Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Szepesi György
5 tétel
2010. március 16.
Magyar állami kitüntetések erdélyi díjazottjai
Érdemrendet kapott Makkai János, a Népújság volt főszerkesztője
Március 15., az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc évfordulóján a Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – magas állami kitüntetésben részesítette a kulturális- tudományos élet több kiemelkedő erdélyi szereplőjét. Lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének, Makkai Jánosnak kiemelkedő intézményvezetői, szerkesztői és újságírói tevékenysége elismeréseként Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták.
Kossuth-díjat kapott a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművéért Kovács András Ferenc Babérkoszorú és József Attila-díjas költő, esszéíró, műfordító, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője.
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült dr. Gáspárik Attila színművész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, a minőségi média védelme és ösztönzése, valamint az egyetem nemzetközi akkreditációja érdekében végzett tevékenysége elismeréseként. Arany Érdemkeresztet kapott dr. Vass Levente urológus, a Studium Alapítvány és Szakkönyvkiadó alapító tagja. Ezüst Érdemkeresztet adományoztak Kilyén Ilka színművésznőnek. Hiller István oktatási és kulturális miniszter Díszoklevelet adományozott dr. Gagyi Zoltán dicsőszentmártoni művelődéstörténésznek.
Kovács András Ferenc és Gáspárik Attila Budapesten vette át a kitüntetéseket, a többieknek március 26-án Kolozsváron rendezett ünnepségen Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja adja át a kitüntetéseket.
A Maros megyeieken kívül még elismerésben részesültek: Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, aki az erdélyi magyarság néprajzi, népművészeti és népzenei kincseinek feltárása, gyűjtése és megőrzése terén végzett munkájáért, valamint a mezőségi szórványoktatás egyik központjának megteremtéséért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést kapta. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült még: Demény Attila Nádasdy Kálmán-díjas zeneszerző, zongoraművész, a Kolozsvári Magyar Opera rendezője, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar kulturális értékek megőrzése és bemutatása érdekében végzett tevékenységéért, Gábos Zoltán, az MTA külső tagja, a Babes-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, dr. Nagy Tóth Ferenc biológus, az MTA külső tagja.
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták Balázs-Bécsi Attilának, a Szamosújvári Téka Alapítvány elnökének, projektmenedzsernek, Bíró Rozália Ibolyának, Nagyvárad alpolgármesterének, Hegedüs Csillának, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatójának, Márton Árpád festőművésznek, nyugalmazott művészetpedagógusnak.
Cseke Péter aranytollas lett
Tizenketten vehették át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll Díjat a Magyar Sajtó Napja alkalmából pénteken Budapesten; a kitüntetéseket Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke és Szepesi György, az Aranytoll-bizottság elnöke nyújtotta át – közölte a MÚOSZ pénteken az MTI-vel. A Magyar Újságírók Romániai egyesülete javaslatára Cseke Péter, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikáció-tudományi Szakosztályának szervezője, illetve a Kolozsvári Médiakutató Intézet megteremtője részesült Erdélyből Aranytoll Díjban. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)
Érdemrendet kapott Makkai János, a Népújság volt főszerkesztője
Március 15., az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc évfordulóján a Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – magas állami kitüntetésben részesítette a kulturális- tudományos élet több kiemelkedő erdélyi szereplőjét. Lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének, Makkai Jánosnak kiemelkedő intézményvezetői, szerkesztői és újságírói tevékenysége elismeréseként Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták.
Kossuth-díjat kapott a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművéért Kovács András Ferenc Babérkoszorú és József Attila-díjas költő, esszéíró, műfordító, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője.
