Tizenegy pedagógus vehetett át életmű-díjat a szaktestülettől – A kétévente átnyújtott elismerési lehetőség az Ezüstgyopár-díj odaítéléséhez
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete szombaton, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében, adta át a 2009-es évi érdemes oktató-nevelő díjat tizenegy Kolozs megyei pedagógusnak, több évtizedes pedagógusi tevékenységük méltánylása céljából. Az 1996-ban létrehozott díjat eleinte évente, majd 2000-től kezdődően kétévente adják át nyugdíjas vagy nyugdíjhoz közel álló pedagógusoknak. Az esemény Tárkányi Erika Tímea, Kolozs megyei RMPSZ-elnök beszédével kezdődött, majd a laudációk felolvasása következett. Az idei díjazottak a következők: Almássy Mária tanár, Halmágyi Endre és Halmágyi Gizella tanító, Jakab-Medvéssy Erzsébet tanár, Jancsik Edit óvónő, Kassai István és Karsay József tanár, Kovács Valéria tanító, Lendek Erzsébet és Szabó Bertalan tanár, valamint Szekerán István tanító. A rövid műsorban közreműködött a Báthory-líceum és a S. Toduţă Zenelíceum néhány diákja.
„Nagy öröm számunkra, hogy ezen a napon a figyelem és az érdeklődés középpontjába kerülnek azok a pedagógusok, akiket méltónak talált erre a díjra a pedagógusszövetség megyei választmánya – a volt tanítványok és pedagógus kollégák javaslatai alapján. Az érdemes oktató-nevelő díj egy küzdelmes, a pedagógusi szakmát hivatásnak tekintő életpálya elismerése. Ezt az életutat nemcsak a magas szintű szakmaiság jellemzi, hanem túlmutat az oktatás keretein, fontosnak tartva a közösségépítő szerepkört is, ahol a megtartó erő a hűség: egy nemzethez, egy közösséghez, a vállalt hivatáshoz” – hangzott el Tárkányi Erika – Tímea RMPSZ-elnök beszédében.
„Almássy Máriának, a dési Andrei Mureşanu Líceum kémiatanárának szívügye volt a minőségi oktatás. Pontosan felmérte minden diák képességét, de azt is tudta, hogyan kell értékké tenni azt, ami minden diák szívében ott van. Ő volt számomra az ideális tanár és a példakép”, tudtuk meg Bentia Annamária laudációjából.
A tanítóházaspár Halmágyi Endréről és Gizelláról elfogultság nélkül vélekedett a laudációban lányuk, Jakab Gizella: „Édesapám dinamikus és jó szervezőként rengeteg tevékenységben vett részt, a tanulók tudásának gyarapítása érdekében állandóan vetélkedőket szervezett az osztályok, illetve a szomszéd falvak tanulói között is. Író-olvasó találkozók lebonyolításában is részt vállalt: neki köszönhetően maradt meg bennem gyerekkori emlékként Kányádi Sándor és Banner Zoltán előadása. Édesanyám tanítóképzőt végzett, ám volt, amikor óvónőként dolgozott. Varrottasai több országba eljutottak. Nőtársait varrásra és hímzésre tanította”.
„Az iskolában sikernek számít, ha a tanulónak nem rándul görcsbe a gyomra, amikor elkezdődik az óra, és otthon arról mesél: milyen érdekes dolgokat tanult aznap. Valahogy így voltam én Jakab-Medvéssy Erzsébet matematika óráival. A tanárnőt szaktanárként és osztályfőnökként egyaránt szerették. Tanárkollégáival is megtalálta a közös hangot” – így vélekedett laudációjában Kaupert Melinda.
„Az emlékek tárában megkeresni harmincnyolc dolgos év értékeit úgy, hogy az aktív kolleganők számára tanulságos legyen, nehéz feladat. Jancsik Edit óvónő elsősorban a gyermekek szépérzékét fejlesztette. Ugyanakkor növendékeinek kifejezőkészségét verstanítással és meséléssel fejlesztette olyan szintre, hogy később a tanítónők elismeréssel adóztak munkájának”, hangsúlyozta a laudációban Pálffi Éva.
