A magyarság huszadik százada
A magyarság számára a 20. század nem egyszerűen a "szélsőségek" kora volt, hanem a minden korábbinál gyorsabb technikai haladás és minden korábbinál borzalmasabb önpusztítás mellett a szétszakíttatásunk kezdete, az idegen megszállás és függetlenség elvesztésének, valamint az állandó újrakezdéseknek az időszaka is – hangsúlyozta Kovács-Kiss Gyöngy történész, a kolozsvári Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese A mi 20. századunk című kötet tegnapi budapesti bemutatóján.
A könyv a Korunk és a kolozsvári Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg, szerkesztője Kovács-Kiss Gyöngy, valamint Romsics Ignác akadémikus.
Mint Kovács-Kiss Gyöngy kifejtette, olyan nehezen érthető száz év volt ez, amelyben mintha több évszázad történései sűrűsödtek volna. Súlyos és mindmáig értelmezésre váró, több olvasatú történeti üzenetek és tanulságok tárháza, amelyek egymásnak gyakran ellentmondó történelemképek konstruálására ösztönöztek, és ösztönzik még ma is a különböző szociokulturális csoportok emlékezőit és identitáspolitikusait. "Az 1867 utáni dualista korszaknak, végén az úgynevezett boldog békeidőkkel, majdnem ugyanolyan ellentmondásos a megítélése, mint a Horthy- vagy a Kádár-korszaké" – mondta. A Korunk szerkesztősége 2009-ben döntött úgy, hogy öt alapvető szempontból tekintik át a magyar 20. század jellegzetes vonásait. Ezek a politikai rendszerek, társadalmi változások, gazdasági fejlődés, külpolitika és magyar kisebbségek. A feladatra az egyes témák legavatottabb magyarországi történész-szakértőit – Romsics Ignácot, Gyáni Gábort, Tomka Bélát, Pritz Pált és Szarka Lászlót kérték fel. A tanulmányok, amelyek a Korunkban jelentek meg, egyaránt pozitív fogadtatásra találtak Erdélyben és Magyarországon. "Ez késztette a szerkesztőséget, hogy a tanulmányokat, köztük néhányat kibővítve, külön kötetben is kiadja" – idézte fel Kovács-Kiss Gyöngy. Gyani Gábor a magyar 20. század társadalmi sajátosságait elemezve rámutatott, hogy azt leginkább a folytonosság hiánya, a törések feltűnő gyakorisága jellemezte. A politikai váltások kihatottak a társadalmi szerkezetre, de a pszichére, a kollektív lelkiállapotra is. "Alighogy alkalmazkodtak az emberek egy adott korszak követelményeihez, az új élethelyzethez, máris váltaniuk kellett. Egy-egy nemzedék életében 3–4, de akár 5–6 ilyen váltás is volt" – magyarázta Gyani Gábor, aki szerint a kikényszerített alkalmazkodásnak azonban volt pozitív hozadéka is. Romsics Ignác arra mutatott rá, hogy viharos 20. századi történelme során a magyar társadalom többféle állam- és kormányformát megtapasztalt olykor diktatórikus, máskor demokratikus, leggyakrabban pedig autoriter keretek között. "Az elmúlt 100–120 évben 10–12 évig kemény diktatúra, néhány rövid évig demokrácia volt, 80–85 éven át autoriter rendszerben élt a magyar társadalom, amikor létezett egyfajta hatalommegosztás, volt egyfajta érdekérvényesítés, de ez nem vonatkozott mindenkire. Az utolsó húsz év az, amikor stabil demokráciában élünk, ez a leghosszabb demokratikus periódus a történelmünkben" – fogalmazott. Az okokat taglalva Romsics Ignác rámutatott, hogy a demokráciához kell egy művelt, a mindenkori hatalomtól független középréteg, s nem lehet egy, a népesség 20–30 százalékát kitevő, a mélyszegénységben élő, tudatlan réteg, amely a szélsőségek táptalaja. Szarka László, aki a kötet Egy évszázad kisebbségben című fejezetét jegyzi, azt emelte ki, hogy "a kisebbségi magyarság eltakarja Közép-Európát". A magyarok számára a 20. század a veszteségek százada volt, sokak olvasatában a tatár- és törökdúlás emlékezetéhez fogható romlás képeként jelenik meg, ugyanakkor a kelet-közép-európai nemzetek számára minden szenvedés ellenére jelentős fejlődést hozott. "Ez az egyik drámai ellentmondása a magyar kisebbségtörténetnek. Miközben a kisebbségek bekötnek minket Kelet-Közép-Európába, nem látunk mást, csak a fájdalmat. Ez egy rettentő ellentmondás – fogalmazott a történész, aki a megoldást Magyarország, a kisebbségeknek otthont adó államok és a helyi közösségek kiegyensúlyozott hármas viszonyrendszerében látja. "Amíg ez csak elméletileg létezik, nem működik, a kisebbségek sodródásra vannak ítélve" – vélekedett Szarka László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két évtized a magyar nemzetpolitikában
Nagyvárad – Szerda delután az RMDSZ Bihar megyei szervezete indította Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Szarka László, a révkomáromi Selye János Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja tartott előadást Belmagyar és külmagyar kapcsolatok a rendszerváltás után címmel.
Az Ady Endre Középiskola dísztermében megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Szarka László professzor előadása kezdetén megjegyezte: arról az időszakról fog beszélni, mely az Antall József miniszterelnök által megjelölt három priorítástól a kettős állampolgárságról szóló törvény elfogadásáig terjed. Ennek a két évtizednek a mérlege felemás, tele rengeteg pozitív történéssel, de olyan vonatkozásokkal is, melynek a végkifejleteit még nem látjuk, hiszen ezeknek a napjainkban is zajló folyamatoknak az alanyai vagyunk. A pozitív elmozdulás keretét az adja, hogy az uniós és a NATO-tagság megteremtette a lehetőségét annak, hogy talán eltudjuk felejteni a dicstelen 20. századot, közelebb kerülünk Európa centrumához és kompországként nem sodródunk kelet felé. Ugyanakkor viszont a térség bonyolult kapcsolataira jellemző, hogy nehéz elképzelni a Kárpát-medencét, mint nyolc ország által közösen működtetett fejlesztési régiót, de az elmúlt húsz év érdeme, hogy a többség-kisebbség viszony konszolidálódott. Megszülettek a demokrácia alapjait hordozó pártalternatívák, de mindent beleng annak a hangoztatása, hogy a magyarság vészesen fogy, miközben néhány országot kivéve valamennyi európai állam lakossága csökken. Ennek ellenére, „mi kongatjuk a vészharangokat, hogy itt a világvége”, mert mert mi jobban, másképpen és erőteljesebben fogyunk, és „ha a túlélésnek az a titka, hogy elmegyünk, akkor elmegyünk”. Az előadó szerint a kisebbségben élők egyik legfőbb előnye az anyaországiakkal szemben, hogy a kritikai többlettudás birtokában vannak, vagyis csak mosolygunk olyankor, amikor azt halljuk, hogy egy pesti néni azt mondja a tévében: „lelkem, ne emlegesse nekem Erdélyt, mert mindjárt elsírom magam”.