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült dr. Gáspárik Attila színművész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, a minőségi média védelme és ösztönzése, valamint az egyetem nemzetközi akkreditációja érdekében végzett tevékenysége elismeréseként. Arany Érdemkeresztet kapott dr. Vass Levente urológus, a Studium Alapítvány és Szakkönyvkiadó alapító tagja. Ezüst Érdemkeresztet adományoztak Kilyén Ilka színművésznőnek. Hiller István oktatási és kulturális miniszter Díszoklevelet adományozott dr. Gagyi Zoltán dicsőszentmártoni művelődéstörténésznek.
Kovács András Ferenc és Gáspárik Attila Budapesten vette át a kitüntetéseket, a többieknek március 26-án Kolozsváron rendezett ünnepségen Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja adja át a kitüntetéseket.
A Maros megyeieken kívül még elismerésben részesültek: Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, aki az erdélyi magyarság néprajzi, népművészeti és népzenei kincseinek feltárása, gyűjtése és megőrzése terén végzett munkájáért, valamint a mezőségi szórványoktatás egyik központjának megteremtéséért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést kapta. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült még: Demény Attila Nádasdy Kálmán-díjas zeneszerző, zongoraművész, a Kolozsvári Magyar Opera rendezője, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar kulturális értékek megőrzése és bemutatása érdekében végzett tevékenységéért, Gábos Zoltán, az MTA külső tagja, a Babes-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, dr. Nagy Tóth Ferenc biológus, az MTA külső tagja.
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták Balázs-Bécsi Attilának, a Szamosújvári Téka Alapítvány elnökének, projektmenedzsernek, Bíró Rozália Ibolyának, Nagyvárad alpolgármesterének, Hegedüs Csillának, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatójának, Márton Árpád festőművésznek, nyugalmazott művészetpedagógusnak.
Cseke Péter aranytollas lett
Tizenketten vehették át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll Díjat a Magyar Sajtó Napja alkalmából pénteken Budapesten; a kitüntetéseket Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke és Szepesi György, az Aranytoll-bizottság elnöke nyújtotta át – közölte a MÚOSZ pénteken az MTI-vel. A Magyar Újságírók Romániai egyesülete javaslatára Cseke Péter, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikáció-tudományi Szakosztályának szervezője, illetve a Kolozsvári Médiakutató Intézet megteremtője részesült Erdélyből Aranytoll Díjban. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)
2013. április 11.
Aradi személyiségek
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).
2013. október 31.
Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 28.
Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 18.
„Ízig-vérig székely sorsú” olimpiai bajnokokról készít filmeket Becze Zoltán
Jelenleg 6 olyan olimpia bajnok sportoló van, aki Székelyföldön született. Az ők történeteit szeretné felkutatni és filmen bemutatni a Csíkszeredai Becze Zoltán sportújságíró, akinek lassan a harmadik filmje is elkészül a magyar sportnak olimpiai aranyérmet nyerő Székelyföldi sportolók témában.
A Parajdon született Keresztes Lajos birkózóról (aki 1928-ban, Amszterdamban lett olimpiai bajnok), illetve a korondi Lőrincz Márton birkózóról (aki 1936-ban, Berlinben lett olimpiai aranyérmes) már elkészült egy-egy 26 perces, rövid dokumentumfilm, a gyergyószentmiklósi Molnár Endre vízipólókapusról (aki Faragó Tamás és Szívós István társaságában, 1976-ban, Montrealban állt az ötkarikás dobogó legmagasabb fokára) pedig most van folyamatban.
Becze állítása szerint mindhármuk sportolói karrierje, életútja ízig-vérig székely sors. Erről kérdeztük a szakértőt.
Miért kezdett el a székely magyar olimpikonok témájával foglalkozni?
- 1979-ben csak kétévente mehettünk külföldre, így amikor kijutottunk, akkor csak habzsoltuk a magyar könyveket, újságokat, folyóiratokat, amikhez hozzájuthattunk.
