Interjú – „Szeretnék mindinkább emberré válni”
Szász István Szilárd Junior Templeton Fellow-val beszélgettünk
Akasztják a hóhért? – viccelődött Szász Szilárd, amikor felvetettük számára az interjú gondolatát. Nevével ugyanis már többször találkozhattak a Szabadság olvasói. A beszélgetés apropóját az adja, hogy Szilárdot 314 társával együtt márciusban Junior Templeton Fellow-vá avatták. Az új tehetségsegítő programról, kutatásáról és elképzeléseiről kérdeztük.
– Nemrég Budapesten jártál, ahol Jr. Templeton Fellow-vá avattak. Mit jelent ez? Mit kell erről a programról tudni?
– A Magyar Templeton Program egyedülálló tehetségtámogató programot hirdetett meg, amelynek célja, hogy egy éven keresztül személyre szabott tehetséggondozó programban részesítse azt a 315 Junior Templeton Fellow-t, akiket közel húszezer jelentkező közül válogattak be. Az átütő kognitív képességekkel bíró tehetségek közül 217 fiatal 10–19 év közötti, 98 pedig a 20–29 éves korosztályból került ki. A program fő támogatója a Templeton World Charity Foundation, amit egy nagyszerű gondolkodó és üzletember, Sir John Templeton (1912–2008) hozott létre azzal a céllal, hogy olyan programokat támogasson világszerte, amelyek az élet és a világegyetem nagy kérdéseire keresik a választ, valamint olyan kivételes kognitív tehetségeket karolnak fel, akik az emberiség boldogulásáért tesznek, olvasható a templetonprogram.hu oldalán.
TEMPFLI ZSÓFIA
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – „Nagy álmom posztulátumokra alapozva fényre szabni a fizikát”
Beszélgetés Néda Zoltán fizikussal, a BBTE professzorával
Univerzumról és a vastaps fizikájáról is beszélgettünk egyetemi irodájában Néda Zoltán professzorral, az MTA külső tagjával, mégis mindvégig emberközelségben éreztem. Nem szállt el az éterben, nem várt vastapsot, kivételes teljesítményeiről is alázattal nyilatkozott. Az interjú után még pingpongoztunk is.
– Kiemelkedő élmény vagy netán egy személy, mentor hatására döntött a fizika mellett?
– Már nagyon korán, azt hiszem, öt-hat-hetedikben eldöntöttem, hogy fizikus leszek. Ez annak tulajdonítható, hogy apukám is fizikus volt, megszerettette velem az érdekes fizikai kísérleteket. Ugyanakkor nagy szerencsém volt az iskolában, mert olyan fizikatanárom volt, Tellmann Jenő, aki tényleg úgy tudta tanítani a fizikát, hogy meg is értsük. A matematikatanáraim is olyanok voltak, Kürthy Katalin és Libál Ilona, akiktől olyan alapot kaptunk, hogy az egyetemen probléma nélkül megálltuk a helyünket. A Báthory-líceumban, ahol végeztem, különleges hangulat volt, különleges elhivatottság a fizika és matematika irányába. Tellmann Jenő tanítványai közül például körülbelül 60-70 fizikát végzett, amiből közel húsz doktori fokozatot is szerzett.
Fényre szabott fizika
– Azóta már az ön irányítása alatt is felnevelkedett egy generáció. Ez idő alatt sok témával foglalkozott, kutatási területeinek nagyon széles a spektruma. Van-e olyan téma, ami közelebb áll a szívéhez?
– Két témát emelnék ki. Az egyik a spontán rendeződési problémák témaköre, amit úgy is neveznek, hogy emergens, spontánul kialakuló mintázatok, önszerveződések. Interdiszciplináris kutatásokat végzek, megkeresem azokat a területeket, ahol ilyen spontán rendeződéseket, önszerveződéseket tapasztalok. Ez lehet biológia, közgazdaságtan, szociális jelenségek, kémia… Azok a módszerek, amiket a fizikusok használnak, alkalmasak az ilyen jelenségek tanulmányozására. Tehát az, hogy annyi irányban dolgoztam, azért van, mert ezt a témakört kerestem minden területen. Ez a szívemhez legközelebb álló téma.
Egy másik téma, amelyikben sajnos még nem sokat publikáltam, de a szívemhez talán még közelebb áll, az a fizika alapjainak a posztulátumokon keresztüli lefektetése és annak a kimutatása, hogy az egész fizikai gondolkodásunk, a fizika tér és ideje a fényre épül. Ebből írtam egy könyvecskét, A fényre szabott fizikát. Ott még ezeknek a gondolatoknak csak a csíráját vetettem el. A nagy álmom, hogy logikusan, posztulátumokra alapozva építsem fel a modern fizikát, és egy olyan fizikát mutassak be a nagyközönségnek, amiben minden logikusan következik. A fizikát ezáltal közelebb akarom hozni a matematikához. Azt szeretném, hogy a rigorózus matematikai gondolkodásmód, amely az elfogadott posztulátumokra vezet vissza minden kijelentést – amikor tudom, hogy mit fogadtam el és miből mi következik –, a fizikában is állandóan végigkísérjen minket.
Jól eladható vastaps a Nature-ben
– A vastaps kialakulását leíró tanulmánya megjelent a Nature szakfolyóiratban. Nem sokan büszkélkedhetnek hazánkban ilyennel.
– A Nature-cikk szerintem túlságosan fel van értékelve. Manapság a Nature és a Science a vezető tudományos folyóiratok. Sajnos az alakult ki, hogy az ezekben való publikálás jelenti a tudományos teljesítményben a maximumot. Én ezzel nem teljesen értek egyet. Csak a Nature és Science publikáció alapján nem ítélnék meg embereket, mert ezek kirakat-folyóiratok, ahol a szenzációs eredményeket publikálják, amelyek nem feltétlenül a jelenkori tudomány legnagyobb eredményei.
Habár tényleg büszke vagyok arra a cikkemre, amelyben a vastapsnak a kialakulási mechanizmusát magyaráztuk egy egyszerű fizikai modellen keresztül, de az, hogy ezt a Nature-ben tudtuk publikálni, főleg annak köszönhető, hogy az egy olyan cikk, amely mindenkit érdekel és jól eladható. A vastapsos cikkre például mindenki felfigyelt, a BBC, a Discovery Chanel, sok mindenkit érdekelt. Ilyen szempontból jó reklám volt a Nature-nek is. Egy másik cikket is publikáltunk a Nature-ben, amiben spirálalakú töréseknek a kialakulását figyeltük meg vékony rétegekben. Szerintem szintén különlegesen érdekes téma, de az nem kapott akkora médiavisszhangot, mint a vastapsos cikk.
A Nature és a Science tényleg nagyon komoly szaklapok, de sokszor abba a hibába esnek, hogy csak a szenzációhajhász cikkeket publikálják. Nagyon sok olyan tudományos eredmény születik manapság, ami jóval túlmutat az említett lapok cikkein, de nem publikálhatók ott, mert a nagyközönség számára nem annyira szenzációsak. A cikkeim közül én sem a vastapsosra vagyok a legbüszkébb, habár tényleg sok hivatkozást hozott és elég nagy volt a médiavisszhangja.
Einstein relativitáselmélete talán nem a végső igazság
– A mai fizikát többnyire a fénysebesség állandóságára alapozzák. Korábban egy előadáson izgalmas kérdést vetett fel: mi van, ha ez a posztulátumunk téves?
– Inkább úgy fogalmaznám ezt meg, hogy a fizikában a teret és az időt a fényre építjük, amiben nagyon fontos pont a fénysebesség állandósága. Ahhoz hogy a teret és az időt fel tudjuk építeni, előtételezzük, hogy a fénysebesség minden vonatkoztatási rendszerből nézve ugyanakkora. Ez azt is jelenti, hogy nem létezik egy abszolút vonatkoztatási rendszer (éternek nevezték korábban). A kérdésemmel azt próbáltam feszegetni, hogy mi van, ha mégis van egy ilyen vonatkoztatási rendszerünk: összeomlik-e ettől a fizika, teljesen más fizikánk lesz-e? A válaszom, hogy nem. Az a fizika, ami most van, nagyon helyesen van felépítve. A posztulátumrendszerünk helyes, de egyáltalán nem biztos, hogy a végső igazság.
Úgy látom, az lesz a következő „nagy bumm” a fizikában, ha ki tudunk mutatni egy abszolút vonatkoztatási rendszert. Ahogy a newtoni fizika után fantasztikus lépés volt az Einstein által alkotott téridőben levő relativitáselméletre épített fizika, úgy ez is hatalmas lépés lenne. Mi fizikusok hallgatólagosan már tudjuk, hogy ez mi, de egyelőre, mivel nem tudjuk konzisztensen értelmezni a mai fizika keretében, hallgatunk róla.
– Mégis mi lenne az?
– Az a vonatkoztatási rendszer, amelyben a kozmikus háttérsugárzás egyenletes. A kozmikus háttérsugárzás egy olyan sugárzás, ami minden irányból éri a Földet. Ezt Arno Penzias és Robert Woodrow Wilson mutatta ki az 1960-es években nagy rádióteleszkópokkal. Azt találták, hogy van egy „zaj”, ami minden irányból érkezik az univerzumból, egy kb. három Kelvines feketetest-sugárzásnak megfelelő elektromágneses sugárzás, ami uniform módon érkezik minden irányból.
Ezt a háttérsugárzást manapság már nagyon pontosan tudjuk mérni, nem csak Kelvines, hanem mikro Kelvines pontossággal. Ebben a háttérsugárzásban ma már látunk egy erős anizotrópiát. Tehát nem igaz, amit Wilson és Penzias annakidején állított, miszerint teljesen egyenletes ez a sugárzás: van olyan irány, amelyből magasabb hőmérsékletű a sugárzás és az ezzel elentétes irányból alacsonyabb hőmérsékletű.
Ha egy olyan vonatkoztatási rendszerből nézzük ezt az egészet, amely 600 km/s sebességgel mozog a Földhöz viszonyítva, az Oroszlán és a Vízöntő csillagképek irányában, akkor ott tényleg egyenletes ez a sugárzás. Azt jelenti, hogy van egy, az elektromágneses sugárzások terjedéséhez kapcsolódó kitüntetett vonatkoztatási rendszerünk. Ez ellentmond az Einstein-féle relativitáselméletnek, ami azt mondja, hogy minden tehetetlenségi vonatkoztatási rendszer egyenértékű és nincs az elektromágneses sugárzásoknak egy kitüntetett vonatkoztatási rendszere. Ez most olyasmi, amit az éternek hittünk, és ami nagyon jó kiindulópont egy új fizika felé.
Sablonfeladatok rontják el a gyerekek érdeklődését
– Aktívan részt vesz a Kísérletszombatok szervezésében, gyakori résztvevője és előadója a fizika vagy a tudomány népszerűsítésével foglalkozó konferenciáknak. Hogyan ítéli meg a társadalom ma a fizikát? Hol a helye a fizikának a társadalomban?
– Nagyon fontos erre választ adnunk. Azt látom, hogy a gyerekek, amíg kicsikék, addig nyílt szemekkel közelednek minden, fizikával kapcsolatos érdekes jelenséghez. Sajnos ahogy növekednek, elveszítik ezt az érdeklődést. A káprázó, csillogó szemek eltűnnek, aminek okát abban látom, hogy elkezdünk velük olyan absztrakt matematikára épített fizikával dolgozni, ami számukra már érthetetlen. Nem csak a fizikusoknál látom ezt a hibát, hanem a matematikusoknál is, akik sablonfeladatokon keresztül próbálják a matematikát tanítani, ezért amikor valami újjal találkozik a gyerek, megijed. A fizikában pedig mindig valami újjal találkozik. A túl absztrakt matematika miatt elveszítik a fiatalok az érdeklődésüket a fizika iránt, és a szép és érdekes jelenségek is megközelíthetetlenné válnak számukra, ami miatt inkább más tudományágak felé fordulnak. A fizikaóra rendszerint a sablonfeladatokról szól, a lejtővel és az RLC áramkörrel kapcsolatos feladatokat oldatunk nyakra-főre, mert a versenyekre sajnos ezt kérik. Versenyorientált lett az egész tudomány, ahol nem az a fontos, hogy a gyerek érdeklődő legyen, hanem hogy díjakat hozzon el, és ezzel elrontjuk a fizika iránti érdeklődést. Ezen javítanunk kell.
A Kísérletszombatokon, a tudománynépszerűsítő és ismeretterjesztő előadásokon pont ezt szeretnénk kiküszöbölni. A fizikának az érdekes oldalát igyekszünk odahozni a közönség elé, hogy egy kicsit lássák, milyen szép és mennyire érdekes feladatok vannak ott, amiket nem feltétlenül kell nagy matematikával megközelíteni. Az igazi tudomány tényleg az, amikor komoly matematikával közelítem meg a problémákat, de ha a gyereket megnyerem ezekkel és megtartom 9., 10., 11. osztályban is, akkor majd az egyetemen szerintem megtanulja azt a matematikát, ami ehhez kell. Nemrég például kivittünk Sztánára 17 gyereket, fizikatáborba. Igaz ugyan, hogy ezek a gyerekek mind kiváló fizikatanároktól jöttek, de engem nagyon meglepett az a hangulat, ami ott volt. Éjjel egykor sem hagytak minket lefeküdni, ahelyett, hogy pingpongozzanak, bulizzanak vagy szaunázzanak, inkább kérdésekkel bombáztak.
Jusson idő mindenre
– A fizika mellett szeret túrázni, sízni. Mi az a teljesítmény, amire a legbüszkébb?
– Síben elég jó voltam fiatalon, országos egyetemista versenyeken mindig nyertem. Az „öregversenyek” nem profi kategóriájában még időnként nyerek. De azt mondom, hogy igazán nagy eredményeim a sportban nem voltak. Viszont minden sportot élveztem, amit csináltam és nem is arra hajtottam, hogy nyerjek, hanem hogy jól csináljam az adott sportot. Tehát síben, teniszben, pingpongban, tollaslabdában, úszásban, amiket űzök, valahol a közepes kategóriába sorolom magamat, viszont nagyon élvezem őket.
– Nemrég írtunk a lányai eredményeiről, akik versenyszerűen sportolnak. Hogyan fér össze a fizika a családdal és minden mással?
– A lányaimra nagyon büszke vagyok, főleg a sportteljesítményeikre, mindkettő nagyon ügyes a tájfutásban. Nekem olyan jó eredményeim, mint nekik, semmilyen sportágban nem voltak. Az összeegyeztetés szerintem időbeosztás kérdése. Ha valaki túlzásba visz valamit, legyen az sport, művészet, bármi, a természet úgy alkotott meg minket, hogy visszaüt abba az irányba. Én ezt tapasztaltam magamon: amikor túl sokat foglalkoztam csak fizikával, akkor azonnal láttam, hogy a teljesítményem lankad, és egészségileg sem éreztem olyan jól magam. Úgy gondolom, az életet úgy kell megszervezni, hogy idő jusson mindenre: tudományra, oktatásra, sportra és a családra is. Ezt tényleg nagyon nehéz beosztani. Ennek általában az a következménye, hogy az ember semmiben sem lesz nagyon jó, tehát mindenből csak jó középszinten tud lenni, de az életben szerintem ez fontosabb, minthogy valamiben nagyon kiváló legyen és a többit elhanyagolja. Egy kiegyensúlyozott, minden irányban jó közepest alkotó egyén lehet, hogy hosszú távon többet tud elérni, mint egy olyan valaki, aki valamire ráfókuszál és esetleg az a valami nem megy úgy, ahogy szeretné, és állandó csalódással él. Én próbálok egy kicsit kiegyenlíteni mindent.
Néda Zoltán
1964. április 14-én született Kolozsváron • doktorátusvezető egyetemi professzor a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Fizika Karán • Fontosabb kitüntetései, díjai:
• Ifjúsági Bolyai Díj (vezető tanár), MTA, 2003 • Ștefan Procopiu-díj, Román Tudományos Akadémia, 2004 • Az MTA külső tagja, MTA, 2007 • A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Teleki József díja, az Erdélyi Tudomány Mestere kategória, 2013 • Az OTDT Mestertanári aranyérme, 2013
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – „Az egyházamnak tudnia kell önmagáról, hogy relációs valóság, egy tükörkép”
Jitianu Liviuval, a BBTE katolikus dogmatika tanárával beszélgettünk
Merőkanállal szolgálta fel az ételt egy katolikus ifjúsági találkozón Jitianu Liviu, aki történetesen az adott találkozó „sztármeghívottja” volt. Akkor megdöbbentő volt tapasztalnom ezt a rendkívüli alázatot, de azóta már számtalan esetben erősített rá. Jitianu Liviu, ismerőseinek csupáncsak Jiti, filozófia- és dogmatikatanárom volt a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Mondhatom, mentorom, aki sokat hozzátett jelenlegi énemhez, amiért hálával tartozom neki. Őszintén, bátran beszélgettünk teológiáról, egyházról, Istenről.
„Románul románok között tanultam meg”
– Jitianu Liviu. Szokatlan név egy székely identitású személynek.
– Ez egy mű román név, nem tagolható be a klasszikus román megnevezések közé. Az őseim apai ágon egy, a 19. század második felében Romániába betelepülő zsidó család, amelynek tagjai úgy gondolták, hogy jobb, ha kifelé azt jelzik, hogy románok. A rokonsággal beszélgettünk erről, és úgy tűnik, hogy az őseim feladták a zsidó gyökereiket, teljesen belesimultak a román közéletbe. A családunk tehát úgy döntött valamikor, hogy a régi, örökölt nevüket feladják és választottak maguknak egy nevet, ami románosan hangzik. Minden népnek sajátossága, hogy neveiben leír egy foglalkozást, hogy valaki hova valósi, vagy ehhez hasonlók. Az én nevemmel kapcsolatban ez nem így van, igazából túl nagy jelentése nincsen. A Jitianu név – eddigi kutatásaim alapján valószínűnek tartom – a szláv gabonatermelő nevéhez kötődik.
Az identitásom persze egyértelműen székely, magyar identitás. A szüleim elváltak, amikor három és fél éves voltam, édesapámtól így csak a nevemet és a genetikai potenciálomat örököltem. Úgy nőttem fel ezzel a névvel egy székely faluban, mint bármely más székely gyerek. Sőt, egyetemista voltam már, amikor jobban kezdtem románul beszélni és ezt a kezdetleges román gondolkodást, nyelv- és szókészletismeretet később kiegészítette, hogy elég sok román barátom lett. Románul románok között tanultam meg, nem a családban.
„Gyerekként nem akartam pap lenni”
– Papság. Mi volt a szikra, aminek hatására emellett az életforma mellett döntöttél?
– Azt gondolom, ezt a kérdést nem elég egyszer megokolni, megválaszolni magamnak, erre a kérdésre folyamatosan választ kell adnom, hogy miért vagyok pap, hogy mit jelent ez nekem. Az emberré válásnak a folyamatában ezek a kérdések mindig másként tevődnek fel, így a válasz mindig a jelenvaló énképnek a kivetülése, illetve mindig a jelen helyzet adottságaiból értelmezzük azt, hogy és mint történnek a dolgok.
Ebben az összefüggésben, ha visszanézek a kezdetre, azt kell mondanom, hogy gyerekként nem akartam pap lenni, a fejemben meg sem fordult. Ennek több oka van, elsősorban az, hogy nem vallásos családban nőttem fel, a családunkban soha nem imádkoztunk, templomba sem járt senki egész gyerekkoromban.
Úgy kerültem be a vallásosnak nevezhető társadalmi szférába, mint egy olyan gyerek, aki nem tudta lenyelni, nem tudta tolerálni, hogy vannak osztálytársai, akik valamit csinálnak, amit ő nem. Így kerültem hittanórára, így kerültem be a ministránsok táborába, de nem mondhatom, hogy volt bennem személyes elköteleződés vagy valami rendkívülibb.
Ami viszont ebben a vallásos kultúrában számomra vonzó volt – attól a kortól, amikor már kezdtem értelmesen látni a világot – az az, hogy a szülőfalumban, Csíksomlyón minőségi papok voltak. Olyanok, akikre emberként felnéztem, akik a hivatásukat emberi gyengéik ellenére nagyszerűen teljesítették. Az első ember, aki az életemet megpecsételte, megfogta, a ferences világból érkező személy volt, akit Ivó testvérnek hívtak, és akit életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Nem azért, mert ő ferences testvér volt, hanem sokkal inkább azért, mert benne találkoztam először olyan emberrel, aki az én akkori kamaszodó életemet úgy tudta megérinteni, hogy úgy éreztem, az érintése mentén helyesebben, szebben látom a világot és jobban látom azt, hogyan kellene élni. Ő volt az első impulzus az életemben, aki elindított.
Ezt az utat tarkítja sok más ember, aki a személyes életvitelével, magatartásával segített abban, hogy elinduljak egy olyan úton, ami az egyházi közegbe vezetett. Elindultam a papképzésnek az útján, elmentem szemináriumba. Ezek a személyek segítettek abban, hogy saját magamat megtaláljam, az énné válási folyamatomnak fontos állomásai voltak. A folyamatosan felmerülő kérdésekre megpróbáltam mindig őszinte válaszokat adni.
Elérkezett az a pont is, amikor meggyőződéssel, tisztán, elfogadható motivációkkal és elég jól körvonalazott célpontokkal úgy gondoltam, hogy ez az az út, ami az emberré válásomnak a fogódzópontja lehet. A papságot se máskor, se ma nem célként fogom fel. A papságot úgy értelmezem, mint olyan életformát, amiben közelebb kerülhetek saját magamhoz, amiben meg tudom önmagamat valósítani. Ezzel párhuzamosan persze úgy érzem, hogy ez az, ami engem elvisz a teljesség felé, amit így lehetne keresztény szóhasználattal mondani: megérkezés Istenhez, elérkezni a lét teljességéhez.
Az ember, aki Isten partnere
– Amellett, hogy pap vagy, teológiát tanítasz. Gyakran összemosódik az emberek fejében a lelkiségi élet és a teológia mint tudomány. Egyáltalán mondhatjuk azt, hogy a teológia tudomány?
– Én a teológiát mindenképpen tudománynak tartom. Ha érveket keresnék, hogy miért mondom ezt, akkor számomra két tartóoszlop nagyon fontos. Az első, hogy a teológia módszer. Nem csak egy ismeretelméleti rendszer, nem egy önmagában felépített belső dinamikájú rendszer csupán, hanem egy módszer. Az a módszer, ami megpróbál módszeres választ adni arra a kérdésre – ami minden bölcseleti kérdésnek az alapja –, hogy miért vagyunk (mi az életemnek a célja, honnan vagyok, hova tartok). Válaszadásában két szempontra kell figyelni.
Elsőként arra, hogy a válaszadási kísérlete beleilleszkedik-e egy sajátos lüktetésű, bibliai alapokon álló történelemtudatba. A teológiának az a meggyőződése, amire a pecsétnyomókönyv a Biblia, hogy az a legfőbb létezés, amit mi Istennel azonosítunk, akit Szentháromságnak mondunk az önfeltárulkozása nyomán, ez az Isten nem egy, az emberi történelmen túli létezési forma, hanem az emberi történelemnek konkrét részese. Innen adódik az istentudatunk történeti vonzata, történeti vetülete. Azt gondolom, hogy a teológia ezen az alapon állva próbál válaszokat adni, válaszokat felkínálni.
Éppen ezért a válaszadása az én számomra mindig olyan volt, mintha két irányból érkezne: egyfelől tehát ott van az isteni önfeltárulkozás, amit mi kinyilatkoztatásnak mondunk. Másik oldalon viszont ott az ember, aki önmagában álló létforma, aki ebben a történelmi lüktetésben partneri szerepet kap, aki megpróbál a saját útján elindulva emberségének, belső szerkezetének megfelelően választ adni a történelemben feltárulkozó Istennek.
Összegezve tehát az első gondolatomat, a teológia azt a módszert alkalmazza, amikor egy biblikus ihletettségű válaszadási kísérletben segíti az embert abban, hogy megtalálja Istent és saját magát. Ez a kettő együtt járó dolog.
A másik érv, ami miatt a teológia tudomány a számomra, hogy a teológia egy észszerű rendszer. Nem egy olyan hitrendszer csupán, ami kinyilatkoztatott igazságokra próbál támaszkodni, hanem igenis észszerű alapokon áll. A teológiát úgy látom, mint egy olyan próbálkozási rendszert, ami az emberi értelem segítségével próbál eltalálni a világban, próbál belelátni Istennek a titkába is. Éppen ezért azt mondanám ebben az összefüggésben, a teológia kultúrteremtő tudomány. Világszemléletet, világmeglátást próbál közvetíteni. Mindezt teszi az észnek, az emberi értelemnek a verifikálhatósága, ellenőrzése mellett. Nem tesz tehát olyan kijelentést, nem akar olyan rendszereket felvázolni, amelyek kizárnák az emberi racionalitást.
Éppen ezért a teológiát kontextuális tudománynak mondanám, mert az emberi ész segítségével megpróbál mindig abból a világból kiindulni, amelyben él. A teológia soha nem egy önmagában álló tudományág, hanem olyan tudomány, amely megpróbál belekapaszkodni minden csápjával a világba. Nem is lehet másképpen művelni, csak úgy, hogyha megkapjuk a találkozási pontokat, szakmai pontokat más tudományokkal, amelyek más módszerekkel, más szempontokból próbálnak a világra tekinteni.
A teológia csatája
– Dogmatikát is tanítasz, ez az egyik fő tantárgyad. Amikor az emberek a dogma szót hallják, egy régi, bezárt rendszerre gondolnak. Az előbbi válaszodból viszont egészen más tükröződik. Nincs itt egy kis konfúzió, ellentmondás?
– Persze, hogy van. Azt gondolom, ez onnan adódik, hogy minden vallásos közösségnek van egy sajátos belső dinamikája, ami rendszerint az intézményesülés felé tart. Az intézmény sajátos eszköztárral rendelkezik. Egyrészt van egy legitimált vezetési formája, amit hierarchiának mondunk, ugyanakkor vannak sajátosan kiforrott rítusai, gesztusai, verbális, nonverbális, kommunikatív síkjai. Ezek rendszerint arra törekszenek, hogy egy olyan rendszert termeljenek ki, amely elsősorban belterjes rendszer, aminek van egy belső szerkezeti erőssége. Ezt a belső rendszert próbálja ez a megszülető világ mind befelé, mind kifelé kommunikálni.
Itt látok óriási veszélyzónákat, mert ezek a rendszerek nagyon könnyen nem kommunikatívvá válhatnak. Olyan szervezeti hierarchia alakulhat ki például, amelyik olyan szervezeti formákat vezet be, amelyek nem kikezdhetők, amelyek létjogosultsága abszolút jellegű, amiket el kell fogadni. Ezek bemerevedett struktúrájú intézményi formákká válhatnak. Fennáll ez a veszély a tanítási rendszerekben is. Mind külső, mind belső nyomásra kialakulhat, hogy a vallásos rendszerek tanítása rigiddé, merevvé válik.
Ennek nyomon követői lehetünk az elmúlt 2000 év történelmében. Ami a dogmatika történetét illeti, a különböző hitrendszereknek, eretnekségeknek, tévtanításoknak, külső provokatív faktoroknak köszönhetően nagyon sokszor a katolikus tanítás, a teológiai tanítás dogmatizálódott. Ez azt jelenti, hogy olyan tanítási rendszereket próbáltunk a diszkurzív felületbe beemelni, amelyek nem kommunikatívak, hanem axiomatikus jellegűek, amiket el kell fogadni.
Erre épül rá egy hatalmas dogmarendszer, amire sokáig úgy tekintettünk, mint amit nem lehet megkérdőjelezni. Ennek a megkérdőjelezése azt jelentette, hogy az igazságot kérdőjelezed meg. Az így önmagát állító rendszer azzal a jelzővel igyekezett önmagát titulálni, hogy abszolút rendszer és az isteni igazságba kapaszkodva ezt egyenlővé tette a saját igazával, éppen ezért biblikus alapú állításokat tett, amit axiomatikusan el kellett fogadni. Ilyenek voltak az etikai jellegű megnyilvánulásaink, a bölcseleti meglátásaink. Kialakult egy olyan rendszervilág, ami nagyon sok esetben tényleg úgy tűnik, hogy annyira bemerevedett saját magába, hogy ezek már nem dogmákká, hanem dogmatista rendszerekké váltak.
A dogma önmagában azt jelentené, hogy a tanítási rendszernek van az alapján néhány olyan axiomatikus kijelentés, amit nem kérdőjelezünk meg. A mi esetünkben ilyen egynéhány van csak: Isten önközlő Isten (1.), Isten emberré lett, ez a megtestesülés titka (2.), Isten közöttünk marad a szentségekben, az eucharisztiában, az egyházban (3.), Isten a világot el szeretné juttatni a teljes beteljesülésre a Szentlélek közreműködésével (4.).