Uralkodó eszmék
Szarka László megitélésében az elmúlt két évtizedben öt eszme érvényesült. Megtörtént a kisebbségi jogok nemzetköziesítése, vagyis európai törvények garantálják, hogy a kisebbségi ügyek nem tekinthetőek többé egy ország belügyének. Ugyanakkor megjelent az autonómia fogalma, mely nem abból áll, hogy „100-200 székelyharisnyás férfi a Hősök teren énekel”, hanem abból, hogy meg kell győzni a többségi nemzetet a bukaresti parlamentben arról, hogy az autonómia a hatalommegosztás egyetlen létező demokratikus intézménye. „Értelmesen és okosan kell párbeszédet folytatni, mert az autonómiát nem kinyilatkoztatni vagy kiharcolni, hanem kitárgyalni kell”, hangsúlyozta a professzor. Az elmúlt húsz évben megtörtént a magyar-magyar kapcsolati rendszer intézményesítése is, megszületett a státustörvény (bár a magyar igazolvány használata néha keserű tapasztalatokat is hozott) és a nemzetegyesítés politikai beteljesüléseként megszavazták a kettős állampolgárságról szóló törvényt. A nemzetpolitikai folyamatok árnyékában viszont ott húzódott a szomszédságpolitika, melynek kisiklásait jelentették az alapszerződések, magyarázta az előadó. Az erdélyi magyarság például úgy érezte, hogy megint a feje fölött döntöttek valakik, és az alapszerződések nem helyezték optimális kontextusba a nemzetpolitikát sem: a szomszédos államok továbbra is gyanakvóak, kisajátítóak és féltékenyek, Magyarország pedig fölényes, diktálni akaró, gesztusokat nem tesz és a kisebbségi magyarokat eszközként használja fel saját érdekei megvalósítása érdekében. Maradtak esélyként a közös kormányülések és a közös projektek megvalósításai.
Önszerveződési stratégiák
Eközben a kisebbségben élő magyarság különböző önszerveződési stratégiák gyakorlatba ültetésében gondolkodott. A ’89-es változások után néhány hónapig pislákolt a társnemzeti illuzió reménye, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Következett az önkormányzati modell kiépítése, majd a kisebbségi szervezeteknek a kormányzati szerepvállalása, mely felkorbácsolta az indulatokat, mert egyesek árulást emlegettek. A történések azonban bebizonyították, hogy hatékonyabb kormányon, mint ellenzékben lenni, mert a nemzetiségi politizálás egyik lényege az intézményesülés, ugyanis nemcsak nyelvében él a kisebbségi magyar. Az uniós csatlakozás komoly esélyt adott arra, hogy sok mindent átgondoljunk és magunkat új poziciókba helyezzük, miközben azon kell munkálkodnunk, hogy a magyar politikai nemzet és kulturális nemzet fogalmát reálissá, de nem feltétlenül azonossá tegyük. Szarka László szerint bár utópiának tünik, azon kell dolgoznunk, hogy a magyar nemzet befogadó legyen, és ugyanakkor egyaránt el kell fogadtatnunk magunkat Bukaresttel és Budapesttel is, vagyis meg kell értetnünk velük azt, hogy mi tudjuk a legjobban, hogy mi a jó nekünk, és ne ők akarják megmondani, hogy mit tegyünk.
Szerződéses nemzetközösség
Szarka László meglátásában két irányba kell elmozduljon a kapcsolatrendszer: egyrészt ismerjük el, hogy Magyarország és a szomszédos államok is régiókból tevődnek össze, és mindenki erősen kötödik a saját térségéhez, másfelől pedig lássuk be, hogy sokáig nem tartható fenn a klientúrarendszer. Ehelyett megbékélve az Európai Unióval, szerződéses nemzetközösséget kell létrehoznunk, és meg kell valósítanunk a térségi együttműködést, hogy a regionális- és szomszédságpolitikai uniós színvonalú legyen. „A magyar politikai nemzetközösségek a nagy témákban elbeszélnek egymás mellett, pedig feladatközösség vagyunk, ami azt jelenti, hogy a problémáinkat közösen kell megoldjuk”, fogalmazott.
erdon.ro

Ne felejtsük el, honnan jöttünk
Utolsóelőtti előadásához érkezett szerda este az RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja. A rendezvényen Szarka László Budapesten élő szlovákiai történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az MTA Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának főosztályvezetője értekezett az utóbbi 22 év nemzetpolitikai visszatekintéséről „Bel-magyar” és „kül-magyar” kapcsolatok a rendszerváltás óta címmel.
„A huszadik század Románia, Lengyelország és számos más olyan kelet-európai ország örömszázada volt, amelyek profitáltak az időszak konfliktusaiból, remélem, hogy a huszonegyedik században a magyarok is lég okosak lesznek ahhoz, hogy kihasználják lehetőségeiket” – indította előadását Szarka László, aki a révkomáromi Selye János Egyetem bölcsészettudományi karának dékánja is. Ezt követően a nyolc ország területére oszló kárpát-medencei térség gazdasági helyzetét taglalta. Mint rámutatott, egyetlen főváros sem található ezen a területen, és nehezen megvalósítható elképzelésnek tartotta a térséget mint több ország által együttműködésben irányított fejlesztési régiót.
A rendszerváltás óta eltelt 22 év egyik legfontosabb érdemének tartotta a többségi-kisebbségi viszony konszolidálódását, s hangsúlyozta: nem tartja árulásnak, hogy sok erdélyi magyar a román politikai állam részének vallja magát, hiszen ez azt jelenti, hogy megtanultak együtt élni. Ugyanilyen fontosnak tartotta a nemzet önkritikai tudását is. Elhangzott: tudnunk kell, hogy jól döntöttünk-e, hiszen mi minden nap „népszavazunk”. Az elmúlt két évtized kül-magyar világának uralkodó eszméi közé sorolta a kisebbségi jogok megszilárdítását, az autonómiát, a magyar-magyar intézményesült együttműködést, valamint a nemzetegyesítés politikai beteljesítését.
