Péterfy Lajos kitüntetése és méltatása
A magyar nemzeti ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök több jeles erdélyi személyiségnek adományozott állami kitüntetést ez évben is, közülük egyeseknek csak április 13-án volt alkalmuk átvenni elismeréseiket, a kolozsvári magyar főkonzulátus szervezte ünnepségen. Bréda Ferencnek, Fari Palkó Ilonának, Lapohos Andrásnak, Péterfy Lajosnak és Székely Zsuzsannának csütörtök este adta át a kitüntetéseket Mile Lajos főkonzul.
A negyed évszázada Nagyváradon lakó Péterfy Lajos színművész a magyar nyelv és kultúra megőrzése és népszerűsítése iránt elhivatott művészi pályája, valamint példaértékű közéleti szerepvállalása, különösen az 1989-es temesvári események során a református templom és gyülekezet melletti bátor kiállása elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
Laudációját Tőkés László európai parlamenti képviselő, volt temesvári lelkipásztor, majd királyhágómelléki református püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondta el, aki egyebek mellett kifejtette: a 81. életévébe lépett Szentgyörgyi István-díjas színművész, a temesvári Csiky Gergely Színház örökös tagja alkalmi méltatása nem törekedhet a teljességre, nem életrajz és nem monografikus pályakép. Csupán jelezni és töredékesen felvillantani lehet azt ilyenkor, ami életében és művészi szolgálatában számontartásra és felmutatásra érdemes. „Péterfy Lajos életútjának és művészi pályájának legfőbb állomásai magukért beszélnek. Nagyszebenből indult. Marosvásárhelyen sajátította el szakmája titkait és tudását. Thália papjaként Sepsiszentgyörgy, Brassó, Temesvár, Kolozsvár, Nagyvárad játékszínein szolgálta közönségét és közösségét. Erdélyi művész a javából, aki házas- és művésztársával, a szintén kitűnő Gáll Annamáriával együtt a kisebbségi megkötözöttségek között kibontakozott erdélyi színművészet hőskorában a színjátszást – mondhatni – szakrális szolgálatnak tekintette” – mondotta a méltató, aki felidézte az egykori temesvári művészházaspár színházi, egyházi és közéleti szerepvállalásait.
Tőkés László a kitüntetett egykori és mai harcostárs méltatását így zárta: „Évtizedek után úgy ítélem, hogy Péterfy Lajos győzte szerepeit, győzte válaszokkal, tehetséggel, hittel, tudással, emberséggel, erővel és kitartással. Ha kellett, látszólag saját kárára is, de mindig ama krisztusi »keskeny utat«, a magyar »egyenes utat» választotta. Ezért ütik ma a Magyar Érdemrend erdélyi lovagjává.”
Erdélyi EP-képviselőnk ezekkel a szavakkal gratulált a kitüntetetteknek: „Fogadják őszinte elismerésünket és jókívánságainkat, akik a mai napon rendkívüli érdemeik elismeréseképpen nemzeti közösségünk megbecsülésében részesülnek!”
Nagyvárad, 2017. április 14.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; erdon.ro

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Jancsó Miklós színművész
Életének 70. évében, július 17-én elhunyt Jancsó Miklós író, színművész, tanár, adta hírül a család.
Jancsó Miklós 1946. augusztus 12-én születtett Kolozsváron, itt is érettségizett a Brassai Sámuel Középiskolában 1964-ben. 1968-ban fejezte be tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, ahol 2001-ig tevékenykedett.
1996-tól a Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián oktatott művészi beszédet. 2004 októberében doktorált, dolgozatának címe: Csiky Gergely színpadi világa.
2001 és 2003 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alkalmazottjaként megszervezte a beszédtechnika oktatást. 2016-ig a Protestáns Teológián retorikát oktatott.
1989-től rendszeresen publikált, műfajai: humoreszk, rövid próza, színpadi jelenetek, egyfelvonásosok. Anyanyelvápolással, színháztörténettel foglalkozó írásait az erdélyi magyar sajtóban közölte (Helikon, Romániai Magyar Szó, Szabadság stb.).
2008-ban a Román Írószövetség tagja lett.
Kötetei: Vilma, te édes (Dacia Kiadó, 1995); Játék az élettel (Dacia Kiadó, 1997); Tömegszereplők (Tinivár, 2000); Csiky Gergely színpadi világa (Scientia, 2005); Kandi kamera (Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2006); A megfizetett taps (Stúdium Kiadó, 2007); A kényelmetlen hős (Stúdium Kiadó, 2010); Volt egyszer egy Kolozsvár (Jancsó Alapítvány, 2016).
Díjak: 1996-ban A játék a halállal című egyfelvonásosa EMKE díjat nyert. 2010-ben Reményik Sándor díjjal tüntették ki. 2013: Az EMKE Gr. Bánffy Miklós díjat adományozott Rekita Rozália és Jancsó Miklós részére „kiemelkedő színművészeti teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért”.
Jancsó Miklós temetése július 20-án 12 órakor lesz a Házsongárdi temetőben.
Őszinte részvétünk a családnak. Szabadság (Kolozsvár)

Dokumentumok Kemény Jánosról
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Egy községi néptanács cégtáblájának margójára
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro