Tragikus sorsforduló és neuralgikus pont
Nagyvárad. Szeptember 11-én, szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást.
Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat.
Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy bűntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása.
A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai vereségek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek.
Tanácsköztársaság
Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek.
Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság.
Román-Magyar Unió
Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt.
Bűnbakok és hősök
Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro

Erdély a huszadik században
Új történelmi eseménysorozatot szervez Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdély a huszadik században címmel. A sorozat első előadására péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Ház földszinti termében, ahol Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója tartotta meg Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés című értekezését.
A meghívott előadót, a közönséget, valamint az előadást követő beszélgetés moderátorát, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt az alapítvány elnöke, Markó Béla üdvözölte. Mint mondta, az új eseménysorozat első értekezése rendkívül fontos előadás. – A Kós Károly Akadémia Alapítvány idén több jeles magyarországi és erdélyi történészt lát vendégül. "Hozott anyagból" dolgozunk, a sorozatot a nagyváradi Szacsvay Akadémia tervezte meg, az eseményeket összehangoljuk. Az előadás-sorozat témája Erdély a huszadik században, annak elejétől a végéig. Az első előadás a huszadik század elejéről, az impériumváltásról, illetve Trianonról szól. Szász Zoltán rendkívül jelentős történész és tudós, Erdély történetének és történelmének közeli ismerője, az Erdély története című, mindannyiunk által jól ismert kiadvány egyik szerkesztője volt. Azé a kiadványé, amely komoly polémiát szült a magyar és román történészek között – mondta Markó Béla, majd átadta a szót az előadónak.
– Kolozsvárt születtem, majd tizenkét évet az életemből Nagybányán töltöttem, utána kerültem Budapestre – kezdte előadását Szász Zoltán. – A huszadik század eleje a magyarság története szempontjából nagyon szerteágazó dolog, mert az a történelem sűrűsödési pontja. Az alapkép mindenki előtt ismeretes. A merénylet okán – amelynek kapcsán a Monarchia büntetőexpedíciót szervezett Szerbiába – senki sem gondolt arra, hogy többéves világháború következik, amelynek végén a kifáradt birodalomban élő nemzetiségek a Nyugat segítségével szétbontják a Monarchiát. Ezt a versailles-i, majd a trianoni béke pecsételte meg. Ez a magyarság legtragikusabb sorsfordulója, amely kapcsán a lelki béke máig sem alakult ki, és ma is a politikum részét képezi. Előadásomat több vitás kérdéskör köré építettem fel: a világháborús felelősség problémája, a vereség felelőssége, a Károlyi-kormány kudarcai, a román megszállás, az esetleges román–magyar unió, a bűnbakkeresés, illetve a békefeltételek.
1918 utolsó negyedében omlik össze a Monarchia. A világháború kitörését Ausztria- Magyarország indította el, az egyetlen ország, amelynek nem voltak területi követelései. A vezető politikusok közül mindennek egyetlenegy komoly ellenzője volt, gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke. De német nyomásra ő sem ellenezte túl sokáig. Rövid háborúra gondolt mindenki. A Monarchia 51 milliós birodalom volt, amelyet 11 nemzet lakott. Mindez nem volt feszültségmentes, ennek ellenére tartós közösség alakult ki a határai között, a Monarchia erősebbnek bizonyult, mint azt az antant gondolta volna – négy évig állta a háborút, úgy, hogy nem számolt sem Itália, sem Románia támadásával, hiszen azok a szövetségesei voltak. Tisza a románokkal kapcsolatosan nem volt hajlandó engedményekre, az 1916-os támadás okaként az erdélyi románok elnyomását tüntették fel. A támadás döntő csapást mért a magyar belpolitikára, Tiszára haragudott mindenki, holott nem rajta múlt. A parlamentben meglévő háborús béke ezzel véget ért. És mindez a magyarság lejáratásával kombinálódott. Igaz, Magyarország tekintélyének elvesztése már a világháború előtt elkezdődött. ’48 után még igen jó volt Magyarország európai renoméja, a kiegyezés után pedig úgy vélekedtek róla, hogy az alkotmányos monarchiának az európai közösségbe történő bepasszírozásával a hosszú távú béke letéteményese. Mindez a XX. század elején kezdett megváltozni. Amint a magyarországi belpolitikai béke felborult, a presztízsszint lezuhant. Az addig stabilizáló tényező az 1902-es krízis után zavaró tényezővé vált. A belpolitikában Tisza rendszerét túl merevnek tartották, a külpolitika esetében pedig úgy vélték, a magyar nemzet elnyomja a kisebbségeket, és közben megpróbálja felbontani a Monarchiát. Ilyen körülmények között ért minket a háború.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor már több nemzetiség bejelentette önrendelkezési igényét. Tisza meggyilkolása illúzió volt abból a szempontból, hogy ezzel megmentik az országot. Károlyi kormányának nem volt hadserege és az antantra kellett hagyatkoznia. A keleti Svájc program, amely szerint kantonokra osztanák az országot, nem keltett nagy visszhangot, a románok pedig nem fogadták el az ajánlatot, ők el akartak szakadni. Károlyiék fő hibája az antant irányában lévő határtalan jóhiszeműség volt. A jóhiszemű politikus rossz politikus. Az 1918 közepén megkötött szerződés nagyon súlyos szerződés volt (25.000 ló, vagonok, munkaszolgálatosok), de elismerte a jogot, hogy a Marostól délre lévő területeken a közjog a magyar állam kezében marad. Ez alkalmat nyújtott az illúzióhoz, miszerint az antanttal lehet tárgyalni. A magyar nemzet esetében pedig bekövetkezett a csodavárás időszaka. A csodavárásé, amely Kelet-Európában valóságos történelmi kategória – mondta részletes, hosszú, de érdekes előadása első részében Szász Zoltán Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Impériumváltásról, Trianonról az ETV-ben
Ma 21.30-tól sugározza az Erdélyi Magyar Televízió Szász Zoltán történész Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés címmel tartott előadását. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója szeptember 13-án Marosvásárhelyen, a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett Erdély a 20. században elnevezésű előadás-sorozat keretében beszélt az első világháború és az azt követő béketárgyalások körülményeiről, hátteréről és következményeiről. Az ETV-ben ma este az előadás közel 50 perces, szerkesztett változatát láthatják a nézők. A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkortörténeti témában: Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, L. Balogh Béni, Nagy Mihály Zoltán és Novák Csaba Zoltán, ezek az előadások szintén megtekinthetők lesznek az Erdélyi Magyar Televízióban.
Népújság (Marosvásárhely)

A Kárpát-medence népeiről a Kós Károly Akadémián
Az idén is folytatja nagy sikerű, történelmi tárgyú előadásait a Kós Károly Akadémia Alapítvány Marosvásárhelyen. Az „Erdély a huszadik században” elnevezésű 2013-as előadássorozat után, ez évben a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. Az Akadémia kezdeményezésének célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve, megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát Marosvásárhelyen.
A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló sorozat keretében a jelenkori magyar történelem-kutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Tóth Endre, Fodor István, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor.
A sorozat első előadására január 16-án, csütörtökön 5 órától kerül sor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.), amelyen Bálint Csanád egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja „A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt” címmel tart előadást.
maszol.ro,

L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

A honfoglaló magyarság
Ha népről, együvé tartozó, s általában külön országgal is rendelkező embercsoportról beszélünk, gyakran felötlik bennünk: milyen mélyek e közösség történelmi gyökerei, milyen rég történt egy-egy nép „születése”. Éppen itt, a mi régiónkban nemcsak a múltban, hanem még ma is fel-felmerül, hogy ki volt itt előbb ezen a tájon, s kinek vannak itt nagyobb történelmi jogai – olvasható egyebek között Fodor István kandidátusnak, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatójának a honfoglalás koráról készített tanulmányában, akinek A honfoglaló magyarság című előadására múlt csütörtökön, a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében került sor a Bernády Házban.
Az előadó szerint a magyarság kialakulásának körülményeiről ma még nem tudunk sokat, azt azonban nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a magyarság ősei etnogenezisének lezárulásában nagy szerepet játszhatott a lovas nomád életmód kialakulása. A sztyeppén már évezrednél is hosszabb ideje éltek állattartó és földművelő népek, azonban a száraz, pusztai térségeken a gazdálkodásukban a földművelés mindig alárendelt szerepet játszott az állattartáshoz viszonyítva. A Krisztus előtti VIII–VII. században az ott élő népek nagy többsége újfajta legeltetési rendszert alakított ki: az állatokat szinte egész éven át mozgatták, s mindig olyan területekre hajtották, ahol azok elegendő legelőt találtak. Ez a ciklikus legelőváltó gazdálkodás a téli és a nyári szállás között zajlott: tavasszal a délebbre lévő téli szállásról északra, vagy magasabb hegyi legelők felé hajtották az állatokat, ahol a fű később sarjadt, s nem égett ki a nyári hőségben. A nyár végén indultak vissza az állandóbb jellegű téli szállásra, ahol a téli zord időjárást vészelték át. Ily módon és a legelőn tartott állatfajok célszerű kiválasztásával egész évben biztosítani tudták takarmányozásukat.
Érdekes előadást hallgathattak meg az érdeklődők arról, hogy hogyan jelent meg a magyar nép az Ural hegység környékén, mikor említik először a magyar név korabeli változatát, amelynek egyik csoportja Nyugat-Szibéria felé vándorolt, az ő utódaikat találja meg Julianus barát, a másik csoportjuk pedig dél és nyugat felé indult. Kettős fejedelemségeket alakítottak, szövetséget kötöttek a kazárokkal, majd 850 körül vonultak Etelközbe. Két jelentős hadjáratuk volt 894-ben, Szvatopluk morva nagyfejedelem és a bolgárok ellen. 895-ben Árpád vezetésével átkeltek a Vereckei-szoroson, letelepedtek Erdélyben, ahol a keleti határokat biztosították. Fodor István beszélt a 907-es pozsonyi csatáról is, ahol a magyarok jelentős győzelmet arattak a németek felett, de Augsburgnál 955-ben vereséget szenvedtek. Géza király 973-ban küldte el követeit Európába, esélyt adva a népnek, hogy Európához tartozzon.
