Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. augusztus 1.
Kóborban találkoztak a reformátusok (Élet a szórványban /1./)
Amikor a háromszéki ember Olthévíznél letér a Brassót Segesvárral összekötő főútról, és a Hortobágy-völgybe vezető dombok között kanyarog, egy kicsit otthon, egy kicsit pedig idegenben érzi magát. Otthonosságot az Olt kölcsönöz, de a parlagon maradt földek, az alsókománai, királyhalmi, szásztyúkosi idegen szó és az elhanyagolt falukép mégsem válik a sajátjává. Csak akkor érezni, hogy azért még Székelyföld déli peremén járunk, amikor a kóbori utcán az első idős ember reánk köszön: Békesség Istentől! A szomszéd megye legkisebb önálló református egyházközségébe a Brassói Református Egyházmegye által szervezett szórványtalálkozó alkalmából látogattunk el július 14-én, ahová a Nagy-Küküllő és az Olt mente, Bákó környéke és a déli Regát, valamint Fogarasföld, Szeben vidéke több mint harminc településéről érkeztek hívek.
Reggel még üresek voltak Kóbor utcái, csak a rendőrök jelenléte jelezte, hogy itt valami készül. A lelkészi hivatal udvarán ellenben nagy volt a sürgés-forgás, közel háromszáz ember fogadására készültek. Miután a régió eddigi legnagyobb szórványtalálkozójának résztvevői összesereglettek, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imával indította útjára a menetet a református vártemplom felé. Az egykori lutheránus Kőhalomszék egyetlen református falujának temploma pontos keletkezéséről nincsenek adatok, mivel az 1802-es tűzvész alkalmával leégett az istenháza, és a dokumentumok odavesztek. Feljegyzések szerint az 1600-as évek közepén egy korábbi papi széket újíttattak fel, ami azt bizonyítja, hogy a templom jóval korábban épült – erről tudósít Kósa Jolán tanító, a húsz évvel ezelőtt megírt és a szórványtalálkozó alkalmából kiadott kóbori monográfiában. Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit
„Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megpróbáltál. Annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt” – a 90. zsoltár 15. verséből vett idézetre építette igehirdetését Erdély református püspöke, hangsúlyozva: az élethez az öröm és a bánat is hozzátartozik, és mindkettőben velünk van Isten. Kató Béla párhuzamot vont Mózes története és a szórványlét között, azt mondta, a negyvenéves vándorlás alatt Mózes körül kihalt egy egész nemzedék, és amikor számba vette a veszteséget, szíve tele volt fájdalommal. „Kóbor története is ehhez hasonló. Ötszáz évet úgy jártatok itt, hogy sok-sok ember élt ebben a gyülekezetben, közösségben, és most, amikor alig hetvenen vagytok, ott van a szívetekben, szívünkben a fájdalom. De miként a bánat, az öröm is életünk része, és Isten ad nekünk annyi örömet, hogy el tudjuk viselni a bánatot” – mondotta.
Szegedi László kőhalmi lelkész, a Brassói Református Egyházmegye esperese is szólt a hívekhez: „Addig leszünk igazából nagy és erős közösség, amíg egymásra tudunk figyelni, és addig fogunk megmaradni, amíg fáj nekünk az is, ha valahol egy falu végén egy Székelyföldről származó öregasszony még a macskájával is románul kényszerül beszélni.” Brulyát említette, ahol két, Nagybaconból elszármazott, nyolcvan fölötti asszony él a román nyelvtengerben. „Aki nem éli meg a közösséget, aki nem tudja, hogy mit jelent együtt énekelni, imádkozni, megerősödni a hitben, elénekelni népdalainkat és zsoltárainkat, elmondani gyermekeinknek és unokáinknak a meséinket, legendáinkat, történeteinket, annak a szívéből és az emlékezetéből, a lelkéből kihull a drága anyanyelv, és akinek az ajkán elnémul az anyanyelv, annak a szívéből ki fog hullni a hit.”
Az istentiszteletet követően a gyülekezet a református temetőben emlékezett meg az 1906-ban huszonhárom éves korában elhunyt kóbori Csomor Jánosról, az erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) alapító elnökéről.
Elkóboroltak, de visszatértek
Kóborban nincs magyar iskola, az egyetlen összevont román elemi osztályt Kósa Jolán tanítja, aki szülőfalujában csak az I–IV. osztályt végezhette anyanyelvén, majd a fogarasi gimnázium után, 1978-ban diplomázott a nagyenyedi tanítóképzőben. Ott húsz évig tanított magyarul, majd a kisegítő iskolában nyolc évig románul, nyolc évvel ezelőtt pedig visszatért Kóborba. „Álmodozva gondolok vissza a régi időkre. Hát szép gyermekkor volt, sok ember, sok barát és minden, ami hozzáillett egy ilyen kis faluhoz, amilyen a miénk volt. Szép házak, szép udvarok, szorgalmas nép.”
Kósa Jolán gyermekkorában hétszáz-nyolcszáz református élt a faluban, jelenleg a 180 lelkes Kóbor református gyülekezete alig 76 főnyi, közülük egy-két hatvanas, hetvenes házaspár, a többség nyolcvan év fölötti özvegy, főként nők. Állatokat tartanak, sok a munka, társasági élet nincs – mondja a tanító. Húsz évvel ezelőtt 1-es fokozati vizsgájára írta meg Kóbor monográfiáját, amelyet a szórványtalálkozóra adtak ki a Brassói Református Egyházmegye támogatásával Ambrus Attila gondozásában. Kósa Jolán ebből az alkalomból állított össze egy gyűjteményre valót régi dokumentumokból, tárgyi emlékekből, viseletből, amelyeket a lelkészi hivatalban állítottak ki. „Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, hisz kis falvaink, mint a miénk is, már utóéletüket élik, már alig van tárgyi emlék, és lassan-lassan kipusztulnak az öregek, fiatal pedig nincsen.” Kósa Jolán szerint nehéz az élet Kóboron, „de az ember lelkileg otthon érzi magát”. Egyre több az üres porta, és egyre több idegen költözik a faluba, amely egykor a térség magyar bástyája volt, a jómódú királyföldi szászok is ide küldték gyermekeiket magyar nyelvet tanulni.
Szász József tizenhét éve gondnoka a kóbori református egyháznak. Fiatal korában ő is elment a családjával Fogarasra, hogy gyermekei magyar iskolába járhassanak. Abban az időben tömegesen hagyták el a kóboriak szülőfalujukat. Szász József így emlékszik vissza: „Ennek a falunak az volt a nagy átka, hogy ’56-ban szétverték a tankok az utakat, soha többé senki nem javított majdnem semmit. ’56-ban, a magyarországi forradalomkor itt vonultak keresztül a falun, sokszor egy tank négyszer is keresztülment, csakhogy út ne maradjon. Aztán tömegesen mentek el a családok. Először elment az apa kőműves- vagy ácsmunkára, aztán kapott egy garzont, és vitte a családját. Akkor ürült ki a falu, elmentek a mesteremberek és a fiatalok, csak az idősebbek maradtak.”
Amikor Szász József 1998-ban visszatért a faluba, nemsokára alpolgármesternek választották a szásztyúkosi önkormányzatban, és kezdeményezésére újraindították a magyar elemit. „Az volt a törvény, ha hat gyermek van, lehet indítani. Fele cigány volt, de nem számított, magyarok voltak, és elindult az osztály. Azok a gyermekek megnőttek, ötödiktől elmentek, utánpótlás nincs, így négy év után, 2008-ban megszűnt a magyar osztály.”
A dologból meg lehetett élni
Ötven-hatvan évvel ezelőtt sokan elmentek Kóborból, vitték gyermekeiket magyar iskolába, de a megélhetési lehetőségek is beszűkültek az egykor virágzó faluban. Akik maradtak, jelenleg nyolcvan év fölöttiek, nem bánták meg, hogy nem kóboroltak el, de azt sem állítják, hogy könnyű lett volna az élet Kóborban. Ottjártunkkor idős özvegyasszonyok meséltek kérésünkre életükről. Czika Elza, született Szabó: Itt születtem, itt maradtam a férjemmel együtt. A dologból meg lehetött élni, építöttünk, és a gyermekek iskolába jártak. Amikor fölbomlott a magyar iskola, románul tanultak. Két gyermekem van, a nagyobbik New Yorkban él. Messze repült el a garas, mint a szegény embernek, akinek csak egy garasa vót, és az is elgurult vót. Tavaly láttam utoljára, a férjem májusban maghalt, s akkor itthon vót a fiam. A kicsi fiam Sepsiszentgyörgyre van nősülve. Elég nehéz vót az élet, de fiatal korunkban könnyen vittük a munkát. Kapáltunk, szénáztunk, marhákot tartottunk, gazdaság vót. A kollektívből hetvenöt bánt kaptunk egy munkanapra. A falu összetartott építéskor, temetéskor, esküvőkor, mindig hozott mindenki, amije vót. Segítött ingyön. Most egy vedret nem visznek be a kapuból, hogy ne fizessük meg. De akkor napokot segítöttek. Nagy vót a gyülekezet, nyolcvan fiatal vót, anyámék elmesélték, ha nem igyekeztek, ünnepnapkor a templomban közön kellett állni, olyan sokan vótak. A kehely is az Úr asztalán olyan nagy, hogy sok helyen ilyen nincsen. Jártam New Yorkban a fiamnál, de ott a kehely még a fele sincs, mint a miénk. Amikor jöttek a légátusok s a papok, azt mondták, le lehet olvasni a kehelyről, hogy mennyi gyülekezet vót itt. De most azt sincs, amit mondjunk a papunkról, mert egyik jön, másik megy, olyan keveset ülnek itt. Dull Elza, született Kósa: Itt éltük le az életünköt a férjemmel, amit dolgoztunk, abból meg tudtunk élni. A férjem traktorista vót, kapott fizetést, én a kollektívben dolgoztam. Van két gyermököm, egy fiam s egy lányom, ők a négy osztályt itt kijárták, el kellött menni Fogarasra. Ott járták a többit magyarul. A fiam megnősült, Balázsfalván él, onnat vett leányt, a lányom Fogarason él, egy kóborihoz ment férjhöz.