Szarka azt is helytelenítette, hogy Magyarország őszintétlen kapcsolatrendszerben éljen szomszédjaival. A szomszédságpolitikát és a nemzetpolitikát csak együtt, szerződéses alapon lehet megfelelő módon véghezvinni, hangsúlyozta. Fontosnak tartotta a nemzet jól kiépített intézményrendszerét, amely elősegíti, hogy az Európai Unión belül kétféle nemzeti érdeket, a politikait és kulturálist is érvényesítsék. A nemzetpolitika hiányzó tartóoszlopának nevezte a regionális realitás elvetését, azt a tényt, hogy a mai napig nem ismerik el, hogy a magyarság nemcsak külső, de belső régiókra is oszlik. Véleménye szerint magyar–magyar vonatkozásban is szerződéses rendszert kéne kialakítani a belső régiók között.
Előadása végén kifejtette, az utóbbi évtizedek mérlege pozitív irányba mutat abból a szempontból, hogy a meglévő konfliktusok ellenére az unió asztalhoz kényszeríti a feleket, s így biztosítja az egészséges és emberséges fejlődéshez vezető utat. A kisebbségi jogvédelem nem tett minket egyenrangúvá, vélekedett, majd hozzátette: a kisebbségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha nem lesz több kisebbség, hanem egyenrangú nemzetek alkotják majd az uniót – bár ezt maga is utópisztikus ábrándnak tartotta a jelen pillanatban.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Újjászületett a nemzetpolitika”
„Schengen hatására a magyar nemzetpolitikának sikerült újjászületnie” – állapította meg szerda este a Nagyváradi Szacsvay Akadémia Mérlegen a magyar történelem című előadássorozatának utolsó előtti vendége, Szarka László. Az MTA Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának főosztályvezetője a „Bel-magyar” és „kül-magyar” kapcsolatok a rendszerváltás óta címmel tartott telt házas előadást az Ady Endre Gimnázium dísztermében.
Szarka László arról beszélt: a magyar nemzetpolitikát a történelem során, öt, idővel folyamatosan meghaladott eszme uralta. Az első ilyen eszme szerinte a rendszerváltás után létrejött demokrácia volt. „A demokráciától a problémáik szinte automatikus megoldását várták az emberek. Nem így történt” – emlékeztetett. A második uralkodó nemzetpolitikai eszme az előadó szerint az autonómia volt. „Az autonómia a hatalom megosztásának egyetlen demokratikus módja.
Ügye igen lassan halad, erről folyamatosan tárgyalni kell. Csak úgy érhető ez az autonómia, ha a többség is megérti, hogy ez neki is jó” – jelentette ki. Szarka László szerint a harmadik eszme a magyar–magyar együttműködés kapcsolatrendszerének intézményesítése volt. Emlékeztetett, hogy ennek hatására született meg a Magyar Állandó Értekezlet és a Határon Túli Magyarok Hivatala is. „Antall József, Magyarország rendszerváltás utáni első miniszterelnöke érzett rá először ennek szükségességére.
Ez lett az Antall-doktrína: megkérdezni a kisebbségi magyarok véleményét, akik jobban tudják, mire van szükségük” – magyarázta az előadó. A magyar nemzetpolitikát meghatározó negyedik gondolat szerinte az volt, hogy kell valamilyen intézmény, amely a külhoni magyarok jogállását szabályozza. Ennek hatására jött létre a státusztörvény és valósult meg a magyarigazolvány. Az előadó az ötödik uralkodó eszmének a nemzet egyesítésének gondolatát nevezte, amelynek hatására jött létre a kettős állampolgárság lehetősége.
„Az Európai Unió egyik pozitív hozadéka a magyar nemzetpolitika számára, hogy tárgyalásra kényszerít, és a konfliktusokat csak így lehet megoldani. Nemzetpolitikánk csak úgy érvényesül, ha feladatközösséget vállalunk a szomszédjainkkal” – zárta előadását Szarka László.
Totka László
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kisebbség helyett regionális közösség
Szarka László: A kisebbségi jogok gyakran az engedményeken, s nem az egyenlőség elvén alapulnak
A kisebbség megnevezés nem csupán a népesség számbeli kisebbségét jelenti. Benne van ebben a kifejezésben az élet minden területén tapasztalható egyenlőtlenség, amelynek hátrányait megélik mindazok, akiket ezzel a gyűjtőfogalommal illetnek. A szerbiai népszámlálási adatokat még nem ismerjük, ezért nem tudhatjuk, mennyivel is vagyunk kevesebben. A demográfusok úgy tartják, évente egy falura való, azaz 3500–4000 magyar tűnik el a Délvidékről. Dr. Szarka László történésszel a kisebbségi létről, az érdekvédelemről és a természetellenes pártpolitikai hasadékokról beszélgettünk.
A magyarság mindenütt fogy. Az anyaországban és a határon túli térségekben egyaránt. Ön hogyan látja, milyen kondícióban van a Kárpát-medencei magyarság?
