Székely Géza Mentor-díjas
Évente tíz kiváló oktatót díjaz a Mol Románia és a Közösségért Alapítvány, olyan pedagógusokat, akik túllépik a hagyományos oktatói-nevelői szerepkört, és idejüket, tudásukat teljes odaadással, minden anyagi érdek nélkül arra fordítják, hogy a gyermekek életében maradandó értékeket teremtsenek. Az április 15-én tartott idei díjkiosztó díszvendége Ivan Patzaichin többszörös olimpiai kenubajnok volt, a tíz díjazott között jegyzik az alsócsernátoni, jelenleg Kolozsváron élő Székely Géza tanárt, képzőművészt is. A Mentor-díjat ötödik alkalommal adták át, a kitüntetetteket a Közösségért Alapítvány kuratóriuma választotta ki 414 jelölt közül.   
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az én Hóstátom
– Vas Géza fotótárlata az Apáczai Galériában
A Cifra Kalotaszeg és a Széki hagyományos öltözködés című fotótárlatok után, immár harmadik ízben mutatkozik be Vas Géza az Apáczai Galéria közönségének. Bevallása szerint a fotózás nem mestersége, hanem szenvedélye. Bármit szívesen lefotóz, de leginkább a népviseletek megörökítését tekinti hivatásának. Ebből fakad ars poeticája is, amely szerint nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem viseletében is. A mostani, mintegy félszáz alkotás is ezen hitvallásból eredő elkötelezettségét tükrözi: mindannyiunk feladata a múlt értékeinek felkarolása és a mai életbe való, alkotó módon történő átültetése. Meglátása szerint ugyanis egy adott etnikumnak, népcsoportnak csak így van esélye a túlélésre, csak így lehetséges folytonosságának megőrzése.
Ilyen értelemben önmagukért beszélnek a múlt héten megnyílt kiállításon szereplő felvételek, amelyek egy olyan közösség világába nyújtanak bepillantást, amely csodával határos módon ma is tovább élteti több évszázados életformáját és szellemi-kulturális értékrendjét. A hóstátiak életerejét és önazonosság-tudatának példaszerűségét igazolja többek között az is, hogy képesnek bizonyultak újból talpra állni, jóllehet emberfeletti megpróbáltatásokban volt részük különösen az 1970-es és ’80-as évek rombolási őrületében – amikor telkeik helyén tömbháznegyedek épültek, ekképpen pedig a kertészkedő, állattartó életmód fenntarthatatlanná vált, és a közösség léte is veszélybe sodródott.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

Szellemkincsek tárlata a kolozsvári Téli fesztiválon
Szellemkincseink címmel nyílt tárlat kedden a kincses városban a Téli fesztivál keretében az Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium képzőművészeti tagozatos diákjainak ex libris munkáiból.
Az ex libris vagy könyvjel – amint a sokszorosító-grafikai műfaj elnevezése is mutatja, az igényes könyvkultúra elválaszthatatlan tartozéka, amely több évszázados múltra tekint vissza.
Az Apáczai diákjai linóleummetszet eljárással készítettek könyvjegyeket, amelyek elsősorban a magyar népi kultúra és hagyomány különböző tájegységeinek világából (Kalotaszeg, Mezőség, Székelyföld, Csángóföld) ihletődtek.
„Tettük ezt azzal a szándékkal, hogy ily módon felkeltsük az olvasóközönség érdeklődését a könyvművészet ezen ágazata iránt" – vallotta Székely Géza, az iskola képzőművész tanára, a diákok szakirányítója. A diákmunkákból nyílt kiállítás január 15-ig tekinthető meg a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében.
Krónika (Kolozsvár)

Pezseg a kulturális élet Csíkszeredában
Több mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben.
Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt.
Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton.
24 ezer látogató a múzeumban
A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt.
Rendezvények a főkonzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be.
Több területen volt jelen a kulturális központ
A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek.
Előadássorozat a városházán
Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte.
Kiállítások galériákban
A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de  a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható.
A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést.
Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút.
Közel 140 színházi előadás
138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták.  A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy,  „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság,  A nők iskolája,  Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be.
Komolyzenei koncertek
A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni.  A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak.
A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során.
A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

Nincs szükség magyar nyelvű művészeti képzésre Kolozsváron?
Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.”
Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.”
„Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni”
Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is.
„Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.”
Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren.
 A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével.
„Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza.
Járható út lehet az aláírásgyűjtés
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében:
„Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megőszült harmaton – pusztinai útiképek az Apáczai Galériában
Tavaly ősszel kerekedett fel a Homoród Fotóklub egy csoportja (Andorkó Attila, Bálint Zsigmond, dr. Dáné Hedvig, Forrai Tibor, Hátszegi Csaba, dr. Sata Attila és Tóth András), hogy bejárva Pusztinát és környékét, elénk tárja a moldvai magyarság ezen életterének őszbe fordult, általuk fontosnak vélt, arculatbeli vonását. Az így született fotókból az Apáczai Galériában nyílt kiállítás, amely megtekinthető március 22-ig, munkanapokon 14–20, szombaton 9–20 óra között.
Vörös Alpár igazgató a továbbiakban méltatta a tárlat létrejöttének fontosságát kiemelve, hogy a Testvéreink, a csángómagyarok című, egész tanévre szóló témakörbe illeszkedő jelen esemény is hozzájárul az Apáczai-líceum diáksága és mindannyiunk önazonosság-tudatának továbbépítéséhez.
A megnyitóra a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumból érkezett diákokat és tanáraikat, valamint az őket vendégül látó apáczaisokat, illetve a jelen lévő érdeklődő közönséget Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa részéről Skelet György konzul köszöntötte.
Székely Géza képzőművész-tanár. Szabadság (Kolozsvár)

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

A pillanat metamorfózisa
Vas Géza: Torockói képeslapok fotótárlatának margójára
Cifra Kalotaszeg, Széki hagyományos viselet, Az én Hóstátom után, Vas Géza ez alkalommal Torockóra kalauzol bennünket az Apáczai Galériában megnyílt fotótárlatával.
A kiállításra került hatvan felvétel ékesen bizonyítja készítőjének szenvedélyes elkötelezettségét, amit a hajdan bányászvárosként ismertté vált, manapság pedig elsősorban a faluturizmusból prosperáló település iránt tanúsít.
Akárcsak a fent említett tárlatok esetében, a mostani kiállítás is elsősorban a tárlat témájául szolgáló település lakóinak hagyományos öltözködése bemutatására fekteti a hangsúlyt. Ilyenformán a Különböző viseletek nevet viselő ciklus képein szembesülhetünk az ünnepi ruhába öltözött, különböző korosztályú nők és férfiak méltóságteljes, az adott ünnephez „hangolódott” magatartásával, éthoszával. A felvételek meggyőzően érzékeltetik, miként válik a ruha és annak viselője valamely szakrális esemény szerves részévé. Pontosabban, hogyan képes felnőni valamely közösség egy-egy ünnepi alkalomhoz, amely alkalom résztvevőitől lelki-szellemi-testi ráhangolódást, egyszóval emberi tartást igényel. Tehát nem a kényelmes, a manapság annyira „trendi”, laza életfelfogás és minden áron való szórakozni vágyás nyilvánul meg, hanem a szó hagyományos értelemében vett, az „áldozathozatalra” felkészült közösségi szellem. Ebben a kultikus, ünnepi légkörben pedig minden személynek megvan a kijelölt-megjelölt szerepköre. Ezek az emberek tehát mindenekelőtt nem szórakozni, hanem – kilépve a törődéssel teljes hétköznapok sodrásából – átlényegülni, megtisztulni, újjászületni akarnak. Közösségük által önmagukat megőrizni szeretnék.
A szóban forgó fotósorozaton belül találunk olyan felvételeket, amelyek „ellesett pillanatokat” ragadnak meg. Ilyenformán elsősorban a maguk „természetes”, keresetlen mivoltukkal hatnak. „Beállítatlanságukkal” életszerűséget sugallnak. Hitelességük abban rejlik, hogy a szerző minden esetben „elkapja” azt a helyzetet, amelyet érdemesnek vélt kiragadni az ünnepi folyamatból. Emellett pedig, képes jól bemérni azt a szöget és fényviszonyt, amely a legsokatmondóbb, a „legárulkodóbb” az adott mozzanatban. Így válik a fényképezőgép által kimerevített pillanat művészileg hitelessé. Így értelmeződik át a fotóművész „meglátása” folytán a gazdag színharmóniájú ruhakölteményekben megnyilvánuló ünnepi eseménysor, és alakul át üzenethordozó, katartikus közeggé. És ez a megállapítás érvényes a szépia árnyalataiban megfogalmazódó felvételekre is, amelyek a maguk „egyszínűségében”csupán sejtetik a torockói viseletre jellemző színkavalkádot.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

Nyolcan az úttörők közül a BMC Galériában
A 11. évébe lépett galéria történetéből nyújt ízelítőt a Barabás Miklós Céh Farkas/ Kogălniceanu utca 27. szám alatti székházában augusztus 16-án, a Kolozsvári Magyar Napok keretében megnyílt, Kosztolányi-mottóval – „Mostan színes tintákról álmodom” – fémjelzett festészeti, grafikai kiállítás. Az úttörők, a legrégebbi kiállítók – Andrásy Zoltán, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Kolozsi Simona, Sipos László, Soó Zöld Margit és Székely Géza – alkotásaiból rendezett tárlat közönségét Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész, a BMC elnöke köszöntötte, majd Németh Júlia műkritikus elevenítette föl az alakulás éveit, emlékezett meg a négy évvel ezelőtt elhunyt Jakobovits Miklós festőművészről, a Céh egykori elnökéről, aki idén augusztusban lett volna nyolcvanéves, és méltatta a tárlatot.
Szabadság (Kolozsvár)

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emberi és szakmai hitelességünk útvesztői, avagy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának kálváriája
Oktatásunk vesszőparipája a gyermekközpontú, kreativitásra való nevelés. Ennek jegyében sikerült szülői kezdeményezéssel valamint az RMDSZ szakmai támogatásával, továbbá az RMDSZ közbenjárásával tizenhat évvel ezelőtt létrehoznunk az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban a képzőművészeti tagozatot.
A tanügyminisztérium által is szentesített képzőművészeti tagozat létrehozásának indítékait  a Szabadságban annak idején  megjelent (2001. április 11.) írásában találó módon, Németh Júlia művészeti író  így foglalta össze: „A dicséretes kezdeményezéssel megoldódni látszik azon szülők dilemmája, akik művészhajlamú gyermekeiket kénytelenek voltak román iskolába beíratni. A képzőművészeti líceumban ugyanis nincs magyar nyelvű oktatás. A szeptemberben beinduló ötödik osztály ilyenformán ugyancsak hiánypótló. Annál is inkább, hogy sajnos, közismert a hazai művészeti oktatás távolról sem rózsás helyzete.”