Czika Ida, született Dull: Nekem elég nehéz vót, a férjem meghalt fiatalon, 38 évesen, felborult a traktorral és meghalt, s én itt maradtam két gyermekkel. De a jóisten segített, felneveltem a gyermekeket, igaz, a szülők segítségével, s osztán 1967-ben elmentem Fogarasra. Ott húsz évig vótam, jártam a gyárba. Amikor nyugdíjba möntem, hazajöttem. Van egy kicsi kert, s úgy. Az egyik gyermekem Fogarason van, a nagyobbik meghalt 42 éves korában. Elég nehéz vót az életem, de a jóisten velem vót.
Szabó Mária, született Marosi: Amíg a férjem élt, addig elég jó sorsom vót. Együtt laktam apósommal, anyósommal, segítségem vót mindig. Most nincsen mellettem senki magyar jóformán, mind románok között lakom, azok pedig velünk nem sokat beszélgetnek. Czika Margit, született Egyed: Huszonkét éves koromban édösanyám meghalt, s itt maradtam legénytestvéremmel és édesapámmal. Majd édesapám is korán halt. Férjhez mentem, lett két gyermekem, és a férjem negyvenéves korában meghalt. Ahol lakom, abban az utcában csak két család van magyar, a többi román.
Hogy történjen valami a közösségért
Igazuk van a kóboriaknak: gyakran váltják itt egymást a lelkészek, a fiataloknak egyfajta ugródeszka kőhalmi segédlelkész korukban. Bedő Judit Boróka csupán másfél évig szolgált kéthetente a kóbori gyülekezetben, most Svájcba készül egyéves tanulmányútra. Gyermekkorában édesapja ebben a faluban szolgált, akkor is hétvégi lelkészként, ezért lelkileg kötődik Kóborhoz. „Önmagában olyan értéket hordoz a szórvány, olyan emberek vannak ezekben a közösségekben, amit már nagyon ritkán találni máshol. Nagyon erős itt a közösségi tudat, és az, hogy egymásért felelősséget vállalnak. Áldott ez a szolgálat, mert örvendenek neki, és nagy igényük van arra, hogy istentiszteletek legyenek, és a közösségért történjen valami.” (folytatjuk)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amikor a háromszéki ember Olthévíznél letér a Brassót Segesvárral összekötő főútról, és a Hortobágy-völgybe vezető dombok között kanyarog, egy kicsit otthon, egy kicsit pedig idegenben érzi magát. Otthonosságot az Olt kölcsönöz, de a parlagon maradt földek, az alsókománai, királyhalmi, szásztyúkosi idegen szó és az elhanyagolt falukép mégsem válik a sajátjává. Csak akkor érezni, hogy azért még Székelyföld déli peremén járunk, amikor a kóbori utcán az első idős ember reánk köszön: Békesség Istentől! A szomszéd megye legkisebb önálló református egyházközségébe a Brassói Református Egyházmegye által szervezett szórványtalálkozó alkalmából látogattunk el július 14-én, ahová a Nagy-Küküllő és az Olt mente, Bákó környéke és a déli Regát, valamint Fogarasföld, Szeben vidéke több mint harminc településéről érkeztek hívek.
Reggel még üresek voltak Kóbor utcái, csak a rendőrök jelenléte jelezte, hogy itt valami készül. A lelkészi hivatal udvarán ellenben nagy volt a sürgés-forgás, közel háromszáz ember fogadására készültek. Miután a régió eddigi legnagyobb szórványtalálkozójának résztvevői összesereglettek, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imával indította útjára a menetet a református vártemplom felé. Az egykori lutheránus Kőhalomszék egyetlen református falujának temploma pontos keletkezéséről nincsenek adatok, mivel az 1802-es tűzvész alkalmával leégett az istenháza, és a dokumentumok odavesztek. Feljegyzések szerint az 1600-as évek közepén egy korábbi papi széket újíttattak fel, ami azt bizonyítja, hogy a templom jóval korábban épült – erről tudósít Kósa Jolán tanító, a húsz évvel ezelőtt megírt és a szórványtalálkozó alkalmából kiadott kóbori monográfiában. Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit
„Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megpróbáltál. Annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt” – a 90. zsoltár 15. verséből vett idézetre építette igehirdetését Erdély református püspöke, hangsúlyozva: az élethez az öröm és a bánat is hozzátartozik, és mindkettőben velünk van Isten. Kató Béla párhuzamot vont Mózes története és a szórványlét között, azt mondta, a negyvenéves vándorlás alatt Mózes körül kihalt egy egész nemzedék, és amikor számba vette a veszteséget, szíve tele volt fájdalommal. „Kóbor története is ehhez hasonló. Ötszáz évet úgy jártatok itt, hogy sok-sok ember élt ebben a gyülekezetben, közösségben, és most, amikor alig hetvenen vagytok, ott van a szívetekben, szívünkben a fájdalom. De miként a bánat, az öröm is életünk része, és Isten ad nekünk annyi örömet, hogy el tudjuk viselni a bánatot” – mondotta.
Szegedi László kőhalmi lelkész, a Brassói Református Egyházmegye esperese is szólt a hívekhez: „Addig leszünk igazából nagy és erős közösség, amíg egymásra tudunk figyelni, és addig fogunk megmaradni, amíg fáj nekünk az is, ha valahol egy falu végén egy Székelyföldről származó öregasszony még a macskájával is románul kényszerül beszélni.” Brulyát említette, ahol két, Nagybaconból elszármazott, nyolcvan fölötti asszony él a román nyelvtengerben. „Aki nem éli meg a közösséget, aki nem tudja, hogy mit jelent együtt énekelni, imádkozni, megerősödni a hitben, elénekelni népdalainkat és zsoltárainkat, elmondani gyermekeinknek és unokáinknak a meséinket, legendáinkat, történeteinket, annak a szívéből és az emlékezetéből, a lelkéből kihull a drága anyanyelv, és akinek az ajkán elnémul az anyanyelv, annak a szívéből ki fog hullni a hit.”
Az istentiszteletet követően a gyülekezet a református temetőben emlékezett meg az 1906-ban huszonhárom éves korában elhunyt kóbori Csomor Jánosról, az erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) alapító elnökéről.
Elkóboroltak, de visszatértek
Kóborban nincs magyar iskola, az egyetlen összevont román elemi osztályt Kósa Jolán tanítja, aki szülőfalujában csak az I–IV. osztályt végezhette anyanyelvén, majd a fogarasi gimnázium után, 1978-ban diplomázott a nagyenyedi tanítóképzőben. Ott húsz évig tanított magyarul, majd a kisegítő iskolában nyolc évig románul, nyolc évvel ezelőtt pedig visszatért Kóborba. „Álmodozva gondolok vissza a régi időkre. Hát szép gyermekkor volt, sok ember, sok barát és minden, ami hozzáillett egy ilyen kis faluhoz, amilyen a miénk volt. Szép házak, szép udvarok, szorgalmas nép.”
Kósa Jolán gyermekkorában hétszáz-nyolcszáz református élt a faluban, jelenleg a 180 lelkes Kóbor református gyülekezete alig 76 főnyi, közülük egy-két hatvanas, hetvenes házaspár, a többség nyolcvan év fölötti özvegy, főként nők. Állatokat tartanak, sok a munka, társasági élet nincs – mondja a tanító. Húsz évvel ezelőtt 1-es fokozati vizsgájára írta meg Kóbor monográfiáját, amelyet a szórványtalálkozóra adtak ki a Brassói Református Egyházmegye támogatásával Ambrus Attila gondozásában. Kósa Jolán ebből az alkalomból állított össze egy gyűjteményre valót régi dokumentumokból, tárgyi emlékekből, viseletből, amelyeket a lelkészi hivatalban állítottak ki. „Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, hisz kis falvaink, mint a miénk is, már utóéletüket élik, már alig van tárgyi emlék, és lassan-lassan kipusztulnak az öregek, fiatal pedig nincsen.” Kósa Jolán szerint nehéz az élet Kóboron, „de az ember lelkileg otthon érzi magát”. Egyre több az üres porta, és egyre több idegen költözik a faluba, amely egykor a térség magyar bástyája volt, a jómódú királyföldi szászok is ide küldték gyermekeiket magyar nyelvet tanulni.
Szász József tizenhét éve gondnoka a kóbori református egyháznak. Fiatal korában ő is elment a családjával Fogarasra, hogy gyermekei magyar iskolába járhassanak. Abban az időben tömegesen hagyták el a kóboriak szülőfalujukat. Szász József így emlékszik vissza: „Ennek a falunak az volt a nagy átka, hogy ’56-ban szétverték a tankok az utakat, soha többé senki nem javított majdnem semmit. ’56-ban, a magyarországi forradalomkor itt vonultak keresztül a falun, sokszor egy tank négyszer is keresztülment, csakhogy út ne maradjon. Aztán tömegesen mentek el a családok. Először elment az apa kőműves- vagy ácsmunkára, aztán kapott egy garzont, és vitte a családját. Akkor ürült ki a falu, elmentek a mesteremberek és a fiatalok, csak az idősebbek maradtak.”
Amikor Szász József 1998-ban visszatért a faluba, nemsokára alpolgármesternek választották a szásztyúkosi önkormányzatban, és kezdeményezésére újraindították a magyar elemit. „Az volt a törvény, ha hat gyermek van, lehet indítani. Fele cigány volt, de nem számított, magyarok voltak, és elindult az osztály. Azok a gyermekek megnőttek, ötödiktől elmentek, utánpótlás nincs, így négy év után, 2008-ban megszűnt a magyar osztály.”