Én akkor vettem egy Magyar ifjúság évkönyvet és egy Világ ifjúság évkönyvet. Az egyikben volt egy cikk azzal a címmel, hogy Az igazi Toldi Miklós, és az első Székelyföldön született olimpiai bajnokról, Keresztes Lajosról szólt. Ebben leírták, hogy Toldihoz hasonlóan Keresztes is a szarvánál fogva csapta földhöz a megvadult bikát, háromszor is megcsinálta mészáros inas, majd mészáros mesterként egy pesti vágóhídon, tanuk előtt. Ebben ugyan még nem írták, hogy Parajdon, pontosabban a Parajd községhez tartozó Alsósófalván született.
Egy fél órára rá egy Molnár Endréről szóló cikket olvastam, amiben a Faragó- és Szívós-féle nagy vízilabda csapatról volt szó, akik ugye 1976-ban lettek olimpiai bajnokok. És megragadta a figyelmemet egy mondat, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt írta Molnárról, hogy hozta magával a székely hegyek nyugalmát, kitartását, erejét. Határozottan emlékszem, azt írta Székelyudvarhelyen született, de később kiderítettük, hogy gyergyói. Megmutattam ezt a cikket édesapámnak, majd a másikat is Keresztesről. És ő mondta: ez is székely.
És akkor életemben nem tudom hányadszor, de boldog voltam, mert kiskorom óta gondolkodtam azon, hogy mi mit adtunk a világnak. Tudtam, hogy vannak feltalálóink, mint Irinyi János vagy Puskás Tivadar, nagy íróink, mint Kányádi és Sütő, de mindig szerettem volna, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor egy székely a világ tetején áll. Akkor ott megtudtam, hogy két székely kétszer állt a világ tetején.
A '90-es fordulat után indult egy sportnapilap Csíkszeredában, az Új Sport, ott kezdtem el másodállásban sportújságíróként dolgozni, utána a Csíki TV sportrovatának lettem a főszerkesztője. Így vettem részt 1991-ben egy sportújságíró kongresszuson Paks mellett, ahol Schmitt Pállal a MOB egykori elnökével is készítettem egy interjút az Új Sportnak. Ő mondta nekem, amikor végeztünk: Született nálatok 3-4 olimpiai bajnokunk, nem néznél utána?
Ezzel kezdődött el számomra a gyűjtés. Tisztán emlékszem, az első gyűjtési napom az az augusztusi nap volt, amikor puccsolták Gorbacsovot. Elindultam Parajdon és Korondon kérdezősködni. Később derült ki, hogy van egy harmadik olimpiai bajnok is, Lőrincz Márton, akinek akkor még élt a testvére. Ekkor teljesülhetett a gyerekkori álmom, mert nemcsak cikket írtam róluk, hanem dokumentumfilmeket is készítettem. Először egy másfél perces hír lett belőle, majd egy 3, 5, 12 perces film. Az első bemutatók 1995-ben voltak. Az előző olimpián már bemutatták a 12 perces filmeket. Azóta Keresztesről és Lőrinczről már 26 perces film is készült, Molnár Endréről pedig most készül a 26 perces film. Így indult el ez az egész.
Ugyanakkor a paralimpiai hősünkről, Novák Edéről is van már filmem. Igazából vele foglalkoztam először, az első 26 perces filmem vele készítettem.
De nem csak ez a három székely olimpiai bajnok van...
- Székelyföldön hat olimpiai bajnok született. Négy magyar színekben indult, Keresztes, Lőrincz, Molnár és Hazai Kálmán (A Marosvásárhelyi születésű vízilabdázó 1936-ban nyert olimpiai bajnoki címet a csapattal - szerk.), kettő pedig román színekben lett olimpiai bajnok, Urzică Marius és Szabó Katalin. Természetesen tudok róluk. Nekem az első Népsportban megjelenő nagy cikkem még 1990 májusában egy Szabó Katival készült interjú volt.
Jelenleg közülük a már említett három bajnokról és a paralimpiai bajnok Novákról van filmem, de a jövőben szeretném kiegészíteni másokkal is. Hazai Kálmán története még fehér folt, nagyon keveset tudunk róla. Szabó Katiról azért már többet tudunk, sőt archív felvételek is vannak róla. A gyűjtést már megkezdtem.
