Zászlót bontottak és huszártiszteket avattak Bihardiószegen
Bihar megye – Látványos rendezvényt tartottak vasárnap Bihardiószegen, mellyel egyrész emlékeztek a ’48–as forradalomra, másrészt tovább gazdagították a helyi hagyományörző huszárszázadot zászlóval, tisztekkel.
Március 21.–én, vasárnap az időjárás igazolta, hogy nem csak csillagászatilag kezdődött el a tavasz: a bihardiószegi református templom mellett jóleső napsütésben rendezgethették szerelvényüket az ünnepségre készülő huszárok. Gellért Gyula helyi lelkész Pál apostolnak a Galátziabéliekhez írt leveléből vette igehirdetésének alapigéjét: „(…)ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.” Az Érmelléki Református Egyházmegye esperese Széchenyit idézte – ha meg akarunk maradni Európában, magyarnak kell maradnunk – majd figyelmeztetett, hogy a szabadság olyan, mint egy édesanya: mindig ad, és amikor már nem tud, akkor nekünk szent kötelességünk adni neki. Előttünk a múlt, egyszersmind a jövendő is, mondta az igehirdetés után Jakó Sándor segédlelkész, amikor egy kisfiú keresztelése által gyarapodott a gyülekezet.
Zászlóbontás
A templomi ünnepség folytatásaként zászlót bontottak: a helyi Gróf Széchenyi István Huszárszázad Petrucz József által tervezett lobogóját, melynek egyik oldalán a Simonyi–, másikon Bihardiószeg címere látható. Avatóbeszédet mondott Emődy Dániel, a Pro Patria Alapítvány Simonyi Óbester Regionális Szervezetének elnöke. Gellért Gyula lelkész köszönet–nyílvánításaiból kiderült, sokan nyújtottak segítő kezet a zászló elkészítéséhez, például a gyülekezet asszonyai 14 kg csigatészta árát ajánlották fel. A Debreceni Huszárbandérium nevében Piroska János egy Bibliát ajándékozott a vendéglátóknak. A zászlót Gellért Gyula és Jakó Sándor, illetve Szűcs Attila helyi tisztelendő áldotta meg, az istentiszteleten közreműködtek a helyi iskola diákjai, a gyülekezet Asók István kórusa, továbbá egy verscsokorral Meleg Vilmos színművész.
Koszorúk az emléktáblákra
Az ünnepség a templomkertben folytatódott, ahol a diószegi huszárszázad tisztjeit és altisztjeit avatták. Avatóbeszédet dr.Papp Gyula ezredes mondott, arról is szót ejtve, hogy a huszárok mindig is bátorságukról, megbízhatóságukról, hűségükről, önfeláldozásukról voltak híresek, és ezeket az erényeket manapság a hagyományőrzésben lehet kamatoztatni. Ugyancsak az ezredes előmondta az eskü szövegét, melyből fontos kiemelni: elismerik és tiszteletben tartják Románia egyesületekre vonatkozó szabályait. Emléklapok kiosztása után került sor a Polgármesteri Hivatal falán lévő Széchenyi István– (1820 és 1825 között állomásozott a gróf huszárként Diószegen), majd a római katolikus plébánia falán lévő Simonyi József–emléktábla (az óbester a település környékén is toborzott) megkoszorúzására. Forrás: erdon.ro

Egyetem lesz a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskolájából
A változások időszakát éli a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája Székelyudvarhelyi Képzési Központja, hiszen ősztől mesteri képzéseket indítanak, továbbá az új üzemeltető mielőbb egyetemmé szeretné alakítani a főiskolát.
Ugyancsak idéntől a MÜTF-ös diploma mellé magyar és angol nyelvű Europass oklevél is jár. Székelyudvarhelyen 12 éve tart marketing-alapképzést a tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, ősztől azonban tovább mélyíthetik ismereteiket az ezen a szakterületen végzett diákok, 2010 októberétől marketing mesteri képzést indít a főiskola.
A képzések elsősorban a MÜTF-ön végzett hallgatókat szólítják meg, azonban lehetőséget szeretnének biztosítani azoknak is, akik máshol végeztek, s érdekli őket a továbbtanulási lehetőség, tudtuk meg Dr. Kandikó Józseftől, a főiskola rektorától.
A MÜTF udvarhelyi tagozata és a győri Széchenyi István Egyetem együttműködésében 2010 októberétől vezetés és szervezés mesteri képzés is indul Székelyudvarhelyen. A győri intézmény szenátusa jóváhagyta az udvarhelyi szakindítást, az akkreditációs kérés pedig már a Magyar Akkreditációs Bizottság előtt van. A mesteri képzés teljességgel a győri egyetem keretei között fog zajlani, Győrből érkeznek az oktatók, az egyetem által összeállított tanmenetben oktatnak, és az oklevelet is a győri egyetem állítja majd ki. Az is újdonság, hogy 2010 októberétől 50 államilag finanszírozott helyet hirdet meg a MÜTF Székelyudvarhelyen a kereskedelem és marketing szakon.
A magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium ezzel is tanújelét adta annak, hogy fontosnak tartja a MÜTF által Székelyudvarhelyen szervezett gazdasági képzést, elismerve az itt folyó oktatás minőségét, véli a rektor. A főiskola életében nagy jelentőséggel bír, hogy egy nonprofit cég, az Edutus Zrt. vette át a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája fenntartói jogát. Mint megtudtuk, az Edutus fő célja, hogy az oktatási intézményt új pályára állítsa és egyetemmé alakítsa. A fenntartó további célja, hogy a műszaki ágazatokban és a közigazgatásban is képezzenek hallgatókat. Csáki Emese. Forrés: Krónika (Kolozsvár)

Feltárásokat végeztek az Adorján-várnál
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) pénteki konferenciáján sok érdekes előadást hallhattak az egybegyűltek. Izgalmas témának bizonyult Mihálka Nándornak, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány nagyváradi történészének Leletmentő feltárása a Szalárd melletti Adorján-várnál című előadása. Ehhez hasonlóan érdekes programokkal készül idén a PBMET, a kínálatot Dukrét Géza, a társaság elnöke ismertette.
Mihálka Nándor örömmel tájékoztatta a hallgatóságot, hogy néhány esztendőnyi küzdelem árán végre sikerült elérni, hogy ne rongálódjon tovább a Szalárd melletti Adorján-vár, ne dőljön le a torony maradványa. A nyolc méter magas csonkot gerendázattal támasztották ki.
A várat a tatárjárás után, 1246–1250 között építették fel a Geregye nemzetségbeliek. Utánuk Károly Róbert király birtokolta 1394-ig. Luxemburgi Zsigmond ezután a Csákyaknak adományozta – magyarázta Mihálka. Megjegyezte, valószínűleg azért kaphatták meg, mert csökkent a vár stratégiai értéke. Az erődítményt a feltételezések szerint 1711-ben rombolták le.
Azért, hogy megmentsék a műemléket, hogy megtörténjen a felfalazása, először meg kellett keresni a falsíkot, amit tégláról téglára vissza kellett állítani. Ehhez viszont ásásra volt szükség. Mivel A kategóriás műemlékről van szó, régészeti szakfelügyelet kellett a munkához. Doru Marta régésszel, a Körösvidéki Múzeum munkatársával kutatásokat végeztek. A Berettyó medrének szabályozása miatt rengeteg földet hordtak régen a várfalhoz. „Ha ez nem történt volna meg, elhordták volna a téglákat” – jelentette ki a történész. Így is sokat elvittek azokból. „Az 1700-as, 1800-as években valamiből fel kellett építeni Szalárdot. A történelmi adatok alapján a település templomának portikuszát is az erődítmény téglái alkotják.”
Sokan hiszik azt, hogy a torony Árpád-kori. Az ásatások során kiderült, hogy a kőből épített rész az, ami abból az időszakból való. A leletek, például a kályhacsempék arról árulkodnak, hogy nagy építészeti átalakításokat végeztek a váron. Mihálka hozzátette, hogy Bihar megyében a székelyhídi leleteken kívül a legnagyobb, teljesen összeilleszthető kályhacsempét Szalárdon találták. A váradi várban is csak szórványleletekre bukkantak. A csempén a fejedelmi kályhamester névjegye is megtalálható. A másik fontos lelet egy gótikus borda. Ez arról árulkodik, hogy a középkorban, amikor ez a művészeti irányzat uralkodott, a várat átépítették. 
A Csákyak 1394-ben kapták meg az erődítményt, s azzal együtt Szalárdot; 1405-ben kolostor építettek a ferenceseknek. Valószínűsíthető, hogy azok, akik felállították a szalárdi – jelenleg református – templomot, a várnál is szerkezeti változtatásokat végeztek.
Az előadások után Dukrét Géza a közgyűlésen egyebek mellett a társaság idei programjáról is beszélt. Elmondta, április 30-án a Varadinum-ünnepség keretében könyvbemutatóra kerül sor Váradon, május 9-én Bihardiószegen a 150 éve meghalt Széchenyi Istvánról tartanak megemlékezést. Nagyváradon, úgyszintén májusban, a 350 éve meghalt Lorántffy Zsuzsannáról emlékeznek meg. Kolozsváron emlékülést szerveznek Jubileumi Rákóczi évek: A kurucok üzenete a mához címmel, július 10-én Szatmárnémetiben Katona Mihály földrajztudós tiszteletére emléktáblát avatnak. 
A 225 éve meghalt Szilágyi Sámuel református püspökről is megemlékeznek, majd felavatják a szobrát Hegyközkovácsiban július 18-án. A megyeszékhelyen megszervezik szeptemberben a XVI. Partiumi Honismereti Konferenciát és a Bocskai István-emlékkiállítást. Az ötven éve meghalt Asbóth Oszkár repülőmérnökről, a helikopter feltalálójáról tartanak megemlékezést az Arad megyei Pankotán októberben, decemberben pedig a 150 éve megszületett és 75 éve meghalt Szádeczky Kardoss Gyula geológusról, mineralógusról lesz egy rendezvény Kolozsváron.
Ladányi Norbert
Erdély.ma