A dologból meg lehetett élni
Ötven-hatvan évvel ezelőtt sokan elmentek Kóborból, vitték gyermekeiket magyar iskolába, de a megélhetési lehetőségek is beszűkültek az egykor virágzó faluban. Akik maradtak, jelenleg nyolcvan év fölöttiek, nem bánták meg, hogy nem kóboroltak el, de azt sem állítják, hogy könnyű lett volna az élet Kóborban. Ottjártunkkor idős özvegyasszonyok meséltek kérésünkre életükről. Czika Elza, született Szabó: Itt születtem, itt maradtam a férjemmel együtt. A dologból meg lehetött élni, építöttünk, és a gyermekek iskolába jártak. Amikor fölbomlott a magyar iskola, románul tanultak. Két gyermekem van, a nagyobbik New Yorkban él. Messze repült el a garas, mint a szegény embernek, akinek csak egy garasa vót, és az is elgurult vót. Tavaly láttam utoljára, a férjem májusban maghalt, s akkor itthon vót a fiam. A kicsi fiam Sepsiszentgyörgyre van nősülve. Elég nehéz vót az élet, de fiatal korunkban könnyen vittük a munkát. Kapáltunk, szénáztunk, marhákot tartottunk, gazdaság vót. A kollektívből hetvenöt bánt kaptunk egy munkanapra. A falu összetartott építéskor, temetéskor, esküvőkor, mindig hozott mindenki, amije vót. Segítött ingyön. Most egy vedret nem visznek be a kapuból, hogy ne fizessük meg. De akkor napokot segítöttek. Nagy vót a gyülekezet, nyolcvan fiatal vót, anyámék elmesélték, ha nem igyekeztek, ünnepnapkor a templomban közön kellett állni, olyan sokan vótak. A kehely is az Úr asztalán olyan nagy, hogy sok helyen ilyen nincsen. Jártam New Yorkban a fiamnál, de ott a kehely még a fele sincs, mint a miénk. Amikor jöttek a légátusok s a papok, azt mondták, le lehet olvasni a kehelyről, hogy mennyi gyülekezet vót itt. De most azt sincs, amit mondjunk a papunkról, mert egyik jön, másik megy, olyan keveset ülnek itt. Dull Elza, született Kósa: Itt éltük le az életünköt a férjemmel, amit dolgoztunk, abból meg tudtunk élni. A férjem traktorista vót, kapott fizetést, én a kollektívben dolgoztam. Van két gyermököm, egy fiam s egy lányom, ők a négy osztályt itt kijárták, el kellött menni Fogarasra. Ott járták a többit magyarul. A fiam megnősült, Balázsfalván él, onnat vett leányt, a lányom Fogarason él, egy kóborihoz ment férjhöz.
Czika Ida, született Dull: Nekem elég nehéz vót, a férjem meghalt fiatalon, 38 évesen, felborult a traktorral és meghalt, s én itt maradtam két gyermekkel. De a jóisten segített, felneveltem a gyermekeket, igaz, a szülők segítségével, s osztán 1967-ben elmentem Fogarasra. Ott húsz évig vótam, jártam a gyárba. Amikor nyugdíjba möntem, hazajöttem. Van egy kicsi kert, s úgy. Az egyik gyermekem Fogarason van, a nagyobbik meghalt 42 éves korában. Elég nehéz vót az életem, de a jóisten velem vót.
Szabó Mária, született Marosi: Amíg a férjem élt, addig elég jó sorsom vót. Együtt laktam apósommal, anyósommal, segítségem vót mindig. Most nincsen mellettem senki magyar jóformán, mind románok között lakom, azok pedig velünk nem sokat beszélgetnek. Czika Margit, született Egyed: Huszonkét éves koromban édösanyám meghalt, s itt maradtam legénytestvéremmel és édesapámmal. Majd édesapám is korán halt. Férjhez mentem, lett két gyermekem, és a férjem negyvenéves korában meghalt. Ahol lakom, abban az utcában csak két család van magyar, a többi román.
Hogy történjen valami a közösségért
Igazuk van a kóboriaknak: gyakran váltják itt egymást a lelkészek, a fiataloknak egyfajta ugródeszka kőhalmi segédlelkész korukban. Bedő Judit Boróka csupán másfél évig szolgált kéthetente a kóbori gyülekezetben, most Svájcba készül egyéves tanulmányútra. Gyermekkorában édesapja ebben a faluban szolgált, akkor is hétvégi lelkészként, ezért lelkileg kötődik Kóborhoz. „Önmagában olyan értéket hordoz a szórvány, olyan emberek vannak ezekben a közösségekben, amit már nagyon ritkán találni máshol. Nagyon erős itt a közösségi tudat, és az, hogy egymásért felelősséget vállalnak. Áldott ez a szolgálat, mert örvendenek neki, és nagy igényük van arra, hogy istentiszteletek legyenek, és a közösségért történjen valami.” (folytatjuk)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 2.
Mindenkiről el kell számolni (Élet a szórványban, 2.)
Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit – idéztük szórványriportunk első (tegnapi lapszámunkban megjelent) részében Szegedi László kőhalmi református lelkészt, a Brassói Református Egyházmegye esperesét, akivel a július közepén Kóborban tartott szórványtalálkozón beszélgettünk. Bizony, nagy kihívás a hit megtartása azok számára, akik vegyes házasságban élnek, akiknek gyermekei nem járhatnak magyar iskolába, akik legfennebb kéthetente vagy havonta hallhatják Isten igéjét anyanyelvükön. A hívek és a szolgálattevő lelkészek részéről is erős elkötelezettséget igényel, hogy egy szórványközösség megőrizhesse anyanyelvét és hitét. A téma legfőbb ismerőivel beszélgettünk a szórványlétről és a szórványban végzett szolgálat sajátosságairól.
A bákói gyülekezet északra 200 kilométerre van, ugyanennyire a bukaresti, de a galaci és brăilai valamivel közelebbi, egyik sem túl népes – ismerteti Nagy Endre galaci református lelkész, aki harmincnégy éve szolgál a legdélebbi református közösségekben. Derűvel beszél a térségi találkozókról, amelyekbe belefér a közös disznóvágás, a kulturális program és sok egyéb, a lényeg, hogy tudjanak egymásról, és ne érezzék, hogy magukra vannak hagyva. De amint a többi szórványközösség, a regáti is egyre csak fogy. A galaci lelkész úgy fogalmazott: egy kis gyülekezetet temetett el a több mint harminc év alatt.
Ezt szeretni kell
A Brassói Református Egyházmegye esperesének meggyőződése, hogy a lelkészi szolgálat a szórványban teljesedik ki a leginkább.
Szegedi László: Ezt azért is mondom, mert sokkal több a kihívás és kevesebb a szolgálati élmény: nem népes, nagy templomi gyülekezetek előtt kell szolgálnia az embernek, nem a dolgok saját rendje szerint zajlik a gyülekezeti élet, sőt az emberek reménysége, hozzáállása, mindennapi élete sem úgy zajlik, mint a nagy tömbben. Ezért a szórványlelkészi szolgálat egy kihívás, és ezt szeretni kell. Nem lehet úgy végezni, hogy ide kineveznek, és közben nem szeretem a falunak a sarát, nem szeretem az esőt, nem szeretem a telet, nem szeretem azt, hogy vannak hosszú esték, éjszakák, amikor magányos vagy, egyedül vagy. Itt is minden időt ki kell tölteni értelemmel. Az a lelkész, aki unatkozik egyáltalában – akár nagy vagy kis gyülekezetben –, erre a szolgálatra nem igazából alkalmas. A szórványszolgálatra pedig azért is nagy hangsúlyt kell fektetnie az egyháznak, mert bár ez egy vékonyeres vérzése közösségünknek, de Isten előtt mindenkiről úgy el kell számolni, akárcsak a nagyvárosi gyülekezetben. Azt gondolom, az ilyen szórványtalálkozók, mint a kóbori, azt erősítik meg bennünk és a közel harminc szórványgyülekezetből érkezett magyarságban, hogy egymásra kell figyelnünk. És az egyház kimondottan figyel a szórványra, úgy, ahogyan Jézus Krisztus mondta: el kell menni a századik elveszett juhért, ámbár a kilenvcenkilencnek az ottléte esetleg veszélyben forog, azért az egyért is érdemes elmenni.
– A szórványban gyakran panaszkodnak a hívek, hogy nincs saját papjuk, a fiatalok számára csak ugródeszka a kis lélekszámú gyülekezetekben szolgálni, s bár az istentiszteleteket kétheti vagy havi rendszerességgel megtartják, a hétköznapokban magukra maradnak. A lelkész szempontjából mit jelent tíz-húsz főnyi gyülekezetben szolgálni? Mennyire kell elhivatottnak lennie, hogy ugyanolyan komolyan vegye a szolgálatot, ha tíz ember hallgatja az istentiszteletet és ha csupán egy-kettő?
Szegedi László: Ha az a kérdés, hogy melyik az a gyülekezet, ahol már lehet vagy érdemes szolgálni, én azt mondom, az egyemberes gyülekezet. Az, amikor én és valaki – egy drága magyar testvérem – beszélgetünk egymással otthon, a templomban, az utcán a magánéletéről, a közösségi életéről, a lelki problémáiról, a küzdelmeiről, vagy egyszerűen csak emberi dolgokról. Arról például, hogy a tehén beteg, hogy elfogyott a nyugdíj, arról, hogy mit csinálnak az unokák, hogy a gyermekek vagy az unokák külföldön vannak. Ez az egyemberes szolgálat. És a szórványban sokszor azt is meg kell kérdezni, érted-e, amit prédikálok. Mert ahol nincs anyanyelvű közösség, ahol magára van az ember egy nyelvi tengerben, vagy vegyes házasságban él, ott bizony ez is előfordul. A nyelvhatár egyben etnikai határ, és aki vallást vált, természetszerűen váltja identitását is.
