed válik meghatározóvá a megítélésedben, hanem a származásod – ez az aspektus a feltételezett nepotizmus esetén is súlyosbító körülménynek számít, ettől válik igazán „üggyé”. („Mi csupán arra hívtuk fel a figyelmet, hogy Kriza Ákos polgármestersége óta egyre több partiumi, erdélyi származású ember kap vezető állást a polgármesteri hivatalban, a város cégeiben, intézményeiben”, írja a szocialisták közleménye.) Az üzenet pedig végső soron ugyanaz, mint ama ominózus decemberi kampányban volt: ezek idejönnek, elárasztanak bennünket, elveszik a munkahelyeinket és kisemmiznek bennünket a saját hazánkban. Ennyit a nemzetpolitikai fordulatról. És nincs különbség aközött – amint azt Szily László a rá jellemző közvetlenséggel leírja –, hogy az ezek alatt a zsidókat, cigányokat, erdélyi magyarokat vagy pirézeket értjük, helyzettől és ideológiai rögeszméktől függően. Aki ezt nem képes belátni, az menjen kapálni vagy publicisztikát írni a Magyar Narancshoz.
Arra azért mindenképpen felhívnám a gyanús származású, időnként idegen nyelveket beszélő hivatalnokok, cégvezetők és presbiterek társaságába keveredő jámbor, őshonos anyaországi polgártársak figyelmét: ha azt hallják véletlenül, hogy „pula mea”, akkor okkal gyanakodhatnak arra, hogy valami nincs rendben.
Papp Attila Zsolt
reflektorium.wordpress.com
Erdély.ma,