Húsz éves az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság
Húsz évvel ezelőtt alakult meg az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT).
A cél az volt, hogy a Romániában élő magyar műszaki értelmiségnek legyen fóruma, melyen megtárgyalhatja mind azt, amivel munkássága következtében találkozik. 
Lehetőséget teremtsen a tudományos szakmai felkészülés bővítésére, a tudományos kapcsolatok kiépítését megkönnyítse. Fontosnak tartották a magyar szaknyelv ápolását, tudományos konferenciák szervezését, a tudományos eredményeiknek írott formában való közlését, melyek hozzájárulhatnak a romániai magyarnyelvű műszaki oktatás támogatásához. Lépést tartva a műszaki fejlődéssel, kapcsolatokat építettek ki mindazon intézményekkel, amelyek a technikai fejlődés élvonalához tartoznak.
A küldöttgyűlés választja meg az Elnökséget, valamint a Vezető Tanácsot. Feladatuk: Évente legalább 10 tudományos konferencia szervezése. Kiadványok megjelentetése. Tanulmányi diákversenyek, szaktáborok, magyarnyelvű műszaki szakelőadások szervezése. Szaktanácsadás műszaki szakterületeken. Országos jellegű szakosztályai: Bányászati-kohászati- Földtani. Energetika- Elektrotechnika. Erdészeti. Építéstudományi. Fizika. Földmérési. Gépészeti. Kémia. Számítástechnika. Tudománytörténeti. Minden szakosztály évente tart egy konferenciát. Kezdetben ismerkedési céllal összegyűltek, és tárgyalták meg, melyek azok a szakterületek, melyek elsőbbséget élvezhetnek. Majd meghatározták mindenikük jövőbeni célját. Minden évben más és más helységben tartották a konferenciáikat. A nemzetközi kapcsolatok is bővültek, és megteremtődtek a nemzetközi konferenciák létrehozásának feltételei is.
A XVIII. Nemzetközi Gépészeti Találkozó
Beszélgető partnereim Dr. Csibi Vencel-István az EMT Gépészeti Szakosztályának elnöke, a Tudományos konferencia elnöke és Dr. Pálffy Károly, a Kolozsvári Műszaki Egyetem részéről. Csibi Vencel-István elmondta: az idén a XVIII. Nemzetközi Gépészeti Találkozót Nagybányán április 22-25. között, tartották meg, melyen több mint 150-en vettek részt. Az előadások, melyeket egyetemi környezetben tartottak a következő témaköröket ölelték fel: Mechatronika és finommechanika. Fogaskerékhajtások. Minőségbiztosítás és környezetvédelem. Anyagtudomány és technológia. Járművek. Általános gépészet. Az idén jelen volt Dr. Patkó Gyula professzor a Miskolci Egyetem rektora. Dr. Stépán Gábor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki karának a dékánja. Dékán helyettesek, tanszékvezetők a Győri Széchenyi István Egyetemről, a veszprémi Pannon Egyetemről, a budapesti Óbudai Egyetemről. A konferencia alkalmával Elismerő Oklevelet adtak át egy hazai és egy magyarországi szakembernek, akik sokat tettek az EMT kapcsolatainak bővítése érdekében és a magyar szakmai nyelv fejlesztéséért.
– Miért Nagybányán rendezték meg ezt a konferenciát?
-A nagybányai Északi Egyetem rendkívül jó kapcsolatokat ápol Ukrajnával. A gépészeti kara rendkívül jó eredményeket tud felmutatni. A személyes kapcsolatok a tudományos munkának több lendületet adnak. A kezdetben külhonból egy mikró busszal jöttek, most már autóbuszok telnek meg a konferenciákra érkezőkkel.
 A nagyfokú érdeklődés a tematika következménye. Mint például: Általános gépészet, Anyagtudomány és technológia, Fogaskerékhajtások, CAD, Járművek, Mechatronika- finommechanika. Minőségbiztosítás- környezetvédelem, Általános gépészet. Mindezekről élőben eszmét cserélni szakemberek számára tulajdonképpen előre lépést jelent a tudomány birodalmában.
Ezért nagyon fontos a konferencia szervező bizottságának (Horváth Erika, Pap Tünde, Pap Zsuzsa, Prokop Zoltán) lelkiismeretes munkája. Valahol nekik köszönhető az akadálytalan, olajozott lebonyolítása a konferenciáknak.
Az idén 120 dolgozatot ismertettek. Ilyenkor az előadás időtartama, terjedelme előre meghatározott. 4 oldalnál nem lehetett nagyobb, de könyv alakban a terjedelem növekedhetett. A megjelent nagyformátumú kötet 510 oldalas.
A megnyitott megtisztelte jelenlétével Nagybánya városának polgármester helyettese Mircea Dolha.
Az egyik legérdekesebb téma Pálffy Károly szereint a plenáris ülésen hangzott el. Két kutató Stépán Gábor, Takács Dénes: Rugalmas kerekek szitáló mozgása volt, melyet Stépán Gábor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki kar dékánja adott elő. Rendkívül érdekes dolgokat mutatott be. Például repülőgép leszállásakor a földet érő kerekek szitáló mozgást végeznek. A Concorde gépek utolsó balesete, mely megpecsételte a Concordeok gyártásának sorsát egy ilyen kerékmozgásnak volt köszönhető. Két irányból történő angol és francia kutatás kimutatta, a kerék mozgásának rendellenessége a hajtómű felrobbanásához vezetett. Autó versenyek alkalmával a nagy sebesség következtében az egyik kerék el kezd vibrálni. Ha a versenyző visszaveszi a sebességét, akkor nincs baj, ha nem, bekövetkezik a szerencsétlenség. Csuklós busznál az utánfutó elkezdett vibrálni. A moszkvai metróban a szerelvény vibrálni kezdett. Csak krimiben látható képsor, amit kerék vibráció okozott.
Szintén nagyon érdekes volt a Barabás István (ő olvasta fel a dolgozatot) Todoruţ Adrien, Kocsis Levente dolgozata, melynek címe: Gázolaj- biodízel- etanol keverék vizsgálata. Gazdasági és technikai szempontból mennyire gazdaságos. Részeredményeket mutatott be, és összehasonlította az elért paramétereket a keverék paramétereivel. A közölt eredmények szerint spórolnak gázolajat, de jobb paramétereket kaptak a gázolajjal.
Beszélgető partnereim elmondták Nagybányán, kezd kialakulni egy légszennyezést kevésbé szennyező ipar. Rátértek az elektronikai iparra, az autó alkatrész gyártására, az infrastruktúra minél jobb kiépítésére, amely a város arculatának átalakulását is jelenthetné.
A legjobb előadások anyagát a Műszaki Szemlébe közlik, amely az EMT nemzetközileg is számon tartott publikációja.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010 – Összefoglaló
A Kráter Műhely Egyesület 2009 őszétől 2010 májusáig lezajlott rendezvénysorozata a Kárpát-medencei magyar civil kezdeményezések fokozottabb együttműködését szolgálta. Az öt, filmvetítéssel egybekötött határon túli találkozón felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és bácskai-bánáti civil szervezetek képviselőivel folytatott kerekasztal-beszélgetést a KME delegációja.
Turcsány Péter író, a KME elnöke a rendezvényeket bevezető előadásaiban a civil világ és az állam lehetséges új kapcsolatait vázolta fel. Minden esetben hangsúlyozta a szervezett formájú civil együttműködések, a közös fellépések és állásfoglalások jelentőségét.
A felvidéki úton (érsekújvári és ipolysági találkozó) a Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című, Csontos Jánossal közös kötetet jegyző Mihály Zoltán fotóművész is jelen volt. Diavetítéssel egybekötött előadását komoly beszélgetés követte. Emelte a hangulatot Elmer István a Lépcsők c. kötet szerzőjének felolvasással egybekötött előadása. A mindenkori keresztény értelmiség kálváriajárása példamutató lehet a felvidéki nemzetrész magyar kisebbsége számára is.
Az ipolysági találkozón a résztvevők és a rendezők nagy örömére szolgált Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke problémafeltáró és közös civil cselekvésekre buzdító előadása. Példának hozta fel a komáromi székhelyű Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás tevékenységét, mely mára komoly közéleti és mozgósító erővel bír. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke a magyar–magyar, magyar–szlovák, ill. a magyar és uniós kapcsolatok lehetőségeiről beszélt.
A kárpát medencei civil körkép című film levetítése a résztvevők véleménye szerint – nemcsak itt, hanem a további fórumokon is – jelentős példával szolgál(t) a jövőben alakuló civil szervezetek számára is, és segíti a Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés programját.
Rendezvénysorozatunk harmadik állomása alkalma szándékosan egy kárpátaljai kis magyar falu művelődési otthonába vezetett. Iskolások, fiatalok és turisztikai szakértők voltak a közönség soraiban. Az itteni összefogást jól tükrözi a helyi civil és a régiós turisztikai szervezetek együttműködése, melynek egyik motorja Szuhán András, Bene polgármestere.
A régiós sajtó erőteljesen van jelen e többnemzetiségű táj civil közösségeinek hétköznapjaiban. A beszélgetés után a résztvevők kiemelték a civil szervezetek munkahelyteremtő és kultúramegtartó jelentőségét is.
A negyedik út a patinás Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégium dísztermébe vezetett. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és Székely Árpád, a kollégium igazgatója fogadta az ide „tékozló fiúként” hazalátogató Kovács Attila Zoltánt, a Kráter főszerkesztőjét, és Turcsány Pétert, az ismert Wass Albert-kutatót. A filmvetítés kapcsán a szervezők megállapodtak abban, hogy október elején megismételt nagyszabású rendezvényre hívják össze az egyetemváros ifjúságát és civil szervezeteit. Külön öröm számunkra, hogy programunkkal szinte egy időben ülésezett és hozta meg határozatát a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum. Az alapító szervezetekhez a KME – mint aki másfél évtizede foglalkozik hasonló tevékenységekkel – örömmel csatlakozott.
Csak emlékeztetőül: 2007. szeptember 21-én több magyar civil szervezet tisztségviselőivel közösen a KME vezetése megállapodott a Kárpát-medencei Civil Együttműködési Lánc (KCEL) létrehozásában és működtetésében.
Ezt a kezdeményezésünket sajnálatosan nem követte igazi megvalósulás; nem az aktivitás hiányzott, hanem a kellő pályázati feltételek biztosítása, melyek révén működtetni lehetett volna ezt a fórumot. A tervezett elektronikus portál kialakításáról természetesen a jövőben sem mondunk le. 
Zentai rendezvényünk társszervezője a „Ci-Fi” Civil Központ volt, mely Zsoldos Ferenc irányításával a tájegység legkiválóbb előadóit hívta meg fórumunkra: Dr. Hódi Sándor, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Horváth László, a kishegyesi Dombos Fest főszervezője voltak az est vendégei.
Ezen a beszélgetésen már előtérbe került az összegző, zárókonferencia témája is. Az előadókat és az érdeklődő közönséget egyformán foglalkoztatta, vajon rombolja-e a személyiséget a névtelen kommentek világa, vagy éppen közösségteremtő hatásukat kellene-e kiemelni; mennyire veheti át az internet más adathordozók, hírközlők szerepét, milyen az internetes nyelv hatása az anyanyelvre, és milyen változást hozhat a műveltségben. Mindentudóvá lesz az internetező vagy elbutul? Hogyan segítheti az oktatást a világháló?
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója hangsúlyozta a bácskai tanárgenerációk és fiatalok szép együttműködését és közös munkáját a délvidéki magyar folyóirat- és könyvkultúra elektronikus feldolgozása terén. Horváth László az épített kultúra további megmentését sürgette, a civil összefogás és civil lehetőségek megmutatásával.
Dr. Hódi Sándor nagyszabású előadásban, mintegy az e-galaxis kultúrájának „apostolaként” szólalt fel, mely különböző fordításportálok és -programok lehetőségével képes egyenrangúvá tenni magyar anyanyelvi kultúránkat a világ nagyobb lélekszámú nemzeteinek kultúráival. Gondként említette, hogy a kisebb települések sávszélesség-problémák miatt nehezen tudnak csatlakozni a világhálóra.
Gruik Ibolya a zentai Magyar Szó munkatársa az e-galaxis oktatásban és tájékoztatásban betöltött szerepét nyomatékosította, hiszen nagy lehetőség, hogy a kultúrában is naprakész társai lehetünk a Kárpát-medencében többfelé szakítva, sőt egyes helyeken jelentős szórványban élő magyaroknak.
Fórumsorozatunk Pomázon megrendezett zárókonferenciája kapta a legszélesebb körű nyilvánosságot, ezt kísérte a legnagyobb érdeklődés. A tanácskozás összefoglalóját és az elhangzott előadásokat külön írásokban tettük közzé.
A Nemzeti Civil Alapprogram Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma által támogatott rendezvénysorozat betöltötte hivatását. Körútjaink és konferenciáink a civil szférában több, együtt megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet. Szerencsés volt az időpont választása is, mert a magyar Országgyűlés nemzetépítő és nemzetegyesítő szándéka párhuzamba került a civil világ fokozottabb közéleti jelenlétének és együttes fellépésének szándékával.
A munka folytatódik: a PoLíSz-ban közzétett beszámolók és írások a jövőben is képesek az elindított folyamatot továbbgenerálni; erre a KME szervezőgárdája, honlapunk és társszervezeteink is készen állnak.
A rendezvénysorozatról összesen 34 médiamegjelenés adott hírt, 35 különböző sajtóorgánumban. Ezek közül a legtöbb anyag az interneten látott napvilágot (29 db), ezt követte 2 televíziós, illetve 4 írott sajtóbeli megjelenés. Egy alkalommal a Katolikus Rádió is beszámolt a rendezvényről, összegzéséről.
Köszönettel tartozunk azoknak a civileknek és munkatársaknak, akik munkájukkal segítették a fórumsorozat megvalósulását:
Csemadok Érsekújvári Alapszervezete (Szlovákia)
Honti Corvin Kör – Polgári Társulás (Szlovákia)
Bene Alapítvány (Ukrajna)
Diaszpóra Alapítvány (Kolozsvár)
Művelődés Egyesület (Kolozsvár)
„Ci-Fi” Civil Központ (Szerbia)
Pest Megyei Ifjúságért Egyesület (Pomáz)
Hitünk szerint ma már nem kell „civil kurázsi” a civil együttműködéshez, de nemzetünk és társadalmunk gondjai egyként igénylik a civil leleményességet, az együttműködést, a közös kiállást – s ha kell, a közös kurázsit is.
Pomáz, 2010. május 31.
(Kráter Press)
Polísz (Budapest)