A közösség hiánya
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója évtizedek óta járja a szórványtelepüléseket, így nem csoda, hogy a kóbori találkozó háromszáz résztvevője majdnem mind személy szerint ismerte, alig akadt néhány perc, amikor megszólíthattuk. Sorolhattuk volna azokat a szórványmentő programokat, amelyeket ő kezdeményezett vagy részt vett a megvalósításukban, de leginkább arra voltunk kíváncsiak, mi a legfontosabb ahhoz, hogy a szórvány megmaradjon?
Vetési László: Például a kóborihoz hasonló találkozókra van szükség a szórvány megmaradásához. Ehhez fogható méretű együttlétre nem volt példa ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy a Nagy-Küküllő összes szórványa, a Hortobágy-völgye, az Olt mente és a Barcaság szórványai itt vannak, sőt, a regáti, Râmnicu Vâlcea-i, ploieşti-i és Konstanca környéki is. Egy ilyen találkozó egy életre szól mindenkinek, hiszen közösségi élményben van részük. Az az igazság, hogy a közösség hiánya a szórvány legfontosabb jellemzője. Hiszen nem tudnak közösségben élni, a saját közösségük nagyon kicsi. Ezen a kóbori találkozón olyan települések képviselői voltak itt, ahol tízen, húszan élnek magyarok, vagy még annyian sem. Hogyan éljék meg magyarságukat, vallásukat, az egymáshoz tartozást, ha nincs közösség? Mi mindig azért harcolunk, hogy ilyen közösségi együttléti élmények legyenek, megmaradjanak és feltöltődjenek az emberek azzal, hogy nincsenek egyedül.
– Gyakran beszélünk szórványmentésről, de valójában ez gyűjtőfogalom, mert esetenként, helyzetenként mást jelent. Milyen cselekvési feladatokat kell ezalatt érteni?
– Vannak olyan területek, ahol kimondottam így vetjük fel, hogy szórványmentés. A szórványkérdés annyira bonyolult, hogy minden változatra van egy ellenváltozat, minden cselekvési lehetőségre van egy második, harmadik, negyedik. Gyakorlatilag ezért kell a mentés kifejezést is használnunk. Amikor például iskolát teremtünk egy szórványrégióban, és elmegyünk a gyermekek után egy településre, hogy a szülőket meggyőzzük, a gyermeket adják magyar iskolába, szórványkollégiumba – ez gyakorlatilag mentés. De nem minden esetben ennyire konkrét, hogy utána ugrunk a mély vízbe és kimentjük a szórványban élőt. Többnyire hosszabb távú dolgokról van szó, és ezt nem mindig nevezzük szórványmentésnek.
– Azt is tisztázni kellene, hogy ki a szórványban élő, és ezt milyen szempontok határozzák meg.
– Valamikor azt mondtuk, hogy a húsz, harminc százalék alatti népességi arányban levő tömeg szórványnak tekinthető. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet. Nagyon sok a vita emiatt. Mert felvetik a kérdést, hogy a számarány vagy a számbeliség határozza-e meg a szórványt. Én már elég régóta a tematikus szórvány fogalmát használom. Az a gyermek, aki a saját településén nem tud anyanyelvi iskolába menni, az oktatási szórványban él. Az a gyermek, aki az anyanyelvén nem tud szólni a többi gyermekhez a játszótéren, az szintén szórvány. Ahová nem tud kéthetente, havonta eljutni egy lelkész, az a közösség szórványban él. És létezik önkormányzati szórvány is, mert az a település, amelyik nem tud egy anyanyelvű önkormányzati képviselőt küldeni a községközpontba, szintén szórványnak tekinthető. Kóbornak például majdnem folyamatosan van magyar képviselője a tyukosdi önkormányzatban, ami azért is érdekes, mert a falu egy román tengerben helyezkedik el, tizenöt-húsz kilométeres körzetben csak Nagymoha és Kőhalom az a két település, ahol magyarok is élnek. Tehát, ha ezek közül legalább két tényező összetevődik, akkor egyértelmű, hogy szórványról van szó.
– A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a romániai magyarság egyharmada szórványban él. A felsorolt kritériumok alapján ezt hogyan kell értelmezni?
– Nagyon sokrétű ez a kérdés, mert például ha azt mondjuk, hogy a tömbmagyarságban nincs szórvány, az nem igaz. Borszék és Hévíz például Hargita megyében található, tehát tömbmagyarságban, de nem lehet kivenni a szórvány kategóriából, mert egyértelműen szórványterület Tölgyestől Gödemesterházáig. Nagyon sok minden függ a közösség szerkezetétől. Kolozsvár szerkezetileg szórvány, mert etnikailag a magyar lakosság számaránya alig tizenvalahány százalék, de rétegzettsége szerint nem szórvány, hiszen ott van négy magyar püspökség, öt-hat magyar középiskola, színház, két egyetem és azok teljes adminisztrációja, könyvkiadó és egyebek – ezek nyelvi szigetben élnek, és ezeket nem tekinthetem szórványnak. Ebből a szempontból Gyulafehérvár is érdekes, mert településileg szórvány, de az érsekség körüli létben nem tekinthető szórványnak.
Székelyföld is felelős a szórványért
– Milyen esélye van Kóbornak a megmaradásra?
− Sokszor lemondtunk Kóborról az elmúlt évtizedekben. Először akkor, amikor nem újították fel az útját, amikor nem küldtek autóbuszt a kollektivizálás időszakában. Akkor még háromszáz-négyszáz lelkes falu volt, azelőtt kétszer annyi, és azt mondtuk, vége. De mindig nyitva kell hagyni a közösség regenerálódásának csodaelemeit. Mindig van valami, amitől azt mondjuk, lehet még. Kijár a lelkész, össze lehet gyűjteni bizonyos számú embert, meg lehet szervezni egy szórvány-nagytalálkozót, mint amilyen most volt. És meg kellene szervezni itt is és a többi faluban az elszármazottakkal együtt a falusi találkozókat. A szimbolikus térerősítés és identitáserősítés nagyon fontos. Ami azt jelenti, hogy megoldom az összes funkcionális feladatot, tehát egy gyermek se maradjon, aki nem jár magyar iskolába, aki ne tartozna saját vallási közösségéhez, és azonkívül hozzájárulok ahhoz, hogy a szimbolikus értékeket erősítsem. Jöhetnének előadók, tánccsoportok és más kulturális programok. Ez az anyaországon kívül elvárható Székelyföldtől is, ezt a célt szolgálja az Összetartozás program. Hisz Kóbor Székelyföld széle, az itt élő magyarok székelyek, akiket telepítéssel hoztak ide, de egykor az udvarhelyi egyházmegyéhez tartozott. Sokkal több biztatás kell, el kell jutni oda, hogy a tömbbeli magyar önkormányzat keresse meg a kapcsolatot a szórványbelivel. És ez nem pénz kérdése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit – idéztük szórványriportunk első (tegnapi lapszámunkban megjelent) részében Szegedi László kőhalmi református lelkészt, a Brassói Református Egyházmegye esperesét, akivel a július közepén Kóborban tartott szórványtalálkozón beszélgettünk. Bizony, nagy kihívás a hit megtartása azok számára, akik vegyes házasságban élnek, akiknek gyermekei nem járhatnak magyar iskolába, akik legfennebb kéthetente vagy havonta hallhatják Isten igéjét anyanyelvükön. A hívek és a szolgálattevő lelkészek részéről is erős elkötelezettséget igényel, hogy egy szórványközösség megőrizhesse anyanyelvét és hitét. A téma legfőbb ismerőivel beszélgettünk a szórványlétről és a szórványban végzett szolgálat sajátosságairól.
A bákói gyülekezet északra 200 kilométerre van, ugyanennyire a bukaresti, de a galaci és brăilai valamivel közelebbi, egyik sem túl népes – ismerteti Nagy Endre galaci református lelkész, aki harmincnégy éve szolgál a legdélebbi református közösségekben. Derűvel beszél a térségi találkozókról, amelyekbe belefér a közös disznóvágás, a kulturális program és sok egyéb, a lényeg, hogy tudjanak egymásról, és ne érezzék, hogy magukra vannak hagyva. De amint a többi szórványközösség, a regáti is egyre csak fogy. A galaci lelkész úgy fogalmazott: egy kis gyülekezetet temetett el a több mint harminc év alatt.
Ezt szeretni kell
A Brassói Református Egyházmegye esperesének meggyőződése, hogy a lelkészi szolgálat a szórványban teljesedik ki a leginkább.
Szegedi László: Ezt azért is mondom, mert sokkal több a kihívás és kevesebb a szolgálati élmény: nem népes, nagy templomi gyülekezetek előtt kell szolgálnia az embernek, nem a dolgok saját rendje szerint zajlik a gyülekezeti élet, sőt az emberek reménysége, hozzáállása, mindennapi élete sem úgy zajlik, mint a nagy tömbben. Ezért a szórványlelkészi szolgálat egy kihívás, és ezt szeretni kell. Nem lehet úgy végezni, hogy ide kineveznek, és közben nem szeretem a falunak a sarát, nem szeretem az esőt, nem szeretem a telet, nem szeretem azt, hogy vannak hosszú esték, éjszakák, amikor magányos vagy, egyedül vagy. Itt is minden időt ki kell tölteni értelemmel. Az a lelkész, aki unatkozik egyáltalában – akár nagy vagy kis gyülekezetben –, erre a szolgálatra nem igazából alkalmas. A szórványszolgálatra pedig azért is nagy hangsúlyt kell fektetnie az egyháznak, mert bár ez egy vékonyeres vérzése közösségünknek, de Isten előtt mindenkiről úgy el kell számolni, akárcsak a nagyvárosi gyülekezetben. Azt gondolom, az ilyen szórványtalálkozók, mint a kóbori, azt erősítik meg bennünk és a közel harminc szórványgyülekezetből érkezett magyarságban, hogy egymásra kell figyelnünk. És az egyház kimondottan figyel a szórványra, úgy, ahogyan Jézus Krisztus mondta: el kell menni a századik elveszett juhért, ámbár a kilenvcenkilencnek az ottléte esetleg veszélyben forog, azért az egyért is érdemes elmenni.