Folyamatosan mondom, hogy ez a négy dogmánk van nekünk, ez a belső isteni dinamikának a kiáradása a világunkba. A többi mind ehhez kellene igazodjon. Ez az Isten nem rigid Isten, nem valamikor beszélt, hanem most is beszél, ez az Isten nem megváltott, hanem a megváltás műve most is folytatódik közöttünk. Az egész isteni dinamika beékelődik egy eszkatológikus távlatba, ami azt jelenti, hogy ami elkezdődött, az a maga lüktetésével tart egy biztosan meghatározott cél felé.
A dogmatika éppen ezért számomra olyan gondolkodó tudomány, amely megpróbál eme néhány isteni dogma mentén gondolkodni, és erre próbálja a többit irányítani. Még egyszer hangsúlyozom, ez nem zárja ki annak a veszélyét, hogy ezek a kérdések betokosodhatnának. Megszülethetnek olyan kijelentések, hogy higgy és ne kutass, vagy olyan magatartást adhat, ami szinte fanatizmusba hajló, amikor meg vagyok győződve a magam igazáról, amikor senki másnak nem lehet igaza, amikor a világot démonizálom. Ezek a veszélyzónák megvannak, ez a teológiának egy óriási csatája.
„Sokszor nehezen találom meg magam ebben az egyházban"
– Ezek a gondolatok két nagy csoport számára is megszívlelendők. Egyfelől a profán, egyházon kívüli világ is odafigyelhetne ezekre a gondolatokra, másfelől pedig pont az egyház az, amely megszívlelhetné ezeket. Legalábbis a mindennapi tapasztalat ezt sugallja, amikor az egyházzal, mint intézménnyel szembesülünk. Mit lehetne tenni az egyházban, az egyházért, hogy az elmondottak még inkább nyilvánvalóvá váljanak, egyrészt a közösségen belül, másrészt a világ felé?
– Az egyháznak a világgal való kapcsolata nem elsődleges. Sokkal fontosabb – mint minden más intézménynek – előbb a belső helyzetképét tisztázni. Így az egyházban megszületik egy belső misszió, belső kommunikáció. Csak így tudunk a világnak valamit mondani. Ha megvizsgálom a mai egyházat, azt kell mondanom, hogy két nagyon sajátos elmozdulást észlelek.
Az egyik, hogy egyre nagyobb az individualizációs törekvés, amikor az ember azt mondja, hogy nem akarok elköteleződni egy bizonyos vallásos meggyőződés, intézmény mellett, hanem inkább a magam módján tartom vallásosnak magamat. De ez a vallásosság egy eklektikus vallásos mező, amikor kiválogatom az önmegvalósításomhoz funkcionálisan szükséges vallásos termékeket, amik mentén próbálom az életemet élni.
Persze ugyanakkor látok egy óriási közömbösséget ebben a kérdéskörben. Az a véleményem, hogy az egyházunk, az egyházam ezzel szemben nem mindig a leghelyesebb utat választja, mert elindul az egyházban egy nagyon erős regresszió. Látva a világ sajátos működési szabványait, nevezzük szekularizációnak vagy posztmodern defragmentációnak, megpróbáljuk önmagunkat befelé újracsoportosítani, az erőzónáinkat felmérni és megpróbálunk keresni magunknak valamilyen túlélési lehetőséget. De ez legtöbbször nem egy dinamikus létállapot, tehát nem az a létállapot, amikor azt mondom, hogy a provokatív faktorok mentén újragondolom a legitimitásom kérdésköreit, megkeresem az entitásom kapaszkodóit és azok szerint alakítom az életemet.
Ha ezt megtalálná az egyház, attól a perctől képes volna kifelé kommunikálni. Ha megtalálja a belső identitását, akkor egyértelműen látja, hogy a forrása isteni forrás, megnő az egyháznak a bizalmi tartalma és tud bízni Istenben. Ugyanakkor a humán erőforrásai mentén, célvonalak, stratégiák tisztázása után megpróbálja helyét megkeresni a világban.
Ezek nem biztos, hogy így alakulnak, és ez számomra is rengeteg olyan kérdéskört vet fel, amivel nehezen tudok boldogulni, ezért sokszor nehezen találom meg magamat ebben az egyházban. Úgy érzem, hogy ez az egyház nem kommunikál befelé és éppen ezért képtelen kifelé kommunikálni. Nem tud az egyház hitelesen szembenézni saját magával, néha megkerüli a kényes kérdéseket és olyan veszélyzónákba bocsátkozik, ahol azt gondolom, eldeformálódhat a léte, a hivatástudata, a küldetéstudata, az önmaga helyes látása. Innen származnak azok a problémáink, amelyek sokszor a világban tetten érhetők
Az egyház önmagában nem érték
– Látjuk a problémát. Van valamilyen megoldás, mit tudunk tenni?
– Az utóbbi években bennem nagy kérdéseket vetett fel az, hogy hogyan működik az az intézmény, amit egyháznak nevezünk. Sok esetben úgy látom, hogy az egyházam önmagát keresve túlságosan önmagára figyel és éppen ezért az a legfőbb célja, hogy ezt a rendszert valamilyen szempontból generálja, tehát arra törekszik csak, hogy tudja továbbvinni, továbbadni ezt a rendszert. Az önmagukat generáló rendszerek biztos, hogy valamilyen szempontból termékenyek, de azt gondolom, hogy céljukat tévesztik. Az egyház önmagában nem érték, erre mindig oda kell figyeljünk.
Az egyházam csak úgy lehet érték, hogyha olyan közösségi, hittapasztalati hellyé tud válni, ahol az egyén önmagában és közösségileg is megkaphatja az Istenre nyíló kapukat. Az egyházamnak éppen ezért tudnia kell önmagáról, hogy egy relációs valóság, egy tükörkép. Amit Istenből megtapasztaltunk, annak próbál az otthonává válni úgy, hogy nem próbál az isteni önfeltárulkozásban kereteket vagy szabályokat szabni, mert attól a perctől megszűnik dinamikus valóságnak lenni, és Isten helyett egy Isten-ikonnal állunk szemben.
Ez probléma, mert ez az egyháznak az öndefinícióját kérdőjelezi meg, mert még egyszer mondom, az egyház relációs valóság, attól eltekintve, hogy rengeteg értéket hordoz magában, mindig egy függő viszonyítási rendszer. Ha tudja Istent közvetíteni, akkor legitim, ha nem, akkor mint intézmény, kultúrintézmény létezik, de lényegszerűen meg is siklott a világban való létének a legitimitása.
Hitelesség és transzparencia
– A kiutat mindig abban keresem, hogy tud-e az egyházam szembenézni úgy önmagával, hogy nem önmagában tetszeleg, nem önmagát nézi, hanem megpróbál a forrásra tekinteni. Ez nagyon fontos kitétel, ehhez viszont szükséges látni, hogy az egyházban önmagában semmi nem emelhető isteni rangra, se a hierarchia, se a szentségi életünk, se a szentségekre definiált egyház, hanem ezek mind csak ablakok Istenre. Ezeknek a kérdéseknek a nem komolyan vétele az egyházat nehéz helyzetbe sodorja és lehetetlenné teszi azt, hogy a világgal kommunikáljunk.
Az egyház akkor lesz élőképes, hogyha egyrészt transzparens az isteni valóságra, a másik oldalon pedig próbál ezzel a világgal kommunikálni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy én beszélek a világgal, hanem az én és a világ, az én értékeim és a körülöttem élő világnak a milyensége között megpróbálom megkeresni a találkozópontokat, és ott akarom az én értékeimet elmondani. Ennek viszont alapvető feltétele, sőt kizárólagos elve a hitelesség. A hitelesség és a transzparencia, számomra ez a két kérdés a legfontosabb. Ha jövőről beszélünk, azt én csak ezen a két nyomvonalon tudom elképzelni.
Jitianu Liviu
• 1971-ben született Csíksomlyón • 1998-ban szentelték pappá • tanulmányait Gyulafehérváron és Freiburgban végezte • 2006-ban szerezte meg doktori fokozatát • a BBTE Római Katolikus Teológia Karán docens, korábban a kar kancellárja, majd dékánhelyettese • kutatási területe: krisztológia, istentan, egyház és társadalom, identitás • 7 könyv és számos tanulmány szerzője • legfontosabb kitüntetése: Kurt Hellmich-díj ( Regensburgi Egyetem)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș– Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte • ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n • jelenleg másodéves doktorandusz hallgató • témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza • 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar művelődési napokat tartanak Maroshévízen
Ötödik kiadásához közeleg a Maroshévízi Magyar Művelődési Napok rendezvénysorozat – a május 18-22. között zajló eseményeket tematikus napok keretében kínálják a szervezők.
Ökumenikus istentisztelettel veszi kezdetét az ötnapos rendezvénysorozat szerdán délután 5 órától, a református templomban tartott szertartást a szászrégeni Sófár zenekar koncertje teszi ünnepélyesebbé. Este a művelődési ház tárja ki kapuit: 19 órától a Bagossy Brothers Company koncertezik a nagyteremben.
Május 19-én színházi előadás révén a kultúra kapja a főszerepet – este 7 órától a művelődési házban Moliére A nők iskolája című komédiáját nézheti meg a közönség a marosvásárhelyi Spektrum Színháztársulat előadásában.
Kemény János Iskolanap nevet kapja a május 20-i programsorozat, a tanintézetben reggel 8 órától ünnepelnek. Kezdésként az elemi osztályok mutatják be a Kemény János versei ihlette illusztrációikat, majd a gimnáziumi osztályok által készített iskolazászló-tervek díjazására kerül sor. Az ünnepélyes köszöntésekre 11 óra 30 perckor a díszterembe várják az érdeklődőket, ahol különböző vetélkedők és a Csillagszem tánccsoport előadása is programon szerepel.
Kemény János szobrának megkoszorúzását déli 12 órakor tartják, ezt követően pedig, egy szünet után, délután 5 órától a Kemény János Elméleti Líceum kulturális műsort mutat be a művelődési házban.
Május 21-ét Dr. Urmánczy Nándor Emléknapként jegyzik a programban. Amint már megszokott, az emléknap kilencedik kiadásának is több mozzanata lesz. 11 órakor a római katolikus templomban tartott ökumenikus igehirdetéssel kezdődik az ünnep, a szertartást követően pedig Urmánczy sírboltjánál helyezik el az emlékezés koszorúit. Déli 12 órától a közösségi ház nagytermében kerül sor az Urmánczy Nándor-díj átadására, ezt követően pedig könyvbemutatókat tartanak: Vastag Andrea Csinszka az álmok hercegnője című kötetét, a Jancsó András által szerkesztett Jancsó Benedek 160 című könyvét, dr. Raffay Ernő Titkos szabadkőműves dokumentumok című kiadványát, illetve dr. Szász István Tas Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című kötetét mutatják be. A nap záróeseménye a 18 órától kezdődő Insect koncert lesz, amelyre a művelődési házba várják az érdeklődőket.
Hagyományőrző nappal zárul a rendezvénysorozat – május 22-én a délelőtti óráktól majális, asztalitenisz-bajnokság, néptáncelőadások, táncház követi egymást a programban. Az Urmánczy strand melletti téren tartott eseményen fellépnek a gyergyóditrói Pergettyű, a borszéki Czifrasarok és a maroshévízi Csillagszem néptánccsoportok.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Kettős könyvbemutató a Bolyai téri unitárius templom tanácstermében
Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel
Kettős könyvbemutató helyszíne volt csütörtök este a Bolyai téri unitárius templom tanácsterme: Szász István Tas Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötetéé, valamint a Jancsó Benedek 160 című könyvé, amely a híres székely polihisztornak állít emléket.
A könyvet Jancsó András, a Jancsó Alapítvány volt kuratóriumi tagja ismertette. A rendezvény moderátora Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke volt.
A Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel című tanulmánykötet szerzője, Szász I. Tas Kolozsváron született, orvosi szakíró, közíró, szerkesztő, 1990-től közölt nemzet- és kisebbségpolitikai cikkeket, naplójegyzeteket. Családi emlékek és hiteles dokumentumok alapján megírta a szülei házában és anyagi támogatásával szerkesztett Hitel című folyóirat történetét.
A 320 oldalas kötet hat nagy fejezetre oszlik: 1. Románok és magyarok az ortodox törésvonal mentén, 2. Trianon csapdájában, 3. A felszámolt erdélyi autonómiáról, 4. Kolozsvári Hitel- szemle, 5. Vásárhelyi találkozó, 6. Magyarság, Európa. Önálló tanulmányok, de szervesen összekapcsolódnak, ezért is foglalta egy kötetbe őket a szerző.
Jancsó Benedek 160
Jancsó András dr. Jancsó Benedek gelencei születésű tudós tanár, irodalomtörténész, nyelvész tevékenységét méltatta röviden, akinek az életútját, a nemzet haladásáért és a székelységért végzett munkásságát több évtizedes elhallgatás után most kezdik újra megismerni és fölfedezni.
Jancsó Benedek a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítója és elnöke volt, a nemzeti kultúra számos területén kiemelkedő alkotó; írt publicisztikát, tanulmányokat és történeti munkát, alapított és szerkesztett folyóiratot, ismerte az oktató-nevelő munka, valamint a népművelés elméletét és gyakorlatát, dolgozott az oktatásirányítás, a kultúrpolitika területén. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, a kisebbségpolitika és nemzetiségi ügyek elismert szakértőjének számított egész Európában.
Születésének 160. évfordulója alkalmából a Gelencei Polgármesteri Hivatal, a Jancsó Alapítvány, a Székely Nemzeti Múzeum, a Székely Nemzeti Tanács és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös szervezésében négynapos ünnepi megemlékezés-sorozatra került sor Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban.
A bemutató végén Jancsó András Dsida Jenő Siratóének Jancsó Benedek halálára című versét mondta el, majd a dedikálásra került sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A Facebook hálója átformálja és archiválja az életünk
Péntek este a várban folytatódott a RODOSZ-Café előadássorozat. A meghívott Szász István Szilárd, a kolozsvári BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza volt.
Az érdeklődőket Tőtős Áron, a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezetének elnöke köszöntötte, majd Szász István Szilárd, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza tartott prezentációt, A Facebook hálójában címmel, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Facebook hálózatba köt, miközben behálózza mindennapi életünket. Ugyanakkor előadása során néhány gondolatébresztő kérdést vetett fel a közösségi oldalak kutatásával kapcsolatban. Mit kezdhet, mit kezdjen a társadalomkutató, néprajzos, antropológus az online világgal? Hogyan használható a Facebook idővonala forrásként egy élettörténet, netán egy csoporttörténet megírására? Mi tudható meg rólunk a profilunk alapján? Arra hívta fel a figyelmet: a közösségi háló egyszerre áldás és veszélyforrás, hiszen bár a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás egyik szimbóluma, azért számos veszélyt is rejt magában. Például aki szélsőjobb beállítottságú, az azáltal, hogy a hírfolyamában sok, egyre több személyre szabott információ, hír és reklám jelenik meg, önbeteljesítő jóslatként nem lesz liberálisabb vagy normális gondolkodású, hanem még inkább neonácivá válik.
Mit hoz a jövő?
Azt, hogy a Facebook mennyire meghatározza az életünket, mutatja, hogy egy kimutatás szerint 1.650.000.000 aktív havi felhasználója van (ezek 90 százaléka okostelefont használ), 4,5 milliárd lájk születik naponta, illetve körülbelül 300 millió fényképet töltenek fel, és amíg Önök most az erdon-t böngészik, 12 ezer új profil keletkezik, 13 millió állapotfrissítés történik, és 23 millió hozzászólást írnak be. Az alig több mint tíz éve létező Facebook tulajdonképpen átformálja és archiválja az életünk, sőt, ha netalán megfeledkeznénk róla, rendszeres időszakonként emlékeztet bennünket arra, hogy mi történt velünk X évvel ezelőtt. Sőt, még a migrációs folyamatokat is befolyásolhatja azáltal, hogy egy vonzó poszt vagy kép miatt, valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Az újabban bevezetett élő FB-közvetítésnek betudhatóan napjainkban eljutottunk odáig, hogy egy fiatal lány úgymond élőben közvetítette a saját halálát, és több ezren követték nyomon, ahogy a vonat elé ugrik. Lekövethető általa, hogy kik a barátaink, és éppen hol vagyunk. Tematizál, és valójában akkor istájékoztat valamiről, ha információhiányba ütközünk a használatakor.
Összemossa a nyilvános és a privát életünk, transzparenssé teszi a létünket, és hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy egy algoritmusos kísérlet szerint 300 lájk után a gép jobban tisztában a személyiségjegyeinkkel, mint a saját párunk. A rendezvény főtámogatója az RMDSZ Communitas Alapítványa volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,. 2016. máj. 29.

Mentor – Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni
Vincze Hanna Orsolyával beszélgettünk válságról, médiáról, filmekről
Oxfordban tanult, mégis a Babeş– Bolyai Tudományegyetem jelentette Vincze Hanna Orsolya számára azt az életpályát, amiben jól érzi magát. Kommunikációtudománnyal foglalkozik, néha még a népszerű sorozatokra is szakemberként reflektál. Két kislánya mellett, lopott óráiban úszik, olvas, és olykor belealszik a filmnézésbe. Szerinte nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) végzett magyar–angol szakon, utána történelemtudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen (CEU), jelenleg pedig kommunikációt tanít a BBTE-n. A történelemtudomány a múltat vizsgálja, visszafele tekint, a kommunikációtudomány ezzel szemben viszonylag új szakterület és inkább előre néz. Hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség?
– Ezt szokás nem lineáris karriernek nevezni. Az én esetemben igazából ez csak látszat, a pályaválasztásomban van egy folytonosság. Az egyetemen régi szövegekkel foglalkoztam és ezek tanulmányozását folytattam a doktori iskolában a Közép-európai Egyetemen. Mindig is érdekelt, hogy a szövegeknek mi a helye a valóságban. A bölcsészkaron a tanulmányozott szövegek kapcsán az érdekelt, hogy milyen kontextusban, milyen céllal, milyen társadalmi valóságban, milyen beszélők közötti interakciókban születtek, mit jlentenek, mi a közük a politikai valósághoz.
Így kezdett el foglalkoztatni a kommunikációtudomány, ugyanis ezeknek a nagy kérdéseknek az újragondolását ma tulajdonképpen a kommunikációtudomány végzi. Hogy a szövegekben és a szimbolikus tartalmak egymás közötti cseréjében milyen tudás jön létre a világról, hogy milyen képeket, milyen értelmezéseket forgalmazunk, ezeket a kérdéseket ma leggyakrabban a kommunikációtudománnyal foglalkozók teszik fel. De ugyanilyen kérdéseket fel lehet tenni a történettudományban, például a politikai nyelvek elemzéseként, amivel a disszertációmban foglalkoztam, vagy az irodalomtudományban, különösen a kora modernkor tanulmányozásában.
"Szeretem a szavakat tenni-venni"
– Honnan jön a szöveg szeretete?
– Bármilyen területtel kezdtem foglalkozni, bármilyen kutatási kérdést fogalmaztam meg, a végeredmény mindig az lett, hogy olyan kérdésként fogalmazódott meg, olyan módszertant kerestem hozzá, amely szövegek vizsgálatát feltételezi vagy szövegszerűen vizsgálható. A doktori tanulmányaim alatt is politikai nyelvek vizsgálatával foglalkoztam, foglalkoztunk, amelyek mind szövegszerű vizsgálatok voltak. A kutatás azt vizsgálta, hogy bizonyos szavaknak, bizonyos kijelentéseknek, bizonyos beszédmódoknak egy adott politikai vagy beszélő közösségben mi a tétje, milyen jelentései vannak a beszélők számára. Mindig szerettem szövegekkel, szavakkal foglalkozni, a szavakat tenni-venni, továbbá mindig érdekelt, hogy mások mit tesznek a szavakkal.
– Voltak mentorai? Kik formálták a pályáját?
– A középiskolás magyartanáromat, Murvai Évát mindenképpen kiemelném. Azt gondolom, az ember életére a középiskolás tanárai nagy hatással vannak.
Oxfordban volt egy tutorom, Robert J. W. Evans. Ez is egy nagyon sajátos tapasztalat. Az ott működő tutoriális rendszerről mi is szoktunk álmodozni, de sajnos csak a szakkollégiumi programok keretében tudunk valamennyire is közel kerülni ehhez, az oktatásban nem. Oxfordban mindenkinek a munkáját közelről követi egy tutor, akivel egyéni képzési terv, olvasmányok, beszélgetések során gondolkodnak együtt.
– A külföldi tapasztalatok milyen újdonságot hoztak? A kivándorlási trendek ellenére miért jött mégis haza?
– A hazaköltözésem személyes döntés volt. A doktori tanulmányaim végén már a BBTE-n dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez az a karrier, ez az a pálya, amire készülök, amiben jól fogom érezni magam. Nem is volt kérdés, amikor lehetőségem volt versenyvizsgázni a BBTE-re, akkor azt megpróbáltam.
Az egyetem fiatalabb oktatóinak nagy részére igaz, hogy sokan közülük – mint a kora modernkorban – peregrinálnak (vándordiákok külföldi egyetemjárása) szerte külföldi intézményekben, és aztán hazajönnek, ahol próbálják hasznosítani a megszerzett tudást. A külföldi modellek tanulságosak. Fontosak a szakmai kapcsolatok. Ugyanakkor fontos tapasztalat látni az ottani kutatást, az igazán nagy kérdések nagy lélegzetű megfogalmazását. A nagynevű egyetemeken sokkal bátrabban tesznek fel nagy kérdéseket.
Az oktatás szervezésében is hasznos tapasztalatok ezek. Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen lesz az oktatás a jövőben, hogyan lehetne azt személyre szabottabbá tenni, hogy milyen lehetne a tehetséggondozás, hogyan kell a kiemelkedő diákokkal foglalkozni – ezen kérdések megválaszolásában nyilván ezek a tapasztalatok nagyon fontosak.
Válság-karácsonyokról, rendszerváltásról
– Van-e olyan kutatása, ami közel áll a szívéhez?
– 2011–2013 között azzal foglalkoztam, hogy a gazdasági válságnak milyen volt a média-reprezentációja, hogy milyen nyelven tudtunk erről beszélni. Izgalmas volt látni, ahogyan ez a „válság” metafora általános hírkeretté vált. Az történt a romániai médiában 2009–2010 között, hogy ezt a kifejezést a valóság nagyon különböző aspektusaira használtuk: a karácsonyi ünnepek válság-karácsonyok voltak, de a politikai valóságot, az államapparátus, az államigazgatás szükségesnek tűnő reformját is válság-diskurzusokkal lehetett leírni. Arról is beszéltek, hogy milyen jó a válság, mert ennek nyomán befejezhetjük azt az átmenetet, amit még 1989-ben kezdtünk el. Ez azért érdekes, mert a kutatásban azt láttuk, hogy a média-diskurzusnak egy eleme tulajdonképpen a valóság értelmezésének és keretbe helyezésének egy módja, ami generikus hírkeretté tud válni. Ez sajátos ablakot nyit a világra, és a világról való tudásunk egy sajátos formája jön benne létre.
Youtube-ról tájékozódnak a fiatalok
– A kommunikációs technikák elég gyorsan változnak. Hol van ma a kommunikációnak, a médiának a helye a társadalomban?
– Az nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció átalakulóban van. Az internet, különösen a részvételen alapuló új média felületek nagy kihívást jelentenek mind a média mögött álló hagyományos üzleti modellek számára, mind az újságírás, mint hivatás számára. Valamennyien részt veszünk a hírek előállításának, megosztásának, terjesztésének, értelmezésének a folyamatában. A kortárs hírkultúrában a híreknek sajátos, új műfajai jönnek létre.
A fiatal hírfogyasztók egyre nagyobb hányada mondja például azt, hogy a világ dolgairól szatirikus, ironikus formájú, műfajú tartalmak segítségével értesül. Egyre többen mondják, hogy kizárólag online tájékozódnak, hogy például youtube-csatornákat követnek. A hagyományos értelemben vett hírek minthogyha veszítenének a közéleti tudásunk, a világról alkotott tudásunk fölötti monopóliumából. Ugyanakkor a világról és a közéletről való tudásnak új, izgalmasabbnál izgalmasabb formái jönnek létre. Amikor a szakkollégiumi hallgatók témaválasztásait figyeljük, látjuk, hogy milyen újabb és újabb témák érdeklik őket. Újabb és újabb felületeken keresik azt, hogy hol lehet tájékozódni vagy tartalmat megosztani. Ezek olyan változások, amelyek átalakítják az üzleti modellt, de átalakítják a hivatást, a szakmát is.
Ezt belülről igen sokan úgy élik meg – tudjuk beszámolókból, újságírókkal készített interjúkból –, mint egy destabilizáló folyamatot. Ugyanakkor roppant izgalmas az a mód, ahogyan egyre szélesebb közeg vehet részt ebben a folyamatban. Mindezt az árnyoldalaival együtt látjuk: pont azért, mert a tudás forgalmazásában egyre többen vesznek részt, már el kellett volna kezdeni azt a folyamatot, amikor az online-nal kapcsolatos készségeket az iskolában tanítjuk. Ahogy a természeti környezetünkben megtanulunk tájékozódni, ugyanúgy meg kell tanítani a diákokat tájékozódni az online környezetben. El kell sajátítani például azokat a tartalom megosztására vonatkozó etikai normákat, amelyeket hagyományosan az újságíró iskolában tanultak meg a hallgatók. Meg kell tanítani normákat arra vonatkozóan, hogy milyen képeket lehet megosztani a nagy közönséggel, az internet potenciálisan végtelen közösségével. Itt lesznek újabb kihívások a közoktatás, a tanári hivatás, az iskolai curriculum számára is.
– Ha már a tanári hivatásnál tartunk, nőként tapasztalta az „üvegplafon” jelenséget (láthatatlan előrehaladási korlát)?
– Közvetlen módon nem. Nálunk a tanszéken nagyon empatikus és segítő kollegiális háló vesz körül. Volt olyan, hogy az órarend aszerint készült, hogy nekem milyen kötelezettségeim vannak otthon: figyelembe vették, hogy a gyermekeimet ki kell vennem az óvodából, iskolából. Tény, hogy az embernek a családban betöltött szerepe, az élethelyzetek változása átalakítja az időbeosztást, a munkára fordítható időt. Nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Rugalmasságot igényel az intézmény részéről is, de az egyetemi közegben ez megvalósítható.
„Szeretek sorozatokat nézni”
– Mit csinál, amikor éppen nem kutat, nem tanít?
– Kicsi gyermekeim vannak, két kislányom. Ez pillanatnyilag nagyjából teljesen kitölti a nem munkával töltött időnket. Vannak lopott óráim, amikor például a lányom úszótanfolyamra jár, én is elmegyek úszni. Igyekszünk együtt tölteni minél több tartalmas időt.
Nagyon szeretek jó kortárs magyar irodalmat olvasni, de érdekelnek a kortárs populáris jelenségek is. Valószínűleg a szakmámból adódóan, a kortárs kommunikációs jelenségek iránti érdeklődésemnek köszönhetően lelkes fogyasztója vagyok a populáris kultúrának: szeretek sorozatokat nézni, és lelkes olvasója vagyok a kortárs sikerkönyveknek is. Valaki azt mondta, hogyha Dickens ma írna, akkor filmforgatókönyvet írna, nem regényt: szeretek olyan sorozatokat nézni, amik helyenként olyanok, mintha Dickens írta volna a forgatókönyvet. A teljes igazság persze az, hogy néha belealszom a filmekbe.
Nyilván ezeket az ember néha szakmai szemmel nézi. Feltűnik például, hogy a Kártyavár (House of cards) című filmre való utalások hogyan válnak részeivé a kortárs események értelmezésének. Volt, hogy a The Guardian cikke úgy magyarázta el a nem amerikai olvasóközönség számára az amerikai elnökválasztásban történteket, hogy azt a filmben történtekhez hasonlította. Olyan hivatkozási alappá válik így a film, ami a nagyközönség számára is egy működő értelmezési keretet nyújt. Nyilván szatirikus, ironikus formában, de értelmezési kereteket forgalmaznak ezek az új médiumok, ami által a fogyasztók számára értelmezhetővé válik a valóság.
Vincze Hanna Orsolya.