Új helyzet az iskolák közötti eurorégiós együttműködésben – Döbbenetet keltett a megszűnés híre
Ma ötödik alkalommal tartottak nemzetközi tudományos pedagógus-tanácskozást a temesvári 1-es Általános Iskolában, szegedi és szabadkai partneriskolák küldötteinek részvételével.
A Duna–Maros–Körös–Tisza Eurorégiós együttműködés keretében létrejött, tízéves múltra visszatekintő határon átnyúló iskolák közötti partnerkapcsolat résztvevőinek új helyzettel kell szembesülniük: ősztől megszűnik az 1-es Általános Iskola magyar tagozata.
A nemzetközi pedagógustalálkozó résztvevőit a házigazdák nevében Georgeta Plopeanu iskolaigazgató és Pál Krisztina aligazgató köszöntötték. Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő hangsúlyozta: a tudományos tanácskozás témái – oktatási menedzsment a DKMT Eurorégióban, innováció és kreativitás az oktatásban és iskolai projektek – hozzásegítik a résztvevő iskolákat, köztük az 1-es Iskolát ahhoz, hogy jobban megállja a helyét az új tanügyi törvény és iskola-finanszírozási rendszer bevezetése nyomán előállt új helyzetben. A három szekcióban lezajlott tudományos tanácskozáson részt vettek a szegedi Gedói Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és a szabadkai Széchenyi István Általános Iskola küldöttei, az iskolák közötti nemzetközi együttműködés negyedik tagja, az aradi Csíky Gergely Iskolacsoport nem vett részt a találkozón.
Dr. Kissné Szamosközi Brigitta, a Gedói Általános Iskola igazgatója az iskolák közötti partnerkapcsolat jövőjéről a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „Megdöbbentett bennünket a hír, amikor megtudtuk, hogy a temesvári 1-es iskolában megszűnik a magyar tagozat. Gondolkodtunk rajta, hogy mitévők legyünk. Két lehetőség merült fel bennünk, amelyeket az itteni intézményvezetőkkel is megbeszélünk. Mivel hozzánk elsősorban rajzversenyekre jöttek a gyerekek, illetve népdaléneklési versenyre, nincs nyelvi akadály, az sem gond, ha a továbbiakban egy román testvériskolánk lesz. De az is felmerült bennünk, hogy esetleg az új intézménnyel (a Bartók Béla Elméleti Líceummal – szerk.) vesszük fel a kapcsolatot.” Hasonló álláspontot képvisel Georgeta Plopeanu, az 1-es Iskola igazgatója is, aki a gyárvárosi magyar tagozatnak a jövőben otthont adó Bartók Béla Líceumot is bevonná a DKMT eurorégiós iskolák közötti együttműködésbe.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Wesselényi Miklós és Makfalva
Makfalva Erdőszentgyörgytől 10 km-re északkeletre a Kis-Küküllő folyó jobb partján fekszik, Szováta felé. A tatárjárás kori Maka várának az őrsége fokozatosan letelepedett a vár keleti részének közelében, Váruta tövében. Ezzel lerakta egy település alapját, amelyet Maka falvának neveztek. A település nevéből egy magánhangzó lemorzsolódásával alakult ki a végleges neve: Makfalva. Ez egyben azt is megcáfolja, hogy Makfalva valaha is a makk szóról kapta volna a nevét. Területe ősidők óta lakott. Környékén népvándorlás kori sáncnyomok kerültek elő. Határában a 420 m magas Várhegyese tetején van Maka vára romja. A vár kisebb erőd vagy őrtorony lehetett, melynek őrsége a Váruta tövében telepedett le. Ez a kis telep tűz martaléka lett. Ezután a falu a Kis-Küküllő partjára települt, majd egy földcsuszamlás után a folyó jobb partján állapodott meg. A 14. század végén egy tűzvész teljesen elpusztította. 1827-ben négy országos hetivásárjogot nyert, a 19. század végén járási székhely volt. 1910-ben 1821 lakosa 3 kivételével magyar anyanyelvű volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye nyárádszeredai járásához tartozott. 1950-ben épült a lenfeldolgozó üzem, amely 450–500 dolgozó számára biztosított megélhetést. A községközponthoz tartozó falvakból (Kibéd, Hármasfalu, Szolokma, Székelyabod, Cseje) naponta 100–120 munkás ingázott e munkahelyre. A lenüzem megváltoztatta a település arculatát. Módosult a lakosság társadalmi összetétele, az egykori fazekascsaládok leszármazottai ott találtak munkahelyet. Létesült építőcsoport, szűcsszekció, asztalosrészleg, cipészműhely, állami malom, működött a vasútállomás, posta, egészségügyi rendelő, állatorvosi rendelő, művelődési otthon és a községi könyvtár.
Makfalvának 1992-ben az 1525 lakosából 1471 magyar, 34 cigány és 20 román volt. Református 4391, római katolikus 258, unitárius 152, adventista 129, ortodox 29, görög katolikus 13, pünkösdista 12, baptista 7, evangéliumi 7, evangélikus/lutheránus 1, más vallású 68, felekezeten kívüli 8. Mai református temploma 1925 és 1928 között épült, miután az előző kettő földcsuszamlás, illetve 1921-ben földrengés áldozata lett. Tornya a legmagasabb a Kis-Küküllő völgyében, félszáz méter. A helyiek Makfalvát tartják a lázadó székely parasztvezér, Dózsa György szülőhelyének Dálnokkal szemben. A Dósa-udvarház 1813-ban épült, benne néprajzi múzeum van. A Wesselényi-iskola telkét 1834-ben vásárolta Wesselényi Miklós, és a falunak ajándékozva 1836-ban iskolát építtetett rajta. * Ifjabb hadadi báró Wesselényi Miklós (Zsibó, 1796. december 30 – Pest, 1850. április 21.) az országgyűlési főrendiház vezére, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja, az 1838-as pesti árvíz árvízi hajósa. Szülei id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjú Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken. 1821-1822-ben Széchenyi István társaságában hosszabb utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatértük után az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek. Birtokát képező falvaiban, példát mutatva elengedte a robotot és a dézsma nagy részét. Ebben Jósika Miklós, Újfalvi Sándor és mások is követték őt. Elsőként szabadította fel parasztjait a jobbágyság alól, saját költségén taníttatta őket, tanfolyamokat tartott nekik a korszerű földművelésről, állattenyésztésről. Kolozsváron, a Híd utcában nyomdája volt, itt nyomtatta ki beszédeit, tételeit, naplóját. 1835-ben Estei Ferdinánd osztrák császári herceg bezáratta a nyomdát. 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36- os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért. A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. 3 év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy súlyosbodó szembaja gyógykezelésére a sziléziai Gräfenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vármegye alispánja. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Erdély unióját. 1848 szeptemberében családjával a morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése következtében elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Ehhez a lépéséhez testi rokkantsága is hozzájárult. Felesége, Lux Anna, élete végéig ápolta. 1850-ben onnan hazatérőben halt meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én az igazgatótanács tagjává és 1831. február 15-én vidéki tiszteletbeli taggá választotta; a zilahi gimnázium főgondviselője és több vármegye táblabírája volt. Érdemei vannak a kisdedóvás elterjesztése, a selyemhernyó- tenyésztés meghonosítása és a földművelés, állattenyésztés körül. * Fülöp Irén tanárnőt idézzük a Népújság 2010. április 20-i, keddi számából: Makfalván 400 éve, 1610-ben vette kezdetét az oktatás. Báró Wesselényi Miklós 1835-ben alapította Makfalván a Wesselényi Népiskolát, kollégiumot, Erdély egyetlen alapítványi iskoláját. Suba Dani egykori wesselényis tanuló, makfalvi versfaragó így ír A makfalvi kollégium c. versében: "Büszke rája, aki küszöbét koptatta, / Bárhol jár, el nem tagadja, / Hogy ő hol járt réges régen, / Hogy a Himnuszt hol tanulta, / Hol dalolta. / S hogyha útja arra viszi, / Meg nem állja, sorra járja, / Az híres vén iskolát. / Boldog, édes kegyelettel, / Betelik a szíve, lelke, / Úgy tűnik fel ő előtte, / Mint a szent evangélium, / Az a híres vén iskola, / A makfalvi kollégium!" * Makfalva évszázadokon át példamutatóan teremtett oktatási intézményeket, felismerve, hogy a tudás a biztos jövőteremtés egyetlen járható útja. 1845- ben az Erdélyi Hiradó arról tudósít, hogy Makfalván négyféle iskola működik, és 1844-ben kisdedóvót, óvodát létesítettek. Az óvodába 74, iskolába 290 gyermek járt. Illő tehát, hogy ezen a jeles kettős évfordulón emlékezzünk iskolateremtő eleinkre. Ez alkalomból ünnepi megemlékezésre, műsorra került sor 2010 június 12-én.
Makfalva fazekasedényei messze földre eljutottak. Híres szobrászművésze Vas Áron, munkái főleg állatábrázolásokat, illetve népi motívumokat tartalmaznak. A falu szülötte az 1821-ben született Dósa Dániel királyi aljegyző, történész, publicista. (Forrás: Wikipédia)
Összeállította: B. D.
Népújság (Marosvásárhely)

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

50 ingyenes hellyel és mesteri képzéssel indít idén a székelyudvarhelyi MÜTF
Július 7-én, szerdán kezdődik a nyári felvételi a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának Székelyudvarhelyi Képzési Központjában. A 2010/11-es tanévben a hároméves alapképzéseken kívül mesteri képzésekre is lehet iratkozni, ezzel teljes lett a felsőfokú képzés a Főiskolán. A MÜTF az idén 50 államilag finanszírozott helyet hirdet meg, amelyek odaítélése a felvételi átlag függvényében történik.
Akik középiskolai tanulmányaikat kívánják folytatni, a Kereskedelem és marketing vagy az Üzleti kommunikáció szakra jelentkezhetnek. Mindkét képzés hat elméleti és egy gyakorlati félévből áll, utóbbi azért szükséges, hogy hallgatók kellően tudjanak felkészülni a záróvizsgára és legyen idejük a szakdolgozat elkészítésére.
A Kereskedelem és marketing szak célja a vállalkozói szféra számára üzlettudományi szempontból felkészült szakemberek képzése, akik ismereteiket a gyakorlatban önállóan alkalmazni tudják, és képesek szakismeretük folyamatos és magasabb szintű megújítására.
A Kereskedelem-marketing szak nappali és levelező formában is indul. A nappali képzés előnyei: a folyamatos óralátogatás és felkészülés, gyakori találkozás a tanárokkal, a diáktársakkal. A levelező képzés inkább csökkentett óralátogatású nappalit jelent, mivel az előadások általában két hétvégente vannak, pénteken és szombaton, munka, vagy gyereknevelés mellett is lehet végezni.
Az Üzleti kommunikáció szak csak levelező formában indul, mivel a Főiskola így tudja biztosítani, hogy felkészült, a szakmában dolgozó kommunikációs és reklámszakemberek tartsák az előadásokat, akik többnyire külföldről érkeznek.
A Kommunikáció szakon olyan szakembereket képeznek, akik ismerik a társadalmat működtető kommunikációs rendszereket, az üzleti kommunikációt, valamint a kommunikáció és a média fontosabb intézményeit. A cél a vállalkozói szféra számára üzlettudományi szempontból felkészült, a kereskedelem és marketing területén új trendeket, eljárásokat és technikákat ismerő szakemberek képzése, akik ismereteiket a gyakorlatban önállóan alkalmazni tudják, magas színvonalú idegen nyelvi ismeretekkel és jó kommunikációs készséggel rendelkeznek.
A mesteri képzésre jelentkezők a Vezetés és szervezés (HR) és Marketing szakok közül választhatnak. Előbbi a győri Széchenyi István Egyetem keretein belül fog működni, míg a Marketing mesterszak a tatabányai MÜTF-el közösen. Ide azok jelentkezését várják, akik már rendelkeznek egy felsőfokú diplomával.
Azon középiskolai végzettek számára, akiktől a válság elvette azt a lehetőséget, hogy egy távoli nagyvárosban tanulhassanak tovább, a MÜTF egy jó megoldás tud lenni, mert jelentősen kevesebb anyagi ráfordítást jelent a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás.
A MÜTF-ön megszerzett diplomák akkreditáltak, és a bolognai szerződést aláírt országokban elismertek.
A nyári jelentkezés július 23-ig tart. További információk a felvételiről a www.foiskola.ro oldalon olvashatók. Erdély.ma

Házat a magyarnak
Már nem sírhatunk, hogy az anyaország nem törődik velünk. Az új Fidesz-kormány eddig százszor többet beszélt az elrabolt területek magyarjainak segítéséről, mint korábban az összes. És intézkedések is születtek.
Igaz, nem túl sok (s nem anyagi vonzatúak, inkább jelképesek vagy éppen lárifári), de akad köztük történelmi jelentőségű is, mint például a kettős állampolgárságra vonatkozó, vagy az a parlamenti határozat, amely kimondja: mindannyian a magyar nemzethez tartozunk! (Mellesleg, nem kevesen vagyunk határon túliak, akik eddig is tudtuk és vallottuk, hogy a magyar nemzet részei vagyunk.)
Az is bizseregteti szívünket, hogy Orbánék az összetartozást erősítő igazi magyart akarnak látni minden fontos poszton. Az elrabolt területek balga magyarjaiként, azt hittük: nem csak Sólyom László, de a Duna TV elnöke is ilyen, hisz Cselényi László mandátumának öt éve alatt a Duna háromszor kapta meg a világ legjobb kulturális televíziója címet, hozzá a kis „forgó” hölgyeket.
Tévedtünk, Cselényi is megy, helyére tuti, még igazabb magyar ül. Van miből választani, mert kormányváltáskor se szeri se száma a koncra váró igazabbnál még igazabb magyarnak. Arról nincs értesülésünk, hogy Orbánék figyelnek-e Széchenyi intelmére: „Nem száj, hanem tett magyarokra van szükségünk!” S jön a Magyarok Háza. Vagyis nem csak hazát, házat is adnak a magyarnak! Nagy találmányként szóltak róla a parlamentben. Egyik képviselő harcosan követelte, hogy ne csak Budapesten legyen Magyarok Háza, hanem minden jelentősebb városban, ahol magyarok élnek, így az elrabolt területeken is. Nem tudta, hogy van már ilyen, nem csak Nyugaton, de az erdélyi szórványban is, mert csak mondta és mondta, milyen nagy lesz a magyar összefogás általuk.
Talán mi, elszakított magyarok túlságosan a földön járunk, és nem tudunk úgy szárnyalni, mint az ilyen lelkes kezdeményezők, de például ott, ahol minden fontosabb intézményünk megvan – mint például Kolozsváron, Nagyváradon, Csíkszeredában, Komáromban – nem kellene ilyen költségbe vernie magát szegény anyaországunknak, elvégre ott a magyar színház, iskola, templom, egyetemi kar, újság, könyvtár, ne adj isten RMDSZ-, MKP-,VMSZ-, EMNT-székház és annyi más. Mind magyar ház is, nem? (Talán Budapesten ezután nem az Országházat, hanem a Magyarok Házát mutogatják az vendégeknek?)
Segítsük, hogy inkább tartalmában, mint külső magyarkodásban váljanak magyarrá ezek az intézmények. Vagy csak arról van szó, hogy az új hatalom sok csicskása nem kapott még jobb posztot? Akkor nem szóltam semmit.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