– 1989 óta érzékelhető az a heroikus erőfeszítés, amellyel megpróbálunk visszatérni a normalitáshoz. Úgy gondolom, az elmúlt húsz évet – a rengeteg csalódás és kiábrándulás ellenére – a koncentrált közösségépítés jellemezte. A kisebbségi helyzetben a közösségek intézmények létrehozásával, működtetésével válaszoltak a joghiányos helyzetekre. Erdély területén például sokféle közösség létezik, s a szórvány- és a tömbmagyarság, a helyben is vegyes közösségek: a kisvárosi, nagyvárosi, határ menti és határtól távoli közösségek mind-mind más képletet mutatnak. Jórészt hasonlóképpen van ez a Bácskában és a Bánságban is. Nincs ok a kétségbeesésre pusztán a demográfiai mutatók miatt. Nyilván jó lenne ezt a tendenciát megállítani, de például az immár csaknem harminc éve tartó folyamatos magyarországi népfogyatkozás, a romániai népesség elmúlt tíz év alatt végbement 2,6 milliós csökkenése, a szlovák többségi népesség számának először kimutatott negatív értéke azt jelzi, hogy az egész régiót, tehát a többségi és a kisebbségi közösségeket is sújtja a demográfiai fogyás. A romániai, ukrajnai, lengyelországi, szlovákiai fiatalok közül is egyre többen hagyják el a hazájukat. A migrációs veszteségek az erdélyi és a vajdasági magyaroknál kimutathatóan nagyok, a felvidékieknél és a kárpátaljaiknál valamivel kisebbek. Ennek számos oka van. Ha okos, értelmes, gazdaságilag is megtalpalt programokat tudunk beindítani, s eljutunk odáig, hogy Magyarország és a határ menti régiók közösen fejlesztik a ma még mindig perifériának számító magyarlakta térségeket, akkor itt a következő 20 évben akár jelentős változások is történhetnek. Mert ma az a helyzet, hogy megvannak ugyan a demokrácia keretei, intézményei, de az emberek nem mindig és nem mindenhol élnek jobban. Biztos, hogy a többség nem él rosszabbul, mint ’89 előtt – de a munkanélküliek számára ez aligha jelent vigaszt, ők ugyanis joggal érezhetik úgy, hogy a demokrácia cserben hagyta őket. Az alapprobléma az, hogyan lehet a kisebbségi közösség hiányzó gazdasági, pénzügyi és munkaerő-piaci dimenzióit Magyarország és a kisebbségi magyaroknak otthont jelentő „befogadó államok” együttműködésével pótolni. A domicil államokban, tehát ahol mi, kisebbségi magyarok élünk, ez sajnos máig sok szempontból másodlagos jelentőségű terület maradt. Magyarországnak viszont önmagában nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy ezeken a területeken meghatározó változásokat indítson be.
Amennyiben ezek az államok közös területfejlesztési programokat, együttesen elhatározott és támogatott nagy volumenű beruházásokat telepítenének a kisebbségi magyarok által lakott térségekbe, az egy alapvetően más helyzetet eredményezne. Mindehhez azonban tőkére, bizalmi és valóságos tőkére egyaránt sürgetően nagy szükség lenne.
Kinek kell ezt megvalósítania?
– Az általunk lakott régióknak kell ezt a szerepet felvállalniuk. A magyarság, akár a Dunatáj többi nemzete, mindig is regionális közösségekből szerveződő nemzet volt. Ha ez a regionális szervezőerő teret nyerhetne, a kisebbségi paradigmát 20–30 éven belül akár el is felejthetnénk, hiszen zsákutcának bizonyult a maga egyenlőtlen és hátrányos élethelyzeteivel, etnikai, politikai konfliktusaival, asszimilációs technikáival. Az integrációs korszakokban mindig is a regionális közösségszerveződéseknek van jövőjük, hiszen nem kell tartani szeparatizmusuktól. Skócia például nem nacionalista indíttatásból akar önállósulni, hanem azért, mert látja, hogy olyan gazdasági potenciálja van, amelyet saját maga számára sokkal jobban ki tud használni, mint Nagy-Britannia keretében. A regionális társulásokon és fejlesztéseken alapuló közösségszerveződés lehet tehát az egyik forgatókönyv, amellyel Belgrádban és Budapesten, Pozsonyban és Bukarestben is közös nevezőre juthatunk majd előbb-utóbb. Sajnos ma még nagyon messze vagyunk ettől. Sem Magyarországon, sem Szerbiában nincsenek önkormányzati régiók. Mindez tehát esetünkben inkább az álmok kategóriájába tartozik. Regionális talapzat nélkül éppúgy nincs értelmes együttműködés, mint egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése vagy a nemzeti kisebbségek egyenjogúsítása nélkül.
Térjünk vissza egy pillanatra arra a mondatra, hogy egyszer talán elfeledhetjük a kisebbségi paradigmát.
– Azt a paradigmát kellene elfelejtenünk, amely abból indul ki, hogy nem vagyunk egyenlőek. Az integrált uniós térben – ha ezt következetesen végiggondoljuk – képtelenség, hogy a folyó egyik partján a nyelv más funkciókkal rendelkezik, mint a másik parton. Hiszen ugyanarról a nyelvről, az unió egyik egyenjogú nyelvéről van szó. Mindennek az oka abban keresendő, hogy a kisebbségi jogok eleve korlátozottak. Nem az egyenlőség elvén, hanem a leggyakrabban az engedmények kicsinyes és szűkkeblű politikai logikáján alapulnak. És ez persze nemcsak a jogi közelítésben van így. Látjuk, hogy a társadalomépítés és a térségfejlesztés szempontjából a kisebbségek a nemzetállami politika kárvallottjai, ami persze tartósan magának az államnak és senkinek sem lehet az érdeke. Nyugat-Európában, a dán–német határon vagy a belga–német határtérségekben egyre inkább azt érzékelhetjük, hogy a regionális önkormányzatok, a tartományi kormányok és az együttműködésük, nem pedig a kisebbségvédelem jelenti a védőhálót az ott élő kisebbségiek számára. Egybeérő, együttműködő területek vannak, a határ menti régiókat mind a két oldalon támogatják.
Ez azt jelenti, hogy értelmét veszíti az kisebbségvédelem is?
– Átalakul minden, de ez rengeteg konfliktussal, érdekellentéttel jár, s nem is biztos, hogy a mai nyugat-európai modell mindenütt megvalósítható. A kisebbségiek által lakott régiókban mindig is lesznek kulturális különbségek és nyelvi hátrányok, amelyek kezeléséért többet kell tenni. Azt azonban belátható időn belül el lehet érni az uniós térben, hogy nyelvi egyenlőség alakuljon ki. Az angol nyelvvel kiegészülve ma már több nyugati kisebbségi régióban háromnyelvűség van, a mi tájainkon pedig a kétnyelvűséget sem tudjuk működtetni. Nincsenek tankönyveink a kétnyelvűségről, az egész egy nagy társadalmi rögtönzés, egyre inkább egyoldalú kisebbségi túlteljesítés. Most jön a harmadik nyelv, amely fel fog borítani mindent: nyelvi presztízst, kommunikációs gyakorlatot, más egyebeket. Ezért lenne például nagyon fontos, hogy közös nyelvi programjaink legyenek. Úgy gondolom, a térség nemzeti gyűlölködéseinek egyik forrása éppen az, hogy a többségi nemzetek kölcsönösen semmibe veszik egymás nyelvét és kultúráját. A kisebbségi kétnyelvűeket leszámítva vészesen fogyatkozik a két vagy több kultúrában jártas értelmiségeik száma. Enélkül pedig nagyon nehéz elfogadnunk és elfogadtatnunk, hogy a szomszéd nyelve és kultúrája ugyanolyan értékekkel rendelkezik, mint a miénk. Nagy baj, hogy ilyen körülmények közt mi kisebbségiek sem érezzük mindig úgy, hogy a két nyelv elsajátítása, használata többlet. Honorálandó többlet. Egyre gyakrabban azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvtörvény, engedmény ellenére kényszer. A kényszer-kétnyelvűség pedig nem működik. Az értelmiségi kétnyelvűség persze más: lehetne akár minta is, ha megbecsülnék, ha a többség velünk együtt élő része is tanulna, beszélne magyarul.
