"A lészpedi származású Fazakas József 1990 óta évente elhozza a lészpedi csángó gyermekeket, hogy ismerjék meg Erdélyt. Ismeretes, hogy 1948 és 1953 között magyar iskolák nyíltak a csángómagyar falvakban, mintegy száz iskolában. Azután 1953-ban egy tollvonással megszüntették a magyar iskolákat Moldvában, kivétel volt a lészpedi iskola, amely 1960-ig maradhatott magyar nyelvű. A lészpediek sokáig harcoltak magyar iskoláért. Az 1960-as évek elején még magyarul prédikált Gyorgyina páter, akit koholt vádakkal bebörtönöztek, majd kényszerlakhelyre száműztek. A papok nem tűrték, hogy híveik magyar imakönyvet használjanak. A csángók ügyét szívén viselő Bartis Árpád erre példát hozott: 1957-ben a lészpedi Bálint családnak ajándékozta a Szentek élete című könyvet. Amikor a pap megtudta, hogy ebből a könyvből felolvasnak a fonóban, egyszerűen elkobozta a könyvet. Amíg volt magyar iskola, Lészpeden kiváló tanítók voltak, Kallós Zoltán folklórgyűjtő másfél évig tanított itt. A lelkes tantestület /Zudor Attila, Zsombori Dénes, Bencze Irén, Butnár Ilona, Csergő Irén, Drunek Mária és Szász Mária/ kitartott itt, amíg lehetett. Marosvásárhelyen, a Bolyai Líceumban néhány évig posztliceális tanítóképző osztály működött, amelyet Kallós Zoltán, Vészi Mária, Asztalos Imre és ezt az emlékezést író Bartis Árpád vezetésével a tavaszi szűnidőben Lészpedre vittek és a vásárhelyiek kultúrműsorral szórakoztatták a falu népét. Viszonzásul énekes csoportot hívtak meg Marosvásárhelyre. 1957-ben Lészpeden, a temető kapujában még ez a felirat állott: "Hogy vagytok tü, voltunk mü és, ahogy vagyunk mü, lesztek tü es: por és hamu". Ez a felirat már régen eltűnt. Ignácz István bácsi mesélte Bartis Árpádnak, hogy 1946-ben az egyik népgyűlésen, amelyet a Magyar Népi Szövetség szervezett, részt vett Mihail Sadoveanu román író is. A csángó magyar beszédébe közbeszólt: "Igaz, a csángómagyarok üldözve voltak." /Bartis Árpád: A hűséges lészpedi csángómagyarok. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./"

Mezősámsondon megünnepelték a 150 éves református templom felújítását, egyúttal bemutatták a helyi értelmiségiek /Baloghné Rácz Éva, Csibi Szabolcs, Fekete Gyula, Nagy Rózsa, Pánczél János, Pánczél Vilmos, Szász Mária/ szerkesztésében, Nagy Pál irodalomkritikus segítségével megjelent falumonográfiát: Mezősámsond - múlt és jelen /Impress Kiadó, Marosvásárhely/. /Népújság (Marosvásárhely), okt. 7./

"Szept. 2-án Szászbonyhán, a református templomban tartották az egyházzenei találkozót. Dénes Előd református lelkész nyolc együttest és karnagyát -székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikara (Kovács László); aranyosegerbegyi református vegyes kar (Balázs Győző Balázs); kisbácsi református vegyes kar (Péter Csabáné Sógor Éva); dicsőszentmártoni Sipos Domokos kórus (Dénes Előd); sepsibodoki református vegyes kar (Dénes Csaba); marosvásárhelyi Hozsanna kórus (Szász Mária valamint a bonyhai református vegyeskar és kamarakórus, Dénes Előd) - üdvözölve, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség elnökét, Nagy Ferencet, alelnökét, Hajdó Károlyt, dr. Kakassy Sándor RMDSZ-képviselőt, a lelkésztársakat és a vendégeket is köszönthette. /Járay Fekete Katalin: Hangok és harangok el ne némulhassanak! = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./"

A román fél elcsendesedett, és elkezdődött a támadás a magyar fél részéről, ahonnan az ember mást várna. Kiábrándító módon egyes – főleg MSZP – politikusok szájából olyan, a magyar közvéleményt megfélemlítő, félrevezető vélemények hangzanak el, amitől az ember undort, kiábrándulást érez. Számomra és még sokunk számára Magyarország szimbólum marad, ahová érzelmileg tartozunk, az anyaországot, ahonnan akaratunkon kívül elszakadtunk, ahol a testvérek mostohák és nem fogadnak be a családba mint testvért, hanem ellenséget látnak bennünk, akik elveszik kenyerüket. Jöjjenek hozzánk, mi megosztjuk velük azt a kis darabot is, amire jut szerény körülményeink között. Biztosíthatok minden magyarországi embert, hogy csupán erkölcsi okokból váltom ki a magyar igazolványt, nem akarom elvenni senki kenyerét. Továbbra is olyan magyar leszek, mint eddig voltam. Tisztelem és becsülöm a magyar kormányt, amelynek nem volt könnyű helyzete e törvény kivitelezésében. /Szász Mária, Gyergyószentmiklós: Gondolatok a státustörvényről. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 30./