– A szórványban gyakran panaszkodnak a hívek, hogy nincs saját papjuk, a fiatalok számára csak ugródeszka a kis lélekszámú gyülekezetekben szolgálni, s bár az istentiszteleteket kétheti vagy havi rendszerességgel megtartják, a hétköznapokban magukra maradnak. A lelkész szempontjából mit jelent tíz-húsz főnyi gyülekezetben szolgálni? Mennyire kell elhivatottnak lennie, hogy ugyanolyan komolyan vegye a szolgálatot, ha tíz ember hallgatja az istentiszteletet és ha csupán egy-kettő?
Szegedi László: Ha az a kérdés, hogy melyik az a gyülekezet, ahol már lehet vagy érdemes szolgálni, én azt mondom, az egyemberes gyülekezet. Az, amikor én és valaki – egy drága magyar testvérem – beszélgetünk egymással otthon, a templomban, az utcán a magánéletéről, a közösségi életéről, a lelki problémáiról, a küzdelmeiről, vagy egyszerűen csak emberi dolgokról. Arról például, hogy a tehén beteg, hogy elfogyott a nyugdíj, arról, hogy mit csinálnak az unokák, hogy a gyermekek vagy az unokák külföldön vannak. Ez az egyemberes szolgálat. És a szórványban sokszor azt is meg kell kérdezni, érted-e, amit prédikálok. Mert ahol nincs anyanyelvű közösség, ahol magára van az ember egy nyelvi tengerben, vagy vegyes házasságban él, ott bizony ez is előfordul. A nyelvhatár egyben etnikai határ, és aki vallást vált, természetszerűen váltja identitását is.
A közösség hiánya
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója évtizedek óta járja a szórványtelepüléseket, így nem csoda, hogy a kóbori találkozó háromszáz résztvevője majdnem mind személy szerint ismerte, alig akadt néhány perc, amikor megszólíthattuk. Sorolhattuk volna azokat a szórványmentő programokat, amelyeket ő kezdeményezett vagy részt vett a megvalósításukban, de leginkább arra voltunk kíváncsiak, mi a legfontosabb ahhoz, hogy a szórvány megmaradjon?
Vetési László: Például a kóborihoz hasonló találkozókra van szükség a szórvány megmaradásához. Ehhez fogható méretű együttlétre nem volt példa ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy a Nagy-Küküllő összes szórványa, a Hortobágy-völgye, az Olt mente és a Barcaság szórványai itt vannak, sőt, a regáti, Râmnicu Vâlcea-i, ploieşti-i és Konstanca környéki is. Egy ilyen találkozó egy életre szól mindenkinek, hiszen közösségi élményben van részük. Az az igazság, hogy a közösség hiánya a szórvány legfontosabb jellemzője. Hiszen nem tudnak közösségben élni, a saját közösségük nagyon kicsi. Ezen a kóbori találkozón olyan települések képviselői voltak itt, ahol tízen, húszan élnek magyarok, vagy még annyian sem. Hogyan éljék meg magyarságukat, vallásukat, az egymáshoz tartozást, ha nincs közösség? Mi mindig azért harcolunk, hogy ilyen közösségi együttléti élmények legyenek, megmaradjanak és feltöltődjenek az emberek azzal, hogy nincsenek egyedül.
– Gyakran beszélünk szórványmentésről, de valójában ez gyűjtőfogalom, mert esetenként, helyzetenként mást jelent. Milyen cselekvési feladatokat kell ezalatt érteni?
– Vannak olyan területek, ahol kimondottam így vetjük fel, hogy szórványmentés. A szórványkérdés annyira bonyolult, hogy minden változatra van egy ellenváltozat, minden cselekvési lehetőségre van egy második, harmadik, negyedik. Gyakorlatilag ezért kell a mentés kifejezést is használnunk. Amikor például iskolát teremtünk egy szórványrégióban, és elmegyünk a gyermekek után egy településre, hogy a szülőket meggyőzzük, a gyermeket adják magyar iskolába, szórványkollégiumba – ez gyakorlatilag mentés. De nem minden esetben ennyire konkrét, hogy utána ugrunk a mély vízbe és kimentjük a szórványban élőt. Többnyire hosszabb távú dolgokról van szó, és ezt nem mindig nevezzük szórványmentésnek.
– Azt is tisztázni kellene, hogy ki a szórványban élő, és ezt milyen szempontok határozzák meg.
– Valamikor azt mondtuk, hogy a húsz, harminc százalék alatti népességi arányban levő tömeg szórványnak tekinthető. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet. Nagyon sok a vita emiatt. Mert felvetik a kérdést, hogy a számarány vagy a számbeliség határozza-e meg a szórványt. Én már elég régóta a tematikus szórvány fogalmát használom. Az a gyermek, aki a saját településén nem tud anyanyelvi iskolába menni, az oktatási szórványban él. Az a gyermek, aki az anyanyelvén nem tud szólni a többi gyermekhez a játszótéren, az szintén szórvány. Ahová nem tud kéthetente, havonta eljutni egy lelkész, az a közösség szórványban él. És létezik önkormányzati szórvány is, mert az a település, amelyik nem tud egy anyanyelvű önkormányzati képviselőt küldeni a községközpontba, szintén szórványnak tekinthető. Kóbornak például majdnem folyamatosan van magyar képviselője a tyukosdi önkormányzatban, ami azért is érdekes, mert a falu egy román tengerben helyezkedik el, tizenöt-húsz kilométeres körzetben csak Nagymoha és Kőhalom az a két település, ahol magyarok is élnek. Tehát, ha ezek közül legalább két tényező összetevődik, akkor egyértelmű, hogy szórványról van szó.
– A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a romániai magyarság egyharmada szórványban él. A felsorolt kritériumok alapján ezt hogyan kell értelmezni?
– Nagyon sokrétű ez a kérdés, mert például ha azt mondjuk, hogy a tömbmagyarságban nincs szórvány, az nem igaz. Borszék és Hévíz például Hargita megyében található, tehát tömbmagyarságban, de nem lehet kivenni a szórvány kategóriából, mert egyértelműen szórványterület Tölgyestől Gödemesterházáig. Nagyon sok minden függ a közösség szerkezetétől. Kolozsvár szerkezetileg szórvány, mert etnikailag a magyar lakosság számaránya alig tizenvalahány százalék, de rétegzettsége szerint nem szórvány, hiszen ott van négy magyar püspökség, öt-hat magyar középiskola, színház, két egyetem és azok teljes adminisztrációja, könyvkiadó és egyebek – ezek nyelvi szigetben élnek, és ezeket nem tekinthetem szórványnak. Ebből a szempontból Gyulafehérvár is érdekes, mert településileg szórvány, de az érsekség körüli létben nem tekinthető szórványnak.
Székelyföld is felelős a szórványért
– Milyen esélye van Kóbornak a megmaradásra?
− Sokszor lemondtunk Kóborról az elmúlt évtizedekben. Először akkor, amikor nem újították fel az útját, amikor nem küldtek autóbuszt a kollektivizálás időszakában. Akkor még háromszáz-négyszáz lelkes falu volt, azelőtt kétszer annyi, és azt mondtuk, vége. De mindig nyitva kell hagyni a közösség regenerálódásának csodaelemeit. Mindig van valami, amitől azt mondjuk, lehet még. Kijár a lelkész, össze lehet gyűjteni bizonyos számú embert, meg lehet szervezni egy szórvány-nagytalálkozót, mint amilyen most volt. És meg kellene szervezni itt is és a többi faluban az elszármazottakkal együtt a falusi találkozókat. A szimbolikus térerősítés és identitáserősítés nagyon fontos. Ami azt jelenti, hogy megoldom az összes funkcionális feladatot, tehát egy gyermek se maradjon, aki nem jár magyar iskolába, aki ne tartozna saját vallási közösségéhez, és azonkívül hozzájárulok ahhoz, hogy a szimbolikus értékeket erősítsem. Jöhetnének előadók, tánccsoportok és más kulturális programok. Ez az anyaországon kívül elvárható Székelyföldtől is, ezt a célt szolgálja az Összetartozás program. Hisz Kóbor Székelyföld széle, az itt élő magyarok székelyek, akiket telepítéssel hoztak ide, de egykor az udvarhelyi egyházmegyéhez tartozott. Sokkal több biztatás kell, el kell jutni oda, hogy a tömbbeli magyar önkormányzat keresse meg a kapcsolatot a szórványbelivel. És ez nem pénz kérdése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 4.
Erdélyben őrzik a hagyományos, magyar keresztneveket
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, a saját szabályaikat néha figyelmen kívül hagyó bizottsági nyelvészeknek köszönhetően pedig Vanesszákat és Tomaszokat anyakönyveztetnek. Erdélyben még a hagyományos nevek vannak divatban.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, amelyekben újdonsült szülők gyermekük szokatlan nevét igyekeznek elfogadtatni, bejegyeztetni. Pszichológusok szerint sokakat egyszerűen a feltűnési vágy vezérel, amikor nem hallott nevet igyekeznek adni gyermeküknek, másokat egy-egy film szereplője érint meg annyira, hogy fiát-lányát utána keresztelné el. Dél-amerikai szappanopera-hősök magyaros változatú nevei, Vanesszák, Dzseniferek, Dominikok, Tomaszok kerülnek be az anyakönyvekbe, miközben a hagyományos neveket megunt szülők legtöbbször nem veszik figyelembe, hogy számos ősi, ritka magyar név áll rendelkezésükre.
A magyarországi állami névlista folyamatosan bővülésével a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya 1997-ben rendelte meg a Nyelvtudományi Intézettől a Magyar utónévkönyvben szereplő utónevek jegyzékének kibővítését, amely ugyanebben az évben Új magyar utónévkönyv címen meg is jelent. Ez a jegyzék 2009 óta frissül – évente nagyjából 90-110 névvel –, s bár idén júliusban számos kérvényt elutasított a Nyelvtudományi Intézet, az évek során nagyon sok magyarosan leírt, de nevetségesnek tűnő utónevet fogadott el. Az elutasított nevek között honfoglalás-kori, ősi magyar nevek is előfordulnak. Egy szokatlan név bejegyeztetésének útja nem egyszerű folyamat, az utónévnek szakembereken és 14 pontos szabályzaton kell „átverekednie” magát.