A küzdelmes és megvalósításokban gazdag évek során azonban, nemhogy elnyertük volna a tanügyi hivatalosságok bátorító támogatását, hanem ellenkezőleg: a jelenlegi megszüntetési próbálkozást megelőzően már két alkalommal (2007-ben és 2010-ben) igyekeztek ellehetetleníteni a tagozat létezését. Mindkét alkalommal azonban (aláírásokkal is támogatott) közösségi összefogással sikerült talpon maradnunk. A 2010. február 1-én közreadott tiltakozó felhívásban – máig érvényesen – többek között  ez áll: „Habár a képzőművészeti oktatás országos szinten (még a román tannyelvű iskolákban is) létszámgondokkal küzd, sikerült mindeddig szórvány helyzetben is fennmaradni.  Ezen tagozat színvonalát nyomatékosítja, hogy az évek során sikerült szülői támogatással, pályázati és szponzori támogatás révén a képzőművészeti oktatás speciális elvárásainak megfelelő infrastruktúra létrehozása. A képzőművészeti tagozaton az oktatást olyan szakemberek biztosítják, akik nemcsak szakmai tapasztalattal rendelkeznek, de elismert művészek is.
Székely Géza, képzőművész-tanár, a képzőművészeti tagozat szakirányítója Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár, Shakespeare és Kandinszkij az EMME-tárlat fókuszában
Telt házas, érdeklődő közönség jelenlétében nyitották meg múlt héten az Apáczai Galéria által rendezett Áthatások – in memoriam Kolozsvár 700, William Shakespeare, Vaszilij Kandinszkij című kiállítást.
Vörös Alpár, az Apáczai-líceum igazgatója köszöntőjében elégedetten nyugtázta, hogy az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének (EMME) tárlatait esetről esetre nagyszámú, a Kárpát-medence különböző térségeiben tevékenykedő képzőművész támogatja alkotásaival. Ugyanakkor megköszönte Németh Júlia műkritikus fáradhatatlan szellemi-erkölcsi hozzájárulását, amely nélkül immár elképzelhetetlen lenne az Apáczai Galéria működése, illetve az, hogy évente két alkalommal szervezhessenek EMME-tárlatot.
SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár)

Az adott szó hitele, és ami mögötte meghúzódik
Nem lehet felháborodás nélkül viszonyulni ahhoz, ahogyan a Kolozs megyei tanfelügyelőség minden emberi jóérzést mellőzve eljárt: több mint kilenc hónapi huzavona után végül arra kényszerítette az Apáczai Csere János Elméleti Líceum vezetőségét és munkaközösségét, hogy szélnek eressze a képzőművészeti 5. osztályt. Kérdezhetjük: mit vétettek azok a szülői beleegyezést is maguk mögött tudó gyermekek, akik senkitől sem kényszerítve elhatározták, hogy Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozatán folytatják tanulmányaikat?
Az ügy háttérindítékaira jól rávilágít a főtanfelügyelő azon cinikus, az ügyben közbenjáró megyei RMDSZ-elnöknek tett ajánlata, hogy az Apáczai-líceumból kényszerű kitoloncolásra kárhoztatott képzőművészeti 5. osztály diákja, ha rajzolni akarnak, menjenek a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumba. Arról nyilván nem beszélt a főtanfelügyelő, hogy ebben a tanintézményben (sajnos) csak román nyelvű oktatás folyik. (A véletlenek különös összjátéka: amikor a kilencvenes évek legelején Kolozsvárra felkerültem – én naiv lélek! –, személyesen fordultam a Ladea-líceum akkori igazgatójához azzal, hogy indítsunk magyar tagozatot, ő azonban erről hallani sem akart).
Miről beszélünk tehát? Egy olyan oktatási rendszerről, amely a jelek szerint leginkább csak szólamokban hirdeti a kreatív gondolkodásra való nevelés követelményét. Egy olyan tanfelügyelőségről, amely az elmúlt tizenhat évben nem talált alkalmat arra, hogy tiszteletét tegye azon tárlatnyitók egyikén sem, amelyre az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának rendezésében sor került többek között a hajdani Gy. Szabó Béla Galériában, a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében, a konzulátuson, az Apáczai Galériában, a Kolozsvár Társaságnál vagy a Bástya Galériában? A megszámlálhatatlan kiállítás és Aranyecset-rajzverseny, alkotótáborozás, tanulmányi kirándulás, ismeretterjesztő konferencia vagy a tagozat tevékenységét illusztráló albumbemutató alkalmainak sorát tovább folytathatnánk, de mind hiába. A magát gyermekközpontúnak kürtölő oktatásunk képviselete, a megyei tanfelügyelőség nem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével bátorítsa, felkarolja az eredményekben gazdag tevékenységet felmutató tagozatot. Vagy lehet, hogy éppen ez, a gyermekek és tanáraik irányából megmutatkozó ügyszeretet aggasztotta az illetékeseket, mivel kisebbségellenes elveikkel nem volt összeegyeztethető ez az alulról jövő, közösségi oktatásunkat árnyaló, tehetségpallérozó kezdeményezés. Merthogy „kuss, mi majd megmondjuk, mi a hasznos és üdvözítő számotokra!” – sokan már a kommunizmus idején is megszenvedtük az ilyenfajta diktatórikus, elnemzetietleníteni akaró, félelemgerjesztő szólam jegyében történő oktatáspolitikát. (Vagy igazán csak ezután?)
A szülők és önzetlen támogatóink, a pályázati lehetőségek biztosította anyagi források hathatós segítsége mellett, az Apáczai-líceum, valamint a közvélemény erkölcsi támogatására támaszkodva folytattuk tehát sziszifuszi küzdelmünket megmaradásunkért olyan körülmények közepette, amelyeket az is súlyosbított, hogy a mostani alkalom immár a harmadik eset, amikor a tanfelügyelőség a biztató segítségnyújtás helyett inkább a tagozatnak oktatásunk amúgy is szegényes színezetű palettájáról való letörlését választotta.
Tette mindezt úgy, hogy áthárította a szóban forgó képzőművészeti 5. osztály megszüntetésének ódiumát az Apáczai-líceumra. Nem kellett tehát részese lennie azon kínkeserves procedúrának, amely során ezen ragyogó tekintetű, tudásra szomjas, tehetségüket pallérozni szándékozó gyermekek arca elkomorul, szája sírásra görbül a szinte hihetetlennek tűnő hír hallatán, miszerint megszűnik a már életterüknek érzett osztályközösségük.
Minduntalan előtolakszik a feleletre váró kérdés: a tanügyminisztérium, illetve a magyar nyelvű oktatásért felelős Király András államtitkár elvi támogatása ellenére miért maradt el, hol akadt el a képzőművészeti 5. osztály indítását szóban megígérő, annak viszont hivatalos, írásos alátámasztását elmulasztó tanfelügyelőségi jóváhagyás? Az a jóváhagyás, amely visszaigazolta volna a főtanfelügyelő-helyettes, Török Zoltán nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogyha legalább tizenkét gyermek jelentkezik és felvételt nyer, az osztály indulását legkésőbb tanévkezdéskor a tanfelügyelőség engedélyezi.
És nem utolsósorban miért nem állt ki és áll ki (ismét) nyilvánosan a főtanfelügyelő-helyettes a Kolozs megyei RMDSZ februári MKT-küldöttgyűlésén elhangzott, számunkra biztatást jelentő ígérete mellett, amely azt a látszatot keltette: van még esély! Ezen ígéretre alapozva jelentkezett ugyanis a tehetségfelmérő vizsgára az adott szó erejében bízó azon tizenhat gyermek, akiknek most mégis távoznia kellett!
Egyszóval az illetékes tanügyi szerveknek nem lett volna szabad visszaélnie gyermekeink megelőlegezett bizalmával a számok mögé bújva. Semmi sem igazolja ugyanis azt a képtelen eljárást, amely két hónappal az iskolakezdés után felszámolásra ítélte azt az osztályt, ahova tehetségük folytán felvételt nyertek ezek a mindenféle pedagógiai elvnek ellentmondó procedúrában játékszerként használt gyermekek, akikben ez az eljárás komoly lelki törést okozott. Szinte hihetetlen, hogy mindez mégis megtörténhetett!
Milyen célt szolgált ezen színjáték? Kiknek állt érdekében, hogy ennyi energiát beleölve és beleöletve végigjátszassák velünk, elszenvedőkkel ezt a gyermek- és kisebbségbarátnak semmiképpen sem nevezhető kutyakomédiát? Egy bizonyos: nekünk ez semmiképpen sem szolgálta és szolgálja az érdekeinket!
De ki tudja? Isten nevében, mégis reménykedjünk!
SZÉKELY GÉZA
A szerző képzőművész-tanár, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

„Nem szabad félnünk” – Székely Géza Mátyásnál
Nem szabad félnünk – nyilatkozta Székely Géza művészpedagógus, aki ma már negyedik napja aggatja magára hol a román, hol a magyar nyelvű tiltakozó feliratot, hogy felhívja a figyelmet arra az elfogadhatatlan eljárásra, amellyel felszámolták a kolozsvári Apáczai-líceum Közép-Erdélyben egyetlennek számító képzőművészeti V. osztályát.
A tanár nem tud, nem akar belenyugodni abba, hogy miután február óta szóban többször ígéretet kaptak a tanügyminisztériumból, a tanfelügyelőségről arra nézve, hogy megmaradhat a képzőművészeti osztály az ötödikben, írásban soha nem küldték el a megígért jóváhagyást. Úgy érzi, a képzőművészeti szak létrejöttét és felvirágoztatását szolgáló 16 év komoly és elkötelezett munkáját veszi semmibe ez az intézkedés.
Egyszemélyes tiltakozását Székely Géza hétfőn a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség előtt kezdte el, ahol egy beadványt is iktatott ezzel kapcsolatosan. A hivatalos munkaszüneti napokon sztrájkőrségét a Főtérre, a Mátyás szobor elé költöztette. Szerdán már többen, románok és magyarok is érdeklődtek ügye iránt, így a tervezetthez képest egy órával hosszasabban tartózkodott a Főtéren a művészpedagógus. Egy időre felkötötte a fehér karszalagot és nyakába aggatta a tiltakozó feliratot Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat egykori főszerkesztője is. Az ügyben többször megszólaló és eljáró Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke telefonon biztosította támogatásáról a tiltakozó tanárt.
Ma 12–14 óra között Székely Géza ismét a Főtéren lesz, hasonlóképpen pénteken és szombaton is. Vasárnap 11 órától a Farkas utcai református templom előtt folytatja tiltakozását, hogy az istentiszteletről távozó hívek is szembesüljenek a helyzettel, majd átmegy a főtéri Szent Mihály templom bejáratához. Jövő héten a tanfelügyelőség előtt tartózkodik majd, hétfőn 11.30–12.30, kedden pedig 12.30–14 óra között.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Apáczai-ügy, 10. nap: mit lehet még tenni?