Az előadó elmondta, hogy a honfoglalás előtti vándorlások időszakában több néprész is levált a magyarságtól, több idegen néprész pedig csatlakozott hozzá. Így például valamikor a VIII. század végén vagy a IX. század elején, amikor a magyarok őseinek zöme valahol a Don–Donyec-vidéki Levédiában, a kazár birodalom területén élt, a magyar hadak a kazárok oldalán évente megütköztek a Volgán túl lakó besenyőkkel. Egy ilyen háború alkalmával a magyarok egy néprésze leszakadt, s délre, a perzsa határvidékre költözött. A történetet Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár meséli el 950 körüli híres művében, s megjegyzi, hogy e messze szakadt szavárd-magyarok még az ő korában is követségeket cseréltek a Duna-Tisza vidékén élő rokonaikkal. Tehát az összetartozás tudata jóval túlélte az elszakadást.
Fodor István régészeti leletekről készült felvételekkel színesítette előadását.
A januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magába foglaló történelemelőadás-sorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják be a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig. A jelenkori magyar történelemkutatás olyan kiváló magyarországi és erdélyi képviselői tartanak előadást, mint Bálint Csanád, Hermann Gusztáv Mihály, Zsoldos Attila, Gebei Sándor, Kalmár János, Kövér György, Pap József, Szász Zoltán, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Paksa Rudolf, Kállai Ernő és Bárdi Nándor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Kezdenek hazatérni a fiatalok
A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete – Maros megyei szervezete ebben a hónapban két méhészeti tanfolyamot is szervezett. Csomós Attila mérnököt, a szervezet elnökét kérdeztük a gazdatársadalomnak nyújtott segítő akciókról, a vidéki emberek felkészültségéről.
Arra a kérdésre, hogy: miért jó az, ha a méhészettel foglalkozni kívánók elvégzik a tanfolyamot, elvégre sokan vannak, akik minden elméleti felkészülés nélkül méhészkednek, kizárólag a tapasztalataikra és az ismerőseiktől kapott információikra alapozva, az elnök kifejtette a kezdeményezés lényegét. „Arról van szó, hogy a napokban megjelent a méhészeti törvény, amely farmerré lépteti elő – vagyis jogaikba helyezi – a méhészkedőket, ezt a lehetőséget pedig ki kell használni. Annál is inkább, mert farmerként jogosultak a támogatások megpályázására” – magyarázta. Ilyen körülmények között pedig csak úgy érdemes ezzel foglalkozni, ha kellő ismeretekkel is rendelkezik a méhész. Ez így már nem hobbi-tevékenység, hanem szakma. Az emberek pedig igénylik a felkészítést. Ez abból is látszik, hogy egy hónap alatt két tanfolyamot is kellett indítani. Az elsőre ugyanis beteltek a helyek, igénylő pedig jócskán volt – magyarázta.
Húsz gazdakör hívta
De nem csak méhészetről szól a felkészítés, sőt, alapvetően nem arról. A tejtermeléssel, a földeladással kapcsolatos újdonságok, a legeltetési törvény, a polgári törvénykönyv haszonbérleti szerződésről szóló újdonságai nagyon érdeklik a falu emberét. Végülis ők ebből élnek, érdekük, hogy ismerjék az újdonságokat. De legalább ugyanennyire érdekli őket a támogatási rendszer, a családi gazdaságok és a farmok által lehívható pályázatok skálája. Az érdekérvényesítés és érdekképviselet vonatkozásai is fontosak számukra. Az elnök elmondta: „Csak az idén több mint húsz településről hívtak meg a gazdakörök felkészítőket, előadásokat tartani az említett témákban. Szervezetünk a gazdakörökkel áll szoros kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy olyan helyre nem megyünk, ahol nincsenek gazdakörök, vagy olyan gazdakörök működnek, amelyek nem a mi szervezetünkhöz csatlakoztak. Mindenhova megyünk, ahova hívnak. Legutóbb például Nyárádszeredában, Csejden, Dózsagyörgy községben voltunk.” Csomós Attila szervezeti elnök, Bocz István állatorvos, Szász Zoltán szakmai előadó képezik a falujáró csoport kemény magját. Hozzájuk csatlakoznak alkalmanként APIA-vezetők, vidékfejlesztési igazgatósági szakemberek, mezőgazdász-mérnökök, állattenyésztők, egy olyan lelkes csapat, akiknek szívügye a magyar gazdáknak segítséget nyújtani.
Jönnek a fiatalok
A szervezet elnöke szerint az utóbbi időben kezdenek komolyabban érdeklődni a falusi emberek a szakmai kérdések iránt, akarat tehát van. A baj az, hogy gyenge a felkészültségük, hiányoznak az alapok. Az uniós csatlakozás előtt és közvetlenül utána elintézték egy kézlegyintéssel azt, aki figyelmeztette őket a későbbi buktatókra. Most már rájöttek, hogy hiba volt, hogy „a tudás hatalom” elv érvényesült. Csakhogy, most azt is be kell pótolni amit akkor elmulasztottak, ami dupla munkával jár.
Az elnököt bizakodással tölti el a fiatalok viszonyulása. „Egyre több fiatal, faluról elszármazott ember tér haza, hogy megpróbáljon a mezőgazdaságból megélni. Olyannal is találkoztam – többel is – aki külföldön kereste a boldogulást, nem jött össze neki, s most itthon, falusi környezetben próbál talpon maradni. Ők a legérdeklődőbbek. Azért is, mert egyszer már befuccsoltak, most megpróbálják elkerülni a csődhelyzetet. Látszik rajtuk az őszinte érdeklődés, a tenni akarás vágya. Mi pedig, amennyiben tőlünk telik, segítünk nekik” – zárta az elnök.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro,

Történelmi előadássorozatot szervez a Balassi Intézet Bukarestben
Erdélyről, a közös magyar-román történelemről szóló előadássorozatot indít a Balassi Intézet Bukarestben, ahol szerdán tartják meg a húsz alkalomra tervezett sorozat első előadását.
A Balassi Intézet bukaresti központjának közlése szerint az előadássorozat megkísérli pótolni román vonatkozásban a magyar történetírásnak azt a hiányosságát, hogy a szomszédos országok közegében folytasson tudományos párbeszédet.
Kósa András László, a Bukaresti Magyar Intézet igazgatója az MTI-nek elmondta: az előadóktól azt várják, hogy köntörfalazás és udvariaskodás nélkül, kizárólag a szakmai korrektségre és a legújabb tudományos eredményekre alapozva, összefoglalóan mutassanak be egy korszakot, egy fogalmat, egy vitatott eseményt vagy személyiséget.
Az előadások célja, hogy tartalmas szakmai párbeszéd induljon az olyan tabunak számító vagy túlfűtött módon tárgyalt kérdésekről, mint Erdély népesedéstörténete, 1848 és a párhuzamos nemzetépítések kezdete, a dualizmus kora, az első világháború és az impériumváltás, a két világháború közötti mindennapok Erdélyben, az „utolsó magyar világ" Észak-Erdélyben 1940-44 között, valamint a román kommunista párt nemzetiségpolitikája.
Szerdán Stefano Bottoni magyarországi történész és Rostás Zoltán romániai szociológus mutatja be a projektet. Levetítik Galán Andrea és Zámborszky Ákos Szomszédaink a magyarok: Románia című filmjét. A továbbiakban a meghívott előadók között lesz többek között Borsi Kálmán Béla, Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán, Varga Bálint, Egry Gábor, Hunyadi Attila, Gidó Attila, Balogh Béni, Sárándi Tamás, Nagy Mihály Zoltán, László Márton, Novák Csaba Zoltán és Lőrincz József.
MTI. Erdély.ma

Vizitáció Maros megyei egyházközségekben
A héten három Maros megyei településre – Székesre, Székelykálba és Udvarfalvára – látogatott el az Erdélyi Református Egyházkerület Generális Vizitációs Bizottsága, melyet Kató Béla püspök vezetett. A többtagú bizottságban jelen volt Kántor Csaba főjegyző, Szegedi László generális direktor is.
A generális vizitációk újdonsága, hogy a pénzügyi ellenőrzés a vizitáció előtti napokban megtörténik, így az egyházfők a gyülekezettel való találkozásra helyezhetik a hangsúlyt. Udvarfalván – ahová mi is meghívást kaptunk – a Maros- mezőségi Egyházmegye lelkipásztorai is részt vettek azon az istentiszteleten, amelyen ismertették a vizitáció eredményét. A küldöttséget és a vendéglelkészeket Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Szabó Árpád helyi lelkész és a főgondnok köszöntötte, igét hirdetett Szegedi László generális direktor, fellépett a Hozsánna ifjúsági kórus, amely, az igehirdető szavaival élve, igazi ajtónyitó, a lélek húrjait pengető együttes.
– Mi a célja az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációjának? – tettük fel a kérdést Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének.
– Egyházi rendünk és törvényünk szerint az egyházkerület püspökeinek évente tíz gyülekezetet kell meglátogatniuk. Mivel az egyházkerülethez tizenöt egyházmegye tartozik, minden egyházmegyéből egy gyülekezetet választunk ki. Egy kicsit rendhagyó módon végezzük a vizitációkat, nem csak arra a szigorú előírásra összpontosítunk, hogy megvizsgáljuk a könyveket, és ami az egyházközségben történik, hanem szélesebb körben szeretnénk azon a napon az egyházközség, a település életét megismerni, az örömökkel, gondokkal együtt. Maros megyében most két egyházközséget látogattunk meg, szerdán a Marosi Egyházmegyéhez tartozó Székesen és Székelykálban, most Udvarfalván voltunk. A településeket szubjektív módon választottam ki, olyan helyekre voltam kíváncsi, ahol eddig nem jártam. Ilyen alkalmakkor egyházi életünk keresztmetszetét is látjuk, hiszen azonos méretű gyülekezetekből nagyon sok van a közösségben. Az egyedi esetekből olyan általános következtetéseket vonhatunk le, amelyek segítségével szabályokat állíthatunk fel vagy projektet készíthetünk az általános problémák megoldására. Elbeszélgettünk a nőszövetséggel, a presbitériummal, a gyerekekkel, az ifjakkal, ők mutatták be saját egyházi életüket. Az is újítás, hogy elmentünk a község polgármesteréhez is. Ez fontos dolog, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy falu életében a lelkipásztornak és az önkormányzat vezetőjének együtt kell működnie, s ha nem tudnak együttműködni, és nem segítik kölcsönösen egymást, akkor amiatt előbb-utóbb kárt szenved a közösség. Tudunk olyan helyekről, ahol rivalizálás van, és ez árt a közösségnek. Arra buzdítunk mindenkit, hogy próbálják megtalálni a módját a gyülekezet felemelésének.