A Bethlen és környéki magyar óvónők már a tanév elejétől rendszeresen tartottak közös módszertani megbeszéléseket és mintaórákat. A tanév utolsó módszertani köre máj. 27-én volt az almásmálomi óvodában, ahol a vidék óvónőit Krizbai Róza Jolán óvónő fogadta. Krizbai Róza Jolán nyugdíjazásáig nevelte a magyar gyerekeket. Nyugdíjasként talán még többet tesz a magyar szórványközösségek megmaradásáért, a magyar oktatás továbbfejlesztéséért. Elvállalta az újraindult almásmálomi magyar óvodai csoport irányítását. Szász Mária, a megye magyar óvónőinek módszertani felelőse építő jellegűnek nevezte a Bethlen környéki továbbképzések sorozatát, hisz Magyarnemegyétől Magyardécséig, Veresegyházától Felőrig a magyar óvónők megismerhették egymást. /Borsos Károly László: A mese a felnőttek szívéből jövő ajándék Sikeres volt az óvónők továbbképzője. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./

Sámsondon a citeracsoport 1976-ban alakult Fekete Gyula matematika szakos tanár kezdeményezésére. A hetvenes évek derekán alakult citeraegyüttes rövid idő alatt igazi karriert futott be, országos vetélkedőkön is megállta a helyét. Szász Mária zenetanárnő volt a vezetőjük. A Marosvásárhelyi Rádiónál nyolcvanperces felvétel őrzi játékukat. A csoport jelenleg harminc-harmincötös létszámú, az utánpótlás azonban hiányzik, Szász Mária tanárnő nyugdíjba vonult. A citeraegyüttes 1998-ban Baján, az Európai Nemzeti Kisebbségek fesztiválján szerepelt, felléptek több településen. /Mészely Réka: Egyesület az összefogásért. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 28./

Szombat este de jó citerázni!
A Marosszék Kulturális Egyesület, az erdőcsinádi református egyházközség és a Provincia Egyesület július 12–17. között citeratábort szervezett Erdőcsinádon. Naponta kétszer, délelőtt és délután tartották az elméleti és gyakorlati felkészítőket, valamint kézműves-foglalkozások is színesítették a tábor programját. A táborzárásra, július 17-ére, szombatra meghívták a híres mezősámsondi citerazenekart.
A főszervező Fazakas Ildikó fáradozása nem volt hiábavaló.
– A citeratábor ötletét akkor kezdtem kigondolni, amikor 2007-ben az EMKE megnyert egy pályázatot az oktatási és kulturális minisztériumtól Magyarországon, aminek az volt a neve, hogy Közkincs kerekasztal. Ennek keretében kellett elkészíteni valamely kistérség kulturális stratégiáját, és ez az első fázisban helyzetfeltárással indult. A Székely Mezőséget választottuk, akkoriban kezdett Fazakas János Mezőpanitban táncot tanítani, a mezőmadarasi tiszteletes asszonnyal akkor kezdtünk együttműködni, ugyanakkor Panitban és Csittszentivánon akkor vált intenzívvé a kézműves-táborozás. A helyzetfeltárás során jöttem rá, hogy hajdanán a térség közkedvelt népi hangszere volt a citera mind Csittszentivánban, mind Panitban. Mezőmadarason kevésbé. Megismertem a mezősámsondi magyarok citerazenekarát. Felidéztem, amit mentorom, Zsók Béla mondott egyszer: hogy a bukovinai székelyek is sokat citeráztak, ez igen ismert hangszer volt; sajnos, manapság Erdélyben nagyon kevés az olyan sereglés, amelyen használnák. Ebből fakadt az ötlet, hogy akkor egy citerás rendezvényt kellene szervezni, meg is pályáztam, egy kis összeget nyertem –, csak épp a célközönség nem volt rá vevő. 2008-ban, a marosvásárhelyi Gyöngykoszorú alkalmával próbáltam az első citerás jelenlétet megszervezni, eljöttek a sámsondiak, akkor bukkantunk a Backamadarasról érkezett Nám Vili bácsira és a vásárhelyi Sándor Vilmosra, aki nemcsak nagyon jó citerás (a népdaltól kezdve szinte mindent játszik) –, hanem citerákat is készít. Az új citerák, amelyeken ma játszottunk, az ő munkái.