Nyolcszáz külhoni magyar fiatal vendégeskedik Budapesten és Pécsett
Négy kontinens 31 országából mintegy 800 középiskolás magyar fiatal vesz részt a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar fiatalok találkozóján. A rendezvényt 15. alkalommal szervezték meg, ez az első alkalom, hogy ilyen sok fiatal gyűlt össze a magyar fővárosban sok országból. A résztvevők Budapesten kívül Pécsre és a szlovéniai Lendvára is ellátogattak.
A résztvevők vasárnap gyűltek öszsze a budapesti Kós Károly Kollégiumban, és augusztus 25-éig élvezhetik a magyarországiak vendégszeretetét. „A program lehetőséget ad a meghívottaknak, hogy tíz napon keresztül anyaországi környezetben lehessenek, és olyan történelmi, művelődéstörténeti ismeretekkel gazdagodjanak, melyekhez otthon nem juthatnak hozzá. De a találkozó legnagyobb értéke, hogy nagyszerű alkalmat biztosít az intézményes és baráti kapcsolatok kialakítására” – olvasható a szervezők tájékoztatójában.
A jubileumi összejövetelen nagy jelentőséget kap a Széchenyi- és az Erkel-emlékév, valamint Európa Kulturális Fővárosa, Pécs. A művészeti együttesek bemutatkozásán kívül múzeumlátogatáson, ismeretterjesztő előadásokon, színházi és cirkuszi produkciókon, táncházban, sétahajózáson is részt vehettek a fiatalok. A Régiók bemutatkozása elnevezésű nyitóprogram keretében a művészeti együttesek és egyéni résztvevők kiállítás keretében mutatták be szülőföldjüket, továbbá saját tájegységükre jellemző ételekkel és italokkal kínálták egymást.
Pillanatképek 15 év 15 ifjúsági találkozójából címmel hétfőn a 15 év alatt a találkozókról megjelent írásokból készített összeállítás volt látható tánccal és közös énekléssel kísérve. A nap születésnapi ünnepléssel és egy 800 szeletes torta elfogyasztásával zárult. Széchenyi István halálának 150. és Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából a városnézésen a résztvevők olyan kiállításokat, épületeket látogattak meg, amelyek a két kiemelkedő személyiséghez kapcsolódnak.
Széchenyi szelleme előtt tisztelegve újrahasznosítható anyagokból kreatív alkotóversenyt is szerveztek, a fiatalok hidat, lovat és gőzhajót készíthettek. Erkel Ferenc zeneszerzőre, a Pesti Sakk-kör elnökére, a szenvedélyes játékosra sakkversennyel emlékeztek. A határon túli magyar középiskolások vendégsége szerdán Pécsett, Európa Kulturális Fővárosában folytatódott városnézéssel, majd a művészeti csoportok délután bemutatták gálaműsorukat a Dóm téren.
A találkozó résztvevői csütörtökön Szlovéniába, a magyar határhoz közeli Lendvára utaztak, amely a muravidéki magyarság kulturális központja. A városnézés után a művészeti együttesek a lendvai tereken léptek fel, este pedig gálaműsorral kedveskedtek a helyi magyaroknak.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Élni és nagyra nőni
Nagyvárad – A magyar dráma napja alkalmából Élni és nagyra nőni –Széchényi István emlékezete címmel gálaestre került sor a tizenhat éves, Magyar Örökség díjas nagyváradi Kiss Stúdió Színházban.
A magyar dráma napját Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezve 1984 óta rendezik meg szerte a Kárpát-medencében. Kedd délután Kiss Törék Ildikó, Meleg Vilmos és Varga Vilmos nagyváradi színművészek közreműködésével a magyar dráma napját ünnepelték Nagyváradon, a Kiss Stúdió Színházban is. Kiss Törék Ildikó köszöntötte a szép számú közönséget és ismertette a műsorra tűzött programot. Magyarországon és a határokon túl is méltó módon emlékeznek meg erről a napról, tudhattuk meg a színésznő bevezetőjében. Elhangzott, hogy anyaországi mintára szeretnék újraalakítani a Kiss Stúdió Baráti Körét. A gálaest műsoráról nem hiányozhatott részlet Madách Imre Az ember tragédiája című művéből.
Példaértékű hűség
A színészházaspár Meleg Vilmos színművésszel közösen a XI. színt elevenítette fel mely Londonban, az ipari forradalom idején játszódik. Az est második felében az utókor emlékezetében a legnagyobb magyarként élő Széchenyi István alakja elevenedett meg. Kocsis István drámaíró Széchenyi-trilógiájából hangzottak el részletek. A monodrámajeleneteiben Széchenyi először mint huszárkapitány, majd mint a budapesti Lánchíd megálmodója és építtetője, végül pedig mint a döblingi elmegyógyintézet kezeltje jelenik meg. A politikából kiábrándult, de nemzetéhez mindvégig hű maradt Széchenyi rendületlenül vallotta: „Csak azt a népet lehet elpusztítani, mely hagyja magát”. Kiss Törék Ildikó kifejtette: a legnagyobb magyar országához fűződő, igaz szeretete és hűsége példaértékű kell legyen számunkra is. A gálaest utolsó részében Csokonai Vitéz Mihály egyik versműve, valamint egy kortárs szerző, Ferenczes István Felirat az égi táblánál szolgáló Gróf Széchenyi Istvánhoz című verse hangzott el.
Mészáros Tímea
erdon.ro

Akik szeretnek, jól szeretnek
Eperjes Károly vasárnap a csíksomlyói kegytemplomban tartott előadást arról, hogyan éli meg hitét. Hétfőn a Segítő Mária Katolikus Gimnázium diákjainak és tanárainak beszélt a Széchenyi-filmről, és ennek kapcsán hitéről. A Hargita Népének ezután adott rövid interjút.
Szeretik Önt Magyarországon?
– Az Úr Jézust szerették saját hazájában? Voltak, akik szerették, voltak, akik nem. Akik szeretnek, azok úgy látom, jól szeretnek, vannak, akik furcsállnak, csak a színészetemet szeretik, és azoknak nem jut eszükbe, a színészetem azért olyan, mert mögötte olyan élet van, ami előre jelzi, hogy komolyan veszem akár komoly, akár tragikus, akár komikus feladatom van. Komolyan veszem mindegyiket. Van, aki még a színészetemet sem szereti a közéleti vállalásaim miatt. De Széchenyit sem szerették annyira a többiek. Akik nem szerették az Úr Jézust, azoknak az életéről most mit tudunk? Széchenyit, az ő tevékenységét mennyire tudjuk szeretni még mindig, és egyre inkább elismerni. A többieknek mijét ismerjük el? Már csak az őhozzá való kötődését.
Mit jelentett Önnek Széchenyi István a film forgatása előtt? – Előtte is Széchenyi-kedvelő voltam, de hálás vagyok a filmnek, hogy ennyire elmélyedhettem. Addig is többet tudtam róla, de ahogy két és fél évet készültem rá, rájöttem, hogy más minőséget jelent, mint amit addig tudtam róla.
Mi lenne még az a szerep, amivel ennyire azonosulni tudna? – Márton Áront nagyon eljátszanám. Alkatilag is alkalmas lennék rá. Batthyányi Strattman Lászlót, egy jó Szent Istvánt, jó Rákóczit szintén nagyon eljátszanék. Telekit..., még nagyon sokat. Én arra sem gondoltam, hogy Széchenyit eljátszhatom ilyen minőségben a jó Isten kegyelméből. Engem nagyon szeret. A legutolsó nagy élményem, hogy eljátszhattam Mórus Szent Tamás életét. Az élet nagy ajándéka Széchenyi mellett. 101-szer ment, kasszasiker volt. Levettük, és nem miattam. Miattam még játszhattuk volna tovább, a többiek nem bírták lelkileg ezt a fantasztikus darabot. Nem akarom bántani őket, de ez az igazság. – A kollégái hogyan fogadják a maga hitvallását?
– Sokan furcsának tartanak, sokan meg odajönnek, mert nem mernek máshová menni, és mondják, hogy de jó neked! Ezeknek azt mondom, próbáld meg, indulj el, majd meglátod.
Van, aki megpróbálta?
– Igen, van, akinek keresztapja vagyok, másoknak násznagya, lelki társ vagyok, kikérik véleményemet, sőt alkalmasint egyik-másik fiatal színész a diplomamunkáját belőlem és a munkásságomból akarja írni. Ilyenkor figyelmeztetem: nem biztos, hogy jót teszel magadnak. Fel tudod-e vállalni, hogy rögtön a pályád elején konfliktusaid lesznek? Van, aki fölvállalta, van, aki nem. – Nagyon rögös az út, amit választott.
De kié nem?
– Önnek viszont van kapaszkodója.
– A napi szentmise, a szentáldozás, az Úr Jézussal nap mint nap találkozni. Nélküle már nem bírnám. Így is néha sok, és akkor az egészségem jelez, hogy állj meg egy pillanatra. Egy fél éve elájultam egy patikában, de hát van ez így...
Takács Éva. Hargita Népe (Csíkszereda)

Székelyudvarhelyen indít kihelyezett képzést a győri egyetem
Székelyudvarhelyen indít kihelyezett képzést a győri Széchenyi István Egyetem – tájékoztatta Winkler Csaba kommunikációs titkár hétfőn az MTI-t. Vezetés és szervezésből mesterszakon, levelező tagozaton kezdik meg az oktatást, amelyre 26 államilag finanszírozott és hét költségtérítéses hallgató nyert felvételt. Ez az intézmény első külföldi képzése – jegyezte meg. Hozzátette: a résztvevők a Széchenyi István Egyetemmel létesítenek hallgatói jogviszonyt, s rájuk a győri egyetem szabályai vonatkoznak. Népújság (Marosvásárhely)