Mennyi munkát kellett befektetni a kutatásba? És honnan lehet információkat szerezni?
- A 2008-as olimpiára döntöttem el, hogy 2016-ig elkészítek 2-3 rövidfilmet ezekről a bajnokokról, a többiről pedig 2020-ig forgatok egyet-egyet. Rém nehéz információkat gyűjteni. Lőrincz Márton esetében például vannak oldaláig rokonok, de nagyon nehezen lehetett egy mondatot is kiszedni belőlük, egy fényképet vagy egy újságcikket megkapni. Minden idők egyik legnagyobb magyar sportújságírója,Szepesi György például csak annyit írt Lőrinczről, hogy Korondon született '11-ben. Innen indult a kutatás, hogy legyen egy 26 perces film belőle.
Nem vagyok olyan, mint a kollégáim, akiknek ha van egy témájuk, akkor azt, és csak azt végigviszik. Ha pályázaton nyerek pénzt az egyik filmre, akkor saját zsebből még ott töltök 3-4 napot, és a másikhoz is dokumentálódóm. De szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a Magyar Olimpiai Bizottsággal és a Magyar Olimpiai Akadémiával, kapok tőlük dokumentumokat.
Ugyanakkor, mivel kétszer megrendeztem a magyar és román olimpiai akadémiák találkozóját, a román féllel is jóban vagyok, tehát ha kérek Katiról valamit, akkor biztosan meg fogom kapni. De besegítenek a Román Televízió Magyar Adásának munkatársai is, mert a nagyobb eseményekről én vagyok a sporttudósítójuk.
Azt írtad, hogy ízig-vérig székely sorsuk volt ezeknek az olimpikonoknak. Számodra ez mit jelent?
- Mert nemcsak a sportvetélkedőkre kellett felkészüljenek. Nemcsak az ellenféllel kellett megküzdjenek, hanem a bírókkal, a szakszövetséggel és az egész rendszerrel. Elmondom a példákat. Keresztes Lajos 1924-ban simán jutott be a döntőbe, ahol egy finn birkózóval kellett megküzdjön. De a szakszövetség megváltoztatta a zsűri összetételét, egy dánt és három finnt rakott a zsűribe. Így kapott ki 3-1-re. Mindezt úgy, hogy a másikat, a birkózók nyelven mondva, 20 percig forgatta. A francia közönség Trianon után négy évvel akkora tüntetést rendezett mellette, hogy lovas rendőrökkel kellett szétverni.
Molnár Endre olimpia bronzzal kezdte Mexikóban, ott talán még nem is csaltak, de 1972-ben az utolsó három meccsükből kettőt egy román, Mărculescu nevű bíró vezetett, és nem a magyar szimpátiájáról tett tanúbizonyságot. Ha a négy meccsük bármelyikén csak egy góllal is többet dobnak a magyarok, a gólarány miatt már ők az olimpia bajnokok. Molnártól is elvettek legalább egy olimpiai aranyat.
Ilyenkor mindenki azt mondaná, hogy nincs kedvenc olimpiai hőse, de én másképp vagyok ezzel. Nekem a kedvencem Lőrincz Márton. A sorsa ízig-vérig székely sors, de a történelemtől megkapta az igazságtételt. Lőrincz 6 éves volt, amikor a román csapatok 1916 augusztusának végén bevonultak és nagyon feldúlták a Sóvidéket, több halálos áldozata is volt az eseménynek. Így amikor megkapta a katonai behívót, akkor eldöntötte, hogy nem akar román katona lenni, és átszökött Magyarországra. Ott kezdett el birkózni, még Keresztes segített neki. Előbb magyar bajnok, majd Európa-bajnok lett, Berlinben pedig az olimpiát is megnyerte. Megszereztem azt a képet is, amikor áll a dobogó tetején, kezében az olimpia tölggyel, amit ott adtak a bajnokoknak, hogy mindenki ültesse el a szülőfalujában.