Sebestyén helyett Szebasztián?
A Magyarországon élők névviselését az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény szabályozza, amely szerint ha a szülők által választott utónév nem szerepel az utónévjegyzékben, az MTA-nak harminc napja van arra, hogy jelezze, engedélyezi-e az anyakönyvezést. A Miniszterelnökség Területi Közigazgatásért Felelős Államtitkárságán lehet beszerezni azt a formanyomtatványt, amelyet ilyenkor ki kell tölteni, és a Nyelvtudományi Intézet névkutató, nyelvtörténész, pszicholingvista, szociolingvista szakirányú nyelvészeiből álló Utónévbizottság készít szakvéleményt az adott névről. Bár az is egyre divatosabbá válik, hogy a választani képtelen szülő három utónevet is ad gyermekének, a bizottság számára követendő szabály, hogy legfeljebb két, a gyermek nemének megfelelő nevet lehet anyakönyveztetni. A nemre vonatkozó szabály a bizottság tagjai számára nem feltétlenül egyértelmű, ha figyelembe vesszük az olyan bejegyzett neveket, mint a Gyömbér, Móka vagy Idril – ki hinné, hogy ez utóbbit fiúknak adják.
A szabályok között választ kapunk a Dzserald, Dzsenifer típusú nevek különös írásmódjaira is, a második előírás szerint ugyanis az új nevet kötelező a magyar helyesírásnak megfelelően lebetűzni.
Ez a szabály akkor válik igazán nevetségessé, ha az engedélyezett Tomasz, Ronáldó vagy a Szebasztián nevet említjük, holott a szülő eleve a magyarosabb Tamást, Rolandot vagy Sebestyént választhatta volna. Ilyen esetekben a bizottság eleve a magyar változat elfogadását ajánlhatta volna, de mégsem tette, amivel tulajdonképpen a saját, 6. számú szabályzatának fordít hátat, amely kimondja, hogy az idegen nyelvi eredetű újabb utóneveknek a magyarban meglevő, tehát már meghonosodott megfelelőit ajánlják bejegyzésre.
Furcsa bizottsági szabályok
Az ősi magyar nevek esetében a bizottság hiteles, írott források alapján tudományosan bizonyítható, a középkorban személynévként használtakat javasolja bejegyeztetésre. Az olyan nevet, amely hátrányos lehet a viselőjére – például Nemél, Sánta, Halaldi –, nem engedik át a szűrőn. Ennek alapján gond nélkül választható név fiúk számára a Nepomuk, de Álmos fejedelem dédapjának az Anonymus szerinti Ed neve nem, mert nincs történelmi bizonyíték középkori használatára.
Ne csodálkozzunk a jegyzékben szereplő idegen nevek sokaságán, hiszen a szabályzat további része leszögezi, hogy elfogadnak mind magyar, mind világirodalmi alkotásokban szereplő fantázianeveket, ha az a magyar, vagy az európai névkultúra valamelyik típusát képviseli, illetve, ha külföldön már önálló, elterjedt személynév. A becézett nevekre talán jobban odafigyelnek, például a férfinevek becéző formáit csak akkor támogatja a bizottság, ha személynévi használatuk a középkorra nyúlik vissza, és ez hitelesen bizonyítható is, mint a Gergő esetében. A földrajzi nevek, márkanevek, művésznevek csak akkor mennek át a szűrőn, ha a név bizonyítottan személynév volt a középkorban, így például a Buda adható, de a Zséda nem. Szintén különös szabály a 14. számú is, amely alapján a szakemberek nem javasolják az olyan név bejegyzését, amely hangzásában, jelentésében a gyerek személyiségfejlődésére nézve káros lehet, például csúfolhatják, kiközösíthetik.
Ennek fényében csodálkozásra ad okot néhány idén anyakönyvezésre elfogadott példa, mint a Modesztusz a kis hableányként ismert, de ezúttal férfinévként bevezetett Ariel, Delfina, Pintyőke és Skolasztika női nevek mellett. Egyes országokban arra is odafigyelnek, hogy a családnév mellett ne tűnjön nevetségesnek a személynév, erre azonban nincs szabálya a magyar bizottságnak, így sokszor találunk olyan szomorúan nevetséges példát, mint a Mezei Boglárka, Földi Eper, Fürtös Jácint. Ha mindez nem lenne elég, további kiskapuk adnak zöld utat a furcsa, magyartalan neveknek: ha valamelyik szülő nem magyar állampolgár, vagy nem magyar etnikumú/nemzetiségű, akkor kérheti, hogy gyermekének az adott nemzetiségnek megfelelő utónevet választhasson, amelyet szintén az adott nemzetiségnek megfelelő helyesírási szabályok szerint anyakönyveztethet. Ragaszkodás a magyaros utónevekhez Idén aktív médiatéma volt a névadás kérdése, miután az MTA májusban kiadott egy listát néhány engedélyezett személynévről, majd júliusban egy másik jegyzéket visszautasított. S, ha örülünk is az olyan, nem anyakönyvezhető példák kiesésének, mint a Máriatereza, Zseliz, Walburga, Krieger vagy Zion, a májusban elfogadottak között ennél több értetlenségre okot adó személynevet találunk. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: kisfiúnak már adható a Dzsasztin, Dzsúlió, Cvi, Polikárp, Srídhara vagy a Vulkán, lánynak pedig Árpádina, Balzsam, Fahéj, Tűzvirág, Pintyőke. A kérvényezett nevek között számos példát találunk az elmúlt években nagy tévés népszerűségnek örvendő török filmsorozatok szereplőinek neveire, a kérdés csupán az, mi alapján döntötte el a bizottság, hogy Szulejmán oszmán hódító húgának, Hatidzsének vagy egy neves szultánának, Nurbanunak a nevét adhatja a magyar anyuka/apuka, de egy másik török film női főszereplőjéről, Eysanról/Ejsanról már nem nevezheti el lányát.
Bár az erdélyi magyar szülők körében is egyre népszerűbbek az Ingridek, Petrák, Erikek, névadás tekintetében sokkal jobban ragaszkodunk a magyaros, hagyományos lehetőségekhez, mint az anyaországiak. Például a 2017–2018–as tanévre előkészítő évfolyamra beiratkozott gyerekek listáin gyakori a Hunor, Péter, Mátyás, Magor, Gábor, Balázs, Hanna, Károly, Emma vagy Rebeka. A gimnazista korú diákok nevei között pedig többnyire a Henrietta, Máté, Roland, Tímea, Attila, Zsolt, Csongor a legjellemzőbbek.
Ha pedig valami egyedire, különlegesre vágyunk, a református naptárban keresgélve is találunk gyönyörűen hangzó, ősi magyar, illetve bibliai neveket, mint az Etele, Szörény, Baltazár, Álmos, Csenge, Ajna, Koppány, Tábita, Villő, Ilka, Bendegúz, Zselyke, Luca. De ha irtózunk a különlegességektől, nyugodtan megmenthetjük a Máriák, Józsefek, Sárák, Erzsébetek népszerűségét is.
Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese kérdésünkre elmondta, tapasztalatai alapján, bár akadnak idegen utónevekkel érkező szülők, hogy azt bevezettessék a református naptárba, a brassói és környékbeli magyarság 95 százalékban hagyományos vagy legalább magyar neveket ad gyermekeinek.
Hozzátette, ők is próbáltak már Vanessza és Beszantka nevű kicsik szüleit névváltoztatásról meggyőzni, de akadnak olyanok is, akikkel reménytelen a vita. A brassói egyházmegye térségében évente legalább egyszer jelentenek be a naptárban még nem található, külföldi hangzású keresztnevet. Igaz, előfordulnak olyan esetek is, amikor józan érvekkel meg lehet győzni egy szülőt, hogy ne adja a Jácintka becézett formáját, amíg a Jácint is megtalálható a naptárban.
„Mindenki számára különleges a saját gyermeke, de arra nem gondolnak, hogy érzi majd magát felnőttkorában a református gyermek, pláne, hogy a naptárban sem szerepel a neve” – jegyezte meg a lelkész, aki úgy látja, elsősorban a szórványban, szétszórtan élő magyar apák, anyák adnak jellegtelen, külföldi neveket a legifjabb családtagnak, az etnikum és az iskolázottság azonban nem mindig mérvadó. Szegedi László elmondta, sokszor főiskolát, egyetemet végzett, értelmiségi szülők döntenek Szintia és Mercédesz típusú keresztnevek mellett. Az esperes kiemelte: az egyház az évente kiadott református naptárba egyre sűrűbben becsempészett ősi magyar, illetve bibliai nevekkel igyekszik felhívni a gyermeket vállalók figyelmét arra, hogy nem kell idegen kultúrák felé kacsintgatni, ha különleges keresztnevet szeretnének. Balog Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperesétől megtudtuk, az egyházkerületen belül a magyar lakosság legalább 80 százaléka ragaszkodik a régi, magyaros utónevekhez.
A lelkész szerint Székelyföldön még kevesebb példát találni idegen személynevekre, ugyanakkor hangsúlyozta, egy lelkésznek a református nevelői programjának részét kell képeznie a magyar keresztnevek adására való figyelemfelhívás is, hiszen ez is nyelvi kultúránkhoz tartozik.