Egyetemfejlesztés államfői részvétellel
Az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta tegnapi marosvásárhelyi és nagyváradi látogatása során Schmitt Pál. A Magyar Köztársaság elnöke úgy vélte, az anyanyelvű oktatásnak fontos szerepe van abban, hogy az erdélyi magyarság létrehozhassa magának a saját értelmiségét, de abban is, hogy a fiatalok az itthon maradást válasszák a külföldre költözés helyett. Az államfő Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kollégiumának alapkövét tette le, míg Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem kettős jubileumi ünnepségén vett részt. A két felsőoktatási intézmény vezetői a magyar államfő jelenlétében közös szándéknyilatkozatot írtak alá egy egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia kidolgozásáról.
Marosvásárhelyen és Nagyváradon folytatta erdélyi látogatását kedden Schmitt Pál. A Magyar Köztársaság elnöke elsőként az erdélyi magyar egyházfőkkel találkozott a Maros-parti városban. A zártkörű munkareggelin a történelmi egyházak szerepét méltatta, mondván, hogy kisebbségi sorsban főként ők és lelkészeik azok, akik a lelket tartják a határon túli magyarságban. A megbeszélés során az egyházfők legfőbb gondjaikat ismertették az államfővel. „Az elnök úr megígérte, hogy tőle telhetően mindent megtesz a romániai restitúciós törvény felgyorsítása és alkalmazása érdekében. Elmondta, hogy gondjainknak különböző fórumokon adott és ad hangot, így már Traian Băsescu államfőnek is felvetette a témát” – számolt be lapunknak a találkozóról Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese. A délelőtt folyamán Schmitt Pál a Magyarok XXI. elnevezésű fórumon vett részt, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanáraival és diákjaival találkozott. Elmondta, egy nappal korábban legalább harmincszor ejtette ki a tanintézet nevét, amikor valamennyi vendéglátójától – a román államfőtől a bukaresti szenátus elnökéig – az egyetem akkreditálásának támogatását kérte. „Semmi sem fontosabb a tudás alapú társadalomnál” – hangsúlyozta többször is a diákoknak.
Versenyképes tudást kért
A köztársasági elnök a Sapientia zsúfolásig telt vásárhelyi aulájában kifejtette: a Magyar Köztársaság elnökének az a feladata, hogy összefogja a magyar nemzetet. Emlékeztetett arra a három fogadalomra, amelyet elnöki mandátuma elején hirdetett meg. Eszerint mindent el akar követni, hogy a magyar nyelvet ne hagyjuk veszni, hiszen a nyelv ápolásra, szeretetre és gondozásra szorul. Ahhoz is hozzá akar járulni, hogy a magyar fiatalok mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag egészségesek legyenek. Azt is megfogadta, hogy köztársasági elnökként annyi oktatási intézménybe látogat el, amennyibe csak tud. Fontosnak tartotta, hogy az erdélyi egyetemen a tudást magyarul szerzik meg a fiatalok. „De az sem közömbös, hogy az ott kapott tudás hogyan hasznosul, a diploma segítségével el lehet-e helyezkedni, vagyis versenyképes tudásról van-e szó” – mondta a köztársasági elnök. Felhívta a figyelmet a „minőségi tanulás fontosságára”, és a jelen lévő diákokhoz fordulva hozzátette, hogy ehhez „minőségi diákokra” is szükség van. A köztársasági elnök osztotta az intézmény vezetőinek véleményét, miszerint nagyon fontos az egyetem akkreditációja, amely a román állam támogatását is jelentheti.
Dávid László rektor ugyancsak az egyetemen szerzett tudás hasznosulásáról beszélt. Megállapította: egy oktatási intézménynek természeténél fogva semlegesnek kell lennie, Erdélyben egy magyar egyetem mégsem lehet teljesen semleges. Állást kell foglalnia a nemzeti kérdésekben, például az autonómia témájában, hiszen nagyban függ ettől is az egyetem finanszírozásának ügye. Megállapította: „most megvan a politikai szándék arra, hogy ránk is figyeljenek”.
Vizet kapott pezsgő helyett
A Sapientia aulájában megtartott ünnepi beszéde után Schmitt Pál kivonult az egyetem udvarára, ahol egy második épület alapkövét helyezte el. A tanintézet ugyanis rég kinőtte jelenlegi kereteit, ezért a Sapientiát működtető alapítvány kuratóriuma tágas, korszerű bentlakás építésére szánta el magát. A kollégium alapkövét, akárcsak hét évvel ezelőtt a főépületét, ezúttal is zuhogó esőben tették le. A földbe egy időkapszulát is elhelyeztek, melyben a kollégium frissen, a magyar államelnök által is aláírt alapszerződése kapott helyet.
Magyarország álláspontját tolmácsolva Schmitt Pál a diákoknak tartott beszédében fontosnak tartotta kiemelni, hogy nem országhatárokban gondolkodik; számára a nemzet határa ott húzódik meg, ahová szívével is ellát. Ezzel lényegében megerősítette az egy nappal korábban a Kultúrpalota Tükörtermében megfogalmazottakat. „Az alkotmány értelmében tízmillió magyarnak lehetek az elnöke. De mégis, és még azért is, én tizenötmillió magyar elnökének vallom magam” – mondotta az államfő az állófogadáson, ahol koccintás előtt vette észre, hogy poharába nem pezsgő, hanem víz került. Schmitt Pál viccesen reagálta le a házigazdák bakiját, hátrányos helyzetű elnöknek nevezve önmagát.
Szintén mosolyt fakasztott az államfő egy másik, ezúttal komolyan gondolt kijelentése, mely Marosvásárhely polgármesterére vonatkozott. Az államfőt annyira meghatotta Dorin Florea és mindaz, amit a városért és lakóiért tesz, hogy szerinte az elöljáró „olyan ember és úgy gondolkodik, hogy akár magyar is lehetne”.
Kettős jubileum Nagyváradon
„Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós” – idézte Széchenyi István gondolatát Schmitt Pál köztársasági elnök immár Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) fennállásának kettős jubileumán tartott ünnepi istentiszteleten. Az elnök Tőkés László meghívására érkezett délután a bihari megyeközpontba, hogy részt vegyen azon az ünnepségen, amellyel a PKE tíz-, illetve jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola alapításának húszéves évfordulójáról emlékeztek meg alapítói, oktatói és diákjai.
„Erkölcsi tartozás törlesztésének mondható Schmitt Pál marosvásárhelyi és nagyváradi látogatása a sivár december 5.-ék, valamint a Kempinsky-szállodai cinkos koccintgatások és a közmondásos hétről a valóságos nyolcra kiegészülő szűk esztendők fájdalmas korszaka után” – mondta köszöntőjében Tőkés László, aki Schmitt Pált követte az Európai Parlament alelnöki tisztségében. Köszönetet mondott a köztársasági elnöknek azért, hogy a határon túli magyarság ügyeiért Bukarestben is közbenjárt, hiszen, mint fogalmazott, Európába kell megérkeznünk, hogy többé ne érezzük „bozgornak”, hontalannak magunkat, hanem az „idegenség világából kiemelkedve végre honra leljünk e hazában”. Köszöntése végén Tőkés László bejelentette: a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem Schmitt Pál jelenlétében közös szándéknyilatkozatot ír alá egy egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia kidolgozásáról. A két felsőoktatási intézmény által szignált nyilatkozat lényege, hogy „egy akarattal magukénak vallják a nemzeti közösségünket megillető, önálló egyetemi rendszer kiépítésének küldetését”, és ehhez az erdélyi és anyaországi magyar közösség hathatós erkölcsi és szakmai támogatására számítanak. Az erdélyi, magyar nyelvű felsőoktatás stratégiáját a továbbiakban közösen kívánják létrehozni.
Széchenyi számtalanszor idézett kijelentésének gyakorlatba ültetése volt az erdélyi magyarság legegyértelműbb, de nagyon nehezen elérhető célja a huszadik század végén – mondta el beszédében Schmitt Pál. A Sulyok István Református Főiskola megalapításáig pedig vajmi kevés esélye volt arra az itteni magyar fiatalnak, hogy érettségi után is anyanyelvén folytathassa tanulmányait. Tíz esztendővel ezelőtt pedig a főiskola egyetemmé alakult, ezzel a vágy valósággá lett. Az elnök azt hangsúlyozta, mekkora szerepe van az anyanyelvű oktatásnak abban, hogy az erdélyi magyarság létrehozhassa magának a saját értelmiségét, de abban is, hogy a fiatalok az itthon maradást válaszszák a külföldre költözés helyett – főleg akkor, ha az egyetem piacképes szakokat működtet.
Váradi Biblia ajándékba
Schmitt Pál a beszédek után kitüntette a Partiumi Keresztény Egyetem alapításában kulcsszerepet játszó személyeket, majd ő maga is ajándékot vehetett át: Kovács Zoltán, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka az 1661-ben nyomtatott Váradi Biblia fakszimile példányát ajándékozta az államfőnek. Schmitt köszönetképpen arra hívta fel a figyelmet, hogy értelmetlen azt keresni, mi választ el bennünket, határon túli és anyaországi magyarokat egymástól, mert valójában semmi: az EU mint közös közigazgatási egység, illetve a keresztény hit is csak összeköti, nem elválasztja a tizenötmillió magyart. Az államfőt, illetve a jubileumát ülő egyetemet Cornel Antal, a Nagyváradi Egyetem rektora, Jávor András, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese és Dávid László, a Sapientia rektora is köszöntötte. Schmitt Pál rövid sajtótájékoztatóján azt mondta, Erdélyben járva az volt az érzése, hogy hazajött. A székelyföldi autonómiát illetően nem kívánt az újságírók kérdéseire válaszolni, azt azonban elmondta, Tőkés Lászlót történelmi személyiségnek tartja, aki éppoly jelentős ebben a térségben, mint Vaclav Hável vagy Lech Walesa a maga hazájában. Azt mondta, nagyra értékeli, hogy az EP-ben mindig az emberi jogok és a kisebbségek védelmében szólal fel. Az államfő felkereste a Római Katolikus Püspöki Palota kertjét, a Petőfi parkban megkoszorúzta Szent László, illetve Bethlen Gábor szobrát, majd visszautazott Budapestre.
Nagy Orsolya, Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Emlékfa a jövő nemzedéknek Szatmárnémetiben
A Szatmár Megyei Széchenyi Emlékbizottság, a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökséggel, az Erdélyi Kárpát Egyesülettel és más civil szervezetekkel, a Széchenyi Emlékév ötödik, zárórendezvényeként tegnap délután egy négyméteres vörös tölgyet ültetett a Kossuth–kertben lévő Zöld Ház melletti téren.
A Széchenyi–fája emlékeztet majd arra, hogy a nagy reformer környezetbarát is volt, hiszen egykor erdőt és csemetést létesített. A faültetésen nagyon sokan vettek részt, jelenlétükkel támogatva a kezdeményezést. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere példaként emlegette Széchenyi Istvánt a jelenkor számára. Felnőni hozzá nem tudunk, de sokat tanulhatunk tőle. Az ő korában sem voltak jobb lehetőségek mint most, de ő nem csak megálmodta a jövőt, hanem tett és áldozatokat hozott azért, hogy megvalósítsa álmait. Széchenyi számára most egy újabb emlékhelyet jelöltünk meg. Bízunk abban, hogy ez a fa olyan gyökereket ereszt majd e földben, amit senki sem tud majd kitépni.
Sike Lajos, a faültetés kezdeményezője hangsúlyozta, hogy egy civil kezdeményezésnek vagyunk a tanúi. Egy olyan természetbarátnak állítunk emléket, aki Sopronban egy olyan erdő telepítését kezdte el, mely már több száz hektárra nőtte ki magát és egy olyan faiskolát létesített, melyben huszonnégyezer csemetét gondoztak. Ez a fa mindig arra figyelmeztet majd, hogy a természetvédelmet nagyjaink is feladatuknak tekintették.
Kónya László, a Széchenyi Emlékbizottság tagja elmondta, hogy Széchenyi eszméket ültetett, de hogy azok megvalósuljanak, pénzt adott az ápolásukhoz. Mi vízzel locsoljuk ezt a fát, hogy megfoganjon és megmaradjon.
Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója arról beszélt, hogy azzal, hogy fát ültetünk Széchenyi emlékére, nem teszünk egyebet, mint erősítjük egymásban a reményt, hogy ismert mondata (Merjünk jövőt álmodni, merjünk bízni az emberekben, merjünk szeretetet adni, merjünk jók lenni, merjünk nagyok lenni!) ma is, a jövőben is, ránk nézve is igaz. Ezt a fát nem magunknak ültetjük, hanem a jövő nemzedék számára. Ez a fa úgy fog terebélyesedni és irányt mutatni, mint aki gondolataival és tetteivel egy nemzet felemelkedésének szabott új irányt. Márk Nagy János, az EKE ügyvezető igazgatója rövid felszólalásában elmondta, hogy az EKE megalakulása óta felvállalja a Széchenyi–kultusz ápolását. Emléktúrákat szerveznek évente, most pedig külön öröm számukra, hogy faültetésen vehetnek részt.
Erdély Online, Erdély.ma

Szellemi utakon
Több száz hazai és külföldi résztvevő töltötte meg pénteken reggel a Sapientia EMTE amfiteátrumát, hogy azon a titokzatos belső úton induljanak el, amely a lélek fonalán át vezet létezésünk értelméhez, az anyagi világon túli tágabb valóság megismeréséhez, s ahhoz az erőhöz, amelynek a segítő szakmák gyakorlói a spiritualitás révén juthatnak birtokába.
A Segítők V. Konferenciáját a 30 tagú szervezőbizottság nevében Kovács Réka Rozália pszichológus, egyetemi oktató nyitotta meg. A téma kapcsán – Spiritualitás a segítő kapcsolatban – dr. Dávid László, a Sapientia rektora fogalmazta meg, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem is segítő szándékból született, azzal a céllal, hogy megtartson, jövőt építsen egy közösségnek, s arra biztatta a jelenlevőket, hogy ezt a szellemiséget is próbálják megérezni. A távlatokról, a témához kapcsolódó új szakról beszélt dr. Székely Gyula, a Marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kar dékánja. Dr. Pletl Rita, a humán tudományok tanszék vezetője Széchenyi István példáját idézte, aki Döblingben az önismeret által emelkedett fel a tehetetlenség állapotából, talált önmagára, s fogalmazott meg célt nemzetének az önkényuralom kilátástalan helyzetében.
– Tudtuk, hogy kényes témát választunk, de azt is, hogy igény van arra, hogy az előadók és a résztvevők elmondják, megosszák tapasztalataikat, s együttgondolva önmagunkat fejlesszük tovább – osztotta meg Tatai Csilla a pszichológusokból, orvosokból, szociális asszisztensekből, lelkészekből, pedagógusokból stb. álló Baráti Kör tagjainak elképzelését, akik a segítő szakmában fejtik ki tevékenységüket, s a konferenciát az idén is önerejükből szervezték meg. Pontosabban, ahogy Kovács Réka, a szervezőbizottság elnöke fogalmazott, a Segítők Baráti Köréhez, s Sapientia EMTE Humán Tudományok Tanszéke, a Gyulafehérvári Caritas, a Bonus Pastor Alapítvány, a Família Családsegítő Centrum és a Szociálpedagógusok Kulcs Egyesülete társult.
A tegnap délelőtti előadások pedig máris a téma közepébe kalauzolták a résztvevőket. Dr. Komlós Piroska klinikai szakpszichológus, a Károli Gáspár Egyetem docense a spiritualitásnak az intézmények működésében betöltött szerepéről beszélt, s a bencések tanításait idézte arról, hogy milyen adottságokkal kell rendelkeznie annak, aki egy intézmény vezetésére vállalkozik. A spiritualitás nemcsak egyéni élménye az embernek és nem csupán a kétszemélyes kapcsolatokban érvényesül. Egy adott intézményben, szervezetben is meghatározza, hogy mi sugárzik az egyénekből, a közösségből és a vezetésből. Érezni lehet, ahol csak a nyereségorientáltságra helyezik a hangsúlyt, és azt is, ahol a teremtett javakkal való gondos bánásmód, a felvállalt közös építő munka a fontos.
Az ateista pszichológus kérdéseit fogalmazta meg Shád László, a Lélekszerviz Mentálhigiénés Szolgáltató Bt. igazgatója.
Hogyan magyarázzuk a születést, az életet és a halált? Csak az anyagra érvényes vagy a szellem sem vész el? Hol van (agyban, tüdőben, szívben?), mekkora és mi a lélek (idegsejtek működése, szociális fejlődés, külső ajándék?)? Hogyan fejlődik? Honnan ered az energiával gyógyító természetgyógyászok ereje? Miért keletkezik energiasűrűsödés ott, ahol áldást oszt a pap? Bárki képessé válhat erre? Miért vannak emberek, akiknek a "hatótávolsága" nagyobb, mint a másoké? Vajon adóállomások vagyunk mi is? Mint ateista, hogyan lehet hívők csoportjának segíteni? – záporoztak az előadó kérdései és a lehetséges válaszok is. A résztvevők pedig gyakran megszólaltak az előadások után, hogy kérdezzenek és megosszák véleményüket és tapasztalataikat.
Az előadók a segítők első konferenciájáról készült kötetet kapták ajándékba Lazsádi Csillától, aki a párbeszédet vezette.
A tanácskozás a tegnap további előadásokkal, a poszterek bemutatásával, műhelymunkával folytatódott, hasonlóképpen ma is, majd 19.15 órától a dr. Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár vezette kerekasztal- megbeszéléssel ér véget, amelynek során a résztvevők a spiritualitást a jelenkor kihívásainak tükrében vizsgálják meg.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Újévi huszárportya Szentjobb és Nagykágya között
Bihar megye – A szentjobbi, bihardiószegi és debreceni hagyományörző huszárok idén is megtartották már szokásossá vált újévi portyájukat. Január másodikán, vasárnap Szentjobb–Nagykágya–Szentjobb volt a „hivatalos” útvonal.
Aki vonattal utazik át Nagykágyán, az tulajdonképpen alig lát valamit a megállóhelytől kilométernyi távolságban lévő faluból. Az autós már átszeli a település egy részét, de téved, ha azt hiszi, mindent látott. Az érmelléki falu nagyrésze az országút által kerülgetett domb túloldalán bújik meg, és az elmúlt vasárnap festők vásznára illő arcát mutatta a havas, dimbes–dombos utcákkal, füstölgő kéményekkel. Menjen csak mindig a villanypóznák mellett, akkor biztosan odatalál, mondta egy megkérdezett, akit Nagy István faluszéli picéjéről kérdeztem. Ott pihentek meg ugyanis az idei huszárportya résztvevői.
Havas tájon
Tavaly nagy sárban gázoltak a hagyományörző huszárok, és nem is mentek messzire, Szentjobb „körzetében” maradtak. Hát nem szebb most, a havas táj? – tette fel a kérdést Zatykó István, Berettyócsohaj polgármestere, aki, mint a Szentjobbi Hagyományörző Huszáregyesület vezetője, már harmadik éve szervezte meg az újévi portyát. A kérdésre – miért Kágyára? – elmondta: szeretnék az egész régiót „felölelni”, feltérképezni, így a korábban bejárt Érköbölkút, Hegyközszentmiklós után most közeledtek a határhoz, és személyes ismeretség vezette őket a vendéglátást vállaló Nagy Istvánhoz. A program reggel 9 órára hirdetett gyülekezővel kezdődött, majd reggeli, és programegyeztetés után 11–kor indultak a Nyulas erdőn át Nagykágyára. A havas mezőn, lefagyott földutakon mintegy egy órát vett igénybe a hét kilométer megtétele a lovasoknak, a kísérő szekereknek. A portyán 10–10 huszár képviselte a szentjobbiakat és a diószegieket, 5 a Hajdú–Bihar megyei Lovas és Huszárhagyományörző Közhasznú Egyesületet.
Programegyeztetés
A Bihardiószegi Gróf Széchenyi István Huszárszázad indulása előtt Gellért Gyula helyi tiszteletes arról szólt, hogy „a portya több, mint gondolnánk: a hagyományörzés mellett barátkozás, a közösség gyakorlása, lovassport, kikapcsolódás”. Széchenyit idézte, aki azért imádkozott, hogy legyőzhesse földi gyengéit, és a korábbi esprese azt kívánta a huszároknak, hogy „minden jóban erősödjenek”. A debreceni huszároknak nem sikerült lószállító alkalmatosságot szerezni, így ők most lovaik nélkül vettek részt a portyán, tudtuk meg vezetőjüktől, Szoboszlai Endrétől. Ez azonban nem azt jelentette, hogy nem pattantak fel a kollégák lovaira, ha tehették. A potyán megbeszélték, miként is alakul ez évi programjuk. A lovassport egészéről lévén szó, jelen volt Érköbölkútról Rákóczi Lajos tanár is, a fogathajtás „képviseletében”. Pontos időpontokat még nem szögeztek le, de az már biztosnak látszik, hogy április közepén egy Partiumi Huszárportya keretében műemlékavatásra kerül sor Köbölkúton, és ugyancsak az első félévben még a Hortobágyon is lesz egy túra.
A hely szelleme
Kágyán Nagy István és segítői várták ebéddel a huszárokat. A vendéglátótól megtudtuk: a híres diószegi szőlősdomboktól egy puskalövésnyire ugyancsak egy hajdani szőlész, Nagy Gábor pincéjénél voltunk. Az egykori gazda a múlt század elején 120 hektáron szőlészkedett, illetve elismert oltványtelepet működtetett. Az egykori birtok visszakapott „maradványán”, pár hektáron gazdálkodnak az utódok – egyikük a házigazda, és a Kisrózsa dülőben található pince – mely 1904–ben épült és 82 méter hosszú – is ennek része. Az ebéd után nyergeltek a huszárok, és Zatykó István vezényszavára indultak vissza Szentjobbra, ahol még megkoszorúzták a 2007–es Szent Imre Emléktúra befejeztével, annak emlékére állított kopjafát. A huszárok idei, év eleji találkozója vacsorával zárult. erdon.ro

