Orvosokról szóló köteteket mutattak be Vásárhelyen
Mintegy 150 idős, 74–75 éves erdélyi magyar orvos gyűlt össze baráti találkozásra hétvégén a marosvásárhelyi Bernády-házban. A találkozón bemutatták dr. Bárányi László Ildikó Múló évek sodrásában (Excelsior Art Kiadó), valamint dr. Nagy Lajos Sokaknak világítottunk (Charla Kiadó) című köteteit.
A két könyvben mintegy 200 orvos vall életéről, akik 1959-ben, illetve az 1960-ban végeztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kötetek szerzői a szervezést, szerkesztést vállalták magukra.
A két kiadványt Bárányi Ferenc és Szász István Tas mutatta be. Az ’56-os forradalom után Bárányit és Szászt is eltávolították az orvosi egyetemről – akárcsak a két szerzőt –, meghurcolták őket, csak később diplomázhattak. Eltávolításuk után felcserként, bányászként, ólomöntőként dolgoztak. Főleg a politikai üldözés volt az oka annak, hogy Bárányi Ildikó évfolyamán 256 diák közül csak 145-en szereztek orvosi diplomát.
Bárányi Ferenc szerint a szerzők „egy sátáni korról és miazmás kórról” vallanak, megdöbbentő életutak rajzolódnak ki a könyvekben. Mint mondta: az utóbbi évtizedekben több kötet jelent meg az egykori orvosi egyetemről, ő maga és felesége is kiadtak néhányat, de ezek általában egy-egy személy reflexiói voltak, inkább regények születtek a tárgykörben, illetve több kiadvány is tárgyszerűen ismerteti az egyetem történetét. Viszont a két kollektív munka ritkaságszámba megy.
„Olyan korban éltünk, amikor az orvosok is kiszolgáltatottak voltak. Egyesek közülünk hittek a kommunista eszmékben, számukra fájdalmas volt a kijózanodás” – mondta Bárányi. Azt külön értékelte, hogy neje az évfolyam-találkozókról is beszámolt, Nagy Lajos pedig az egykori Marosvásárhelyről is korhű képet rajzolt meg kötetében.
Bárányi szerint az egykori diákok közös vonása az volt, hogy sokat tanultak, egyfolytában attól rettegtek, hogy mikor rúgják ki őket, ugyanakkor az is kollektív vonásuk, hogy nem bántak meg semmit. Sokan azt írják visszaemlékezéseikben: a nehézségek ellenére most is mindent ugyanúgy tennének, mint fiatal korukban tették.
„A jól végzett munka öröme tölt el bennünket. Mindannyian hősök, a szakma közkatonái voltunk” – véli Bárányi Ferenc, egykori egészségügyi miniszter. Szász István Tass Nagy Lajos munkásságát értékelte, aki korábban több orvosmonográfiát írt, levéltári kutatást is végzett.
A Németországban élő dr. Nagy Zoltán a találkozón bemutatta a Bács Ferenc színművészről erre az alkalomra festett portréját. Bács szintén az egyik szóban forgó évfolyam tagja volt a vásárhelyi orvosin, de csak két évig tanult az egyetemen, majd a színészet felé vette az útját.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

Világtalálkozó Verőcén (Erdélyország az én hazám)
Idén ötödik alkalommal nyitja meg kapuit az Erdélyország az én hazám világtalálkozó Verőcén, a Csattogó-völgyben. A július 8. és 10. között zajló találkozó olyan kiemelt témákkal foglalkozik, mint például a Székelyföldért Társaság által szervezett autonómia-fórum.
A tanácskozásra meghívták az anyaországi és erdélyi pártok képviselőit, hogy fejtsék ki véleményüket a székelyföldi önrendelkezéssel kapcsolatban. Részvételi szándékát eddig Bíró Zsolt (Székely Nemzeti Tanács), Kalmár Ferenc (KDNP), Potápi Árpád (Fidesz), Szabó Vilmos (MSZP), dr. Gaudi Nagy Tamás (Jobbik), dr. Dorosz Dávid és Berze Márton (LMP), valamint Szász Jenő (MPP) jelezte. A szervezők bíznak benne, hogy az RMDSZ és az alakulófélben lévő EMNP részéről is elfogadják a meghívást, és megtisztelik jelenlétükkel a fórumot. A fesztivál másik kiemelt témája a magyarországi és erdélyi unitárius egyház egyesülése, amelyet az unitárius hívek országunk szétszabdalása óta áhítanak. Az unitárius egyház jövőjéről Balázsi László megbízott püspök-főjegyző tart előadást. A vasárnapi ökumenikus istentiszteletet követően megemlékeznek a bukovinai székelyek áttelepülésének 70. évfordulójáról. Ezt követően a Csángó Keresztszülők Egyesületének képviselői mutatják be a tiszteletre méltó mozgalmat, amelyet a csángóföldi magyar oktatásért folytatnak. A keresztszülők által támogatott gyermekek társaságában fellép például Petrás Mária népdalénekes-keramikusművész. Izgalmas helyszínnek ígérkezik a Litea-könyvsátor. Szombaton bemutatják Margittai Gábor szórványmagyarságról írt kötetét, a Trianoni menyecskét, de elkalandoznak az erdélyi magyar irodalom legendás helyszíneire is: Kolozsvárra Szász István Tas a Hitelről írt kötete által, Marosvécsre a Helikon Alapítvány bemutatkozásával, illetve Nagyváradra a Holnaposok révén. Vasárnap Böjte Csaba testvérrel találkozhatnak az érdeklődők, aki ökumenikus szentmisére várja a híveket Nagy Árpád református és Balázsi László unitárius püspökkel együtt. Csaba atya a rendezvényen dedikálja legújabb műveit, de a Csattogó-völgybe várják Kányádi Sándor költőt is. A felhőtlenebb, de komoly szórakozás ígéretével hirdetik meg a Ki tud többet Erdélyről? vetélkedőt, melyet az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesületének lelkes csapata szervez Csíki András elnök vezetésével. A Székelyföldért Társaság – mely július 4-én hivatalosan is bejelentette megalakulását – meghirdette a II. Székelyföldért Labdarúgótornát. Minden este koncerttel zárul. A pénteki főszereplő a sokak által várt Bikini, szombaton délután a Swetter zenekar, este pedig Tamás Gábor lép fel a nagyszínpadon. Vasárnap este az Ismerős Arcok koncertje zárja a programsorozatot.
Frigyesy Ágnes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Örömmadár a szívünkben
– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne.
A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt.
A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Folyóirat-irodalom a „magyar világban”
A Kolozsvári Magyar Napok keretében két rendezvény is foglalkozott tegnap az 1940–1944 között megjelent napilapokkal, folyóiratokkal. A Kolozsvár Társaságnál a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből állítottak ki irodalmi kiadványokat. A tárlat anyagának többségét Kolozsváron megjelent lapok képezik, és az érdeklődőknek sietniük sem kell a megtekintéssel: szeptemberben is látogatható lesz a tárlat. A kiállítás-megnyitót követően a Minerva-házban ezzel szorosan összefüggő előadássorozatot hallgathattak azok, akiket érdekelt a „magyar világ” kolozsvári lapjainak irodalmi vetülete. Kántor Lajos író, irodalomtörténész moderálásában Dávid Gyula és Vallasek Júlia irodalomtörténész, valamint dr. Szász István Tas orvos, író tartott kiselőadást az irodalmi élet alakításában oroszlánrészt vállaló kolozsvári kiadványokról.
Akkor lenne igazi az élmény, ha tapintani, forgatni is lehetne a tárlóban kiállított gyűjteményt: a Szentimrei Alapítvány tulajdonát képező kiadványokat, az itt-ott megsárgult, patinás könyveket, folyóiratokat.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében ezúttal is jutott hely az irodalomnak, az irodalmi lapoknak: kedden délután két rendezvény is foglalkozott ugyanazzal a korszakkal, az 1940–44 közötti magyar kiadványokkal, az ezekben megjelenő erdélyi magyar kultúraképpel. A Kolozsvár Társaság székházában kiállított lapok kapcsán Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője elmondta: mind a családja és az alapítvány tulajdonát képezik, és fontos dokumentumai a korabeli kulturális életnek, hiszen egy-egy iskolai vagy társasági évkönyv, naptár és folyóirat, zenei, népzenei és művészeti jellegű kiadvány beszédesen vall az akkori viszonyokról, a művészeti és kulturális sokszínűségről, gazdagságról. A méltató elmondta: a kiállítás alcímének megfelelően Aradtól Zilahig igyekeztek bemutatni a korszakot felölelő gyűjteményt, a legtöbb kiadvány azonban kolozsvári (Ellenzék, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Erdélyi Múzeum stb.). A szépirodalmi kiadványok is tekintélyes szerzőcsapatot sorakoztatnak fel, Jékely Zoltán, Tamási Áron, Bözödi György és Kós Károly művei az Erdélyi Szépmíves Céh vagy a Minerva kiadásában láttak napvilágot. Ebbe a korszakba illeszkedik Kuszálik Péter jóval bővebb Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 című bibliográfiai kötete, amely ugyancsak megtekinthető a gyűjtemény darabjaként.
A kiállítás kapcsán Szabó Zsolt ismét felvetette az ezúttal is nyitva hagyott kérdést: létezik-e külön erdélyi magyar irodalom, kell-e egyáltalán különálló fejezetként beszélni róla, vagy kiindulva a magyar nyelv és kultúra egységéből, inkább csak erdélyi (illetve vajdasági, felvidéki, kárpátaljai stb.) jellegzetességekről beszélhetünk az egységes magyar irodalmon belül. A költőinek szánt felvetésre valószínűleg nem most születik válasz...
A tárgyalt korszakkal és a kiadványokkal szorosan összefüggött a Minerva-házban tartott irodalomtörténeti beszélgetés. A Kultúra és irodalom a kolozsvári magyar lapokban (1940–1944) című előadáson Dávid Gyula irodalomtörténész, dr. Szász István Tas orvos, író és Vallasek Júlia irodalomtörténész szólalt fel a házigazda szerepét betöltő Kántor Lajos irodalomtörténész mellett. Utóbbi felvezető beszédében megjegyezte: örül annak, hogy a KMN is foglalkozik ezzel az irodalomtörténeti vonatkozásban kiemelten fontos és még csak részben feltárt korszakkal, továbbá bízik abban, hogy az elkezdett munka kiterjed a kevésbé ismert szerzők felkutatására is.
Vallasek Júlia az irodalom és a napi sajtó viszonyát boncolgatta, főleg az Ellenzék kapcsán. A kettő kapcsolatát legkevesebb három szempont miatt tekinthetjük – mondhatni – összeforrtnak: egyrészt az irodalmárok jelentős része újságíróként tevékenykedett, másrészt az újság szabadabb mozgásteret biztosított az irodalom számára, harmadrészt pedig a két világháború közti időszak szerzőinek számottevő hányada közéleti szereplő (is) volt.
A professzionálissá váló sajtó „irodalmiatlanodott”. A II. bécsi döntés előtt még vasárnapi melléklet-anyag volt, 1940 után azonban háttérbe szorult a szépírás, majd a háború egyre kiterjedőbb elmérgesedésével 1943-tól ismét előtérbe került. A világháború utolsó éveiben a cenzúra fokozottabban korlátozta a témákat, így a szerzők az aktualitásokat metaforák formájában irodalmi művekbe rejtve közölték – volt rá példa, hogy főoldalon is!
Dávid Gyula az Erdélyi Helikon kapcsán az ebben a korszakban tetten érhető nemzedékváltást ecsetelte. A havonta megjelenő kiadvány írásaiban többek között az irodalmár társadalmi szerepvállalásának válságát fedezte fel, és kutatta, hogy a korábbi, egyre inkább lemorzsolódó helikonosok és az újak milyen irányvonalak mentén indultak el utat mutatni a sötétségben, kezükben az irodalom fáklyájával. Dávid Gyula rámutatott: a 22 éves román adminisztrációt váltó új korszak elején a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély irodalmárai a dél-erdélyi írókért, költőkért aggódtak a publicisztikákban, és járható hidakat kerestek a határ másik oldalán maradt társakkal való kapcsolattartásért.