Kádár Hanga / liget.ro
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, a saját szabályaikat néha figyelmen kívül hagyó bizottsági nyelvészeknek köszönhetően pedig Vanesszákat és Tomaszokat anyakönyveztetnek. Erdélyben még a hagyományos nevek vannak divatban.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézetéhez évente számos kérvény érkezik, amelyekben újdonsült szülők gyermekük szokatlan nevét igyekeznek elfogadtatni, bejegyeztetni. Pszichológusok szerint sokakat egyszerűen a feltűnési vágy vezérel, amikor nem hallott nevet igyekeznek adni gyermeküknek, másokat egy-egy film szereplője érint meg annyira, hogy fiát-lányát utána keresztelné el. Dél-amerikai szappanopera-hősök magyaros változatú nevei, Vanesszák, Dzseniferek, Dominikok, Tomaszok kerülnek be az anyakönyvekbe, miközben a hagyományos neveket megunt szülők legtöbbször nem veszik figyelembe, hogy számos ősi, ritka magyar név áll rendelkezésükre.
A magyarországi állami névlista folyamatosan bővülésével a Belügyminisztérium Állampolgársági Főosztálya 1997-ben rendelte meg a Nyelvtudományi Intézettől a Magyar utónévkönyvben szereplő utónevek jegyzékének kibővítését, amely ugyanebben az évben Új magyar utónévkönyv címen meg is jelent. Ez a jegyzék 2009 óta frissül – évente nagyjából 90-110 névvel –, s bár idén júliusban számos kérvényt elutasított a Nyelvtudományi Intézet, az évek során nagyon sok magyarosan leírt, de nevetségesnek tűnő utónevet fogadott el. Az elutasított nevek között honfoglalás-kori, ősi magyar nevek is előfordulnak. Egy szokatlan név bejegyeztetésének útja nem egyszerű folyamat, az utónévnek szakembereken és 14 pontos szabályzaton kell „átverekednie” magát.
Sebestyén helyett Szebasztián?
A Magyarországon élők névviselését az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény szabályozza, amely szerint ha a szülők által választott utónév nem szerepel az utónévjegyzékben, az MTA-nak harminc napja van arra, hogy jelezze, engedélyezi-e az anyakönyvezést. A Miniszterelnökség Területi Közigazgatásért Felelős Államtitkárságán lehet beszerezni azt a formanyomtatványt, amelyet ilyenkor ki kell tölteni, és a Nyelvtudományi Intézet névkutató, nyelvtörténész, pszicholingvista, szociolingvista szakirányú nyelvészeiből álló Utónévbizottság készít szakvéleményt az adott névről. Bár az is egyre divatosabbá válik, hogy a választani képtelen szülő három utónevet is ad gyermekének, a bizottság számára követendő szabály, hogy legfeljebb két, a gyermek nemének megfelelő nevet lehet anyakönyveztetni. A nemre vonatkozó szabály a bizottság tagjai számára nem feltétlenül egyértelmű, ha figyelembe vesszük az olyan bejegyzett neveket, mint a Gyömbér, Móka vagy Idril – ki hinné, hogy ez utóbbit fiúknak adják.
A szabályok között választ kapunk a Dzserald, Dzsenifer típusú nevek különös írásmódjaira is, a második előírás szerint ugyanis az új nevet kötelező a magyar helyesírásnak megfelelően lebetűzni.
Ez a szabály akkor válik igazán nevetségessé, ha az engedélyezett Tomasz, Ronáldó vagy a Szebasztián nevet említjük, holott a szülő eleve a magyarosabb Tamást, Rolandot vagy Sebestyént választhatta volna. Ilyen esetekben a bizottság eleve a magyar változat elfogadását ajánlhatta volna, de mégsem tette, amivel tulajdonképpen a saját, 6. számú szabályzatának fordít hátat, amely kimondja, hogy az idegen nyelvi eredetű újabb utóneveknek a magyarban meglevő, tehát már meghonosodott megfelelőit ajánlják bejegyzésre.
Furcsa bizottsági szabályok
Az ősi magyar nevek esetében a bizottság hiteles, írott források alapján tudományosan bizonyítható, a középkorban személynévként használtakat javasolja bejegyeztetésre. Az olyan nevet, amely hátrányos lehet a viselőjére – például Nemél, Sánta, Halaldi –, nem engedik át a szűrőn. Ennek alapján gond nélkül választható név fiúk számára a Nepomuk, de Álmos fejedelem dédapjának az Anonymus szerinti Ed neve nem, mert nincs történelmi bizonyíték középkori használatára.
Ne csodálkozzunk a jegyzékben szereplő idegen nevek sokaságán, hiszen a szabályzat további része leszögezi, hogy elfogadnak mind magyar, mind világirodalmi alkotásokban szereplő fantázianeveket, ha az a magyar, vagy az európai névkultúra valamelyik típusát képviseli, illetve, ha külföldön már önálló, elterjedt személynév. A becézett nevekre talán jobban odafigyelnek, például a férfinevek becéző formáit csak akkor támogatja a bizottság, ha személynévi használatuk a középkorra nyúlik vissza, és ez hitelesen bizonyítható is, mint a Gergő esetében. A földrajzi nevek, márkanevek, művésznevek csak akkor mennek át a szűrőn, ha a név bizonyítottan személynév volt a középkorban, így például a Buda adható, de a Zséda nem. Szintén különös szabály a 14. számú is, amely alapján a szakemberek nem javasolják az olyan név bejegyzését, amely hangzásában, jelentésében a gyerek személyiségfejlődésére nézve káros lehet, például csúfolhatják, kiközösíthetik.
Ennek fényében csodálkozásra ad okot néhány idén anyakönyvezésre elfogadott példa, mint a Modesztusz a kis hableányként ismert, de ezúttal férfinévként bevezetett Ariel, Delfina, Pintyőke és Skolasztika női nevek mellett. Egyes országokban arra is odafigyelnek, hogy a családnév mellett ne tűnjön nevetségesnek a személynév, erre azonban nincs szabálya a magyar bizottságnak, így sokszor találunk olyan szomorúan nevetséges példát, mint a Mezei Boglárka, Földi Eper, Fürtös Jácint. Ha mindez nem lenne elég, további kiskapuk adnak zöld utat a furcsa, magyartalan neveknek: ha valamelyik szülő nem magyar állampolgár, vagy nem magyar etnikumú/nemzetiségű, akkor kérheti, hogy gyermekének az adott nemzetiségnek megfelelő utónevet választhasson, amelyet szintén az adott nemzetiségnek megfelelő helyesírási szabályok szerint anyakönyveztethet. Ragaszkodás a magyaros utónevekhez Idén aktív médiatéma volt a névadás kérdése, miután az MTA májusban kiadott egy listát néhány engedélyezett személynévről, majd júliusban egy másik jegyzéket visszautasított. S, ha örülünk is az olyan, nem anyakönyvezhető példák kiesésének, mint a Máriatereza, Zseliz, Walburga, Krieger vagy Zion, a májusban elfogadottak között ennél több értetlenségre okot adó személynevet találunk. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: kisfiúnak már adható a Dzsasztin, Dzsúlió, Cvi, Polikárp, Srídhara vagy a Vulkán, lánynak pedig Árpádina, Balzsam, Fahéj, Tűzvirág, Pintyőke. A kérvényezett nevek között számos példát találunk az elmúlt években nagy tévés népszerűségnek örvendő török filmsorozatok szereplőinek neveire, a kérdés csupán az, mi alapján döntötte el a bizottság, hogy Szulejmán oszmán hódító húgának, Hatidzsének vagy egy neves szultánának, Nurbanunak a nevét adhatja a magyar anyuka/apuka, de egy másik török film női főszereplőjéről, Eysanról/Ejsanról már nem nevezheti el lányát.
Bár az erdélyi magyar szülők körében is egyre népszerűbbek az Ingridek, Petrák, Erikek, névadás tekintetében sokkal jobban ragaszkodunk a magyaros, hagyományos lehetőségekhez, mint az anyaországiak. Például a 2017–2018–as tanévre előkészítő évfolyamra beiratkozott gyerekek listáin gyakori a Hunor, Péter, Mátyás, Magor, Gábor, Balázs, Hanna, Károly, Emma vagy Rebeka. A gimnazista korú diákok nevei között pedig többnyire a Henrietta, Máté, Roland, Tímea, Attila, Zsolt, Csongor a legjellemzőbbek.
Ha pedig valami egyedire, különlegesre vágyunk, a református naptárban keresgélve is találunk gyönyörűen hangzó, ősi magyar, illetve bibliai neveket, mint az Etele, Szörény, Baltazár, Álmos, Csenge, Ajna, Koppány, Tábita, Villő, Ilka, Bendegúz, Zselyke, Luca. De ha irtózunk a különlegességektől, nyugodtan megmenthetjük a Máriák, Józsefek, Sárák, Erzsébetek népszerűségét is.
Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese kérdésünkre elmondta, tapasztalatai alapján, bár akadnak idegen utónevekkel érkező szülők, hogy azt bevezettessék a református naptárba, a brassói és környékbeli magyarság 95 százalékban hagyományos vagy legalább magyar neveket ad gyermekeinek.
Hozzátette, ők is próbáltak már Vanessza és Beszantka nevű kicsik szüleit névváltoztatásról meggyőzni, de akadnak olyanok is, akikkel reménytelen a vita. A brassói egyházmegye térségében évente legalább egyszer jelentenek be a naptárban még nem található, külföldi hangzású keresztnevet. Igaz, előfordulnak olyan esetek is, amikor józan érvekkel meg lehet győzni egy szülőt, hogy ne adja a Jácintka becézett formáját, amíg a Jácint is megtalálható a naptárban.
„Mindenki számára különleges a saját gyermeke, de arra nem gondolnak, hogy érzi majd magát felnőttkorában a református gyermek, pláne, hogy a naptárban sem szerepel a neve” – jegyezte meg a lelkész, aki úgy látja, elsősorban a szórványban, szétszórtan élő magyar apák, anyák adnak jellegtelen, külföldi neveket a legifjabb családtagnak, az etnikum és az iskolázottság azonban nem mindig mérvadó. Szegedi László elmondta, sokszor főiskolát, egyetemet végzett, értelmiségi szülők döntenek Szintia és Mercédesz típusú keresztnevek mellett. Az esperes kiemelte: az egyház az évente kiadott református naptárba egyre sűrűbben becsempészett ősi magyar, illetve bibliai nevekkel igyekszik felhívni a gyermeket vállalók figyelmét arra, hogy nem kell idegen kultúrák felé kacsintgatni, ha különleges keresztnevet szeretnének. Balog Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperesétől megtudtuk, az egyházkerületen belül a magyar lakosság legalább 80 százaléka ragaszkodik a régi, magyaros utónevekhez.