A kényszer-kétnyelvűség mögött nyilvánvalóan negatív érzelmek, tapasztalások feszülnek. Bántások, lekezelések vagy kisebbségi szorongás…
– Szörnyű téveszme az a gyakori feltételezés, hogy a többség többet ér, mint a kisebbség. Emiatt nem kétirányú a kétnyelvűség, a kulturális érdeklődés, hiszen ilyen felfogásban a kisebbség kötelessége a másik nyelv elsajátítása, a többség pedig legfeljebb eltűri a kisebbségi nyelvet. A kisebbségi paradigma keretei közt a minél teljesebb önkormányzatiság jelenthet kiutat ebből a zsákutcából, de ehhez is folyamatosan szükség van a többségi empátiára, együttműködésre és támogatásra.
Még van kisebbség és vannak érdekszervezetek is. Az elmúlt 20 évben alakultak meg a kisebbségben élő magyarok érdekvédelmi szervezetei. Ha végigpásztázzuk a Kárpát-medencét, azt látjuk, hogy minden térségben megosztott a magyarság: mindenütt több szervezet, érdekképviselet van. Ez törvényszerű?
– Vajdaságban az elmúlt évek választásai eldöntötték, hogy a háromszázezres közösség nagyon szoros és tervezett együttműködés nélkül nem tud többpártrendszerben működni. A közösség jogos igényét a többpártrendszerre viszont nem lehet tagadni. Háromszázezer ember sokféleképpen gondolkodik. A politikai akaratérvényesítés vagy rendkívül összefogott, átgondolt, egyeztetett együttműködést igényel, vagy pedig egy erős politikai szereplő túlsúlyát jelenti. A Délvidéken ez utóbbi történik. És ez minden kritika, fanyalgás ellenére eredményesnek tűnik. Akik a többpárti modell eredményességét hiányolják, biztosan számos érvet tudnak a maguk igaza mellett felsorakoztatni. A kisebbségi magyar többpártrendszer az eddigi tapasztalatok alapján csakis koordinált, koalíciós együttműködés formájában képzelhető el. Egymással szembeszegülve matematikai és logikai képtelenség. Eddig az egypárti modell működött az erdélyi magyarság körében. Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács működésével a legnagyobb kisebbségi magyar közösségnek belső választási lehetősége is lesz. Az együttműködés kisebbségpolitikai létszükséglete és az egypárti modellel szembeni kritika megmérkőzése az idei romániai választásokkal fog eldőlni. Az RMDSZ múlhatatlan érdeme, hogy kormányzati jelenlétével képes volt újratematizálni a romániai kisebbségpolitikát. Nem túl erős, de mégis csak működő jogi garanciákkal védi a kisebbségi nyelvhasználati gyakorlatot. Tartósan biztosította a magyar részvételt az országos, megyei, községi döntéshozatalban. Pragmatikus megközelítésben az a kisebbségi párt, amelyik nincs a kormányban, keveset ér. Amelyik a parlamentbe sem tud bejutni, annál is kevesebbet. A legkiélezettebb helyzet most Kárpátalján és Szlovákiában van, ahol a magyar szavazóbázissal rendelkező pártok könnyen kerülhetnek akár olyan helyzetbe is, hogy egyikük sem jut be a parlamentbe. Nagyon kockázatos műveletek ezek, kivált abban az esetben, ha szóba sem állnak egymással. Legitim és elvben akár kívánatos is lehet, hogy egy közösségen belül több kisebbségi párt legyen. Szerencsétlen dolog ugyanakkor, ha ott hasad szét a pártpolitika, ahol az emberek többségének fejében együtt vannak a dolgok. Így például az állampolgári lojalitás, az együttműködés az egyik oldalon, a magyar identitás védelme és fejlesztése a másik oldalon. Ez a kettő a kisebbségi magyarok nagy többségében egymást kiegészítve biztosítja a közösséghez való tartozást és megmaradást, s nagy baj lenne, ha a kisebbségi pártpolitika megpróbálná különválasztani ezeket az identitáselemeket. A kisebbségi két- és többpártrendszer mindezen okok miatt nagyon nehezen, és csak a magyar politikai elit fokozott felelősségérzete mellett működtethető. Ha szóba sem állnak egymással, aligha járulnak hozzá saját közösségük erősítéséhez, a nemzeti egység megteremtéséhez. Hiszen ezeknek a pártoknak a szavazóbázisa ugyanabból a nemzeti közösségből kerül ki.
Magyar Szó (Újvidék)

Nemzetfelfogások - Schöpflin György: A nemzet és az állam nem ugyanaz
A nemzet és az állam fogalma nem ugyanaz, és a konzervatív felfogás természetesnek tartja a nemzet létét - mondta Schöpflin György, az Európai Parlament (EP) néppárti képviselője pénteken a Nemzetfelfogások - Konzervatív nemzeteszme című konferencián, Budapesten. Szarka László történész szerint a nemzetfogalmak folyamatosan változnak, és a kérdés az, el lehet-e jutni az európai nemzet fogalmáig.
Schöpflin György a tanácskozáson úgy fogalmazott: van különbség liberális és szocialista nemzetfelfogás között, de mindkettő nagyon komoly küzdelmet folytat a nemzet ellen, ami a baloldal szerint hamis tudat. A konzervatív felfogás természetesnek tartja a nemzetet, a nemzetben való létet, és a közösségek organikus szerepét. Elismeri azt is, hogy nemzetnek van egy erkölcsi, etikai rendszere, elfogadja a normativitást - tette hozzá az európai parlamenti politikus, aki a nemzetet identitásalkotó folyamatként és a biztonságot fenntartó identitásként határozta meg.
A professzor úgy látja: az elmúlt tíz évben egyre zavarosabbá vált a fogalomrendszer. Mint mondta, ez némileg az amerikaiak miatt van így, akik nem tesznek különbséget a nemzet és az állam között; ezt a felfogást átvették a britek is.