„Engem Kassai István tanár biztatott arra, hogy a pedagóguspályát válasszam. Amikor növendéke voltam, csodálattal figyeltük, ahogy a tanár úr mindenki arcára mosolyt varázsolt. Köszönöm a sorsnak, hogy megismerhettem és tanulhattam tőle” – mondta Németh Margit tanító, majd arra buzdította Kassai Istvánt, hogy a tordai magyarság körében még sokáig tevékenykedjen.
„Karsay József földrajztanár hozzájárult a Györgyfalvi-negyed 1-es számú Általános Iskola arculatának kialakításához. Huszonhat éven át látta el az említett tanintézet aligazgatói tisztségét. Volt diákjai nem felejtették el, és ma is megkérdezik tőlem: hogy van, mit csinál Karsay tanár úr, volt aligazgatónk? Erre én csak annyit válaszolok, hogy jól van, és ma is az iskoláról álmodik”– vélekedett Lőrincz Ernő. Ezt követően Karsay József kifejtette a kolozsvári lakónegyedi iskolák elnéptelenedése miatti aggodalmát.
„Kovács Valéria tanító harminc éven át dolgozott a Báthory-líeumban úgy, hogy igazgatói mindig meg voltak elégedve a munkájával. Lehettek is, hiszen munkáját az igényesség, pontosság és ötletesség jellemezte. Nagy odaadással, teljes erőbedobással dolgozott, mindig a tökéletességre törekedve. Szeretett bennünket és bízott bennünk, akár egy édesanya. A mai napig az én szeretett tancim volt és marad” – közölte Káptalan Erna.
„Lendek Erzsébet matematikatanár tevékenységét a hivatástudat, az odaadás és a következetes munka jellemezte. Osztályfőnökként igazságos volt, és nagy hangsúlyt fektetett diákjai magyarságtudatának fejlesztésére, a hit, a tisztelet és szeretet megszilárdítására” – tudtuk meg Kerekes Andrea laudációjából. Válaszképpen a díjazott kifejtette: a pedagógusi pálya volt a hivatása és a feladata, de nagyon örül tanítványai sikereinek. „Meglepetés számomra ez a díj, és talán nem is érdemlem meg”, mondta szerényen Lendek Erzsébet.
„Szabó Bertalan matematikatanár óráin mindig csendben, fegyelmezetten dolgoztak a gyerekek. Nyugdíjasként is számíthatnak rá a Brassai-líceumban: ha szükséges, szívesen segít. Nem csak tudást, hanem erkölcsi értékeket is kaptunk tőle, és számomra Berci bácsi ma is példakép” – mondta Farkas Mónika, aki visszaemlékezett a Szabó Bertalan által szervezett kirándulásokra is.
Virág Erzsébet az utolsó díjazottról, Szekerán István tanítóról mondott laudációt, aki családi okok miatt nem vehetett részt az ünnepségen. „Gyermekkori emlékem: harmadikos vagyok, és a szilágyfőkeresztúri kultúrotthon színpadán állok varázslónak öltözve. A hátam mögött csodálatos palota, amelyet a tanító bácsi készített, és ő állította színpadra a tanév végi mesejátékot is”, emlékezett vissza Virág Erzsébet, majd miután felsorolta a tanító életútjának fontosabb állomásait, kitért arra is, hogy Szekerán István volt az, aki 2006-ban – 45 évi kihagyás után – újraindította a Beszterce-Naszód megyei Óradnán a magyar nyelvű oktatást Bauer-Madarász Ilonával közösen.
A tizenegy díjazott mellett most adták át Halmos Katalin zenetanárnak az októberben Szovátán neki ítélt Ezüstgyopár díjat is, mivel a tanárnő objektív okok miatt nem vehetett részt azon az ünnepségen.
Az ünnepi eseményen Udvary Tímea és Szabó Brigitta, a Báthory-líceum diákjai szavaltak, valamint hangszeren közreműködött Túrós Klára, Gombás Brigitta, Müller Márta és Fodor Ilka Borbála, a S. Toduţă Zenelíceum diákjai.
A díjazottak emléklapot és könyvjutalmat kaptak. A laudációk felolvasása után Tárkányi Erika Tímea Kolozs megyei RMPSZ-elnöktől megtudtuk: a most átadott érdemes oktató-nevelői díj birtokosait Ezüstgyopár díjra jelölhetik. Ezt az országos szintű kitüntetést kétévenként adják át Szovátán, a pedagógusszövetség ottani székhelyén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szabadság-emlékérem és könyvbemutató
Az 1956-os forradalmi eseményekre és következményeire hívta fel a figyelmet az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége és a Kincses Kolozsvár Egyesület rendezvénye pénteken délután 6 órától a Magyar Szabadság Éve Kolozsváron rendezvénysorozat központi székhelyén, a Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4. szám alatt.