Széchenyi István történelmi pályázat
A Fidens Egyesület harmadik alkalommal hirdeti meg történelmi pályázatát országos szinten, mely tavalytól felvette a Széchenyi István történelmi pályázat nevet. Az idei év témája Széchenyi István élete és munkássága. Korcsoportok: III-IV. osztály, V-VIII. osztály. A pályamunkákat el lehet küldeni a fidens.kultegy@yahoo.com e-mail címre, vagy postacímre: 1. számú Postahivatal, 67. postafiók, Nagyvárad (Of. Postal nr.1., C.P. 67., Oradea). A pályamunkákat tartalmazó borítékra kérik ráírni a pályázó nevét, az iskola nevét, ahol tanul, a pályázó diák korát, az osztályt, a pontos lakcímét, telefonos elérhetőségét. A zsűri döntése révén értesítést kapnak azok, akik I., II., III. helyezést értek el és különdíjakban részesülnek. Ők meghívást kapnak majd a kiértékelő és díjkiosztó gálára. A programban lesznek: történelmi előadások felnőttek részére, kiértékelő és díjkiosztó gála, valamint kiállítás. Jelentkezési határidő: március 31. További hasznos információk a 0740-386101 begin_of_the_skype_highlighting 0740-386101 end_of_the_skype_highlighting telefonszámon, vagy a www.fidens-nagyvarad.ro honlapon kaphatók. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Cs. Gyímesi Éva: Magyarországon visszafordult az idő
A hajdani közép- és kelet-európai demokratikus ellenzék meghatározó képviselői közül is többen tiltakoztak az Orbán-kormány demokráciaellenes lépései miatt. Nyílt levelükben arra is felhívták az uniós döntéshozók figyelmét: a szabadságban egyesült Európa célkitűzése súlyos veszélybe került azzal, hogy az EU-tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát. A petíciót az erdélyi irodalomtörténész, egyetemi tanár is jegyzi. Most arról is beszélt a 168 Órának: Magyarországon visszafordult az idő. Sándor Zsuzsanna interjúja.
- Közép-Európában az elmúlt húsz évben már többször hatalomra kerültek populista vezetők. Például Szlovákiában Mečiar, majd a Fico–Slota-koalíció vagy a lengyeleknél Kaczynskiék. Ám egyikükre sem zúdult olyan nemzetközi össztűz, mint most az Orbán-kormányra. Csupán az uniós elnökségünk miatt figyelnek ránk jobban?
– Azért is, mert 1989 óta sehol nem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó”: ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt.
- Nyílt levelükben azt is írják: Magyarországon megszűnt a liberális demokrácia. Mások azonban úgy vélik: amíg többpártrendszer és szabad választások vannak nálunk, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen. – Nem értek ezzel egyet. Legalább ennyire fontos kritérium a magántulajdon védelme is. Ezt sértette meg az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek. - Ám a legtöbb külföldi támadást a médiatörvény miatt kapta a Fidesz.
– A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja. A Fidesz pártirányítás alá vette a médiát: ez – bárhogyan magyarázkodnak is – a cenzúra bevezetését jelenti. A megfélemlítés eszközeivel az egész sajtót megalázzák. A nyilvánosság korlátozása ugyanakkor nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. De nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani.
- Hallgatom.
– A Fidesz politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Folyton a „magyar emberek” nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség. Figyelmen kívül hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a peremre szorultak sorsa iránt. A legnagyobb bajnak azt tartom: ezek a politikusok nem is akarnak tanulni. Orbánból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. A zsarnokhajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését. Ez a komplexus nagyban hozzájárult a médiatörvényhez: mögötte valójában félelem húzódik. Ezért kívánja elhallgattatni a másképpen gondolkodókat. Fenyegetésekkel próbálja öncenzúrára kényszeríteni őket.
- Nem gondolja: a nemzetközi tiltakozások csak fokozzák a fideszesek arroganciáját a balliberális értelmiséggel szemben? Németh Zsolt külügyi államtitkár blogjában azt írta: egyes hazai szellemi körök szándékosan keltik a hisztériát, hogy lejárassák a hazájukat.
– Annak idején efféle vádakkal támadtak minket, erdélyi másként gondolkodókat is. Egyik besúgóm, egyébként kiváló irodalomkritikus, jelentésében azt is írta: „Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt.” Később, 1993-ban Tőkés László nevezett „román- és zsidóbérencnek”, de voltam már „nemzetáruló” is. Átestem mindazon, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiség elszenved. Csakhogy miközben nálunk úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, Magyarországon mintha visszafordult volna az idő. A jobboldal azt üzeni: akik az egyetemes európai gondolkodásmódot képviselik, azok idegenszívűek, megtagadják a nemzetüket. A Fidesz „szakpolitikusai” – hogy csak a legszűkebb területemen maradjak – képtelenek belátni: olyan, hogy népnemzeti irodalomelmélet vagy esztétika, egyszerűen nem létezik. A tudományokban, az irodalomban és művészetekben egyetemes értékek vannak. És az egyetemes fogalmak használata nem egyenlő a hazafiatlansággal.
- Mégis: mivel bátorítaná azokat az értelmiségieket, akiket idehaza ellehetetlenít a hatalom?
– Keserű iróniával azt is javasolhatom magyarországi barátaimnak: ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban.
- A nyolcvanas években a diktatúra elől menekülve sok erdélyi magyar települt át ide. Most keressünk mi védelmet odaát?
– Én csak azt hangsúlyoznám: Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában.
- Másfelől: innen úgy látszik, hogy az erdélyi magyarság körében is nagy a Fidesz népszerűsége. Hiszen a kormány kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak.
– Nem végeztem közvélemény-kutatásokat. De azt megjegyezném: a magyar parlament által hozott úgynevezett Trianon-törvényt demagógnak tartom.
- Miért?
– A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy „kárpótoljon” minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – „a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő” demokrácia-központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között. Például azt hallani: visszautasították a kolozsvári Szabadság című regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai „forradalom” idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó című irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.
- Orbán pártja nem is csinált titkot abból, mi az ára a kettős állampolgárságnak. Mikola István annak idején kijelentette: „Ha a határon túliak is szavazni fognak, a Fidesz-kormány húsz évre bebetonozhatja magát.”
– Széchenyi István szerint kétféle hazafiság létezik: a szó- és a tetthazafiság. Vagyis nem elég csupán fennkölten beszélni, érzelegni a honszeretetről: hétköznapi, konkrét tettekre kell azt váltani. A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók azért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazásokhoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd „fülkeforradalmat” csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.
- Schmitt Pál köztársasági elnök újévi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: az uniós elnökség alatt Magyarország fennhatósága alá kerül a határon túli magyarság is.
– Ez rendkívül lekezelő mondat, és sértő ránk nézve: az erdélyi magyar nem kisebb magyar, az itteni kultúra nem értéktelenebb. Nincs szükségünk szellemi fennhatóságra.
- Nem gondolja: a mindinkább jobbra tolódó magyar politika fölerősítheti a nacionalizmust az egész térségben? – Egyelőre kétlem ezt. Meggyőződésem: a most kialakult magyarországi helyzet speciális, és jellemzően a kádárizmus következménye. Közhely, de a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a legvidámabb barakk”. A „pannon magyarok” 1956 után hozzánk képest viszonylagos jólétben éltek, Nyugatra is utazhattak, nem szenvedtek annyira az elnyomástól. Ezért ma a szabadságot sem tudják igazán megbecsülni: a többség számára az alapjogokat kifejező fogalmak nagyon elvontak lehetnek. A többi egykori kommunista országban sokkal keményebb volt a diktatúra, s talán ezért is jelentett és jelent számunkra többet az européer szellemiség. Ugyanakkor nem tűrhetjük, hogy bárki is semmibe vegye azt a közös értékrendet, amelyről ’89-ig csupán álmodhattunk, s amelyért jó néhányan évtizedeken át küzdöttünk itt, Közép-Európában.
168ora.hu. Erdély,ma