Megtanultam, hogy kis léptékkel induljunk, ezért az erdőcsinádi gyerekeknek szerveztem ezt a tábort. Öt gyerek és két felnőtt, köztük jómagam; a gyerekek közül egynek van zenei "előképzettsége", a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum hatodikos növendéke, de ez idáig ő sem citerázott. Az oktatónk, Bőr Hunyadi Gyula tanár úr azt mondta, hogy mivel a citera nem könnyű hangszer, főleg gyerekeknek nem az, ezért pihenésképp válasszuk a furulyázást. Így két hangszeren tanultak –, és amit ma citerán, furulyán és énekhanggal előadtak, az nagyon szép teljesítmény.
A tábor résztvevői: Jenei Bíborka harmadikos, Jenei Emőke nyolcadikos, Füzesi Nándor hatodikos, Csegezi Orsolya hetedikes és Molnár Sámuel harmadikos tanulók.
Egyelőre úgy tűnik, ez a tanulási forma még szokatlan Erdőcsinádon. Fazakas Ildikó a nagytiszteletű úr, Bálint Csaba lelkész segítségével három hónapon át hirdetgette, de a szülők (talán a rossz gazdasági helyzet miatt, vagy mert nem tartják igazi hangszernek a citerát) nem áldoznak ilyesmire. Igaz, hogy a tábor nem teljesen ingyenes, nem sikerült minden megpályázott összeget elnyerni, de az egyhetes táborozás önrésze így is minimális összegű volt.
– Azt reméltem, hogy majd a padlásokról előkerülnek az ottfelejtett, pókháló födte egykori hangszerek, hogy a gyerkőcök elkunyerálják a nagyszülőktől a régi citerákat. (Hármat sikerült felfedezni Csinádról, a többit kölcsönbe kaptuk, de megvásárolhatják a gyerekek, és meg is fogják venni, mert nagyon megszerették.) Roppantul sajnálom, hiszen ismerünk olyan helybeli gyereket, aki citerázik, a nagytatája is citerás, három éve győzködöm, hogy egy kicsit játsszon nekünk, de ez idáig nem állt kötélnek.
– Hátha ezek után fölhorgad bennük is a szereplés vágya…
– Reméljük. De egyéb hozadéka is van az effajta zenei táboroknak. Amellett, hogy megtanulják a hangjegyeket és játszanak a hangszeren, a résztvevők megtanulnak egymásra figyelni. Közösségépítő szerepüket nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az első citeratábor nem marad egyszeri esemény, ugyanis Fazakas Ildikó és a "csapat" november első hetében Mezőpanitban szervezi a gyermek citerások és más népi hangszeresek muzsikáló találkozóját. – Bőr Hunyadi Gyula tanár úr ott is tanított az idén egy hetet, és nagyon szeretik a gyermekek, mert nagyon türelmes. Nemcsak jó hangszeres, hanem kitűnő pedagógus is.
A felújított művelődési hajlékban zajlott a "vizsgaműsor". Oldalt egy asztalon rögtönzött kiállításon mutatták be a kézimunkázás (fonalmunkák, bútorfestés, gyöngyfűzés) eredményét. A tárgyak "beszédesek": arról "árul-kodnak", mennyire hasznosan és szórakoztatóan lehet tölteni a vakációt, ha van hozzá kedv, akarat és szülői támogatás.