Lőrincz jelezte a román szövetségnek, hogy el szeretné ültetni Korondon az olimpiai tölgyét. A románok azt mondták, csak akkor, ha utána román színekben szerepel. Ő pedig visszaírta, hogy édesanyám székely-magyar asszony, tehát nem. Több mint 10 magyarországi település jelentkezett, hogy fiává fogadná, csak náluk ültesse el a tölgyet. Barátai tanácsára Szentes városa mellett döntött. Ott ültették el az olimpiai tölgyet. Eltelt azóta közel 80 év, és a tíz magyar bajnoki címhez kapott tölgy közül egyedül az övé él, virágzik és egészséges. Azé, aki a saját falujában nem is ültethette el. Világszintem sem tudom, hogy hány olimpiai tölgy van olyan állapotban, mint az övé. Ez szerintem a nagy igazságtétel volt számára, aki annak idején a szülőfalujában még csak el sem ültethette.
G. L.
Transindex.ro
Jelenleg 6 olyan olimpia bajnok sportoló van, aki Székelyföldön született. Az ők történeteit szeretné felkutatni és filmen bemutatni a Csíkszeredai Becze Zoltán sportújságíró, akinek lassan a harmadik filmje is elkészül a magyar sportnak olimpiai aranyérmet nyerő Székelyföldi sportolók témában.
A Parajdon született Keresztes Lajos birkózóról (aki 1928-ban, Amszterdamban lett olimpiai bajnok), illetve a korondi Lőrincz Márton birkózóról (aki 1936-ban, Berlinben lett olimpiai aranyérmes) már elkészült egy-egy 26 perces, rövid dokumentumfilm, a gyergyószentmiklósi Molnár Endre vízipólókapusról (aki Faragó Tamás és Szívós István társaságában, 1976-ban, Montrealban állt az ötkarikás dobogó legmagasabb fokára) pedig most van folyamatban.
Becze állítása szerint mindhármuk sportolói karrierje, életútja ízig-vérig székely sors. Erről kérdeztük a szakértőt.
Miért kezdett el a székely magyar olimpikonok témájával foglalkozni?
- 1979-ben csak kétévente mehettünk külföldre, így amikor kijutottunk, akkor csak habzsoltuk a magyar könyveket, újságokat, folyóiratokat, amikhez hozzájuthattunk.
Én akkor vettem egy Magyar ifjúság évkönyvet és egy Világ ifjúság évkönyvet. Az egyikben volt egy cikk azzal a címmel, hogy Az igazi Toldi Miklós, és az első Székelyföldön született olimpiai bajnokról, Keresztes Lajosról szólt. Ebben leírták, hogy Toldihoz hasonlóan Keresztes is a szarvánál fogva csapta földhöz a megvadult bikát, háromszor is megcsinálta mészáros inas, majd mészáros mesterként egy pesti vágóhídon, tanuk előtt. Ebben ugyan még nem írták, hogy Parajdon, pontosabban a Parajd községhez tartozó Alsósófalván született.
Egy fél órára rá egy Molnár Endréről szóló cikket olvastam, amiben a Faragó- és Szívós-féle nagy vízilabda csapatról volt szó, akik ugye 1976-ban lettek olimpiai bajnokok. És megragadta a figyelmemet egy mondat, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt írta Molnárról, hogy hozta magával a székely hegyek nyugalmát, kitartását, erejét. Határozottan emlékszem, azt írta Székelyudvarhelyen született, de később kiderítettük, hogy gyergyói. Megmutattam ezt a cikket édesapámnak, majd a másikat is Keresztesről. És ő mondta: ez is székely.