Az 1956 Kolozsváron című film vetítése után Dávid Gyula irodalomtörténész, ’56-os elítélt tartott előadást, majd Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor emlékérmet adott át az ötvenhatosoknak, pontosabban Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek, Dávid Gyulának és Domokos Miklósnak (képünkön), ily módon fejezve ki a szövetség háláját, hogy ma erdélyi magyarokként biztonsággal tervezhetjük jövőnket szülőföldünkön. Filep Jánosnak és Szekerán Istvánnak eljuttatják a kitüntetést. A kitüntetések átadása után Benkő Levente Volt egyszer egy ’56 című könyvét mutatta be Rácz Éva rádiós szerkesztő. Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki Kelemen Hunor
Az 1956-os forradalom kolozsvári eseményeire és szereplőire hívta fel a figyelmet az RMDSZ péntek esti rendezvényén. Az 56 Kolozsváron című megemlékezésen Kelemen Hunor szövetségi elnök erdélyi ötvenhatosokat tüntetett ki.
Kelemen Hunor szövetségi elnök úgy véli, a szabadságért való harc egyben a megújulás története is, csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amelyik képes megújulni. Az 1848–1849-es vagy az 1956-os forradalmak elbuktak ugyan, de a nemzetek lelkében és életében elhintették a megújulás magvát. „Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenek előtt szívvel, lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit. A romániai ötvenhatosokra, magyarokra és románokra, úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az a természetéből következett: megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal” – magyarázta. Nemcsak személyek, hanem intézmények is áldozatokká váltak, Kelemen Hunor a Bolyai Egyetem példáját említette.
Huszonhat éve szabadon emlékeznek meg az 1956-os forradalom hőseire, de a szövetségi elnök kiemelte, az elmúlt hónapok eseményei miatt az idei megemlékezés más volt, mint az előző években. Ezek az események a békés közösség nyugalmának a felborzolásáról szólnak. „Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai, feladatai mellett nap mint nap egyfajta szabadságharcot is vív. Ma, a 21. században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít” – hangsúlyozta. Elmondta, ennek célja a közösség elbizonytalanítása, ami veszélybe sodorja a jövőt és a szabadságot.
Míg hatvan évvel ezelőtt egyértelmű volt, ki az ellenség, addig ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb. Az RMDSZ elnöke úgy látja, az elmúlt évek azt bizonyították, hogy az erdélyi magyar közösség elsősorban magára számíthat, de ez nem zárja ki a közös tervezés és a párbeszéd lehetőségét. Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarság legnagyobb ellensége a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség: a közösséget veszélyezteti, ha nem bízik magában, ha elbizonytalanodik vagy elbizonyalanítják céljaiban, ha perspektívái beszűkülnek.
„A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben a transzilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni, eredményeket felmutatni. Olyan Erdélyt, ahol az identitás minden elemét, az anyanyelvet, a kultúrát, a vallást szabadon használhatunk, ahol az adónkat ránk költik. Egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet önök és sokan, akik nem lehetnek itt, megvívtak” – osztotta meg gondolatait az RMDSZ elnöke. Horváth Anna szavait idézve hozzátette, a közösség ereje abban rejlik, hogy ha bárkit félreállítanak, százak lépnek a helyébe folytatni az elkezdett munkát.
„Az emlékezés összetart, a közös tervezés megerősít. Erőt meríthetünk azok hősiességéből, akik ma már nincsenek itt, akiknek az emléke kötelez bennünket. Közösen kell küzdenünk azokkal, akik most is itt vannak velünk, mert a mi nemzedékünk van olyan szerencsés, hogy személyesen találkozhat az erdélyi ötvenhatosokkal” – zárta beszédét a szövetségi elnök.
Ezt követően Kelemen Hunor tisztelete és köszönete jeléül átadta a Szabadság-szobor Emlékérmet és oklevelet Dávid Gyulának – második Bolyai per, hét év börtönbüntetés –, Domokos Miklósnak – huszonkét év börtönbüntetés –, Kelemen Kálmánnak – első Bolyai per, három év börtönbüntetés –, Kiss Bélának – protestáns teológusok pere, kilenc év börtönbüntetés –, és Nagy Benedeknek – első Bolyai per, öt év börtönbüntetés. Továbbá a tizenkét évre elítélt Filep Jánost, és a kilenc évre elítélt Szekerán Istvánt is megemlítették, akik nem voltak jelen az eseményen.