Dr. Szász István Tas a kevésbé ismert, nemzedéki alapon működő szellemi csoport „termékének” tekinthető, 1936–1944 között megjelenő Hitelt mutatta be. A szellemi vállalkozásba vetett bizalmat hirdető szociálpolitikai folyóiratot rendiséggel vádolták, Szász szerint alaptalanul. A lapban háborúellenes, románságot is támogató hangvételű írások jelentek meg, és arra szólította a felelős értelmiséget, hogy a kockázatvállalástól se rettenjen el a haladó gondolkodás rovására. Az 1944-ben megszűnt lapról a későbbi években jobbára nem is beszélhettek, mégis felnevelte a mai erdélyi értelmiség idősebb nemzedékét, és iskolateremtő szereppel bírt.
„Sokkal bonyolultabb, konfliktusosabb a kép, mint amilyen elképzelésünk van erről az időszakról a sajtó vonatkozásában” – összegzett Kántor Lajos a „gondolatélesztő” előadások után.
K. H. I., S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)

90 éves napjaink erdélyi emlékírásának nagy öregje: Katona Szabó István
Az eltelt évszázad felét (1936–1986) Marosvásárhelyen megélt író, közíró, szerkesztő, a hiteles emlékírás igaz művelője – Katona Szabó István 90 éves.
Gödöllőn gyűlünk össze november második vasárnapján. Körülüljük, mi, háromnegyed századot megéltek és fiatalabbak. Emlékezők, olvasók, pályatársak, tanítványok. A korosztály kegyetlen éveket megélt, kegyetlen évek elől – másként kegyetlenné vált – jövőbe menekülők, erdélyiek és anyaországiak. Tisztelők, a hitelességre vágyók közössége. A sokoldalú irodalmárból most elsősorban az emlékírót hallhatjuk.
Nekünk, Erdélyben születetteknek, sok évtizedes anyaországi múlttal bírva is különös érzés, hogy Pista bácsit mint megbecsült és nagy tiszteletnek örvendő gödöllőit kell ünnepelnünk. Különös érzés, de köszönet érte Gödöllőnek, és az attól elválaszthatatlan polgármesternek dr. Gémesi Györgynek.
A terem ünnepelteknek kijáró sarkában ülő, mosolygós írót láthatnánk akár aggastyánnak is, de mikor megszólal a csodálatos memória, a kétségbevonhatatlan hitelesség, a csillogó szellem és bölcs derű olyan quadrophóniája vesz körül, amivel manapság ritkán lehet találkozni.
Albert Gábor kérdez, s a kérdezettből ömlik az emlékezés eddigi búvópatakjának zuhataga.
A Nagy reménységek kora, 1944–48 (1990) és a Marosvásárhely krónikája (1996) című, alapvető fontosságú kötetei után most a frissen megjelent Nagy hazugságok kora (1948–1968) fekszik az asztalon, s örömmel tudjuk meg, hogy a folytatás is nyomdaközelbe érkezett, sőt az ezt követő munka is készülődőben van.
De a Gödöllőn eltöltött több mint negyed évszázad alatt az anyaországba kényszerült erdélyi közösségért is sokat tett összetartásra és egymás megsegítésére alapozó szervezőmunkájával. Valóságos egyszemélyes tanácsadó intézménye volt az új egzisztenciát építeni próbálók sokezres tömegének.
Katona Szabó István – mint meséli – 1986-ban, "mikor még nem sejthette 1989-et", azzal a szándékkal (és jegyzetgyűjteménnyel) települt át az anyaországba és abban is Gödöllőre, hogy ezután a szülőföld keserves évtizedeinek az összmagyar múltból kiszakíthatatlan hiteles emlékét rögzíthesse a múlt kitalálására oly hajlamos jövendő számára.
Ha ezt tervezte, elmondhatjuk, hogy sikerült neki, és várjuk, nagyon várjuk az újabb kötetek megjelenését, mert az egyre rövidebbre szabályozott nemzeti emlékezetnek óriási szüksége van ezekre az igaz emlékezésekre.
A múltat végképp eltörölni szándékozó igyekezet a jövő építésének egyik leghatalmasabb akadályozója. És mostanság éppen ekörül is az egymásra mutogatók meddő vitája folyik. Egy olyan vita, melyet nem vívhatna a politikai elit, hanem csakis és egyedül a tudományosság. Egy valódi tudományosság, amely a megmaradásunkat szolgálni akarván olyan dokumentumok alapján ítéli meg múltunk tapasztalatait, mint Katona Szabó István emlékiratai.
Üdvözöljük hát a szülőföldről is Őt, a nagy tiszteletnek örvendő Katona Szabó Istvánt, a nemzet emlékezetének idős őrizőjét, és örvendezzünk Vele együtt annak a szép napnak, melyen befogadó városának és az összegyűlt szakmabélieknek szeretetétől körülvéve vette át a gödöllői Polgármesteri Ezüstérmet.
Drága Pista bácsi, adjon néked az Úr további erőt, hogy hatalmas tapasztalatodat és ragyogó emlékezetedet kihasználva átalmenthesd tanulságul a továbbra is küzdelmes jövőnek mindazt, amit erdélyi generációink sorának meg kellett élnie akkor és ott.
Szász István Tas
Leányfalu, 2012. november 12.
Népújság (Marosvásárhely)

Aki úgy ment el, hogy szívét mindig itthon hagyta
Beszélgetés a 75 éves Szász István Tas orvos-íróval
– Kezdjük a legrégebbi időkkel, az erdélyi szövérdi gyökerekkel. Kérem, meséljen erről. – Erdély zivataros múltjában a család útja már a „szövérdi gyökerekig” is hosszas volt. Visszatekintve, a férfiág vérvonala a XV. századig követhető. Izabella és Martinuzzi idejében keveredett egy minden valószínűség szerint vallon zsoldos Somosd környéki harci cselekményekbe, a mi szempontunkból bizonyára nem jó szándékkal, de feltehetően jó pénzért. Isten akaratából azonban, általa fel nem fogott bűnéért, eme – gondolom, nyalka – vitéz egy új székely család alapításával vezekelt. Súlyos sebesültként a község székelyei vették ápolásba, mégpedig egy helyileg jeles család, s főként annak szépséges leánya. A szerelmi történet elkerülhetetlen volt, s a derék „szabadfoglalkozású” zsoldosból a szép leány rabja lett. A házasság meg is köttetett, de amikor lustrába akarták venni, „kucifántos” neve és beszéde gondot okozott. Minthogy ama nyelvezet hasonlított némileg az erdélyi szászok beszédére, hát új nevet kapott, s lett belőle Szász. Egyébként a feljegyzések szerint hasonló sorsra jutott a különféle okokból a székelységbe vándorolt vagy szökött több erdélyi szász férfiú is. Ezért e név a székelységben nem számít ritkaságnak. Hősünk eredeti mesterségét nem hazudtolhatta meg, mert újabb vitézségéért hamarosan nemesi előnévhez jutott, mégpedig a somosdihoz. Somosdi Szász János, az alapító szépunokája veszi nőül a szövérdi Gál Máriát. A Gál család előneve Szövérdi. 1689-ben Apafi Mihály engedélyezi, hogy a közös utódok ezt az előnevet használják a somosdi helyett az ősi – kardra tűzött török fejes – „czímerük” alatt. A szövérdi generációk sorából aztán Szász József ükapám és testvérbátyja, István „rajzanak ki”, minthogy ükapám aranyosgyéresi református esperes, bátyja pedig Marosszék hites táblabírája lesz Tordán. Ez az a momentum, amikor a család szekerének rúdja egy új ág születése felé fordul. Esperes ükapám ugyanakkor a Nagyenyedi Református Kollégium egyik kurátora volt. Egyébként hatalmas ember lehetett, mert a „Nagy pap” néven emlegették, s fia, Ferenc dédapám is nevezetes volt termetéről és rendkívüli erejéről. – Ősei hogy kerültek a mezőségi Pusztakamarásra, Sütő András szülőfalujába, mivel foglalkoztak? – Az első szövérdi Szász, aki Pusztakamarásra került, a már említett nagy erejű dédapám, Szász Ferenc fia volt, aki enyedi diákként állt be Bem seregébe és járta véle a hadak útját, no és megkóstolta a bujdosók kenyerét is. Még a piski-hídi csatáról is voltak emlékei, de apja, a tántoríthatatlan radikális így sem bocsátotta meg a fegyverletételt. Nagyenyedi diáktörténet szerint a honvédek újratemetése alkalmával így prédikált: „Tisztelt csantak! A kik itt lenn nyugusztok, s tova túl a katallikusoknál, s a kik futattatok, ha futni kellett, s kuparagtatok Piskinél a híd alatt…stb.”. Dédapám erősen kötődött a szülőföldhöz, a honvágy hívta haza török és román földről. Álnéven lett molnárlegény a bogáti malomban. Történt azonban, hogy Londonba emigrált keresztapjának, Kemény Farkasnak a testvére, Gyula, aki a Nagyenyedi Kollégium mellett apjának kurátortársa volt, pusztakamarási birtokaira megfelelő vezetőt keresett. Ferenc dédapám átvette a kulcsokat, hogy aztán három év alatt felvirágoztassa az elhanyagolt gazdaságot. Isten akaratából Pusztakamarás csillaga ekkor ívelt felfelé. A tehetséges fiatalember eredményeit látva a báró és családja odaköltözött. Az udvarházból kastély lett, templom és iskola épült, s a falu ezáltal bekerült a kulturális vérkeringésbe. A palota helyén ma egy – egyébként igen barátságos – román gazda kaszál. Pusztakamarás, az alapító Szász Ferenc utódain keresztül, másfél évszázadon át – direkt vagy indirekt formában – jelen volt az erdélyi magyar tudományos, irodalmi, politikai és társadalmi élet palettáján. Ezekről az időkről számos történet él a családban. Részben fellelhetőek a Templomra szállt bánatmadár c. Kriterion-kötetben, illetve a Trianon sodrásában című család- és kortörténeti jellegű, két kiadást is megért könyvemben. – Kérem, vázolja a Hitel történetét, célját és küldetését, amely az Ön szülői házában, Kolozsváron, a család támogatását élvezve jelent meg. A sajtótörténet nagy Hitel-vacsorákról beszél, amit a Hitel nagyasszonya, az Ön édesanyja készített. Erre kisgyerekként emlékszik vissza vagy szüleitől hallotta a későbbiekben? – A Trianon utáni új, a Kárpátokat immáron akadálytalanul átlépő bizantin szellemű környezetben eszmélő magyarság első, ezt már jól megismerő, ebben szocializálódott generációja a harmincas évek közepén érkezik el oda, hogy a kisebbségi sorsban való túlélés technikáit szolgáló tudományos kutatásokra is felkészülten tekintsen a megmaradás akkor már tagadhatatlanul jelentkező kérdőjeleire. Makkai László püspök-író végzős fia és Venczel József hozzák létre a Hitel folyóiratot, de hat szám után a lap megszűnik, mert Makkai a „Nem lehet” kimondása után távozó édesapjával elhagyja Erdélyt. Venczel József azonban három hasonló gondolkodású barátjával: Albrecht Dezsővel, Vita Sándorral és Kéki Bélával létrehozzák az immáron sokkal igényesebb oktáv formátumú Hitelt, melyet utóbb a nagy Hitel néven emlegetnek. A lap támogatására szüleimet kérik fel, akik minden erejüket erre összpontosítva állanak a lap mellé. A családi ház lesz a Hitel otthona, anyám pedig a Hitel (együtt gondolkodó) háziasszonya. 1940-ig itt folyik a szerkesztők napi munkája, a szerkesztőségi ülések és a nagy Hitel-összejövetelek, melyeket anyám rendez, s melyek a szellemi élet akkor jeles eseményeiként maradtak fenn az emlékezetben. 