Élő műsorban láthatták a gyermekek, milyen pompás az, ha együtt peng a citera és csendül fel az ember hangja. A Szász Mária tanárnő vezette mezősámsondi citeraegyüttes fellépése tett koronát a Fazakas Ildikóék fáradozására. Valóban kár, hogy a falu népe kevésbé "vevő" az ilyen autentikus népi muzsikára. (Helybeli lakos epés megjegyzése: "Bezzeg, mihelyt megdubogtatnak egy dobot s elnyivogja magát egy szintetizátor, hoppá-cuppá, rögvest összefut boldog-boldogtalan, mintha tűz ütött volna ki!)
A mindig vidám, jó kedélyű férj, Fazakas János, a néptáncos világ közkedvelt Fazija sem rest beállni a gyerkőcök közé, velük tanulni a citerát és a furulyát. Csakhamar kiderül, ha valaki nem tudná, hogy "nem egészen százas", ugyanis épp 17-én, vagyis aznap rúgta el az ötvenet. Barátok, jó ismerősök köszöntik, köztük táncos-koreográfus kollégája, a csinádi gyökerű Füzesi Albert is. Műsor után együtt ünnepelhetik a kiváló táncoktatót, aki – felesége megjegyzése szerint – jobban tanít, mint táncol. De aki látta őt táncolni s tapsolhatott neki, tudja, hogy ez csak afféle szemenszedett szurkapiszka, szülinapra tartogatott "hitvesi kedveskedés".
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezés egy tanítóra
Teljes életet élt
A jó pedagógust sokáig megőrzi jó emlékezetében a hálás emberi közösség. Egy székely-mezőségi falu magyarságának nevében idézi a nemrég örökre eltávozott tanító néni emlékét Fekete Gergely és Pánczél Csaba levele. – A sámsondi hegyoldalon elhervadt egy piros rózsa – ezzel a mottóval búcsúzott a Mezősámsondi Citera- és Dalcsoport Fekete Margittól 2009. augusztus 1-jén. Fekete Margit (1946. március 21. – 2009. augusztus 1.), falunk tanítónője, 37 éven át tanított a Mezősámsondi Általános Iskolában. Lelkes munkájára felfigyelve bízták rá a körzet módszertani körének vezetését. Tevékenysége nemcsak az iskola kapuin belül, de a közösségben is kibontakozott. Felnőtteknek és gyerekeknek tanított színdarabot. A felnőtt csoport előadásaival a környező falvakban is felléptek nagy sikerrel. Mindig törekedett az értékteremtésre, a színvonalas munkára, legyen az évzáró ünnepély vagy nagyobb előadás. Magánéletében olyan társra lelt, aki támogatta tevékenységét, elismerte tehetségét. Három lánynak adott életet és nevelte őket, közben fáradtságot nem ismerve tevékenykedett. Részt vett 1976-ban a citeracsoport létrehozásában. A megalakult csoportnak a tanító néni fontos pillére volt Fekete Gyula matematikatanár és Szász Mária zenetanárnő mellett. Fenntartás nélkül állt be az egyszerű falusi asszonyok csoportjába, tanította a tánclépéseket, felelt a koreográfiáért. A ’90-es változások után megfiatalodott a csoport, amely ’96-ban már a tanító néni zenei irányításával jutott el Bajára, a Kisebbségek Fesztiváljára. Az ő vezetésével szerepelt a csoport a Gyöngykoszorú-talál-kozókon, falunapokon. Hagyománnyá vált március 15-e megünneplése, amelyre a csoport színvonalas műsorokkal készült. Egy ilyen Gyöngykoszorú-találkozó után tudtuk meg, hogy a tanító néni beteg, súlyos beteg. Megdöbbenve fogadtuk a hírt, de meg voltunk győződve, hogy lesz ereje legyőzni ezt az akadályt. Ő sosem panaszkodott, betegen, a kezelések utóhatásaitól elgyengülve jött közénk, és lelkesen folyt a szervezés a jubileumra. 2007 nyarán került sor a mezősámsondi citerások 30 éves találkozójára, és örömmel gondoltuk, hogy íme, igazunk lett: hisz a tanító néni jól van. Énekel, mosolyog –, lám csak, nem tudta legyőzni a betegség!... Úgy éreztük, minden rendeződött, boldogan vettünk tudomást arról, hogy legjobb citerásainknak lehetősége nyílt képviselni a csoportot Franciaországban.