A megemlékezésen levetítették a forradalom erdélyi szereplőit megszólaltató 1956 Kolozsváron című filmet. A szerkesztő, Víg Emese üdvözölte az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének azon döntését, amelynek köszönhetően a riportfilm megvalósulhatott: „óriási köszönet illeti az RMDSZ Ügyvezető Elnökségét, hogy felmérte annak fontosságát, hogy ezeknek az embereknek a története, sorsa, szenvedése, helytállása meg kell maradjon az utókor számára. Felmérte azt, hogy nemcsak szlogenekkel, hanem emberi példákkal is lehet hatni a környezetünkre”. A filmben Szilágyi Árpád, Nagy Benedek, Koczka György, Dávid Gyula, Péter Miklós, Böjte Csaba és Páll Lajos osztja meg emlékeit. Az alkotás a Video Pontes stúdió közreműködésével, Csép Gergő operatőr és Péter Anna vágó munkájával, illetve Benkő Levente történész szakmai tanácsadásával jött létre.
Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész tartott előadást 56 Kolozsváron címmel, amelyben a szabadságharc kolozsvári eseményeit ismertette, majd a közönség soraiban ülők is megosztották saját élményeiket a forradalomról.
Záró mozzanatként Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című könyvét ismertette Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke, amelyet a helyszínen megvásárolhattak az érdeklődők.
Tasi Annabella maszol.ro

Filmmel, könyvvel, emlékérmekkel
Emlékezés 1956-ra
Filmmel, könyvvel és emlékérmek átadásával emlékezett 1956-ra a Romániai Magyar Demokrata Szövetség október 28-án: bemutatták az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilmet, Benkő Levente Volt egyszer egy ’56könyvét, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök Szabadság-szobor Emlékérmeket nyújtott át 1956 erdélyi hőseinek.
Víg Emese, a dokumentumfilm szerkesztője elmondta, a bemutatott kolozsvári film tulajdonképpen egy részlete a teljes sorozatnak, amelynek készítése során próbálták feltérképezni az erdélyi ’56-os eseményeket. A vetítést követően Dávid Gyula az ’56-os eseményeket történészi olvasatban mutatta be. Beszélt a Bolyai egyetem diákjainak a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritásáról, a halottak emlékére viselt fekete karszalagról, illetve az 1956. november elsejei házsongárdi gyertyagyújtásról is.  Nagy Benedek, mint ’56-os elítélt az elhangzottakra reagált: „Mit mondhat az ember 60 esztendő után? Kivételes túlélők vagyunk” – mutatott rá.
Kelemen Hunor szövetségi elnök ünnepi beszédében kiemelte: A hegeli gondolat szerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. A szabadságért való harc mindig a megújulás története is. A történelem során ez így volt a mi nemzetünk életében, bár a számos szabadságharc szinte egyike sem végződött fényes győzelemmel. Ha csak az utolsó két nagy korszakjelző, nemzedékeket meghatározó szabadságharcra gondolunk, az 1848-49-es és az 1956-os forradalmakra, győzelemről nem lehet beszélni.
Egyik is, másik is elbukott ugyan, de a nemzet lelkében és életében elhintette a megújulás magvát, a történelmi létre való törekvést megalapozta. Ez bátran elmondható azokról is, akik az 1956-os szabadságharchoz itt Erdélyben, Romániában csatlakoztak. Nem fegyverrel álltak a forradalom oldalára, hanem mindenekelőtt szívvel és lélekben, szolidaritással és olyan gondolatokkal, amelyek a szabadságszerető emberben nap mint nap életre kelnek és meghatározzák döntéseit, választásait. A romániai 56-osokra, magyarokra és románokra úgy csapott le a kommunista diktatúra, ahogy az természetéből következett. Megtorlásokkal, halálos ítéletekkel, súlyos börtönévekkel, munkatáborokkal. És nem csak személyek voltak a diktatúra áldozatai, hanem intézmények is. Ennek a megtorlási folyamatnak lett az áldozata a Bolyai Egyetem. (…)
Az erdélyi magyarság közel száz esztendeje a mindennapi lét kihívásai mellett, nap mint nap szabadságharcot is vív. Ma, a 21 században nem lövedékek süvítenek, hanem a gyanakvás pusztít. A cél: elbizonytalanítani bennünket, mert a bizonytalanság az mindig veszélybe sodorja a jövőt, a szabadságot.