• 1977-ben született Marosvásárhelyen • egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán végezte • 2008-ban szerezte doktori fokozatát a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU) • 2005–2006-ban Oxfordban Chevening ösztöndíjas • a BBTE Politika-, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karának habilitált egyetemi docense • kutatási területei: kortárs hírkultúra, politikai eszmetörténet
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Ami a daganatos kockázatomat illeti: békésen várok rá
Dégi László Csaba szerint nem szabad marginalizálni a rákos betegeket
A kutatásnak csak akkor van értelme, ha a változásra, a változtatásra irányul, vallja Dégi László Csaba, a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára. Ezt pedig teljes mértékben megéli: daganatos betegek kutatásával foglalkozik, a segítésüknek szenteli az életét. Olyan szenvedéllyel és hitelt érdemlően beszélt a munkájáról, hogy ha egyszer megbetegednék, biztos vagyok benne, hogy hozzá fordulnék először tanácsért.
– Egy korábbi Szabadság-interjúban azt mondta, hogy családjának férfitagjai közül elég sokan 50 éves koruk környékén daganatos betegségben hunytak el. Az egyik kérdésem a múltra vonatkozik: ezért választotta a segítő pályát? A másik a jövőre: tart emiatt a jövőtől?
– A segítő pályát nem emiatt választottam, de azt gondolom, hogy a helyzet, az igények és a megfelelő ember találkoztak. A Református Kollégiumban tanultam és bár a folytatás a teológia lett volna, végül nem azt választottam. Ebből a félpapságból, az arra való félérettségből kerültem a szociális munka, majd az orvosi pszichológia területére. Azt gondolom, hogy az affinitásom és az érzékenységem a társadalmi igazságosság, a társadalmi kérdések irányába, az elnyomottak csöndje, hang nélkülisége irányába nagyon meghatározóak voltak.
A Kis-Küküllő mentén nőttem fel, egy erősen szórvány vidéken, ami masszívan meghatározza az ember belső konfliktusait és útkereséseit. Azt gondolom, hogy a kiindulópont végül is a változás igénye volt. Úgy kerültem a segítő szakmába, hogy váltottam.
A jövővel kapcsolatosan, ami a személyes daganatos kockázatomat illeti – tekintettel arra, hogy apukám is 50 éves kora körül halt meg, mert általában a férfi vonalon ez egy mérföldkő –, azt tudom mondani, hogy most már békésen – használhatom azt a szót, hogy – várom. Túl sok mindent tudok már erről a betegségről, és valószínűleg találkozni fogok ezzel, mert egy olyan fajta érintettségről (genetikai háttérről) van szó, ami nem kiküszöbölhető. Három fiú közül a középső vagyok a sorban, és ez meghatározza az ember gondolkodásmódját. Nem tudom magam ámítani, de keresem az utakat és a módokat. Szóval, ha engem kérdez, békésen várok rá.
Tudom, hogy a daganatos betegség ebben a pillanatban is mindegyikünkben benne van, hisz minden egyes sejt szintjén folyamatos háború van az onkogének és a proto-onkogének, tehát az elváltozásokat védő és az elváltozásokat gyártó sejthalmazok között. Ez egy állandó párbeszédegyensúly, ami bármikor, bárkinél felborulhat. A daganatos betegség az emberi kódban benne van, és ezt nem tudjuk kiirtani. Ezzel együtt kell tudni élni és természetesen mindent meg kell tenni, hogy ez a legkevesebb életévet vegye el az emberek élettartamából.
Kutatási területe: a daganatos beteg, nem a betegség
– Mi a kutatási területe?
– Úgy tűnik, mintha több kutatási területem lenne, de igazából egy van: daganatos betegeket kutatok. Ez viszont nagyon sokrétű, interdiszciplináris dolog: ehhez tudni kell a szociális munkát, a pszichológiát, azon belül a klinikai pszichológiát, ami az egyik legnehezebb rész, ismerni kell minden orvosi hátteret. Nem lehet egy betegséggel úgy foglalkozni, hogy nem tudsz róla mindent. Az egyszerű fogalmazás mögött tehát nagyon sok réteg tudás és készség áll.
Szigorúan hangsúlyoznám, a kutatási területem a daganatos beteg, nem a betegség. A daganatos beteg a maga rendszerében, a maga valóságában, a maga történetiségében. A történetiség rettenetesen fontos. Nagyon nehéz ezt a részét kutatni, nagyon nehéz megérteni, hogy lesz valakiből elszenvedője ennek a betegségnek. Az igazság az, hogy erre nincsenek egyértelmű válaszok.
Mi alapvetően a kutatásainkban a daganatos distresszt vizsgáljuk, ami tulajdonképpen azt írja le, milyen szenvedésnek vannak kitéve ezek az emberek. Örülünk, hogy Erdélyben, Romániában hozzánk nőtt ez a fogalom, de alapvetően ez egy nemzetközi sztenderd, a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság szerint ez a hatodik vitális jel, tehát életjel. Emiatt viszont sokan haragszanak, mert egyrészt nehezen behatárolható, másrészt nem elég patologizáló, nem lehet gyógyszeripart, diagnosztikai rendszereket ráépíteni.
Mi pontosan tudjuk, hogy a rákos betegek zöme nem lelki beteg, nem pszichiátriai eset. Ezek olyan emberek, akik szenvednek egy nyomástól, szakszóval distressztől, rossz féle stressztől. Nem szabad patologizálni, és ezzel az embert dobozba zárni, ellökni valahova messze a társadalomnak a központjától.
A drogok világával is foglalkozom, de ez a kettő abszolút nem zárja ki egymást, hisz a daganatprevenció tulajdonképpen drogprevenció. Az, amire a drogprevencióban törekszünk, hogy a káros anyagok legkevésbé kerüljenek be a szervezetbe, illetve ha bekerülnek, legkevésbé ártsanak, vagy hogyha már ártottak, minél hamarabb leálljunk, vagy hogyha már nem lehet leállni, akkor védjük meg az illető emberi jogait és csökkentsük a személyes és a társadalmi ártalmakat, ezek az elvek szépen találkoznak a daganatprevencióval. Ez divatos lett az elmúlt 10 évben és arra számítok, hogy nálunk is ez következik.
Az a baj, hogy nem vagyunk elefántok
– A daganatprevenció úgy értendő, hogy megelőzhető a betegség?
– Igen. Tíz daganatból a legkonzervatívabb meglátások szerint is négy megelőzhető. Viszont hangsúlyozom: négy. Ez azt jelenti, hogy még van hat a tízből, aminek genetikai háttere van, és ott a megelőzéssel semmit nem tudunk elérni. Nagyon fontos, hogy amikor daganatos prevencióról beszélünk, ne hülyeségeket áruljunk az embereknek. Tehát nincs olyan, hogy minden daganattípust meg lehet előzni egészséges táplálkozással, tudatos mozgással. Ez négy esetében igaz lehet, viszont a másik hat esetében a korai felfedezés a kulcs. A daganatprevenció és a korai szűrés tehát olyanok, mint két testvér, mindkettőre figyelni kell.
Maga a természet egyébként a daganat rejtelmeit, titkait és a gyógymódját már rég felfedezte. Az elefántok például ki tudják ezt küszöbölni teljesen. A természet önmagában tudja a választ arra, hogy miként lehet daganatmentesen élni, csak az a baj, hogy mi nem vagyunk elefántok. Mivel az elefántnak bőven van sejtje, könnyen megteheti, hogy megöli a sejtjeit, nekünk viszont nincs olyan sok, ezért mi alapvetően nem az apoptózist, a programozott sejthalált indítjuk el, hanem a korrekciót, a géntörések korrekcióját. Naponta több tízezer géntörés történik bennünk, tehát ennyi esély van arra, hogy valami elromoljon. Mivel a szervezetünk alapvetően túlélésre és gazdálkodásra van beállva, ezért alapvetően mindig próbálja javítani a géntöréseket, mikor sikeresen, mikor kevésbé sikeresen.
Rövid ideig HIV-fertőzött fiatalokkal, gyerekekkel dolgoztam. Őket a ’90-es években fertőzték meg az orvosi rendszerben. Egy kis részük, néhány százan, mondjuk ezren még mindig élnek, ami egy csoda, többségük viszont meghalt. Ezek a gyerekek végképp semmilyen személyes kockázatot nem vállaltak be és nem önhibájuk miatt lettek szeropozitívek. Tudja, mit tapasztaltam? Hogy teljes mértékben megvetették őket. Azt gondolom, hogy ezekre a témákra sajnos még mindig eléggé felkészületlenek vagyunk. Nem tudunk kellőképpen beszélgetni róla, nem tudjuk rendesen kitátani a szánkat.
A kutatásnak sehol semmilyen területen nem lehet más célja, mint a változás. A tudomány nem lehet önbalzsamozó. Ha nem olyasmit kutatunk, amivel változást érhetünk el, amivel valakinek jobbá tesszük az életét, akkor az szerintem nem kutatás. Én ezt csináltam az elmúlt 20 évben, tudom, hogy nagyon lassú, de nem mondhatom, hogy nincsenek pozitív dolgok, történtek változások. A mai társadalomban, a 21. században elvárják, nemcsak a finanszírozók, hanem a társadalom is, hogy amit kutatsz, az legyen érthető, eladható, hasznosítható és hozzon valamilyen változást. Ilyen szempontból még nagyon sok a dolgunk ezen a területen.
– Az élet negatív területeivel, legalábbis határhelyzeteivel foglalkozik. Ez, gondolom, megviselheti az embert. Miből meríti az energiát?
– Teljes mértékben elfogadom, hogy kívülről úgy tűnik, ezek nagyon nehéz területek. De tudja, mi adja a titkát és a kulcsát? Amikor egy érintettel, akárcsak amikor önnel is találkozom, ugyanaz az érzésem: hogy ő egy ember. Vele nem történt semmi más, csak megbetegedett. Emiatt tízből nyolc ember eltávolodik tőle, de lennie kell egy-két személynek, aki továbbra is látja benne azt, aki ő. Ha szerencséje van és van egy családja, akkor a családtagok valószínűleg látják benne azt a valakit. Beszéltem a történetiségről: ezért fontos. Hogyha ismerjük valakinek a történetiségét, akkor tudjuk, hogy itt nem egy másik ember van, hanem ugyanaz az ember egy megváltozott helyzetben.
Hogy honnan merítem az erőt? Mindig felfedezem, hogy a másik ugyanolyan ember, mint én. Ugyanolyan igényei, ugyanolyan harcai vannak, mint nekem. A Református Kollégiumban egy dolgot nagyon jól megtanultam: ott az alapkérdés mindig az volt, hogy mi az értelem abban, amit csinálok. Az élet értelmének a keresése, a dolgainknak, a tevékenységünknek az értelme – ez központi kérdés. Azt tudom mondani, hogy ez az állandó értelemkeresés nálam találkozik azzal, amit csinálok.
Nagyon szeretem, amit csinálok. Nagyon jó dolog, amikor magunkon túli dolgokért tudunk tenni. Amikor nem magunkért csinálunk valamit. Ezért szeretem a munkám. Most már tudom biztosan egy jó ideje, hogy nem rólam szól a történet.
Dégi László Csaba
• 1979-ben született Dicsőszentmártonban
• 2001-ben végzett a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociális munka szakán
• a PhD-t a budapesti Semmelweis Tudományegyetem Magatartástudományok doktori iskolájában szerezte meg
• 2006 óta a BBTE Szociológia és Szociálismunkás-képző Karának tanára
• számos hazai és nemzetközi kutatási programban vett részt, több tucat tanulmánya jelent meg elismert szaklapokban
• kutatási területei: pszichoonkológia, daganatos distressz, klinikai szociális munka, egészségvédelem, drogmegelőzés és drogpolitika
• 2011-ben a Dinu Patriciu Alapítvány az év kutatói közé választotta
• a Nemzetközi Pszichoonkológiai Társaság (IPOS) romániai képviselője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mentor – „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – „Szűnjünk már meg félni a mesterséges intelligenciától”
Csató Lehel informatikus, egyetemi tanár szerint távol van még a szingularitás
Nincs Facebookja, a közösségi oldal mégis a segítségemre volt, amikor a BBTE informatikus professzorával való beszélgetésre készültem. Csató Lehel szívélyesen fogadott irodájában, első perctől felkért a tegeződésre, a képernyőjén üldögélő plüssmaci pedig türelemmel hallgatta végig, amint önvezető autókról, mesterséges intelligenciáról, sakkozó gépekről folytattunk érdekfeszítő eszmecserét. Kiderül, hogy a kockának van másik oldala is.
– Az egyetemi honlapodon van egy felirat, miszerint „nem fogsz megtalálni Facebookon” (You won’t find me on Facebook). Miért tartod magad távol a legnagyobb közösségi oldaltól?
– Kinőttem, pontosabban nem nőttem bele abba a generációba, amelyik a Facebookot, korábban a messengert használta. A Yahoo messenger esetében munka közben felvillantak az üzenetek, amik nagyon zavartak, ezért távol mAradtam. A Facebookot úgy tekintettem, mint a messenger folytatását. Nem tetszett, hogy belemászik az életünkbe. A híreket kiválogatja nekünk, és nem mi választjuk ki azokat, nem mi döntünk, hanem hírfolyamot kapunk, ez rontja a gondolkodást. Nem tetszik a Facebook filozófiája.
– Ma már az egyik legfontosabb hírforrásként használják az emberek a közösségi oldalt. Hogyan pótolod ezt?
– Az, hogy a legfontosabb hírforrás, viszonylagos. Nagyon sok tanulmány született: kommunikációs és médiás szakemberek hívják fel a figyelmet annak a veszélyére, hogy információs buborékba kerülünk azáltal, hogy a Facebookon a híreket algoritmusok választják ki számunkra az ízlésünknek megfelelően. Az az érzésünk, hogy naprakészek vagyunk, azonban ez tévedés.
Ehelyett inkább a Kolozsvári Rádiót hallgatom reggel, előbb románul, utána magyarul. Napközben az Indexet, a BBC-t, a Maszolt, a Hotnews-t szoktam nézni, a klasszikusabb, ömlesztett típusú hírtartalmakat. Jobban preferálom ezt a hírfogyasztást, minthogy a Facebookra hagyatkozzam.
– Tudtad, hogyha a Facebookra beírjuk a nevedet, releváns találatokat ad ki a kereső? Egy izgalmas képet is láttam ezek között, amely kíváncsivá tett: négerek, talán afrikaiak társaságában vagy egyedüli fehérként. Mi ennek a története?
– Az egyetemi weboldalamon is írja, hogy intenzív előadásokat tartok Közép-Afrikában, Nigéria fővárosában, Abujában egy kis kutató egyetemen. Minden második évben egyszer vagy kétszer megyek oda. Egy alkalommal jelen voltam az ottani mesteris diákok végzésén, valószínű onnan származik a fotó.
Egy kaland számomra a különböző kultúrák, a különböző éghajlatok megismerése. A doktorimat Angliában végeztem, és számomra kedves, amikor volt angol felségterületeken lehetek. Ki akartam próbálni, hogy mennyire tudok angolul, hogy mennyire tudok alkalmazkodni az ottani kultúrához. A kultúra alatt értem azt is, hogy mit tanulnak elemi, középiskolában, hogy mennyire van meg az az alapképzés, amit mi természetesnek veszünk, hogy mennyire nyitottak az új informatikai kihívásokra. Ezáltal kitágult a látóköröm.
– Az egyik fő kutatási területed a mesterséges intelligencia (MI). Definiálnád a fogalmat?
– A mesterséges intelligencia alatt klasszikusan azt értjük, amikor gép végez el olyan feladatokat, amit korábban az emberek, illetve a különböző állatok végeztek el, olyan feladatokat, amelyek általában gondolkodást igényelnek. Az MI egyik meghatározása tehát az, amikor olyan gépeket próbálunk készíteni, amelyek egy adott feladatot legalább úgy, vagy jobban csinálnak, mint az emberek.
Az első és legnagyobb kihívása és egyben tesztje is az volt a mesterséges intelligenciának, hogy tudjon sakkozni. 1997-ben az IBM Deep Blue-ja megverte Kasparovot, az akkori sakkvilágbajnokot. Utána nem álltak ki sakkozók számítógéppel.
Pozitív példának mondanám a nagy raktárakban a csomagok összegyűjtését robotok által. A navigálás és a feladat elvégzése ezekben az előre definiált szűkített, úgynevezett restriktív környezetben jobban megy a gépeknek, mint az embereknek.
Egy másik meghatározás szerint a feladat az, hogy olyan adaptív programokat írjunk, amely a saját tapasztalataiból képes tanulni. Tanulás alatt azt értjük, hogy javul a programnak a képessége, és az adott feladatot egyre jobban végzi el. Ilyen feladat például a vezetés. A navigáció most az autonóm autók (pl. a Google önvezető autója vagy a Tesla) kapcsán vált fontossá. Nemrég volt hír, hogy bajt is okozhatnak ezek az automatizált vezérlésű autók.
Fontos mérföldkövet értünk el idén tavasszal az MI gépi tanulása terén, amikor a Google egy csapata olyan programot valósított meg, amely egy ötös sorozatban négyszer megverte a regnáló Go világbajnokot.
– Az önvezető autók kapcsán erkölcsi dilemmákat vetnek fel. Az MI programozása során milyen elveket kellene követni?
– Úgy érzem, hogy amikor a mesterséges intelligenciát az etika, a morális szabályok felől közelítjük meg, rossz úton járunk. A háttérben rejlő félelmeket az a hit alapozza meg, hogy a mesterséges intelligencia valamikor el fogja érni, majd túl fogja szárnyalni az emberi gondolkodást. Ez minimum kérdéses. Szerintem nem valószínű, hogy ez a közeljövőben megvalósul.
Azt hiszem, hogy amikor Elon Musk, a Tesla Motors megalapítója ezeket az erkölcsi kérdéseket feszegeti, inkább a cége imázsát, reputációját próbálja növelni. Nemcsak a Teslának vannak ilyen aggályai. Amikor a Google két éve megvette a Deepmindot, ők is azt mondták, hogy egy etikai bizottságot hoznak létre annak elbírálására, hogy milyen algoritmusokat etikus megvalósítani. Ez a felvásárlás pillanatában téma volt, utána senki nem hallott róla semmit. Valószínűsítem, hogy azért nem, mert közelről nézve, műszakilag, modellezés-technikai szinten, matematikailag nézve ezek nem valós kihívások.
Ha már etikáról beszélünk, az embrióklónozás, a laboratóriumban növesztett csirkeszárnyak ugyanúgy feszegetik annak határát. A matematikában és a mesterséges intelligenciában ez a határ még messzebb van.
Szűnjünk már meg félni a mesterséges intelligenciától.
Fogadjunk: mikor jön el a szingularitás?
– Van olyan diákod, aki fogadásokat köt arra vonatkozóan, hogy mikor következik be a technológiai szingularitás, vagyis amikor a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődése miatt teljesen megváltozik az eddig ismert világunk. Ha jól értem, akkor ez szerinted egyelőre nem fog bekövetkezni.
– Belátható időn belül nem fog bekövetkezni. Én a diákjaim ellenében fogadtam annak ellenére, hogy mesterséges intelligenciát tanítok. Egy diákom van, aki nagyon kedvesen és szépen promoválja ezt és fogad. Szerinte 2030-ra élő mesterséges intelligencia lesz. A szingularitás szerintem fel van nagyítva, és nem biztos, hogy van valós alapja ennek a félelemnek.
– Szó volt a tanuló algoritmusokról. A Facebooknál algoritmusok válogatják ki a személyre szabott híreket, a Google jelzi, hogy az interjút követően hány perc alatt érek haza. Ezek folyamatosan figyelik, tanulják a viselkedésünket. A különböző számítógépes asszisztensek, pl. Siri, Cortana jelen vannak az életünkben és egyre jobban befolyásolják azt. Ez hogyan árnyalja az eddig mondottakat?
– Ha úgy hivatkozunk a mesterséges intelligenciára, mint ami ellenünk történik, én nem hiszek abban, hogy az be fog következni. Viszont kitűnő felvetés, amit mondtál. Amennyiben úgy gondolunk a mesterséges intelligenciára, mint olyan adaptív rendszerre, amit akarva-akaratlanul elfogadunk azáltal, hogy feliratkozunk a Facebookra, Google +-ra, és az kitölti azt a teret, amit mi kommunikációs, információs térnek nevezünk, akkor igen, ezek valósabb veszélyek. Jelzem, hogy ezt önszántunkból tesszük meg.
Amikor arra gondolunk, hogy az MI ellenünk és fölöttünk fog döntéseket hozni, végső soron beleegyezésünk nélkül, ezt nem látom a közeljövőben megvalósulónak, viszont az, hogy döntéseket hoz a nevünkben, a beleegyezésünkkel, testre szabottan, az ténylegesen itt van, és ez nagyobb gond. Ez valósabb veszély akár az egyénre, akár a közösségre nézve, mint a mesterséges intelligenciának az inkarnációja, megtestesülése.
A piac elszívja a jó informatikusokat
– Az egyik legjobban keresett szakember Kolozsváron az informatikus. Milyen a jelen és milyen jövő várható ezen a téren oktatási, kutatási, piaci szempontból?
– „Az informatikusok – ahogy a Transindexen is megjelent – az új rocksztárok”. Kétségtelen, hogy Kolozsvárra egyre több infós cég jön, most már az igazi nagyok is jönnek. Jelenleg negyvenen végeznek egy évfolyamon, ami azt jelenti, hogy ekkora kapacitása van a Kolozsvári magyar oktatásnak. Tudni kell, hogy a diákjaink már időközben elmennek nyári gyakorlatra, a legjobbakat pedig a cégek már ott tartják részmunkaidőben. Azokat, akik informatikára jönnek akár magyar, angol, német vagy román vonalon (összesen kb. évi 400-500 diák), nagyon gyorsan „felszippantják” a Kolozsvári informatikus cégek.
Mellettünk a Műszaki Egyetem az, amely szintén nevel informatikusokat: valószínűsítem, hogy ők három-négyszer annyian vannak, mint mi. De még mindig nagyobb az igény. Egyelőre kereslet van. Úgy néz ki, hogy az elkövetkező 2-3 évben ez a trend folytatódik. A piacnak emiatt nagyon nagy a vonzóereje, ami csökkenti a minőséget az oktatásnál és a kutatásnál.
– A facebookos keresésem során egy előadást, egy beszélgetést is találtam azzal a címmel, hogy A kocka másik oldala. Mit csinál az infós, amikor nem infós? Érvényes tehát a kérdés: hogyan kapcsolódsz ki?
– Nagyon szeretek olvasni, sportolni. Igyekszem a diákokat bevinni a tornaterembe, igyekszem hetente megszervezni egy kosarazást. A gyerekeimmel nagyon szeretek foglalkozni, ez kitölti az időmet. Színházba is szoktunk járni. Igyekszem kihasználni azokat a fix pontokat, amiket Kolozsvár ad: azt a kevés parkot, a színházat, a koncerteket. Most fesztiválszezon van: abból kevésbé veszem már ki a részem, de azt is szeretem.
Csató Lehel
• 1971-ben született Gyergyószentmiklóson
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Matematika és Informatika Karának professzora
• 1995-ben matematika–informatika szakot végzett a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen
• ugyanott 1996-ban elvégezte a mesterséges intelligencia mesteri szakot
• doktori tézisét a birminghami Aston University-n védte meg 2002-ben
• 2003–2005 között a tübingeni Max Planck Institute for Biological Cybernetics intézetben dolgozik
• kutatási területei: mesterséges intelligencia, azon belül gépi tanulás, adatelemzés, Gauss-folyamatok
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben
Bartók Blanka éghajlatkutatóval, a BBTE tanárával beszélgettünk
Jégkorszakban, pontosabban interglaciális korszakban élünk, amikor olyan gyors tempóval változik az éghajlat, hogy nem tudjuk felmérni annak pontos következményeit – tudtuk meg Bartók Blankától, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanárától. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer – mondja a kutató. A párizsi klímacsúcs 2 fok felmelegedést céloz meg, ami fölé nem kellene menni, de 4 foknál már szinte biztosan kilépünk a jégkorszakból. De mit is jelent pontosan a jégkorszak, az interglaciális periódus, az éghajlatváltozás? Mert nem egészen pontosan azt, amit a filmekben látunk.
– Nemrég a világhírű Nature Communications-ben jelent meg tanulmánya. Miről szól a tanulmány és milyen eredményre jut a téma kapcsán?
– A Nature Communications általában interdiszciplináris jellegű cikkeket közöl, amelyek több tudományágat is lefednek. Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy ha változik az éghajlat, hogyan változik a napenergia hasznosítása Európában. Pár klimatológus kollégámmal azt számoltuk ki, hogyan változik a jövőben a napsugárzás és a hőmérséklet, és ennek függvényében hogyan alakul a megtermelhető villamos energia mennyisége.
Az eredmények azt sugallják, hogy a jövőben összességében nem várható nagymértékű plusz energiabevétel a napelemek esetében, bár várhatóan több lesz a napsugárzás és kevesebb a felhő, viszont emelkedik a hőmérséklet is, ami csökkenti a napelemek hatékonyságát. Tehát a várható sugárzás- és hőmérsékletbeli változások alapján nem várható sem kevesebb, sem több termelés a napenergia parkoknál.
Egész Európát vizsgáltuk, persze vannak területi különbségek. Az északi országokban például kevesebb megtermelhető energiára számíthatunk, mert ott, habár nem jelentős a hőmérsékletemelkedés, de várhatóan csökken a felszínre érkező napsugárzás. Elsősorban a mediterrán térségre voltunk kíváncsiak, mert ott már ma is elég jelentős a napenergia felhasználása, nagy napelem parkokat működtetnek, például Spanyolországban. Nem véletlen, hogy főszerzőnk, a spanyolországi kolléga kezdeményezte a tanulmány elkészítését. Ott mind a napsugárzás, mind pedig a hőmérséklet növekedik, de összességében nem várható hozambeli növekedés, de csökkenés sem a helyi napelem parkokban.
Az éghajlat egész rendszere változik, nem csak egy-egy elem
– A doktori kutatása (A globálsugárzás változásai Európában) is kapcsolódik a témához. A dolgozatban következetesen kerüli a „globális felmelegedés” szókapcsolatot. Gondolom, tudatosan. Miért?
– Éghajlatkutatásban inkább szeretjük az „éghajlatváltozás”, „globális éghajlatváltozás” kifejezéseket használni. A változás nem biztos, hogy felmelegedést jelent mindenütt. Vannak területek, ahol a helyi körülmények azt eredményezik, hogy vagy nem változik, vagy éppen csökken a hőmérséklet. Az éghajlatváltozás, ami globális jelenség, regionális szinten eltérő módon jelenik meg. Természetesen vannak területek, mint például a mediterrán térség, ahol már tapasztaltunk bizonyos fokú hőmérsékletbeli felmelegedést, de vannak területek, ahol nem észleltünk változást.
Ugyanakkor az éghajlatváltozás több mindent jelent, több éghajlati elemnek a változását, nem csak a hőmérsékletét. A felmelegedés vagy lehűlés csak a hőmérsékletre koncentrál. De van, aki a csapadékot vizsgálja, hogy az hogyan fog változni vagy hogyan változott a múltban. A médiában sokat beszélnek a hőmérsékletről, még egy picit a csapadékról, de a többi meteorológiai elemről nem igazán esik szó, viszont ezek együttesen alakítják az éghajlatot. Én például a sugárzást és a felhőzetet vizsgálom. Ott is nagy az eltérés: vannak területek, ahol kevesebb a felhőzet és több sugárzás érkezik a felszínre, de van, ahol több a pára, így több lesz a felhőzet, tehát kevesebb sugárzás érkezik a felszínre. Az egész rendszer változik, nem csak egy-egy elem. Ezért tudatosan inkább éghajlatváltozásról beszélünk.
Erdély védettebb a domborzat és helyi klíma miatt
– Erdély, Románia éghajlata hogyan illeszkedik a globális tendenciákba?
– Románia mint terület különböző éghajlati hatásoknak van kitéve. Domborzat szempontjából például az Erdélyi-medencét külön vehetjük, a tengerpart és a Román-alföld más jellegű éghajlat, de a déli, délnyugati részeken akár mediterrán éghajlati hatást is érzékelhetünk. Mozaikos éghajlata van Romániának. A változás is mozaikosnak tekinthető. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, a Kárpát-medenceében még nem annyira erőteljesek a változások, mint például a Román-alföldön, ami sokkal homogénebb és sokkal inkább a szibériai kontinentális hatásnak van kitéve. Ott a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága is nagyobb.
Románián belül különböző változások vannak, főleg a Kárpát-medence és a Kárpátokon kívüli területek között látunk eltérést. Bukarest környékén már komoly gondot jelent a szárazság, amit Erdélyben a domborzatnak és helyi klímának köszönhetően annyira még nem érzünk. Egész Európa legérzékenyebb része a mediterrán térség. Ott nagyságrendekkel nagyobb a változás, sokkal inkább érződik a felmelegedés, mint a közép vagy az északi részeken, pl. Norvégiában. Itt ismét külön lehetne venni minden egyes elemet: Norvégia hőmérséklet szempontjából nem igazán érzi ezt a változást, de például a felhőzet szempontjából igen, ott az elmúlt időszakot tekintve egyre több a felhőzet. Ezt vetítik előre a modellek is.