2009 volt viszont az az év, amikor a tanító nénit betegsége könyörtelenül elragadta tőlünk (a csoporttól), családjától, rokonaitól és mindazoktól, akik ismerték és szerették.
Sírtunk és búcsúztunk, mindenki a maga módján, a citerások énekkel és citeraszóval.
Eddig a levél. Gárdonyi tanítója lámpásnak mondta magát, aki világít a sötétben. Egy hasonló habitusú pedagógus, Szakály Dezső (1903–1979) néptanító, zenét is szerző költő, hagyományápoló, szőlész-borász versben fogalmazta meg szakmai hitvallását: "Tanító vagyok. Magyar tanító. / Másnak nem sokat mond ez a két szó, / de nekem mindent. Maga az élet. / Múlt, jelen, jövő. Biztos ígéret / arra, hogy népem mellett állhatok, / dolgozó Embert, azt formálhatok. / Embert, dolgozót, aki víg s szabad, / szenet fejt, tervez, szánt, vet és arat. / Országot épít, gyógyít, muzsikál, / mint a sasmadár fönn az égben száll. / Embert, ki Úr lett a Világ fölött / a Ember maradt az emberek között. / Tervem csak egy van. Állandó s örök: / – ha a nap süt rám, ha a menny dörög – / vetni magot, a gazt irtani, / az ifjú embert úgy tanítani / ege ha borul, vagy ha kiderül: / szeresse honát "rendületlenül"! / Ez az én tervem, vágyam, álmom is. / Esküt tettem rá, és azt tartom is. / Egy nemzedéknek fogom a kezét, / figyelem féltőn az ütőerét. / Egy nemzedéknek, mely mint szökőár, / magasra tör és emberségre vár. / Ha szíve dobban, aztis érzem én. / Ha könnye perdül, az is az enyém. / Örömét, búját osztva viselem.../ Így, csak így teljes az én életem. / Érettük élek, érettük halok, / mert magyar vagyok, tanító vagyok."
Ezt a szemléletet vallotta Fekete Margit is. Ezért élt, és ezért tisztelik, becsülik ma is, amikor nem lehet már kedves muzsikáló-daloló sámsondi népe körében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Csupa csapás az élet – Az „összeesküvés"
S. L.: Az elképzelésnek volt valamilyen konspiratív jellege? Bartis Árpád bácsi és társai nem a legnagyobb nyilvánosság előtt végezték ezt a missziót...
F. G. D.: Teljesen titokban dolgoztak Bányai Lászlóval egyetértésben. Hát ebben a történetben benne van az is, hogy néhány fennforgolódó személy szerepét abból a korszakból értékelni kell. Ezt, gondolom, a történelem elvégzi, s kibogozza majd, hogy ki mit ért.
S. L.: Személyére nézvést milyen következményei voltak ennek a csángó ügynek?
F. G. D.: Azt szeretném elmondani, mielőtt erre felelnék, hogy egy Szász Mária nevezetű tanárnő írt levelet Bukarestből, amelyet a gyermekek nekem elhoztak, s amit más jegyzeteimmel és könyveimmel együtt a szekuritáté lefoglalt. A vártemplom gótikus termének egy részét elfalazták, s az volt a segédlelkészi lakás. Innen tartóztattak le, voltaképpen nem sokkal az akció után, június hetedikén. Ugyanezen a napon újabb csoport csángó gyermek érkezett, elhelyezésükre egy másik iskola vállalkozott, de ezt már nem érhettem meg. Szász Mária levele arról szólt, hogy a Bákóban beindított pedagógiaiskola az utolsó napjait járja. A gyerekek főleg lészpediek voltak. Értelmét látnám-e annak, hogy ezeket a gyerekeket átmentsük? Az érdekes az, hogy én soha nem találkoztam Szász Máriával. Érdemes volna megkeresni, valószínű, még most is emlékszik a gyermekeknek a névsorára, akiket el kellett volna helyezni.
Amint mondtam, 1959. június 7-én letartóztattak, és megkezdődött a börtönös életem. Tizenkét évre ítéltek, teljes vagyonelkobzásra és szabadságjogaimnak tízévi felfüggesztésére. Nem tudom, a csángó gyermekeknek mi lett a sorsuk. Az az iskolaigazgató, aki akkor befogadta őket, már meghalt, de minden bizonnyal vannak még tanügyiek, akik emlékeznek a történtekre.