Ma Udvarfalváról pozitív élménnyel megyünk el. Egy több mint hétszáz lelkes gyülekezetnek Marosvásárhely tövében van jövője, hiszen a fiatalok nem olyan mértékben mentek el, mint máshonnan. Habár 10 százalékkal csökkent a lélekszám, mégsem olyan drasztikus az apadás. A város közelsége és a munkahelyek viszonylagos megléte arra enged következtetni, hogy a jövőben is megmarad ez a közösség. Ez a lényeg, mert gyülekezeti életünk csakis emberekkel, fiatalokkal képzelhető el. Akármit tehetünk, akármilyen csodálatos projekteket kivitelezhetünk, ha nincsenek fiatalok, nincsenek örököseink, az egész fölösleges, és kárba vész. Itt ifjúságot is találtunk, és reménykedünk abban, hogy nem kell majd arról számot adnunk, hogy folyamatosan fogyunk, és kiszámítható, mikor kell az utolsó embernek megásni a sírját. Pozitív látogatás volt, amiből mi is erőt merítettünk. Továbbvisszük, amit itt hallottunk. Javaslatokat is tettünk, mit lehet még jobbá tenni, buzdítjuk az itt lévőket, hogy ehhez tartsák magukat.
– A székesi egyházközségben mit talált a vizitáció?
– Székes 152 lelkes gyülekezet, Kálban 70 lélek van. Székesen egész más a helyzet. Hét gyerek van az iskolában. Ez nem jó előjel. Arra mutattunk rá, hogy az a hét gyerek is fontos, azzal a hét gyerekkel is törődni kell. Meglátogattuk őket, és olyan csillogó szemű gyermekekkel találkoztunk, akik bármivé válhatnak még az életben, csak el ne kallódjanak. Segíteni kell őket ott, ahol lehet. Számtalan példa van rá, hogy a lelkipásztorok voltak azok, akik a gyerekeket jó útra vezették, taníttatták, befolyásolták őket. Ma sem lehet ez másképp, hiszen ezt a feladatot kaptuk!
– Marosvásárhelyen a Szabadi úti gyülekezetből a lelkésznek távoznia kellett. Mi a helyzet ebben a gyülekezetben? Indult-e fegyelmi eljárás Szász Zoltán lelkipásztor ellen?
– Az előző lelkipásztor lemondott. A presbitérium a lelkész hivatali hanyagságát fedte fel. Ennek következtében ő is, a gyülekezet is úgy látta jobbnak, ha eltávozik. Önként mondott le az állásáról, a gyülekezetnek új lelkipásztort kell választania. Egy olyan lelkészt szerettek volna megválasztani, akinek még nem volt meg a kellő hivatali éve. Egy városi gyülekezetbe csak úgy lehet jelentkezni, ha két év segédlelkészség után még az öt év régisége is megvan. A gyülekezet tájékozódott, és végül, tudomásom szerint, Bárócz Huba felvinci lelkipásztort, az Enyedi Egyházmegye korábbi esperesét hívta meg, most következik a bemutatkozó szolgálat, és utána dönt a közgyűlés. Mivel a presbitérium egyhangúlag hívta meg, valószínűleg egyértelmű lesz a döntés. Ezzel lezárul a folyamat, új lelkipásztora lesz a gyülekezetnek, és ettől kezdve új gyülekezeti élet kezdődik.
Szász Zoltán önként tette le a hivatalát, a presbitérium elfogadta, s úgy gondolták, nem indítanak fegyelmi eljárást ellene. Ezzel a problémát lezárták – tájékoztatott Kató Béla püspök.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Egy „százkezű miniszter” élete és munkássága
Nagyvárad – Hegedüs Sándor, a százkezű politikus a címe annak a több mint 600 oldalas kötetnek, melyet péntek délután, a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutattak be szerkesztői és írói.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Kersztény Egyetem által szervezett könyvbemutatón Pálfi József lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkéczki László történész, a kötet egyik szerzője szólalt fel. Elmondta: a kötet elsődleges szerzője Kovács László, aki – amint arról a későbbiekben ő maga is beszámolt – egy budai villa pincéjében fedezte fel a több mint fél évszázadon át lezártan álló utazóládákban rejlő családi hagyatékot, mely Hegedüs Sándortól származó, illetve rá vonatkozó dokumentumokat tartalmazott. Ennek alapján körvonalazódott a könyv kiadásának a gondolata, melyet Kövér László házelnök is bátorított, mivel, mint mondta, szándékában áll a magyar politikusok nagyjaival foglalkozni.
Krisztusi eszmék
A könyvben Hegedüs Sándornak a politikai és újságírói pályafutását egyaránt bemutatják és az olvasók dunántúli főgondnoki tevékenységét is megismerhetik. Amint a Kövér László által írt előszóban olvasható, bár képviselőtársai között fiatalnak számított, magas szintű képzettségének és munkabírásának köszönhetően közel negyed évszázadon keresztül a pénzügyi bizottság tagja, majd 1899-től kereskedelemügyi miniszter volt. „Hegedüs Sándor ráadásul úgy volt specialista az általa művelt területeken, hogy párhuzamosan végzett politikai, egyházi, tudományos, társadalmi és pénzintézeti tevékenységei nemhogy hátráltatták egymást, hanem kölcsönös kreatív motivációt jelentettek számára.” – áll az előszóban.
Tőkéczki László az akkori magyar liberalizmus sajátosságaira is kitért, s arra hogy Hegedüs Sándor krisztusi eszmekörben gondolkodott, „biblikus módon krisztusi szociálpolitikai elveket fogalmazott meg”. Magyarország abban az időszakban európai szellemiségű ország volt, Nagyvárad pedig Magyarország egyik élcsapatát jelentette, hangzott el. Hegedüs Sándor mértékadó politikusként volt ismert, a korszak „rossznyelvű” újságírói is becsülték tevékenységét, „százkezű miniszter” volt sajtóbeli jellemzője. Klasszikus házasságban élt, jómódú ember lett, de vagyonát nem úgy szerezte, hogy azért szégyenkeznie kellett volna.
Alkufolyamatok
Szász Zoltán történész, a könyv egyik szerkesztője ismertette a székely eredetű kolozsvári református család gyermekeként született Hegedüs Sándor pályafutását, kitérve arra is: Ausztria és Magyarország együttműködését kemény alkufolyamatok jellemezték, az akkori belpolitikai küzdelmek megismerése pedig napjainkban is tanulságul szolgálhat. Egyúttal bizonyíték arra, hogy szorongatott helyzetekben is keresni lehet a fejlesztés útjait – Hegedüs tevékenysége pedig „tanúság az elvhűség és a rugalmasság felelősséggel teli összeegyeztetzetőségéről.”– írja a bevezetőben a történész. A több mint hatszáz oldalas kötet, melyet 46 lejért lehetett megvásárolni a rendezvényen, a budapesti Argumentum kiadó gondozásában jelent meg, melynek tulajdonosa, Láng József szintén jelen volt. Mint megtudtuk, Nagyvárad után a kötetet Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatják.
Neumann Andrea
Kiegészítés: Hegedüs Sándor /Kolozsvár, 1847. ápr. 22. - Budapest, 1906. dec. 28/ kereskedelemügyi miniszter 1899-től 1902-ig.
erdon.ro

Hegedűs Sándor ébresztése
Szombat délután, ezen a művelődési és tudományos programoktól, megemlékezésektől zsúfolt délutánon a Deus Providebit házban túl kevesen voltunk egy ugyancsak színvonalas könyvbemutatóhoz. A szervezők (Kirsch Attila-Cseh Gábor) Szász Zoltán és Tkéczki László ismert történészeket hívták meg, hogy bemutassák a Katona Tamás és Szász Zoltán által összeállított vaskos és alapos pályakép- és dokumentumkötetet. Főszereplője Hegedűs Sándor (l847–1906), a kolozsvári születésű országgyűlési képviselő, egykor (1899–1902) közlekedési és iparügyi miniszter, "az ezerkezű politikus", ahogyan Mikszáth Kálmán nevezte tehetséges, kedves kartársát, a tevékeny és sok mindenhez ért, az iparosodó ország sorsát szívén visel politikust.
Hegedűs nem tartozik a nagyon ismert, ma úton- útfélen idézett és megidézett történelmi személyiségek közé. Alakját befedte a feledés és a diktált felejtés. A maga korában azonban fontos ember volt, hiszen évtizedeken keresztül mutatta be a Sándor utcai parlamentben Magyarország költségvetését. Azon kevés magyar vezet politikusok közé tartozik, akik értettek a pénzügyekhez, átláttak a liberális kapitalizmus szövevényén, amelynek maguk is hívei voltak. A Széll Kálmánok és Baross Gáborok sorához, korához tartozott.
Aktív újságíróként szerzett nevet, (szak)tekintélyt magának, s innen lépett át a politikai pályára, amely számára nem volt se síkos, se kényelmetlen, természetesen viselkedett minden pontján, hiszen született problémamegoldó, megoldást keres alkat volt. Ez jól kivehet abból a kötetből, melynek címe Hegedűs Sándor, az ezerkezű politikus, s amelynek hat tanulmányából (Kolozsvári József, Újvári Gábor, Nyikos László, Kárbin Ákos, Tkéczki László, Milisits Máté) az életút és a tevékenységi körök, az egyházpolitikus (református főgondnok), a gazdaságirányító, a közlekedést korszerűsít, a hídépítő (Erzsébet és Margit híd), a nagy koncepciójú realista miniszter, a honatya portréja bontakozik ki. A kötethez bő cikkgyűjtemény (Hegedűs több mint 5000 újságcikket, tanulmányt, jegyzetet, vitairatot írt, több könyv szerzője), dokumentumsorozat és fényképalbum csatlakozik. Ez annál is fontosabb, mert a Magyar Országos Levéltár 1956-os veszteségei között van a minisztérium irattárának egy része is.
És itt jön a véletlen, a hihetetlen szerencse. 2011-ben egy budai társasház felújítása során egy lezárt pincerész felnyitására is sort kellett keríteni. Az egy idősebb, 70 fölötti hölgy tulajdonát képezte. Ebben a pincében találtak rá hét nagy utazóládára, melyekben Hegedűs Sándor irat- és képhagyatéka állott elrendezve. Az idős hölgy a dédunokája volt Hegedűsnek, ám az iratokat még a politikus lánya, Hegedűs Loránt (nem rokona a ma él debreceni püspöknek!) pénzügyminiszter húga rendezte el, rakosgatta időrendbe és ragasztotta füzetekbe a Hon állandó munkatársa, az akadémikus, számos gazdasági és tudományos társaság elnökének cikkeit és a róla szóló dokumentumokat. A ládákat az ötvenes évek elején szállította át a család a Hunyadi téri házból, ahol a család élt, Budára, és ötven évig zavartalanul hevertek az ismeretlenségben.