És akkor életemben nem tudom hányadszor, de boldog voltam, mert kiskorom óta gondolkodtam azon, hogy mi mit adtunk a világnak. Tudtam, hogy vannak feltalálóink, mint Irinyi János vagy Puskás Tivadar, nagy íróink, mint Kányádi és Sütő, de mindig szerettem volna, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor egy székely a világ tetején áll. Akkor ott megtudtam, hogy két székely kétszer állt a világ tetején.
A '90-es fordulat után indult egy sportnapilap Csíkszeredában, az Új Sport, ott kezdtem el másodállásban sportújságíróként dolgozni, utána a Csíki TV sportrovatának lettem a főszerkesztője. Így vettem részt 1991-ben egy sportújságíró kongresszuson Paks mellett, ahol Schmitt Pállal a MOB egykori elnökével is készítettem egy interjút az Új Sportnak. Ő mondta nekem, amikor végeztünk: Született nálatok 3-4 olimpiai bajnokunk, nem néznél utána?
Ezzel kezdődött el számomra a gyűjtés. Tisztán emlékszem, az első gyűjtési napom az az augusztusi nap volt, amikor puccsolták Gorbacsovot. Elindultam Parajdon és Korondon kérdezősködni. Később derült ki, hogy van egy harmadik olimpiai bajnok is, Lőrincz Márton, akinek akkor még élt a testvére. Ekkor teljesülhetett a gyerekkori álmom, mert nemcsak cikket írtam róluk, hanem dokumentumfilmeket is készítettem. Először egy másfél perces hír lett belőle, majd egy 3, 5, 12 perces film. Az első bemutatók 1995-ben voltak. Az előző olimpián már bemutatták a 12 perces filmeket. Azóta Keresztesről és Lőrinczről már 26 perces film is készült, Molnár Endréről pedig most készül a 26 perces film. Így indult el ez az egész.
Ugyanakkor a paralimpiai hősünkről, Novák Edéről is van már filmem. Igazából vele foglalkoztam először, az első 26 perces filmem vele készítettem.
De nem csak ez a három székely olimpiai bajnok van...
- Székelyföldön hat olimpiai bajnok született. Négy magyar színekben indult, Keresztes, Lőrincz, Molnár és Hazai Kálmán (A Marosvásárhelyi születésű vízilabdázó 1936-ban nyert olimpiai bajnoki címet a csapattal - szerk.), kettő pedig román színekben lett olimpiai bajnok, Urzică Marius és Szabó Katalin. Természetesen tudok róluk. Nekem az első Népsportban megjelenő nagy cikkem még 1990 májusában egy Szabó Katival készült interjú volt.
Jelenleg közülük a már említett három bajnokról és a paralimpiai bajnok Novákról van filmem, de a jövőben szeretném kiegészíteni másokkal is. Hazai Kálmán története még fehér folt, nagyon keveset tudunk róla. Szabó Katiról azért már többet tudunk, sőt archív felvételek is vannak róla. A gyűjtést már megkezdtem.
Mennyi munkát kellett befektetni a kutatásba? És honnan lehet információkat szerezni?
- A 2008-as olimpiára döntöttem el, hogy 2016-ig elkészítek 2-3 rövidfilmet ezekről a bajnokokról, a többiről pedig 2020-ig forgatok egyet-egyet. Rém nehéz információkat gyűjteni. Lőrincz Márton esetében például vannak oldaláig rokonok, de nagyon nehezen lehetett egy mondatot is kiszedni belőlük, egy fényképet vagy egy újságcikket megkapni. Minden idők egyik legnagyobb magyar sportújságírója,Szepesi György például csak annyit írt Lőrinczről, hogy Korondon született '11-ben. Innen indult a kutatás, hogy legyen egy 26 perces film belőle.
Nem vagyok olyan, mint a kollégáim, akiknek ha van egy témájuk, akkor azt, és csak azt végigviszik. Ha pályázaton nyerek pénzt az egyik filmre, akkor saját zsebből még ott töltök 3-4 napot, és a másikhoz is dokumentálódóm. De szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a Magyar Olimpiai Bizottsággal és a Magyar Olimpiai Akadémiával, kapok tőlük dokumentumokat.