1940 után a magyarországiakkal kibővült társaság számára az Erdélyi Kör leendő helyiségeit apám és Vita Sándor választják és bérelik ki, és anyám rendezi be azokat. A hely utóbb az Erdélyi Pártnak szintén otthont ad. A kemény mag továbbra is a Vulcan (akkor Cserei) utcai Szász villában dolgozik. Mindenre kiterjedő kutatásaim szerint a Hitel holdudvara a lap három korszaka alatt: 1935 (kis Hitel), 1935–1941 és 1941–1944 (nagy Hitel), összesen 220 értelmiségit tömörített maga körül Erdélyből és a magyar négy év alatt Magyarországról is. Tehát ez egy együttgondolkodó szellemi kör volt, melynek szellemi termékei a nemzetstratégiai kérdésekben a Hitel című nemzetpolitikai szemlében, illetve a társaság jelentős részét alkotó szépírók írásai a Hitellel munkamegosztásban dolgozó Helikonban és Pásztortűzben jelentek meg. Emlékeim kisebb részben gyermekkoriak, de kamasz- és ifjúkoromból, amikor már lap nem volt, de a hitelesek továbbra is oda jártak (vagy mi hozzájuk), meghatározóak. – Kik voltak a Hitel szellemszülei, és mi a véleménye, mért szűnt meg? – A négy főszerkesztő mellett legfontosabb munkatársai: Tamási Áron (a Vásárhelyi Találkozó megszervezése és lebonyolítása idején vezető szerepben), Kiss Jenő (1942–44 közt mint főszerkesztő-helyettes), Kós Károly, Szabó T. Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, a komoly problémák tárgyalása alkalmából a mindenkori négy magyar püspök vagy helyettese: elsősorban Márton Áron és Tavaszi Sándor, Mikó Imre, Szabédi László, Szenczei László, a Szervátiusz, Debreceni, Gy. Szabó illusztrátortrió stb. voltak. Az utolsó két hiteles: Jakó Zsigmond és Lőrinczy László nemrégen hunyt el. Most sajnos nem sorolhatok fel 220 nevet, de a Beszédes hallgatás című Kriterion-kötetemben pontos adatok olvashatók erről. Meg kell említeni a sajtótörténetben kissé túldimenzionált presztízs- vagy generációs vitát az Erdélyi Fiatalokkal, de ez mondhatni természetes volt, hiszen az ott felnevelkedett fiatalok végzés után szétszéledtek, s legjobbjaik éppen a Hitelhez csatlakoztak. Végül az 1940-ben megszűnő lap vezéregyéniségei: László Dezső és Jancsó Elemér szintén ezt tették, sőt később a „legmakacsabb” Jancsó Bélával is barátsággá oldotta kapcsolataikat a történelem. A Hitel nagyjai az új körülmények közt példájukkal és tudásukkal szótlanul járultak hozzá az új erdélyi magyar értelmiségi generáció felneveléséhez. A lap elfeledtetésének okai közt – mint erre kutatásaim során rájöttem – első helyen nem a korabeli baloldal által rájuk szórt rágalmak (a ma is ismert besározásos módszerek) szerepelnek, hanem véleményem szerint éppen azoknak az érdemeknek a kisajátítása vagy szükségszerű feledésre ítélése, melyek ennek a nem csupán írásra szakosodott, de a napi politika kockázatait is vállaló közösségnek tulajdoníthatók. A már említett Vásárhelyi Találkozó megszervezése a Hitel csoport érdeme volt, az őket ekkoriban vezető Tamási kezdeményezésétől az aprómunkán át az utólagos népszerűsítésig. 1940-ben a Hitel asztalánál született a Teleki Pál által aztán jórészt betartott javaslatcsomag az Észak-Erdélyben szükséges nemzetiségi politikára (a román nyelv oktatása, a hivatalnokok nyelvismerete, intézmények létrehozása, az egyház támogatása stb.). De ők készítették el a negyvenek memorandumát, s Teleki Gézával küldték el a kormányzóhoz, és a Faragó-féle békedelegáció útját előkészítők közt s a békedelegációban úgyszintén ott voltak. És közülük kerültek ki a 60 politikai fogoly megmentői. Ezeket a Gestapo orra előtt szabadították ki Dálnoki hadtestparancsnok tudtával és beleegyezésével és ugyanezen az úton (Bánffy Miklóssal is közreműködve) érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen. Mindezeket a „felszabadulás” után a kommunista párt számára nem volt előnyös hangoztatni. Akkor mindenben, ami a múlthoz kötődött, a reakció erőit kellett látni, s ki kellett találni a párt „igaz” történetét. A lap emléke tehát a süllyesztőbe került a reá sütött bélyegekkel és érdemeinek kisajátításával együtt. – Ön 1938. július 15-én született Kolozsváron, a háború előtti forrongásban. 1954-ben érettségizik, de az orvosi egyetemet csak 1962-ben fejezi be, objektív okok miatt. Mért kellett megszakítania egyetemi tanulmányait? – Életem tanulással töltött időszaka kettős hátrányban telt. Az iskolában osztályellenség, az otthoni szomszédságban kisebbségi voltam. Előbbit a hallgatás, ez utóbbit inkább az aktív tekintélyszerző igyekezet útján kezeltem. Egyetemi felvételem feltétele a vörös diploma elérése volt, s ezt az akkori 10 osztályos oktatási rendben megszerezni komoly teljesítménynek bizonyult. A magyar iskolák ugyanis komolyan vették, míg a románok fogódzóként adományozták e lehetőséget diákjaiknak. Már ebben is tudták használni a vörös lepel alatti ügyeskedéseket nemzeti céljaik elérésére. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen azonban még végzés előtt – 1959-ben – kifogtam az egyesítéssel járó bekeményítést. A félelemkeltéshez szükséges boszorkányüldözés szórásába kerültem több kiváló kollégámmal együtt, és minekutána nem tudtak minket felhasználni mások bűneinek bizonyítására, saját 56-os „bűnökre” hivatkozva rúgtak ki, megtoldva az „elvtelen szolidaritás” vádjával. Először egy borsabányai ólombányában, aztán építőmunkásként, illetve némi kiképzést követően mint ólomablak-keretező élmunkást vettek vissza. Két évvel a tervezett után így én is orvos lehettem. Hasznos évek voltak, nem törölném ezeket tapasztalataim értéktárából. A máramarosi hegyeket, alattuk a szocializmus építésének emlékműveivel, az ottani bányaromokkal és a kolozsvári magyar műemlék templomok ablakait, mikor alkalmam adódik rá, nosztalgiával nézegetem. Emlékezetes maradt Kolozsborsán Mazilu főorvos barátságos, csendőrpertus, négyszemközti vállveregetése: Kiváló fiú vagy, de egy dolgot meg kell értened. Ebben a városban nincs szükségünk magyarokra! – Mikor és miért telepedett ki Magyarországra, volt-e olyan pillanata az életében, amikor megbánta ezt? Sikerült átmentenie darabonként a Hitel kolozsvári relikviáit. Erről mit tud mondani? – Kértem a visszahonosítást. Az útlevelet több mint három év kísérletezést követően, a „Hitel ház” kvázi felajánlása után megadták. 1977-et írtunk. Nagy történeteim vannak ezekről az évekről, az akkori román és magyar állami hozzáállásról, és az akkori társadalom a maihoz még nem hasonlítható reakcióiról. A szívem örökké itthon maradt, de az áttelepülést racionálisan gondolkodva nem bántam meg. Itt sokkal több lehetőségem volt azt szolgálni, amit otthon lehetetlenné próbáltak tenni. Ez, tudom, nem általánosítható, de az én sorsom így alakult. Természetesen nehéz küzdelmek, munka, sikerek és csalódások árán. Tíz évig a Bakonyban készültem fel életem harmadik szakaszára. 1987-től a sorsomat tovább kísérő csodák egyike nyomán kerültem Leányfalura. A rendszerváltás éveiben sodródtam bele az egészségpolitika és a nemzetpolitika gyakorlati illetve publicisztikai jellegű sodrába. Áttelepülésem folyamán és utána azonnal elkezdtem a Hitel-emlékek átmentését. Az ezzel járó izgalmak minden alkalommal leírhatatlanok voltak. Aztán következett a restaurálás s végül az elhelyezés gondja. – 1994-től kezdődőleg több lapot indít Magyarországon. Melyek ezek a lapok? – A Hitel emlékeit több mint 15 év alatt hordoztam át a határon. Sorra restauráltattam minden darabot, s elkezdtem a rendszerező, majd a kutatómunkát. Mindezt el kellett helyezni valamilyen módon és felmutatni az utókornak, amely az 1930-as, '40-es éveknél is jobban rászorult ezekre az ismeretekre és példákra. Ezzel egy időben megszűnt szolgálati lakásom is. Lakás vagy ház kellett. És ekkor újabb csodák történtek. Csak néhányat említek meg. Barátom, Makovecz Imre ingyen megtervezte a kolozsvárihoz hasonló belvilágot idéző házat, és szinte mágikus szuggesztivitással biztatott a lehetetlenre – hiszen felépítéséhez csak nevetségesen kis forrásom volt. S ekkor – mint lassan már ismertté váló egészségpolitikai publicistát – a Phare program keretében felkértek, hogy pályázzak egy egészségpolitikai lap alapítására. Brüsszelben megnyertem a pályázatot, s ezt követően a helyi gazdasági szélhámosságokkal küzdve egyik lapot kellett létrehoznom a másik után. Én, mint szakmai főszerkesztő, a pénzügyekkel nem foglalkozhattam. Akik ezt tették, valamennyi sikeres lapból meggazdagodtak. Amint nőtt a tekintélyem, folyamatosan új meg új lapot sikerült alapítanom. Alapellátási hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Szabaduló szakorvos. Közben a Látleletnek is főszerkesztője voltam. A főszerkesztői fix sem volt kicsi, és ebből épült fel fokról fokra a Hitel új otthona Leányfalun. Ezenközben az egészségpolitikában is sikerült eredményeket elérni és az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke lettem. Fontos megjegyeznem, hogy elveimhez szigorúan ragaszkodván az ötödik lapnál elvesztettem állásomat és soha többet nem volt ilyen „pénzforráshoz” szerencsém. Nem is kellett. A ház éppen ekkor készült el. Az anyagot sikerült gyönyörűen bemutatni. A gondviselés ennyit rendelt ki számomra és minden bizonnyal ezért. – Érdekes, hogy nagyon későn kezdett publikálni, de 2001-ben és 2002-ben nem kevesebb, mint hét könyve jelent meg. Ezek mind fiókban vagy valamelyik szerkesztőségben vártak kiadásra? – Első írásaim egészségpolitikai, alapellátás-szervezési írások voltak még itthon, de ezeket román kollégák nevén jelentették meg, ügyes húzásokat követően. Le is szoktam hamar az íródeákoskodásról. „Navétázás” közben a társaság gondjait orvoslandó vidám írásokat, bökverseket fabrikáltam. A magyarországi 10 év bakonyi „boldog száműzetés” és az engem körülvevő szeretet és megértés hangulatában, Pápakovácsiban köszöntött be a felismerés a Kádár-korszak gerincpuhító hatásainak veszedelméről. Ekkor kezdtem írogatni naplójegyzeteimet, verses kesergéseimet – az íróasztalnak. A Mozgó Világnak beküldött kéziratommal a „szervek” figyelmeztetését vívtam ki. Többet sehova sem küldtem. Ezután következett a Leányfalura költözés és a rendszerváltás forgataga. Azóta két végén égett életem jelképes gyertyája. Részben az Orvosi Kamara keretein belüli tisztségviselés és egészségpolitikai küzdelem, valamint publicisztika, másik oldalon a nemzetpolitikai publicisztikám töltötte ki minden szabadidőmet. Rovatom volt az Erdélyi Magyarság és az Átalvető (ez ma is él) oldalain, illetve közel 10 évig az Erdélyi Naplóban. Mára összesen több mint 80 lap és folyóirat közölte írásaimat, s ama 2001–2002-ben megjelenő hét kötet után az idén elérkeztem huszadik önálló kötetemhez. Közben számos antológiában és közösen megírt könyvben is megjelentek írásaim. A Magyar Írószövetség tagjai sorába emelt és beléptem az Irodalomtörténeti Társaságba. A Hitelről szóló kötetem hézagpótlónak