A dokumentumokba először belekukkantó Kovács László mérnök felismerte a lelet értékét, és eljuttatta Katona Tamás ismert had- és Budapest-történészhez, akit csak a halál akadályozott meg abban, hogy befejezze a kötet szerkesztését. Így az Szász Zoltánra, a dualizmus kori történetünk ismert szakemberére, a történetíróra maradt, aki elszavazta is egyúttal.
A kötetet az Argumentum könyvkiadó (az MTA egyik utódkiadója) jelentette meg, a kiadó vezetője, Láng József is elkísérte kötetismertet társait, és a könyv születéséről és jelentségéről beszélt.
Hegedűs ébresztése abba a történészi munkasorba illeszthet be, amely az utóbbi negyedszázadban kezdődött el, s amelyben a magyar politikatörténet és gazdasági história vezéregyéniségeit, a 19. század forradalom és szabadságharc utáni korszakát igyekszik át- és megvilágítani, felszedve a korábbi történetírás "társadalomtörténeti" fedőlapjait, amely csak az osztályharc szempontjából mérlegelte a magyar polgárság, a soknemzetiségű ország történetének egyik legsikeresebb korszakát, és igyekezett azt elfedni, hogy annál hamisabb ragyogásával vakítson a Rákosi–Kádár-korszak.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely)

Titkosan – nyíltan
Az irodalmi élet és a titkosszolgálatok kapcsolatáról
Titkosan – nyíltan – Korunk-történetek a (magyar és román) titkosszolgálatok működéséről címmel jelent meg tanulmány- és dokumentumkötet az erdélyi magyar irodalmi élet és a Securitate kapcsolatáról a kolozsvári Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában.
Kántor Lajos szerkesztő a kötetet bemutató csütörtöki budapesti beszélgetésen emlékeztetett arra, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat tematikus számaiban olyan mennyiségű anyag gyűlt össze a témában, hogy érdemes volt azt könyv formában kiadni.
Sokak szerint abba kellene már hagyni a titkosszolgálati múlt kutatását – jegyezte meg az irodalomtörténész, hozzátéve azonban: az emberek sokszor ezekből az aktákból ismerhetik meg jobban saját múltjukat, valamint pszichológiai szempontból is rendkívül tanulságosak ezek a dossziék.
Szőnyei Tamás levéltáros, a magyarországi állambiztonsági múlt kutatója a két titkosszolgálat együttműködéséről is szólt, kiemelve, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyiek megfigyelését általában a magyar állambiztonság vette át. A kötetből számos megfigyelés, zaklatás, vallatás, kínzás, kivégzés története bontakozik ki: Könczei Ádám néprajzkutatóról, a folyóirat néhai munkatársáról például csak a Korunk szerkesztőségének besúgóhálózata több száz oldalnyi jelentést írt, de temetésén az őt búcsúztató barátja és a lelkész is besúgó volt – mondta.
Szőnyei Tamás szerint számos történet egyetlen forrása a lehallgatási és kihallgatási jegyzőkönyvek, a kötet így számos új ismerettel gazdagítja az olvasót. A rövidebb-hosszabb írások közötti átfedéseket érdemes lett volna gondosabban kigyomlálni, és a romániai kulturális és közéletben járatlanokra gondolva hasznos lett volna beilleszteni a kötetben szereplők kis életrajzait, jegyzeteket, fotókat és névmutatót, de mindezzel együtt is igen érdekes és hasznos kötet született – értékelt a kutató.
Szász Zoltán történész elmondása szerint a Securitate elsősorban azokat figyelte meg, akik fontos intézményekben dolgoztak, csoportképző erejük volt, de "kicsit mindenki érdekelte őket". Az erdélyi magyar értelmiség vezetőit, még a párttagokat is figyelték, nem tudták elképzelni, hogy egy magyar ne legyen nacionalista – idézte fel.
A történész szerint a kötet az erdélyi magyar értelmiség fájdalmas önreflexiója is, hiszen a magyarországiak az erdélyi magyarságot mindig valamilyen különb vagy tisztább magyarságnak tekintették, így sokkal megrázóbb, hogy soraikból oly sokan álltak be a román állambiztonság soraiba. Ezt a szembenézést azonban a kötet megteszi, anélkül, hogy tisztára akarna mosni embereket – fűzte hozzá.
Tófalvi Zoltán újságíró, történész, a kötet egyik szerzője kiemelte, hogy a Securitate szinte "állam volt az államban", még az is előfordult, hogy Ceausescu személyes orvosát akarták beszervezni, aki emiatt öngyilkosságba menekült. A szerző összegzése szerint volt olyan nap, hogy saját szomszédja három jelentést is írt róla, de nemcsak az ehhez hasonló dokumentumokat, hanem azt az egész korszakot is hitelesen az olvasó elé kellett tárni, amelyben ezek születtek.
Népújság (Marosvásárhely)

Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Korunk, Művelődés, Székelyföld
Lehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik.
A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége.
Korunk – 2015. augusztus
Történelem – (történelmi) regény
Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják.
Művelődés – 2015. július
„Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók.
Székelyföld – 2015. július
A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A népszolga, akit háromszor is beszervezett a szeku
Mikó Imre Filmtettfeszten bemutatott történetéből kirajzolódott az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Szombat délután a derűs őszi nap és a késés ellenére is sokan várták, hogy egy emészthetetlennek tűnő témát boncolgató dokumentumfilm végre elkezdődjön a kolozsvári Győzelem moziban. A 15. Filmtettfeszten Domokos János Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate című dokumentumfilm kolozsvári vetítését követően közönségtalálkozóra és kerekasztal-beszélgetésre is sor került a téma kapcsán, hiszen az erdélyi magyar társadalomnak még mindig szüksége van a kibeszélésre: a román kommunista diktatúra éveiben az erdélyi magyar értelmiségi elit egyre több tagjáról derült ki, hogy együttműködött az állambiztonsággal. Az elárulás érzése pedig feldolgozást igényel. Domokos János filmrendező és Stefano Bottoni történész közös munkája a 20. századi magyar történelem egyik szürke eminenciásának, Mikó Imrének a pályaképét mutatja be, de e pályaképen keresztül kirajzolódik az erdélyi magyar értelmiség veresége is a kommunista diktatúrával szemben.
Megfigyelt és informátor
A film Stefano Bottoni 2013-ban a Magyar Kisebbségben megjelent Népszolgálat és Túlélés. Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948-1971 című tanulmányán alapszik, amely feltárja, hogy a rendkívüli kvalitásokkal rendelkező, az erdélyi magyarság érdekeiért minden korban és rendszerben tenni akaró Mikó Imrét nemcsak megfigyelte, hanem háromszor is beszervezte a hírhedt Szekuritaté. Bottoni tanulmánya és a film után sokaknak kell átértékelni a Mikóról alkotott képet, hiszen nem könnyű ezt összeegyeztetni sem a két világháború közötti tettre kész fiatal politikus, sem pedig a hatvanas években könyveket fuvarozó, a rendszerből kitaszított, állásából kitett tanár képével. A tevékenysége során a román kommunista állambiztonsági szerv több mint kétezer oldalt, tíz kötetnyi anyagot gyűjtött össze Mikóról és szűkebb környezetéről, de több száz oldalra rúg a Mikó által készített jelentések száma is.
A film jó arányban szólaltatja meg a családtagokat és Mikó egykori tanítványait, munkatársait, és olyanokat is, akiket szintén megkörnyékezett a Szekuritaté, de mégsem sikerült őket megtörni, valamint a szakértő történészeket, így a film már az elején magába rántja a nézőt, aki nagyon hamar a „csendes Petőfi utcában” találja magát, és együtt járja végig a főhőssel vagy antihőssel a történelem útvesztőit. A problémamegoldó ember
A film egyik leghatásosabb jelenetsora, ahogy a Mikót ismerők vallanak politikai meggyőződéséről: baloldali, jobboldali, nemzeti, liberális, liberális protestáns szellemiségű, és nemcsak azért, mert mindenki a saját meggyőződését is kivetítette a Mikóéra, és mert kisebbségi kérdésekben a bal-jobb ellentét nem működik, hanem azért is, mert – ahogy a filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői is megegyeztek – Mikót nem lehetett besorolni, mert mindenhová tartozott, és egyben sehová sem, és mert elsősorban problémamegoldó ember volt.
Az alkalmazkodó ember
A Székelyföldről származó, de Kolozsváron élő, tekintélyes erdélyi jogász családba született Mikó Imre, habár a „boldog békeidőkben” a Petőfi utcában gyerekeskedett, már az 1918 utáni kisebbségi létben, az Avram Iancu utcában szocializálódott, és megélte a két világháború közötti időszak minden hátrányát. Jogot végzett a kolozsvári egyetemen, és Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című írása Erdély-szerte ismertté tette értelmiségi és politikusi körökben egyaránt. A harmincas évek közepén, nagyon fiatalon került a román fővárosba, ahol az Országos Magyar Párt parlamenti irodáját vezette. Itt tanulta meg a szászok példájából, hogy a bukaresti politikában csak a korszellemhez alkalmazkodni képes ember érvényesülhet – fejti ki filmben Bárdi Nándor történész.
Mikó Imre egész pályafutása alatt az erdélyi magyar társadalom helyzetének a megerősítéséért szállt síkra, a két világháború közötti időszakban aktív szerepet vállalt a kisebbségi jogvédő harcokban. Az Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását követő években pedig tudatosan dolgozott az erdélyi magyar szupremácia visszaállításán. Jog- és kisebbségtörténeti munkái is ekkor jelentek meg: 1941-ben a „Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, 1944-ben a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi poltika” című doktori disszertációja.
Mikó „szinte szolgai alkalmazkodása a mindenkori rendszerhez” viszont már ebben a korszakban megmutatkozott, hiszen miután II. Károly román király 1938-ban a parlament és a pártok feloszlatását követően királyi diktatúrát vezetett be az országban, Mikó a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozatának, a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának lett a főtitkára, ahol magára öltötte a diktatúra egyik jelképét is, a kék egyenruhát. A II. bécsi döntés után viszont Budapestre költözött, és 1944-ig, az ország német megszállásáig az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára és háttérembere volt, aki országgyűlési képviselőként megszavazta a zsidótörvényeket.