A zene és képzőművészet nyelve egységes, mégis kultúránként sajátos motívumokkal és hagyományokkal rendelkezik, ezért van szükség a magyar nyelvű képzőművészeti oktatásra – fogalmazták meg a harmadéves tanító- és óvóképző főiskolás diákok, akik tegnap csatlakoztak Székely Géza tizedik napi sztrájkőrségéhez a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség előtt. Hogy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatos 5. osztályának megszüntetése elleni tiltakozás csak negyedórásra sikerült, ahhoz az egyébként nagy jóindulattal érdeklődő rendőrtiszt is hozzájárult. A tanfelügyelőség előtt támogató szándékkal megjelent Csoma Botond képviselőjelölt, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke is, aki úgy gondolja, amit az ügy érdekében még tenni lehet, az megbizonyosodni arról, hogy a februári beiskolázási tervekben szerepel a képzőművészeti ötödik.
A leendő tanítók jogtalannak érzik az Apáczai osztályának megszüntetését. Egymást kiegészítve sorolják, miért fontos megőrizni ezt a képzést, és miért vállaltak tanárukkal együtt ők is sztrájkőrséget.
„A képzőművészet és a zene nyelve egy, angolokkal, németekkel megértjük egymást. Az anyanyelv mégis meghatározó az ilyen jellegű képzés terén, vannak sajátos motívumok, hagyományok, amelyeket meg kell élni és meg kell őrizni. Azért jöttem tiltakozni, hogy alátámasszam: az elsőre haszontalannak tűnő dolgok nagyon hasznosak.”
„A gyermekeknél nem csak az számít, ki tud jobban olvasni, számolni, az is fontos, hogy értsen valamihez, hogy tudja kifejezni magát akár a képzőművészet eszközeivel. Rejtett terápia is lehet akár a képzőművészet.”
„Diszkriminációnak érzem, mert tudok olyan esetről, ahol két tanulóval (akik egyébként magyarok) működik román osztály, és 16 személynek nem engednek meg egy osztályt?!”
„Zeneiskolába jártam 9–12. osztályban, ott nyílt ki igazán a személyiségem, ott tudtam megismerni és megmutatni magam. Az önismeretnek, önkifejezésnek nagyon jó eszköze a művészet.”
Csoma Botondtól azt kérdeztük, mit lehet még tenni most az ügy érdekében.
– A minisztérium a mai napig nem válaszolt írásban sem a szeptember 16-ai beadványunkra, sem a 3 héttel később általam egyenesen a miniszternek küldött átiratra, pedig törvényes kötelessége lenne 30 napon belül válaszolni egy beadványra, én nem is értem. Úgy tudom, hogy a Ladeában (a kolozsvári román képzőművészeti iskola) 16-17 gyermekkel hagytak jóvá ötödik osztályt, bár a hónapokig tartó tárgyalásaink során a főtanfelügyelő folyton azt hajtogatta, hogy a megyeszékhelyen nem tud 16 gyermekkel osztályt jóváhagyni, mert a módszertan 30 körüli létszámot ír elő. Ha ezt román iskolában lehet, akkor diszkriminatívnak tartjuk, hogy magyar gyermekek esetében nem, bár a szakra nincs magyar nyelven alternatíva – fejtette ki Csoma Botond, aki maga is összefüggést lát a marosvásárhelyi történésekkel. A minisztérium szóbeli jóváhagyása után Cuibus főtanfelügyelő kénytelen-kelletlen rábólintott az osztály beindítására, ami meg is történt. – Ott tanultak a gyerekek másfél hónapig! – mondja. Az ügy tanfelügyelőségi vezetőtanácsi beterjesztésére a minisztérium írásbeli rendelkezése hiányában már nem kerül sor, és közben megtörtént Marosvásárhely, hát a főtanfelügyelő visszakozott.
– Arra kell törekednünk, hogy februárban, amikor a beiskolázási számokról beszélünk ismét, akkor ez az ötödik osztály már az első tervezetben legyen benne. Az idén nem volt benne, de azt mondták, hogy amennyiben augusztus–szeptemberben összegyűl a szükséges diáklétszám, akkor engedélyezik, ahogyan azt több más Kolozs megyei osztály esetében meg is tették – mondta Csoma Botond.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

Ma a Mátyás-ház előtt tiltakozott Székely Géza
Ezekben a percekben hagyja el a Mátyás király szülőháza előtti teret Székely Géza művész-tanár, aki a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatos ötödik osztályának megszüntetése ellen tiltakozik.
Az oktató ma 11-12.20 óra között tartózkodott az épület előtt. Holnap, kedden, december 13-án 12:45-14 óra között ugyanott fejezi ki nemtetszését az intézkedés ellen. szabadsag.ro

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai
Több mint két hete áll sztrájkőrséget Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának felszámolása miatt. Tiltakozásával a belváros különféle pontjait érintette, és ez különleges találkozásokra adott alkalmat arra járó kolozsváriakkal, magyarokkal és románokkal, műszaki és művészeti érdeklődésű-foglalkozású emberekkel, akik ideig-óráig társultak hozzá, megosztották egymással történeteiket, gondolataikat. Együttérzés és indulatok születnek, mozaikképekben kirajzolódnak a fagypont alatti Kolozsvár hétköznapjai, életkockák, amikor egy már-már elviselhetetlenül zsúfolt, folyton nyüzsgő városban az emberek megállnak néhány percre. Sztrájkőrségéről a tanár naplőszerű feljegyzéseket készít, ezeket mostantól naponta olvashatják honlapunkon.
December 12., hétfő. Két hete „tartom a frontot” tiltakozva az V. B képzőművészeti osztály embertelen és pedagógia-ellenes felszámolása ellen. Ezúttal a Mátyás király és Bocskay István fejedelem szülőháza előtti térség a fehér karszalagos protestálásom színhelye. Délelőtt tizenegytől fél egyig igyekszem felhívni a járókelők figyelmét, hogy valami hihetetlenül rendellenes történt, amikor is a tanügy mai képviselői arra vetemedtek, hogy megszüntessék két hónappal iskolakezdés után a szóban forgó osztályt, azzal az alantas szándékkal, hogy egyúttal ellehetetlenítsék az Apáczai-líceum azon képzőművészeti tagozatának helyzetét, amely immár tizenhat éves hagyományra tekint vissza. Persze, arra nem számítottak, hogy mégis lesz valaki, aki nem hagyja annyiban az ügyet, és minden tőle telhetőt el fog követni, hogy rossz szándékú tervük ne sikerüljön. Vagyis
kerül egy olyan „őrült”, aki nem fog önként lemondani az elmúlt tizenhat év megvalósításairól,
amelyek bárhogyan is nézzük, az ő személye által „kontűröződve” nyertek formát. Vagyis beleévültek élete legutóbbi, több mint másfél évtizedébe.
Sietős járókelők sokasága, akik közül elég gyakran felém tekintgetnek. Szokatlan látvány ugyanis egy, transzparenssel a nyakában álldogáló őszes hajú férfi, aki talán tanár, legalábbis a transzparens szövege alapján erre lehet következtetni.
Ilyen, kissé borongós, esni készülődő, meglehetősen hűvös időjárási viszonyok közepette tart felém Ferencz Rózsa nyugdíjas technikus, aki hallott már az esetről. Érződik a hangvételén, hogy érzékeny, a társadalmi problémákra fogékony személy. Kivehető rajta, hogy szinte jólesik együtt érzését nyíltan elmondhatni, megoszthatni.
A művészember méltatlankodása jut érvényre Pártay Lilla budapesti textilművész véleményében, aki megrökönyödve értesült arról, hogy a romániai tanügy mai korifeusai ahelyett, hogy védelmeznék az adott tagozat létét, mindent megtesznek annak felszámolása érdekében. Ilyen értelemben fogalmaz a később érkező Damján Ádám, a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakos diákja is, aki nagybányaiként megtapasztalhatta a szórvány magyar léthelyzet emberpróbáló hátrányait.
Tiltakozásának adott hangot Weisz Attila művészettörténész is, aki Kézdivásárhelyről származva földijeként köszöntött. A világ legtermészetesebb módján biztosított egyetértéséről, akár úgy is, mint a Képzőművészeti Egyetem lektora, aki mindig is szívén hordta és hordja a művészeti nevelés fontosságát.
Örömteli meglepetésként hat, hogy érdeklődésével kitüntet dr. Vlad Liviu orvos professzor, aki kiváló magyarsággal ecseteli, hogy a kezdetektől fogva követi a képzőművészeti tagozattal kapcsolatos fejleményeket. Ugyanakkor közli azon meglátását is, hogy a tanügyi hivatalosságok rosszindulata bizonyos mértékig éppen a magyar közösség irányából jövő „jelentgetésekre” hivatkozva is épülhet. És valóban, nem kizárt, hogy egyesek (irigységből pl.), akár a mi köreinkből is ügyködhetnek, hogy rossz fényt vessenek a képzőművészeti tagozat eredményekben gazdag tevékenységére. Szomorú feltételezés, de bizonyos jeleit magam is érzékeltem, érzékelem mindennek... Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (II.)
Több mint két hete áll sztrájkőrséget Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának felszámolása miatt. Tiltakozásával a belváros különféle pontjait érintette, és ez különleges találkozásokra adott alkalmat arra járó kolozsváriakkal, magyarokkal és románokkal, műszaki és művészeti érdeklődésű-foglalkozású emberekkel, akik ideig-óráig társultak hozzá, megosztották egymással történeteiket, gondolataikat. Együttérzés és indulatok születnek, mozaikképekben kirajzolódnak a fagypont alatti Kolozsvár hétköznapjai, életkockák, amikor egy már-már elviselhetetlenül zsúfolt, folyton nyüzsgő városban az emberek megállnak néhány percre. Sztrájkőrségéről a tanár naplőszerű feljegyzéseket készít, ezeket naponta olvashatják honlapunkon. Fehér karszalagos, kétnyelvű feliratos tiltakozásának helyszíne csütörtökön 10:20–11:20 óra és pénteken 15–16 óra között a régi városháza főtéri épülete. (A korábbi beszámolókat a cikk alatt találják.)
December 13., kedd. Órák után rohanás a Matyi-házhoz, hogy odaérjek háromnegyed egyre, a sajtóban közölt időre. Meglehetősen hideg az idő (mínusz 6-7 fok), amit még fokoz a szél.
Már kezdetben egymásután két ellenséges bekiabálás. Az egyik szerint inkább csinálnánk több gyermeket, mi „minoritások”! Durva, sőt sovén hangvétel, de van benne valami (nagyon fájó!) mélyről fakadóan ránk, (erdélyi és nemcsak) magyarokra vonatkozó igazságtartalma.