Egyébként most is jégkorszakban vagyunk
– Szóba került, hogy a médiában a globális felmelegedés egy hívó szó. Nemrég egy hír arról szólt, hogy eltűntek a napfoltok, ami a szakértők szerint azt jelzi előre, hogy lehűlés következik. Legutóbb a 17. században volt hasonló jelenség, amikor a naptevékenység visszahúzódott és minimális volt. Ezek az előrejelzések egy mini-jégkorszakot vetítenek előre. Ön szerint felmelegedés vagy inkább lehűlés lesz globálisan?
– Az előrejelzés, amint a szó is sugallja, mindig magában hordozza a bizonytalanságot, hogy nem tudunk százszázalékos előrejelzést végezni. A naptevékenység valóban az egyik olyan tényező, aminek lehet hatása a Föld éghajlatára, viszont ez a naptevékenység körülbelül tizenegy éves ciklikus változás. Ez azt jelenti, hogy a Napból tizenegy évenként nagyobb mennyiségű anyag és sugárzás tör ki. Ha intenzívebb a naptevékenység, akkor több energia érkezik, tehát melegebb van, ha kisebb, akkor lehűlés. Viszont maga a naptevékenység nem képes annyira befolyásolni az éghajlatot, hogy azt a felszínen érezzük.
Ez az egyik teória a 17. századi lehűlésre is, de nem tudjuk ezzel megmagyarázni. Az egyik tényező, amit feltételezünk okozóként, az a naptevékenység, de ez csak évtizedes változásokat jelent, nem évszázadosokat. Ezen kívül a vulkánkitöréseket vizsgálták, amelyek pár évig befolyásolhatják az éghajlatot, de még nagyon sok más tényező is közrejátszhat.
Minket elsősorban az érdekel, hogy a légkör alsó részén mi történik, a körülbelül 10-15 km magasságú troposzférában. A naptevékenység valóban meghatározza, hogy mennyi energia érkezik a Földre, de a többi tényezőhöz képest olyan kicsi mértékben van hatása, hogy az éghajlat-modellezésben állandónak tekintjük. Azt feltételezzük, hogy ugyanannyi energia érkezik, mivel csak töredékrésze változik az összenergiának, hogyha bevesszük ezeket a naptevékenységeket is.
Ami lényeges az éghajlat szempontjából, az itt a légkörben történik: hogy mekkora a hőmérséklet, mekkora lesz a párolgás, mennyi lesz a csapadék, hogy a szélviszonyok hogyan alakulnak. Ezek hozhatnak változásokat.
A naptevékenységet tehát nem tekintjük változó tényezőnek. Persze vannak más csillagászati tényezők is, például a Földnek a pályaváltozása, ami évmilliókban mérhető, ami egy másik magyarázat arra, hogy miért vannak jégkorszakok és interglaciális időszakok. Egyébként most is jégkorszakban vagyunk, ha nagyon pontosan akarjuk venni a jégkorszak fogalmát, ami azt jelenti, hogy valahol a Földön van állandó jégtakaró. Ha ma megnézzük a Földet, vannak területek – az Antarktiszon és Grönlandon –, ahol állandó jégtakaró van. Tehát ez tulajdonképpen jégkorszak, csak egy olyan korszak, amikor ez eléggé kis területet foglal el. Voltak időszakok, amikor ez az állandó jégtakaró nagyobb területeket foglalt el. Alacsonyabb volt a hőmérséklet és például egész Lengyelország területéig állandó jégtakaró alakult ki. Azt nevezzük glaciális időszaknak, ahhoz képest most interglaciális időszakban vagyunk, ami egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódust jelent.
Gleccserek a Fogarasban
– Maga a Föld 4,6 milliárd évvel ezelőtt jött létre mint szilárd bolygó. Milliárd években gondolkodva, rekonstruálható az egész földi környezetnek az alakulása. Volt olyan, amikor a kontinensek az egyenlítő körül csoportosultak, és nem voltak kontinensek a sarkok környékén. Ahhoz, hogy jégkorszak kialakuljon, az egyik feltétel többek között az volt, hogy a sarkvidékre – ami a leghidegebb része a Földnek – került egy kontinens, ahol meg tudott maradni a jég a szárazföldön. Mivel az fehér felszínű, a sugárzás jelentős részét, kb. 90%-át visszaveri, ami azt jelenti, hogy nem melegíti. Minél nagyobb a fehér felszín, annál inkább hűl. Ha nincs fehér felszín a sarkvidéken, akkor a víz többet nyel el a sugárzásból, ezért nem fog megfagyni.
Összesen öt glaciális időszakot tudunk a földtörténet során. Többször volt olyan időszak, amikor nem volt jégtakaró, mint amikor volt. Most jégkorszak van, még. Ezek hosszabb időszak alatt változnak. Geológiailag számolva 10 000 év nem sok, de számunkra az elég hosszú idő. Az időskálát kell tudatosítanunk éghajlatváltozás szempontjából. Legutóbb glaciális időszak tízezer éve volt, amikor itt tundra növényzet volt és gleccserek a Fogarasban. Az 1-2 éves nagyságrend az éghajlat szempontjából nem számít. Tehát nem attól lesz jégkorszak, hogy most 2 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Persze film is volt róla, hogy eljegesedik fél Európa vagy Amerika, de ezek inkább science fiction-ök. Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz a szó köznyelvi értelmében, mert az nem valószínű.
Annyit tudunk az éghajlati rendszerről, ami a múltban történt: a múltból tanulunk. Megvizsgáljuk, hogy a múltban hogyan alakult a hőmérséklet, mi befolyásolhatta a hőmérsékletváltozást, -ingadozást, a jégkorszakokat, az interglaciális időszakokat. Az éghajlat változását modellekkel modellezzük és úgy nézünk a jövőbe, de nem tudunk olyan tényezőt, ami lehetővé tenné, hogy akár évtizedeken belül is átmenjünk egy teljesen más éghajlatba. Fokozatosan változik az éghajlat, ezért is aggódunk egy picit amiatt, hogy fél fokot változott a hőmérséklet globális szinten 20-30 év alatt, ami már nagy változás. Ezt a változást gyorsnak tekintjük, ez jóval hosszabb ideig kellene, hogy történjen. Mindig van ingadozás a légkörben, de még ilyen gyors változást nem tapasztaltunk.
A gond a túl gyors változással, hogyha az globális szinten történik, hogy nem tudjuk visszafordítani. Most globális szinten olyan 0,7 Celsius-fokot emelkedett a hőmérséklet az 1800-as évek végétől, az ipari forradalom óta. Visszamenőleg van egy pár mérési sorozatunk, például fagyűrűkből rekonstruálják az éghajlatot. Az utóbbi 100–150 évben az eddigiekhez képest elég gyors ütemben változott a hőmérséklet. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer és amikortól egy minőségileg más éghajlat várható.
A társadalom nem áll készen 2 foknál nagyobb felmelegedésre
– Decemberben volt egy nagy klímakongresszus Párizsban, és az volt akkor a tét, hogy állítsuk meg ezt a felmelegedést két foknál. Ez az az szint, amikor még olyan éghajlat maradna, amire a társadalom be van rendezkedve. Sokan kérdik, hogy miért aggódunk az éghajlatváltozásért, hiszen régen is volt ennél hidegebb is, melegebb is, csak azt nem veszik számításba, hogy akkor nem érintette a társadalmat annyira, mint most. A maximum értéket 4 fokra becsülik, ha globális szinten annyit emelkedik a hőmérséklet, akkor már kilépünk a jégkorszakból, mert elolvadnak a jelenlegi jégfelszíneink, ami sok következménnyel járna. Megemelkedne a tengervízszint, de az egész légköri cirkulációt, csapadékeloszlást, felhőzetet, szeleket, az egész földi éghajlatot megváltoztatná. Akkor is lesz éghajlat, a Föld nem robban fel az éghajlat miatt, de nem biztos, hogy az nekünk jó lesz.
Már most érezzük a hatását. Vannak területek, ahol az éghajlatváltozás miatt egyre szárazabb van, nem tudnak termeszteni, emiatt nem tudnak megélni. Migrációk indulnak el. Vagy vannak területek, ahol extrém nagy esőzések vannak, olyan területek, ahonnan el kell költözzenek az emberek, mert egyszerűen nem tudnak ott élni tovább.
Volt erre is példa a múltban. Nagyon sok nagy civilizáció, pl. az egyiptomi civilizáció megszűnését az éghajlatváltozáshoz kötik. Az inka civilizációnál is az lehetett az egyik ok, hogy változott az éghajlat és már nem érezték olyan jól magukat abban a térségben, ezért el kellett vándoroljanak.
– Mit gondol a párizsi kongresszusról. Mennyire reális ennek a két fokos korlátnak a betartása?
– Már közel vagyunk az egy fokhoz. A változással az a gond, hogy nem lineáris: az elmúlt száz évben változott 0,7 fokot, de az nem azt jelenti, hogy az elkövetkező száz évben is ugyanannyit fog. Az is lehet, hogy ugyanekkora változás az elkövetkező harminc évben is bekövetkezhet.
A párizsi konferencia nagy előrelépés, hogy egyáltalán meghatározták ezt a célt, hogy ne engedjük két foknál tovább emelkedni a légkör hőmérsékletét. Pár évvel ezelőtt Stockholmban volt egy hasonló találkozó, ott nem tudtak megállapodni a tárgyalások, tüntetések ellenére sem. Ehhez képest a párizsi tárgyalást sikeresnek tarthatjuk, de ez még csak megállapodás. Az, hogy aláírták az országok, hogy komolyan veszik ezt, nagy dolog, viszont ez nem jelenti azt, hogy meg is tudják, fogják valósítani.
2050-ig kellene betartani azt, hogy ne haladjuk meg a 2 fokos emelkedést. Párizs után mindenki hazament a saját országába, és valahogy meg kell ezt oldja. Például úgy, hogy csökkenti a kibocsátást. Maga a kongresszus jó dolog, de nem biztosíték: nem biztos, hogy egyáltalán meg lehet ezt oldani, hogy el tudjuk érni a célt. Lehet, hogy minden ország a lehetőségeihez képest minimálisra veszi a kibocsátást, de mégis fog emelkedni a hőmérséklet. A melegedést nem lehet csak úgy megállítani: a rendszernek van egy tehetetlensége. Már az is eredmény lenne, ha nem melegítenénk tovább a maihoz képest nagyobb mennyiségű kibocsájtással.
Van még sikertörténet, az 1997-es Kiotói Egyezmény, vagy a „három húszas” egyezmény. Amerika nem írta alá, de az Európai Unió bevállalta, hogy 2020-ig húsz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Az unió vállalta összességében a 20 százalékot, Románia 18 százalékot. A másik cél, hogy 2020-ra az energiatermelés 20 százalékát megújuló energiából fogják előállítani. Románia jól áll, mert vannak vízierőműveink, Magyarországnak viszont nehezebb a dolga. A kibocsátásnál van még nekünk is mit dolgozni.
– Miért ezt a pályát választotta?
– Már 5–8 osztályban és középiskolában is egyértelmű volt, hogy szeretem a földrajzot. Falusi környezetben nőttem fel, mindig figyeltem a környezetemet. Éreztem még egy kis indíttatást, hogy történelemmel foglalkozzak, de érettségi után a Földrajz Kar mellett döntöttem. Ott kezdtem az éghajlattal foglalkozni. A földrajz nagy szakterületei a természetföldrajz és a társadalomföldrajz. Amikor szakosodtunk, nekem a természetföldrajz érdekesebbnek tűnt, mert a természetet szerintem meggyőzőbben lehet kutatni: ott vannak törvényszerűségek, összefüggések, amiket követni és megérteni sokkal izgalmasabbnak tűnt.
Nem tudja mindenki letenni az autót máról holnapra
– A természetföldrajz tehát jobban érdekli, de mégis: az ember, az egyes személyek tudnak tenni valamit annak érdekében, hogy ezek a változások ne legyenek olyan gyorsak, mint ahogyan tapasztaljuk?
– Én a természetföldrajzot tanulmányozom, hogy mi történik a légkörben, de ezt nem lehet önmagában vizsgálni, mert a légkör is az egész környezetnek a része, ugyanúgy, mint az ember. A modellezésnél is amikor a légkört vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk a felszínt, hogy mondjuk van-e alatta óceán, hozzá kell csatoljuk a vízfelszíneket, a növényzetet… Ugyanígy van az emberrel is. Hiába tanulmányozzuk a légkört, ha nem vesszük figyelembe az emberi faktort is. Elsősorban azt nézzük, hogy mi változik a légkörben: ha változik a páratartalom, szárazabb lett a levegő, de akkor azt is megnézzük, hogy miért lett szárazabb. Nagyon sokszor a természeti változásoknál emberi okokra tudunk visszamenni. Ott van az ember, aki képes megváltoztatni a környezeti elemeket. Ha a hidrológusok azt kutatják, hogy valahol miért lesz több árvíz, akkor lehet ugyan, hogy több a csapadék, de mellette az is hozzájárulhat ehhez, hogy nincs növényzet a felszínen, aminek gyakorta az ember az oka.
Az éghajlatváltozással kapcsolatban az első, ami a médiából ismerős, hogy változik az üvegházhatású gázok koncentrációja. Miért történik ez? A szén-dioxid (CO2) egy ilyen gáz, de a vízgőznek is hasonló a hatása. Ha egyre több van belőle, akkor melegíti a légkört. Sokszor nem esik szó róla, de sok aggodalmat okoz még a metángáz is. Az még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.
Nehéz meghatározni, hogy az emberek mennyit bocsátanak ki: nem tudjuk mérni. Látjuk, hogy a légkörben növekedik a szén-dioxid koncentráció, de nehéz azt lemérni, hogy mekkora az a rész, ami az embereknek köszönhető. A természetből is szabadul fel CO2. A természetes kibocsátásra rátevődik az emberi kibocsátás. Mi csak azt tudjuk mérni, hogy a CO2 koncentráció változik.
Egy vulkánkitörés például több szén-dioxidot bocsáthat ki, mint az emberiség egy év alatt. Ez ugyan jóval ritkább, az elmúlt harminc évben két ilyen nagyobb kitörésről tudunk, ami globális szinten változtatott az éghajlaton. Ehhez képest az emberek folyamatosan, minden nap bocsátanak ki.
A modellek győztek meg arról, hogy csak van az embernek szerepe az éghajlatváltozásban. A modellezéssel tudjuk részletesen tanulmányozni, hogy mi történik az éghajlati rendszerben. Megnézzük, hogy a modell a múltat jól tudja-e rekonstruálni, és ha ugyanazt az éghajlatot mutatja, mint amit a mérések mutatnak, akkor feltételezzük, hogy a jövőre is a reális éghajlatot fogja előrejelezni. Ezek a modellek elég jól működnek. Lefuttattak egy modellt a múlt századra és azt az eredményt kapták, hogy a globális szinten megbecsült természetes széndioxid-kibocsátás mellett nem emelkedne a hőmérséklet. Ha rátettek egy plusz szén-dioxid-kibocsátást, amit az embereknek tulajdonítanak, akkor a mérési eredményeket kapták vissza az emelkedő hőmérséklettel. Nehéz megfogni, de tény, hogy hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz az emberi tevékenység. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az autók számára meg lehet saccolni, hogy kb. mennyi szén-dioxidot bocsátanak ki egy év alatt, de az elégetett üzemanyag mennyiségéből is lehet következtetni arra, hogy mennyi szén-dioxid kerülhet a légkörbe. Itt hatalmas nagyságrendek vannak. Már Romániában is ezer tonna szintű szén-dioxidról kell beszélni éves szinten. A modelleknél a múltbeli kibocsátásokat vettük figyelembe. A gond, hogy a gyors tempójú változás miatt nem tudjuk, hogy a jövőben mi fog történni. Számtalan forgatókönyv van. Nem azt mondom, hogy a társadalom kiszámíthatatlan, de nem látjuk előre a fejlődését. Ötven év múlva sokkal energiatakarékosabbak leszünk, vagy még inkább energiapazarlók? Még több energiát használunk, és még nagyobb terhelést teszünk a környezetre? Vannak optimista és pesszimista forgatókönyvek. Azt már feladtuk, hogy szüntessünk meg minden hatást a környezetünkre. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a környezetből élünk: nem tudjuk megtenni, hogy nem mozgunk, nem utazunk, hogy egyik napról a másikra mindenki leteszi az autót. Akármilyen párizsi összejövetelek is legyenek. A természeti folyamatokat tanulmányozzuk, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ember is változtatja azokat: azt kell megnézni, hogy milyen mértékben teszi ezt. Nem könnyű! Egy vulkán kitörését nem tudjuk megakadályozni, de a mi részünkről lehetőleg csökkentsük a befolyást. Ez a nagy kihívás.
Bartók Blanka
• Kézdivásárhelyen született 1981-ben
• 2004-ben elvégezte az alapképzést a BBTE Földrajz Karán, majd ugyanott a mesterképzést 2005-ben
• a Debreceni Egyetemen szerezte meg doktori fokozatát 2013-ban
• 2009-től tanársegéd, 2014-től adjunktus a BBTE Földrajz Karán a Magyar Földrajzi Intézetben
• 2014–2015-ben kutató Zürichben az ETH-nál
• 2005-ben Pro Scientia Aranyéremmel tüntették ki
• 2016-ban megkapta az MTA Arany János Fiatal Kutató Díját
• 2016-ban elnyerte a BBTE Kiváló Kutatói Díját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar Bukarest 18. (Hencz Hilda)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mentor – Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével
Keszeg Vilmos néprajzkutatóval a mesélő emberről és világáról
Az élete úgy mozgalmas, ahogyan azt ő maga megtervezi; a váratlan dolgok ráérnek másnap – vallja Keszeg Vilmos, a BBTE professzora. És talán tényleg ilyen „zavartalan” mindennapokra van szükség ahhoz, hogy a kutató a sietős felületességen túl a maga pőre valóságában tudja megfigyelni, megérezni a népi történeteket, a mesék mögött az embert, az emberrel együtt a szokásokat, hiedelmeket. Mert a kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, az embert pedig csak ráérősen lehet „megnyitogatni”.
Doktorpapámmal, Keszeg Vilmos tanár úrral doktori kutatásom miatt rendszerint tartjuk a kapcsolatot, akaratlanul mégis gombóc volt a torkomban, amikor a beszélgetésre készültem. Persze fölöslegesen. Akárcsak az elmúlt évek során, most is barátságosan, mégis tekintélyt sugárzóan beszélt pályájáról, miközben megszívlelendő gondolatokkal gazdagított. Mint mindig. Egyszer talán sikerül méltó diákká, netán kollégává felnőni.
– Egyik fő kutatási területe a történetmondás antropológiája. Élettörténetekkel és életpályákkal foglalkozik és az emberre homo narransként (mesélő emberként) tekint. Mi Keszeg Vilmos története?
– Elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Olyan környezetben nevelkedtem, ahol a könyv teljesen hiányzott, de amely elfogadta az érdeklődésemet. Hálával tartozom az életnek, hogy sikerült megfogalmaznom a szándékaimat és ezeket a szándékaimat sikerült megvalósítanom. Hatodikos koromban jelentettem be tanáraimnak, hogy tanár leszek, azóta készültem erre a pályára. Mind a szüleim, mind a környezetem támogatásáért hálás vagyok.
Azért is szerencsésnek mondhatom magam, mert az iskolában mindig találtam tanárokat, akik megértettek és támogattak. Becsületes, értéktisztelő tanáraim voltak a gimnáziumban, a középiskolában és az egyetemen is.
A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem 1981-ben magyar és francia nyelv és irodalom szakon, majd kilenc szép esztendő következett, amikor középiskolában magyar irodalmat tanítottam. Művészetről, a szép szóról, a szép versekről, regényekről, szép gondolatokról és érzelmekről beszélhettem a diákjaimnak. Amikor az utóbbi években érettségi találkozókra visszahívtak, újra és újra meggyőződhettem arról, hogy nem volt haszontalan az a munka, amit ott végeztem. A tanári pályával egy időben lettem apa. A családi kör máig az élet érdekes és hasznos terepe számomra.
Utána hasonlóan szép szakasza következett az életemnek, de ez nem várt fordulat volt: 1989 után a középiskolai tanárkodást követően az egyetemre jöhettem tanítani. A változások nyomán nyílt lehetőség arra, hogy a bölcsészkaron új szak indulhasson, a néprajz. Ez a világháborút követően 1949-ben megszűnt, és évtizedeken keresztül hiányzott. 1990-ben újraindult és Pozsony Ferenccel, majd a többi kollégámmal, valamint a szakot kiépítő Péntek János tanár úrral együtt valósíthattuk meg a szakra vonatkozó szándékunkat. Azóta a történetem ebben a keretben folytatódik. Olyan munka ez, ami nap mint nap elégtételt nyújt: az, hogy gondolatokat lehet megfogalmazni, az, hogy ott állnak velem szemben értelmes fiatalok. Ez kihívás és elégtétel.
Amikor a kényszer jó dolgot szül
– Már hatodikos korában tudta, hogy tanár akar lenni. Milyen hatásra döntött emellett a pálya mellett?
– Nem tudom rekonstruálni, hogy gyermekfejjel hogyan fogalmazódott meg bennem ez a szándék. Annyi biztos, hogy a mostoha körülmények ellenére az olvasásra nagyon korán rászoktam. Úgy emlékszem, hogy harmadikos koromban Az arany ember nyújtott nagy élményt és attól kezdve a könyv örökké a kezemben volt. Az írott, a szép szónak a szeretete, a kíváncsiság volt, ami ide vezetett. Már középiskolás és egyetemista koromban is világosan láttam, hogy a tanárnak milyen feladata és lehetősége van azáltal, hogy másokhoz szól és fiatalokat tanít.
Valójában a népi kultúra iránti érdeklődésem is gyermekkoromból származik. Az akkori iskolás lap, a Jóbarát játékgyűjtő és etnobotanika pályázatain vettem részt hatodikos, hetedikes koromban. Az első gyűjtőtáborba nyolcadikos koromban jutottam el, amit Kakas Zoltán szervezett Háromszéken. Nyolcadikos koromból származnak azok az első lejegyzések, amelyeket később a doktori disszertációmban is felhasználtam. Azóta ennek a kultúrának újabb és újabb területeit fedeztem fel. Az egyetemen Péntek János tanár úr vezetésével választható etnológia tárgy működött és a népi kultúrára vonatkozó ismeretek megszerzésére itt nyílt lehetőség. Terepmunkát azóta folyamatosan végzek.
Amikor Tordán középiskolai tanár voltam, tanítványaim figyelmét erre a kultúrára is ráirányítottam. Olyan idők voltak azok, amikor terepre nem mehettem, így a kényszer hatására alakult ki az az érdeklődésem, ami az első tudományos teljesítményem alapjául szolgált. Azért, hogy a kiszállásokkal ne kompromittáljam a meglátogatott személyeket – azáltal, hogy egy idegen megy a házukba és beszélget velük –, kéziratos anyagot gyűjtöttem, és kezemben volt a kutatható anyag. A népi írásbeliség iránti érdeklődésem ilyen kényszer hatására született meg, amely aztán a tanári, kutatói pályámat végigkísérte. Valójában már akkor az ellen lázongtam, hogy a népi kultúrát kizárólagosan az oralitással azonosítják. Meggyőződésem, és most már a magam és diákjaim kutatásai alapján határozottan tudjuk mondani, hogy az 1868-as népoktatási törvényt követően, és egyéb változások hatására az írás bekerült a mindennapi, privát használatba, így a népi, populáris kultúrának van egy jelentős része, amely írva van.
Az is elgondolkodtatott, hogy kanonizálódott a népi kultúra, pontosabban a népi kultúrának néhány területe, és a kánonon kívül mAradt ennek a kultúrának néhány lényeges része. Ilyen volt a hiedelem is. Most, amikor a hagyományok és a hagyományos értékek patrimonizálása zajlik, élesen vetődik fel a kérdés, hogy a hiedelmet is patrimóniumnak, kulturális örökségnek tekinthetjük-e, ami ugyanúgy megismerésre és népszerűsítésre méltó, mint a tánc, a népdal, a díszítőművészet. Meggyőződésem, hogy a hiedelem, a népi vallás és a vallás egy olyan mentális-kognitív kontextust alkot, amelybe beágyazódik az emberek mindennapi élete.
Az ember nem lehet meg hiedelem nélkül
– Már nyolcadikos koromban hiedelmet gyűjtöttem, és később ezeket a feljegyzéseimet tudtam az 1995-ben megvédett doktori disszertációmban hasznosítani, ami a kortárs hiedelmet vizsgálta. Ezeknek a hiedelmeknek egyik része tényleg archaikus, régi időkből mAradt meg, a másik része azonban a technika korában, napjainkban termelődött. Az ember ugyanúgy nem lehet meg hiedelem nélkül, mint ahogy nem lehet meg tudomány és vallás nélkül sem. Ez a három tudatforma nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. A tanszéken az írott népi kultúra vizsgálata mellett a hiedelemvizsgálathoz is felzárkóztak diákok: terepmunkát végeztek, tanulmányokat írtak.
Időközben kezdtem el figyelni arra, hogy az emberek hogyan mondanak történetet: mi az, amit történetben mondanak el, mikor mondanak történetet, a történetmondásban a hagyományos szüzsék, valamint a személyes élmények hogyan kapcsolódnak össze. Ebből született meg a történetmondás antropológiai pAradigmája. Itt a műfajközpontúságból léptem ki, mert a népi kultúrának ezt a részét másfél évszázadon keresztül, de még napjainkban is többnyire műfajközpontú érdeklődés jellemzi. Én azt mondom, hogy a történetnek a műfaj csak egyik karaktere és ezentúl a történetmondó személye, a történetmondás helyzete, célja mind kutatásra méltó. Ide is zárkóztak fel diákjaim.
Ezen belül nagyon sok autobiografikus szöveget vizsgáltunk: a különböző társadalmi kategóriáknak milyen életpályája és élettörténete van? Az ember, az egyén hogyan és miért beszél magáról? Miközben magáról beszél, hogyan foglalja bele a történetébe azt a kort, amelyben él? Az ember magáról beszél, de valójában benne él egy kapcsolathálóban, tehát a környezetéről is beszél. Azt hiszem, hogy a szakma számon tartja a népi specialisták, a protestáns lelkészek, a néptanítók életpályáját és élettörténetét vizsgáló kötetekben megjelent kutatásainkat. A pAradigma nem új, de nem is népszerű: a kultúra nem személytelen, használatának egyéni habitusai, aktuális motivációi vannak. A kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, a kultúra a használati szabályaival és módjaival együtt érthető meg.
Néhány éve az is érdekel, hogy a sajtó és a média hogyan épül be a mindennapokba, hogyan közvetít ismereteket, élményeket. A médiakritika azt mondja, hogy a média manipulálja a közvéleményt és az ember tudatát. Engem különösen az érdekel, hogy önkifejezésre nyújt-e lehetőséget. És hát nyújt: a nyomtatott, a hangzó, a vizuális médiában a „fogyasztó” maga is megszólalhat és egy új környezetben nyilatkozhat meg.
Szerencsés vagyok olyan szempontból is, hogy a tanszéki közeg igényes, értéktisztelő, tájékozott, szemléletében nyitott és sokszínű közösség. Jól érzem magam ebben a közösségben. Az évtizedek során a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (mai nevén: Intézet), és a hozzá közel álló Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai a romániai népi (populáris) kultúra mai állapotát tárták fel. Sajnos, a köztudat alig tartott lépést ezekkel az eredményekkel. A köztudat és a média többnyire anakronisztikus meggyőződéseket forgalmaz erről a kultúráról.
Megtanulni a gondolkodás, elemzés, érvelés módszerét felszabadító
– Egyetemista koromban meggyőződhettem arról, hogy fontos az ismeretszerzés, az ismeretek elraktározása, de még fontosabb gondolkodni, elemezni megtanulni. A kommunizmus durva időszaka volt az, de a mostoha körülmények között is beszivárogtak az akkor új tudományos módszerek, irányzatok, szemléletek: a strukturalizmus, a kommunikációelmélet, a szemiotika, a hermeneutika, a tartalomelemzés. A kommunizmus sikamlós eszméket terjesztett, és nyilvánvaló volt, hogy ezek ellen csak egyféleképpen lehet védekezni: úgy, hogy az ember a gondolkodásnak, az elemzésnek, a következtetések megfogalmazásának, az érvelésnek a módszerét megtanulja. Számomra nagyon felszabadító volt ez a felismerés. Megnyugtató, hogy nem vagyok kiszolgáltatva hamis gondolatoknak, mert adott források alapján, analitikus módszerek segítségével én vonhatom le a következtetéseket.