Amikor már világossá vált, hogy a háború elveszett, és Erdélybe a szovjet és nem az angolszász csapatok fognak bevonulni, az erdélyi baloldali értelmiség prominens személyiségeivel közösen próbálta menteni a menthetőt. A frontátvonulás Kolozsváron érte, ahonnan a szovjetek 5000 civillel együtt malenkij robotra hurcolták el. Mikó életfelfogását példázza az is – emlékszik vissza a filmben egykori munkatársa –, hogy Focsani-ban már orosz szótára volt, tudatosan készült a túlélésre. A négy év hadifogság alatt Mikó teljesen kitanulta a sztálini diktatúrát, és tisztán látta, hogy ennek a rendszernek nem lehet ellenállni, itt csak túlélni lehet. A szovjetek számára a legértékesebb foglyok egyike volt, fogsága alatt nemcsak, hogy megtanult oroszul, hanem szovjet politikai műveket olvasott, kisebbségi jogászként áttanulmányozta Lenin és Sztálin a nemzetiségi kérdésben írott műveit egyaránt.
Hazatérése után azonban felkészültsége és tapasztalata ellenére sem tudott bekapcsolódni a politikai életbe, így volt iskolájában, a korábbi Unitárius Kollégiumban lett orosz nyelvtanár. „Mikó tanár úr”, mert „ő tanár úr volt, és nem tanár elvtárs” – emlékezett vissza egykori tanítványa, Szathmáry János jogász, „derűs és sugárzó tekintetű ember volt, akire mindig felnéztek a diákjai, s aki még hordozta a két világháború közötti polgári lét hangulatát.”
Első beszervezése 1952-ben történt, és a tanulmányban és a filmben is kihangsúlyozzák, hogy ekkor még erős pszichikai kényszer és zsarolás hatására kezdett el jelenteni. Az 1956-os magyar forradalom hatására bekövetkezett tisztogatási hullám viszont őt sem kerülte el, 1958-ban eltávolították tanári állásából, először könyvkihordóként, majd az egyetemi könyvesüzletben dolgozott.
Rehabilitációjára csak a hatvanas évek végén került sor, amikor szerkesztői állást kapott a Kriterion Kiadónál. Ez nemcsak az irodalmi életbe való visszajutást és a publikálási lehetőséget jelentette, hanem nagyon hamar Fazekas János, a Román Kommunista párt felső vezetésében szerepet vállaló káder bizalmi emberévé is vált. Bárdi szerint Mikó ekkor ugyanazt a pozíciót töltötte be Fazekas mögött, mint harminc évvel korábban az Országos Magyar Pártban Bukarestben vagy az Erdélyi Pártban Budapesten. Mondhatni visszaszerezte szürke eminenciás szerepét az erdélyi magyar társadalomban.
Harmadik beszervezése a hetvenes évekre tehető, és Bottoni ezt a beszervezését látja igazán problematikusnak, hiszen ezt a tevékenységét már nem a létfenyegetettség hatására fejtette ki, ez már politikai játszma. Mikó külföldi útjain a magyar emigráció szemében hiteles személy volt, nem tartották kommunistának, így olyan helyekre is bejárása volt, ahová a pártvezetés által kiküldötteknek nem. Tevékenysége, a nyugati magyar emigráció érdekcsoportjainak a feltérképezése és ennek az információnak a román állambiztonságnak való átjátszása egy olyan rendszert éltetett tovább, amely az elkövetkező évtizedben nyíltan fordult nemcsak a nemzetiségek, de az összes állampolgára ellen.
A rendszerhez való alkalmazkodás vagy a rendszerrel való együttélés volt-e informátori tevékenysége? Tényleg annyira naiv volt, hogy azt képzelte, hogy lehet beszélgetni a Szekuval? A rendszer jellegéből adódóan nagyon sokan úgy értékelik, hogy ez hozzátartozott a kisebbségi önvédelemhez, és hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt. De ugyanakkor Szász Zoltán személyében egy másfajta választ is kapunk erre a kérdésre. A Magyar Tudományos Akadémia kutatója szerint Mikónak tudnia kellett, hogy az állambiztonsággal való efféle dialogizálás semmilyen körülmények között nem lehet megoldás, és hogy az embernek tudnia kell, hogy hol van az a határvonal, amely még belefér a rendszerrel való együttműködés kereteibe. Bottoni szerint harmadik beszervezése ezen már túlmutat.
Habár nem kaptunk egyértelmű választ a közönségtalálkozón feltett kérdésre, miszerint ártott-e valakinek is a jelentéseivel, Domokos János rendező elmondta, hogy ha nem is volt ártó szándék a tetteiben, akkor is ártott, mert lehet, hogy jelentéseivel megerősített egy másik jelentést, amely alapján el lehetett ítélni azt, akiről az információt szolgáltatta.
A filmet követő kerekasztal-beszélgetésre már a Sapientia Bocskai épületében került sor. A moderátor Lőrincz D. József három kategóriába sorolta a meghívottakat: akik szerették és tisztelték Mikó Imrét, akik a rendszer üldözöttei voltak, és akik kutatták a témát.
A szeretet jegyében tárgyalni
Könczei Csilla, a szekusblog írója úgy vélte, hogy Mikó kapcsán lehetőség nyílt ezt a kemény és durva témát a szeretet jegyében tárgyalni, és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy a család ennyire pozitívan állt hozzá a kutatáshoz, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket is. A filmről elmondta, hogy mivel az érzelmileg keretezve van, a születéssel kezdődik és a főszereplő halálával végződik, elveszítjük a lehetőséget, hogy nyitott maradjon a kutatásra és a továbbgondolásra.
Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia vezetője hozzászólásában saját szekus-tapasztalatait osztotta meg, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években őt és családját is rendszeresen lehallgatták. Elmondta, hogy a rendszer részéről az egyik legnagyobb megaláztatás pont az volt, hogy a tartótisztek emberi kapcsolatokat akartak kialakítani az informátorokkal, megfigyeltekkel – vele táblézni akart a szekus – barátkozni akartak, miközben lenézték őket. Ezért nem érti, hogy mi lehetett Mikó fejében a harmadik beszervezésekor, hiszen nem hihette azt, hogy Ioana alezredessel bármit is el lehetett intézni a magyar közösség javára.
Alkalmazkodás vagy együttműködés?
Novák Csaba Zoltán történész szerint Mikó mindig is pengeélen táncolt a rendszerhez való alkalmazkodás és a rendszerrel való együttműködés vékony határmezsgyéjén. Novák Gyáni Gábort idézi, aki szerint az együttműködésnek több formája van, de az a legaljasabb, amikor a környezeted nem tudja, hogy te együttműködsz. A kutató szerint Mikó harmadik beszervezése már morálisan is megkérdőjelezhető, amely sokkal inkább együttműködés volt, mint alkalmazkodás.
László Márton hozzászólása nemcsak a családtagok felháborodását, hanem a közönség soraiban is csendes zúgolódást váltott ki. A Máthé János: Magyarhermány krónikája című monográfia megírásával hírnevet szerző történész szerint elképzelhető, hogy Mikó kijáró- és problémamegoldó emberként a kis előnyökért és a barátoknak szerzett szívességekért jelentett, amely szerinte nem arányos az együttműködés mértékével, hiszen ez a kollaboráció nem érintette a nagy folyamatokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy szerinte Mikónak volt akkora tekintélye, hogy nem mertek volna hozzányúlni, felhozva Király Károly példáját, azonban Bottoni megjegyezte, hogy míg Király Károly a rendszer saját gyermeke volt, addig Mikó sosem volt kommunista, így az összehasonlítás nem állja meg a helyét.
Az alkalmazkodás evolúciós követelmény
Szilágyi N. Sándor hozzászólása tette igazán érdekessé a beszélgetést, hiszen a filológus a saját példáján keresztül igyekezett felvázolni, hogyan is működött nemcsak a Szekuritaté, hanem az egész korszak. Hozzászólásában kifejtette, hogy a film címe azt sugallja, hogy választani kell a túlélés és a népszolgálat között, de úgy gondolja, hogy ez soha nem ilyen egyszerű, és Mikó mindkettőt szem előtt tartotta nemcsak a Szekuritátéval való kapcsolatakor, hanem valamennyi rendszerben. Sokan az alkalmazkodás szavunkhoz negatív értelmezést adnak, de a biológiában ez létszükséglet: az evolúció során az a faj volt képes fennmaradni, amely tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez. Így szerinte az alkalmazkodás egy bizonyos pontig célszerű viselkedés, hiszen ő is tagja lett a kommunista pártnak, amikor arról volt szó, hogy ellenkező esetben kirúgják az állásából. Szerinte abban a rendszerben ahhoz, hogy valaki eredményes problémamegoldó lehessen, része kellett legyen a rendszernek, mert csak ezen belül volt mozgástér.
Könczei erre reagálva fejtette ki, hogy ez a stratégia a nyolcvanas évekre teljesen kudarcba fulladt, a magyar intézményi hálózatot teljesen felszámolta a diktatúra, elfogytak a kisebbségi jogok, és lassan elfogyott a nép is. Markáns véleményét nem rejtette véka alá: szerinte egy antidemokratikus társadalomban hamisan cseng a népszolgálat szó.
Népszolgálat az, amikor az ember kitakarítja a sáncot az út mellett, a szerkesztő megszerkeszti a könyvet, az, amikor mindenki teszi a dolgát – válaszolta Könczei kérdésére Lőrincz D. József; de felvetődik a kérdés, hogy ki kell-e takarítani a sáncot egy totális diktatúrában?
Mindenképpen gondolkodásra ad okot az is, hogy harmadik beszervezését követően Mikó jelentéseivel, a külföldi magyar emigráns csoportok teljes feltérképezésével miért segítette egy olyan rendszer továbbélését, amelyről ő maga a New York-i Magyar Házban úgy nyilatkozott, hogy egy korrupt, velejéig romlott és népszerűtlen rendszer, ahol a magyar vezetőknek nincs már gerince, ahol mindenki „belesimul a tájba”. Beszélhetünk ebben az esetben túlélési kényszerhelyzetről, hiszen ennek a munkának már a magas politikára is hatásai voltak.