Ma a szabadságért folytatott küzdelem bonyolultabb és megfoghatatlanabb, mint ezelőtt hatvan esztendővel. Ma semmi sem egyértelmű, nem tudjuk biztosan, ki az ellenség, mert nem bőrkabátban áll az utcasarkon és figyel. Nincs középen egy tisztán látható vonal, aminek egyik oldalán állnak ők, a másik oldalán állunk mi. 
Egyetlen dolog bizonyos: mi, az erdélyi magyar közösség, elsősorban és mindenek előtt magunkra számíthatunk. (…) Három dologról viszont még tudjuk, hogy biztosan az ellenségünk: a bizonytalanság, a széthúzás és a kishitűség. Ha nem bízunk egymásban, akkor közösségünk gyengülni fog. Ha céljainkban elbizonytalanodunk, akkor legyőznek bennünket. Ha hagyjuk, hogy megrendüljön a bizalmunk egymásban és magunkban, akkor az a bizonyos szabadságért folytatott küzdelmünk is veszélybe kerül. Ha eluralkodik a kishitűség, a közösségi lét perspektívái beszűkülnek, és akkor az egyéni túlélés marad, ami a közösség szempontjából a véget jelenti.
A cél adott: a 21. században egy olyan Erdély építése, ahol biztonságban vannak jogaink, ahol gyermekeinknek van jövője, ahol a tisztességesen dolgozó embert megbecsülik és megfizetik. Egy olyan Erdélyt kell építenünk, amelyben transzszilván értékekre támaszkodunk, ahol a magyar és a román társadalom tud közösen gondolkodni, tervezni és eredményeket felmutatni. És igen, olyan Erdélyt, ahol az anyanyelv mellett, az identitás mellett kultúránkat szabadon megélhetjük, egy olyan Erdélyt, ahol nem volt hiábavaló azt a szabadságharcot megvívni, amelyet Önök, és sokan, akik nem lehetnek itt, 1956-ban megvívtak.”
Kelemen Hunor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében Szabadság-szobor Emlékérmet adott át Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak. Nyugati Jelen (Arad)

1956 erdélyi hősei filmen és könyvben
Szabadság-szobor Éremmel köszönték meg Kolozsváron 1956 néhány erdélyi elítéltjének a bátorságát, forradalmi tevékenységét és példamutatását. A rendezvény keretében a meghurcoltak is emlékeztek: sorsukat immár dokumentumfilmből és bővített kiadású interjúkötetből is megismerhetjük.
A Kincses Kolozsvár Egyesület szervezésében az elmúlt héten is folytatódtak az 1956-os forradalommal kapcsolatos megemlékezések: rendhagyó rendezvény keretében pénteken egykori elítéltek jelenlétében elevenítették fel a hatvan évvel ezelőtti erdélyi eseményeket, a kegyetlen meghurcolásokat és a ki nem heverhető lelki traumákat. „A forradalmi eseményeket átélt személyek történeteinek és szenvedéseinek fenn kell maradniuk az utókor számára” – mondta Víg Emese, az 1956 Kolozsváron című dokumentumfilm vágója, aki szerint nemcsak emlékeznünk, de mindenekelőtt tisztelegnünk is kell a kommunista diktatúra ellenállói előtt. A sorozatnak tervezett film – amelynek első részét a kolozsvári közönség is láthatta – mindkét funkciónak igyekszik eleget tenni. A film készítői kifejezetten az erdélyi vonatkozású eseményekre fektetik a hangsúlyt.
Rab Árpádok forradalma
„Mikor eljutottak hozzánk a budapesti események első hírei, meglógtunk az egyetemről, hogy hallgathassuk a rádiót” – emlékszik vissza Szilágyi Árpád geológus, aki a székelyföldi Fekete Kéz néven működő szervezet alapító tagjaként plakátokat írt és ragasztott szülőfalujában. Társaival az erőszakos román beolvasztás és az elnyomás ellen harcolt. Az egykori elítélt a magyarországi Irodalmi Újság szerkesztőségének címzett levelében fejezte ki szolidaritását a budapesti forradalom és az elesettek mellett – a küldeményt Rab Árpád álnéven írta alá, ezzel is jelezve, hogy magyarként szabad döntés és önrendelkezés híján él Romániában. Mindezért huszonkét év börtönre, hosszú kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Amerikába emigrált, ahonnan 2003-ban tért haza véglegesen.