Az olyan diákokat szeretem, akik ugyanide eljutnak és megtanulnak gondolkodni. Szeretem azt a diákot, aki felzárkózik mellém és egy nyelvet tudunk beszélni. Szeretem azt a diákot, aki egy idő után leválik rólam. Örülök annak, hogyha mellettem és rajtam túl felfedezi magát és olyan mondanivalója van, ami számomra is újdonságot jelent. Nagy elégtétel számomra az Emberek és kontextusok sorozat 14 kötete, amelyben sok tehetséges diák és doktorandus a kultúrának egy ismeretlen területét tárta fel és értelmezte.
Le Goff az európai értelmiségi születéséről írt könyvet, és szerinte az írástudó, értelmiségi embernek két kategóriája van. Az egyik az organikus értelmiségi, aki a tudását valamilyen érdek szolgálatába állítja, valamilyen érdeket támaszt alá. Az organikus értelmiségi negatív kategória, mert amikor valaki a tudását egy érdek szolgálatába állítja, akkor valójában a meggyőződéseinek a kimondásában korlátozottá válik. Azért, mert annak az intézménynek az érdeke, amelynek a szolgálatában áll, nem engedi meg, hogy a maga meggyőződését érvényesítse. A másik típusú értelmiségi a kritikai értelmiségi, aki a létbizonytalanságot is vállalva őrizte meg gondolkodásának az autonóm, szabad jellegét. Én azt mondom, hogy a kutató embernek ezt a függetlenséget meg kell őriznie, hogy a kutatásai eredményét – mondjon ellen bárkinek vagy támogasson bárkit – szabadon kimondhassa. Ez kutatóként és tanárként meggyőződésem.
Nekem a mindennapokban és az életemben az az elvem, hogy mindegyre új helyzetek, nehézségek, problémák adódnak és ez természetes: nem félni kell tőlük, hanem meg kell oldani őket! Ettől megy előre a világ.
„Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember”
– Kortárs mítosznak tekinthetjük a kijelentést, hogy a mai fiatalok nem olvasnak. Pedig nap mint nap szembemegyünk az utcán hirdetőtáblákkal, étlapot olvasunk, folyamatosan görgetjük a Facebookot. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ennyit soha nem írt az ember, mint jelenleg. Egyre nagyobb a zaj, egyre nehezebb eldönteni, hogy amikor olvasunk, mi releváns információ. Hogyan látja ezt a helyzetet: a gyors technikai fejlődés hová vezet Ön szerint?
– Az írásantropológia kurzusom egyik közhelyszerű gondolata, amivel mindig megdöbbenteni akarom a hallgatókat, hogy valóban nem igaz, hogy ma nem olvas az ember vagy hogy kevesebbet olvas. Ma már nem lehet nem olvasni, reggeltől estig folyamatosan olvasunk, az utcán, utazás közben. Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével, és csak az olvasni tudó ember igazodik el benne.
Tényleg nagy kérdés viszont, hogy mi mindent olvas el az ember, és hogy csupán olvas vagy maga is meg tudja fogalmazni a maga identitását. Egy franciaországi kutatás megállapítása, hogy az elit írás (az egyetemek, az iskolák, az egyház, a hivatalos intézmények által használta írás) mellett megjelent a mindennapi, a privát írás. Ilyen szöveget rengeteget állít elő az emberiség, és ilyen szövegeket olvasunk. Az antropológiának, a néprajznak szintén alapgondolata, hogy a változás a társadalomban és a kultúrában szükségszerű és törvényszerű. A változás irányát nem csupán az elit, az értelmiségi, a kevesek és „okosak” döntik el. Úgy látom, hogy az írás és az olvasás történetében is fordulópont van. Nem vagyok teljesen pesszimista, mert tudomásul veszem, hogy sokak szándéka és igénye határozza meg azt, hogy milyen irányba alakuljon a kultúra és a társadalom. Olyan nagy ez a változás, hogy maga az ember is megváltozik. Például megváltoztak a mozdulataink: az olvasáshoz a könyvet lapozó mozdulat vagy az újságlapozó mozdulat tartozott hozzá, most viszont már egy másik mozdulattal, a görgető mozdulattal olvasunk.
A multimédia, ami most már a szemünk mellett egyéb érzékszerveinket is érinti – ahogy McLuhan és szerzőtársa mondta: médiamasszázs –, az új média az egész testfelületet érinti és „támadja” meg. Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember. Azt már látom, hogy a mai fiatalok, akik gyerekkortól kezdve bejáratosok a digitális világba és használják ezt a technikát, már megváltoztak: már nem úgy gyermekek, mint ahogy én voltam gyermek, vagy mint ahogy az én gyermekeim voltak gyermekek. Változik az ember, jóslattal viszont nem rukkolnék elő. Magánemberként véleményem van róla, kutatóként kíváncsian követem a változást.
– A beszélgetésből már kiderült, hogy követi a technológiai újdonságokat és érzékenyen figyel rájuk, viszont ha jól tudom, nincsen mobiltelefonja.
–Mobiltelefonom nincs, és amikor ezt be kell vallanom, sokan elcsodálkoznak és csodabogárnak néznek. Megpróbáltam az életemet mobiltelefon nélkül élni. Tudja, miért? Valójában ahhoz szoktam hozzá, és ezt próbálom betartani, hogy amikor reggel elindulok, akkor a napi programom már készen van. És amikor elindulok az adott napomat végigjárni, akkor ehhez a programhoz ragaszkodom, és azt nem akarom megengedni, hogy ettől eltérítsenek. Amit sürgősen kell elintézni, arra a következő napon sor kerülhet.
Keszeg Vilmos
• 1957-ben született Detrehemtelepen
• 1981-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán magyar–francia szakon végzett
• 1995: filológia tudományok doktora
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet professzora
• kutatási területei: világkép (kortárs mitológia), történetmondás antropológiája, népi írásbeliség, média és mindennapi élet
• kb. 50 konferenciát kezdeményezett egyedül vagy társszervezővel
• tíznél több önálló könyve (közöttük három egyetemi jegyzet) mellett mintegy 50 tanulmánykötetet szerkesztett
• 150 körül jár az általa irányított szakdolgozatok, magiszteri dolgozatok száma
• 15 doktori disszertáció született az irányításával
Szász István SZILÁRD
Keszeg Vilmos
Szabadság (Kolozsvár)

Fel lehet lélegezni, de lehet sajnálkozni is
Vasárnap véget ért a 2016-os Untold
A résztvevőknek a fesztivál fáradalmait kell kipihenniük az elkövetkező napokban, a városlakók egy része számára pedig a kialvatlanság és az ebből adódó feszültségek kiheverése következik.
Románia legjobban várt eseményén 300 ezer ember vett részt, közülük 30 ezer külföldről érkezett. Az augusztus 4. és 7. között megrendezett fesztiválon nem történt komolyabb incidens a hatóságok szerint, a közlemény hozzáteszi: sürgősségi ellátásban összesen 1640 személy részesült, de közülük mindössze 35-öt szállítottak kórházba további kivizsgálásokra, a többi esetben elégséges volt a helyszíni ellátás. A közösségi oldalakon kisebb viták alakultak ki a fesztivál miatt, amelybe közéleti szereplők, politikusok is bekapcsolódtak. Alin Tişe, a Kolozs megyei Tanács elnöke például azt írta viccesen (?), egy újságíró megjegyzésére, hogy majd egy, a város közelében levő mezőt javasolnak legközelebb a szervezőknek, ha még lesz Untold.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva
Egyed Péter életpárti filozófussal logikáról, kereszténységről, iszlámról
Kávéfilterre írta az adatokat, miközben az interjú ideje alatt segíteni próbált egy bajba jutott páron – lerobbant az autójuk – Egyed Péter filozófus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. Szívélyes vendéglátásban volt részünk új, kolozsi lakásán. A „bemelegítő” beszélgetés során nagy izgatottsággal mutatta meg személyes tárgyait, könyveit, régi rádióját, amely már esett be fürdőkádba, zuhant le a harmadikról, mégis működik. Kicsit áthallásosan ugyan, de a beszélgetés után talán a filozófiáról is mondhatjuk, hogy igazi túlélő, hiszen mindig megtalálja a megfelelő utakat – slisszol, ahogy Egyed fogalmaz. Nem lehet egykönnyen elhallgattatni.
– Városról vidékre költözött. A megpihenés és az elcsendesedés vágya vezette ide, vagy éppen az elmélyülés igénye és a nyugodt környezetben való munka vonzotta Kolozsra?
– Az egészen pontos történet a következő – konkrétan beszélek mindig, a Kolozsvári emberek ilyenek: ezelőtt két évvel történt, hogy a Kolozsvári lakásunk kilencedik emeletén 30 és fél fok volt. Ezt három-négy napig bírtam, de ötödik nap már nem tudtam elviselni. Ráadásul tavaly kezdődött az Untold fesztivál is. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy jobb lesz körülnézni, és egy nyári rezidenciát vagy lakást vásárolni valahol. Szerencsénk volt, mert a Kolozsvári lakásunkban kolozsi építőmesterek dolgoztak, akiknek elmondtuk a problémánkat. Nem sokat haboztak, így tavaly novemberben bejöttünk Kolozsra, megnéztünk kilenc házat, és végül a tizediket megvásároltuk. Úgy gondolom, hogy jó vásár volt. Nem a pihenés és kikapcsolódás vágya vitt rá tehát arra, hogy ezt a lakást megvásároljuk, hanem a kényszerítő körülmények.
Ez egy teljesen felszerelt lakás, amit a rokonaink, barátaink számára is hozzáférhetővé teszünk. Egyáltalán nem menekülési útvonal ez számunkra. Kolozsvár és Kolozs között 24 kilométer a távolság, pontosan közlekedő buszjáratokkal, jönnek-mennek az emberek.
Olyan ez a kutatás, mint a filatélia
– Amikor készültem az interjúra, meg kell vallanom őszintén, zavarba jöttem, látva azt a széles témaspektrumot, amivel korábban foglalkozott: a szabadság kérdésétől kezdve a szenvedésen keresztül a kisebbségi jogokig, a jelenlét kérdéséig sok mindent kutatott; író, költő, kritikus, filozófus. Úgy érzem, hiba lenne önkényesen kiragadnom most egyet mindezek közül, ezért inkább azt kérdezem, hogy most mi foglalkoztatja? Milyen témák járnak a fejében?
– Egy befejezetlen tanulmányom jár a fejemben, kísért. Megírtam a tavaly négy nagy, kemény tanulmányt, de volt egy, amelyet nem sikerült megírnom. És ez épp a Kolozsvárhoz rengeteg szállal kötődő Somló Bódogról szól. Emlékhelyét nemrég avatták fel a Kolozsvári evangélikus temetőben. Somló Bódog – németül Felix Somlóként ismert – volt az a híres jogász, jogfilozófus, pedagógus, a Szabadelvű Társaság elnöke, Adynak pártolója és kritikusa, aki a trianoni összeomlást követően lelkiismeretfurdalás miatt az anyja sírján lett öngyilkos Kolozsváron, 1920-ban. Ma is egy megbecsült alakja a német jogi irodalomnak.
Felix Somló kantiánus filozófus volt, rengetegszer hivatkozott Kantra. A rendkívül terjedelmes életművében lábjegyzetszerűen és egészen pontosan citálja Kantot. Olyan ez a kutatás, mint a filatélia, a bélyeggyűjtés. Meg kell nézni a német öt kötetes akadémiai Kant kiadásnak azokat a vonatkozó szövegrészleteit, amelyekre hivatkozik. Viszont ez nem elismert kritikai szempontból, ezért meg kell nézni egy német kritikai kiadást is, ami elismert. Utána összehasonlítani a két német változatot, azt összevetni a két elfogadott magyar Kant fordítással. Közben kiderül, hogy a magyar fordításban mi nem jó, hol van elcsúszás. A végén pedig valahogyan megspekulálni, hogy akkor Félix Somló miért gondolta azt, amit. Nehéz ügy. És továbbra is foglalkoztat. 245 ilyen hivatkozása van csak a híres alapművében, a Juristische Grundlehre-ben, jogi alaptanában.
Annyit tegyek hozzá, hogy nála doktorált Lukács György Kolozsváron. Soha nem tudtuk előkeríteni Lukács György doktori disszertációját. Az is lehet, hogy ott van valahol elásva a Lucian Blaga könyvtár, az Egyetemi Könyvtár valamelyik archívumában.
Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború
– Mit lát a jelenkor legnagyobb kihívásának, és lát-e megoldást erre a kihívásra?
– Az embernek tudatában kell lennie, hogy van egy általános tematikarendszer, amelyben esetleg mi is meghatározunk bizonyos uralkodó tematikát. A politika, a sajtó, egyéb diszkussziók is meghatároznak ilyen témákat, a Facebookon futnak témák és így tovább. Nehezen tudom megtenni, hogy azt mondjam: ennek a korszaknak ez vagy az az uralkodó tematikája.
Azonban a filozófiai gondolkodás szempontjából azt kell mondanom – és ez sem új dolog –, hogy egy általános perspektíva, amelyben gondolkodni lehet, az a háború és a béke. A különböző nyilvánosságokban nagyon sokan nem tudják elfogadni azt a gondolatot, ami a filozófiában mindig is egy alapálláspont volt, hogy az emberiség háborúzik. Tulajdonképpen tehát itt a háború kérdésével kell foglalkozni. Sajnos – ugye azért ez is benne van a nyilvánosságban – a különböző szakértői, katonai, politikai frontokon igyekeznek meghatározni, hogy a hadviselő felek milyen hadviselési módusokkal, eljárásokkal vannak jelen ebben a dologban. Azt kell mondanom, hogy Európa mégiscsak a béke szigete. Ha megnézzük azokat a nyilvántartásokat, amelyek arról szólnak, hogy a világnak hány pontján van háborús tűzfészek, háborús övezet, akkor, ha jól emlékszem, 145 a számuk. Az alapvető és legnagyobb perspektíva a háború és béke kérdése, mindig.
Amikor az emberek ezeket a dolgokat el akarják fedni vagy el akarják hallgatni, akkor szerintem elég sok rosszat tesznek önmaguknak. Például a Francia Köztársaság vezető politikusai, vagy legalábbis közülük egyik-másik kijelentette, hogy háborúban vannak. Hogy ha ezt ilyen módon közelítjük meg, azt is kell tudnunk, hogy ez sokrétű háború. Maguk a katonai szakértők sem tudják egészen pontosan, hogy milyen módon, hány féle alakzatban vívják. Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború…
Amit maguk elé tártam, az egy alapvető filozófiai álláspont. Ezen belül lehet a dolgokat tovább finomítani: hogy a politikusok, a politikák, a helyi politikák mit tesznek, mit csinálnak, hogyan viselkednek, hogyan próbálják a békeállapotot fenntartani. Nem akarok most belemenni a nemzetközi szerződések kérdésébe.
A másik szempont, ami nemcsak engem, hanem a kollégáimat és barátaimat is foglalkoztatja, az a jogi kérdés: a jogszerűség, az európai jog kérdése, a kisebbségi jogok és egyéb összefüggési rendszerek. Minálunk nagyon sokan nem veszik tudomásul, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuláris meghatározása azt mondja, hogy az európai jogrendnek az alapja az individuális jog. Individuumokként vagyunk tehát benne az európai polgári, politikai és jogi rendszerben. A mi jogérvényesítő, jogkereső álláspontjaink általában a közösségi jogból indulnak ki, a közösségi jog konceptusát kívánják az európai összefüggésekben érvényesíteni, ami alapjában véve egy módszertanilag elhibázott álláspont.
Akkor lehet majd illesztési problémák nélkül a közösségi jogok mellett érvelni, ha az európai chartának a bevezető, preambuláris részében az szerepel, hogy Európa az individuális és a közösségi, vagy egyszerűen a közösségi jogok alapján határozza meg magát. A mi közösség menti érveléseinknek, a politikai, jogi harcnak a problémája elvileg és szerződési szinten is azon bukik el, hogy az európai charta preambulumában az európai polgárt individuumként határozzák meg. Punktum.
A filozófusok istene
– Volt egy másik nagy vita a preambulum kapcsán, miszerint bekerüljön-e vagy sem, hogy Európa keresztény gyökerekkel rendelkezik. Ön patrisztikát és transzcendentális fenomenológiát is oktat. Mit gondol erről a vitáról?
– Ez számomra nem filozófiai kérdés. A felvilágosodás óta, Voltaire óta a filozófia Isten és a transzcendencia nélkül határozza meg magát. Az európai szekularizációban a filozófia az a gondolkodástartomány, amelyben az evilági ember önmaga autonómiájával és akaratával determinálja magát. Isten ki van zárva.
Ugyanakkor a filozófia soha nem tudja nélkülözni azt a perspektívát, ami a transzcendencia. Ez a végtelen, az örök, az abszolútum távlata. A keresztény filozófia probléma nélkül azonosította ezt az Istennel, az istenkérdéssel. Ami engem a különböző skolasztikus tudományokban érdekel, leköt és lebilincsel, az a végtelen kérdése, ami azt jelenti, hogy a földi gondjainkat úgy gondoljuk végig, hogy abban Isten a centrum, ő a centralitás. Az európai filozófiában erre vonatkozóan van egy nagy életmű, Schelling életműve, aki arra az álláspontra jutott, hogy egyetlen értelmes gondolat van, és a szabadság gondolata is ebbe tartozik, ami mind Isten felé visz. A híres klasszikus német filozófiában megjelent ismét ez a kérdés.
A másik kérdés a keresztény kultúrkörnek, a keresztény hagyományoknak az ismerete, amire azt kell mondanom, hogy diákjaim – sok hallgatóm van a pszichológián például – ebből a szempontból ismerethiányosak. Nulla a szentírásismeretük. Nekem nagyon nehéz a skolasztikus tantárgyak érvrendszeréből felépíteni valamit, ha semmilyen ismeret nincs ezen a téren. Azt gondolom, hogy amikor az európai politikusok vagy a nyilvánosság mezejében megjelenik a keresztény/keresztyén kérdéskör, akkor ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy nincs ismeret. Nem tudom, hogy mennyire van vallásgyakorlat. A hit kérdésébe ne is menjek bele, mert az végképp nem az én asztalomra tartozik. Hibás az érvelés az európai keresztény hagyományok mellett. Európai keresztény hagyományok akkor vannak, ha azok élők.
A filozófusok logikusok
– Melyik filozófiai iskola érvelését látja a legrelevánsabbnak, amelyik a legjobban beszél a világról?
– A filozófia és a filozófusok logikusok. Ezt nagyon sokan nem értik meg. A szakszerűen művelt filozófia tiszta logika. Hogy ebbe a logikába mit tesznek bele, szinte másodrendű kérdés. Ha a mai filozófiai vitákra nézek, továbbra is rendkívül fontos az egzisztencia, az egzisztenciaanalízis, a személyes lét problémái filozófiai megközelítésben, akár terápiás megközelítésben is. Nálunk, Kolozsváron is rendkívül fontos és intézményesen épült ki a logoterápia és egzisztenciaanalízis, amelyik fontos gondolatrendszerek összefoglalásával, az életértelem-, a szabadság-, a szenvedés-, a boldogság-elképzeléseknek az alapján igyekszik összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek az embert a személyes egzisztenciájában foglalkoztathatják, vagy amelyek esetleg segítséget vagy megoldást jelenthetnek a számára.
A régi meghatározás az volt, hogy a filozófia Minerva baglya, ami mindig éjjel repül. Én ma sokkal inkább azt látom, hogy a filozófia – jassz (szerk. megj.: csavargó) kifejezést kell használnom – slisszol. A filozófia bemegy és megkeresi azokat a helyeket és összefüggéseket, ahol mondanivalója lehet. A tudományokban, a vallásban, akármiben, ahol meggondolkoztathatjuk az embereket arról, hogy használt fogalmaik szempontjából milyen igazság-, valóságértelmezési lehetőségeik vannak.
A kurzusaimban és a szemináriumokon is amellett, hogy a filozófiának van egy ismereti része, sokkal inkább a gondolkodásmódra helyezem a hangsúlyt, ez az, ami a filozófia lényege. Az, hogy: „miért mondja így”, vagy „én ezzel a dologgal nem találkoztam, de rácsodálkozom”, „muszáj kézbevennem, meggondolnom, hogy mit tudok ezzel kezdeni”, mint a gyerekek. Tehát találkozom egy fogalommal, egy valóságösszefüggéssel, és azt megpróbálom elhelyezni a személyes életvilágomban vagy a gondolkodási rendszereimben. Azt hiszem, hogy az élő, eleven filozófia sokkal inkább erről szól.
Elővettem néhány lapot (az asztalra helyezett folyóiratokra mutat), amelyeket külföldi útjaimon szoktam megvásárolni, vagy mások hoznak nekem. Ez a Philosophie magazin, ami a nagy filozófiai kultúráknak, a nagy nemzeti kultúráknak az apportja, hozzájárulása. Egy ilyen kultúra, amilyen a francia vagy a német, az megengedi, sőt egyenesen megkívánja, hogy a filozófiát magazinszerű kiszerelésben árulják az utcasarkokon – ne mondjam, hogy a szexlapok között. Az a fantasztikus, hogy fogy, mint a cukor.
Ezeket a lapokat olvasgatva és tanulmányozgatva, amelyekben a különböző kérdéskörök legnagyobb szakértői szólalnak meg, látja az ember, hogy körülbelül hogyan teremtik meg azt a fajta filozófiai nyilvánosságot, amelyben a tematikákat felhozzák. Itt több lapszám foglalkozik az iszlám kérdésével, elkülönítve mindattól, ami migráció, terrorizmus és így tovább.
Ha ebbe belemegyünk, hadd szóljak két szót, mert elég sokszor megszólítottak engem, néha lehet, hogy avatatlanul. Amit itt látni lehet, a következő módszertani eljárás: megszólaltatnak egy európai szaktekintélyt, valamelyik nagy európai katedráról elővesznek egy „poros” iszlamistát, Korán-tudósok azért vannak, ugyanakkor keresnek egy származásilag arab, mindenképpen az iszlám kultúrkörhöz tartozó szakértőt. Leültetik őket a Korán elé, hogy értelmezzenek egy adott részt. Egy bizonyos helynek az értelmezése az európai szakfilozófus szerint így szól, az arab iszlámtudós szerint úgy szól. Majd jön az összevetés, az összehasonlító perspektíva. Ezekből természetesen az derül ki – én is néhányszor keresztül-kasul olvastam a Koránt is –, hogy valóban a Korán számos olyan helyet tartalmaz, amelyik az erőszakról szól. Az egyiket szoktam is idézni, az egyik szúrának a végét, amit úgy értelmeznek, hogy maga Mohamed szólította fel a négy bérgyilkost az őt szatirikusan ábrázoló zsidó származású költő meggyilkolására. Ilyen konkrét dolgok olvashatók ki belőle. Nyilván a Korán-értelmezésnek nagyon fontos, alapvető kérdései vannak: de ki teszi le nálunk magát a könyvet, az olvasmányt? Jóllehet hozzáférhető Simon Róbert nagyszerű fordításában és hatalmas jegyzetkönyvével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Korán, és ami a Koránnal kapcsolatos erőszaktematika, kimerítené a kérdéskört. Nem. A mi ószövetségi iratainkban is rendkívül sok erőszak-hely van. Az egyik kedvenc könyvem Ezékiel könyve. Ha az ember végigolvassa, elrémül, hogy mi történik ott.
– Számtalan olvasmány van ön mögött és gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Talán fellengzősnek hangzik, de mégis komolyan kérdezem: mindezek után miben látja az emberi lét lényegét és értelmét?
– Mindig életpárti voltam. A filozófiában ennek óriási hagyománya van. Jóllehet azt szokás tanítani, hogy Szókratész szembesítette az embert a halállal és a végtelen perspektívával. Ezzel szemben a nagy arisztotelészi hagyomány szerint minden az életről szól. Úgy látom, hogy az életnek a forgatagos, szenvedélyes, néhol szenvedtető összefüggéseiben van azonban valami – ahogy maga is mondta –, amit tapasztalatnak nevezünk. És ez a tapasztalat, az élettapasztalat, amit a pszichiátria is nagyon fontosnak tart és használ, felhívja az emberek figyelmét arra, hogy éljenek ezzel. Rendkívüli módon rávilágíthat arra, hogy mi az ember saját személyes élete, annak a buktatói, sikerei. Az élettapasztalat egyáltalán nem kiürült fogalom. Nem old meg mindent, de nagyon érvényes, sokat lehet belőle kamatoztatni.
Itt volt nemrégiben egy kiváló barátnőm Los Angelesből, aki egy nagy regényt írt. Azt mondta, hogy négyéves korában volt a legboldogabb, és azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, emlékeket próbálja most különböző írói technikákkal visszahozni, bevilágítani. Ez az élettapasztalat egy anyagszerű dolog. Nabokov az, aki az irodalom szempontjából ezt a legjobban tudja kezelni. A regényeiben, főleg a Szólj, emlékezetben van egy olyan elképesztő leírás, regénytechnikai leírás, amelyben még a négyéves kor előtti élményekre is megpróbál visszamenni egy sajátos írói technikával: a fények és az árnyak összefüggésében próbálja meg feltalálni azt, hogy legfiatalabb éveiben a lakásnak melyik sarkában állt, hogyan volt, hogyan feküdt. Persze aztán ezt meg is írja.
A nagy kultúrák luxusa
– Hogyan látja a filozófia helyzetét az oktatásban és a társadalomban?
– Nagyon fontos számunkra, az erdélyi magyar kultúrkörben és általában a filozófia körül dolgozó kollégák számára, hogy mi történik a BBTE-en a filozófusképzésben. Erről azt kell tudni, hogy az emberek, akik az alapképzésre, a tiszta filozófiára szánják el magukat, vagy rendelkeznek, vagy nem egy pályaképpel. A filozófus pályakép nehéz dolog: elhelyezkedni egy filozófus diplomával középiskolában, sajtóban vagy politikában – viszont nézze meg, hogy hány politikusunknak van filozófusi diplomája, mert tanulságos.
Itt van tehát ez a probléma, amit úgy kívánunk kezelni, hogy a filozófiát minor szakként kívánjuk csatlakoztatni más szakokhoz: nyelv, történelem, tudományos szakok és így tovább. Nagyon fontos a mesterképzőnknek a helyzete, ami kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző, amelyre főleg a vallástudományok, nyelvszakok felől jönnek igen sokan. Itt keresztkérdések lehetségesek. Ami a legfontosabb, és az én tevékenységemnek is a törzsét képezi, a doktorképzés. Doktorvezető vagyok 16 doktorandusszal, ami többek között bibliográfiai eligazítást, kutatásvezetést, tanulmányírást, szerkesztői műveletet jelent. A tevékenységemnek a karnális, törzs része ez: a tanítás és a doktorképzés.
A filozófia tulajdonképpen mindig a nagy kultúráknak egyféle luxusa, haszontalan és mégis nagyon hasznos luxusa. A filozófia, mint általános stúdium nagyon fontos volt itt mindig. A filozófián keresztül hozták be a nyugat legfontosabb eszméit. Olyan fajta cenzurális viszonyok voltak, amelyek azokat a filozófusokat – Körmöczi Jánost, Sipos Pált, Kötelest –, akik ezeket a dolgokat jól ismerték, nem engedték kibontakozni. Rettenetes volt az osztrák császári cenzúra is. Ezekben a társadalmi rendszerekben és politikai összefüggésekben a filozófiának a helyzete mindig speciális, kényes dolog. Kényes, mert ott van a kritikai gondolkodás. Valahogy a politika mindig zsigerileg érzi, hogy mi a baj a filozófusokkal. A kritikai gondolkodást nem preferálja a dogmatikus politika. Ez azt jelenti, hogy rendkívül nagy a kihívás számunkra, akik ezeket a diszciplínákat tanítjuk. Folyamatosan meg kell teremteni azokat a látható felületeket, amelyek a filozófia alkalmasságát bizonyítják. De ehhez mi kevesen vagyunk. Ha megnézik, tulajdonképpen ma a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kilenc ember csinálja az egészet, ami igazán nem csúcs szám.