bizonyult. Aztán megnyitottam Leányfalun a Hitel múzeumgalériát is. Nem hagyhatom ki azt sem, hogy 25 éve szervezem az országosan ismertté vált Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás-sorozatot, egy idő óta irodalmi estekkel egybekötve. Tavaly, támogatás nélkül, sikerült megszerveznem az Írószövetségben egy egynapos Hitel-konferenciát. Az erről szóló kötet és videóanyag sikeres pályázatra vár. Közben a kolozsvári Hitel és az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyeit felterjesztettem Magyar Örökség Díjra és éppen a konferencián kaptuk meg a hírt Bakos Istvántól, hogy 2200 jelölt közül a Hitel elnyerte e magas kitüntetést. A díj ott függ a házi múzeum falán, Tamási, Kós és Márton Áron székei felett. Az idei könyvhétre jelent meg a Kairosz kiadónál huszadik kötetem. Ez is a Hitellel foglalkozik. – A Templomra szállt bánatmadár c. pusztakamarási helytörténeti kötetben igen alapos családtörténeti tanulmány szerepel. Ezt lehetne bővíteni még? – A családtörténet teljes feltárása hatalmas munka. Több száz oldalas anyag van a számítógépben írott, képes és táblázatos formában. A megtalált címerek száma száz feletti, a heraldikailag leírtak még ennyit tehetnek ki, de az említett két másik feladatra kellett koncentrálnom, s ennek folytatására csak akkor kerülhet sor, ha már úgy érzem, hogy a közösség számára fontos részt elvégeztem. Nyolc unokámat is szeretném ennek segítségével helytállásra, tartásra nevelni. Mert a cél soha nem a hivalkodás, hanem éppen az ellenkezője. Azt szoktam mondani, hogy ne feledjék: ezek az emberek, ha jött a hírhozó, olyan természetességel álltak fel a családi ebéd mellől és öltöttek kardot a haza védelmére, ahogyan ők elindulnak az éppen divatos bulizóhely meglátogatására. Csakhogy onnan igen gyakran nem volt hazatérés. – Élete folyamán szerzett díjak és elismerések? – Nem panaszkodhatok. Bár, mint mondják, a díjakat nem szerezzük, hanem azokat adják. A szakma tulajdonképpen majd minden ismert kitüntetését megkaptam. De ezek átvételekor minden esetben arról beszéltem a jelenlevőknek, hogy Erdélyből jöttem, s a küzdeni tudás képességét onnan hoztam magammal. Van többek között Hippokratész díjam (ma már a díjazó bizottság elnöke vagyok), megkaptam a millenniumkor a MOK média díját, háziorvosi életműdíjat, tiszteletbeli tagságokat és elnökségeket, címzetes főorvosságot, Leányfaluért emlékplakettet. De a Nemzeti Kötelék Kuratóriumától kapott Emléklap a hűségért, melyet 18 magyar értelmiséginek adományoztak a 2004. december 5. után végzett munkájáért, talán a legkedvesebb. – Kádár Tibor festőművész meg is festette a Hitel arcképcsarnokát. Kik vannak rajta és milyen volt az avató? – Az avató számomra felejthetetlen volt. Megpróbáltuk a kolozsvári fogadások hangulatát idézni. Az anyáméhoz valamennyire hasonlító büfét próbáltunk felállítani, s jelen voltak a magyar szellemi élet nemzetben gondolkodó vonulatának jelesei közül többen is. Szőcs Géza államtitkár nyitotta ki elsőnek a Kádár Tibor alkotta Triptichont. A képen a 220 hitelesből a legfontosabb 54 szerepel, a szerkesztők, az egyháziak, a főbb munkatársak, az illusztrátorok, a későbbi anyaországi csatlakozók, de az ellenfelekből is néhányan, s persze a gyökereket jelentő személyiségek, a ház, sőt még a családunk is. A múzeumot Istennek hála elég sűrűn látogató egyének és csoportok csodájára járnak. A „hitelesekre” vonatkozó anyagokat ma is folyamatosan gyűjtöm, szeretném kutathatóvá tenni az érdeklődők számára. – Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még átadni az olvasónak? – 75 évesen az ember jól átgondolja, hogy az ismeretlen hosszúságú maradékot mire fordítsa, pontosabban mire kell fordítania, hogy megfeleljen saját elvárásának: annak, amire eddigi életét is szánta. Ezért következő legfontosabb feladatom a Hitel 10 évének aktualizáló, mának szóló feldolgozása lenne. Ennek bevezető, egy évet átfogó tesztkönyve a most – a Kairosz kiadó felkérésére – megjelent Palackposta Erdélyből című breviárium. Mellette a múzeum jövőjének garantálása, annak bővítése, s ha még marad erő és idő, apám hagyatékának közlése, illetve a családtörténet befejezése és az erdélyi családi sírkertjeink megmentése Nagyváradon, Kolozsváron és Pusztakamaráson. Na és még szeretnék néhányszor sízni a Hargitán a nyolc unokámmal. Már valamennyien megtanulták ezt a lelkeket felszabadító, természethez láncoló, önbizalmat építő sportot. S mindezt úgy és azért, hogy az unokák (és mindnyájunk unokái) ezáltal is könnyebben eljuthassanak arra a pontra, amikor az ember rájön, hogy mi dolga van ebben a világban.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhét éve volt „ötvenhat”
Napra pontosan ötvenhét éve kezdődött el az '56-os forradalom és szabadságharc Magyarországon, október 23. pedig azóta is a magyar nép szabadságszeretetének szimbóluma. Több mint húsz éve már nálunk is szabad, lehet emlékezni arra az egész világot megrengető tizenhárom napra, s szerdán méltóképpen meg is teszik ezt Marosvásárhelyen.
Az 1956-os forradalom Magyarország sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, s egyben a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye is. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött minden 57 évvel ezelőtt október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én. Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett.
A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték, mi több, visszafojtott lélegzettel követték és ahol lehetőség volt arra, támogatásukról, szimpátiájukról biztosították a magyar forradalmárokat.
Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta. Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István-Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
'56 izzó ősze volt
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete diákvetélkedővel, emléktábla avatással, valamint ünnepi műsorral tiszteleg a hősök emléke előtt. Szerdán 14 órától zajlik az '56 izzó ősze volt című diákvetélkedő a Kultúrpalotában, 17 órától emléktáblát avatnak a Vártemplom udvarán, majd az RMDSZ az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Maros megyei szövetségével közösen koszorúz az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére emelt kopjafánál.
Az ünnepi műsor a Vártemplomban kezdődik ünnepi áldással, majd Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalja a Református Kollégium diákja, Vass Márton. 1956 és Marosvásárhely címmel tart előadást Tófalvi Zoltán, majd Cseh Tamás-Bereményi Géza: Corvin köziek című dalát előadja Kovács Károly Márk. Az '56 izzó ősze volt esszéíró pályázat rövid kiértékelése és a győztes diák előadása is itt lesz, majd Illyés Gyula: Ne feledd a tért! című versével zárja a műsort Malinás Nimród, a Bolyai Farkas Gimnázium diákja.
Megszólal egy szemtanú
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel interaktív rendezvényt szervez a Bolyai téri unitárius templomban szerdán 18.30-tól. A rendezvény témái: megtorlások magyarok és románok ellen Bukarestben és Marosvásárhelyen. Mi történt a MOGYE-n? Megszólal egy szemtanú, aki tüntetett október 23-án Budapesten. Szász István Tas orvos-író úgy ment el, hogy lélekben máig itthon maradt. Részleteket vetítenek B. Nagy Veronika és Boros Zoltán dokumentumfilmjeiből, amelyekről beszélgetni is lehet. A rendezvény műsorvezetője Boros Zoltán.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Az Erdélyi Magyar Néppárt október 23-i rendezvényei
Marosvásárhely Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel interaktív rendezvényt tart Marosvásárhelyen, a Bolyai téri unitárius templomban, 2013. október 23-án 18:30-tól. Megtorlások magyarok és románok ellen Bukarestben és Marosvásárhelyen. Mi történt a MOGYÉ-n? Megszólal egy szemtanú, aki tüntetett 1956. október 23-án Budapesten. Részletek B. Nagy Veronika és Boros Zoltán dokumentumfilmjeiből és beszélgetés. Meghívott dr. Szász István Tas, orvos-író. Műsorvezető: Boros Zoltán. Marosvásárhely
Csíkszereda Gergely István (Tiszti) lesz a meghívottja a Beszélgetések sorozat legújabb rendezvényének október 22-én 18 órakor az EMNT székházában. Az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői megemlékezésen, koszorúzáson vesznek részt Csíkszeredában október 23-án 11:00 órától a Kalász negyedi temető 1956-os kopjafájánál és 15:00 órától Gloria Victis emlékműnél.
Nagyvárad Október 23-án 11 órától, a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán tart megemlékezést az EMNT. Az esemény során elhelyezik a kegyelet koszorúit és virágait az 1956-os szabadságharc emléktáblájánál.
Kolozsvár Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke beszédet mond Bethlen Gábor szobrának felavatásán, október 23-án, a Kétágú templom udvarán. Az EMNT és a Néppárt képviselői a többi erdélyi városban is részt vesznek az október 23-i megemlékezéseken. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája
Erdély.ma

Koszorúzás és emléktábla-avatás
1956-ra emlékeztek a Vártemplomban…
Az RMDSZ marosvásárhelyi és megyei szervezete tegnap délután rendezvénysorozattal tisztelgett az 1956-os forradalmárok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt.
A rendezvénysorozat 14 órakor az általános iskolások ’56-os tematikájú történelmi csapatvetélkedőjével kezdődött a Kultúrpalotában. 17 órakor a Vártemplom udvarán emléktáblát avattak és koszorúztak az ’56-os szabadságharc emlékére emelt kopjafánál. Fellépett a Musica Humana női kamarakórus Csíky Csaba vezényletével, 18 órától ünnepi műsorra került sor a Vártemplomban.
Ünnepi beszédében Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke rámutatott: Ma Marosvásárhelyen "nincs sztálinista diktatúra, de van latens érdek mentén megnyilvánuló városvezetői önkény. Nincs megszálló hatalom, de van hatalommal való visszaélés és szélsőséges nacionalista retorika, amely tudatosan idegen veszélyként kompromittál minket, magyarokat". Majd arra figyelmeztetett, hogy sok dolgunk van: hinni abban, hogy a jövőt szavatoló hárommegyés regionalizáció megvalósítható, és tenni is kell ezért, sok- sok ezer aláírással nyomatékosítani, hogy van a térség jövőjét illetően megoldásunk, kiszámítható, biztos jövőképünk. "Hiszek abban, hogy eljött az ideje, hogy együtt – magyarok és magyarok, románok és magyarok – józan ésszel megítéljük a valóságot, újrafogalmazzuk közös jövőnket, és tegyünk azért, hogy végre jóra forduljon a sorsunk Marosvásárhelyen is" – zárta beszédét az RMDSZ megyei elnöke.