Alkalmazkodás minden körülmények között – de lehet-e alkalmazkodni a diktatúrában? Lehet-e annyira alkalmazkodni, hogy része leszel a rendszer legalattomosabb gépezetének, besúgó leszel és jelenteni kezdesz, már nem a létfenyegetettség miatt, hanem a politikai játszmák miatt? Könczei Csilla szerint semmilyen körülmények között nem, de Szilágyi N. Sándor hiába tette fel a kérdést, mi lett volna az alternatíva, hogy alakult volna a történelem, ha nem alkalmazkodnak az emberek. Erre a kérdésre nem kaptunk választ.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György Erdély elmúlt 100 évéről szóló köteteit
Bemutatták Kántor Lajos erdélyi irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész - aki 1990 és 2010 között az MDF országgyűlési képviselője volt - a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről - Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor - avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort - mondta Csapody Miklós.
Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig - mondta Csapody Miklós.
"Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" - fogalmazott a régió sajátosságairól szólva a szakember.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány.
Bár, felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!? - jegyezte meg Csapody Milós, aki szerint azonban mégis "van hagyomány, lesz folytatás. (...) Gyűlölködés helyett írni kell!"
Fábián Péter újságíró a könyvbemutatón felidézte Poszler György néhány, szerinte ma is aktuális gondolatát, így többek között azt, hogy a nemzeti hagyományok féltése nem sajátítható ki, nem válhat politikai tömörülések privilégiumává. A nyugati demokráciák viszont a XX. században két megnyert világháború után is "elrontották a világot", mikor pedig a megnyert hidegháború után az egész világ az ölükbe hullott, kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.
Markó Béla költő, a Romániai Magyarok Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke felszólásában azt hangsúlyozta: az "Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát és szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel.
Markó Béla szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy "valahol utat tévesztettünk-e". Például az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnél, melynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták hogy Erdély egy "másik ország", vagy ahogy azt már XIX. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában.
Szász Zoltán történész hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet: vajon egy külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak, egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Ugyanakkor kibeszélésre szükség van, a XX. század történelme pedig annyiban jelentősen különbözik a megelőző koroktól, hogy még a szélsőségeket is nehéz egyértelműen megítélni - jegyezte meg a szakember.
Kántor Lajos 1937-ben született Kolozsváron, 1959-től a Korunk szerkesztője, majd főszerkesztője, 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk - Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
MTI

Erdély elmúlt 100 éve – Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György köteteit
Bemutatták Kántor Lajos irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről – Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos Fehér kakas, vörösbor – avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort – mondta Csapody Miklós. Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét, az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig. „Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" – fogalmazott a régió sajátosságairól szólva Csapody Miklós.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai-egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány. „Bár felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!?" – jegyezte meg Csapody Miklós, aki szerint azonban mégis „van hagyomány és lesz folytatás. Gyűlölködés helyett írni kell!"
Markó Béla költő, az RMDSZ korábbi elnöke felszólalásában azt hangsúlyozta: az „Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát, szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel. Markó szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy „valahol utat tévesztettünk-e".
Például az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésnél, amelynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták, hogy Erdély egy „másik ország", vagy ahogy azt már a 19. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában. Szász Zoltán történész arra hívta fel a figyelmet: vajon egy, a külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Kántor Lajos 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas, most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
Krónika (Kolozsvár)

Csoportos gyertyagyújtásért is börtön (DÁVID GYULA könyvbemutatója Budapesten)
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál is nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész Nap Kiadónál megjelent, 1956 Erdélyben, és ami utána következett című könyvében. Megállapítása nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt – hangsúlyozta október 14-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az erdélyi börtönviseltek egyikeként.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma! – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították. Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. A cél régi, csak az eszközök újak, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásuk vagy távozzanak, ha nem akarnak pusztán vegetatív életet élni.  Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után kapott vérszemet a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták szolidaritásukat. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek. A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt érvénytelenné vált a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoni és Gazda József az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt adatai szerepelnek, noha a Katonai Bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetőek. Szász Zoltán történész szerint is ’56 után Erdélyre pszichológiai terror telepedett, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kellett kötelezően részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes-nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos ítélet, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét a magyar vádlottak felett mondták ki. Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”. Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” – valótlan – gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az „Erdély elszakítására” irányuló szándékokat. S mert azt nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé. Még 2006-ban is – két évvel a Kempinski Hotelben Medgyessy, Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek”. 
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedi el a legnagyobb méretű leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görög katolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl ráébresztett sokakat a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1956-os forradalom után Erdélyre pszichológiai terror telepedett
Azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért
Az 1956-os magyar forradalom romániai következményei a magyarországinál sokkal nagyobb kihatással voltak a társadalomra – vonja le a következtetést Dávid Gyula irodalomtörténész a Nap Kiadónál megjelent 1956 Erdélyben – és ami utána következett című könyvében. A 88 éves szerző fegyelmezett, ténytisztelő ironikus-önironikus reflexióit és könyveit ismerve állíthatom: megállapítása nem hatásvadász kijelentés, és nem kisebbíti a magyarországiak szenvedéstörténetét, nem rangsorolja a határon inneni és azon túli magyarok kálváriáját, hiszen a szenvedés közös volt. Ráadásul „56 csodálatos hetei megérdemelték, hogy szenvedjünk érte” – hangsúlyozta október 14-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott könyvbemutatóján az utolsó erdélyi börtönviselt, akinek átfogó ismeretei vannak a tatárjárás-sötétségű időszakról.
Dávid Gyula csupán számarányos megállapítást tett, és fel akarta hívni a figyelmet a tényre, hogy milyen keveset tudunk a határ túloldalán rekedt magyarság ’56 miatt elszenvedett kálváriájáról. Az igényes olvasónak és legalább a gimnáziumi történelemtanároknak tudniuk kellene – a tankönyvekben nincs nyoma – a magyar forradalom szomszédos országokat ért lökéshullámairól, hiszen azokat a kommunista-soviniszta kormányok nyomban az őshonos kisebbségi magyarság ellen fordították.
Különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Kommunista Párt vetett be minden elképzelhető aljas módszert, hogy az erdélyi magyar értelmiség életét kilátástalanná tegye, intézményeit lefokozza vagy megszüntesse. Rajtuk kívül elsősorban az egyetemi hallgatók, a gimnazisták, munkásifjak járták meg a kálvária minden stációját – általában az utolsót kivéve. A cél régi, csak az eszközök újak, amelyeknek kedveztek a nemzetközi fejlemények is: az őshonos kisebbségek beolvasztása, olyan helyzet teremtése, hogy feladják identitásukat vagy távozzanak, ha a vegetálásnál többre vágynak.
Aki elment – ha egyáltalán valaki szökni tudott vagy akart –, az jobban tette, ha nem a kádári Magyarország felé vette útját. 1957. március 14-én Debrecenben az ÁVH letartóztatta, majd visszaadta Romániának Bíró Benjamint és Józsa Csabát, azt a két baróti középiskolás diákot, akik 1956. november 9-én szöktek át Magyarországra, segíteni a forradalmat. Barátjukat, Mojszesz Mártont rendszerellenes versei miatt hét évre ítélték, és szabadulása után is annyit zaklatták, hogy tiltakozásul 1970-ben Brassóban nyilvános helyen felgyújtotta magát, s belehalt sérüléseibe.
Az 1958-as romániai Kádár-látogatás után vérszemet kapott a kommunista hatalom: megszaporodtak a koncepciós perek, a bebörtönzések. Kádár János akkor ezt is mondta Marosvásárhelyt: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.” E szemenszedett hazugságon nem enyhít a tény, hogy a diplomáciai elszigeteltségéből kitörő Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét erősítő Kádár nem számított egyenlő félnek a szovjet szemszögből „rangidősnek” tartott Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárttal szemben, és kereste támogatásukat.
A romániai magyarság körében a magyar forradalomra való emlékezés az 1989-es hatalomváltás óta rendszeres. Évről évre – és nem csak a székelyföldi városokban-falvakban – megemlékezésekre kerül sor, hiszen igen sok településen érte hatósági atrocitás azokat, akik a forradalom napjaiban nyíltan vállalták a szolidaritást. Már azért is börtön járt, ha csoportosan gyújtottak gyertyát a forradalom áldozataiért. Még 1965 decemberében is ítéltek el embereket, miután nemzetközi nyomásra Kádárék részleges amnesztia meghirdetésére kényszerültek.
A történelem groteszk kegyetlenséggel ismétli önmagát. 2006-ban úgy készültek összegzésre az erdélyi történészek, börtönviselt visszaemlékezők, hogy előzőleg a magyarországi kormány és a politikáját támogató értelmiségi garnitúra győzködése miatt elmaradt a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő magyarok honosítását lehetővé tévő törvény megalkotása.
Dávid Gyula mellett – a teljesség igénye nélkül – Tófalvi Zoltán kutatásait, publikációit, Stefano Bottoninak és Gazda Józsefnek az ’56 utáni megpróbáltatások időszakáról írt könyveit kell még kiemelni az érdeklődő számára. A történész Bottoni szerint csak 1962 decemberéig 24 249 személyt börtönöztek be. A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, noha a katonai bíróságok és a Securitate irattárai csak részben hozzáférhetők, s a korszak politikai pereinek iratanyaga napjainkban is csak részlegesen van feldolgozva.
Szász Zoltán történész szerint is pszichológiai terror telepedett ’56 után Erdélyre, és a magyar értelmiségre hűségnyilatkozatokat, önkritikákat kényszerítettek, a magyarországi „ellenforradalmat” menetrendszerűen elítélő gyűléseken kötelező volt részt venni. Erről nem lehetett beszélni a hetvenes–nyolcvanas években sem: akkori erdélyi gimnazistaként, egyetemi hallgatóként a történtekről magam is nagyon keveset hallottam. Az újabb kutatások szerint csak 1957-ben – Kádár látogatása előtt – 2822 politikai letartóztatásra került sor. Ellenforradalmi tevékenység címén 1957–59 között 9968 ítélet született, köztük 45 halálos, s a börtönökben meghalt 139 őrizetes. Csak a Székelyföldön 1965-ig 824 ítéletet hoztak a katonai bíróságok. A magyarokat keményebben sújtotta a represszió: a halálos ítéletek közel felét magyar vádlottak felett mondták ki.