Egyed Péter
• 1954-ben született, Kolozsváron
• filozófia és történelem szakon végzett a BBTE-en 1978-ban
• 1999-ben doktorált, szintén a BBTE-en
• 2008 óta a BBTE doktorátusvezető professzora
• Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Rómában volt vendégtanár
• kutatási területei: erdélyi magyar filozófiatörténet, szabadságelméletek, liberalizmus, kisebbségi jogok
• 20 könyv és 500 körüli esszé és tanulmány szerzője
• az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnöke, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja
• egy párizsi székhelyű doktori konzorcium elnökségi tagja
• legutóbbi kitüntetései, elismerései: 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét, a Romániai Írók Szövetségének kritikai díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Amikor a kémiában nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal
A biokémiai folyamatok analógiájáról Paizs Csaba kémikussal
Kétbalkezesnek éreztem magam, amikor Paizs Csabával, a BBTE kémia-professzorával készültem interjúra. Olyan nyelvi dzsungelbe kerültem, amihez szükség volt a tanár úr segítségére, aki készségesen elmagyarázta, miért nem mindegy, hogy „jobbkezes” vagy „balkezes” gyógyszert használnak a terhes nők a hányingerérzet csökkentésére. Több millió eurót érő műszerek kattogása közepette vezetett be minket a kutatásaik világába, lelkesen mutatta be kollégáit és az éppen átalakítás és fejlesztés alatt álló laborokat. Bízom benne, hogy sikerült ép-kéz-láb formába önteni az elhangzottakat. Ellenőrizze le!
Sztereoszelektív biokatalízisről, hogy a zöldségárus is megértse
– Bár bizonyos reálképzettséggel rendelkezem, az interjúra készülve, munkásságát olvasva, be kellett látnom, hogy a nyelvkészletem bővítésre szorul. A korábbi Mentor-interjúk során, bár rendszerint specifikus témákról volt szó, az adott területeken használt kulcsfogalmak – pl. erő, betegség, éghajlatváltozás, élettörténet, hangyakolónia – használatosak a köznyelvben is. Ehhez képest viszont sokkal kevesebben értik, hogy mit is jelent – a példa kedvéért – a „sztereoszelektív biokatalikus folyamat”. Mivel foglalkozik tehát? Ha ezt holnap a nagymamámnak kellene elmeséljem, mit mondhatnék neki?
– Szemináriumon én is azt szoktam kérni, hogy a diák úgy mondja el azt, amivel foglalkozik, hogy azt az a néni is megértse, aki a pAradicsomot árulja a piacon. Ha az illető olyan kifejezéseket használ, mint például „sztereoszelektív biokatalikus folyamatok” vagy „rekombináns enzimek”, akkor szegény néni két dologra gondolhat: az egyik, hogy akivel beszél, alulképzett és emiatt képtelen érthetően elmondani, hogy mivel foglalkozik, vagy azt gondolhatja, hogy egy kicsit nagyzási mániában szenved, és emiatt használja ezeket a szavakat.
Viszonylag új tudományterülettel foglalkozunk, amit azért nehéz meghatározni, mert egy interdiszciplináris, több tudományágat egyesítő területről van szó. Már a huszadik század végén, a huszonegyedik elején megfogalmazódott, hogy nehéz újat alkotni a teljes mértékű szakmai elkülönüléssel, nem igazán progresszív kizárólag kémiával, biológiával, genetikával, mérnöki tudományokkal foglalkozni. Ezek kezdtek összefolyni és egymásba fonódni. Igaz, hogy mi a kémián oktatunk, itt vagyunk helyileg lokalizálva, de tulajdonképpen mikrobiológiával, genetikával, fehérjékkel (proteinekkel) is foglalkozunk. Mindezeket igyekszünk a kémiában hasznosítani egy új aspektust adva annak.
Mi tehát az úgynevezett biokatalitikus folyamatokkal foglalkozunk. A „bio” előtag onnan származik, hogy biológiai alapú katalizátorokat használunk ahhoz, hogy vegyi folyamatokat katalizáljunk. A katalizátorok megkönnyítik azokat a kémiai reakciókat, amelyek nem katalitikusan folynak, magyarán lerövidítik a reakcióidőt, hatékonyabbá teszik a folyamatot. Ha ezt a hatékonyságot nem a klasszikus, kizárólag kémiai alapú kemokatalizátorokkal valósítjuk meg, hanem például fehérjéket, enzimeket használunk fel, akkor ezeket biokatalizátoroknak nevezzük.
A biológiai, élő rendszerekben lejátszódó reakciók is legtöbb esetben katalitikus folyamatok. Ezeket a folyamatokat az élet, az evolúció hozta létre. Azokat a fehérjéket, amelyek ezeket a folyamatokat katalizálják, enzimeknek nevezzük. Ezek egy élő szervezetben – kezdve a legegyszerűbb sejttől a legkomplexebb élőlényekig – képesek katalizálni az összes kémiai folyamatot ahhoz, hogy az illető biológiai rendszer életben mAradjon, így az életet biztosítják.
Kutatók felfedezték, hogy az ilyen biológiai rendszerekből izolált fehérjéket, enzimeket fel lehet használni a biológiai rendszeren kívüli, úgynevezett in vitro rendszerekben is. Idővel arra is rájöttek, hogy ezek szintetikus, tehát az élővilágban maguktól nem létező kémiai folyamatokat is képesek katalizálni. Így a múlt század harmincas éveiben elindult a biokatalízis érája.
Egyszerű, mint a kalácskészítés
– Az egyszerűbb sejtrendszerekből – mint pl. az élesztő – kivont enzimeket kezdték használni biokatalitikus, sőt ipari biokatalitikus folyamatokban. Ez egy kicsit disszonánsan hangzik, és általában sokkot szokott kiváltani a hallgatóságból, mert az enzimek pikogramm mennyiségű anyagokat alakítanak át sejtszinten, de ezeket az enzimeket most már tényleg több tonnás termelésű ipari rendszerekben is használni lehet. Van olyan nyugati ipari vállalat, amelyiknek jelen pillanatban 600 olyan ipari eljárása van, ahol az ipari folyamatokat elősegítő katalizátor enzim.
Robbanásszerű fejlődés következett be a nyolcvanas években, amikor az informatikához hasonlóan a genetika terén is exponenciálisan kezdett nőni az új felfedezések száma. A kilencvenes évek közepén már meg lehetett oldani, hogy a különböző biológiai rendszerekből – növényből, baktériumból, penészgombából, de állatból, akár emlősből – származó enzimet kivonva később katalizátorként használhassák.
Ezt két módon lehet megoldani. Az egyik, ha feláldozom az illető állatot és abból vonom ki. Ez megoldás lehet, amikor például disznóveséből vagy -májból izolálunk enzimeket, de vannak ipari eljárások, amelyek olyan enzimeket használnak, amik nem érhetők el ilyen könnyen, mert nem viszik az illető állatokat vágóhídra. Másfelől viszont a genetikai forradalomnak köszönhetően már megoldható, hogy minden egyes élőlényből a szükséges enzim genetikáját, a génkódját ki lehessen metszeni és ezt a gént be lehet illeszteni egy külső termelőbe. Ez tényleg piko-rendszerben működő dolog, elég hozzá egyetlen DNS-molekula. Az adott gén kodifikálja, hogy az illető proteint az élő szervezet hogyan állítja elő, ezt kimetsszük és áthelyezzük egy termelő gazdába, általában coli bacilusokba. Így rá tudjuk venni a coli bacilust, hogy például emlős enzimet termeljen. Egyébként nem patogén baktériumokról van szó, nagykanállal lehetne enni őket, csak mivel kicsit büdösebbek, kellemetlen ízük van, ezért nem fogyasztjuk.
Ez ma már nem korszakalkotó dolog, még ha úgy is hangzik, mintha tudományos-fantasztikus világban járnánk. A rendőrségen vagy a különböző sorozatfilmekben is láthatunk olyant, amikor valaki ivott egy pohárból és a pohárra ragadt pár DNS-ből tudják azonosítani az elkövetőt. Ma már ott tartunk, hogy másod-, harmadéves diákjaink is tudják ezt a technikát alkalmazni. Amikor az élőlényből származó enzimet egy termelőegységbe illesztjük, akkor egyszerű fermentációval gyakorlatilag bármilyen enzimet lehet termeltetni. Mondok egy egyszerű fermentációt: amikor kalácsot sütnek, a tejbe egy kis cukrot és élesztőt tesznek, így megkel a tészta. A kalácskészítéshez hasonló módon lehet tenyészteni ezeket a sejteket, amelyek termelik a kívánt enzimet. Az enzimeket izoláljuk, kivonjuk a sejttömegekből, amiket utána különböző szerveskémiai reakciókban használunk katalizátorként.
Nem véletlenül van jobb- és balkezes kesztyű
– A sztereoszelektív folyamat arra vonatkozik, hogy vannak olyan molekulák, főként az élővilágban, amelyek teljes hasonlóságot mutatnak, ugyanaz az összegképletük, ugyanaz a szerkezetük, de egy dologban különböznek: olyanok, mintha egymás tükörképei lennének. Hogyha térben megnézzük őket, akkor az egyik izomér, az egyik vegyületváltozat úgy néz ki, mint a jobb kezem, a másik meg úgy, mint a bal. Mind a két kéz az én kezem, de a két kéz nem egyforma. Ezek az úgynevezett sztereoizomérek, csak sztérikusan térnek el egymástól, méretre, alakra egyformák, de nem hozhatók fedésbe egymással.
Ha egy ilyen, biológiailag aktív anyag például egy gyógyszer hatóanyaga, akkor ez a molekula eljut a sejtszintig, ott képes egy biológiai receptorra rácsatlakozni és ezáltal kivált egy olyan folyamatot, aminek gyógyászati szempontból pozitív hatása van. Így működnek a szív- és érrendszeri betegségek esetén használt gyógyszerek, de még a legegyszerűbb gyulladásgátlónál is, mint az ibuprofen, így működik ez: hat bizonyos receptorokra, aminek következtében meggyógyul a sejt. Persze ez komplikáltabb probléma, de röviden erről volna szó.
Visszatérek a kezes hasonlathoz. Ha a hatóanyag olyan, mint a jobb vagy a bal kezem, akkor az előbb említett biológiai receptorok úgy néznek ki, mint a kesztyű. Nem hiába van jobbkezes és balkezes kesztyű. Ha az illető hatóanyagot úgy állítom elő, hogy a kémiai eljárás során ugyanakkora mennyiségben keletkezik „jobbkezes” és „balkezes” anyag, akkor erre nagyon oda kell figyelni. Tegyük fel, hogy a receptor, amire hatnia kell az anyagomnak, egy jobbkezes kesztyűhöz hasonlít. világos, hogy a két anyag közül csak a „jobbkezes” fog illeszkedni az illető „kesztyűbe”. Ha tehát a hatóanyagot „jobb- és balkezes” elegyben szolgáltatom a betegnek, akkor legalább dupla mennyiséget kell használnom, hogy meglegyen az a mennyiség, amire szükségem van a „jobbkezes” anyagból. Ha 100 milligrammra van szükségem a „jobbkezes” gyógyszerből, akkor 200 milligrammot kell előállítanom az 50-50 százalékos elegyből. Ekkor viszont a balkéz típusú molekuláim pluszban vannak, amivel terhelem a májat. Mivel ezek nem természetes, hanem szintetikus vegyületek, ezért a májban át kell alakulniuk olyan végtermékké, amit az emberi szervezet üríteni tud. Ez pedig még csak a kisebbik baj.
A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor a jobb kéz talál a jobbos kesztyűbe, de a bal kéz is bele tud illeszkedni, bele lehet erőltetni. Igen ám, de ha belement, akkor nem lehet kihúzni belőle. Ilyenkor az történik, hogy blokkolom az illető biológiai receptort. Gyakorlatilag tönkreteszem, mert azután nem tud biológiailag aktív válaszokat adni és ennek a folyományaként hatalmas problémák keletkezhetnek.
A hatvanas években volt egy thalidomid nevű gyógyszer, ami ugyanilyen típusú jobbkéz-balkéz elegyű gyógyszer volt. Ezt a terhes nőknek adták, mert a jobbkezes szerkezet megszüntette a hányingerérzetet. A balkezes viszont a magzat fejlődésében fontos biológiai receptorokat gátolt. Bejutott a szervezetbe, ott blokkolt fontos receptorokat, és mivel a növekvő magzatnál gyors sejtosztódás van, ennek következtében olyan malformált egyedek születtek, akiknek hiányzott a lábuk vagy a karjuk.
Elkezdték keresni az okát, hogy miért történik ez. Rájöttek, hogy a hatóanyag, ami a hányingert megszünteti, rendben van és nincs semmilyen rossz hatása a magzatra nézve, a balkezes viszont, ami egyébként a hányinger érzetet sem szünteti meg, biológiai degenerációhoz vezethez. Akkor jöttek rá, hogy ezek a biológiai receptorok sztereo-receptorok, amiket térben kell elképzelni, amelyeknek a térszerkezete eltérő lehet. Akkor fogalmazták meg először, hogy az ilyen vegyületeknél, amelyeknél jobb kéz és bal kéz típusú molekulák is keletkeznek egy klasszikus kémiai szintézis során, módosítani kell a folyamatot. Úgy kell megoldani, hogy egyből csak jobbkezes molekula keletkezzen, vagy ha keletkezik is balkezes, akkor legyen olyan eljárás, amivel száz százalékosan szét lehet választani a két anyagot.
Amiket előállítunk, parányi molekulák, viszont amik katalizálják ezeket, azok hatalmas molekulák. Úgy kell elképzelni, hogy ha a molekula akkora, mint egy szemüveg, akkor az enzim, ami katalizálja, akkora, mint egy terem. Ez a „terem” egy nagy polimer, makromolekuláris szerkezet, viszont apró „kövekből” van felépítve, és az összes építőelem úgy néz ki, mint a jobb kezem. Több ezer vagy tízezer jobb kéz típusú építőelemből van felépítve. Emiatt a jobbkezes vagy balkezes szerkezet miatt lesznek sztereoszelektívek a szintézisek.
Az enzimeket az élő világ szolgáltatja, több tízmillió éven keresztül csiszolódott ezeknek a működése. Olyanok, mint egy tökéletes, lecsiszolt gyémánt, ilyent az ember még nem tud szintetikusan előállítani. Viszont ezeket a molekulákat be lehet hozni az ember által épített kémiai laborokba és fel lehet használni őket olyan molekulák gyártására, amelyek teljes mértékben kompatibilisek utána a biológiai rendszerekkel, ahol ellátják ezt a feladatot.
Nem minden rossz, ami génmódosított
– Ebből is látszik – bármennyire is úgy tűnjön egy kívülállónak, hogy a kémikusok valami varázsigéket mormolnak –, hogy mennyire fontos a mindennapi életünkben a kémia, pl. ha nem volna gyógyszerkémia, nem itt tartana a gyógyítás. Mondana még ilyen példákat? A mindennapi felhasználó hol találkozhat az adott szakterület eredményeivel?
– Amit elmondtam, az a célállomás: hogy ezeket a szintetikus eljárásokat megfelelően tudjuk végezni. Ehhez viszont kell léteznie egy olyan eljárásnak, amivel ezeket a biokatalizátorokat, enzimeket elő tudom állítani a kémia karon, és utána tudok tesztelni ezekben a kémiai rendszerekben. Tehát nem csak a reakciókat valósítjuk meg, hanem a hozzá szükséges enzimeket is mi gyártjuk, pontosabban mi gyártatjuk az úgynevezett rekombináns géntechnikával ellátott mikrobiológiai folyamatokkal.
Ezek a natív enzimek a természetnek teljes mértékben megfelelő szerkezettel bírnak. Sokszor az történik, hogy egy ilyen enzimet tudunk ugyan használni nem természetes, hanem szintetikus körülmények között, de a katalitikus képessége, a hatékonysága az illető enzimnek csökken. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet módosítani a fehérje szerkezetét úgy, hogy minél jobban el tudjon fogadni szintetikus vegyületeket és katalizálni tudja azok átalakítását. Ehhez génmódosított fehérjére van szükség. Itt tartanék egy rövid kitérőt.
Amikor az emberek GMO-s, génmódosított termékekről hallanak, általában elfogja őket a szorongás, nem találják jó dolognak. Ez amúgy rendjén is van: egy dolog génmódosított növényeket, állatokat „szintetikusan” előállítani (ezek ugyanis az ember által lettek genetikailag módosítva), és utána azt valakivel megetetni, és egészen más dolog, amikor kizárólag egy gyógyászati szempontból közismert, hatékony anyag még tisztább, még hatékonyabb körülmények közötti előállításához használunk génmódosított enzimet. Ezt nem fogyasztjuk el, nem kerül ki a piacra, nem tudja bárki csak úgy megvásárolni. Nem származik belőle semmilyen veszélyes genetikai termék. Ez tehát nem egyéb, mint egy „kémiai reagens”, persze idézőjelbe tenném ezt, mert nem olyan, mint mondjuk a nátrium-klorid (szerk. megj.: só), de tulajdonképpen reagensként használják egy ipari folyamatban. A végeredmény, a végső termék egyáltalán nem tartalmaz DNS-komponenseket. A génmódosított enzim egy zárt rendszerben van, ami arra szolgál, hogy hatékonyabbá tegye a rendszert.
Egy ipari folyamat hatékonysága sok mindent jelent. Főként arra irányul, hogy mennyibe kerül egy egységnyi anyag előállítása. Mennyibe kerül, hogy felépítsük a gyárat, ami termelni tudja az illető gyógyszert? Mennyibe kerülnek a kiinduló anyagok, amiket felhasznál az illető gyár ahhoz, hogy végterméket készítsen? Mennyibe kerülnek a fizetések? Mennyibe kerül az energia hozzá, főleg, hogy az energia ára folyamatosan nő.
Ismerjük a klasszikus kémiai reakciókra az olyan példákat, hogy mondjuk 300 Celsius-fokon és 200 atmoszféra nyomáson megy végbe egy kémiai reakció. Ezt könnyű mondani, de sokkal nehezebb megvalósítani. Ha meggondoljuk, hogy mit jelent ez, amikor több tonnát termelünk egy nap: egy hatalmas rendszerben biztosítani folyamatosan a 300 fokot és a 200 atmoszférát hatalmas energetikai hátteret igényel. Egy ilyen gyár képes annyit fogyasztani, mint egy egész megye lakossága egy nap.
Ehhez képest mi jellemző az enzimekre? Az, hogy 30 fokon, közel szobahőmérsékleten, egy atmoszféra nyomáson, vízben működnek. Ha egy génmódosított enzimet arra tudok használni, hogy helyettesítsek egy olyan klasszikus katalizátort, aminél szükséges a 300 fok, 200 atmoszféra, és aminél adott esetben nem vízben, hanem szerves oldószerben folyik a reakció, akkor világos, hogy a hatékonyságát növeltem az eljárásnak. Nem mellesleg az előbb említett oldószerrel kezdeni kell valamit a reakció végeztével, mert az egy melléktermék. Hallhattak már olyant, hogy Romániába hoztak több ezer hordó mellékterméket, mert nincs mit csinálni vele. Itt lefizetik, akiket le kell fizetni, idehozzák, leteszik és ott felejtik…
Viszont ha egy enzimet alkalmazok és az előző, tisztán kémiai rendszert be tudom helyettesíteni vele, ami szobahőmérsékleten, vízben és túlnyomás nélkül működik, akkor működőképesebbé válik az egész technológiai folyamat, miközben a környezetet is kíméljük.
Amint mondtam, nem kell attól megijedni, hogy genetikailag módosított enzimet használunk. Egy dolog a genetikailag módosított csirke vagy pAradicsom, és egészen más dolog egy genetikailag módosított egyedi molekula, amit arra fordítunk hatékonyan, hogy ne használjuk az energiát és kíméljük a környezetet.
Az emberek hajlamosak egyszerűen gondolkodni és extrapolálni. Hallották egyszer a televízióban a génmódosítás fogalmát, mint olyan valamit, ami nem jó, és utána ők is ezt reklámozzák. Pedig nem minden rossz, ami génmódosított. Megjegyezném, hogy még a génmódosított élelmiszerekről sem bizonyosodott be, hogy károsak, de természetesen azért vigyázni kell. Ha nem lett volna a természetes génmódosulás, akkor biodiverzitás sem létezne. Még mindig csak az a legelső cianobaktérium vagy alga létezne, ami legelőször megjelent a Földön. Mutációs folyamatok során indult be az evolúció. Persze hatalmas különbség van aközött, hogy valami millió éveken keresztül tesztelődött és életben mAradt, és más dolog, hogy módosítjuk egy csirke génjét és holnapután áruljuk, ezzel tökéletesen egyetértek.
Mi a különbség az amerikaiak és az európaiak között? Itt, amíg be nem bizonyosodik, hogy valami nem veszélyes, amíg nincs száz százalékosan alátámasztva kísérletekkel, addig nem forgalmazzák. Amerikában fordítva van, ott a pénz beszél. Ott, amíg be nem bizonyosodik, hogy káros, addig rendben van. Miről szól a TTIP-botrány? (szerk. megj.: Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, az Európai Unió és az Egyesült Államok között készülő, viták kereszttüzében álló szabad kereskedelmi egyezmény.) Mindenki arról beszél, hogy milyen jó, hogy nem kell vámot fizetni. De arról nem beszélnek, hogy a TTIP révén elárasztják a piacot génmódosított élelmiszerekkel. Viszont ez ha baj is, 25-30 év múlva fog meglátszani, nehéz megmondani előre, hogy ez rossz vagy jó. Rossz lehet miden további nélkül, és az európai törvénykezés ezt nem engedi meg. Azzal van a baj, hogy főként a termelékenységet módosító genetikai eljárásokat használtak. Hogy rövid időn belül nagy csirkénk legyen, egy hektáron ne ennyi, hanem annyi búza teremjen. Természetesen ha a termelékenység nagy, az előállítási ár kicsi, agyonverik az itteni gazdákat. Ez a fő probléma.
Rohamléptekkel fejlődik a tudomány
– Ahhoz, hogy valaki szakértője legyen a témakörnek, a sztereoszelektív biotranszformációknak, akár úgy, hogy ipari jellegű kimenete is legyen a dolognak, sok mindent tudnia kell. Egy klasszikus vegyész tudja a klasszikus kémiai eljárásokat, viszont ha valaki biokatalízissel foglalkozik, akkor értenie kell a mikrobiológához, a genetikához (a gént módosítania kell programozott módon), a proteinekhez. A proteineket ki kell vonni, meg kell tisztítani. Van egy klasszikus szerveskémiai része a munkánknak, mert el kell készíteni azokat a szintetikus vegyületeket, amin ezeket tesztelgetjük. Továbbá ellenőrizni kell, hogy amit csináltunk, annak milyen a minősége, mennyire jó, mennyire tiszta, mennyire hatékony, mennyire gyors, ezeket tudni kell.
Ha mindez működik laboratóriumi léptékben, akkor meg kell keresni a megoldást arra, hogy ezt átvigyük ipari léptékbe. Az eljárás fizikai aspektusa nem egyszerű dolog. Mikro, piko skáláról felvinni tonnás skálába, az nem csak annyi, hogy beszorozzuk az egészet 10 a kilencedikennel. Úgy viszonyul ez a kettő egymáshoz, mint a fizika és a kvantumfizika. Ami igaz Newtonnál a nagy fizikai rendszerekre, az nem igaz a részecskefizikára. Nem ilyen hatalmas az eltérés, de hasonló. Emellett van egy mérnöki háttere is a dolognak, amit tudni kell.
Ezért van, hogy a kutatócsoportban mindenki magas szinten ért mindenhez, de kiváló szinten egy-egy ember ért egy-egy dologhoz. Van, aki a gépeket tudja kezelni profi módon, van, aki a genetika szakértője, van, aki a szerves kémiai eljárásokhoz ért, vannak olyanok, akik az ipari rendszerbe történő átültetéssel foglalkoznak. Olyan sok területet ölel át a kutatás, hogy egy ember nem is képes már maximális szinten mindent nyomon követni, ezért is kell viszonylag nagy kutatócsoporttal dolgozni. Újabban olyan gyors a fejlődés és olyan dinamikája van a tudományos fejlődésnek, hogy még ezen a kicsi területen is több órás napi munka, hogy napirenden legyünk a legújabb vívmányokkal. Ezt lehetetlen volna 5-6 szakterületen végezni, ahhoz nem lenne elég a 24 óra sem.
Paizs Csaba
• 1969-ben született, Marosvásárhelyen
• a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Kémia Karának első magyar tagozatos, habilitált professzora, aki doktorit vezethet
• a BBTE-n végezte egyetemi tanulmányait
• Finnországban, Németországban kutatott
• kutatási területei: szintetikus kémia, biokémia, biotechnológia, analitikus kémia, biokatalízis
• 4 könyv, közel 70 nemzetközi, impaktfaktoros tanulmány szerzője, társszerzője
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Bevinni a kétnyelvűséget a hátsó kapun a gazdaságba és a nagyobb nyilvánosság elé
Csata Zsombor szociológus szerint az erkölcsre és méltányosságra hivatkozni kevés
Kit ajánlana következő interjúalanynak? – kérdeztem a Mentor rovat alanyaitól, amire a sorozat fotósa mindig hűségesen emlékeztetett. Ezek az ajánlások jelentősen segítették és formálták az interjúkat. Volt azonban egy név, ami szinte minden egyes beszélgetés során elhangzott: Csata Zsomboré, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Szociológia és Szociális Munkás-képző Karának tanáráé. Nem csak kiterjedt szociológiai munkássága miatt csenghet ismerősen a neve: 2012-ben egy társával együtt egy vele egyidős, 1978-as Daciával vágtak neki a két kontinensen (Európa, Afrika) áthaladó, fapados Dakarként is ismeretes Bamako–Budapest-ralinak. Jelenleg szintén egy másik kontinensen, történetesen Amerikában tartózkodik, ennek megfelelően e-mailben kommunikáltunk. Az „itt” tehát Amerika, az „otthon” pedig Erdély. Legfrissebb kutatásairól, az etnicitás és a gazdaság viszonyáról beszélgettünk, például arról, hogyan lehetne Kolozsvár bejáratánál könnyebben magyar felirat.
Akiknek a határt átvitték a fejük felett
– Jelenleg Austinban tartózkodik, a Texasi Egyetemen (University of Texas) senior kutatóként dolgozik. Mi ennek a története és mivel foglalkozik ott?
– Ez egy Fulbright kutatói ösztöndíj, amire meghívást kaptam innen, megpályáztam és elnyertem, de jövőre már visszatérek a BBTE szociológia tanszékére. Az utóbbi időben az etnicitás és a gazdaság viszonya foglalkoztat intenzívebben, a kutatási témám is erről szól. Ennek rengeteg részlete van, most éppen azt vizsgálom, hogy az etnikai és nyelvi sokféleség jót vagy rosszat tesz a gazdaságnak és általában a jólétnek. Illetve ez fordítva is egy hasonlóan értelmes kérdés: fejlettebb gazdaságokban hogyan viszonyulnak a diverzitáshoz, hogyan hasznosítják a sokféleségből fakadó előnyöket, és hogyan próbálják csökkenteni a negatív hatásait.
Amerika és különösen Texas az etnikai múltja és a folyamatos bevándorlás miatt egy jó kutatási terep ehhez. Nem a legváltozatosabb része Amerikának, hiszen a legnagyobb heterogenitás a partokon és a metropoliszokban van. Én viszont az analógiát keresem Kelet-Európával, sajátosan pedig Erdéllyel, ahol történelmi kisebbségek élnek, és ezeknek a kultúráknak több évszázados vagy évezredes lenyomatuk van. Őslakosból Texasban már nagyon kevés van, de mivel ez a terület 1836-ig Mexikóhoz tartozott, sok spanyolajkú járt úgy, mint az erdélyi magyarok Romániával, hogy a határt átvitték a fejük felett és az Egyesült Államokban találták magukat. Őket tejanóknak hívják. Erre jön rá a rengeteg, főként a jelenlegi Mexikóból érkező migráns, ezért a kétnyelvűség szinte mindenütt jelen van.
Nálunk nincsenek bevándorlók, és a sokféleség intézményi környezete is rengeteg mindenben különbözik az ittenitől. Eltérő szabályozások vannak érvényben például a hivatali nyelvhasználattal vagy az oktatással kapcsolatban. Némelyek előnyösebbek a nyelvi kisebbségek számára, mások pedig nem. Ami viszont hasonló itt is, és otthon is, hogy a gazdaságban, pontosabban a magánszektorban alacsony a reguláció. Sehol nem írja a törvény, hogy egy terméket spanyolul is kell reklámozni, de nem is tiltja meg. Nem írja elő, hogy tudni kell spanyolul egy alkalmazottnak, de nem is korlátozzák a spanyol nyelvhasználatot a munkahelyen.
Engem tehát az érdekel, hogy miként alakul ki a különböző piacokon egy spontán rend a sokszínűség kezelésével, sajátosan például a nyelvhasználattal kapcsolatban, és ez milyen feltételek mellett tudja előre vinni a gazdaságot. Úgy gondolom, hogy ebből a tapasztalatból haza is tudok vinni valami hasznosat. Egyébként nem ez az első külföldi helyszín, ahol ezen a területen nézelődöm. 2013-ban egy hónapot Beninben töltöttem, ahol a sokszínűség inkább akadálya a fejlődésnek. Izgalmas kihívás ezeket a helyszíneket összehasonlítani.
