Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Szathmári Zoltán
4 tétel
1999. október 25.
Okt. 22-én Marosvásárhelyen a megyei RMDSZ-székházban gyûltek össze többen azok közül, akik az 1956-os magyar forradalmat követõen koncepciós perek áldozataiként meghurcoltattak, vagy nehéz börtönéveket szenvedtek. Az '56-os meghívottak: Csorvásy Szabó Gyula, Dénes Dávid, Fülöp G. Dénes, Fülpösi Jenõ, Gráma János, Horváth Ferenc, Joó Sándor, Kacsó Tibor, Kelemen Kálmán, Kun Zsigmond, Miklós István, Molnár Mihály, Nagy Géza, dr. Péter Lóránt, Tatárné Péterfi Irén, Lukács Gergely, Séra István, Sipos János, Szántó János, Varga László, Veress Sándor, Veress Zoltán, Bereczki Gyula, Schuller Jenõ, Szatmári Zoltán, Molnár János, Sárpataki János voltak. Nem tudtak mindannyian megjelenni, de szép számban eljöttek közülük a megemlékezésre. A magyar forradalom miatt elítélt Maros megyei szabadságharcosokat Kincses Elõd megyei elnök köszöntötte. A meghívottak mindegyike sorban felelevenítette tapasztalatait, a veréseket, kínzásokat, megaláztatásokat. Az 56-osok megköszönték az RMDSZ megyei szervezetének a megemlékezést, s örültek, hogy kilenc év után alkalmuk volt összegyûlni és elmondani, mi történt, mert, mint egyikük megjegyezte, eddig senki sem törõdött velük. Visszautasították egyes történészek azon állítását, miszerint 1956-ban Erdélyben nem történt semmi. Szerintük Erdélyben mindenki megtette, amire képes volt. /Mózes Edith: 1956-ra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./
2006. október 25.
1956 után átfogó megtorlási hullám kezdődött Romániában, koncepciós politikai pereket rendeztek. A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-a és 1965. december 31-e között a katonai ügyészségi adatok szerint mintegy 1100 személy ellen indítottak bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül 826-at állítottak bíróság elé és ítéltek sokévi kényszermunkára. A megtorlás 1958-59-ben tombolt a legvadabbul. Az esetek 46%-ánál a vádiratokban tételesen is szerepel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharccal kapcsolatos „ellenforradalmi” megnyilvánulás. Ezek közül egypáran (Szathmári Zoltán marosvásárhelyi, Salamon László gyergyószentmiklósi, Nagy Lakatos János gyimesbükki és Kertész Béla székelyudvarhelyi lakos) részt is vettek a magyarországi eseményekben, mások szervezetten, csoportosan vagy egyénileg „társadalmi rend elleni cselekedetet” követtek el. A bíróság elé állítottak legtöbben marosvásárhelyiek. A más tartománybeliek közül legtöbben – 30-an – brassóiak voltak és a 77 tagú EMISZ-ügyhöz kapcsolódtak. Meglepően sok a politikai megtorlás áldozata 24 faluban: Szárhegyből 15-en, Tekerőpatakról 14-en, Gyergyóújfaluból 12-en, Kozmásról és Galócásról 11-11-en, Csíkcsicsóból, Dedrádból, Erdőfüléből, Kézdiszentlélekről és Köpecről 10-10-en stb. A bíróság elé állított személyek etnikai megoszlása nagyjából megfelel a Magyar Autonóm Tartomány lakossága nemzetiségi összetételének. Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelt meghurcolt személyek száma. A terror első áldozatai lettek előbb az osztályellenségnek tekintett (volt) kulákok, majd más gazdálkodók is. /Dr. Pál-Antal Sándor: ’56 – romániai megtorlások. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./
2014. október 24.
Emléktábla a hajdani papilakon
Egy nép azt mondta: elég. E Márai versből vett sor jeligéje alatt szervezte meg az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete október 23. első rendezvényét a megyeközpontban. Emléktáblát avattak csütörtök délután az egykori Lenin (ma Forradalom) utca 8. szám alatti épület falán.
Lassan közismertté válik: Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot Erdélyben az ötvenhatos forradalom után. Illő tehát, hogy legalább egy emléktáblával megörökítsük a forradalom áldozatainak, a zsarnokság által meghurcolt szenvedőinek emlékét. Ez a gondolat késztette a megemlékezés idei szervezőit arra, hogy egy emléktáblát leplezzenek le az egykori Lenin, ma Forradalom utca 8-as számú házának falán – mondta el Peti András alpolgármester.
Ebben az épületben volt a mindenkori vártemplomi lelkészek szolgálati lakása, itt lakott a 2005-ben elhunyt Fülöp G. Dénes is, akit a magyarországi forradalommal kapcsolatba hozva 1959-ben ítéltek 11 év börtönre papsága első évében. A külföldi diplomáciai beavatkozásra az akkori román hatalom kénytelen volt amnesztiát hirdetni a politikai elítélteknek, így aztán 1963-ban, négy év börtön és kényszermunka után szabadult.