Nemzet és állam azonban nem ugyanaz - mutatott rá a néppárti politikus, hozzátéve: az államnak van egy nagyon fontos nemzet- és kultúrafenntartó szerepe, az állampolgárság azonban egy önkéntesen vállalt kategória. Ma már osztályokban gondolkodni idejétmúltnak számít - folytatta, hozzátéve: a nemzet mindig biztosít egyfajta egyenlőséget, és ezzel felülírja az osztálykategóriát.
Szarka László, a tanácskozást szervező Nemzetpolitikai Kutatóintézet tudományos igazgatója az MTI-nek azt mondta: a nemzetfogalmak folyamatosan változnak, mindig több, párhuzamos nemzetfogalom létezik. Vannak pártokhoz kötődő, alkotmányban rögzített nemzetfogalmak. Ilyen értelemben a magyar nemzetfogalom legerősebb vonulata a keresztény-konzervatív eszmekörből kerül ki - tette hozzá.
Kitért arra, Széchenyitől, Eötvöstől kezdve a XIX. és XX. században meghatározó erővel a konzervatív eszmevilág volt az, amely a nemzetet történeti, kulturális közösségnek tekintette és nagyon erősen összekapcsolta az állam eszméjével. A nemzet és állam eszméjének párhuzamossága Európa minden nemzeténél megtalálható, még azoknál is, amelyeknek egy adott időszakban nincs önálló államiságuk - jegyezte meg.
Szarka László kiemelte: a XXI. század elején a magyar nemzetállamnak a demokratikus, integrálódó európai térben szembesülnie kell azzal, hogy részben posztnacionális térben élünk, a nemzetek határtalanokká, átjárhatóvá válnak, ugyanakkor a nemzet értékőrző, kulturális, közösségteremtő pozíciója erős.
A kérdés az, hogy eljuthatunk-e az európai nemzetfogalomig - mondta a szakember, megjegyezve: senki nem gondolta volna, hogy az történik Közép-Európában 22 év alatt, ami történt. Úgy véli, lassan a "kisebbségi paradigma végéhez érünk", nehéz kisebbségként értelmezni olyan közösségeket, amelyek egyenrangú tagjai egy nagyobb uniós közösségnek.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetője arról beszélt, hogy napjainkban a politikának van primátusa, és ez határozza meg a nemzetfelfogást. Kulcskérdésnek nevezte a nemzet és állam viszonyában, hogy milyen az állam hozzáállása a külhoni, illetve az adott országban élő kisebbségekhez, illetve a többségi nemzethez. MTI

"A nemzet és az állam nem ugyanaz"
Pénteken a Nemzetfelfogások – Konzervatív nemzeteszme címmel konferenciát tartottak Budapesten.
Schöpflin György, az Európai Parlament (EP) néppárti képviselője a tanácskozáson úgy fogalmazott: van különbség liberális és szocialista nemzetfelfogás között, de mindkettő nagyon komoly küzdelmet folytat a nemzet ellen, ami a baloldal szerint hamis tudat. A konzervatív felfogás természetesnek tartja a nemzetet, a nemzetben való létet, és a közösségek organikus szerepét. Elismeri azt is, hogy nemzetnek van egy erkölcsi, etikai rendszere, elfogadja a normativitást – tette hozzá az európai parlamenti politikus, aki a nemzetet identitásalkotó folyamatként és a biztonságot fenntartó identitásként határozta meg.
A professzor úgy látja: az elmúlt tíz évben egyre zavarosabbá vált a fogalomrendszer. Mint mondta, ez némileg az amerikaiak miatt van így, akik nem tesznek különbséget a nemzet és az állam között; ezt a felfogást átvették a britek is.
Nemzet és állam azonban nem ugyanaz – mutatott rá a néppárti politikus, hozzátéve: az államnak van egy nagyon fontos nemzet- és kultúrafenntartó szerepe, az állampolgárság azonban egy önkéntesen vállalt kategória. Ma már osztályokban gondolkodni idejétmúltnak számít – folytatta, hozzátéve: a nemzet mindig biztosít egyfajta egyenlőséget, és ezzel felülírja az osztálykategóriát.
Szarka László, a tanácskozást szervező Nemzetpolitikai Kutatóintézet tudományos igazgatója kiemelte: a XXI. század elején a magyar nemzetállamnak a demokratikus, integrálódó európai térben szembesülnie kell azzal, hogy részben poszt-nacionális térben élünk, a nemzetek határtalanokká, átjárhatóvá válnak, ugyanakkor a nemzet értékőrző, kulturális, közösségteremtő pozíciója erős.
A kérdés az, hogy eljuthatunk-e az európai nemzetfogalomig – mondta a szakember, megjegyezve: senki nem gondolta volna, hogy az történik Közép-Európában 22 év alatt, ami történt. Úgy véli, lassan a "kisebbségi paradigma végéhez érünk", nehéz kisebbségként értelmezni olyan közösségeket, amelyek egyenrangú tagjai egy nagyobb uniós közösségnek. Népújság (Marosvásárhely)

Az etnikai pártok szerepéről tartanak konferenciát Budapesten - Az etnikai alapú pártszerveződések meghatározó szerepét hangsúlyozták a külhoni magyar kisebbségek szempontjából az Etnikai pártok Kelet- és Nyugat-Európában címmel csütörtökön a fővárosban kezdődött konferencia résztvevői.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a tanácskozás nyitónapján arról beszélt, hogy a kisebbségi nemzetépítés egyenlő az identitásépítéssel, és amíg nem valósul meg autonómia, addig az etnikai pártok töltik pártok be ezt a szerepet. Politikai pártbeli funkciójuk mellett fontos szerepet vállalnak a kisebbségi társadalom megszervezésében - mutatott rá.
Az anyaország támogatja az etnikai pártokat - rögzítette az intézet vezetője, hozzátéve: ezek a tömörülések részt vesznek a nemzetpolitikai döntéshozatalban is, így többek között a Magyar Állandó Értekezlet munkájában vagy a külhoni magyarságot segítő programokban. Egyidejűleg küzdenek is az anyaországi forrásokért - jegyezte meg.
Előadásában kitért arra is, hogy a nacionalizmusra semleges fogalomként tekint, ami a társadalmi átalakulás nem szándékos következményeként jött létre. Tévesnek nevezte azt a szemléletet, hogy a nacionalizmus a rendszerváltáskor jött volna létre, az mindig is jelen volt - állapította meg.