S. L.: A börtönben találkozott-e csángó ügyekkel, emberekkel?
F. G. D.: Igen. Gyergyina páter, nem tudom, még életben van-e, ő lészpedi lelkész volt, Ferenc-rendi szerzetes. Határozottan nem emlékszem, hogy melyik kolónián hozott össze bennünket az élet, az biztos, hogy a Balta Brãilei nyugati oldalán húzódó kolóniavonulatnak valamelyikén, vagy Salceán vagy Grãdinari-on, ezek különböző kolóniák voltak a nagy deltai mezőben vagy a brãilai pusztaságon dróthálóval körülkerítve. Talán a grãdinari-i kolónián történt. Most is előttem van, egy nagyon szelíd, szerény egyéniség volt a páter, egyszerűen azt mondom, bűbájos egyéniség, abból a világból származó értelmiség, aki szabatosan beszélte azt a csángó nyelvet, ami az övéké. Olyan archaikus volt a beszéde, hogy csodálattal hallgattuk.
S. L.: Beszéltek-e arról, hogy mi a helyzet a moldvai csángókkal? Mi történik a gyermekeikkel?
F. G. D: Igen, de most nem tudok pontosan számot adni, hogy mik voltak a konkrét témák.
Gondolom, hogy őt már sokkalta korábban letartóztatták.
Sylveszter Lajos
Előzmény: Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben - Erdély.ma, 2010. augusztus9.

Árva és nehéz sorsú gyermekek mentsvára - Újraírt sorsok
Miközben karácsony előtt azon gondolkodunk, hogy mi legyen a századik játék, amit megveszünk csemetéinknek, talán meg sem fordul a fejünkben, hogy vannak gyerekek, akiknek nemhogy ajándékra, hanem a mindennapi betevőre sem telik.
Mélyszegénységben élő családoknál, ahol az apróságok fűtetlen lakásban alszanak, legtöbbször még kenyér sem kerül az asztalra, és nem járnak iskolába, mert nincs cipőjük, ruhájuk. Bár kevesen, de közöttük is vannak „szerencsések”, akiknek a sors olyan jótevőket küld az útjukba, akik segítenek nekik kitörni a nincstelenségből. Ezt a nemes küldetést vállalta fel Sebesi Halmágyi Ildikó református lelkész, aki az évek során 181 nehéz sorsú gyereket menekített ki a mostoha környezetből, és nevelt fel az általa létrehozott havadtői gyermekotthonban. Takaros ház és gondozott udvar tárul elénk, amint betérünk a havadtői gyermekotthon kapuján. Míg sok lakásban, ahol egy-két gyerek van, minden lépésnél játékokba, földön heverő tárgyakba botlik az ember, itt, ahol 23 gyerek nevelkedik, patyolattisztaság és rend vesz körül. A falon szinte tenyérnyi üres felület sincs, minden- hol a gyerekek – egykori és jelenlegi bentlakók – fotóiból készült montázsok teszik otthonossá a környezetet. Halmágyi Ildikó anyai büszkeséggel mutogatja a fényképeket, amelyekről életvidám, barátságos gyerekek köszönnek vissza, nem is gondolnánk, hogy mennyi keserűség jutott nekik, mielőtt az otthonba kerültek. A fényképek között gyöngybetűkkel megírt levelek, amelyekben a havadtői mentsvárból már kirepült fiatal felnőttek mondanak köszönetet mindazért, amit az itt töltött évek alatt kaptak. A lelkésznőnek címzett egyik levél utolsó sora megragadja a figyelmem: „Mindazt, ami ma vagyok, Önnek köszönhetem!” Miközben beszélgetünk és a fényképeket nézegetjük, a gyerekek sorra érkeznek haza az iskolából, és mindenik hangosan, tisztelettudóan köszön: Békesség Istentől! 