Távlati szempontból súlyosabb volt a központi biztonsági szervek – ’56 tapasztalatait felhasználó – stratégiai váltása. Akkor vált kiemelt feladattá a kisebbségi „magyar sovinizmus” elleni harc. A magyar (ellenőrzött) kulturális tevékenység lehetőségeit bővítik, új folyóiratok indulnak, majd a magyar nyelvű rádióműsorok óraszámát emelik – azért, hogy „ne a budapesti rádió adását hallgassák”.
Ismét előveszik az ország integritását fenyegető belső magyar veszélyre való hivatkozást. Chivu Stoica miniszterelnök 1957. március 20-án „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt” valótlan gondolatát pendítette meg, és a belügyminisztérium ráállt a magyarok alaposabb megfigyelésére, rögeszmésen keresve az Erdély elszakítására irányuló szándékokat. S mert azokat nem találta, „az apparátus rossz munkáját” tette érte felelőssé.
Még 2006-ban is – néhány évvel a Kempinski Hotelben a Medgyessy és Göncz, illetve Adrian Năstase által közösen ünnepelt december elseje után – ezt hadovázta a volt kolozsvári polgármester: „Az akkori Securitate helyesen tette, hogy a magyar forradalommal szimpatizálókat börtönbe vetette, mert azok mind Románia területi integritása ellen mesterkedtek.”
A magyar forradalom leverését követő időszak jó ürügy volt a román kommunista hatalomnak, hogy biztonságát megszilárdítsa. Noha a magyarság szenvedte el a legnagyobb méretű a leszámolást, szász és román egyetemistákra, értelmiségiekre is lecsapott a hatalom. Felszámolták a román történelmi pártok maradványait, végleg letörték a görögkatolikus egyház újjászervezésére irányuló kísérletet és a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” útjában álló paraszti ellenállást.
Volt azonban a magyar forradalomnak egy távolabbi következménye, amellyel nem számolhattak a kommunista zsandárok: a határokon túl sokakat ráébresztett a nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. Az erdélyi diákság nagy része megerősödött lélekkel tisztázta helyét: hogy szemben áll a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással. Nem kábította őket tovább a baloldaliság hamis illúziókból leszűrt mákonya, és nélküle vágott neki a bizonytalan jövőnek. A globalizáció árnyékában továbbra is aktuális mind a magyarországi, mind a romániai retorzióváltozatok történelmi üzenete.
S. Király Béla Magyar Nemzet

Ökumenikus imahét Déván
Krisztus szeretete megbékélésre szólít
Február 5-én úrvacsorával egybekötött istentisztelettel zárult az ökumenikus imahét Déván. Rátoni Csaba református lelkipásztor kezdeményezésére az idei istentiszteleti alkalmak a valós ökumené szellemében zajlottak, az Istennel, magunkkal és egymással való megbékélésre fordítva a figyelmet.
A január 29. és február 5. között megtartott istentiszteleteken különböző felekezetű lelkipásztorok hirdettek igét, arra buzdítva hallgatóságukat, hogy merjenek Istenben bízni, engedjék, hogy az Úr kegyelme megváltoztassa életüket, hogy erőt nyerjenek lebontani a fájdalomból, elégedetlenségből, önzésből, vádaskodásból és sok más emberi gyarlóságból épített falakat, megbéküljenek Istennel és egymással.
Az imahetet Rátoni Botond kisgalambfalvi református lelkipásztor nyitotta meg, majd dévai és környékbeli lelkészek szolgáltak: Koppándi-Benczédi Zoltán unitárius lelkipásztor, Albert Leánder OFM és Főcze Bonaventúra OFM, dévai plébános, Csontos József pünkösdi lelkész, valamint Szász Zoltán, Sipos Szabolcs és Rátoni Csaba református lelkipásztorok. Az istentiszteleti alkalmakon a jelenlévők betekintést nyerhettek a szolgálatot végző lelkipásztor hivatásába, illetve az illető gyülekezet életébe. Rövid műsorral gazdagította az alkalmakat a pünkösdi gyülekezet zenekara, Ursu Vladimir énekes, a dévai református ifjúsági és bibliaórás kórus, a dévai Szent Ferenc Alapítvány zenekara, a Téglás Gábor Elméleti Líceum kórusa. A gyülekezeti tagok hozzájárulásával valamennyi alkalom szeretetvendégséggel zárult. A minden esti finom kalács, sütemény és meleg tea külön örömet  jelentett  a nap mint nap hűségesen jelen lévő gyermekek számára. Rátoni Csaba lelkipásztor valamennyiüket külön oklevéllel tüntette ki a vasárnapi záró istentisztelet alkalmával. Az ökumenikus imahétről Csatlós Erzsébet és Orbán Ioana munkája nyomán rendszeres fotós tájékoztatás került fel a világhálóra. A lelkipásztorok igehirdetése összefoglalva elolvasható a Dévai Református Egyház közösségi oldalán.
Az ökumenikus imahét minden bizonnyal hozzájárult a résztvevők lelki épüléséhez és érezhető nyitást, közeledést jelentett a dévai kisközösségek számára. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Püspöki áldás a felújított templomban (Szent György-búcsú Esztelneken)
A Szent György vértanúról elnevezett esztelneki ferences zárdatemplom búcsúünnepét a napján, tegnap délelőtt 11 órakor tartották. E búcsús-hálaadó szentmise keretében Tamás József püspök atya áldását adta a kívül-belül felújított templomra, a liturgikus bútorokra és az oltárképet helyettesítő domborműre.
A szentmisén mintegy húsz kézdi-orbaiszéki római katolikus plébános és néhány ferences szerzetes, többek között Urbán Erik püspöki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója is jelen volt. Az 1980 őszén felszentelt ferences templom külső és belső felújításának kezdeményezője és kivitelezője Kakucs Szilveszter zárdaigazgató. Közreműködött a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébániatemplom gyermekkara Gergely Gábor kántor vezényletével. A Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrász által készített és sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló oltárképet helyettesítő domborművet Tamás József püspök és Domokos Ferenc polgármester leplezte le, majd a püspök megáldotta a megújult templomot, illetve a domborművet és a liturgikus bútorzatot. Igehirdetésében az egyházfő Szent György életét méltatta. A búcsús-hálaadó szentmise végén Kakucs Szilveszter testvér köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak a templom tatarozásához, felújításához. Azt is elmondta, a munkálatokat idős és ifjú Fekete Mihály Baumeister cége végezte, és anyagi támogatást is nyújtottak, a papi és ministránsszékek a zeteváraljai Sebestyén Ferenc munkáját dicsérik, a festett ablakok cseréjét kedvezményes áron Szász Zoltán és édesapja, Szász György végezte, a csíkszeredai Részegh András a megvilágítást alakította ki díjmentesen, és világítótesteket is adományozott a templomnak, az asztalosmunkálatokban Bagoly Miklós Levente sepsiszentgyörgyi vállalkozó is segítséget nyújtott. Az ünnepi szentmise a pápai himnusz és nemzeti imánk közös eléneklésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdag életút: a „százkezű politikusra” emlékeztek
Anyaországi kezdeményezésre valósult meg tegnap Kolozsváron az a konferencia, amely a Református Kollégium egykori neves végzettjére, Hegedűs Sándorra (1847–1906) emlékezett. Az iskola patinás dísztermében Egy gazdag életút a szülőföld és a kolozsvári alma mater szolgálatában címmel a hajdani közgazdász, publicista, kereskedelmi miniszter, parlamenti képviselő és dunántúli református egyházkerületi főgondnok sokoldalú életművét idézték fel.
Az emlékkonferenciát a magyar kormány támogatásával a Budapesti Városvédő Egyesület keretében megalakult Hegedűs Sándor Emlékbizottság szervezte, fővédnökei Kató Béla református püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja voltak. Köszöntőjében az utóbbi azt emelte ki, hogy az utókor gyakran hajlamos megfeledkezni történelmi nagyjairól, és szinte ez lett a sorsa Hegedűs Sándornak is.
Hegedűs Sándor korabeli dokumentumai, írásai öt utazóládában, hatvan év után kerültek elő egy budapesti pincéből. Hallatlan tehetségét, szorgalmát, munkabírását jelzi ötezer újságcikke, és az, hogy az utókor a „százkezű politikus” jelzővel illette. Kolozsváron született és járt iskolába, majd három évig a Széll Kálmán-kormány kereskedelmi minisztereként és más közéleti tisztségek betöltésével Budapesten élt. Akárcsak Arany János, ő is maradandó értelmiségi értékeket alkotott, miközben sosem törekedett rivaldafényre – jellemezte életművét a főkonzul.
A szervezők részéről Kovács László elnökletével lezajlott előadás-sorozatot Szász Zoltán (történész, MTA-tag) vezette be, aki Hegedűs Sándor pályafutásának történelmi hátterét részletezte. Az 1867-es kiegyezés meghozta a mindenki számára hasznos alkotmányosságot, viszont az etnikai megosztottság bomlási folyamatot indított el. Ausztria a Monarchia költségeinek 70 százalékát, Magyarország a 30 százalékát biztosította, ami később, állandó torzsalkodás közepette, a magyar fél kárára változott. A dualizmus nem kedvezett az anyaországnak, mint ahogyan napjainkban az EU-ban is a szegényebb tagállamok húzzák a rövidebbet. Akkoriban a népesség kétharmada írástudatlan volt, a birodalomból másfél millióan (köztük 400 ezer magyar) vándoroltak ki, mégis 2014-ig Magyarország párját ritkító gazdasági fejlődésnek ment keresztül. „Az első világháború kitöréséig Magyarország közelebb állt Nyugat-Európához, mint 2000-ben” – jelentette ki az előadó. Ilyen körülmények között járta végig Hegedűs Sándor a politikusok életútját, főleg a gazdasági és kulturális fejlesztésből vette ki a részét.
Tóth Szilárd (egyetemi adjunktus, BBTE) a 19. század végi erdélyi gazdasági fejlődést elemezte, amikor a vasúthálózat kiépítése, akárcsak jelenkorunkban az autópályáké kulcsszerepet játszott, és ehhez Hegedűs Sándor sokban hozzájárult.
Az egykori miniszter családja az udvarhelyszéki Magyarzsákodról származott. Ennek a kis falunak a református lelkésze, Balázs Sándor, a náluk uralkodó keresztény szeretetet méltatta a háromféle egyházi felekezeti tagok között, a vele érkezett gyermekek pedig Mikszáth Kálmánnak a Hegedűs Sándorhoz intézett írását olvasták fel. A konferencia hangulatát színezte még Dinnyés József kobozművész, aki reformáció korabeli énekeket adott elő.