Hátat lehet fordítani
– Milyen megállapításokra jutott idáig?
– Itt most azt látom, hogy a gazdaságban rengeteg olyan eszköz van, amivel a sokféleséget, például a nyelvi diverzitást fenn lehet tartani és hasznosítani lehet. Sokkal több, mint amit otthon használunk, vagy amiről egyáltalán tudomásunk van. A legjobban működő piacgazdaságnak is rengeteg tökéletlensége van, szociológusként a legfájóbbat szoktuk emlegetni, hogy társadalmi egyenlőtlenségeket generál és erősít fel. Az előnye viszont az, hogy a jövedelmemtől függően szűkebben vagy tágabban, de lehetőséget ad arra, hogy megválasszam mit vásárolok, milyen szolgáltatást vegyek igénybe.
Például, ha fontos számomra, a legtöbb helyen kikövetelhetem magamnak, hogy spanyolul szolgáljanak ki, különben hátat fordítok, mert megtehetem: nálam van a pénz. Ez egyfajta etnikai fogyasztói tudatosság, ami Erdélyben egyelőre csak elszórtan jelenik meg. Ennek a fő oka persze az, hogy az emberek nálunk szegényebbek, ezért jóval árérzékenyebbek. Sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ráfizessenek azért, hogy anyanyelvükön szolgálják ki, nem is annyira a bevásárlásnál, hanem ott, ahol tényleg fontos az árnyalt és pontos kommunikáció: az orvosnál, ügyvédnél, stb.
Kutatásaink viszont azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok többségénél létezik egy erős nyelvi tudatosság a fogyasztói diszpozíciókban, ami nem függ a társadalmi réteghelyzettől. Arra lehet számítani tehát, hogy ha az életszínvonal nőni fog és egyre több embernek lesz egyre nagyobb mozgástere a választásban, akkor ezek az attitűdök habitussá válnak, gyakorlatokká alakulnak át. A kínálatnak pedig reagálnia kell: valószínűleg egyre több cég, üzlet és szolgáltatás lesz kénytelen kitalálni vagy újragondolni a nyelvpolitikáját, hogy ne veszítsen fogyasztókat.
Ez nemcsak többnyelvű feliratokat és tájékoztatást jelent, hanem azt is, hogy több magyarul is tudó embert lesznek kénytelenek alkalmazni. Ez pedig a kisebbségek társadalmi pozíciójának a javulását is eredményezheti. Vannak ebbe az irányba mutató egyértelmű jelek. Azt talán a szkeptikusok is látják, hogy egyre több a kétnyelvű hirdetés a városokban, az óriásplakátokon, nagyobb felületeken, egyelőre inkább csak a Székelyföldön, de pár évvel ezelőtt még ott is nagyon ritka volt. Igaz, hogy nagyon félszegen és esetlenül, de már a román politikusok is próbálkoznak magyar hirdetésekkel!
Aztán egyre népszerűbbek az etnikai termékek, például azok, amelyekre ráragasztják a „székely” címkét. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy marketingfogás, amivel a közös identitástudat egyfajta kommodifikációja zajlik. Sokan nehezményezik, hogy egy közjószágot, tehát azokat a pozitív jelentéseket, amelyek a közösen megélt és formált történelem során rakódtak rá a „székely” jelzőre, magánemberek magáncélra használnak fel, és ez nem fair.
Egy termék is válhat közösségi szimbólummá
– Mit gondol ezekről a kezdeményezésekről?
– Bár ezekkel javarészt egyetértek, nekem ennél árnyaltabb a véleményem, és nagyon fontos lenne, ha többet vitatkoznánk erről. Ezek egy része közösségi projekt, amely civilek vagy megválasztott önkormányzati képviselők felügyeletével zajlik. De egy jól felépített magánprojekt, egy minőségi termék is válhat közösségi szimbólummá, ami egy profánabb környezetben ugyan, de ugyanúgy megerősítheti az emberek együvé tartozásának az érzését, mint ünnepekkor egy köztéri szobor vagy egy vallási ceremónia. Ezeket csúnya szóval kulturális markereknek nevezzük, és tele van velük a modern nemzetállamok gazdaságtörténete, gondoljunk például a német autómárkákra.
De visszatérve az alapkérdéshez, ha becsületesek és profik, én ezeket a típusú üzleti kezdeményezéseket kifejezetten hasznos társadalmi innovációknak gondolom. Mert a piaci dereguláció farvizén, szinte észrevétlenül, a hátsó kapun viszik be a kétnyelvűséget a gazdaságba és teszik ki a lehető legszélesebb nyilvánosság elé a termékeikkel együtt, mintegy árukapcsolásként: látjuk a magyar nyelvű reklámjaikat az út szélén, az üzletek ablakaiban, tévében, rádióban. Ezzel megváltoztatják az indokolatlanul homogén és egyhangú nyelvi tájképet. Nos, ilyen és ehhez hasonló folyamatokkal akarok jobban megismerkedni itt, és olyan társadalmi projektek megtervezésében segíteni otthon, amelyek ösztönzik a többnyelvűség terjedését Erdélyben. Szerencsére ebben nem vagyok egyedül, ott vannak például a Kolozsvári Igen, tessék! mozgalom energikus tagjai, akikkel nagyon sok dologról hasonlóan gondolkodunk.
Félreértés ne essék, a hagyományos nyelvi jogi védelmi törekvések fontosak és hasznosak, ezen a területen sok előrelépés történt és még rengeteg a megoldásra váró feladat. De ez a politikum és a civilek dolga. Én csak azt állítom, hogy a gazdaságban is rengeteg a kiaknázatlan lehetőség, amivel értéket lehet rendelni a sokszínűséghez. Ezeket nem ismerjük eléggé, pedig alkalomadtán sokkal zökkenőmentesebbek és hatékonyabbak lehetnek, mint a hagyományos, konfrontatív, számonkérő stratégiák, amelyek indulatokat keltenek, fedezékbe küldik az „ellenfelet”. Ezekre, mint egymást kiegészítő eszközökre gondolok, amelyek szinergikusan erősíthetnék egymást. Hogy egy nagyon aktuális példával éljek: valószínűleg sokkal kevesebb román embert és elöljárót zavarna, hogy Kolozsvár bejáratánál van-e magyar felirat vagy nincs, ha minden ötödik üzleten ott lenne a magyar felirat, amit viszont nem tilt semmilyen félreértelmezhető törvény, sőt, a felmérések azt igazolják, hogy a román vásárlók sem büntetik.
Ezzel kapcsolatban a vállalkozók részéről túl nagy az óvatoskodás, amire a magyar fogyasztók látszólagos közönye és passzivitása erősít rá, mert úgy tűnik, hogy ők viszont nem jutalmazzák eléggé a kétnyelvűséget. Mert bár sok magyar embert zavar a román nyelvi hegemónia az utcán, kevesen teszik meg közülük, hogy magyarul rendeljenek például egy étteremben, majd hátat fordítsanak, ha ez nem lehetséges, és olyan helyre menjenek, ahol magyarul is kiszolgálják. Ugyanaz a magyar polgár viszont rendszerint elvárja az önkormányzati képviselőitől, hogy verje az asztalt a kétnyelvű várostáblákért, még egy a négy ellen is. Sőt, a politikai rátermettségét is ennek sikerétől teszi függővé.
Nem segíti az ügyet a kétféle történelem
– Mi lehetne eredményre vezető magatartásforma?
– Ezekben a vásárlási helyzetekben éppen az a jó, hogy nem kell a moralitásra vagy a méltányosságra apellálni. Itt egyszerűen egy fogyasztói igényről van szó: teljesen észszerű, hogy a pénzügyeimet, az egészségügyi problémáimat, de a kevésbé intimebb ügyeimet is az anyanyelvemen szeretném rendezni. Nem rosszindulatból, hanem mert ez így számomra kevesebb kockázattal jár, kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy valamit félreértek, rossz döntést hozok és ráfizetek. Ez egy tipikusan amerikai, pragmatikus érvelés, de ezzel egy román átlagember is könnyebben tud azonosulni. Többet kellene használni a gazdasági érveket. Hibának tartom kizárólag az erkölcsre és a méltányosságra hivatkozni ezekben a helyzetekben, és még inkább elszomorodom azon, ha valaki az egyébként jogos sértettségét egy történelmi narratívában mondja el. Ez azért haszontalan, mert a két oldal kétféle történelmet ismer, és ebben nagyon sokáig nem lesz konszenzus. És főként nem segít a probléma lényegének a felismerésében, a közös érdekekről és az együttműködés lehetőségéről nem is beszélve.
Ami egyébként az etnikumok közötti együttműködést illeti, épp most értem egy elemzés végére, ahol azt néztem meg: Erdélyben van-e összefüggés aközött, hogy hány etnikum és milyen arányban él egy településen, és mennyire fejlett az adott település. Az összefüggés nem túl erős, de negatív: minél heterogénebb a népesség, annál fejletlenebb a település, miközben minden másban hasonlítanak egymásra. Ez elsősorban amiatt van, mert a roma népesség sajnos jóval szegényebb és ez lefele viszi az átlagot. De ha leszűkítjük a vizsgálatot azokra a településekre, ahol csak magyarok és románok élnek, akkor is megmarad egy nem túl erős, de még mindig szignifikáns negatív kapcsolat. Ennek sokféle oka lehet, amit sorban meg kell vizsgálni. Az egyik nagyon valószínű magyarázat az, hogy az etnikailag polarizált településeken jellemzően párhuzamos társadalmak alakulnak ki, ahol a felek jobb esetben passzívan szemlélik, rosszabb esetben bojkottálják egymás társadalmi projektjeit, mindannyiuk kárára. Minél nagyobb a párhuzamosság, annál inkább eltérnek az igények, a közjavak fejlesztéséről pedig nem alakul ki konszenzus.
Nincs rendben minden a hétköznapokban sem
– Miért nem alakul ki az együttműködés kultúrája az etnikumok között?
– Népszerű, de nagyon felületes az a válasz, hogy a politikusok, papok és más véleményvezérek „fentről” generálják a feszültséget, mert a hétköznapokban egyébként minden rendben lenne. Én úgy látom, hogy nincs rendben minden a hétköznapokban sem, rengeteg a lenyomott, ki nem mondott frusztráció és tabu, ami lehetetlenné teszi a felszabadult és őszinte kommunikációt és együttműködést. Rengeteg képmutatást látok az erdélyi nagyvárosokban magyarok és románok közötti szomszédi, munkatársi, de még a párkapcsolati viszonyokban is. Ennek számos oka van, de az egyik legfontosabb szerintem a nyelvi aszimmetriának a folyamatos megtapasztalása. A román nyelv szinte kizárólagos használata az etnikumok közötti kommunikációban folyamatosan emlékeztet arra, hogy kisebbségiek azok, akiknek erőfeszítéseket kell tenni és többségiek azok, akiknek ugyanolyan könnyen megy, mint a levegővétel.
Ami ennél is fontosabb, hogy szinte azonnal létrejön egy hatalmi aszimmetria is a résztvevők között, amit a szakirodalom nagyon kifejezően „nyelvi főhajtásnak” nevez. És ez nemcsak egy szituatív hátrány, több felmérésünk is azt igazolta, hogy a román nyelvtudás magyarázza a jövedelmek közötti különbségek szignifikáns hányadát. Ugyanabban a szakmában, ugyanazzal a végzettséggel az keres többet, aki jobban tud románul. Ez persze nem is lenne baj, ha a nyelvtudás csak a befektetett egyéni erőfeszítést tükrözné, de általában azok a körülmények is nagyon fontosak, amelyeket a tanuló nem tud befolyásolni. A székely gyerek például nem tehet arról, hogy a román nyelv helyett neki irodalmat és nyelvtant tanítanak, amivel görccsel a gyomrában szokott elszámolni, miközben egy Kolozsvárinak már megvan az alapja a játszótérről. Bár azt látom, hogy ilyen fesztelen és felszabadult játszótéri együttlétekre is egyre ritkábban kerül sor.
– Mi jelenthet megoldást?
– A méltányos megoldást a szimmetrikus többnyelvűség jelentené, más szóval az, hogy a románoknak is meg kellene tanulni magyarul ott, ahol jelentős számban élnek magyarok. És nekünk, magyaroknak is meg kellene tanulni cigányul ott, ahol jelentős cigány közösség él. Természetesen nem kell és nem is lehet mindenkinek tökéletesen megtanulni. De a másik nyelv megértése már elég a szimmetriához, mert azzal, hogy mindenki a saját nyelvét használhatja, megszűnik a hatalmi aszimmetria és a retorikai hátrány is. Ennek persze plusz költségei vannak, de sokkal méltányosabb annak az elosztása. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy növekedne az állampolgárok otthonosságérzete és ezzel együtt a közös ügyekért való tenniakarása. Egy másik változat az lenne, hogy mindenki egy semleges világnyelvet, az angolt tanulná meg. Ha a globalizáció tovább terjed, szép lassan mindenkinek meg kell tanulni angolul, tehát ez nem is olyan elvetemült ötlet, mint ahogy első hallásra tűnik. Az egyik itteni kollegám egyébként a most megjelent könyvében éppen azt vizsgálja, hogy a többnyelvű távol-keleti országok közül miért éppen azok fejlődtek jobban, ahol egy semleges közös nyelv lett az állam hivatalos nyelve. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a forgatókönyvek egyelőre nagyon távoliak nálunk. De szociológusként azt hiszem az a dolgunk, hogy ébren tartsuk az ezzel kapcsolatos tárgyilagosságra törekvő, empirikus megfigyelésekre alapozott társadalmi vitát.
Csata Zsombor
1978-ban született Gyergyócsomafalván
• 2000-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia szakán, a doktorátusát is itt szerezte
• hosszabb tanulmányi és kutatói kitérőket tett a Budapesti Corvinus Egyetemen, és az Indiana University-n, rövidebbeket a benini Abomey-Calavi Egyetemen és az Amszterdami Egyetemen
• 2008-tól a Kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontjának az igazgatója
• jelenleg az etnolingvisztikai sokféleség és a gazdasági fejlődés viszonyát kutatja a Texasi Egyetemen
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (I. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Elemeztük a magyar gyűlölködés dinamikáját, hangsúlyoztuk a lélek fontosságát, a szerelem megmérhetetlenségét… Pontosabban Sanyi bácsi tette mindezt. Mi meg csak hallgattuk.
Aki nincs velem, az ellenem van!
– Legfrissebb írásában (Egy túlméretezett kísérlet cseppet sem meglepő eredményei, maszol.ro, 2016. október 6.) olyan pragmatikai kísérletnek nevezi a legutóbbi magyarországi népszavazást, amelyben tulajdonképpen olyan ironikus kérdést tettek fel az embereknek, ami ahhoz hasonlít, mint amikor egy gyermek felmászik valahova, és azt kérdezzük tőle: Azt akarod, hogy kitörjön a nyakad? Amint írja, az ilyen kérdésre nem szokás igennel vagy nemmel válaszolni, viszont ha mégis kikényszerítik a választ, akkor előre borítékolható a nemleges válaszok elsöprő többsége. Lehetséges-e olyan nyelven kifejteni kényes politikai kérdésekben tudományos igényességgel megalkotott okfejtést, hogy az embert ne sorolják be egyből valamelyik szekértáborba?
– Attól tartok, hogy – legalábbis a magyarok esetében – ma ez nem azon múlik, hogy az ember tudományos igényességgel fogalmaz-e meg valamit, hanem attól függ, milyen az a vélemény, illetve konklúzió. Ha én elmondok valamit, és az nem talál azzal, amit valamelyik politikai felekezet hitelvként vall – mert az emberek már mondhatni vallásos hitbeli meggyőződésként fogják fel a saját pártszimpátiáikat –, akkor teljesen mindegy, hogy oda tartozom-e, vagy sem, engem úgyis az ellentáborba fognak besorolni. Tehát mindegy, milyen nyelven írtam meg, és az is, hogy az egy szakszerű okfejtés, amiben nincsen semmiféle politikai jellegű érvelés (magyarok körében ez ma sajnos majdnem szinonimája annak, hogy nem szidok senkit), sőt, egyáltalán semmi köze a pártpolitika különböző csoportjaihoz: egyszerűen az, hogy olyat írok, amivel valakik nem értenek egyet, rögtön kiváltja azt, hogy engem besorolnak a másik csoportba. Többször megtörtént már velem, hogy írtam valamit, ami valakiknek nem tetszett, és rögtön megjelentek a Facebook-oldalamon olyan hozzászólások, hogy „na, már megint a liberálisok”. Pedig én nem voltam liberális soha. Egyszerűen mondtam valamit, ami csak azért minősül leszólandó liberális vagy fideszes véleménynek (így is jártam már!), mert nem talál azzal, amilyen a besorolók véleménye szerint kellene legyen.
Ez nagyon érdekes: az embert mindig a más véleményen levők sorolják be az ellentáborukba. Ha valamit írtam, ami alapján besoroltak mondjuk a liberálisok közé, akkor az nem jellemző, hogy ugyanannak az alapján a liberálisok is besoroltak volna maguk közé. És ez valahol érthető is, hiszen az ilyen besorolást mindig az ellenérzések váltják ki. Ha van egy vélemény, ami nem egyezik az enyémmel, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor egyetlen magyarázatot tudok rá találni: ez azért olyan, mert a szerző azok közé tartozik, akiknek a szavára tudjuk, hogy nincs mit adni.
Nagyon kényelmes dolog ez, mert így az ember meg tudja magát óvni a gondolkodás fáradalmaitól. Elég csak besorolni valakit valahová, mert ha egyszer oda soroltuk, akkor világos, hogy ha ő mondott valamit, avval nincs miért foglalkozni, nem is kell gondolkodni rajta. Hiszen ha a szerző ilyen vagy amolyan, akkor érthető, hogy ezt mondja. Rendszerint még azt is pontosan tudják, hogy kik fizetik ezért, mert hát ugye normális ember magától ezt nem gondolhatja így, nyilván pénzért csinálja. Van ilyen reakció a mostani cikkemre is: az egyik kommentár szerint ilyen hosszú cikket nem ír az ember érdek nélkül.
Ez teljesen jellemző arra, amivé ez a szétpolitizált magyar világunk lett. Azért teszem hozzá, hogy magyar, mert azért nem mindegyik ennyire ilyen. Mi jól látjuk, hogy a románoknak is van elég bajuk, náluk is van népi szinten egy elég indulatos viszonyulás, de ott nincs ez a tömegszintű acsarkodás két tábor között. Nagyon rossz dolgokat mondanak a politikáról az emberek, de ha megfigyeljük, az nem arról szól, hogy „azok a gazemberek a másik oldalon”, hanem általánosságban véve „a politikusok mind gazemberek”. Tehát nem táborokról van szó a románoknál, legfeljebb arról, hogy az embereknek kezd végképp elegük lenni a politikusokból, és én nem is vagyok benne biztos, hogy erre semmi alapjuk ne lenne.
 Politikát, szeretettel? Körberöhögnének…
 – A magyarok esetében sajátosan alakult ez ilyenre. Ennyire rossz helyzetben ilyen szempontból Európában szerintem sehol sincsenek az emberek. Mindenfelé vannak végletes irányzatok, szélsőjobbtól szélsőbalig, de az nem ok arra, hogy az emberek az egymással való emberközi kapcsolataikat is aszerint alakítsák, hogy a másiknak mi a politikai preferenciája. A magyaroknál ez elég tragikusan így van. Családok mennek szét azért, mert a férj és a feleség nem ugyanolyan véleményen van bizonyos politikai dolgokban. Erre vannak konkrét példák. Ez nem egy normális állapot. Evvel kellene valamit kezdeni, de sajnos a legkevésbé a politika szereplőinek az érdeke ez. Ők úgy látják, hogy ez nagyon jól van így, mert így lehet biztosítani a támogatókat, sőt növelni a saját táborukat.
Pedig ebben van valami felfoghatatlan. Mindegyik politikai csoport vagy párt azt mondja, hogy át kell rendezni a politikai erőviszonyokat, illetve meg kell erősíteni a hatalmi pozíciót, ha abban van. Csakhogy egy annyira szétpolitizált országban, mint amilyen Magyarország, ott már gyakorlatilag mindenkinek, aki politikai támogatóként szóba jöhet egyáltalán, már megvan a maga pártpreferenciája. Tehát a saját pártomnak nincs, ahonnan új támogatókat szerezzek, mert nincs olyan semleges terület, ahonnan halászni lehetne, ez csak úgy lenne lehetséges, ha egy másik párt támogatóiból csábítok magamhoz embereket. De ha én egyfolytában úgy beszélek róluk, hogy „ezek idióta barmok és gazemberek”, akkor mit képzelek mégis: hogy ettől fognak majd megszeretni, és jönnek majd csőstül, hogy mihozzánk akarnak csatlakozni? Így nem lehet, az biztos. Ezzel csak a feszültség növekszik, és csak arra jó, hogy bebetonozza a mostani, pillanatnyi erőviszonyokat. Ezek ugyan előre nem látható dolgok miatt menet közben persze változhatnak, de nem azért, mert valamelyik párt olyan hatékony lenne abban, hogy a másik támogatói közül nagyon sok embert tudna maga mellé állítani.
Ha valaki tényleg meg akarná változtatni az erőviszonyokat, vagy meg akarná erősíteni a maga pozícióját, akkor pont a fordítottját kellene csinálnia. Itt csakis az működhet, ha szeretettel szólítom meg azokat az embereket, akiknek más a véleményük, beszélgetésre hívom őket. Ha nem bántom és szidom őket, hanem ember módra közeledek hozzájuk, akkor van esély, hogy ők is közeledni fognak hozzám. De ha Magyarországon azt mondanám ma, hogy szeretettel kell közelíteni a másik oldalhoz – nem okvetlenül a kereszténység alapelvét komolyan is véve, hanem egyszerűen stratégiai meggondolásból, ha ott már csak azt értik –, körberöhögnének. Mi az, hogy szeretettel? Ezeket?
A fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el
– Az emberek politikához való rossz viszonyulásából eredő irracionális ellenségeskedés kérdése régebb óta foglalkoztatja. Nemrégiben az egyik cikkében azt írta, hogy a magyarság egyik fő ismertetőjegye lassan az ádáz gyűlölködés lesz (Én ember szeretnék maradni, ha nem nagy baj, maszol.ro, 2016. augusztus 12.), és hogy sajnos Erdélyben is egyre jobban terjed ez. Elmondta, hogy Magyarországon mi nem működne. Itthon mit lehetne tenni ez ellen?
– Ez egy elég nehéz kérdés, mert itt ráadásul az is bonyolítja a dolgot, hogy az emberek egy elég jelentős csoportjában nagy a hajlandóság arra, hogy a magyarországi mintát vegyék követendőnek.  Vannak, akik a saját magyarságuknak valamiféle kifejeződését látják abban, hogy hogyan viszonyulnak – ahogy mondani szokták – az anyaországhoz. Világos, hogy aki – szinte elvből – nagyon pozitívan viszonyul mindenhez, ami anyaországi, az természetesen az ott gyakorolt formákat is jónak látja. Azt gondolják, hogy ezt kellene eltanulni, mert hát igazodni kell valamilyen mintához. De azért tán mégsem a legrosszabb európai mintát kellene alapul venni. Nagyon sok jó dolog is van ott, persze, amiket el lehet tanulni, de nem lenne muszáj mindent átvenni.
Az erdélyi magyar politizálás többek közt abból az igényből is indult el, hogy nekünk magyaroknak legyen meg a magunk politikai képviselete a parlamentben, amelyik az érdekeinket képviselje. Van nekünk tehát magyar pártunk, most már nem is egy. Ezek a pártok eleve úgy vannak kitalálva kezdettől fogva, hogy csakis a magyarok támogatására számíthatnak. Ha néha egy magyar pártra szavaznak is románok, azok inkább proteszt szavazatok, pont amiatt, amit az imént is mondtam: az emberek ki vannak ábrándulva az egész román politikából. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a románoknak, legalábbis a sztereotípiák szintjén, nagyon rossz véleményük van a románokról, és nem is vicc, hogy nekem sokkal jobb véleményem van róluk, mint nekik magukról. Ha kimegy az utcára, minden sarkon azt hallja, hogy „la noi n-o să fie niciodată ca…”, vagyis nálunk sosem lesz úgy, mint ahogy jobb helyeken lenni szokott, mert mi románok már csak ilyenek meg olyanok vagyunk.
A mi magyar pártjaink tehát inkább csak a magyarokra számíthatnak. Ahhoz, hogy a „játékot” a magyarországi minta szerint el lehessen indítani, kell legalább két párt, hogy rendesen tudhassanak egymással civakodni. Ez a feltétel most már megvan: van, nem is kettő… Eddig mi nem alkalmaztuk ezt a mintát olyan kemény formában, mint Magyarországon, viszont az, hogy lett kettős állampolgárság, amihez röviddel azután választójog is társult, nagyon is reálissá tette azt a veszélyt, hogy az a fajta politizálási forma és stílus – és ami a nagyobb baj, az emberek egymással való kapcsolataiban a politikának a befolyása – itt is egy pont olyan bolondokházát alakítson ki, mint amilyenné Magyarország alakult, ahol lassan már élni sem lehet. Nekünk ez nem hiányzott.
 A kettős állampolgárság érzelmileg fontos, nem szabad vele csúfolódni
 Mikor a kettős állampolgárságról megszületett a törvény, azt mondtam, hogy ez nagyon jó dolog, mert én mindig az emberekre gondolok, és azt nézem, hogy valami mire jó az embereknek. Elgondoltam azt a sok embert, akik talán nem is tudják pontosan, hogy miért, de olyan jólesne nekik, ha ők is magyar állampolgárok lehetnének. És miért ne éreznék magukat jobban, még ha olyan sok gyakorlati haszna nincsen is? Mikor a státustörvény alapján a magyar igazolványt bevezették, akkor láttam a tévében egy szlovákiai idősebb férfit, aki egy nagyon kedves dolgot mondott: „eddig is tudtuk, hogy magyarok vagyunk, de most már látjuk is”. Az, hogy lett magyar igazolvány, majd kettős állampolgárság, érzelmileg sok embernek fontos. Meg kell ezt érteni, és nem szabad ezzel csúfolódni. Ez az embereknek a természetes reakciója, igenis sokan vannak, akiknek érzelmileg nagyon fontos hinni abban, hogy őrájuk az anyaország is gondol.
De azt nem tudják, hogy ettől félni is lehet. Mikor nem sokkal később felmerült, hogy legyen választójog is az állampolgárság mellé, én ettől nagyon félni kezdtem. Arra gondoltam, hogy ide fognak jönni a választási kampányukkal, és behurcolják azt a gyalázatos elmevírust, ami szerint működik az egész magyar politikai tárgyú közbeszéd. Ha ez itt is felerősödik, a magyar pártjaink és „táboraik” között, avval mi nagyon rosszul járhatunk. Fel lehet futtatni egy olyan diskurzust, amivel egy kisebb párt is tud elég nagy támogatást szerezni, és akkor bizony könnyen megjárhatjuk, hogy a végén parlamenti képviselet nélkül maradunk. Az internetes oldalaink kommentárjaiban már most látszik, hogy ez kezd is működni, amit jelez a nem is kevés „mocsok udémérések”, „hülye EMNP-sek” és hasonlók. Egy pártot még csak el tudunk látni a szükséges választókkal, hogy a választási küszöböt elérjék, és bejussanak a parlamentbe, de hogyha majd kettő is indul, és mindegyik nagyon ráhajt, márpedig a kampányban ráhajt az ember, akkor könnyen megtörténhet, hogy egyiknek se jön össze. És nem azt fogják majd mondani, hogy „de kár, hogy nem kötöttünk valamilyen egyezséget”, hanem azt, hogy „semmint, hogy ilyen gazemberek kerüljenek oda, mint »ezek«, inkább ne menjen oda senki”, mert a fontosabb az, hogy a szomszéd kecskéje pusztuljon el, és nem az, hogy a mienkkel mi lesz.
És nem is csak az eredményesség szempontjából látom ezt bajnak, hanem főleg azért, mert ez borzasztó nagy károkat tud okozni az emberi kapcsolatokban, márpedig az embereknek van bajuk elég ezen kívül is. Kinek hiányzik még az, hogy mindenféle indulatokkal megtöltsék, aminek semmi egyéb értelme nincs, csak az, hogy valakik mindenáron győzni akarnak? Nem azért, mintha profibbak lennének, és jobban tudnák majd csinálni, nem. A focimeccsen se kérdés, miért akarunk győzni: azért játszunk, hogy győzzünk. Ennyi.