Tóth Ágnes, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója kiemelte: a kisebbségi politikai elitcsoportok kiválasztásában, a számukra kedvező döntések meghozatalában, a szükséges források megszerzésében, elosztásában, és az összetartó közösségek megszervezésében meghatározó szerepe lehet az etnikai alapú pártszerveződéseknek.
Salat Levente professzor az etnikai pártok és a politikai mobilizáció témakörét járta körül. A Babes-Bolyai Egyetem oktatója kiemelte: az etnikai típusú mobilizáció nemcsak destabilizálni, hanem stabilizálni is képes, és ez a nemzetállamoknál természetes folyamatnak tekinthető.
Az etnikai pártok meghatározásához legalább nyolc kritériumra van ehhez szükség - mondta a professzor. Ezek között említette az etnikailag azonosítható szavazóbázist, a begyűjtött szavazatok etnikai összetételét, a megnevezést és a politikai versenyben elérhető eredményeket. Megjegyezte: Európában 554, Afrikában 215, Latin-Amerikában 143 etnikai párt létezik.
Szarka László történész, egyetemi docens kiemelte: a nyelvhasználat, az oktatás és kulturális jogok tekintetében történtek ugyan pozitív elmozdulások, de a romániai és szlovákiai etnopolitikai modell ezzel együtt is "képlékeny maradt". A felvidéki Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja szerint a kisebbségi autonómia 1990-től alapvető feladatként jelenik meg, ugyanakkor napirenden tartása "hullámzó intenzitású".
Kitért arra, hogy a Vajdaságban sikerült megteremteni azt a minimális konszenzust, amelynek alapján a többségi nemzet hajlandó volt a kollektív jogok önkormányzati modelljét biztosítani, és hozzájárult a kulturális autonómia megvalósulásához.
Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének sikerült egy "masszív magyar konszenzust" biztosítania a törekvések mögé - rögzítette, hozzátéve: a modell minden kritika ellenére működőképesnek bizonyult.
Romániában az RMDSZ kezdettől fogva megjeleníti autonómiaigényét, de a romániai magyar diskurzusban 2003 óta inkább a belső konfliktusok, hasadások mentén jelenik meg ez a kérdés.
Ha az autonómia csak "a belmagyar vitában nyer értelmet", akkor a többségi társadalom részéről sem várható fordulat - mutatott rá, kiemelve: különösen igaz volt ez a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjára. Hozzátette: Berényi Józsefnél, az immár Magyar Közösség Pártja jelenlegi elnökénél megjelent a válságkezelés eszközeként is az autonómia gondolata.
A tanácskozás pénteken folytatódik, felszólal Németh Zsolt külügyi államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár, valamint spanyolországi és dél-tiroli szakértők mondják el álláspontjukat.
(MTI)

Magyarország így győzheti le Trianont
Átfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk.
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől…
Kovács András
(Az interjú folytatását holnap olvashatják)
MNO,

Új kulturális folyóirata van Szatmárnémetinek
A Szatmár Megyei Tanács és az Identitas Alapítvány támogatásával jelenik meg a Sugárút.
Szombaton mutatták be Szatmár megye új, magyar nyelvű kulturális folyóiratát, a Sugárutat. Szatmárnak szüksége van egy magyar nyelvű kulturális folyóiratra, és meg is érdemli azt - vallják a kiadvány készítői. Ez egyébként a már megszűnt Szatmári Magyar Hírlap ingyenes kulturális mellékletének, a Szamosnak a szellemi örököse lett. A szerkesztők - azaz a szatmári kulturális műhely tagjai - is többségében olyan személyiségek, akik állandó szerzői voltak a Szamosnak.
A negyedévente megjelenő kiadvány felelős szerkesztője és az irodalomtörténet rovat vezetője Végh Balázs Béla. Jánk Károly irányítja a szépirodalom és műfordítás, Kereskényi Sándor a kritika, Muhi Sándor pedig a képzőművészeti rovatot. Szőcs Péter Levente a történelem-rovat vezetője, Veres István olvasószerkesztőként, Végh Balázs pedig tördelőszerkesztőként működik közre a folyóirat létrejöttében.
Az első lapszámban Demény Péter, Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Vaszilij Bogdanov, Antal Balázs, Nagy Zsuka, Vida Gábor, Markó Béla, Kántor Lajos, Bertha Zoltán, Végh Balázs Béla, Józsa T. István, Muhi Sándor, Megyeri Tamás Róbert, Pál Judit, Németh Péter, Szőcs Péter Levente, Hajdu Tibor, Jeszenszky Géza, Szarka László és Elek György írásai olvashatók.
A Sugárút bemutatóján szóba került, hogy a tartalmas és értékes írásokat tartalmazó kiadvány terjesztésére kell az elkövetkezőkben nagyobb figyelmet fordítani, hogy az minél szélesebb körhöz eljuthasson, nem csak a megyében, hanem az országban és Magyarország területén is. szatmar.ro

Nemzetépítő törekvések – román–magyar történészkonferencia Bukarestben
Hogyan emlékeztek románok és magyarok az 1916-os romániai hadba lépésre? Milyen választásra kényszerültek az Osztrák–Magyar Monarchia román nemzetiségű tisztjei? E témák is szerepeltek annak az elsősorban társadalomtörténeti problémákat tárgyaló tudományos tanácskozásnak a programjában, amelyet a Bukaresti Balassi Intézetben rendeztek szeptember 15-én.
Az MTA BTK /Bölcsészettudományi Kutatóközpont/ Történettudományi Intézetében a kelet-közép-európai nacionalizmusokat az első világháború éveiben vizsgáló kutatócsoport szervezésében megvalósult konferencia egyik fő célja az volt, hogy komplex történeti kérdéseket közösen, román és magyar történészek bevonásával vitassanak meg.
A román Răzvan Pârâianu az első világháború romániai emlékezetpolitikájának változásairól beszélt, Katona Csaba, az MTA BTK munkatársa pedig azt vizsgálta, hogy miként jelenik meg a száz évvel ezelőtti román hadba lépés a magyar magániratokban, naplókban és visszaemlékezésekben. Több esettanulmány segítségével végül azt állapította meg, hogy lényegében lehetetlen egységes megéléstörténetről beszélni.