Percekig ezen tűnődöm, amikor rosszirányú gondolataimból felriaszt Krausz Papp Tibor Hansz, jócskán megőszült úriember (később kiderül, hogy nyugdíjas egyetemi tanár), aki fokozatos térvesztésünk miatti fájdalmának ad hangot. Ugyanakkor biztat, hogy ne adjam fel az általam képviselt utat, mert soha nem lehet tudni, miképpen alakulnak a dolgok.
Nemsokára közeledik felém Péntek János professzor úr feleségével, Tamás Évával. Könnyen szót értünk a fennforgó ügyben, hiszen mindenről tudnak. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben volt alkalmunk végigbeszélni az erdélyi magyarság és a moldvai csángómagyarok reménytelennek tűnő, és mégis a megmaradás esélyeit is magában rejtő, hordozó helyzetét. Kifejtik, hogy különösen szorítanak a képzőművészeti tagozat sorsáért.
Ugyanezen gondolat mentén fogalmaz Korsós Tamás konzul és felesége is, akik biztosítanak, hogy egyetértenek az általam képviselt üggyel. Persze az ilyen és ehhez hasonló megerősítések mintegy letéteményesei mindannak, hogy érdemes tovább folytatnom ezt az amúgy első látszatra kilátástalannak tűnő küzdelmet. Egy olyan küzdelmet, amelyet a főkonzul, Mile Lajos vagy Albertné Simon Edina konzulasszony is méltónak talált arra, hogy kitüntesse bátorító egyetértésével hétfő délután (december 12.), az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett gyermekrajzverseny tárlatának megnyitója alkalmával.
Csak úgy röpködnek a helyzettel kapcsolatos ilyen-olyan gondolatok a fejemben, amikor megáll előttem Mihnea Ghiniță-Blidariu nevezetű zenész fiatalember, aki hihetetlen empátiával bátorít, miközben felvázolja, hogy igenis a román alkotmány és törvények értelmében jogom van akár engedély nélkül is tiltakozni. Amint közli, ő a gyakorlatban is megismerte a tiltakozás ilyen formáját a verespataki üggyel kapcsolatosan. Tehát mindezzel legyek tisztában, ha a rendőrség kérdőre vonna...!
Azán feltűnik Kancsura István festőművész alakja az egyre forgalmasabbá váló Corvin utcában, aki Kőrösi Csoma Sándor szellemiségére hivatkozva fejti ki, hogy mennyire fontos az elszánt kitartás. Ezen beszélgetésbe kapcsolódik be Pethő Ágnes filmtörténész, egyetemi tanár, ugyancsak régi, kedves ismerős. Mindent tud, érti a helyzetet. Nem talál – amint mondja – a helyzetre vonatkozóan szavakat.
A fontos az, hogy önként ne mondjunk le semmiről, még akkor se, ha adott esetben a hatalom erejénél fogva meg is kísérelik elvenni tőlünk.
Időközben megérkezik a Kolozsvári TV magyar adásának a stábja, hogy különböző szögből felvételeket készítsenek rólam. Csütörtök délután ugyanis a stúdióban szeretnének beszélgetni velem az Apáczai-líceumban előállt áldatlan helyzetről. Hátha ilyen és ehhez hasonló alkalmak révén érzékenyíteni lehetne a civiltársadalmat és szervezeteit, hogy a képzőművészeti tagozat sorsa tulajdonképpen közösségi ügy is! Gyakran éppen ezen, első látszatra jelentéktelennek tűnő problémák önmagukon túlmutatva képesek rávilágítani ugyanis egy adott közösség „rövidzárlatos” léthelyzetére!
Már-már didergek, amikor egyik tanítóképzős, volt diákom, Illyés Réka köszön rám mosolyogva. (Bizony jólfog ezen fiatal hölgy szőkén rámragyogó, biztató mosolya!)
És a vége felé, úgy negyed háromkor, egy fiatalember készít rólam fényképet. Kiderül, a Buna ziua, Cluj! szerkesztőségétől érkezett. Érdeklődésére reagálva átnyújtom a tanfelügyelőségre eljuttatott román nyelvű beadványt. Jó jel, gondolom, hogy hellyel-közzel a román média is kezd felfigyelni az „esetre”. Jó napot, Kolozsvár! – motyogom magamban dideregve, miközben hazafelé indulok... Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (III.)
December 14., szerda. Mivel késő délutánig tanítok, ezért a délelőtti órákban, 10:20-tól folytatom a mínusz 10 fokos hideg ellenére is a tiltakozásomat. Ez alkalommal a polgármesteri hivatal Külső Monostor/Mócok utcai épülete előtt „verek sátrat”.
Nem tudok sehogyan sem szabadulni azon gondolattól, hogy Horváth Anna RMDSZ-es alpolgármestert immár több mint két hónapja meglehetősen sanda okokra hivatkozva felfüggesztették hivatalából, és néhány nappal ezelőtt ismét meghosszabbították az intézkedést különösebb indok nélkül. Mintha valakiknek az lenne a céljuk, hogy mindenképpen lemondásra kényszerítsék ezen felkészült és a kolozsváriak érdekeit odaadóan képviselő asszonyt, aki sokirányú elfoglaltsága ellenére is talált időt, hogy a szóban forgó képzőművészeti V.B osztály ügyében többször is közbejárjon a tanfelügyelőségen. Többek között éppen az ő jelenlétében hangzott el az ősz elején a főtanfelügyelőtől azon ígéret is, hogy meg fog érkezni az osztály hivatalos jóváhagyása (azóta is várjuk!).
A szörnyű hidegben kiáltani szeretnék torokszakadva, hogy semmilyen hatalmi nyomásnak, illetve jó vagy rossz szándékú tanácsnak ne engedjen, és ne mondjon le!
Mondom ezt azért, mert ezen tisztséget rátermettségével és ügyszeretetével kiérdemelte közösségünk részéről! Tehát ily módon megfosztanának bennünket, kolozsváriakat, a bizalmunkat élvező elöljárónktól...
Akár egy gondolatolvasó, lényegében ugyanezt ismétli el Tóth Piroska nyugdíjas, aki kiváló politikai érzékkel fejti ki, hogy tulajdonképpen az erdélyi magyarság vezetőinek megfélemlítése zajlik mostanában. Úgymond az utca embereként, olyan tömör pontossággal érvvel, hogy bármelyik politikusunk megirigyelhetné. Mellbevágó az is, amikor közli velem, értesülése van arról, hogy a rajztagozatot többek között az egyik testvérintézményünkből is „fúrta” valaki. Ellenkezésemre, hogy ez számomra szinte hihetetlen, megnyugtat: pontos forrásból értesült minderről. Mit lehet ehhez hozzáfűzni...?
Nemsokára szolidarizáló társam is akad Biró Rozália személyében, aki tanítóképzőt végzett, egyik kedves tanítványom. Vállalkozásuk van, amelyet a férjével, Farkassal együtt működtetnek. Amúgy mindketten az egyik jónevű néptáncegyüttes aktív tagjai. Elmondása szerint ők is tapasztalják, hogy bizonyos körök számára finoman szólva gyanút keltő a tevékenységük...!
Ilyen összefüggésben jut eszembe, hogy jómagam is kiválthattam a tanügyi feletteseim rosszallását többek között azzal, hogy évek óta honismereti témakörök mentén igyekszem tanítványaimba oltani a szülőföld szeretetét.
Meggyőződésem ugyanis, hogy aki megismeri a gyökereit, az kevésbé hajlamos arra, hogy odébbálljon, idegen földön keressen hazát (Idegen földre ne siess, amíg hazádban megélhetsz! Idegennek, jövevénynek, nincsen becsűje szegénynek! – ahogy ez a meghatóan szép csángómagyar bujdosóének is üzeni).
Persze, egyeseknek nem fáj, hogy annyian elvándorolnak szülőföldjükről, és nem csak magyarok, de románok is milliószám!
Különös gondolatfelvetéssel közeledik hozzám egy kedves arcú, negyvenes román asszony, aki nyíltan rámkérdez: tényleg úgy gondolom, hogy ebben az országban ilyenszerű transzparens-feliratokkal tiltakozva el lehet intézni bármit is? És mosolyogva faggat tovább: mi az, ami mégis erőt ad, hogy ebben a rettenetes hidegben képes vagyok egymagamban álldogálni? Válaszomat, mely szerint idealista vagyok, barátságos kézlegyintéssel intézi el, majd szinte futva magamra hagy. Meglepetésemből ocsúdva azon kapom magam, hogy elfelejtettem rákérdezni a nevére. Mentem volna utána, de már elindult, át a zebrán…
Aztán megáll előttem Rózsa Lucreția ötven körüli asszony, aki fontosnak véli, hogy mobiljával felvételt készítsen rólam. Látszik rajta, hogy dologhoz szokott nőszemély. Jóllehet kivehetően sietős az útja, mégis időt szakít rám, elkéri az email-címemet is, hogy átküldhesse majd nekem a rólam készített fotót. Jószerint nem is kérdez semmit tőlem: látja ugyanis a nyakamban logó feliraton (bűnhődésem, bűnhődésünk mementóján?!), hogy miről van szó. Megviselt, fáradt arcán kiül az irányomba érzett részvét. Szavak nélkül is megértjük egymást.
Persze, a kölcsönös megértés  már fogasabb kérdés az engem igazoltató két rendőr számára, akik első látásra azt hiszik, hogy a „primăriával” gyűlt meg a bajom. Aztán sikerül megmagyaráznom, hogy már több mint két hete tiltakozom a város különböző pontjain a tanfelügyelőség embertelen és pedagógia-ellenes intézkedése miatt. Kézzel-lábbal magyarázok, mutatom a feliratot is, hogy erről lenne szó. Elkérik persze, a személyimet is, felírják az adataimat és lefényképeznek. Aztán hogy még nyilvánvalóbb legyen számukra is a tiltakozásom oka, átnyújtom a román nyelvű beadványt, amelyre a tanfelügyelőség még mindig nem válaszolt – és tán nem is fog? Vagy esetleg egyszer majd, valamikor, amikor nem is számítok rá?! Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (IV.)
December 15., csütörtök. Megtörtént hát csütörtök délután a kolozsvári tévében azon mintegy negyedórás vita, melyen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes telefonon ugyan, de elfogadott beszélgetőtársának, több mint kilenc hónapos hallgatása után.
Azt is mondhatnám, hogy talán megtört a jég, és ha megkésve is, némi jelét nyújtotta, hogy főtanfelügyelő-helyettesként a magyar tannyelvű oktatás ügyét köteles elsősorban képviselnie. Mondom mindezt azért is, mert köztudottan nemzetiségi oktatásügyünk képviseletét máshonnan nem várhatjuk.