Peti András, a szervezet marosvásárhelyi elnöke az RMDSZ eredményeit sorolta fel, kijelentve, számára 1956 üzenete az, hogy csak összefogással lehet eredményeket elérni.
Szarka Gábor csíkszeredai konzul emlékeztetett, hogy 1956-ban a magyarok egy olyan rendszert döntöttek meg, amely saját hatalmát csak félelemmel, gyűlölettel volt képes fenntartani. Mint mondta, 1956 bizonyosság arra, hogy a szabadságért meg kell harcolni.
Borbély László képviselő kijelentette: számára az 1956 üzenete, hogy nincs lehetetlen! Miközben felidézte 1956-ot, 1989-et és 1990 márciusát, figyelmeztetett: "Nincs lehetetlen, ezt kell megtanuljuk mi, erdélyi magyarok (…), ne mondjunk le mindenkori szabadságunkról, ne mondjunk le arról, hogy jobb lehet nekünk, s ne hagyjuk magunkat. Számunkra ez a legfontosabb itt, most és a jövőben".
…és a Bolyai téri unitárius templomban
Ugyancsak tegnap 18.30-tól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel szervezett interaktív rendezvényt. Meghívott dr. Szász István Tas orvos író, műsorvezető Boros Zoltán újságíró volt. Az esemény részleteiről holnapi lapunkban olvashatnak.
***
Az 1956-os magyar forradalom eszméivel való azonosulásért Erdély-szerte 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, két zsidó, két cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta: Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök- technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron dr. Kónya István-Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost 1958-ban.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Folyt a vér a pesti utcán
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban október 23-án rendhagyó estre, rendhagyó emlékezésre érkeztek az érdeklődők, ahol meghallgatták egymást az eseményeket átélt és ennek következményeit végigszenvedő személyiségek. Az est szervezője az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete, házigazdája Boros Zoltán volt. A forradalom emléke előtt fejet hajtó hallgatóságot Jakab István, az EMNT Maros megyei szervezetének alelnöke köszöntötte, majd Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője a forradalom, a zsarnok hatalom elleni harc ma is aktuális üzenetét fogalmazta meg.
Boros Zoltán elmondta, hogy mindenkinek van egy személyes története 56 kapcsán, de ez alkalommal olyan személyiségek – magyarok és románok – vallanak, akiknek az ’56-os forradalom eseményeit követően szenvedniük kellett a megtorlások miatt. Nemcsak erdélyi magyarokat, hanem románokat is elítéltek amiatt, hogy rokonszenveztek a magyarokkal. Bukaresti román értelmiségiek mondták el, egyetemistaként hogyan élték meg a magyarországi eseményeket, hogyan próbáltak szervezkedni azért, hogy ne kelljen többé orosz nyelvet tanulni, s valamivel jobb körülményeket biztosítsanak az egyetemistáknak. S bár Bukarestben utcai megmozdulásokra nem került sor, november 2-án elkezdték a letartóztatásokat. Az is bűnnek számított, ha valaki az Amerika Hangját vagy a Szabad Európa rádiót hallgatta, amiért komoly börtönévek jártak. Míg Budapesten 1956-ban ostrom volt, a magyarok komoly harcokat vívtak a szabadságért, Bukarestben még 1989-ben sem volt forradalom. A román forradalmat ellopták! A hatalmat a volt szekusok, pártvezérek vették át – hangzottak a vallomások Boros Veronika bejátszott filmjében.
Az ’56-os forradalmat követően főként a diákságot, az értelmiséget vették üldözőbe, hiszen ők számítottak a legveszélyesebb ideológiai ellenfélnek. Ez alól nem volt kivétel a marosvásárhelyi orvostanhallgató diákság sem. Sokukat meghurcoltak, letartóztattak, eltávolították őket az egyetemről. Sokan nem is térhettek vissza. Élményeiről, meghurcoltatásáról, az egyetemen folyó kihallgatásokról, a talpig becsületes, nagy tudású professzorok megszégyenítéséről, az orvosiról való eltávolításáról, a kétévnyi borsabányai kényszermunkáról, majd az orvosira való visszatéréséről dr. Szász István Tas orvos, író számolt be. – A magyar történelem iróniája, hogy mindig voltak haszonélvezői a mi tragédiánknak, azok, akik "házigazdáknak" érzik magukat. 1956 lehetőség volt arra, hogy nagyobb sebességbe kapcsolják a homogenizációt, a MOGYE két szekciójának a megalakítása volt az első lépés. Majd kitért arra, hogy a forradalmat követően, 1958 februárjában a magyarság sorsdöntő pillanata következett be, amikor az anyaország Kádár János vezetésével lemondott az erdélyi magyarságról. Ezzel elszabadult a pokol, elindult az a folyamat, amely a Bolyai egyetemmel kezdődött – számolt be dr. Szász István Tas.
A megemlékezésen jelen volt Nagy Géza nyugalmazott református lelkész, aki teológusként Budapesten élte át az ’56-os eseményeket. A templom falára kivetítettek egy korabeli fényképet, amely tüntetők tömegét ábrázolta, s amelyen a fiatal teológus az első sorokban látható.
Nagy Géza nem jött üres kézzel, egy darabot hozott a Sztálin-szoborból, egy darabot az ÁVH-s autó olvadékából s egy eredeti kokárdát, amelyet fel is tűzött. – El kell jönnie annak az időnek, amikor félelem nélkül viseljük a kokárdát nemzeti ünnepeinken! – mondta. Elmesélte, hogy október 19-én ért Budapestre, ahol addig sohasem járt. Azért viselt szemüveget, mert sírt. A budapestiek nem érthették, hogy kolozsváriként miért könnyeznek menetelés közben, amikor Gábor Áron rézágyúját, az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő-t éneklik a Margit hídon át a Bem tér felé haladva. Személyes élménye ma is élő, minden részletére, a Kossuth téri eseményekre, a 16 pontos kiáltványra, a József körúti lövöldözésekre, a tankok felgyújtására, társa elestére, mindenre pontosan emlékszik.
Az est koncepciójába illően újabb filmes bejátszás következett, egykori áldozatok szavaltak, majd a vers utolsó két sorát a hallgatóság is elismételte: …és így született a szabadság, hogy a pesti utcán folyt a vér!…
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Venczel József máig ható munkásságáról
Beszélgetés dr. Székely András Bertalan művelődésszociológussal.
- Csíkszereda nagy szülöttének, a post mortem Magyar Örökség díjas Venczel Józsefnek a centenáriumára készül a város, a Sapientia EMTE, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, mely képviseletnek köszönhetően a Magyar Tudomány Napjának hivatalos rendezvénye lett. Dr. Székely András Bertalan úr negyedszázada kutatja Venczel munkásságát, húsz éve pedig Ön kezdeményezte a 80. évforduló megünneplését, a Vetró András szobrászművész által alkotott portrét is önnek köszönhetjük... - Venczel József személyére és munkásságára valóban az 1980-as évtized közepén figyeltem föl, amikor is egy kutatótársammal elkezdtük a Hitel c. kolozsvári nemzetpolitikai szemle történetét feltárni. A folyóirat és a mögötte álló szellemi mozgalom a kisebbségi sorba szorult erdélyi magyarság egészének gondjait számba vevő, igazi felekezetközi, a társadalom minden számot- tevő rétegét megcélzó, elhivatott közösség volt, amely a kor színvonalán, felelősségteljesen próbálta számba venni a teendőket. Korszerű, komplex társadalomvizsgálatok kezdeményezője és szervezője volt a falukutatásoktól a népegészségügyi, gazdasági, oktatási, kulturális és más területeken – az ezt bizonyító dolgozatok nyomon követhetők az első és a második Hitel hasábjain. A valóságfeltárást megmaradási stratégia kidolgozása követte, amelynek nyomán az értelmiség népszolgálatának a magasztos feladata is körvonalazódott, részint gyakorlati megvalósulásai is történtek. Záhony Évának, az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosának a folyóirat bibliográfiai feltárását, dr. Szász István Tas orvos-írónak pedig a története megírását köszönhetjük.
Nos, e folyóirat és mozgalom valóságos vezetőjét tisztelhetjük Venczel Józsefben. Ezt fokozatosan felismerve adta magát a feladat: magyarságkutatóként a venczeli életmű összegyűjtésére, feldolgozására, közzétételére jómagamnak kell vállalkoznom. Tudatosan kezdtem tanulmányozni az eredeti írásait, gyűjtöttem a reá vonatkozó információkat, kerestem fel a családtagjait, a még élő szerkesztő- és kortársait. Egyre árnyaltabb képem alakult ki arról a nagyformátumú és példás életműből, amellyel nagymértékben azonosulni is tudtam, hisz meggyőződésem: a tudomány nem önmagáért való, hanem csak akkor létjogosult, ha az az ember, a közösség javát szolgálja.
Természetes, ha valakiről – megalapozottan – ilyen pozitív kép alakul ki, akkor a személyiség és a munkásság minél szélesebb körben való ismertté tételén is elkezd munkálkodni. A kutatásaim döntően a 80-as években zajlottak, egyfelől három kötetben sikerült is itthon s otthon megjelentetni a tanulmányai, dolgozatai, cikkei színe-javát. Az első nemzeti kormány idejére esett Venczel születésének nyolcvanadik évfordulója: szívügyemmé vált, hogy azokat méltóképp megünnepeljük a szülővárosában és az anyaországban. Csíkszereda akkori polgármestere, dr. Csedő Csaba és egy alföldi kisváros, Heves – ahol jómagam is korábban egy falukutató csoport résztvevője lehettem – első számú vezetője, dr. Hegedűs György barátom mellé állt a kezdeményezésnek, így mindkét helyszínen komoly megemlékezéseket sikerült tető alá hoznunk. Tudományos konferencia illetve előadások, emléktábla-, illetve emlékmű-avatások, kiállítás és kulturális program irányította akkor rá a figyelmet. Hevesen máig Venczel József térnek nevezik azt a közterületet, ahol Vetró András domborművével a mementó áll. Csíkban pedig ugyanezt a Kézdivásárhelyen alkotott domborművet emléktáblába foglalták Önök, az akkori önkormányzat. Istennek hála, hogy ezt anyagilag támogathattuk a határon túlról és máig az évfordulós megemlékezések színhelye. Heves önkormányzatával sikerült kiadnunk és színre vinnünk az egri színház meg a gyöngyösi énekkar művészeivel a csíksomlyói passió Venczel által újraálmodott változatát, a Misztériumjátékot, amelyből műsoros magnókazetta is készült.
- Kisebbségkutatóként is tevékenykedik, a magyar-román társadalomtudományi kapcsolatokat is elemzi. Venczel József szociológiai tevékenysége hogyan körvonalazható?
- Venczel József volt az úttörője a szaktudományos alapokon álló, 20. századi erdélyi szociológiai, társadalomstatisztikai kutatásnak. Emellett etikus ember volt, aki az övéi: a székelység, az erdélyi és az egyetemes magyarság megmaradásáért, felemeléséért is megfogalmazta és megkísérelte a gyakorlatba ültetni a tennivalókat: így tehát a társadalompolitikát, a népnevelést is művelte. Dimitrie Gusti legjobb magyar tanítványaként nemcsak tanulmányozta a román nemzettudományt, hanem alkalmazva annak általánosítható elemeit, megalkotta az erdélyi magyarságtudományt. Ez utóbbi munkássága párhuzamosságot, sőt nyilván összehangolást is mutat a kor többi Kárpát-medencei hungarológiai törekvésével. A 40-es évek első felének legnagyobb szabású táj- és népkutatását szervezte és vezette Bálványosváralján, amely monografikus igénnyel több éven át folyt – sajnos a teljes feldolgozást és közzétételt a háború derékba törte.