Az emlékkonferencia további előadásokkal folytatódott. Az érdeklődök hozzájuthattak a Katona Tamás, Szász Zoltán által szerkesztett Hegedűs Sándor, a százkezű politikus című kötethez. Hasonló tanácskozást március 2-án tartottak Budapesten. Szabadság (Kolozsvár)

Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyudvarhely városfejlesztési koncepciója: harminckét konkrét terv fogalmazódott meg
A Székelyudvarhely jövőképét érintő öt fejlesztési terület: a várost kikerülő északnyugati terelőút megépítése, a történelmi városközpont helyreállítása, a Székely Támadt-vár restaurálása és új funkciókkal való felruházása, a Küküllő-parti szabadidő- és sportcentrum létrehozása, valamint a Szejkefürdő fejlesztése.
„Ha nem tudjuk, hogy hová szeretnénk menni, bármelyik vonatra felülhetünk; de ha megérkeztünk, ne lepődjünk meg azon, hogy lehet, hogy rossz helyen vagyunk – olvashatjuk szinte minden menedzsmentkönyv soraiban. És ez a kijelentés nemcsak szervezetekre, hanem egy város fejlődésére, fejlődési irányvonalaira is igaz. Csak akkor lehet egy város mindennapjait értelmesen szervezni, ha megvannak azok a közép- és hosszú távú elképzelések, amelyek megvalósulását a mindennapi tevékenységek szolgálják, támogatják. A 2016 júniusában mandátumot nyert városvezetés fontos célként jelölte meg egy olyan városfejlesztési koncepció összeállítását, amely elsősorban ennek a városvezetésnek a választási ciklusára szól, de mindemellett hosszú távon is meghatározza Székelyudvarhely fejlődését” – áll a Szerethető Udvarhely címet viselő, hetvenöt oldalas tanulmány bevezetőjében, melyet az udvarhelyi polgármesteri hivatal megrendelésére készített a REGA Régiókutató Egyesület, Geréb László irányításával.
A kedd este tartott lakossági fórumon félszázan voltak kíváncsiak arra, hogy pontosan mit is tartalmaz a városfejlesi koncepció, hogyan készült el, miként állították föl a tanulmányban szereplő prioritásokat annak szerzői, a hivatal egyetértése mellett. Geréb László, a városfejlesztési tanulmányt készítő szakmai csoport vezetője hangsúlyozta, hogy ez még csak egy terv, most bocsátották közvitára, és a visszajelzések, észrevételek, kritikák alapján születhet meg a végleges változat.
Geréb azt emelte ki a lakossági fórumon bemutatott városfejlesztési elképzelés legfontosabb hozadékaként, hogy az egyáltalán megszülethetett, hisz így kiindulópontja lehet egy szélesebb körű együtt gondolkodásnak, mert van miből kiindulni.
A 2017-től 2020-ig terjedő cselekvési terv a tizenegy szakmai fókuszcsoport meghallgatása után alakult ki: a százöt konkrét javaslat harminc százaléka került be a fejlesztési koncepcióba; projektekre bontva összesen harminckét konkrét terv fogalmazódott meg.
Öt nagyberuházást tartalmaz a városfejlesztési koncepció: az északnyugati terelőút megépítését, a Szejkefürdő fejlesztését, a Székely Támadt-vár és környéke átalakítását, egy sportbázis és rekreációs központ létrehozását, valamint a városközpont helyreállítását.
Hozzászólásában Szász Zoltán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének területi elnöke hiányolta az elitképzés kérdését a koncepcióból, de hosszan sorolta azokat a témákat is, melyeknek szerinte az oktatási stratégia részévé kellene válniuk. Szász azt kérte a városvezetéstől, hogy vegyék figyelembe az általa megfogalmazott alapelveket: ne szűnjön meg egyetlen iskola sem, minden iskola kapjon egyenlő esélyt, illetve biztosítsanak minden gyermeknek egyenlő esélyt az iskolaválasztásban is. Ilyés Ferenc, a MÜFT igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte nem ártana már végre valamiféle közösségi etikai kódexet összeállítani, de fontos lenne, ha a városfejlesztési elképzelésekben hangsúlyosabban szerepelne a tinédzserek szabadidős tevékenységének kérdése is.
Hozzászólásokban elhangzott az is, hogy a drogprevenciónak, a romakérdés kezelésének szintén helye van a városfejlesztési koncepcióban, miként nem ártana azon is elgondolkodni, hogy a város egy technológiai inkubátorházat hozzon létre. De a város feladata lehetne neves udvarhelyi elhunytjaink elhanyagolt sírjainak gondozása is, valamint a vasutat sem kéne teljesen mellőzni a város közlekedési stratégiájából.
A fórumot kezdeményező polgármesteri hivatal nevében megköszönték az észrevételeket, és felhívták a figyelmet arra, hogy a városháza honlapjáról letölthető városfejlesztési koncepcióhoz 2017. október 27-éig várják a hozzászólásokat, melyeket be lehet adni írásban a polgármesteri hivatal titkárságára, a REGA Egyesület székhelyére, de elektronikusan is elküldhetők a vélemények az office@regaprojekt.ro vagy a gereb.laszlo@regaprojekt.ro címre. Szőke László / Székelyhon.ro

A román-magyar történészi barátságról
Manapság, a Nagy Egyesülés száz éves évfordulójához közeledve a sajtó és a politikum mást sem hangoztat, mint a két tábor sérelmeit, a centenáriumi ünneplés okait vagy épp a nemünneplés legitimitását. A témához rengeteg negatív érzelmet, évszázados kollektív frusztrációt társítunk, amelyet nem sikerült még levetkőzni – és ahogy a jövő évre való idei felkészülés mutatta, messze van még az mifelénk, hogy történelemről érzelmek nélkül, távolságtartónak tudjunk beszélni mindkét oldalról. Különösen így látja ezt a közember, ha a román és magyar történészek közötti ádáz vitát figyeli. A Ioan Aurel Pop akadémikus és csapata, valamint az Ablonczy Balázs és csapatához fűződő szinte bárbajhoz hasonlatos történészi perpatvaron túl azonban van egy olyan, immár több évtizede létező közös történészi bizottság és együttműködés, amelynek hírét elhalványítják a nagy port kavaró akadémiai viták.
A közös román-magyar történészbizottság története 1971-ig vezethető vissza, bár kezdeményezések és próbálkozások azelőtt is voltak a XX. század folyamán. Az 1971-ben egy politikai nyitás révén – ugyanannak köszönhető talán a Hét, a Kriterion, az RTV magyar adásának vagy a Nicolae Iorga Intézet nemzetiségtörténeti osztályának a létrehozása is – megalakult a Román-Magyar Vegyes Történészbizottság. A vegyesbizottság megalakulása az 1968-as Ceaușescu féle nyitás egyik következménye volt, nagyban annak is köszönhető, hogy 1968 novemberében Paul Niculescu-Mizil, a Román Kommunista Párt egyik propagandáért felelős titkára, majd oktatásügyi minisztere Budapestre látogatott, ahol Óvári Miklós, az MSZMP központi bizottsági titkárának javaslatára elfogadta a magyar-román vegyes történészbizottság ötletét. A tervet Aczél György 1971. május 3–5. közötti bukaresti látogatásán is megerősítették, melyet követően megalakult a bizottság. Ennek célja az volt, hogy a magyar és román történetírás vezető tagjai kétévente találkozzanak (hol Romániában, hol Magyarországon) és a közös kutatási témákon túl, a vitás, nemegyszer súlyos konfliktusokat okozó kérdésekben – etnikai kontinuitás, etnogenézis, honfoglalás kora, kora-Árpád kori viszonyok, demográfiai adatok a XVIII. század előtt, településtörténet, jogtörténet – közeledjenek egymáshoz.
A vegyesbizottság létrejöttét mindkét részről pozitívan fogadták, ám 1975 után Kádár Helsinkiben elmondott, Trianonról szóló paradigmatikus beszéde és Ceaușescu egyre növekvő dákomániája és nacionálkommunista ideológiája oda vezetett, hogy 1982-ben a bizottság megszűnt. Újraindulásáig tíz évet kellett várni, ám azóta szinte töretlenül – igaz, jóval kisebb visszhanggal – él és működik. A bizottság magyarországi „lelke” és népszerűsítője sokáig Szász Zoltán történész volt, akinek – többek között – az 1986-os, nagy botrányt kavart Erdély története című monumentális, háromkötetes munka Romániába csempészése is köszönhető.
A vegyesbizottság kétévente egy-egy sajátos tematikára fókuszálva találkozik hol Romániában, hol Magyarországon. A bizottság jelenlegi magyarországi elnöke Miskolczy Ambrus történész, míg a román rész elnöke Nicolae Edroiu akadémikus. Legutóbb, 2016 szeptember 21–22-én találkozott a bizottság Gyulafehérváron, az 1918. december 1 Egyetemen. Az előadásokat nemrég adták ki egy kötetben Kolozsváron „Istorie, genealogie. Transferuri culturale. Történelem, geneológia. Kulturális transzfer (Mega Kiadó, Kolozsvár, 2017)” címmel. A bizottság megújhodni látszó tevékenysége sajnos továbbra sem kap ugyan megfelelő sajtófigyelmet és támogatást sem az erdélyi magyar sajtó, sem a két kormány és az akadémiai intézmények oldaláról, ám szívós túlélése és jelenléte úgy gondolom, a 2018-as eseménysorozathoz köthető negatív felhangok és hírek forgatagában alapvető fontosságú és megérdemli, hogy ennek a nagy múltra visszatekintő együttműködésnek élénk figyelmet biztosítsunk.
Mi, magyarok és erdélyi románok is talál túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy a mindennapokban alig érzékelt etnikai feszültséget és „levegőben” lévő végveszélyt elhiggyük a politikusoktól és a jólfizetett akadémiai könyvekből, történészi szólamokból. A valósághoz azonban talán közelebb áll – és a száz éves egyesülés lényegét mi sem fogja meg jobban – a román és magyar történészek kis csoportjának békés konferenciája az egyesülés városában, Gyulafehérváron. Talán ha az erdélyi magyar és román sajtó és a politikum a két nép több évszázados együttélésének pozitív hozadékait sorolná fel és egy éven keresztül propagandaszerűen csak pozitív mantrát ismételgetne, akkor máris gazdagabbak lennénk és elmondhatnánk, hogy úgy telt el a 2018-as év, hogy valamivel mi is gyarapodtunk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)