181 gyereket neveltek fel A lelkésznő elmondta, napközi otthonokat működtettek a Nyárád- és Küküllőmentén, ahol a legszegényebb gyerekeket próbálták felkarolni. Látva a mostoha sorsokat, a nincstelenséget, megfogalmazódott benne, hogy szükség van egy otthonra, ahol ezek a gyerekek emberhez méltó körülmények között élhetnek, ahol biztosítva van az étkeztetésük és taníttatásuk. Tizenhat éve működik a havadtői otthon, és az évek során 181 gyerek nevelkedett itt. Jelenleg 23-an laknak a takaros házban, a legkisebb alig három-, a legnagyobb 23 éves. Vannak közöttük árvák, félárvák vagy problémás családokból származók, de olyanok is, akiknek élnek a szüleik, nem is alkoholisták, de félreeső, kis településeken élnek, nincs munkahelyük, és otthon nem tudják biztosítani a gyerekeknek a megfelelő étkeztetést, iskoláztatást. Kenyér helyett kukoricadara vízzel és sóval Mindenik gyereknek sajátos története van, szinte mindeniknek a családi gyökerei visszanyúlnak a pásztorkodáshoz. A legnehezebb körülmények között éltek, ahol a nincstelenség határozta meg a mindennapjaikat. – Került ide hat testvér, a legnagyobbik fiú a tehéncsordát őrizte, már 6-7 éves korában rá volt bízva ez a nagy felelősség. Falun az a szokás, hogy akinek a tehene a csordában van, az adja az élelmet arra a napra, vagy tíz lejt. De az apának nem kellett az élelem, hanem a tíz lej. Így a gyerek egész nap éhesen hajtotta a teheneket, és miután ezt befejezte, este 9-től következett a másik műszak, kellett őrizze a kukoricát reggel hatig. Tehát neki se éjjele, se nappala nem volt. A többi testvér kenyeret esetleg egy hónapban egyszer látott, amikor kivették a gyermekpénzt, vettek egy-két kenyeret, és a következő hónapig megint nem került kenyér az asztalra. Elmesélték a gyerekek, hogy a kukoricadarát, amit a tyúkoknak adnak, megkavarták, tettek bele sót meg vizet és megették. Vagy kifogták a patakban a pirkát és élve megették. 7-8 év kellett elteljen ahhoz, hogy ne gyűjtsenek a párna alá élelmet. Itt nálunk napi ötszöri étkezés van, naponta tizenöt-húsz kenyér fogy el, és így is sokáig este, reggel kenyér volt a párnájuk alatt. Ilyen nehéz keresztekkel indulnak útnak, és az otthon töltött pár hónap, pár év, a sok nélkülözés egész életükben végigkíséri őket. Sok esetben verekedések, dulakodások voltak a családban, hol a kés állt az ajtóba, hol a balta az asztalba – elevenítette fel a szomorú sorsokat a lelkésznő. Olyan gyerekről is mesélt, aki a falutól négy kilométerre lévő majorháztól járt mindennap iskolába, reggel 5 órakor elindult, hogy 8-ra beérjen. Amint jött le a hegyről, a nedves fűben csupa víz lett a ruhája. A nélkülözésben élő nagyszülők nevelték. – Az iskolában nagyon felfigyeltem rá, mert tanult, mindig jó jegyei voltak. A haja tele tetűvel, koszos volt, de nagyon édes. Kerestem neki egy családot, de utólag kiderült, hogy éjjel dolgoztatták, paszulyt kellett bontson. Az iskolában a fáradtságtól egy idő után órán aludt el, így szólt az igazgatónő, hogy gond lehet vele, és az unszolásomra elárulta, milyen sorsa van. Valójában ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezeket a gyermekeket egy otthonba kellene beköltöztetni – emlékezett vissza a lelkésznő. Különösen megrázó történet áll egy másik gyerek mögött, akinek végig kellett néznie, amint két testvére bennég a házukban. Egy kis, vidéki településen történt, hogy az anya a házba bezárva magukra hagyta a két gyereket, a faház pedig lángra lobbant. A harmadik testvér eközben az apával volt a juhokat őrizni, mire hazaértek, már lángokban állt az otthonuk. Testvéreit nem sikerült kimenekíteni. Mindent megtermelnek. A havadtői gyermekotthon önfenntartó, csupán nagylelkű adományozók segítségére számíthatnak. Vannak, akik ruházattal, anyagiakkal segítenek, mások elviszik nyáron táborozni a gyerekeket. A lelkésznő mellett Szász Mária szakácsnő, valamint Járai Kinga és Bíró Judit nevelők gondoskodnak a gyerekekről. Délutánonként pedagógus segít nekik a tanulásban. Az