Érdemei az erdélyi magyar felsőoktatásban a Bolyai Tudományegyetem alapító professzoraként talán ismertebbek. Venczel Józsefnek a székelység a maga sorskérdéseinek a lényegbe vágó felvetését, a cselekvő népszolgálatot, az egyetemes erdélyi és összmagyarság pedig az elmélet és gyakorlat nagy ívű összekapcsolását, az emberi tartás máig ható példáját köszönheti, amely példából a mai nemzedék a ma feladatainak, tennivalóinak és cselekvési programjának a megfogalmazásához meríthet erőt, állhatatosságot és módszertant.
- Faluszemináriumok, a vidék monografikus társadalomrajza- és fejlesztése... Venczel életműve tehát időtálló és megkerülhetetlen. E bő két évtized alatt, részben a tulajdonviszonyok helyreállítása révén a rendtartó székely falukép lassan tisztul, mely folyamat össztársadalmi vonatkozásban is elindult: szervezeteink, intézményeink vannak, egyetemünk lett, ez utóbbi anyaországi segítséggel…
- Az önálló Bolyai Egyetem megszületése nagy dolog volt a második világháború után. Ismerjük a román egyetemmel való összeolvasztása körülményeit, Szabédi tragikus tiltakozását, a Ceauşescu-rendszer beolvasztó törekvéseit. A rendszerváltozás nagy reményeket és nagy csalódásokat is hozott magával, kétségtelenül létrejöttek szervezetek, intézmények, lehetőségek, amelyekkel élni kell, élt is nem kis mértékben az erdélyi nemzetrészünk. Jó, hogy mind a Babes-Bolyai, mind a Partiumi Keresztény, mind a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, annak különböző karain megnőttek az anyanyelvű továbbtanulás esélyei, amelyeket megalapozott, jól kiegészített több anyaországi felsőoktatási intézmény kihelyezett tagozata.
Szerencsére van végre olyan anyaországuk, amely nemcsak szimbolikus, hanem valóságos tettekben is odaáll a határain túlra szorult nemzetrészei törekvéseinek, beleértve a területi és kulturális autonómia – egyébként a kontinensen bevett – jogos igényét is. Bár a magyarországi társadalom – ami persze nem csupán ottani jelenség –, szétzilálásáért, atomizálásáért, nemzeti tudatának a gyengítéséért hét évtizede belső és külső destruktív erők nagyon sokat tettek, tesznek, mégis létezik egy hol búvópatakként alig látható, hol elemi erővel feltörő nemzeti szolidaritás, aminek számtalan jelét tapasztalhatja az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai, a felvidéki és a többi közösségünk.
A döntően magyar híveket tömörítő erdélyi egyházaik, iskoláik, a szakmai és civil szervezeteik, a színházaik, öntevékeny művészeti csoportjaik szerepe kimagasló az anyanyelv, a kulturális identitás megtartása érdekében. A meglévő jogokkal élniük kell, a be nem tartottak betartatásáért és a meg nem lévők eléréséért pedig küzdeni kell, önmaguktól még sehol, sohasem teljesültek. Mindehhez hazai közös nevező, anyanemzeti és nemzetközi melléállás, szövetségesek keresése és közös fellépés szükségeltetik – ez is az egyik tanulsága a venczeli életműnek.
- Hogyan jellemezné Isten szolgája, a boldogemlékű Márton Áron és Venczel József kapcsolatát?
- A csíkszentdomokosi születésű főpap máig ható karizmatikus alakja, lobogó fáklyája volt a 20. századnak – nemcsak szűkebb pátriájában, hanem az egész magyar nyelvterületen. Lelkiismeretére hallgatva, Venczel József Márton Áron jobb keze volt a katolikus ifjúsági mozgalomban, majd utána folyamatosan. A párizsi békeszerződés nemzetiségi igazságossága érdekében is, Márton Áron oldalán megtette a maga szaktudományos lépéseit. Osztozott a nagy székely püspök sorsában az ellene folytatott koncepciós perben, majd utána is a börtönévei során. Ezek után az sem véletlen, hogy a tudós búcsúszertartását a Házsongárdi temetőben sem más vállalta, igen bensőséges szavakkal emlékezve az elhunyt földijére, eszme- és harcostársára.
- A kezemben „A híd, amely összeköt" c, könyv dr. Székely András Bertalan életének, munkásságának hat évtizedéről. Hogyan foglalná össze a szakmai, emberi ars poeticáját?
- A szakmai munkásságom értékelésére nem vagyok hivatott, tegye azt meg más a megjelent köteteim, tanulmányaim, cikkeim, szerkesztéseim, megszólalásaim alapján. Megpróbálok az eszmélésem óta valóban afféle hídként működni ember és ember, csoportok, népek, határokkal elválasztott nemzetrészek, hitvallások, világnézetek között. Merthogy a mestereim ráébresztettek, később a magam tapasztalatai ebben csak megerősítettek: nem azt kell keresnünk egymásban, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. A gyökereim katolikusak, reformátusok és unitáriusok, igyekeztem megismerni az alapvető hittételeiket, s bár az Úr a kálvini közösség felé irányított, ott igyekszem szolgálni, valahol mindhárom vallást a magaménak vallom, sohasem voltam hajlandó kijátszani egyiket a másik ellen.
Nemzetiségekkel foglalkozva, kutatóként magamévá tettem egyfelől a venczeli alapelvet, miszerint a feltárt valóság alapján cselekvési program megfogalmazására és konkrét javító lépésekre is szükség van, igyekeztem a lehetőségekhez mértem mindháromból kivenni a részem. És hát – amit nemigen mondtunk ki sokan –, megfogalmaztam, hogy nincs kétféle mérce a határon túli magyarok és a magyarországi nemzetiségek vonatkozásában. Tehát, bár nyilvánvalóak a kétféle közösségek szociológiai jellegzetességeinek, kisebbségi sorba kerülésének, településszerkezetének, identitásának a különbözőségei, etikailag nem szabad másféleképpen viszonyulni hozzájuk, segíteni szükséges őket a megmaradásban, a jogaik érvényesítésében. Mindezt következetesen, természetesen vállalva a magunk értékeit és önazonosságát, ésszerű kompromisszumokra igen, megalkuvásra viszont sohasem hajlandóan...
Az emberi hitvallásból nem maradhat ki a család, a legszűkebb mieinkért való tenni akarás, ami semmivel sem mögé, hanem mellé kívánkozik a közszolgálatnak. Négy – feleségem első házassága révén öt – gyermek, együttesen négy unokánk bőségesen szolgáltat kötelezettségeket s természetesen örömöket, gondokat is, de értelmet mindenképpen a létezésünkhöz, egyben jelenti az életünk, küzdelmeink meghosszabbítását. A családnak, a szűkebb-tágabb szakmai, vallási, civil, lakóhelyi közösségeinknek egyaránt meg kell próbálnunk használni. A kör pedig a magunk nemzetének a szolgálatával válik teljessé. Aki azt állítja, hogy mindezeket kikerülve, közvetlenül az emberiséghez csatlakozik, az valószínűleg tévúton jár. Pál apostollal együtt vallom: „A jó cselekvésben pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel..." (Gal 6,9-10)
Szekeres Adorján
/A csíkszeredai Székelyudvarhely folyóirat 2014. áprilisi számában megjelent interjú rövidített változata/
Erdély.ma

Konferenciát tartottak Venczel József emlékére Csíkban
A Magyar Tudomány Ünnepe és a tudós születésének centenáriuma alkalmából szervezte meg a Venczel József Emlékkonferenciát a csíkszeredai Sapientia EMTE. A kétnapos rendezvény társszervezője volt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, támogatója a Hargita Megye Tanácsa alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ.
Hétfőn a társadalomkutató, lapalapító, író emlékére tartott szentmise, emlékplakettjének megkoszorúzása, majd ünnepélyes megnyitó előzte meg a délután kezdődő tudományos konferenciát. Utóbbi kedden délelőtt a csíkszeredai megyeháza márványtermében folytatódott számos érdeklődő és a családtagok jelenlétében, ahol elsőként dr. Szász István Tas orvosi szakíró, közíró tartott előadást Venczel József, a Hitel alapítója címmel. Úgy fogalmazott: a Hitel című kolozsvári folyóirat mai útkeresésünkben is irányvonal lehet, szellemi támasz a kisebbség és az összmagyarság számára. A tudóst szeretetteljes, szerény, sugárzó személyiségként ismertette a hallgatósággal.
Délután bemutatták a korábban megrendezett Venczel József Társadalomtudományi Vetélkedő első három helyezettjét, akik mindannyian a csíkszeredai Joannes Kájoni Szakközépiskola diákjai. Az első díjas csoport ez alkalommal bemutatta a Pusztinai „szokás-morzsák” az emberi élet sorsfordulóihoz című dolgozatát. A vetélkedőn minden jelentkező minőségi dolgozatot mutatott be, méltatta Telegdy Balázs, a Sapientia tanára.
Hargita Megye Tanácsa különdíjat adott a vetélkedőn részt vevő egyik csapatnak, az intézmény és Borboly Csaba megyeelnök nevében Burus-Siklódi Botond megyei tanácsos köszöntötte a jelenlevőket. Eredményesnek nevezte a versenyt, amely az értékfelmutatásról szólt, emléket állít Venczel Józsefnek, akinek munkássága példaként szolgál az utókornak, mondta. Gratulált a verseny minden résztvevőjének, felkészítő tanáraiknak és a szervezőknek. Hangsúlyozta: Hargita Megye Tanácsának egyik célja az hagyományőrzés, az értékmentés, ezért támogatja az ez irányú tevékenységeket, így a Venczel József Társadalomtudományi Vetélkedőt is.
Hargita Megye Tanácsa különdíját a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium X. D osztályos csapatának ajánlotta fel. Az indoklás így szólt: a szerzők igen érdekes kutatást választottak, arra vállalkoztak, hogy megvizsgálják, mennyire ismeri az utókor Venczel Józsefet és munkásságát. A dolgozat erőssége a szakszerű hivatkozás, beleértve a venczeli műveket is, közreműködik abban, hogy a köztudatban tisztázódjon, ki is volt Venczel József, miért fontos emlékeznünk rá, értékelte Burus-Siklódi Botond. Mivel a csapat nem volt jelen, díjaikat, a Székely Könyvtár sorozat köteteit Telegdy Balázs vette át.
Székely András Bertalan művelődésszociológus felajánlásával további könyveket kapott ajándékba az első három díjazott és a Joannes Kájoni Szakközépiskola könyvtára.
A rendezvény zárómozzanataként Venczel József családja köszönetet mondott az emlékkonferencia megszervezéséért.
maszol/közlemény

Diákokat díjaztak az emlékkonferencián
A csíkszeredai Kájoni János Szakközépiskola tanulói nyerték el a Venczel József Társadalomtudományi Vetélkedő első három díját.
Az első helyezettek a Venczel József Tudományos Konferencia zárórendezvényén, a Venczel család jelenlétében mutatták be munkájukat kedden, a megyeháza márványtermében.
„Pusztinai „szokás-morzsák” az emberi élet sorsfordulóihoz címmel írtunk dolgozatot. A születéshez, párválasztáshoz és a halálhoz kapcsolódó szokásokat próbáltuk összegezni” – mondta Timaru Carina, a Kájoni János Szakközépiskola diákja, aki csapattársaival, Kedves Orsolyával és Timár Kingával közösen nyert első helyezést. Előadásmódjuk nem volt hétköznapi, pusztinai altató- és siratódalokat hallhatott Carinától a hallgatóság. Második díjat Csíki Zsolt, Kopacz Szilvia, Szőcs Erika, míg harmadik helyezést Nagy Kinga, Datki Anita, valamint Domokos Lívia kapott, szintén a Kájoni János Szakközépiskolából. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium diákjai a megyei önkormányzat különdíját vehették át Burus Siklódi Botond megyei önkormányzati képviselőtől. A vetélkedőre összesen kilenc csapat jelentkezett, minden résztvevő minőségi dolgozatot mutatott be, méltatta Telegdy Balázs, a Sapientia EMTE tanársegédje.