Ugyanakkor, mivel kétszer megrendeztem a magyar és román olimpiai akadémiák találkozóját, a román féllel is jóban vagyok, tehát ha kérek Katiról valamit, akkor biztosan meg fogom kapni. De besegítenek a Román Televízió Magyar Adásának munkatársai is, mert a nagyobb eseményekről én vagyok a sporttudósítójuk.
Azt írtad, hogy ízig-vérig székely sorsuk volt ezeknek az olimpikonoknak. Számodra ez mit jelent?
- Mert nemcsak a sportvetélkedőkre kellett felkészüljenek. Nemcsak az ellenféllel kellett megküzdjenek, hanem a bírókkal, a szakszövetséggel és az egész rendszerrel. Elmondom a példákat. Keresztes Lajos 1924-ban simán jutott be a döntőbe, ahol egy finn birkózóval kellett megküzdjön. De a szakszövetség megváltoztatta a zsűri összetételét, egy dánt és három finnt rakott a zsűribe. Így kapott ki 3-1-re. Mindezt úgy, hogy a másikat, a birkózók nyelven mondva, 20 percig forgatta. A francia közönség Trianon után négy évvel akkora tüntetést rendezett mellette, hogy lovas rendőrökkel kellett szétverni.
Molnár Endre olimpia bronzzal kezdte Mexikóban, ott talán még nem is csaltak, de 1972-ben az utolsó három meccsükből kettőt egy román, Mărculescu nevű bíró vezetett, és nem a magyar szimpátiájáról tett tanúbizonyságot. Ha a négy meccsük bármelyikén csak egy góllal is többet dobnak a magyarok, a gólarány miatt már ők az olimpia bajnokok. Molnártól is elvettek legalább egy olimpiai aranyat.
Ilyenkor mindenki azt mondaná, hogy nincs kedvenc olimpiai hőse, de én másképp vagyok ezzel. Nekem a kedvencem Lőrincz Márton. A sorsa ízig-vérig székely sors, de a történelemtől megkapta az igazságtételt. Lőrincz 6 éves volt, amikor a román csapatok 1916 augusztusának végén bevonultak és nagyon feldúlták a Sóvidéket, több halálos áldozata is volt az eseménynek. Így amikor megkapta a katonai behívót, akkor eldöntötte, hogy nem akar román katona lenni, és átszökött Magyarországra. Ott kezdett el birkózni, még Keresztes segített neki. Előbb magyar bajnok, majd Európa-bajnok lett, Berlinben pedig az olimpiát is megnyerte. Megszereztem azt a képet is, amikor áll a dobogó tetején, kezében az olimpia tölggyel, amit ott adtak a bajnokoknak, hogy mindenki ültesse el a szülőfalujában.
Lőrincz jelezte a román szövetségnek, hogy el szeretné ültetni Korondon az olimpiai tölgyét. A románok azt mondták, csak akkor, ha utána román színekben szerepel. Ő pedig visszaírta, hogy édesanyám székely-magyar asszony, tehát nem. Több mint 10 magyarországi település jelentkezett, hogy fiává fogadná, csak náluk ültesse el a tölgyet. Barátai tanácsára Szentes városa mellett döntött. Ott ültették el az olimpiai tölgyet. Eltelt azóta közel 80 év, és a tíz magyar bajnoki címhez kapott tölgy közül egyedül az övé él, virágzik és egészséges. Azé, aki a saját falujában nem is ültethette el. Világszintem sem tudom, hogy hány olimpiai tölgy van olyan állapotban, mint az övé. Ez szerintem a nagy igazságtétel volt számára, aki annak idején a szülőfalujában még csak el sem ültethette.
G. L.
Transindex.ro