élelmiszerek nagy részét ők maguk termelik meg, tehenet, kecskét, szárnyast, sertést tartanak, zöldséget, gyümölcsöt, búzát termesztenek. Amiből fölösleg van, azt elcserélik olyan termékekre, amire szükség van. A ház körüli munkából mindenik gyerek kiveszi a részét, amikor nincsenek iskolában és nincs tanulnivalójuk, besegítenek a konyhában, ruháikat maguk mossák. – Nagyon fontos az önállóságra nevelés. Arra törekszünk, hogy úgy neveljük őket, hogy amikor kikerülnek innen, álljanak meg a saját lábukon. Nem tudom garantálni, hogy felnőttként meg tudják majd engedni maguknak az automata mosógépet, vagy hogy minden élelmiszert a boltban megvásárolhatnak. Itt mindenki mindenhez ért, ha lesz majd kertjük, biztosan fogják tudni azt rendezni, és megtermelik maguknak az élelmiszereket – magyarázta a lelkésznő. Mindemellett testvérként szeretik egymást, a nagyobbak mindenben segítik a kisebbeket, ha valamelyiknek baja van, mindenki ott terem. Mint mondta, a gyerekek Havadtőre és Gyulakutára járnak óvodába és iskolába, majd a legtöbben az erdőszentgyörgyi líceumban tanulnak tovább. Az iskolából csak jó visszajelzések érkeznek, hogy mennyire kedvesek, segítőkészek, csendesek, nincsenek gondok velük. Példás a magaviseletük, nagyon sok a jó tanuló. Tanulnak, mert szeretnék többre vinni, mint amit otthon láttak. Van a környéken egy virágkertészet, ahol a gyermekek 16 éves koruk után dolgoznak nyáron, maguk keresik meg a pénzüket. Akadnak tehetséges fiatalok, akik a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceumban folytatják tanulmányaikat, és természetesen támogatják őket ebben. A tapasztalat azt mutatja, hogy az otthonból kirepült fiatal felnőttek megállják a helyüket az életben, munkahelyük van, családot alapítottak. Az évek során egyesek egyetemet végeztek, mások szakmát tanultak, és itthon vagy külföldön ügyes kezű szakemberként sikeresen helytállnak. Ilyenkor érezzük, hogy nem volt hiábavaló a munkánk – fűzi hozzá Halmágyi Ildikó. 13 liter pörkölt, 5 kiló laska A ház barátságos konyhájában Manyi néni fogad. Szász Mária az, aki gondoskodik arról, hogy mindennap jóllakjon a népes gyermeksereg, és bizony nem titok, hogy néha a tányérra kerülő finomságok mellett egy ölelésért is odaszaladnak hozzá a legkisebbek. Miközben teával kínál, árad belőle a szó, olyan szeretettel mesél a gyerekekről, mintha a sajátjai lennének. A falon méretes betűkkel kifüggesztett házirend, amit minden gyereknek be kell tartani, nem szabad az asztalnál szürcsölni, csámcsogni, sem pedig a sáros lábakat föltenni a székre. Huszonhárom korgó gyomrot naponta többször jóllakatni bizony nem kis munkával jár. Manyi néni elárulja, hogy egy ebédre 12-13 liter pörköltet készít, amihez egy veder megtisztított és felvágott hagyma szükségeltetik. Egy rántottához egy egész „kofrázs” tojást kell eltörni, amikor pedig túrós vagy mákos laska lesz a második fogás, egy kisebb zsák (5 kg) laskát főz meg. Mosolyogva hozzáteszi, bizony mindig fel kell készülni arra, hogy ne ürüljön ki elsőre a fazék, ugyanis a gyerekek nagy része általában kér repetát. Néha Manyi néni az általa készített finomságokkal ösztönzi a gyerekeket, például a legkisebbek, ha ügyesen elszámolnak húszig, „csillagos tízes” ebéd lesz a jutalmuk. Távozásunkkor lelkesen integet utánunk a gyerekcsapat: szépek, ápoltak, kedvesek és tisztelettudóak. Érthetetlen, hogy miért jut egyes gyerekeknek ilyen mostoha családi háttér, viszont öröm látni, hogy vannak emberek, akik annak szentelik az életüket, hogy új esélyt biztosítsanak nekik.
Menyhárt Borbála