Egyszínű
Talán nem eléggé ismert: Széchenyi István igen kritikusan viszonyult nemzetéhez, annak jó és rossz szokásaihoz, tulajdonságaihoz. Ha úgy érezte, hogy erre szükség van, nagyon is határozott és szókimondó volt. Az újabb kutatások kiderítették, hogy Ady elsősorban tőle tanulta és vette a bátorságot a nála ma egészen természetesnek tűnő nemzetostorozásra.
Talán nem eléggé ismert: Széchenyi István igen kritikusan viszonyult nemzetéhez, annak jó és rossz szokásaihoz, tulajdonságaihoz. Ha úgy érezte, hogy erre szükség van, nagyon is határozott és szókimondó volt. Az újabb kutatások kiderítették, hogy Ady elsősorban tőle tanulta és vette a bátorságot a nála ma egészen természetesnek tűnő nemzetostorozásra.
Széchenyi alkalmasint nagyon el volt keseredve, vagy inkább nagyon dühös volt, amikor azt írta: „a magyar erő nélkül mindent erőltet, ok nélkül mindent provokál”. Vagyis akkor is, amikor erre semmi szükség! Mert inkább kára, mint haszna lesz belőle.
Valami ilyesmit tapasztalunk most is, amikor a sokszínű magyar társadalmat, benne a határon túli magyarságot, minden áron, már-már erőltetve egyszínű, de azt is mondhatjuk: színtelen nemzetbe akarják gyömöszölni. Pedig nincs unalmasabb az egyszínűségnél! Józan ésszel a magyar nemzetet csakis sokszínűségében kell egyesíteni, mert a többpárti demokrácia keretében így vagyunk érdekesek nemcsak önmagunk, de a világ számára is. Ennek ellenére a kommunizmus bukása után huszonegy esztendővel ismét egy ideológiai nemzettáborba akarnak terelni bennünket, a magyar népet! Mondom, ha netán valaki nem értené. Már több mint nyilvánvaló, hogy Kövér Lászlóék a Fidesz ideológiai egységében („egy a zászló, egy a tábor”) akarják a nemzetben egyesíteni az egész erdélyi magyarságot. Különben miért tartanák be olyan durván az itteni magyar szavazatok kilencven százalékával támogatott, s a kormányzati szereplésével a magyarokat nemcsak kedvezőbb törvénykezéssel (mint az új tanügyi törvény), de több költségvetési pénzzel is segítő RMDSZ-nek?
A durva jelző azért indokolt, mert most már nyilvánvaló, hogy Kövérék kormányzati pénzekkel (magyarországi adófizetők pénzével!) támogatják az RMDSZ kiszorítására szánt Néppárt létrehozását, de azt is mondhatnánk: a magyar parlamenti és kormányzati jelenlét szétverését.
Nem csak Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnökének, de másoknak a szájából is elhangzott (például a Duna Tv-ben), hogy a demokrácia-központokat, ahol az új pártnak az aláírásokat gyűjtik, a magyar kormány segítségével tartják fenn. A napokban Szatmáron járva megkérdeztem Markó Bélát, mit szól ehhez. Íme, rövid, de sokatmondó válasza: „Nemcsak erkölcstelen, de demokratikus országhoz méltatlan is!”
Ám megtapasztaltuk, hogy akik saját arcukra akarják formálni a világot vagy akár egy nemzetet, azoknak semmi nem drága. Hiába tűzték Kövérék zászlajukra Széchenyit. Nemcsak lobogtatni, olvasni és tanulni is kellene!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Megint jó magyarnak lenni (Sepsiszentgyörgy ünnepe)
Sikerült távol tartani a napi politikai viszálykodást az idei nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön. Rég nem látott tömeg sereglett össze, nagyon sok fiatal, kisgyerek nézte végig a bő másfél órás műsort, és minőséget kaptak mindenből a háromszéki megyeközpont összesereglett polgárai: versből, zenéből, táncból, történelmi visszatekintésből. Egyértelmű üzenet volt a múltból a mába, a jövőért: harcolnunk kell az autonómiáért, mert ez megillet bennünket, székelyföldi magyarokat.
A hagyományhoz híven négy óra után néhány perccel a lovassági indulóra vonult a főtéri színpad elé a 11. Székely Huszárezred és az uzoni huszárok csapata, majd nyitányként a Szózat csendült fel a Rétyi Kovács András Fúvószenekar és a városi egyesített kórusok előadásában. Antal Árpád polgármester a márciusi ünnep okán a nőket köszöntötte, azokat a magyar asszonyokat, anyákat, akik átmentették a szabadság eszméjét a mába, akik otthon álltak helyt addig, amíg a férfiak harcoltak, akik elsiratták, eltemették az elesetteket, felnevelték a gyermekeket: ,,azokra a háromszéki nőkre gondolok, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen, miből Gábor Áronnak ágyút öntenie" — mondotta. A 12 pont utolsó követelése (Unió Erdéllyel!) kapcsán kiemelte: akkor is a nemzet egysége lebegett a budapesti forradalmárok és a székelyföldi harcosok szeme előtt, ma ez megvalósulni látszik, egyfajta unió teremtődik meg azáltal, hogy visszakaphatják magyar állampolgárságukat azok, akik ezt igénylik. ,,Felvirradt újra a magyarság napja, nagyon hosszú idő után már megint jó magyarnak lenni! Az eszmék, melyek fontosak voltak negyvennyolcban, nem vesztek el, ma, egy sokkal jobb és szebb világ hajnalán a Kárpát-medencét egy erősödő székely és magyar nemzet lakhatja be" — fogalmazott Sepsiszentgyörgy polgármestere. Szilágyi Zsolt énekművész Erkel Ferenc Hazám, hazám című dalát adta elő, majd az EMI által szervezett szónokverseny győztese, Ghinea Lóránt hívta fel a figyelmet arra: a szív hatalmasabb, fontosabb az észnél, és szívük vezette annak idején a márciusi ifjakat is. ,,A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése" — mondotta, majd Széchenyi István szavaira utalt: ,,nem attól leszünk magyarok, hogy a mellünket csapkodjuk, hanem attól, ha tiszteljük a múltat, éljük jelenünket tiszta szívből, ha továbbadjuk hagyományainkat, édes anyanyelvünket, történelmünket", és ,,be tudjuk bizonyítani azt, hogy magyarnak lenni nagy kincs". A Százlábú ifjúsági néptáncegyüttes vidám, hangulatoldó tánca után igazi súllyal nehezedett a térre Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című verse a veszprémi színház igazgatója, Oberfrank Pál előadásában, majd az ünnepség díszszónoka, Kádár Gyula történész felidézte nem csak 1848. március 15. budapesti eseményeit, de kitért a későbbi szabadságharc legfontosabb momentumaira, a székelység, a háromszékiek szerepére. Hajlamosak vagyunk a magyar történelem kapcsán elsősorban a vereségekről beszélni, pedig voltak nagy, dicső pillanatok, és ilyen volt március idusa, majd az önvédelmi harc — mondotta, s megfogalmazta a 163 évvel ezelőtti történések üzenetét a mának: Talpra kell állnia a székelységnek, el kell nyernie a társnemzeti státust, az egyenjogúságot, a székelyföldi autonómiát! A kórusok előadásában felcsendülő katonadalok és a gyermekek által bemutatott mezőségi táncok után Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét Sándor Mátyás katonai attasé, Emil Boc miniszterelnökét György Ervin prefektus tolmácsolta, majd Kovács István unitárius lelkész mondott imát: ,,Boldog az a nemzet, amely történelme legszebb pillanatait emelheti magasra, jelképpé, követendő példává, magasztos eszméket növelhet. Boldog az a nemzet, amely nem másoktól elorzott juss győzelmét üli, amely úgy ünnepelhet, hogy nincs lelkiismeret-furdalása." Kovács István arra kérte Istent, őrizze meg lelkünk épségét, tisztaságunkat, hogy méltóképpen állhassunk helyt a jelenben ünnepekben és küzdelmekben egyaránt. ,,Ügyünk nem nemzeti egoizmusunk ügye, a Te egyetemes emberi értékeidnek ügye" — hangzott az ima, majd a lelkész áldást kért cselekedeteinkre, küzdelmeinkre, és azt kérte, őrizzen meg bennünket az Isten a meghátrálástól. ,,Áldd meg számunkra a jelent, és hozd el a jövendőt!" — mondotta Kovács István. Sepsiszentgyörgy március 15-éje a himnuszokkal zárult, több mint ötezer ember térhetett haza, feltöltődve az igazi ünnep élményével, gondolataival, hangulatával.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hiszünk az erdélyi magyar jövőben
Méltósággal ünnepelt Marosvásárhely magyarsága
Nekünk, erdélyi magyaroknak nem szalmalángra van szükségünk, kitartóaknak kell lennünk még legalább ezer évig, hogy dolgainkat rendezni tudjuk. Mi, akik itt vagyunk, erdélyi magyar jövőt építünk. Éreznünk kell, hogy hiszünk a magyar jövőben, hiszünk az erdélyi magyar jövőben. Amíg olyan eszményképeink vannak, mint Márton Áron püspök, mint Wass Albert, Kós Károly vagy Bethlen Gábor, amíg ilyen nagy elődök világítják az utat, addig ezt az erdélyi jövőt fel tudjuk építeni – jelentette ki dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke.
Elmondta, hogy a megye 73 településén ünnepelték a magyarok tegnap a nemzeti ünnepet. Kijelentette, szereti, ha rend van körülötte, s mivel túl sok volt a vita, hogy a székely zászlót kitegyék-e vagy ne, úgy gondolta, van még egy szabad lyuk, s megkérte, tegyék ki a székely zászlót is. A javaslatot a tömeg tapssal jutalmazta.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,/Ne félj, megbírod, levágod,
S szabadságodat kivívod,/Tavasz a te szabadságod.
Petőfi szavait idézte Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Kijelentette:
– Ünnepelni jöttünk a Székely vértanúk emlékművéhez. Emlékezünk az 1848-as szabadságharcra itt, Erdélyben, az anyaországban, és szerte a világon, ahol magyarok élnek. Rajtunk múlik, hogy megtartsuk közösségünk egységét, ne engedjük, hogy aktuálpolitikai harcokban megosszanak minket. A tél elmúlik, jön a tavasz, a föld megvívja saját harcát újra és újra. Folytassuk hát mi is munkánkat, bízzunk egymásban a márciusi ifjak hitével. Vállaljuk, ha kell, a lehetetlent is, mert mi, erdélyi székelyek, hisszük, hogy megmaradunk őseink hagyatéka szerint – mondta egyebek mellett az elnök asszony.
Államfői és kormányfői jókívánságok
Traian Basescu államfő üzenetében, amelyet Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke tolmácsolt, kiemelte: Történelme során a magyar nép bebizonyította: olyan nemzet, amely képes küzdeni a szabadságáért. Bizonyította ezt 1956- ban is, mikor fellázadt a kommunista diktatúra ellen, és bebizonyította 1989 decemberében is, mikor románok és magyarok együtt harcoltak a kommunista rezsim megbuktatásáért. Tőlünk függ, hogy életben tudjuk-e tartani az 1848-as forradalom eszméit. Kötelességünk megőrizni történelmi értékeinket, üzente az elnök, arra szólítva, hogy az elkövetkezendőkben is közösen vegyünk részt a társadalom modernizációjában.
Emil Boc a "Magyar Köztársaságot és a baráti magyar népet" köszöntötte, amellyel, mint fogalmazott, "nemcsak történelmi múltunk, de európai jövőnk is összeköt". Kiemelte: a magyar közösség képviselői a parlamentben és a kormányban jelentős mértékben hozzájárultak a reformok életbe ültetéséhez, s "megmentették Romániát a gazdasági összeomlástól". – Az RMDSZ komoly és megbízható partnerként járult hozzá a reformfolyamatok életbe léptetéséhez. A nemzeti kisebbségek általában, ezen belül a magyar közösség Románia szellemi gazdagságának olyan fontos forrása, amelyet támogatni kell a nemzeti kulturális örökségünk kiteljesítése érdekében – fogalmazott a kormányfő. Az üzenetet Bárczi Győző alpolgármester olvasta fel.
Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének felesége a magyar államfő és Orbán Viktor miniszterelnök üdvözletét hozta Marosvásárhelyre.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének
Csegzi Sándor alpolgármester 1848 szellemét idézve jelentette ki, hogy annak jelszavai megvalósultak, kivéve a testvériséget. Három testvért említett: egyik az itthon megmaradás mindennapi küzdelmeiben, egy kríziskormányban vállalt szimpátiavesztéssel járó szerepet, a másik a nemzeti hovatartozásunkat igazoló, annyira várt és elérhetetlen kincsként érzett kettős állampolgárságot nyomasztó kampányhangulatra váltotta, a harmadik meg kapkodja a fejét, hogy megcsappant jövedelmével (nyugdíj vagy fizetés) és kisebbségi kiszolgáltatottságával melyikhez is álljon közelebb.
Segítsünk 1848 eszméi beteljesülésének! Segítsünk Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak, Széchenyi Istvánnak, a 13 aradi vértanúnak, s még annyi másnak, segítsünk magunknak, segítsünk gyermekeinknek, hogy az egységes nemzetbe vetett hit, az összefogásban megnyilvánuló testvériség ne csak eszme, hanem valóság lehessen! Tegyük ezt a forradalom jegyében, nem látványos fogadalmakkal, szólamokkal, hanem az egyszerű, belülről jövő, természetes magyar érzelmünkkel. Ez lenne a mi feladatunk, érdemünk és esélyünk egyben – mondta végezetül Csegzi.
A Székely vértanúk emlékművénél, a Postaréten összegyűlt többezres magyarság együtt énekelte a magyar és a székely himnuszt. A rendezvényen, amely koszorúzással ért véget, felléptek a marosvásárhelyi egyesített kórusok, a mezőcsávási fúvószenekar, Szabó Előd, a Titán együttes szólistája, Sebestyén Aba színész. Műsorvezető Nagy István színművész volt.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Pártos ünneplés Erdély-szerte
Ünnepi hangulatban, de korántsem feszültségektől mentesen telt március 15-e Erdélyben. Több városban külön ünnepeltek a magyar szervezetek, Kézdivásárhelyen viszont egységesen hátat fordítottak a civilek a politikusoknak.
Marosvásárhely: párhuzamos megemlékezések
Több helyszínre is ünnepi rendezvényt szerveztek tegnap Marosvásárhelyen: emiatt kevesen jelentek meg a városi RMDSZ-tagszervezet és az MPP által szervezett megemlékezésen. Népesebb közönség csak a délutáni, megyei RMDSZ által rendezett ünnepségen volt. Az idei megemlékezést az tette különlegessé, hogy most először piros-fehér-zöld szalaggal díszített koszorúkat helyezhettek el az ünneplők a hadsereg tulajdonában lévő Görög-ház falára.
Itt emléktábla emlékeztet arra, hogy Petőfi Sándor innen indult a segesvári csatába. Andrássy Árpád, a 7-es Számú Általános Iskola igazgatója a tanulók és a pedagógusok nevében kérvényezte a hadügyminisztériumtól a koszorúzást, az illetékesek pedig, a magyar nemzeti ünnepre való tekintettel, jóváhagyták a megemlékezést.
Az RMDSZ szervezésében a székely vértanúk emlékművénél Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke nyitotta meg az ünnepi szónoklatok sorozatát, aki az összetartozás, a szülőföld iránti szeretet, a „feltöltekezés napjának” nevezte március idusának ünnepét. Traian Băsescu üzenetét Szabó Árpád, alelnök, míg Emil Boc miniszterelnök szavait Bárczi Győző alprefektus tolmácsolta.
A megemlékezésen részt vett Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet. A magyar nagykövet felesége Schmitt Pál üdvözletét hozta, illetve felolvasta Orbán Viktor üzenetét. Bajtai hangsúlyozta: most a magyar nemzet „demokratikus egyesítése folyik”, de ez a folyamat – emlékeztetett a szónok – ugyanakkor „harc is, amit békésen kell megvívni”.
Csegzi Sándor alpolgármester a magyarság korszerű gondolkodását emelte ki beszédében, az elöljáró úgy fogalmazott: a történelmi viszontagságokon a haladó világlátás segítette túl a magyar nemzeti közösséget. Az MPP, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a református és az unitárius egyház, valamint a Siculitas Egyesület a Petőfi-szobornál külön ünnepelt. A rendezvényen jelentős számban vettek részt a Jobbik Magyarországért Mozgalom jelképeit és a Magyar Gárda egyenruháját viselő demonstrálók is, akik árpádsávos zászlókkal tüntettek.
Kézdivásárhely: hitelüket vesztették
A Kovászna megyei kisvárosban a Gábor Áron téren népes közönség gyűlt össze a nemzeti ünnep tiszteletére: becslések szerint 10 ezer ember volt kíváncsi a helyi iskolák, a környező falvak és a 15. székely határőr-gyalogezred hagyományőrző csoportjainak a bevonulására. A kulturális műsor végén azonban, amikor a politikai szónoklatok kezdődtek, harmadára csökkent a résztvevők száma: vélhetően a napokban kirobbant korrupciós botrány miatt fordítottak hátat a civilek a politikusoknak.
A helyi önkormányzatot Szarvadi József alpolgármester képviselte, aki beszédében az egységet, a közösen kiharcolt eredményeket nevezte az 1848-as forradalom legfontosabb hozadékának, a jelen legfontosabb örökségének. Bardócz Csaba református lelkész, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kézdivásárhelyi elnöke a márciusi ifjak szellemét idézve 12 pontban foglalta össze, hogy 2011. március 15-én mit kíván Kézdiszék.
Beszédében utalt Rácz Károly kézdivásárhelyi polgármester korrupciós ügyére is, amikor kifejtette: „kívánjuk, hogy vezetőink ne a pártért és saját érdekeikért, hanem az emberekért, értünk cselekedjenek”. Bokor Tibor RMDSZ-es szenátor a magyar nemzet szabadságszeretetéről és az összefogás erejéről beszélt. Sepsiszentgyörgyön mintegy hatezer ember ünnepelt, a kézdivásárhelyinél érezhetően derűsebb, bizakodóbb hangulatban.
Jelentős számú közönség kísérte figyelemmel az egész napos programsorozatot. Beszédet mondott Tamás Sándor háromszéki tanácselnök, aki a nemzetek közötti összefogás fontosságára, a lengyel–magyar barátság felemelő példájára és Székelyföld forradalmi örökségére emlékeztetett. Sajátos szempontból emlékezett Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, aki kifejtette: „miközben emlékezünk a harcban jeleskedő ifjak tetteire, sokszor megfeledkezünk azokról a nőkről, akik kitartóan hazavárták férjüket a harcokból, akik odaadták az utolsó kanalakat is a házból, hogy legyen miből Gábor Áron ágyút öntsön.
Azokról a nőkről, akik eltemették szeretteiket, akik megözvegyülten a forradalom áldozataiként éltek keserves életet, nevelték árva gyermekeiket, és akik a jövő nemzedékek számára átmentették a szabadság nemes eszméjét”. Az elöljáró hozzátette: 1848-ban is fontos kérdés volt Erdély ügye, akkor is a nemzet politikai egysége lebegett mind a budapesti forradalmárok, mind a székelyföldi szabadságharcosok szeme előtt.
Most újra olyan időszakot élünk – fogalmazott az elöljáró – amikor, a 12 pontban megfogalmazott kérésnek megfelelően, egyfajta unió jön létre Erdély és Magyarország között. Most a kettős állampolgárság intézménye teremt hidat az emberek között.
Kolozsvár: kalács és tea
A Szamos-parti városban családias hangulatú ünnepség zajlott tegnap. A Biasini szálloda előtt László Attila alpolgármester szónokolt. „Sajnos nem mindig tudunk felhőtlenül ünnepelni. Mindig vannak, voltak és lesznek olyanok, akik szívesen zavarják meg mások közös örömét. Annak idején Petőfiék is szembesültek azzal, hogy forradalmi ünnepüket megzavarták, és nekünk kolozsváriaknak sem ismeretlen ez a jelenség.
De mi az ünneprontókat, zavargókat lenézzük és megvetjük. Ezen az ünnepen lehet megidézni és felidézni de beidézni, és felróni nem” – mondta a politikus, aki hangsúlyozta: senki sem szabhatja meg, hogyan ünnepeljen a magyar közösség. Kelemen Hunor kulturális miniszter üdvözlő levelét Molnos Lajos költő tolmácsolta. A tárcavezető levelében arra emlékeztette a kolozsváriakat: húsz éve szabad ünnep március 15-e, ám a történelmi évforduló üzenete elhalványulhat.
Az egykori forradalomnak új értelmet adott az 1989-es romániai rendszerváltás, Kelemen Hunor úgy véli, azóta az erdélyi magyarság a fennmaradásért folytatott küzdelemben él. A kolozsváriak a Deák Ferenc utcában levő Bem-emléktábla előtt is lerótták kegyeletüket tegnap: a résztvevőket egy szelet kaláccsal és meleg teával vendégelték meg a szervezők.
Szatmár: román–magyar béke
A román–magyar megbékélés jegyében zajlottak az ünnepségek Szatmár megyében. Erdődön szinte több román, mint magyar nemzeti szalagos koszorú került tegnap Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrának talapzatára. Huszonegy évvel az atrocitásokig fajuló etnikai zavargások után teljes egyetértésben ünnepelték a márciusi forradalmat a helyi románok és magyarok.
A koszorúzáson megjelentek az önkormányzat román tagjai, és a többségében román fiatalokból álló fúvószenekar Cacu Mircea karnagy vezényletével megzenésített Petőfi-verseket adott elő. A megyei tanács liberális alelnöke, Ştef Adrian is beszédet mondott, közösen koszorúzott a két magyarországi testvértelepülés, Szakoly és Napkor vezetőivel.
A megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben Schönberger Jenő katolikus püspök és Kovács Sándor református esperes imájával kezdődött a megemlékezés. A helyi felszólalók mellett beszédet mondott Tilki Attila Fehérgyarmat polgármestere, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke is. Az ünnepi hangulatot a Bartók Béla kórus fellépése, valamint a Harag György Társulat előadása biztosította.
Nagyenyed: diákoknak szólt
A civileké volt a főszerep Nagyenyeden: az ünnepi műsort a Bethlen Gábor Kollégium diákjai nyitották meg. A forradalom előtt tisztelgők meghallgatták a középiskolások számára kiírt Pápai Páriz Ferenc-pályázat értékelését. Szőcs Ildikó igazgató a magyar forradalom jelentőségét méltatta, beszédet mondott Kováts Krisztián megyei RMDSZ-elnök is. A kollégiumi megemlékezést Boros Emese népdalénekes műsora egészítette ki. A tisztelet virágait a vártemplomban található Széchenyi István- domborműnél helyezték el a résztvevők.
Székelyudvarhely: megköszönték
Tegnap a Márton Áron téren emlékeztek a székelyudvarhelyiek. Beszédet mondott Ladányi László, Hargita megye prefektusa, Bunta Levente polgármester és Mátyás Károly főesperes is. Koszorúztak a magyar politikai szervezetek helyi képviselői, a civil szervezetek tagjai, az iskolák, illetve művelődési intézmények vezetői is. Mátyás Károly katolikus főesperes beszédében kiemelte, hogy az emberi szabadság külön ünnepnapot érdemel.
Sokszor nehezebb feladat az egyéni szabadság kivívása, mint egy közösség szabadságáért harcba szállni – emlékeztetett az egyházi elöljáró – mert nehéz feladni az önös érdekeket. Bunta Levente köszönetet mondott a magyar államnak a magyar állampolgárság biztosításáért. A politikus úgy vélte: fontos, hogy úgy lehetnek magyar állampolgárok az erdélyiek, hogy nem kell elhagyniuk szülőföldjüket. Bunta kitért továbbá arra: a mindenkori magyar kormány felelős az erdélyiek egységéért.
Nagyvárad: pártos emlékezők
A párhuzamos ünneplés jegyében telt március 15-e Nagyváradon is. Ünnepi megemlékezést, koszorúzást tartottak a rogériuszi református templom melletti honvédemlékhelyen, Rulikowszky Kázmér síremlékénél, Nicolae Bălcescu és Szacsvay Imre szobránál, majd huszárok, cserkészek vonultak végig a Fő utcán a Petőfi szoborig. Az RMDSZ politikusai – Kis Sándor, a Bihar megyei tagszervezet elnöke, Bíró Rozália alpolgármester – az összefogás és a forradalmi örökség fontosságára hívták fel a figyelmet.
A magyar nemzeti ünnepen a helyi román politikai élet szereplői is képviseltették magukat, Traian Băsescu államelnök üzenetét Gavril Ghilea prefektus olvasta fel. Az EMNT is több helyszínen volt jelen: a szervezet által rendezett ünnepségek díszvendégeként Pelczné Gáll Ildikó európai parlamenti képviselő, a Fidesz alelnöke volt jelen Nagyváradon. Új Magyar Szó (Bukarest)