A vetítésen felelevenedik az egykori Bolyai Tudományegyetem diákjainak követelése, hogy intézményüket szabadítsák fel a pártpolitikai nyomás alól, miközben az oktatásügyi minisztérium azt terjesztette, hogy az egyetem „túltermeli” a magyar végzetteket.
A változatos szakmai életutat bejárt Nagy Benedek is egyetemi hallgató volt akkoriban. Elmondása szerint, amikor az egyetemi reformok szervezésébe kezdtek, még hittek abban, hogy követeléseiket nem forradalmárokként, hanem egyszerű diákként, törvényes úton tudják majd a vezetőség elé terjeszteni. Akkor érte őket a meglepetés, amikor a nagyjából harminc fősre tervezett diákgyűlésen több száz forrongó hangulatú egyetemista jelent meg – mindez már nyílt rendszerellenes lázadásnak minősült.
Sorra ismerjük meg azokat az arcokat, akiket utcán fogtak el, majd megvertek és áramütéssel kínoztak, mert november elsején hagyományosan gyertyát gyújtottak és elénekelték a magyar Himnuszt a Házsongárdi temetőben nyugalomra helyezett neves magyar írók, költők, közéleti személyiségek sírjainál. A teológusok „bűne” még nagyobb volt, mert karjukra fekete szalagot tűztek ki az elesett magyarországi forradalmárok emlékére. A romániai megtorlások legsúlyosabbika a kolozsvári önálló magyar egyetem megszüntetése és a Babeş Tudományegyetemmel történő összeolvasztása volt: sokan a fogságban kapták a hírt, hogy egykori rektorhelyettesük, Csendes Zoltán és Szabédi László költő az intézkedés miatt öngyilkos lett.
Acélos példa a jelenkornak
A filmben elhangzottakat a jelenlevő meghurcoltak egészítették ki olyan részletekkel, amelyek a korabeli diktatúra embertelen, rendszeressé vált megtorlásairól nyújtottak alaposabb képet. „Ha napközben az ágyunkra mertünk ülni, vascsövekkel vertek le rajtunk huszonöt botütést” – emlékszik vissza Kelemen Kálmán, akinek cellájában csak sós ivóvíz folyt a csapból. A mínusz 35 Celsius-fokos hidegben tartott foglyokat a rendszeres fizikai erőszak mellett éheztetéssel és halálos fenyegetéssel kínozták. Volt, aki csak úgy élte túl az éheztetést, hogy túrós enyvdarabokhoz jutott hozzá.
A visszaemlékezések sorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke Szabadság-szobor Emlékérmet nyújtott át a jelenlevő erdélyi 56-os túlélőknek: Dávid Gyulának, Domokos Miklósnak, Filep Jánosnak, Kelemen Kálmánnak, Kiss Bélának, Nagy Benedeknek és Szekerán Istvánnak.
Könyv a meghurcoltakról
Benkő Levente újságíró-történész 1996-ban a forradalom erdélyi túlélőivel részt vett egy körúton, amelynek során végigjárták a börtönöket és felidézték a korabeli eseményeket. Az akkori útról és az interjúkból riportkötet született, ezt bővítette ki a szerző a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából. A megjelent beszélgetéskötetet Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke méltatta. A kötet szerzőjét olyan újságíróként mutatta be, aki nem sokat beszél, viszont nagyon jól hallgat, így lehetőséget teremt másoknak arra, hogy elmeséljék 56-tal kapcsolatos emlékeiket. Rácz Éva úgy fogalmazott: mostanában sokat beszélünk a forradalom körülményeiről, de nem csupán azért, mert a média folyamatosan foglalkozik a témával, hanem mert a történelem ma körülöttünk zajlik, mi pedig nem tudunk eleget róla.
„Azon túl, hogy szeretném megismertetni mindenkivel az akkori eseményeket, mindenekelőtt köszönöm a példát” – fordult a túlélőkhöz zárszavával Benkő Levente.
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)