 Nincs racionális érv a zenére: a lelkünknek szól, nem az eszünknek
 – Több bölcsész barátomtól hallottam, hogy az egyetemen szimpatikus embertudományt is tanít, aminek videóanyaga elérhetőonline is. Miről szól ez a diszciplína?
– Valóban fent van az interneten, szerintem megér 26 órát, hogy az ember végighallgassa. Persze nem kell egyszerre, 18 részre van osztva. A Facebookon a Sanyi bácsi szemináriuma nevű oldalt kell keresni, ahonnan ezeket el lehet érni.
Miről szól ez? Ha embertudomány, akkor arról szól, hogy kik is vagyunk mi, emberek, milyenek is vagyunk, miért is vagyunk ilyenek. Ha ezt az ember megérti, akkor azt is jobban megérti, miért vagyunk képesek annyi hülyeséget is csinálni tömegméretekben, miközben van egy nagyon hatékony racionális eszünk. Viszont a kurzusokból kiderül,  hogy az nem minden.
Mondhatnám, hogy ez multidiszciplináris terület, de sokkal jobban szeretem azt mondani, hogy indiszciplináris, mégpedig azért, mert a világ egyben van, csak a mi tudományunk van diszciplínákra feldarabolva. Hogyha valamit meg akarunk érteni, akkor egyben kell nézni az egészet, és nem kell diszciplínákra felosztani. Márpedig az ember egyben van, és nemcsak úgy magával, hanem mindennel, amit létrehoz: a beszédével, a zenéjével, a tudásával, az egész viselkedésével és a világával. Persze az világos, hogy ez a tudománynak egy másfajta művelését jelenti, de sokkal jobb esélyt ad arra, hogy sok mindent megértsünk.
Hogy miért „szimpatikus”? Azért hívják szimpatikus embertudománynak – illetve ez túlzás, mert én hívom így, egyelőre még nem hívják így, de remélem, hogy majd fogják –, mert az embertudomány nem olyan, mint például a fizika. A fizika jellemzően a világ élettelen dolgaival foglalkozik, ahol egy elmélet igazolásához elég, ha egy abból következő, illetve arra építhető hipotézist minden kétséget kizáróan igazolni tudok egy kísérlettel.
Az embertudomány egy kicsit más, mert az rólunk szól, emberekről. Mikor egy embertudományos elmélettel találkozunk, ami le akar bennünket írni, hogy milyenek is vagyunk, akkor az egyes tételeiről nemcsak azt tudjuk megállapítani, hogy komolyan vehető érvekkel vannak-e alátámasztva, hanem mivel ezek rólunk szólnak, mi azt tudjuk érezni is, hogy az tényleg mirólunk szól, vagy beszél ugyan valamiről, de ember olyan biztos nem lehet. A „szimpatikus” eredetileg épp ezt jelenti: együtt-érezni. Például: a mai racionalista embertudományos paradigma egyik jeles képviselője, Steven Pinker azt mondja, hogy az emberek számára a nyelv nagyon fontos, mert annak értelme van, azt meg lehet racionálisan indokolni, hogy miért jó az, hogy van nyelvünk, és miért jobb ha van, mint ha nem lenne. Ezzel szemben a zene teljesen haszontalan, arra nem lehet semmilyen racionális érvet felhozni, miért lenne az embernek szüksége zenére is, tehát azt mondja, hogy ha ma eltűnne a zene, nem történne semmi, a világ menne tovább, mintha mi sem történt volna. Ő ezt racionális érvekkel elmagyarázza, nincs is vele szemben semmi érvem, de azt mégis érezzük mindnyájan, hogy ez mirólunk bajosan szólhat, és akkor az elég ok lehet arra, hogy ehhez gyanakodva viszonyuljunk, és próbáljuk másutt keresni a zene értelmét, mint ahol ő nem találta sehol.
Én úgy gondolom, hogy ha ma eltűnne a zene, ma nem történne semmi. Holnap azonban a világon nagyon érdekes dolgok történnének: a világ különböző pontjain az emberek egymástól függetlenül feltalálnák a zenét. Az hozzátartozik az emberhez. Nem csoda különben, hogy a racionalista embertudomány ezt nem tudja racionálisan megindokolni, mert a zene nem az eszünknek szól. A zene a lelkünknek szól. Csak ahhoz egy olyan tudományos emberkép kell, ahol azt el lehet egyáltalán helyezni. A szimpatikus embertudomány a mai főárambeli embertudomány tudományos emberképénél egy sokkal szimpatikusabb tudományos emberképet épít fel.
A forgalomban levő emberkép a csodálatos elménkről szól, a szimpatikus embertudomány azonban figyelembe veszi, hogy nekünk van elménk, az igaz, és nagyon jó, hogy van, de van lelkünk is, ami egy sokkal nagyobb rendszer, és ami sokkal hatékonyabb sok mindenben. Ez nem a halhatatlan lelkünkről szól, félre ne értse valaki. Csányi Vilmos tanár úr, miután végighallgatta az előadásokat, etológus természettudósként éppen annak örült, hogy végre van egy tudományosan is használható lélekfogalmunk, amire tényleg szükség van. De a lelkünk nemcsak azért fontos, hogy a zenét feldolgozza, hanem sok esetben fontos lenne figyelni rá. Ha mára nem lenne kulturálisan úgy háttérbe szorítva, akkor ez a világ nem úgy nézne ki, mint ahogy most kinéz.
A 17–18. század óta Európában egyre inkább érvényesülő racionalizmus nyomán egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk az elménknek, mindenféle kulturális formákat találtunk ki, hogy csak azt hagyjuk érvényesülni, és hogy a lelkünket visszaszorítsuk. Pedig abban rengeteg jó dolog van, amire nekünk nagy szükségünk lenne, csak hagyni kellene érvényesülni. Ilyen például az emberi jóérzés. Az nem egy racionálisan levezethető dolog, de ott van mindenkiben. Hogyha ezt visszaszorítják, akkor történhet meg, hogy olyan kampány lesz a népszavazáshoz, amilyen lett. Például, hogy „jönnek a migránsok és megerőszakolják a feleségedet”, ilyenek. A jóérzés ott van az emberekben, érzik, milyen mocsok dolog ez az egész, de valahogy annak egy racionalizmusra alapozó világban nem tulajdonítanak semmi jelentőséget, mert azt mondják, hogy avval nem kell foglalkozni, csak azzal, ami észszerű.
Pedig nagyon sok olyan terület van, ahol ha a lelkünket kihagyjuk, és mindent, ami ahhoz tartozik, csak mert az nem racionális, akkor nem mehetünk semmire. A 90-es évek elején, mikor itt a magyar–román viszony még nagyon feszült volt, többször is részt vettem olyan dialógusokon, ahol a magyarok és románok közötti konfliktusról beszélgettünk. A konfliktus komplikált dolog. És ilyenkor mindig akadt egy okos ember, aki jött a nagy bölcsességgel, hogy „most az érzelmeket tegyük félre, beszéljük meg racionálisan a problémát”. Mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy beszéljünk bármiről, csak egyedül a konfliktusról ne, hiszen a konfliktus legnagyobb része érzelmi természetű. Ez nyilván egy menekülés is volt, mert az emberek félnek a konfliktustól, ezért úgy ültek le oda, hogy „úristen, mi lesz itt, magyarok, románok egymással szemben”, amit ki lehet védeni azzal, hogyha nem arról beszélünk, amiért összeülünk.
Én úgy tapasztaltam eddig, hogy ez a szimpatikus embertudomány tényleg szimpatikus, mert akik ezt az egyetemen végighallgatták, örömmel fogadták, hogy végre valami olyat hallanak, amit első évtől reméltek, hogy hallani fognak, vagyis amiről úgy érzik, hogy ez most tényleg róluk szól, de mindig egyebet hallottak addig. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam azoktól is, akik ezt az interneten hallgatták végig.
Persze kérdés lehet, hogy ez miért nem könyv formájában van. Az ember általában könyvet írna erről. De ezt elég nehéz lenne megcsinálni könyv formájában. Mit tehetnék könyvben olyankor, mikor egy zenei vagy videórészletre van szükségem? Meséljem el, milyen az a zene? Lehetetlenség. Ez olyan, ami eleve multimédiás környezetbe kívánkozik, mert ott be lehet vágni egy filmrészletet, egy videót, amire szükség van. Még az is hozzátartozik valahogy, hogy élőbeszéd formája legyen. Ha ugyanezt leírnám papírra, az nagyon nem az lenne, mint élőbeszéd formában.
Lehet, hogy tudománynak ez nagyon furcsának tűnik. Amint említettem, ez egy indiszciplináris dolog, tehát van olyan része, ahol nyelvről beszélek, más helyen irodalomról, harmadik helyen zenéről, van, ahol genetikáról, biológiáról, etológiáról, még tudományelmélet is van benne. Olyan része is van, ami matematika. És ezt már végighallgatta nyelvész, irodalmár, matematikus, fizikus, pszichológus és még ezeken kívül más szakterületekről is. A teológustól tartottam, hogy mérges lesz, de nem lett: azt mondta, teológiai szempontból is teljesen rendben van, sőt, a katolikus teológus hallgatóit küldeni fogja, hogy jöjjenek erre az előadásra, mert a szentségtanhoz ez nagyon fontos. És nekem biztató, hogy az ilyen tudományok komoly művelői közül egyik sem jelzett vissza olyasmit, hogy az ő szaktudománya szempontjából valami elszállt dolgot mondtam volna.
Ebből akkor annyit meg lehet állapítani, hogy ez nem tudománytalan. Az, hogy tudományos is, ebből még nem következik. Ez attól is függ, hogy milyen kritériumokat állítunk fel arra, hogy mi az, ami tudományos. A mai racionalista paradigma tudományosságkritériumai szerint ez nem prototipikusan tudományos, mert ott tudományosságon azt értik, hogy legyenek ott a mérési eredmények meg a statisztikák. De én nem hiszek abban, hogy az embert csupán a mérhető paramétereivel le lehetne írni. Az embernek van egy sor olyan jellemzője, ami nem mérhető. Ki tudná azt megmérni és számokban kifejezni, hogy valaki mennyire szerelmes? Ha nem mérhető, akkor mit csináljunk? Tegyünk úgy, mintha az ember soha nem volna szerelmes? Az úgy nagyon könnyű, hogy kiiktatom azokat, amiket nem tudok megmérni, és csak azokkal foglalkozom, amiket meg tudok. De az egy olyan redukcionizmus, amit ha komolyan veszek, akkor az embert a számítógép szintjére redukálom. Mintha azt nézném benne, hogy hogyan működik ez a logikai rendszer, hogy milyen a bemenet, milyen a kimenet… Én nem hiszem, hogy az ember ilyen.
 Szilágyi N. Sándor 
1948-ban Újfegyverneken született (Bihar megye)
erdélyi magyar nyelvtudományi szakíró, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár
a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) magyar nyelv- és irodalomból szerzett egyetemi diplomát 1972-ben (ugyanitt doktorált 1999-ben)
1972–1990 közt a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője Bukarestben
1990–2013 közt a BBTE BTK Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéken egyetemi oktató, 2013-tól ny. egyetemi tanár
kutatási területe: elméleti és magyar fonológia, kognitív nyelvészet, szociolingvisztika, nyelvi emberi jogok
számos könyv és tanulmány szerzője
szimpatikus embertudományi előadásai elérhetők a Facebookon – keresőszó: Sanyi bácsi szemináriuma
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Folytatjuk Szabadság (Kolozsvár)

Méltón őrzik a Siculicidium-emlékmű tervezőjének emlékét Esztergomban
Jó hírek érkeztek Esztergomból: újabb mentési beavatkozás történt a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremlékén. Ezúttal a megsérült műkővirágtartót állították helyre.
Három évvel ezelőtt arról írtunk, hogy sikerrel járt a Csíki Hírlap által felvállalt síremlékmentési akció: székelyföldi és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom önkormányzatának képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába.
A híres székely építész életrajzi adatainak felkutatása a csíkszeredai Salamon Jánosnak köszönhető, ő volt az esztergomi síremlék megmentésének kezdeményezője. Salamon idén nyáron újra Esztergomban járt, Tamás József sírjánál pedig a műkőből készült virágtartót megsérülve találta. Értesítette az Esztergomban élő dr. Bárdos István művészettörténészt, a síremlék megmentésében oroszlánrészt vállaló Szent György Lovagrend tagját. Az ő közbenjárásának segítségével sikerült kijavíttatni a múlt század első felében még Tamás József által saját kezűleg készített kővirágtartót. Az október 6-ára befejeződött helyreállításban Bárdos segítségei voltak: Funk Péter restaurátor, az Esztergomi Művészek Céhének tagja, illetve Varga Zoltán kőrestaurátor.
Salamon János azon kérdése, hogy mivel tartoznak a csíkiak, illetve a madéfalvi emlékmű alkotóinak emlékét ápoló Csíkszeredai Turul 1764 Egyesület a síremlék megmentésének, védetté nyilvánításának ügyintézésében és a Tamás József családi síremlékének javításáért, Bárdos levélben a következőket válaszolta: „Természetesen semmivel. Mi örültünk annak, hogy tisztelegve az egykori székely vértanúk emléke előtt, ezt a Tamás József emlékéhez méltatlan állapotot felszámolhattuk.”
Tamás József síremléke az esztergomi belvárosi temetőben található, és már több Esztergomba kiránduló csíki ember felkereste.
Ki volt Tamás József építész?
A madéfalvi emlékmű tervezője a 19. század közepén született, a csíkszeredai plébánia anyakönyvébe 1868. február 11-ét írták be, és egy hónapra rá, 1868. március 16-án keresztelte meg Lőrincz Ferenc plébános. A múlt század elején Budapesten élt, a magyar fővárosban volt tervező irodája, majd az első világháború végén Esztergomban telepedett le, ott halt meg 1931-ben. Két lánya az 1990-es évek végén hunyt el, utóda nincs. Az 1764-es madéfalvi mészárlás áldozataira emlékeztető madéfalvi emlékmű Tamás József tervei alapján készült, Szász István építész vitelezte ki, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét, pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta. Az emlékmű ünnepélyes felavatása 1905. október 8-án történt.
Dobos László Székelyhon.ro,|

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Az online környezetünkben is meg kell tanulnunk tájékozódni
Vincze Hanna Orsolyával beszélgettünk válságról, médiáról, filmekről
Oxfordban tanult, mégis a Babeş–Bolyai Tudományegyetem jelentette Vincze Hanna Orsolya számára azt az életpályát, amiben jól érzi magát. Kommunikációtudománnyal foglalkozik, néha még a népszerű sorozatokra is szakemberként reflektál. Két kislánya mellett, lopott óráiban úszik, olvas, és olykor belealszik a filmnézésbe. Szerinte nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni.
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) végzett magyar–angol szakon, utána történelemtudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen (CEU), jelenleg pedig kommunikációt tanít a BBTE-n. A történelemtudomány a múltat vizsgálja, visszafele tekint, a kommunikációtudomány ezzel szemben viszonylag új szakterület és inkább előre néz. Hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség?
– Ezt szokás nem lineáris karriernek nevezni. Az én esetemben igazából ez csak látszat, a pályaválasztásomban van egy folytonosság. Az egyetemen régi szövegekkel foglalkoztam és ezek tanulmányozását folytattam a doktori iskolában a Közép-európai Egyetemen. Mindig is érdekelt, hogy a szövegeknek mi a helye a valóságban. A bölcsészkaron a tanulmányozott szövegek kapcsán az érdekelt, hogy milyen kontextusban, milyen céllal, milyen társadalmi valóságban, milyen beszélők közötti interakciókban születtek, mit jelentenek, mi a közük a politikai valósághoz.
Így kezdett el foglalkoztatni a kommunikációtudomány, ugyanis ezeknek a nagy kérdéseknek az újragondolását ma tulajdonképpen a kommunikációtudomány végzi. Hogy a szövegekben és a szimbolikus tartalmak egymás közötti cseréjében milyen tudás jön létre a világról, hogy milyen képeket, milyen értelmezéseket forgalmazunk, ezeket a kérdéseket ma leggyakrabban a kommunikációtudománnyal foglalkozók teszik fel. De ugyanilyen kérdéseket fel lehet tenni a történettudományban, például a politikai nyelvek elemzéseként, amivel a disszertációmban foglalkoztam, vagy az irodalomtudományban, különösen a kora modernkor tanulmányozásában.
Szeretem a szavakat tenni-venni
– Honnan jön a szöveg szeretete?
– Bármilyen területtel kezdtem foglalkozni, bármilyen kutatási kérdést fogalmaztam meg, a végeredmény mindig az lett, hogy olyan kérdésként fogalmazódott meg, olyan módszertant kerestem hozzá, amely szövegek vizsgálatát feltételezi vagy szövegszerűen vizsgálható. A doktori tanulmányaim alatt is politikai nyelvek vizsgálatával foglalkoztam, foglalkoztunk, amelyek mind szövegszerű vizsgálatok voltak. A kutatás azt vizsgálta, hogy bizonyos szavaknak, bizonyos kijelentéseknek, bizonyos beszédmódoknak egy adott politikai vagy beszélő közösségben mi a tétje, milyen jelentései vannak a beszélők számára. Mindig szerettem szövegekkel, szavakkal foglalkozni, a szavakat tenni-venni, továbbá mindig érdekelt, hogy mások mit tesznek a szavakkal.
– Voltak mentorai? Kik formálták a pályáját?
-  A középiskolás magyartanáromat, Murvai Évát mindenképpen kiemelném. Azt gondolom, az ember életére a középiskolás tanárai nagy hatással vannak.
Oxfordban volt egy tutorom, Robert J. W. Evans. Ez is egy nagyon sajátos tapasztalat. Az ott működő tutoriális rendszerről mi is szoktunk álmodozni, de sajnos csak a szakkollégiumi programok keretében tudunk valamennyire is közel kerülni ehhez, az oktatásban nem. Oxfordban mindenkinek a munkáját közelről követi egy tutor, akivel egyéni képzési terv, olvasmányok, beszélgetések során gondolkodnak együtt.
– A külföldi tapasztalatok milyen újdonságot hoztak? A kivándorlási trendek ellenére miért jött mégis haza?
– A hazaköltözésem személyes döntés volt. A doktori tanulmányaim végén már a BBTE-n dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez az a karrier, ez az a pálya, amire készülök, amiben jól fogom érezni magam. Nem is volt kérdés, amikor lehetőségem volt versenyvizsgázni a BBTE-re, akkor azt megpróbáltam.
Az egyetem fiatalabb oktatóinak nagy részére igaz, hogy sokan közülük – mint a kora modernkorban – peregrinálnak (vándordiákok külföldi egyetemjárása) szerte külföldi intézményekben, és aztán hazajönnek, ahol próbálják hasznosítani a megszerzett tudást. A külföldi modellek tanulságosak. Fontosak a szakmai kapcsolatok. Ugyanakkor fontos tapasztalat látni az ottani kutatást, az igazán nagy kérdések nagy lélegzetű megfogalmazását. A nagynevű egyetemeken sokkal bátrabban tesznek fel nagy kérdéseket.
Az oktatás szervezésében is hasznos tapasztalatok ezek. Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen lesz az oktatás a jövőben, hogyan lehetne azt személyre szabottabbá tenni, hogy milyen lehetne a tehetséggondozás, hogyan kell a kiemelkedő diákokkal foglalkozni – ezen kérdések megválaszolásában nyilván ezek a tapasztalatok nagyon fontosak.
Válság-karácsonyokról, rendszerváltásról
– Van-e olyan kutatása, ami közel áll a szívéhez?
– 2011–2013 között azzal foglalkoztam, hogy a gazdasági válságnak milyen volt a média-reprezentációja, hogy milyen nyelven tudtunk erről beszélni. Izgalmas volt látni, ahogyan ez a „válság” metafora általános hírkeretté vált. Az történt a romániai médiában 2009–2010 között, hogy ezt a kifejezést a valóság nagyon különböző aspektusaira használtuk: a karácsonyi ünnepek válság-karácsonyok voltak, de a politikai valóságot, az államapparátus, az államigazgatás szükségesnek tűnő reformját is válság-diskurzusokkal lehetett leírni. Arról is beszéltek, hogy milyen jó a válság, mert ennek nyomán befejezhetjük azt az átmenetet, amit még 1989-ben kezdtünk el. Ez azért érdekes, mert a kutatásban azt láttuk, hogy a média-diskurzusnak egy eleme tulajdonképpen a valóság értelmezésének és keretbe helyezésének egy módja, ami generikus hírkeretté tud válni. Ez sajátos ablakot nyit a világra, és a világról való tudásunk egy sajátos formája jön benne létre.
Youtube-ról tájékozódnak a fiatalok
– A kommunikációs technikák elég gyorsan változnak. Hol van ma a kommunikációnak, a médiának a helye a társadalomban?
– Az nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció átalakulóban van. Az internet, különösen a részvételen alapuló új média felületek nagy kihívást jelentenek mind a média mögött álló hagyományos üzleti modellek számára, mind az újságírás, mint hivatás számára. Valamennyien részt veszünk a hírek előállításának, megosztásának, terjesztésének, értelmezésének a folyamatában. A kortárs hírkultúrában a híreknek sajátos, új műfajai jönnek létre.
A fiatal hírfogyasztók egyre nagyobb hányada mondja például azt, hogy a világ dolgairól szatirikus, ironikus formájú, műfajú tartalmak segítségével értesül. Egyre többen mondják, hogy kizárólag online tájékozódnak, hogy például youtube-csatornákat követnek. A hagyományos értelemben vett hírek minthogyha veszítenének a közéleti tudásunk, a világról alkotott tudásunk fölötti monopóliumából. Ugyanakkor a világról és a közéletről való tudásnak új, izgalmasabbnál izgalmasabb formái jönnek létre. Amikor a szakkollégiumi hallgatók témaválasztásait figyeljük, látjuk, hogy milyen újabb és újabb témák érdeklik őket. Újabb és újabb felületeken keresik azt, hogy hol lehet tájékozódni vagy tartalmat megosztani. Ezek olyan változások, amelyek átalakítják az üzleti modellt, de átalakítják a hivatást, a szakmát is. 
Ezt belülről igen sokan úgy élik meg – tudjuk beszámolókból, újságírókkal készített interjúkból –, mint egy destabilizáló folyamatot. Ugyanakkor roppant izgalmas az a mód, ahogyan egyre szélesebb közeg vehet részt ebben a folyamatban. Mindezt az árnyoldalaival együtt látjuk: pont azért, mert a tudás forgalmazásában egyre többen vesznek részt, már el kellett volna kezdeni azt a folyamatot, amikor az online-nal kapcsolatos készségeket az iskolában tanítjuk. Ahogy a természeti környezetünkben megtanulunk tájékozódni, ugyanúgy meg kell tanítani a diákokat tájékozódni az online környezetben. El kell sajátítani például azokat a tartalom megosztására vonatkozó etikai normákat, amelyeket hagyományosan az újságíró iskolában tanultak meg a hallgatók. Meg kell tanítani normákat arra vonatkozóan, hogy milyen képeket lehet megosztani a nagy közönséggel, az internet potenciálisan végtelen közösségével. Itt lesznek újabb kihívások a közoktatás, a tanári hivatás, az iskolai curriculum számára is.
– Ha már a tanári hivatásnál tartunk, nőként tapasztalta az „üvegplafon” jelenséget (láthatatlan előrehaladási korlát)?
– Közvetlen módon nem. Nálunk a tanszéken nagyon empatikus és segítő kollegiális háló vesz körül. Volt olyan, hogy az órarend aszerint készült, hogy nekem milyen kötelezettségeim vannak otthon: figyelembe vették, hogy a gyermekeimet ki kell vennem az óvodából, iskolából. Tény, hogy az embernek a családban betöltött szerepe, az élethelyzetek változása átalakítja az időbeosztást, a munkára fordítható időt. Nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Rugalmasságot igényel az intézmény részéről is, de az egyetemi közegben ez megvalósítható.
„Szeretek sorozatokat nézni”
– Mit csinál, amikor éppen nem kutat, nem tanít?
– Kicsi gyermekeim vannak, két kislányom. Ez pillanatnyilag nagyjából teljesen kitölti a nem munkával töltött időnket. Vannak lopott óráim, amikor például a lányom úszótanfolyamra jár, én is elmegyek úszni. Igyekszünk együtt tölteni minél több tartalmas időt.
Nagyon szeretek jó kortárs magyar irodalmat olvasni, de érdekelnek a kortárs populáris jelenségek is. Valószínűleg a szakmámból adódóan, a kortárs kommunikációs jelenségek iránti érdeklődésemnek köszönhetően lelkes fogyasztója vagyok a populáris kultúrának: szeretek sorozatokat nézni, és lelkes olvasója vagyok a kortárs sikerkönyveknek is. Valaki azt mondta, hogyha Dickens ma írna, akkor filmforgatókönyvet írna, nem regényt: szeretek olyan sorozatokat nézni, amik helyenként olyanok, mintha Dickens írta volna a forgatókönyvet. A teljes igazság persze az, hogy néha belealszom a filmekbe.
Nyilván ezeket az ember néha szakmai szemmel nézi. Feltűnik például, hogy a Kártyavár (House of cards) című filmre való utalások hogyan válnak részeivé a kortárs események értelmezésének. Volt, hogy a The Guardian cikke úgy magyarázta el a nem amerikai olvasóközönség számára az amerikai elnökválasztásban történteket, hogy azt a filmben történtekhez hasonlította. Olyan hivatkozási alappá válik így a film, ami a nagyközönség számára is egy működő értelmezési keretet nyújt. Nyilván szatirikus, ironikus formában, de értelmezési kereteket forgalmaznak ezek az új médiumok, ami által a fogyasztók számára értelmezhetővé válik a valóság.
Vincze Hanna Orsolya
• 1977-ben született Marosvásárhelyen
• egyetemi tanulmányait a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán végezte
• 2008-ban szerezte doktori fokozatát a budapesti Közép-európai Egyetemen (CEU)
• 2005–2006-ban Oxfordban Chevening ösztöndíjas
• a BBTE Politika-, Közigazgatás és Kommunikációtudományi Karának habilitált egyetemi docense • kutatási területei: kortárs hírkultúra, politikai eszmetörténet
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte
• ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n
• jelenleg másodéves doktorandusz hallgató
• témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza
• 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
Szász István Szilárd Szabadság (Kolozsvár)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Óváry-Óss József Útravalója
Az Útravaló szerzője, az 1913-ban Désen született, 1981- ben Budapesten elhunyt újságíró, kiadói lektor Óváry-Óss Józsefről, a kolozsvári Ellenzék egykori szerkesztőjéről ma már keveset tud a kollektív emlékezet. A Kráter kiadó kötete, a négy nagyobb egységre – Zászlós a fronton, Az Ítélet napjai, Iránytű nélkül, Füveskönyv – osztott, publicisztikát, verseket, leveleket, dramolettet, naplójegyzeteket tartalmazó gyűjtemény ezen próbál változtatni. A kiadvány nyilván nem csak erről a kevéssé ismert életműről nyújt átfogó képet, a zaklatott korszakot is felmutatja, amely Óváry-Óss sorsát is meghatározta. A könyv nem jöhetett volna létre a szerző lánya, Óss Enikő színésznő nélkül, ő volt az, aki édesapjának ily módon is méltó emléket kívánt állítani. A kötet előszavá- ban, amelyet mellékletünkben közlünk, elmondja, hogyan született az Útravaló, de érdemes beleolvasni azokba az ajánló sorokba is, amelyek a kiadvány hátsó borítóján Szász István Tas tollából méltatják Óss Enikő vállalkozását: „A kincses város reménykedés után lassan reményét vesztő éveiben, ravaszul meghúzott vándorló határok korszakában, fegyverek zajában, egy gyönyörű és művelt fiatal házaspár házában született a kisleány, akit aztán későbbi évtizedekben Óss Enikő néven ismert és szeretett meg Erdély és Amerika magyar színházi közönsége. Édesapját elsodorta a háború és az újra vándorló határ végleg elválasztotta őket. Életét a szolgálat szelleme irányította. A művészeté és ezen keresztül a nemzeté. Egy szép és hasznos színpadi pályafutás ki tudja hányadik szakaszában írta meg színes memoárját, de nem érte be ennyivel. A szeretett apa, egy rendkívül összetett egyéniség, akinek tehetségét a történelem fogaskerekei darálták be, mindenkor ott élt génjeiben és emlékeiben. Most elérkezettnek látta az időt, hogy a tőle fennmaradt mozaikokból összeállítsa ezt az emléknek és emlékműnek szánt kötetet. Egy generáció, egy erdélyi magyar társadalmi réteg, egy kihalóban levő férfiideál felvillanásai fedezhetők fel ebben a könyvben.” Népújság (Marosvásárhely)

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)