Előadások a második napon
A Venczel József-emlékkonferencia második napján, a tanulók díjazását megelőzően több előadás is elhangzott Venczel József falukutató munkássága kapcsán. Szász István Tas nyugalmazott orvos, író Venczel József, a Hitel alapítója és szellemiségének meghatározója akkor elhangzott – mának is szóló – hiteles üzeneteiből címmel tartott előadást, Darvas Kozma József római katolikus esperes Venczel József eltelt élete, ahogyan felesége látta címmel; Ambrus Tünde, a Kájoni János Szakközépiskola tanára Székely falutízesekről szóló gondolataim Venczel József tiszteletére címmel mutatta be dolgozatát, Telegdy Balázs, a Sapientia EMTE Társadalomtudományi Tanszékének tanársegédje pedig Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola viszonyáról beszélt a jelenlévőknek.
Köszönet a szervezőknek
A konferencia záróünnepségén a Venczel család képviseletében Venczel József, a társadalomkutató fia mondott köszönetet a szervezőknek és mindazoknak, akik megőrzik és továbbadják édesapja munkásságát és szellemiségét. A rendezvény zárásaként Kósa István, a Sapientia EMTE Műszaki és Társadalomtudományok Karának dékánja szólalt fel és osztotta meg gondolatait az erdélyi szociológusról, Venczel Józsefről. Mint mondta: azon körülmények között, ahová került, utalva a tudós börtönéveire, mindig ember tudott maradni.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Egy hiteles ember: Erdély szellemi örökségét kutatja Szász István Tas
Az 1935-ben alapított Hitel folyóirat nevelte fel a Trianoni diktátum után Magyarországtól elszakadt új erdélyi magyar értelmiségi generációt. A korabeli erdélyi közéletet és kultúrát formáló lap szellemi örökségét kívánja visszahozni a köztudatba Szász István Tas, a Magyar Örökség díjas Hitel Múzeumának alapítója, aki a Rádió Orientnek nyilatkozott a témában.„A Trianoni diktátum után Erdély magyarsága magára maradt, intézményeitől megfosztottan kellett újra talpra állnia. Szüleim kialakították az erdélyi értelmiségi elit találkozóhelyét, otthont adtak az iránytű szerepet betöltő nemzetpolitikai folyóiratnak.”
Szász István Tas a Hitel-kör szellemi környezetében cseperedett, szülei révén az erdélyi magyar értelmiség számos jeles szereplőjével találkozott. 1945 után fiatalemberként szerzett meghatározó élményeket az Erdélyben maradt hitelesektől. „A Trianoni diktátum után Erdély magyarsága magára maradt, intézményeitől megfosztottan kellett újra talpra állnia. Erdély magyar társadalma új világba csöppent, új nyelvet, mentalitást, valamint védekező- és alkalmazkodóképességet kellett tanulnia. Az 1935-ben létrehozott Hitel nevelte fel az új értelmiségi generációt” – emelte ki a Rádió Orient vendége. Szász hozzátette, Venczel József alapító szerkesztő felkereste szüleit, és a segítségüket kérte. „Szüleim kialakították az erdélyi értelmiségi elit találkozóhelyét, otthont adtak az iránytű szerepet betöltő nemzetpolitikai folyóiratnak.”
A bécsi döntést követően kezdődött a Hitel harmadik korszaka. Az orvos, író elmondta, sokan érkeztek vissza Magyarországról, új emberek kapcsolódtak be az akkor már a gyakorlatban Kéki Béla és Kiss Jenő által szerkesztett lap szellemi körforgásába. Ugyanis alapítói közül hárman egyéb fontos feladatokat kaptak. Korábban, az 1937-es Vásárhelyi találkozó megszervezésében – Tamási Áron vezetésével – is nagy szerepet játszott ez a gondolkodói kör: a román nyomás következtében csoportjuk is összekovácsolódott, így jöhetett létre egy közös magyar állásfoglalás. A bécsi döntést követően azonnal megszerkesztettek egy memorandumot Erdély bizonyos önállósága érdekében és a román kisebbségi jogok biztosítására. Teleki Pál a hitelesek csoportjának közreműködésével hozta létre aztán az Erdélyi Pártot, s az újság kibővített otthonának, az Erdélyi Körnek kialakításakor az a politikai elit működésnek is központja lett. Szász kiemelte, a lap munkatársainak köszönhető a Faragó féle béketárgyalás előkészítése, a „negyvenek memoranduma” a kiugrásért és az is, hogy Kolozsvár nyitott várossá vált. „A Hitel 1944-es megszűnése mögött, a folyóirat besározása, valamint érdemeinek kisajátítása állt”- vélekedett a vég politikai okairól a Hitel kutatója.
Szász István Tas életútját végigkísérte a Hitel hatása és szellemisége, mely nemzetpolitikai publikációkban és a Hitel kutatásában öltött alakot. Szász leányfalui, Makovecz Imre által tervezett otthonában 2010-ben nyitotta meg a Romániából kimentett családi relikviákból kialakított Hitel Múzeumot. „Kádár Tibor kolozsvári festő vállalta a szellemi kör több mint 50 nagy alakját ábrázoló szárnyas oltár elkészítését. A múzeum mestergerendáján közel 100 hiteles fotója látható, azoké, akik kiemelkedő szerepet játszottak a folyóirat életében”, egyre gazdagabb anyag dokumentálja a hitelesek egykor elvégzett munkáját is – Szász hozzátette, múzeumának kapui mindig nyitva állnak, sok csoport látogatja a tárlatot: van, hogy ketten, van, hogy 30-an érdeklődnek.
A Hitel régi és új műhelyét 2012-ben Magyar Örökség díjjal jutalmazták. Szász elmondta, egy Hitel konferencia szervezésekor merült fel benne, hogy felterjeszti az elkészült anyagot a kitüntetésre. „A budapesti Hitel folytonosságot vállalt a kolozsvári Hitellel, így együtt terjesztettem fel őket a díjra” – emlékezett vissza a Rádió Orient vendége. Szász István Tas leányfalui lakásmúzeumával és publikációival szeretné megőrizni, illetve visszahozni a Hitel gazdag szellemi örökségét a mai magyar köztudatba.
http://orientpress.hu

Bethlen-díj Izsák Balázsnak
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Bohdan Zadura lengyel költő, műfordító és Hámori József akadémikus vehette át az idei Bethlen Gábor-díjakat november 15-én, péntek este az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A Bethlen Gábor Alapítvány ünnepélyes díjátadóját eddig minden évben Illyés Gyula születésének évfordulóján tartották, mostantól azonban az idén 400 éve trónra lépett erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóján rendezik meg az eseményt. Bakos István, az alapítvány ügyvivő kurátora közölte, a díjátadó est zárta az idei Bethlen Gábor-emlékévet, amelynek keretében Erdély aranykora címmel ifjúsági vetélkedőt szerveztek a Lakitelek Alapítvánnyal közösen, valamint közadakozásból felállították Kolozsváron a fejedelem szobrát, Péterfy László alkotását.
Az SZNT elnökének Izsák Balázsnak a laudációját Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az elismeréseket adományozó alapítvány kuratóriumának elnöke mondta el. Mint fogalmazott, az 1952-ben Sepsiszentgyörgyön született Izsák Balázs a „romániai rendszerváltást követően mérnöki munkája mellett alaposan beleásta magát a nemzetközi jogba, és 2003-ban tagja volt az SZNT kezdeményező testületének”. Lezsák arra is kitért, hogy az SZNT az önrendelkezés követelésének nyomatékosítására szervezte a székelyek nagy menetelését október 27-re Bereck és Kökös között. „Abban, hogy a nagy menetelés megtörténhetett, sikeres lehetett, oroszlánrésze volt Izsák Balázs minden pártosságon, megosztottságon felül álló és a meghátrálástól, az elvtelen, önemésztő alkuktól idegen egyéniségének, no meg az akaraterejének” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke.
A Bethlen Gábor-díjak mellett átadták a Márton Áron-emlékérmet Szíjártó István irodalomtörténésznek, a Százak Tanácsa ügyvezető elnökének, Magyary Rozáliának, a Bethlen Gábor Alapítvány főkönyvelőjének és Szász István Tas orvos-író-szerkesztőnek, az erdélyi Hitel Emlékmúzeum alapítójának, valamint a Tamási Áron-díjat Gazda József kovásznai író-szociográfusnak.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Humorral fűszerezett könyvbemutató
A Bernády Házban szerdán este ismertették Székely Ferenc erdőszentgyörgyi szerző A szülőföld ölében című beszélgetőkötetét. Az est házigazdájaként Nagy Miklós Kund művészeti író, a Népújság volt főszerkesztője köszöntötte az egybegyűlteket és a szerző jelen lévő interjúalanyait. A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán prózaíró, költő és a kibédi Ráduly János néprajzkutató, író, költő legfrissebb szellemi termékét is elhozta a marosvásárhelyi könyvbemutatóra.
A magyarországi Üveghegy Kiadó gondozásában megjelent kötet ismertetőjében elhangzott, hogy a szerző tíz magyar írót szólaltatott meg kerek évfordulók, születésnapok alkalmából. A bemutatott vallomáskötetben életútjáról, pályájáról kendőzetlen őszinteséggel vall Czegő Zoltán, Csávossy György, Jókai Anna, Király László, Lőrincz György, Nagy Miklós Kund, Ráduly János, Szász István Tas, Szávai Géza és az élők sorából távozott Fodor Sándor.
Nagy Miklós Kund, az est házigazdája röviden ismertette a kezdetben néprajzzal és helytörténettel foglalkozó Székely Ferenc munkásságát, aki az utóbbi időben "rákapott" az interjúra. Mint mondta, megérti a szerzőt, mivel számára is ez a legkedvesebb műfaj, amit ha megkedvel valaki, nehéz abbahagyni, főként ha olyan információk birtokába jut, amiket érdemes közzétenni. A kötet interjúinak egy része a Népújságban rövidített változatban megjelent. Szerinte az e-mail és Skype révén csökkennek a távolságok, adott a lehetőség, hogy bárkivel interjút lehessen készíteni, de a szemtől szemben való beszélgetést a világháló sem helyettesítheti.
Székely Ferenc, az erdőszentgyörgyi középiskola könyvtárosa, az interjúkötet szerzője a beszélgetéseket megelőző kemény tájékozódó munkáról is említést tett. Vallomása szerint a bemutatott kötet tíz beszélgetése közül hét az internet útján készült, míg Fodor Sándorral, Jókai Annával és Csávossy Györggyel klasszikus levelezést folytatott, ezek felbecsülhetetlen szellemi értékére Bölöni Domokos író külön felhívta a figyelmét. A visszajelzések szerint a szerzőknek jólesik, ha születésnapjuk alkalmából megemlékeznek róluk és érdeklődnek munkásságukról, életükről, ezért megnyílnak, és részletekbe menően, készségesen mesélnek. A bemutatott kötetben a legidősebb beszélgetőpartner az Enyeden élő Csávossy György. Az élet prózai részét e kötetében is humorral fűszerező szerző ez idáig ötven interjút készített.
A Sepsiszentgyörgyről érkezett egyik interjúalany, Czegő Zoltán két regényét és egy verseskötetét hozta el. Négy éve telepedett vissza Magyarországról, azóta öt könyvet írt. Első verse Marosvásárhelyen jelent meg. Mint mondta, ő az egyetlen olyan mai magyar író, akit a honvágy végleg visszahozott. Szerinte "a legnehezebb magyar költőnek lenni Magyarországon".