Író, kamera és szexualitás
A Korunk Akadémia vendége volt Nádas Péter a kincses városban
Kolozsvárra látogatott Nádas Péter Kossuth-díjas író, az egyik legnépszerűbb, Európa-szerte ismert magyar alkotó. A Korunk Akadémia meghívottjaként válaszolt a házigazda Korunk-főszerkesztő, Balázs Imre József és a közönség kérdéseire, részleteket olvasott fel az Egy családregény vége és a Párhuzamos történetek című regényekből, majd a helyszínen megvásárolható műveit dedikálta.
A beszélgetés egyik fontos témája volt az író műveiben megjelenő szexualitás. Sokan vádolják azzal, hogy nyersen szókimondó szövegeket ír, Nádas szerint viszont az helyénvaló, ha mindenről, az erotikáról is, a maga nyelvén beszél. Hogy ki hogyan viszonyul ehhez, az az egyes szereplőket, illetve olvasókat jellemzi.
A szerelemről való beszéd lehetőségét tovább boncolgatva felvázolta, miért nem nevezhetők a romantika idején szerelmes regényekként íródott alkotások szerelmes regényeknek: „ezek inkább társadalmi-szociális és politikai kérdésekről szólnak, nem pedig a szerelem problémáiról. Shakespeare legnagyobb szerelmi drámájáról is elmondható: családi viszályokról, történelemről, korabeli szokásokról igen, de Rómeó és Júlia szerelméről alig tudunk meg belőle valamit.”
A szerelem igazi problémáiról: megvetettségről, anyanyelvi határokról, eltérő szocializációról, kommunikációs görcsökről, a legbanálisabb mozzanatokról folytatott vitáról, arról, hogyan kell a fogkrémet kinyomni a tubusból, nincs szó. „Ezekről az irodalom hallgat, holott másról sem kellene beszélnie” – jelentette ki az író.
Nádas Péter módszeresen él a hallgatással mint művészi eszközzel. „A hallgatás nyelvét a legnehezebb megtalálni” – vezette be a kérdést Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője. A sikeres próbálkozás viszont tetten érhető a Saját halál című Nádas-műben is, amelynek alapjául az 1993-ban három és fél percre bekövetkezett klinikai halála szolgált. Itt a beszédes betűkkel telerótt oldalak közé be-beékelődik egy vadkörtefa képe. A szerző, aki 1961–63-ban a Nők Lapjának fotóriportere volt, egy éven át mindennap lefényképezte a százhúsz éves fát, s az összegyűlt több ezer fotóból olyanokat válogatott ki, amelyeken látszik a változás, s amelyek bizonyítják: „az idő átmenet, s nincs is semmi más a létezésben, csak átmenet.” A képeknek technikai szerepük is van: „a tekintetnek fontos az üresség, meg kell pihennie, ha a szöveg fárasztja.”
Nádas szerint az irodalomnak nemcsak az olvasó, de az író számára is izgalmasnak kell lennie. A regényíró bevallotta: unja a prózaírás bekezdésekre lebontott kötött angolos szabályait, a linearitást, a konvenciókat, ezért szívesen él a költészet elemeivel.
Az utóbbi időben több költeménnyel is előhozakodott: április 4-én egy szabadságról szóló elbeszélő költeménnyel tisztelgett Budapesten a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia emlékestjén a névadó előtt. Drámaíróként már korábban bemutatkozott, a budapesti Katona József Színházban most a Szirének című drámája van műsoron.
Írói szemléletmódját, valamint létfelfogását a szerző egy Gaál István filmrendezőtől kölcsönvett mondattal összegezte: „Tudnom kell, hová teszem le a kamerát.”
Zsigmond Júlia
Új Magyar Szó (Bukarest)

Jubiláló Varadinum
Fotókiállítással, a Varadinum Emlékkönyv 2003– 2010 bemutatójával és ünnepi istentisztelettel kezdődött vasárnap délelőtt Nagyváradon a huszadik Festum Varadinum. A fesztivál mottójául egy négyes felkiáltást választottak a szervezők: „Önálló magyar kultúrát! Teljes körű anyanyelvi oktatást! Önálló magyar színházat! Erőteljes civil szerveződést!”
Mint Biró Rozália, a város alpolgármestere, a szervező Varadinum Kulturális Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: „Ezek olyan égető szükségleteket jelölnek, amelyek nélkül nem tudunk élni, alkudni ezekből pedig nem lehet”. A rendezvény védnökei Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter és Halász János magyarországi parlamenti képviselő, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának munkatársa.
A feszitvál nyitónapján a Nagyvárad-Rogériuszi református templom előterében Vassy Erzsébet festőművész kiállítását nyitották meg, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházában pedig Bartók termi zenei esték címen tartottak hangveresenyt. Az Eisemann Mihály-Somogyi Gyula-Zágon István szerzőpáros által jegyzett Fekete Péter című előadást pedig a nagyváradi Szigligeti Társulat mutatta be Kányádi Szilárd rendezésében.
A fesztivál második napja az Apáról fiúra elnevezésű, hagyományos mesterek találkozójával kezdődött, ám az időjárás nem kedvezett a kirakodóvásárnak. Később az Országos Széchenyi István Történelmi Pályázat díjait adták át, este pedig a várban a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészetis diákjainak kiállítását nyitották meg. A hét további napjain is egész napos programokkal várják az érdeklődőket.
Ma Bartók Béla emlékestet tartanak a szerző születésének 130. évfordulójának alkalmából a Nagyváradi Állami Filharmónia Enescu-Bartók hangversenytermében. Közreműködnek Kosza Ágnes, Bíró László hegedű, Székely István klarinét valamint Thurzó Zoltán zongorán. A műsorban szerepelnek Bartók, Enescu és Liszt kompozíciók. Programváltozásra hívják fel a figyelmet a szervezők: holnap 16 órai kezdettel tartják a Civil Társadalom Napját, amelyen részt vesz Pomogáts Béla irodalomtörténész, Kötő József színháztörténész és Dávid Gyula irodalomtörténész is, a Polis Könykiadó vezetője.
A rendezvény egyik kiemelkedő programjának ígérkezik a Szigligeti Színház 110 éves, frissen restaurált iratainak hazatérése. Az ünnepélyes átadást követően színházi szakemberek részvételével kerekasztal-beszélgetést szerveznek. Ugyancsak vasárnap, a rendezvénysorozat zárónapján tartják a Varadinum díjkiosztó gálát. Az első alkalommal kiosztandó díjakat azoknak a személyiségeknek adják, akik kiemelkedő munkát végeztek a partiumi magyarság fennmaradásáért, fejlődéséért.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt.
A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került.
Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket.
Magasabbra helyezik a táblát
„Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós.
Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni.
A határrendészekre gyanakszanak
A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt.
Az igazgató segítene, de nincs képben
Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán.
A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású.
Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le.
A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár)

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető.
Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)