De ne feledkezzünk meg a megtorló rendszer más marosvásárhelyi lelkész-áldozatairól sem: Varga László 1956 őszén, Budapesten tartózkodva részt vett a magyar forradalom eseményeiben, s hazatérése után sem hallgatta el együttérzését az akkor már levert forradalommal. 1957 márciusában letartóztatták, és a Dobai-per másodrendű vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szamosújváron, Piteşti-en, Désen raboskodott, 1964-ben a közkegyelmi rendelet alapján szabadult. Ugyancsak Marosvásárhelyen élt Csiha Kálmán, Erdély egykori református püspöke is. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internáló táborait – több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. Nem sokkal letartóztatása után született meg kislánya, akit csak szabadulása után, hatévesen láthatott először. 1964-ben ő is amnesztiával szabadult. 2007-től a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
A ház falára helyezett emléktábla rájuk, de a többi elhurcoltra, Csorvásy Szabó Gyulára, Dénes Dávidra, Fülpösi Jenre, Gráma Jánosra, Horváth Ferencre, Joó Sándorra, Kacsó Tiborra, Kelemen Kálmánra, Kun Zsigmondra, Miklós Istvánra, Molnár Mihályra, Nagy Gézára, Péter Lórántra, Tatárné Péterfi Irénre, Lukács Gergelyre, Séra Istvánra, Sipos Jánosra, Szántó Jánosra, Veress Sándorra, Veress Zoltánra, Bereczki Gyulára, Schuller Jenőre, Szatmári Zoltánra, Molnár Jánosra, Sárpataki Jánosra, a többi megkínzottra, a meggyilkoltakra, Dudás Józsefre, Preisz Zoltánra, Kónya Istvánra, Huszár Józsefre, Orbán Károlyra is emlékeztet mostantól fogva.
Az emléktábla leleplezése után a megemlékezők a Vártemplom mellett, a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban felállított kopjafánál koszorúztak. A kopjafát az a Veress Sándor kezdte el faragni, aki maga is szenvedő alanya volt a forradalom miatti erdélyi megtorlásoknak. Hét mélyedés van a fán, mintegy emlékeztetve a faragó hét börtönévére (1957–64). A faragást Miholcsa József szobrászművész fejezte be.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
Egy nép azt mondta: elég. E Márai versből vett sor jeligéje alatt szervezte meg az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete október 23. első rendezvényét a megyeközpontban. Emléktáblát avattak csütörtök délután az egykori Lenin (ma Forradalom) utca 8. szám alatti épület falán.
Lassan közismertté válik: Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot Erdélyben az ötvenhatos forradalom után. Illő tehát, hogy legalább egy emléktáblával megörökítsük a forradalom áldozatainak, a zsarnokság által meghurcolt szenvedőinek emlékét. Ez a gondolat késztette a megemlékezés idei szervezőit arra, hogy egy emléktáblát leplezzenek le az egykori Lenin, ma Forradalom utca 8-as számú házának falán – mondta el Peti András alpolgármester.
Ebben az épületben volt a mindenkori vártemplomi lelkészek szolgálati lakása, itt lakott a 2005-ben elhunyt Fülöp G. Dénes is, akit a magyarországi forradalommal kapcsolatba hozva 1959-ben ítéltek 11 év börtönre papsága első évében. A külföldi diplomáciai beavatkozásra az akkori román hatalom kénytelen volt amnesztiát hirdetni a politikai elítélteknek, így aztán 1963-ban, négy év börtön és kényszermunka után szabadult.
De ne feledkezzünk meg a megtorló rendszer más marosvásárhelyi lelkész-áldozatairól sem: Varga László 1956 őszén, Budapesten tartózkodva részt vett a magyar forradalom eseményeiben, s hazatérése után sem hallgatta el együttérzését az akkor már levert forradalommal. 1957 márciusában letartóztatták, és a Dobai-per másodrendű vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szamosújváron, Piteşti-en, Désen raboskodott, 1964-ben a közkegyelmi rendelet alapján szabadult. Ugyancsak Marosvásárhelyen élt Csiha Kálmán, Erdély egykori református püspöke is. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internáló táborait – több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. Nem sokkal letartóztatása után született meg kislánya, akit csak szabadulása után, hatévesen láthatott először. 1964-ben ő is amnesztiával szabadult. 2007-től a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
A ház falára helyezett emléktábla rájuk, de a többi elhurcoltra, Csorvásy Szabó Gyulára, Dénes Dávidra, Fülpösi Jenre, Gráma Jánosra, Horváth Ferencre, Joó Sándorra, Kacsó Tiborra, Kelemen Kálmánra, Kun Zsigmondra, Miklós Istvánra, Molnár Mihályra, Nagy Gézára, Péter Lórántra, Tatárné Péterfi Irénre, Lukács Gergelyre, Séra Istvánra, Sipos Jánosra, Szántó Jánosra, Veress Sándorra, Veress Zoltánra, Bereczki Gyulára, Schuller Jenőre, Szatmári Zoltánra, Molnár Jánosra, Sárpataki Jánosra, a többi megkínzottra, a meggyilkoltakra, Dudás Józsefre, Preisz Zoltánra, Kónya Istvánra, Huszár Józsefre, Orbán Károlyra is emlékeztet mostantól fogva.
Az emléktábla leleplezése után a megemlékezők a Vártemplom mellett, a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban felállított kopjafánál koszorúztak. A kopjafát az a Veress Sándor kezdte el faragni, aki maga is szenvedő alanya volt a forradalom miatti erdélyi megtorlásoknak. Hét mélyedés van a fán, mintegy emlékeztetve a faragó hét börtönévére (1957–64). A faragást Miholcsa József szobrászművész fejezte be.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2015. október 24.
A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)