És engedtessék megkérdeznem: vajon nem személyesen Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek lett volna a feladata, hogy már idén januárban, mielőtt a tanfelügyelőség összeállította és véglegesítette a beiskolázási tervet, konzultáljon az Apáczai-líceum vezetőségével és akár velem, mint a képzőművészeti tagozat felelősével? A számokra hivatkozva, a hallgatásával miért szentesítette ezen tizenhat éves hagyománnyal bíró és kiváló eredményeket felmutató, hiánypótló tagozat felszámolását? Vagy netán valamilyen hátsó szándékú, akár a mi közösségi köreinkből érkezett rosszindulatú sugalmazásoknak, netán feletteseinek akart ily módon a kedvében járni, megfelelni?
Mert igenis, hitelt érdemlő források szerint elmondható, hogy történtek hátmögötti, az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata létét felszámolni akaró jelentgetések. Ha pedig így állt a helyzet, miért nem méltatott bennünket a főtanfelügyelő-helyettes, illetve a tanfelügyelőség arra, hogy a helyszínen, az Apáczai-líceumban tájékozódjon a valós helyzetről?
Most, amikor írom a mai nappal kapcsolatos naplómat, hirtelen eszembe jut a régi polgármesteri hivatal előtt ma délelőtt folytatott sztrájkőrségi akcióm egyik önmagáért beszélő mozzanata, melynek során az egyik engem igazoltató rendőr, Victor Precup a nevét megmondva, elnézését kérte ezen hivatali kötelességéből adódó tolakodásáért. Beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lánya képzőművészetit végzett, és jelenleg egy művészeti tárgyakat forgalmazó sikeres üzletet működtet. Mindeközben nagyfokú empátiával viszonyulva tiltakozásomhoz arra biztatott, hogy ne hagyjam annyiba a dolgot, mert szükség van a társadalom, a kolozsvári közvélemény ilyen irányú érzékenyítésére. Nem is beszélve arról, hogy amint kifejtette, minden bizonnyal – előbb vagy utóbb – eredményt fogok elérni. Miután átnyújtottam az immár közel három hete a tanfelügyelőségre benyújtott és megválaszolatlanul maradt tiltakozó nyilatkozatomat, megígérte, hogy amennyire lehet, másokhoz is eljuttatja azt.
Nemsokára Rus Rozalia és férje, Rus Valer nyugdíjasok közelednek felém, és kérik felvilágosításomat az ügyről. A lányuk is tanár a Gheorghe Barițiu Elméleti Líceumban. Tisztában vannak tehát azzal, hogy mennyi sebből vérzik a román oktatásügy. Beszélgetésünk közben kiderül, hogy nagybányaiak lévén, kedves szomszéd ismerősük volt Vida Géza, ezen kiváló máramarosi szobrászművész, akivel kapcsolatosan néhány közös élményük megosztását is érdemesnek vélték.
A jelenlegi átláthatatlan politikai helyzetről beszél Vlasiu úr, akinek a lánya az Emil Racovita Elméleti Líceumban tanít. Meglátása szerint az általam képviselt ügy jó kimenetelét illetően jelentős szerep jut majd annak, hogy milyen összetételű lesz a közeljövőben felálló kormány.
A nagy hideg ellenére időt szakít, és halaszthatatlan feladatának véli Sidor Alexandra közegészségügyi tudományos kutató, hogy felvételt készítsen rólam...
Visszaérkezve az iskolába, éppen szünet lévén, megakad a szemem azon V. osztályosokon, akik nemrég még a képzőművészeti tagozatot erősítették. Felidéződik bennem, hogy néhányuknak sikerült úgy ahogy befejezniük azon linóleummetszetet is, amelyet a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium által meghirdetett Jézus élete című pályázatra készítettek. Többen közülük éppen azon az utolsó (szomorú) órán véglegesítették a levonataikat, amikor megtudták, hogy felszámolódott a képzőművészeti osztály, amelybe felvételt nyertek. Most ismét látva őket, előtolakszik a kérdés: a mostani adventi várakozás idején, vajon reménykedhetünk-e egy olyan szemléletű hazai oktatáspolitikában, amely nemcsak propagandisztikusan, de tevőlegesen is igyekszik mindent megtenni egy hitelesen gyermekközpontú nevelésfelfogás megteremtéséért?
Még egyszer összeállhat-e vajon ezen felejthetetlen, jobb sorsra érdemes V. B osztály? Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (V.)
A pénteki és szombati napok új lapokat, embereket, gondolatokat és történéseket hoztak.
December 16., péntek. Sehogyan sem megy ki a fejemből a kolozsvári tévében a főtanfelügyelő-helyettessel folytatott csütörtök délutáni beszélgetés, pontosabban az egymás mellett való elbeszélés. Jószerint az az érzése támad az embernek, mintha olyan személlyel vitatkozna, aki már nem emlékszik, honnan jött, kiket is képvisel. Mintha nem tudná, hogy a kolozsvári, illetve a közép-erdélyi régió demográfiai mutatója már jóideje a magyarság szempontjából (sajnos) nagyon kedvezőtlen előjelű. Ezért, ha valamelyest úgymond helyzetbe akarja hozni önmagát itt élő nemzetközösségünk, pl. az anyanyelvi oktatást illetően, bizony nagyon, de nagyon kell kapaszkodnia. És ez különösen így van az anyanyelven történő képzőművészeti nevelést illetően. Ha pedig valaki szembesült ezen emberpróbáló kihívással – miszerint foggal-körömmel hogyan lehetett tizenhat éven keresztül életben tartani az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatát olyan körülmények közepette, amikor sok esetben még a Ladea Képzőművészeti Líceum számára is komoly kihívást jelentett mindez –, az a személy minden szerénytelenség nélkül, jómagam lennék.
Persze, ha a tanfelügyelőséget érdekelné a maga igaz valójában a képzőművészeti nevelés sorsa, akkor minden bizonnyal nagyobbfokú empátiával, megértéssel és konstruktívabb szellemben kezelné a felmerülő nehézségeket, mint ahogyan mindezt tette és teszi.
Minden jóhiszemű ember számára egyértelmű ugyanis, hogy a magyar gyermekeknek is jogában áll tehetségüket anyanyelvükön pallérozni. Arról viszont nem tehetnek, hogy pillanatnyilag azon régióban, ahol élniük adatott, a magyarság aránya optimista becslések szerint is alig egy az öthöz. Tehát már az a tény, hogy a szóban forgó képzőművészeti V. B osztályába sikerült tizenhat (köztük három speciális helyzetű) gyermeket beiskolázni, nemzetiségi arányszámunkhoz képest lényegesen jobb mutatót jelent, mint a Ladea-líceumban lévő, hasonló korosztályú gyermekek lélekszáma (ahol tudtommal két 15-ös létszámú V. osztályról beszélhetünk).
Nem is szólva arról, hogy a tehetséges gyermekek felkutatása és toborzása nem könnyű feladat. Bizony minden tanévben nem egy iskolák közötti rajzverseny lebonyolítását és számtalan tárlat szervezését igényli. Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy egy-egy rajzcsoport semmiképpen nem haladhatja meg a tizenkettes létszámot, mivel ennél nagyobb csoporttal szinte lehetetlen megfelelő hatékonysággal dolgozni. Persze a tanfelügyelőség részéről az már senkit sem zavart soha, hogy az Apáczai-líceumban éveken keresztül gyakran húsz vagy éppen húszas létszámot meghaladó képzőművészeti osztályok szakirányítása nem két (ahogyan a törvény előírja), hanem egy csoportban történt és történik (lásd pl. a mostani VIII.B osztályt, ahol 20 tanulónk van).
Összegzésképpen: ha a főtanfelügyelő-helyettesnek szívügye lenne a gyermekközpontú nevelés, melynek köztudottan előfeltétele a gyermekek hajlamaira, adottságaira való odafigyelés, akkor személyesen neki, mint tanügyi elöljárónknak kellett volna szót emelnie Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozata jövőjéért. Ezzel szemben a történtek viszont (sajnos) annak a látszatát keltik, mintha ő maga is felsorakozott volna azon tanügyi hivatalosságok mellé, akik immár harmadik alkalommal kísérlik meg ezen tagozat felszámolását, miközben egy pillanatig sem érdekelte őket, hogy tulajdonképpen egy komplex tevékenységű és eredményekben gazdag, hiánypótló tagozatról van szó. Persze, megszüntetni végtelenül egyszerűbb, mint hathatós támogatást nyújtva egy jobb sorsra érdemes tehetségművelő oktatási vonalat (a gyermekek érdekében) közös erőfeszítéssel továbbépíteni!
Ilyen összefüggésben kérdezhetjük: a szülőkön és tanárokon kívül ki aggódik még adott esetben a képzőművészeti V. B osztály lelkitörést szenvedett gyermekeinek a jövőjéért? Érdekli-e rajtunk, közvetlenül érintetteken kívül például azon V. osztályos kisfiú, Fazakas Mihály sorsa, aki tanítás után, a nagyhideg ellenére, ma délután a nagymamájával együtt a régi polgármesteri hivatal felé véve útját, tiltakozó akciómban egy félórára résztvállalt? Tette mindezt úgy, hogy ragaszkodása jeléül magával hozta, nekem ajándékozva a már hetek óta megígért, általa féltve gondozott törpekaktuszt is. Önmagáért beszélő, jelképértékű megnyilvánulása a gyermeki viszonyulásnak...!
És jóllehet immár egy másik iskolába jár, nagymamája elmondása szerint naponta visszavágyik a rajzosztályba, amelybe tehetsége folytán felvételt nyert. Ezen óhaját amúgy álldogálás közben Misi maga is többször elismételte...!
Ilyen összefüggésben értékeli a továbbiakban az időközben hozzánk társult Schuller Hajnal, a Báthory-líceum pszichológia tanára is az Apáczai-líceumban történteket. Amint mondja, valósággal elszörnyülködött, amikor értesült ezen diszkriminatív eljárásról, melynek során két hónappal a tanévkezdés után megszüntették a képzőművészeti V. osztályt. Bevallása szerint el sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet egy magát európainak tartó országban! No comment...
Ugyanezen szellemben nyilatkozott a besztercei Anca Hurjui is, aki ugyancsak pszichológusként megosztja velünk azon véleményét, mely szerint az ilyen és ehhez hasonló anomáliák miatt válik egyre elviselhetetlenebbé országunkban az élet. Ennek egyik szomorú látlelete, hogy milliószám hagyják el a fiatalok Romániát. Ő ugyan nem hagyta el az országot, de nem a szakmájában elhelyezkedve, hanem elárusítóként keresi a kenyerét...