A lelkész szerint Székelyföldön még kevesebb példát találni idegen személynevekre, ugyanakkor hangsúlyozta, egy lelkésznek a református nevelői programjának részét kell képeznie a magyar keresztnevek adására való figyelemfelhívás is, hiszen ez is nyelvi kultúránkhoz tartozik.
Kádár Hanga / liget.ro
2017. szeptember 11.
Leleplezték Bethlen Gábor szobrát Aranyosegerbegyen
A Reformáció 500. évfordulójára és a Bethlen Gábor (1580-1629) által 400 éve megadott vásártartási jogra emlékezve az erdélyi fejedelemről készült bronzszobrot lepleztek le vasárnap délelőtt a Kolozs megyei Aranyosegerbegy településen. Az ünnepségen Daróczi Attila helyi református lelkész elmondta: a több éves álom valósult meg a szoborállítással, amely Fábián Zsigmond nyugalmazott aranyosgerbegyi történelemtanár ötlete volt. A rendezvény már szombaton elkezdődött három népszerűsítő előadással, majd kulturális programokra került sor a helyi kultúrotthonban.
Vasárnap igét hirdetett Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, majd a résztvevők átvonultak a parókia udvarára, ahol leleplezték Bethlen Gábor kő talapzaton álló, bronzból készült mellszobrát, Vetró András szobrászművész alkotását, akinek vallomása szerint a munka során népünk gazdagításának érzése hatotta át.
„Ötszáz évvel ezelőtt adatott meg nekünk az ige magyarul, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pedig négyszáz évvel korábban oly módon támogatta ezt a közösséget, hogy még ma is ennek áldásaiból élnek. Hallgassuk meg Isten szavát, mert másképp mindennapi munkánkat nem kíséri áldás, hiszen Isten igéje örök igazságot hordoz” – mondta vasárnapi igehirdetésében Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.
Csernáczki Andrea aranyosegerbegyi pedagógus arra emlékeztetett: Bethlen Gábor fejedelem 1617-ben a falunak vásártartási jogot, a helyi református egyháznak pedig területet adományozott templomépítésre, működésének támogatására.
„Bethlen Gábor és a reformáció elválaszthatatlan egymástól. Bethlen Gábor kiváló politikus és stratéga volt, aki pártolta a művészetet és az oktatást, s olyan időszakban vezette Erdélyt, amelyet később Erdély aranykorának neveztek” – méltatta az erdélyi fejedelmet Barabás János konzul.
Csutak Lajos a Tordai Református Egyházmegye részéről Isten áldását kérte az aranyosegerbegyi gyülekezetre.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
A Reformáció 500. évfordulójára és a Bethlen Gábor (1580-1629) által 400 éve megadott vásártartási jogra emlékezve az erdélyi fejedelemről készült bronzszobrot lepleztek le vasárnap délelőtt a Kolozs megyei Aranyosegerbegy településen. Az ünnepségen Daróczi Attila helyi református lelkész elmondta: a több éves álom valósult meg a szoborállítással, amely Fábián Zsigmond nyugalmazott aranyosgerbegyi történelemtanár ötlete volt. A rendezvény már szombaton elkezdődött három népszerűsítő előadással, majd kulturális programokra került sor a helyi kultúrotthonban.
Vasárnap igét hirdetett Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, majd a résztvevők átvonultak a parókia udvarára, ahol leleplezték Bethlen Gábor kő talapzaton álló, bronzból készült mellszobrát, Vetró András szobrászművész alkotását, akinek vallomása szerint a munka során népünk gazdagításának érzése hatotta át.
„Ötszáz évvel ezelőtt adatott meg nekünk az ige magyarul, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pedig négyszáz évvel korábban oly módon támogatta ezt a közösséget, hogy még ma is ennek áldásaiból élnek. Hallgassuk meg Isten szavát, mert másképp mindennapi munkánkat nem kíséri áldás, hiszen Isten igéje örök igazságot hordoz” – mondta vasárnapi igehirdetésében Szegedi László lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.
Csernáczki Andrea aranyosegerbegyi pedagógus arra emlékeztetett: Bethlen Gábor fejedelem 1617-ben a falunak vásártartási jogot, a helyi református egyháznak pedig területet adományozott templomépítésre, működésének támogatására.
„Bethlen Gábor és a reformáció elválaszthatatlan egymástól. Bethlen Gábor kiváló politikus és stratéga volt, aki pártolta a művészetet és az oktatást, s olyan időszakban vezette Erdélyt, amelyet később Erdély aranykorának neveztek” – méltatta az erdélyi fejedelmet Barabás János konzul.
Csutak Lajos a Tordai Református Egyházmegye részéről Isten áldását kérte az aranyosegerbegyi gyülekezetre.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)
2017. október 3.
Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. december 5.
Fehéregyházának csak Petőfi van
Szabó József, a Petőfi Egyesület elnöke tájékoztatott a legutóbbi magyar szórványnapi rendezvényekről, a Petőfi Egyesület, a Gaudeamus Alapítvány és a Kikerics Kulturális Egylet közös szervezésében. Az eseményen Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartott előadást a szórványról, majd a sárospataki 8kor színház előadása és a segesvári Kikerics együttes táncműsora következett. Az idén már csak kisebb rendezvényeket terveznek, csupán „egyesületi berkekben”. A két legfontosabb rendezvény, amit az egyesület szervez, a Petőfi-ünnepség, illetve a magyar szórvány napja, de a március 15-i ünnepségeket is a Petőfi Egyesület szervezi. Sikeres az együttműködés mind a Gaudea- mus Alapítvánnyal, mind a Kikerics Kulturális Egylettel, de, mint mondta, „sajnos fogyunk, és örülünk, ha össze tudunk gyűlni. Sokszor nem is érdemes külön tartani rendezvényt. A pénz kevés, a Petőfi-ünnepséget a Comunitas Alapítvány is támogatta korábban, de az utóbbi időben csak a megyei tanácsra számíthatunk”. Szabó József a múzeum gondnoka is, problémák vannak ott is, ami érződik a látogatottságon. „A kiállításunk most már felnőttkorba lépett, 18 éves. Jó, hogy állandó kiállítás, de azért időnként ezeket is cserélni kell. Újabb kiállításra már volt is elképzelés, mert amikor diákokat hoznak el, sokszor a Wi-Fi-jelszón kívül más nem is érdekli őket. Ilyen a világ most, ehhez a világhoz kellene közelebb kerülni. A nyáron voltam Kiskőrösön, ahol egy csodálatos János vitéz kiállítás nyílt meg, hatalmas összegbe is került, nos, annak az épületnek az emeletén interaktív játékok vannak a magyar történelemről, Petőfiről, ami nemcsak a gyerekeket, de a felnőtt embert is megfogja. Nálunk is ez kellene, de a kivitelezésében az anyagiak akadályoznak. Új tetőzetre lenne szükség – nem győzöm a cserepeket dugdosni –, gyakorlatilag a plafontól a tetőig mindent ki kellene cserélni. Pénz nincs, próbálok finanszírozást keresni, talán sikerül. Csak azzal érvelek, hogy Fehéregyháza az Petőfi, mert Fehéregyházának sajnos más nincs”. Népújság (Marosvásárhely)
Szabó József, a Petőfi Egyesület elnöke tájékoztatott a legutóbbi magyar szórványnapi rendezvényekről, a Petőfi Egyesület, a Gaudeamus Alapítvány és a Kikerics Kulturális Egylet közös szervezésében. Az eseményen Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora tartott előadást a szórványról, majd a sárospataki 8kor színház előadása és a segesvári Kikerics együttes táncműsora következett. Az idén már csak kisebb rendezvényeket terveznek, csupán „egyesületi berkekben”. A két legfontosabb rendezvény, amit az egyesület szervez, a Petőfi-ünnepség, illetve a magyar szórvány napja, de a március 15-i ünnepségeket is a Petőfi Egyesület szervezi. Sikeres az együttműködés mind a Gaudea- mus Alapítvánnyal, mind a Kikerics Kulturális Egylettel, de, mint mondta, „sajnos fogyunk, és örülünk, ha össze tudunk gyűlni. Sokszor nem is érdemes külön tartani rendezvényt. A pénz kevés, a Petőfi-ünnepséget a Comunitas Alapítvány is támogatta korábban, de az utóbbi időben csak a megyei tanácsra számíthatunk”. Szabó József a múzeum gondnoka is, problémák vannak ott is, ami érződik a látogatottságon. „A kiállításunk most már felnőttkorba lépett, 18 éves. Jó, hogy állandó kiállítás, de azért időnként ezeket is cserélni kell. Újabb kiállításra már volt is elképzelés, mert amikor diákokat hoznak el, sokszor a Wi-Fi-jelszón kívül más nem is érdekli őket. Ilyen a világ most, ehhez a világhoz kellene közelebb kerülni. A nyáron voltam Kiskőrösön, ahol egy csodálatos János vitéz kiállítás nyílt meg, hatalmas összegbe is került, nos, annak az épületnek az emeletén interaktív játékok vannak a magyar történelemről, Petőfiről, ami nemcsak a gyerekeket, de a felnőtt embert is megfogja. Nálunk is ez kellene, de a kivitelezésében az anyagiak akadályoznak. Új tetőzetre lenne szükség – nem győzöm a cserepeket dugdosni –, gyakorlatilag a plafontól a tetőig mindent ki kellene cserélni. Pénz nincs, próbálok finanszírozást keresni, talán sikerül. Csak azzal érvelek, hogy Fehéregyháza az Petőfi, mert Fehéregyházának sajnos más nincs”. Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 6.
500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)