A humorra kihegyezett könyvbemutatón Ráduly Jánost halk szavú emberként mutatta be a műsorvezető. A Korondon született, de ötvenkét éve Kibéden élő, ezért magát kibédinek valló nyolcvannyolc kötetes szerző munkái közül ötvenöt néprajzi, népköltészeti, tizenegy rovásíráskötet, huszonkettő szépirodalmi jellegű alkotás. Bemutatkozását félperces rövidprózák felolvasásával tette hangulatossá.
A könyvbemutató házigazdája, Nagy Miklós Kund három derűs önarckép-limerick felolvasásával zárta az estet.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely),

Csonthalmaink Kétarcú magyar-román viszony
Szász István Tas Erdélyben nőtt fel, szülei a két világháború közötti kolozsvári szellemi élet szervező elitjéhez tartoztak, a körülötte gyermekkorában tanácskozó felnőttek ma már irodalmunk klasszikusaként, történelmünk példa alakjaként számon tartott szereplők. Ő magánéletében félreállt ebből a küzdelemből, az orvosi hivatást választotta. Gyógyító munkáját itthon, az óhazában folytatta. Mentette szülei világának tárgyi emlékeit, védte szellemi hagyatékukat. Közben egyre inkább csatlakozott szülei útjához. Mert meg akarja érteni a valóságos háborúk és a szellemi háborúskodások közepette miért nem lehet békében élni és nyugodni a népeknek egymás mellett? Magyar és román történészek tanúságát vizsgálja, hogyan válik szembenállóvá két nép szemlélete. Miként fordul szembe egymással hagyományuk. „Nem csoda, hogy velünk együtt visszahonosított anyám, kilencvenedik éve után a halálról gyakorta beszélgetvén, nem emlegette a Házsongárdot, mint remélt pihenőhelyet. Pedig apámat végtelenül szerette, és Kolozsvár és Erdély számára az életével volt egyenlő. Így került végül, szerencsére régi barátok és kollégák közé, a Farkasrétre.” – így hangzik vizsgálódásait összefoglaló könyvének legtragikusabb bekezdése.
Szász könyvének minden mondatában a helyét kereső magyar értelmiségi izgatott számvetése munkál. Eszmélkedve gondolja át a magyar és román nép történelmét. A törésvonalak alakulását vizsgálva. Modellt teremtve. Közben pedig a tájékozódó magánember kitűnő esszéistává nemesedett. Egy feledésre ítélt erdélyi értelmiségi hagyomány újraélesztőjévé, népszerűsítőjévé, végül pedig igazságát visszaperelő hagyományőrző tudóssá nevelte önmagát. Annak a jobboldali erdélyi értelmiségnek a feltámasztásán fáradozik, amely egy folyóirat, a Hitel köré szerveződve a legnehezebb időkben mentette az ott élőket, magyarokat, románokat, zsidókat. A második bécsi döntés előtt és után, a négy éves magyar időkben, és az ostrom idején úgyszintén. Nem irodalmat szervező folyóiratot szerkesztettek a szülei, hanem a transzszilván összetartozás érzését tudatosító világnézeti vitafórumot.
A mindmostanáig oly igen félre értelmezett 1937-es Vásárhelyi Találkozót valójában ők szervezték – védekezésül, hogy ne forgószél söpörje szélső helyzetekbe szűkebb hazájukat. A békességet óhajtották biztosítani az eljövendő időkre. Azt a szellemiséget, amit utóbb ki akartak sajátítani szaktörténészek is a kommunista elkötelezettség szálláscsinálójává. Szász István Tas azt a Hitelt idézi fel, és azt a Vásárhelyi Találkozót mutatja be a maga békét vágyó hitvallásával, amelynek előkészítését, szervezését, majd üléseinek elnöklését látta el összhangra vágyó méltósággal Tamási Áron. A magyar próza klasszikus alakja. Aki így lehetett egyben az erdélyi, majd pedig az 1956-os magyar írószövetségi hitvallást fogalmazó, kiegyenlítő programadó. A székben, amelyben valaha Tamási Áron foglalt helyet, az asztalon, amely körül a Hitel baráti köre vitatta teendőit, ma e könyvet írva emlékezik a szerző, mennyi jó szándék és mennyi egymás ellen feszülő akarat keresztezte és keresztezi a transzszilván valóságban egymást.
Meddig vezethető vissza a mai szóhasználat szerinti magyar-román transzszilván Erdély képzete? A fejedelemség koráig, furcsa módon, a reformáció jegyében, Bethlen Gábor és a Rákócziak idejéig? Vagy még inkább az ellenreformációs unitus (görögkatolikus) egyházszervezést követően, a Habsburg uralom alatti kormányzóság évszázadába? Szász István Tas a legmeghökkentőbb példákat sorolja, miként fordultak visszájukra az összeférésre elgondolt törekvések. Itt találjuk a könyv szerinti legfőbb törésvonalat, a görögkeleti ortodoxia nyomulását Erdélyben. Mely az újabb századokban a vallási különbözést nemzeti szembenállássá szervezte. És hadd fűzzem e könyv adatainak kiegészítéseként apám emlékezését szülőfaluja, a mezőségi Vasasszentiván román papjáról, aki az első világháború előtt már mutatta neki a későbbi trianoni térképet.
Magyar-román szembesülés? Európa függvénye. Szememben a józan rómaiak tapasztalata jellemzi legjobban ezt az Európát: egy kétarcú isten képét belevonták életükbe – Janus egyszerre volt háború és béke jelképe. Ebben az Európában keresi évezrede a helyét a magyarság. Meghatározó része, Erdélyország pedig szenvedi fél ezrede hovatartozását. Ahol még a jó szándékú kezdemények is véres népirtásba torkollnak. A teutoburgi erdőben a germánok agyonverték a már legyőzött római katonákat és családtagjaikat, e „csonthalmok” Tacitus leírta rémképe költözött a mi Himnuszunkba, megidézve a nemzethalál látomását.
Ellene mond egymásnak a Gond és hitvallás nemzeteket békességben tartó igyekezete valamint a terjeszkedési és megtartási vágy. Egyik nép hőse, másik nép gyilkosa, Avram Jancu beleőrült. De előtte és utána hánynak állnak és dőlnek időnként szobrai. Tudatosítani? Tenni ellenében? Feloldani?
(Szász István Tas: Transzszilván szemmel összmagyar szívvel, Tanulmányok, Budapest, Jancsó Alapítvány, 2015. Ármegjelölés nélkül)
Magyar Idők (Budapest)

Magyar művelődési napokat tartanak Maroshévízen
Ötödik kiadásához közeleg a Maroshévízi Magyar Művelődési Napok rendezvénysorozat – a május 18-22. között zajló eseményeket tematikus napok keretében kínálják a szervezők.
Ökumenikus istentisztelettel veszi kezdetét az ötnapos rendezvénysorozat szerdán délután 5 órától, a református templomban tartott szertartást a szászrégeni Sófár zenekar koncertje teszi ünnepélyesebbé. Este a művelődési ház tárja ki kapuit: 19 órától a Bagossy Brothers Company koncertezik a nagyteremben.
Május 19-én színházi előadás révén a kultúra kapja a főszerepet – este 7 órától a művelődési házban Moliére A nők iskolája című komédiáját nézheti meg a közönség a marosvásárhelyi Spektrum Színháztársulat előadásában.
Kemény János Iskolanap nevet kapja a május 20-i programsorozat, a tanintézetben reggel 8 órától ünnepelnek. Kezdésként az elemi osztályok mutatják be a Kemény János versei ihlette illusztrációikat, majd a gimnáziumi osztályok által készített iskolazászló-tervek díjazására kerül sor. Az ünnepélyes köszöntésekre 11 óra 30 perckor a díszterembe várják az érdeklődőket, ahol különböző vetélkedők és a Csillagszem tánccsoport előadása is programon szerepel.
Kemény János szobrának megkoszorúzását déli 12 órakor tartják, ezt követően pedig, egy szünet után, délután 5 órától a Kemény János Elméleti Líceum kulturális műsort mutat be a művelődési házban.
Május 21-ét Dr. Urmánczy Nándor Emléknapként jegyzik a programban. Amint már megszokott, az emléknap kilencedik kiadásának is több mozzanata lesz. 11 órakor a római katolikus templomban tartott ökumenikus igehirdetéssel kezdődik az ünnep, a szertartást követően pedig Urmánczy sírboltjánál helyezik el az emlékezés koszorúit. Déli 12 órától a közösségi ház nagytermében kerül sor az Urmánczy Nándor-díj átadására, ezt követően pedig könyvbemutatókat tartanak: Vastag Andrea Csinszka az álmok hercegnője című kötetét, a Jancsó András által szerkesztett Jancsó Benedek 160 című könyvét, dr. Raffay Ernő Titkos szabadkőműves dokumentumok című kiadványát, illetve dr. Szász István Tas Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című kötetét mutatják be. A nap záróeseménye a 18 órától kezdődő Insect koncert lesz, amelyre a művelődési házba várják az érdeklődőket.
Hagyományőrző nappal zárul a rendezvénysorozat – május 22-én a délelőtti óráktól majális, asztalitenisz-bajnokság, néptáncelőadások, táncház követi egymást a programban. Az Urmánczy strand melletti téren tartott eseményen fellépnek a gyergyóditrói Pergettyű, a borszéki Czifrasarok és a maroshévízi Csillagszem néptánccsoportok.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Kettős könyvbemutató a Bolyai téri unitárius templom tanácstermében
Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel
Kettős könyvbemutató helyszíne volt csütörtök este a Bolyai téri unitárius templom tanácsterme: Szász István Tas Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötetéé, valamint a Jancsó Benedek 160 című könyvé, amely a híres székely polihisztornak állít emléket.
A könyvet Jancsó András, a Jancsó Alapítvány volt kuratóriumi tagja ismertette. A rendezvény moderátora Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke volt.
A Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötet szerzője, Szász I. Tas Kolozsváron született, orvosi szakíró, közíró, szerkesztő, 1990-től közölt nemzet- és kisebbségpolitikai cikkeket, naplójegyzeteket. Családi emlékek és hiteles dokumentumok alapján megírta a szülei házában és anyagi támogatásával szerkesztett Hitel című folyóirat történetét.
A 320 oldalas kötet hat nagy fejezetre oszlik: 1. Románok és magyarok az ortodox törésvonal mentén, 2. Trianon csapdájában, 3. A felszámolt erdélyi autonómiáról, 4. Kolozsvári Hitel- szemle, 5. Vásárhelyi találkozó, 6. Magyarság, Európa. Önálló tanulmányok, de szervesen összekapcsolódnak, ezért is foglalta egy kötetbe őket a szerző.
Jancsó Benedek 160
Jancsó András dr. Jancsó Benedek gelencei születésű tudós tanár, irodalomtörténész, nyelvész tevékenységét méltatta röviden, akinek az életútját, a nemzet haladásáért és a székelységért végzett munkásságát több évtizedes elhallgatás után most kezdik újra megismerni és fölfedezni.
Jancsó Benedek a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója és elnöke volt, a nemzeti kultúra számos területén kiemelkedő alkotó; írt publicisztikát, tanulmányokat és történeti munkát, alapított és szerkesztett folyóiratot, ismerte az oktató-nevelő munka, valamint a népművelés elméletét és gyakorlatát, dolgozott az oktatásirányítás, a kultúrpolitika területén. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a kisebbségpolitika és nemzetiségi ügyek elismert szakértőjének számított egész Európában.
Születésének 160. évfordulója alkalmából a Gelencei Polgármesteri Hivatal, a Jancsó Alapítvány, a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Nemzeti Tanács és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös szervezésében négynapos ünnepi megemlékezés-sorozatra került sor Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban.
A bemutató végén Jancsó András Dsida Jenő Siratóének Jancsó Benedek halálára című versét mondta el, majd a dedikálásra került sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)