Mindezen lehetetlen helyzetek ecsetelését folytatja Călin Hurgaio irodalom szakos tanár, akinek elmondása szerint a Baptista Líceumban, ahol tanít, egy, a környező települések gyermekeinek toborzása révén létrehozott osztályt számoltak fel félévi működtetés után, anyagi okokra hivatkozva. Ahogy lenni szokott mifelénk: nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal...Aztán senki nem vállal felelősséget! Közbül pedig szenved: gyermek, szülő, tanár...
Szolidarizálásaként az egész délutánra hozzám csatlakozott apáczais szülő, Péntek András végighallgatva mindezen vélekedéseket, kifejti: nem kizárt, hogy az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzet az iskola ellen kitervelt valamilyen további ármánynak a kezdeti lépéseként is értelmezhető... Közügyekben jártasként ugyanis, több olyan esetről tud, amikor ilyenszerűen kezdődött egyik vagy másik tanintézmény ellehetetlenítése, netán felszámolása.
A hűvös decemberi alkony lassanként ránk telepszik, amikor az addig jóideje néhány lépésről bennünket figyelő három, állig felfegyverzett rendőr hozzánk közeledve, elkezd igazoltatni. Meglehetősen udvariasak, de közlik, hogy engedélyt kellene váltani a rendőrségen. Nem nyugtatja meg a válaszom, miszerint tudtommal engedély nélkül is lehet ilyen „felállásban” tiltakozni. Értetlenkedéssel fogadják, amikor közlöm velük, hogy mindeddig jószerint nem merült fel ilyen gond a többi rendőr részéről...
Persze, morfondírozok magamban, hazafelé indulva: kies tájainkon minden tetszés szerint értelmezhető. Legyen az akár írott vagy adott szó! Ettől szenvedünk...
December 17., szombat. Reggel tíz előtt félórával, fehér szalaggal a karomon belépek az iskolába, elő kell készítenem a terepet a meghirdetett Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyhez. Szombathoz képest már meglehetősen nagy a sürgés-forgás, a folyosókon és a tantermekben számtalan esemény zajlik majd a nap folyamán az Életfa egyesület és a Szabadság napilap immár hagyományos karácsony előtti forgatagában.
A képzőművészeti V.B osztály megszüntetése okozta lesújtottság érzésén igyekszem túl tenni magam, hogy a résztvevő gyermekek ne érezzék a bennem dúló érzelmi feszültséget. Biztatom magam, hogy több évtizedes rutinom minden bizonnyal átsegít ezen a nehézségen is.
Örömmel konstatálom, hogy kisautóbusznyi gyermek érkezett a bánffyhunyadi Kós Károly Általános Iskolából, Benk András rajztanár kollégám kíséretében. De érkeznek a Koncz-Münich András régi „harcostársam” vezetésével a Kozmutza Flóra Hallássérültek Tanintézetéből is gyermekek, akik közül jónéhány régi, kedves ismerősöm. A más iskolákból és óvodákból érkező, rajzolni szerető gyermekhad lassanként benépesíti a meglehetősen terjedelmes fizikai labor termét, a „fizikumot”. Miközben összeszerelődik Vörös Alpár igazgatónk és Vizi Kata rajztanárnő jóvoltából a zenehallgatáshoz szükséges technikai eszköztár, ismertetem a rajzverseny témáját. Nem kell sokat magyaráznom a feladatot, mert rögvest minden gyerek munkához lát, és a Muzsikás együttes karácsonyi zenéjének hallgatása közben ki-ki elmerül önnön képzeletvilágba.
Megszokott, évről évre megismétlődő, akár rutinszerű esemény ez a mostani alkalom is. Ilyen és ehhez hasonló alkalmak kínálnak ugyanis lehetőséget arra, hogy felfigyeljen az ember egy-egy bontakozó tehetségre. Mondhatni sok elő- és utómunkálatot igénylő, fáradságos művelet, de csak így, ilyen gyöngyhalászattal lehetséges, hogy évről évre összeálljon egyik-másik képzőművészeti V. osztály, illetve hogy újabb és újabb tehetséges gyermekkel kiegészüljenek az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának a magasabb osztályai.
A hozzá nem értőknek talán fogalmuk sincs, hogy mennyi beleérző odafigyelést igényel valamely tehetséges gyermek ilyen irányú megnyerése!
Semmiképpen sem lehet tömegszerűen csak úgy beterelni egy tehetségpallérozó osztályba az arra érdemes gyermekeket. Persze, akik képtelenek – lásd a mai oktatásrendszerünk korifeusait – beleérző módon viszonyulni a tehetségápolás gyermekközpontú, komplex feladatai támasztotta kihívásokhoz, azok csak úgy dobálóznak a számokkal. Februárban mondjuk, elegendőnek vélik az adott osztály indításához a tizenkettes lélekszámot is, de néhány héttel később már húszas, aztán már harmincas létszámról beszélnek. Valahogy úgy, mint a szocializmusra jellemző, az ötéves tervek számadatainak légbőlkapottsága idején, aminek aztán köztudottan meg is lett a népnyomorító eredménye...
Summa summárum, az az érzése az embernek, hogy oktatásügyünk mai képviselőinek az elve: „fogjunk össze (elvtársak), nehogy életben maradjon az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata!”. És semmiképpen se gondolkozzunk el azon, kikérve az ügyben érdekelt szakember(ek) véleményét, hogy miképpen lehetne még hatékonyabban működtetni ezt a szülői kezdeményezésre tizenhat évvel ezelőtt megszületett, jobb sorsra érdemes tagozatot! Sőt, ellenkezőleg! Hitelt adva az alaptalanul rosszindulatú jelentgetéseknek, azokba kapaszkodva, megfelelő helyzetismeret nélkül szabjunk teljesíthetetlen, szakmailag teljesen megalapozatlan feltételeket! Mindezeket pedig szajkózzuk minden lehető alkalommal, ezzel letaglózva az ügyben elkötelezett, és akár heteken keresztül a mínusz alatti hidegekben sztrájkőrséget is vállaló tanárt, aki lelkiismereti okokból sem fogadhatja el a tanfelügyelőség azon embertelen és pedagógia-ellenes eljárását, amellyel két hónappal az iskolakezdés után megszüntetett egy sok utánajárás, szakmai ügyködés révén létrehozott, ígéretes tehetségű gyermekekből álló osztályt!
Nincs az a jóérzésű ember, aki egy ilyen idegborzoló hír hallatán nem vonná össze a szemöldökét, és ne tenné fel a kérdést: mi is történik Kolozsvár és Kolozs megye oktatási berkeiben...?
És valóban, ahány mostani és volt tanító- és óvóképzős tanítványommal beszélgettünk (akár pl. a most szombati rajzverseny és adventi sokadalom alkalmával) ezen párját ritkító kérdés kapcsán, rám szegezték hitetlenkedő tekintetüket, kérdezve: hát már itt tartunk, tanár úr? Persze, sokan közülük, mint gyakorló pedagógusok jónéhányszor találkoztak a tanügyben tapasztalható „rövidzárlatos” rendellenességekkel, de ehhez foghatót elképzelni is lehetetlen lenne – mondják. Történjen bármi, ezen embertelen eljárásnak nem kívánok cinkos elhallgatója lenni, már a képzőművészeti tagozat érdekében kifejtett több mint tizenhat éves, küzdelmekkel teljes erőfeszítésem, illetve művészetnevelői munkásságom harmincnégy éves múltja miatt sem!
Miközben morfondírozom mindezeken, azért nyomon követem a megszülető szebbnél szebb, az adventi várakozás jegyében formát öltő rajzok, festmények alakulását, „végkifejletének” irányát. Egyik-másik gyermeket meg is kérdezem, hogy miért ezt vagy azt a színt használja, mit szeretne kifejezni?
Persze, csak óvatosan, hiszen tapasztalatból tudom, hogy az ihlet illékony madár, könnyen elszáll, ha illetéktelenek zaklatják.
És így áll a helyzet a művészeti nevelés kérdésével is! Ha ugyanis hozzá nem értő emberek döntenek felőle a szakemberek megkérdezése nélkül, akkor bizony kegyetlenül megsínyli ezen szakavatatlan (mindent a fejkvótára redukáló), az oktató-nevelői kínálatot elsivárító törekvést, az ügyben érdekelt gyermek, tanár, szülő egyaránt! Aztán megtörténhet, hogy egy idő után elhallgat a Múzsa, legalábbis köznevelési berkeinkben, ahol már amúgy is alig szánnak figyelmet a művészeti nevelésre…! Szabadság (Kolozsvár)

Főszerkesztőnk Székely Gézánál – ma utoljára az utcán
Főszerkesztőnk, Újvári Ildikó meglátogatta tegnap Székely Gézát, aki ezúttal a Mátyás király szülőházánál állt sztrájkőrséget az Apáczai-líceum képzőművészeti ötödik osztályának megszüntetéséhez vezető eljárás és módszerek ellen tiltakozva.
Ma az idei utolsó utcai sztrájkőrségéhez csatlakozhatnak érdeklődők a Mátyás szülőházánál, 13–14.30 óra között. A képzőművész-tanár immár harmadik hete folytatja egyszemélyes japánsztrájkját – ezt egyébként holnaptól az iskolában folytatni kívánja. Főszerkesztőnk beszélgetett a tiltakozó tanárral, és maga is tartotta az egyik panasz-feliratot. Míg az újságírók általában a tüntetőkkel szemben állnak, illetve kívülállóként szemlélik az eseményeket, ezúttal érdekes volt résztvevőként is megfigyelni a történéseket, az embereket, az utca életét a tiltakozó felirat másik oldaláról. Mint ismeretes, Székely Géza naplójegyzeteit honlapunkon közöljük. Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VI.)
Vasárnap a sétatéren járt a tiltakozó művésztanár. A hétfő további érdekes találkozásokat tartogatott.
December 18., vasárnap. Ilyen-olyan egyházi kifogásoknak engedve, végül is nem a hidelvei református templom, illetve a főtéri római katolikus templom előtti térségben folytattam tiltakozásomat, hanem a Farkas utcai református templomi istentisztelet után a Sétatér színház felőli bejárati részén állapodtam meg.
A Farkas utcai templomban tíz órakor kezdődött vasárnapi istentiszteleten szolgáló Kató Béla püspök prédikációjának vezérfonalát, a Lukács evangéliumából vett, simeoni hűséggel kapcsolatos történet képezte. „És ímé, vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az  Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.” Útban a Sétatér felé a prédikáció üzenetén töprengtem, miszerint a mai ember nem tud türelmesen várakozni, nemhogy valamely világmegváltó történésre, de egyszerű, hétköznapi jelentőségű dolgokra sem.
A nem zsidó származású, foglalkozását tekintve köztudottan orvos Lukács evangélistáról ugyanakkor már kevesebben tudják, hogy festő is volt. Ezért is tartják a mai napig a festőművészek védőszentjének. Mindezeken tűnődve akasztom a parki bejárathoz érkezve a nyakamba azon transzparenst, amely éppen a művészet és a művészeti nevelés jövője iránti aggodalmam mementójaként, egy tizenhatos lélekszámú, és két hónappal a tanév kezdés után kegyetlen embertelenséggel megszüntetett képzőművészeti ötödik osztály ügyét kívánja közismertté tenni, illetve védelmébe venni.
Az iskolai és más feladatokat elvégezve, és ugyanakkor kitartóan helytállni immár három hete a mínusz alatti hidegekben, bizony emberpróbáló kihívás. Ezért is talált szíven talán a szokottnál erősebben a szóban forgó ige üzenete. Vajon egy kicsit én magam is Simeon lennék, amikor heteken, hónapokon, sőt éveken keresztül kitartóan (küzdve) várakoztam, hogy egyszer majd révbe jut a képzőművészeti tagozat sorsa? Vagy ezen hasonlítgató gondolat már önmagában véve is istenkáromlás lenne?
Lehet egyáltalán manapság nemhogy hősnek lenni, de bár legalább (valamelyest) embernek megmaradni?
Önvallató, lelkiismeret-furdalástól sem mentes kérdés, amelyre szinte lehetetlen választ találni. Legfennebb csak biztathatja az emberfia önmagát, hogy talán az igazság oldalán áll, ha tizenhat lélekben kárvallott, eredeti szándékától erőszakkal eltérített gyermek ügyéért szót emel. És cselekszi mindezt legjobb tudása és keresztyéni hitvallása szerint, miszerint „amit a legkisebbel teszitek, azt velem teszitek!”
A vasárnapi tapadós hidegben alig látni a máskor oly forgalmas parkban embert, egy-egy sétálón vagy edzésszerűen szaladón kívül. Kezdetben csak néhány gerle jő-megy körülöttem, egy kis táplálék után csipegetve. Beszélni volna kedvem egy hétköznapi Szent Ferencként hozzájuk, hogy megosszam velük, mi végre álldogálok köztük én, aki éveken keresztül itt laktam családommal a sétatér közvetlen közelében, és ahol felnőttek a gyermekeim. A két fiam, akik közül a nagyobbik, Előd maga is a képzőművészeti tagozaton végzett, mostanság pedig a filmrendezői szakon mesterizik.
Eltűnődve aztán a képzőművészeti tagozatos tanári múltamon, előtolakszanak a különböző évfolyamú rajzosztályos tanítványaim, akik közül immár többen képzőművészek, formatervezők, művészettörténészek, filmrendezők, műépítészek vagy éppen valamelyik képzőművészeti egyetem egyik-másik szakán végzik tanulmányaikat. Sokan közülük, ha találkozunk, rám köszönve megállítanak egy kézfogás erejéig, bárhogyan is sietnek. Nekik sem könnyű az életük, de tudomásom szerint kivétel nélkül itthon, a szülőföldjükön keresik boldogulásukat. Többjüknek már az Apáczai Galériában is volt egyéni vagy csoportos tárlata.
Persze, hogy belém ivódtak ezek az arcok, hiszen nem volt tanév, hogy négy-öt napra, olykor akár egy hétre ne vigyem a tanítványaimat alkotótáborozásra, jórészt pályázati úton szerzett anyagi források révén: Györgyfalvára, Mákóba, Sztánára, Válaszútra, a háromszéki Csernátonba vagy éppen legutóbb a csángóföldi Lujzikalagorba. Nem is beszélve az ugyancsak évenkénti autóbuszos körutakról! Hadd lássák, tapasztalják meg életközelből is azon régiók hétköznapjainak életvitelét, szellemi arculatát, amelyeket az adott tanév során a képzőművészeti órákon tanulmányoztunk! Hadd ismerkedjenek Erdély különböző régióinak ránk hagyott néprajzi, kulturális, történelmi örökségével! Hadd ismerjék meg a szülőföld egy-egy szeletkéjét, melynek ők is örökösei, még ha vannak is olyanok, akik mindezt elvitatják!
De beszélhetnék a különböző díjkiosztó ünnepségekre tett külföldi és belföldi, olykor két-három napos kiruccanásainkról is, amikor nemcsak egyéni, de kiemelt csoportos díjakban részesültünk. (Nemegyszer akár  magam is, mint felkészítő tanár...).
Mit tudnak mindezekről azon oktatásügyi tótumfaktumaink, akik az elmúlt tizenhat év alatt semmilyen, a képzőművészeti tagozat által szervezett rendezvényen (tárlatok, szimpóziumok, konferenciák, iskolák közötti rajzversenyek, albumbemutatók stb.) nem méltattak arra, hogy megtiszteljenek bennünket jelenlétükkel, ezáltal is bátorítva ezen sok-sok erőfeszítéssel létrehozott és fenntartott képzőművészeti tagozatot? Sőt, inkább ellenkezőleg! Minden lehetőséget megragadtak, hogy felszámolják ezen, az Apázai-líceum számára annyi elismerést hozó, a vizuális képességek kiművelésével foglalkozó, hiánypótló oktatási vonalat. (Finnországban pl. tavaly, ezen ország hivatásos képzőművészeinek ex libris szövetsége rendezett a tagozat növendékei által készített könyvjelekből kiállítást Helsinkiben, melynek bemutatására a szövetség szaklapja külön teret szentelt, kiegészítve egy kiváló minőségben kivitelezett, többoldalas katalógussal.)
Mindezeken tűnődve, a sétatéri gerlék társaságában, hirtelen (szinte a semmiből), mint egy mai hittérítő próféta állít elém Crăciun Ioan, aki valamelyest Dosztojevszkij hőseinek egzaltált alakjait idézi fel bennem. Megszállott szombatistaként sehogyan sincs megbékélve ezzel a mai, csak a pénz után rohanó, lelkileg, szellemileg meghasonlott világgal. Meg se kell szólalnom, mert azt is elmondja, amit netán én szeretnék közölni. A legvégén pedig azzal összegzi az amúgy gondolatgazdag, szinte prédikációnak is beillő beszédét, hogy magának a Sátánnak a műve, ahogyan elbántak ilyen rút istentelenséggel a transzparens szövegében  feltüntetett gyermekekkel.
Közben Csernátonból felhív telefonon az unokatestvérem, Dénes, aki az ősz eleji tárlatnyitóval egybekötött otthonlétem óta tud az elhíresült szóban forgó osztálymegszüntetési esetről, annak előzményeiről is. Aggódik értem, nehogy bajom történjen. Amint mondja, szorítanak értem a falusfeleim is. Néhányuknak a tavaly nyáron történt ott táborozásunk idején alkalma nyílt megismerkedni nemcsak a képzőművészeti tagozat jórészével, hanem a helytörténeti múzeumban kiállított Mesés Székelyföld téma köré csoportosuló linóleummetszeteikkel is. Mostanság viszont sajnos, a nyáron még a béke szigetének tűnő Csernátont is felkavarta a polgármesternek, Bölöni Dávidnak az állásából való felfüggesztése...
A délutáni órákban kezd élénkülni a sétatér. Egyre inkább feltünedeznek a sétáló vagy éppen sietős emberek. Ismerősöm bicajozik felém, Vizi Sándor egyetemi kosárlabda-tanár, a hátsó ülésen bukósisakkal a fején kisfia, aki a lánytestvére társaságában maga is résztvett a tegnapi: Adventi várakozás / Jézus élete című rajzversenyen. Néhány perc erejéig megbeszéljük Sándorral az Apáczai-líceumban kialakult áldatlan helyzetet. Jól értesült a történtekről, hiszen a felesége, Kata, maga is elszenvedője az ügynek, annál is inkább, mivel az V.B oszijaként alkalma volt megsiratni ezen, immár kialakult és erőszakkal felbomlasztott, szeretetre vágyó és szeretetre méltó gyermekközösséget.
Jól átfázva, hazafelé készülődve szedelőzködöm, miközben az eddig kitartó társaim, a gerlék is magamra hagytak... (Mint ahogyan az utóbbi időben többen is az ismerőseim, kollégáim közül, akik jóformán kerülik a velem való találkozást, már telefonon vagy email-en sem igen „zaklatnak”. Hogy miért van ez így, inkább csak sejteni lehet!)
Minden csalódottságom ellenére próbálom erősítgetni magam, hazafelé tartva így advent negyedik vasárnapján (a Gyermekre várakozón), hogy mégis jó volna hinni, miszerint az építő szándék a visszahúzó hatalmakon végül felülkerekedik. És talán mindebben megerősíthet minket, az ügyben érdekelt letudottakat a Simeonnal kapcsolatos, vasárnap délelőtti igehirdetésben megfogalmazódó türelmes várakozás példája.
December 19., hétfő. Többen is már rám kérdeztek, rám kérdeznek a képzőművészeti V.B osztály feloszlatását elítélő, és annak újraindítási lehetőségeit firtató szimpatizáns érdeklődők közül, hogy miért nem nyilvánulnak meg az ügyben érdekelt apáczais kollégák, hiszen számukra se lehet közömbös a kialakult áldatlan helyzet, s nem tanácsos (köztudottan!) a szemetet a szőnyeg alá seperni. Néhány nappal ezelőtt az iskola lépcsőjén felfelé menet nagyjából ugyanezt a kérdést szögezte nekem az egyik kolléganőm is, sajnálkozását fejezve ki, hogy magamra maradtam. De vajon miért nem önmagának tette és teszi fel ezen kérdést, hiszen akár személy szerint ő maga is kinyilváníthatná nemtetszését a tanfelügyelőségnek a nemzetiségi oktatásunkat sújtó hatalmi túlkapását illetően!
Persze, magam is el-eltöprengek ezen előállt, megmagyarázhatatlanul furcsa helyzeten, de az igazság az, hogy amikor belevágtam az egyszemélyes japánsztrájkba, melyet november 28.óta sztrájkőrség formájában is immár három hete a belváros különböző pontjain folytatok, tisztában voltam, hogy akciómat magányosan kell véghezvinnem. Az persze más kérdés, hogy menetközben kisebb-rövidebb időszakra (reményeimet felül múlva!) többen is mellém állva szolidarizáltak vagy érdeklődésükkel kitüntetve, támogatásukról biztosítottak.
Tulajdonképpen már az, hogy végül is nem szigetelődtem el, illetve a különféle, előre nem látható esetleges provokációk vagy erőszakos fellépések miatt (tagadhatatlanul, ezen lehetőségek is benne voltak a pakliban!) nem kellett felfüggesztenem a város különböző pontjain folytatott tiltakozó akciómat, már ez is eredménynek számít. Az pedig, hogy a magyar nyelvű, de (valamelyest) a román sajtó is figyelemmel követte sztrájkőrségemet, lehetővé tette, hogy a két transzparensen románul és magyarul megfogalmazódó tiltakozó felirat magyarázatot kapjon olyanok számára is, akik kívülállóként másképpen nem ismerhették volna meg az ügy hátterét. Vagyis azon elsődleges elvárásom, hogy érzékenyítsem a közvéleményt az V.B képzőművészeti osztály megszüntetésébe torkolló embertelen tanfelügyelőségi eljárással kapcsolatosan tulajdonképpen eredménnyel járt.
Az persze más kérdés, hogy mindez mire lesz majd elegendő? Egyáltalán elérhető-e az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatára felvételt nyert, de két hónappal a tanévkezdés után bekövetkezett erőszakos osztályfelszámolás miatt az elért eredményeiktől megfosztott gyermekek „kártalanítása” a szóban forgó V.B osztály második félévtől való újraindítása révén? Továbbá: a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a következő tanévre szóló beiskolázási tervébe hajlandó-e beiktatni egy újabb V. osztályt, ezáltal biztosítva a tizenhat éve az Apáczai-líceumban jogfolytonosan létező képzőművészeti tagozat továbbműködésének a lehetőségét?
Tiltakozási akcióm kedvező visszhangjára többek között az is rávilágít, hogy a Szabadság napilap főszerkesztője, Újvári Ildikó is mellém állt a Mátyás-ház előtti téren folytatott tiltakozásom idején, felöltötte a fehér karszalagot és az egyik transzparenst, ily módon is kitartásra buzdítva, valamint arról biztosítva, hogy ezután is rendszeresen beszámol az általa irányított napilap az V.B osztály sorsával kapcsolatos fejleményekről, illetve ezen ügyet felkarolni hivatott sztrájkőrségemről. Amint mondja, mindezek mellett azért is kijött hozzám, hogy ne csak külső, az üggyel szimpatizáló szemlélőként kövesse az eseményeket, hanem hogy életközeli tapasztalatot szerezzen, immár „belső ügyeletesként” is „az utca embereinek” viszonyulásáról.
A fennforgó gyermekellenes eset jogi hátterének kivizsgálásában való közbejárását ajánlja fel az időközben velem szolidarizáló Antal Debora József (kovásznai illetőségű földim) jogászhallgató, aki lépéseket kíván tenni a C.S.D. (Comisia de Supraveghere a Democrației), vagyis a demokratikus jogokat felügyelő tanács irányába. Ugyanis, amint közölte, közeli kapcsolatot tart fenn e szervezettel. Elmondása szerint nem kizárt, hogy akár eredménnyel is járhat ilyen irányú közbelépése.
A déli órákban, hószállingózás közepette felém közelít Gabor Vasile nyugdíjas, aki a hazai  társadalmi és politikai viszonyok elkeserítő helyzetéről folytat diskurzust. Elmondása szerint nem tartotta érdemesnek bármelyik pártra is leadni a szavazatát, mert egyik politikai pártban sem bízik. De azért kitartásra biztat, mert amint mondja, talán az alulról jövő civil kezdeményezések, mint amilyen (kicsiben) az enyém is, valamelyest jó irányba árnyalhatják a pillanatnyilag meglehetősen sötétnek tűnő képet.
Ilyen értelemben fejti ki gondolatait az aradi Buftea Gabriela román nyelv és irodalom szakos tanár, akinek a meglátása szerint a tanfelügyelőség a megelőző diktatórikus rendszerből átöröklődött, idejétmúlt bürokratikus intézmény, amelynek mihamarabbi felszámolása üdvös lépés lenne, másképpen egyre hatékonytalanabbá és formálisabbá válik a romániai oktatás.
A művészeti nevelés háttérbe szorítottságról fejti ki véleményét Vajnai Noémi konzervatóriumi csellószakos hallgató, aki a S. Toduță Zeneművészeti Főgimnázium tanáraként is érzékeli e negatív folyamatot. Elmondása szerint nagyon sajnálná, ha megszűnne az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozata, amely köztudottan egyedüli a maga nemében egész Közép-Erdélyben. Biztat ugyanakkor, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az ügy érdekében, hogy utólag ne vádolhasson senki...
Miközben tovahalad, a gondolatfonalat göngyölítgetem magamban, megállapítva, hogy tulajdonképpen kétségbeesésemben szántam el magam ezen tiltakozó akcióra, mivel képtelen lettem volna passzív szemlélője lenni a képzőművészeti tagozat kilátástalan helyzetbe való taszításának. Számomra ugyanis e képesség-kibontakoztató oktatási vonal egyben a művészettel, illetve a művészeti neveléssel való „eljegyzettségem” egyik fokmérője is...
Ha meggondolom ugyanis, félennyi erővel is elláthattam volna a tanári munkámat lényegében ugyanennyi, szinte nevetséges fizetésért. Tehát semmiképpen nem a magam számára összeügyeskedett, akármilyen tagozat életben tartásáért harcoltam és harcolok teljes erőmből immár tizenhat éve, ahogyan egyesek (rosszakaróim, irigyeim?) netán vélnék, hanem azon esélyért, hogy nemzetközösségünk tehetséges gyermekei anyanyelvükön tanulva bontakoztathassák ki képzőművészeti tehetségüket. Vagyis ne kerüljenek ilyen téren se hátrányba! Következésképp, hogy elemükben érezhessék magukat gyermekeink köznevelésünk ezen területén, ezzel is elősegítve közösségi otthonteremtési igyekvésünket. Mert mi más lehetne időszerűbb hívó szó, mint hogy teremtsünk végre otthont a hazában! (Hiszen köztudottan erre intettek és cselekvő módon erre buzdítottak nagy elődeink is a maguk idején: Kós Károly, Márton Áron…)
Ezért is jó volna, ha nagyobb fokú empátiával fordulnánk közös ügyeink felé, mert amint Jablonovszki Ildikó megállapítja beszélgetésünk során: gyáva népnek nincs és nem is lesz hazája! Hozzátéve: mennyire elkeserítő volt megtapasztalnia a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziummal kapcsolatos tüntetésen a résztvevők kiábrándítóan alacsony számát!
Most, amikor írom a mai történésekkel kapcsolatos feljegyzésemet, rezignáltan tűnődöm azon közömbösségen, hogy a sajtón kívül egyetlen szakmai vagy kulturális civilszervezet sem érdeklődött az ügy iránt, illetve nem tartotta érdemesnek védelmébe venni mindazon tizenhat gyermeket, akikkel ennyire embertelen és pedagógia-ellenes módon bántak el oktatásrendszerünk mai képviselői! Persze, lehet továbbra is hallgatni, de ha jól belegondolunk, amely társadalomban ennyire semmibe veszik a gyermekek hajlam szerinti önkiteljesedéshez való jogát az ügyben érdekelt tanügyi szervek, bizony nem túlzás attól tartani, hogy más ehhez hasonló (és olyanabb!) szörnyűségek is megtörténhetnek! És feltehetően ezen felismerés mentén eshetett meg, hogy a kolozsvári magyarság mellett a románság is annyi beleérzéssel viszonyult és viszonyul tiltakozásom figyelemfelhívó üzenetéhez. Szabadság (Kolozsvár)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Rajzos búcsú adventtől, máris itt a Szilágyság
Körösfőtől Vajdakamarásig mintegy 200 alkotás érkezett a kolozsvári Apáczai-líceum decemberben zárult, Adventi várakozás című rajzpályázatára. Ebből nyílt tárlat az iskolában tegnap. A pályamunkáknak közel egynegyedét díjazták, az Encyclopaedia Alapítványhoz érkezett bőkezű adománynak köszönhetően.
A megnyitón elhangzott a magát daloló vallástanárként meghatározó Miklós György minikoncertje. Székely Géza képzőművész-tanár meggyőződéssel hirdette, hogy előbb-utóbb a képzőművészeti oktatást akadályozók is belátják e szak fontosságát, és elmondta: az Apáczai-líceum ötödik osztályának megszüntetése kapcsán megnyilvánuló tiltakozás nagy haszna, hogy a köztudatba vitte, miszerint a gyermekeket nem lehet sablonszerűen nevelni. Örömmel számolt be az Apáczai-líceum diákjainak nemzetközi képzőművészeti sikereiről.
Az Adventi várakozás témában érkezett pályamunkák leleményesen használták a karácsonyi témakör jellegzetes elemeit, de több tucatnyi alkotás kilép a tipikus karácsonyi motívumok köréből, így láthatunk hátán ajándékkal vágtázó szarvast, de pálmafákat is. Az Apáczai-líceum első emeletén megtekinthető tárlat alkotóinak legfiatalabbja hároméves. Szép számmal láthatunk a tapasztaltabb diákok részéről különleges technikákkal készült műveket is. Aranyosegerbegyről, Vajdakamarásról, Körösfőről, a kolozsvári belvárosi iskolákból, a kerekdombi iskola magyar negyedikeseitől, a hallássérültek iskolájából is érkeztek pályamunkák.
Az iskolában éppen a napokban kapták kézhez a hírt, miszerint az Apáczai-líceum diákjai szép elismeréseket arattak az Európai Parlament magyar tájékoztatási irodájának pályázatán, a szabadkai Ex libris nemzetközi pályázaton és a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium Jézus élete című pályázatán, amelynek apáczais díjazottai közül itt csak a megszüntetett ötödik osztálybelieket említjük, akik e munkáikat már a megszűnés híre utáni lelkiállapotban kényszerültek véglegesíteni: Váradi Ákos (2. díj), Imre Szilárd, Tóth Szonja és Boda Orsolya (dicséret).
Az Apáczai-líceum legközelebb január 27-én lép ismét a nagyközönség elé szilágysági néprajzi kiállításával, ahol népművészeti tárgyakat csodálhatunk majd meg (többek közt a zilahi múzeum jóvoltából), másnap pedig a témához kapcsolódó konferenciával. Ez lesz az első egy 8-10 eseményt felölelő rendezvénysorozatból, amely az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának idei témaköréhez kapcsolódik. Ez a hetedik tematikus év, eddig jártak már ecsetjeikkel és kirándulásokon a Kalotaszegen, Székelyföldön, bebarangolták a Mezőséget és a csángók vidékét is, az idén a diákok a Szilágysággal ismerkednek.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágysági barangolások
A maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség.
A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum  igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen  hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők.
A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles  népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat.
Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában.
A  tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot.
Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye  tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők,  vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb.
Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett  Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és  készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost.
Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című,  a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona).
Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska.
Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a  nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg  ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű,  szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos  templommal.
A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik  közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar  népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok.   
Mivel  Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által  „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról,  hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt.
A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. 
László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó  által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén  történő felállítása ügyéhez.
Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...!
A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a  Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád.
A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint  előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is  érdemes lesz majd bemutatni.
(A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között.
SZÉKELY GÉZA
Szabadság (Kolozsvár)