L. Balogh Béni Erdély és az erdélyi románság 1916-os helyzetéről beszélt. Román kollegája, Cornel Sigmirean azokra a dilemmákra is felhívta a figyelmet, amelyekkel az erdélyi románság volt kénytelen szembesülni. Előadásában beszélt arról, hogy milyen választásra kényszerültek az Osztrák–Magyar Monarchia román nemzetiségű tisztjei: az államhoz (hazához, uralkodóhoz) legyenek hűségesek, vagy a nemzethez? Esettanulmányokkal illusztrálta, hogy utóbbi álláspont bizonyult döntőnek.
Szarka László az Erdélyre vonatkozó különböző, román és magyar politikai elképzeléseket ismertette nemzetközi kontextusba ágyazva. Megállapította, hogy a román és magyar nemzetállami vízió szükségszerű ütközése is a fegyveres konfliktus irányába hatott.
Szőts Zoltán Oszkár arra kereste a választ, hogy a nemzetközi történetírás miben látja a Monarchia felbomlásának okát. A történész arra a következtetésre jutott, hogy számos ok együttese eredményezte a szétesést, így például a nemzetiségi ellentétek és a nagyhatalmi politika.
mta.hu/tudomany_hirei

Recenzió - Látlelet az erdélyi magyarság demográfiai helyzetéről
Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség
Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és a 2011. romániai népszámlások tükrében
A Babeş-Bolyai Tudományegyetem gondozásában jelent meg Veres Valér szociológus Erdély népességszerkezetét és főbb demográfiai folyamatait az 1992 és 2011 közötti romániai népszámlálások alapján elemző kötete.
/Veres Valér: Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó,  2015, 263. p./
Demográfia, de miért is?
A népszámlálás előzetes eredményeit Kiss Tamás és Barna Gergő korábban már közétették[1], de ez nem teszi fölöslegessé a végleges eredmények újabb szakszerű, a tágabb kontextust is szem előtt tartó munka elkészítését. A népszámlálás végleges adataival a szerző az előzetes adatközlésekhez képest új szempontok alapján vizsgálhatta Románia és azon belül a magyarság demográfiai helyzetét.[2] Ez adja az ismertetendő kötet aktualitását. A jelenlegi erdélyi magyarság demográfiai helyzetének megértése nélkül nem tudunk egy sor más, például etnoszociális, oktatási, gazdasági, politikai vagy más társadalmi problémát sem megérteni, sem helyesen értelmezni. Veres Valér a népességszám változását (nemzetiség és anyanyelv tekintetében), szerkezeti rétegződését (korszerkezet, iskolázottság, foglalkoztatottság), természetes népmozgalmát (születés, halálozás, termékenység stb.), családi állapotát, illetve a magyarságot érintő migrációs folyamatokat a romániai keretbe ágyazva vizsgálja. A nemzetiség adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi.
Egy „félre síklott” népszámlálás
A könyv elején a szerző rávilágít a 2011. évi népszámlálás sajátosságaira. Ez volt Románia első Európai Uniós követelmények szerint végrehajtott népességösszeírása. Az Eurostat ajánlása alapján az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem számították be az ország állandó népességébe. Ugyanakkor az egész módszertant és az eredményeket elbizonytalanítja, hogy a stabil népességszámot utólag 1 183 000 fővel megnövelték.[3] Románia népességét ez alapján 20 121 541 főben határozták meg. De ebből csak 18 884 800 fő esetében ismert a nemzetiségi és a vallási hovatartozás, valamint az anyanyelv. Ez egyfelől annak a következménye, hogy az említett három adat közlése önkéntes bevallás alapján történt, másfelől, hogy a népszámlálás során összeírt közzel 1,2 millió fő esetében az említett három kritérium nem ismert. A hivatalos álláspont szerint – melyet a szerző is közöl – a következő okok vezettek a népszámlálás kiegészítéséhez: a népszámlálás előkészítésében és lebonyolítása során problémák adódtak, amelyek előre jelezték a népesség alulszámolását, illetve hogy erkölcsi kérdés az ország népességének korrekt megismerése. Kiss Tamás ezt némileg árnyalja: a hivatalos népességelőrejelzések 2011 elejére 21 413 000 lakosságot jósoltak, de ebben gyakorlatilag csak a természetes népmozgalmi veszteséggel számoltak. A szakértők nem kalkuláltak azzal, hogy 2,5-3 millió román állampolgár él és dolgozik majd külföldön.[4] A hiányt pedig valahonnan pótolni kellett. Ez felveti az adatkettőződés lehetőségét és megkérdőjelezi a népszámlálás hitelességét.
Veres a továbbiakban ismerteti a népszámlálás megszervezése és lebonyolítása körül felmerült problémákat. A 2011 és 2013 között publikált újságcikkek (Krónika, Új Magyar Szó, Szabadság, Transindex) kapcsán kitér a közzétett eredmények társadalmi fogadtatásának értékelésére is. A sajtó folyamatosan beszámolt a Statisztikai Intézet által kiadott közleményekről, az RMDSZ népszámlálási karavánjáról és az EMNT kampánygyűléseiről. Az RMDSZ „Minden magyar számít!” kampányát három stratégia mentén kívánta megvalósítani: sajtókommunikáció, médiaklipp és tájékoztató anyagok terjesztése, illetve karaván a szórványtelepüléseken. A szerző a megjelent fontosabb médiaközlemények számbavétele és a politikai alakulatnak a népszámlálás kapcsán felmerülő diskurzusainak bemutatásán túl éppen csak megemlíti az összeírás során felmerült rendellenességeket. Holott „A népszámlálás lebonyolításával kapcsolatos rendellenességek, >kapkodás<” (22-23.) című alfejezetnek elméletileg ezt a célt kellett volna szolgálnia. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, a továbbiakban eltekintünk minden egyes fejezet részletekbe menő bemutatásától helyette néhány módszertani és szemléletbeli kérdésre hívnánk fel a figyelmet.
A kötet felépítése és módszertana
Mind a hét fejezet egy-egy népességszerkezeti aspektust, népesedési eseményt vizsgál.[5] Veres Valér a korábban már említett demográfiai jelenségeket először országos szinten tanulmányozza, majd pedig regionálisan és a magyarságra fókuszálva. A magyar nemzetiségű népesség főbb jellemzőit és sajátosságait a fejlesztési régiók szintjén és megyénként vizsgálja a szerző. A hangsúly minden esetben az aktuális 2011. évi népszámláláson van. A statikus adatoknak a folyamatokban való értelmezése érdekében az összeírás eredményeit korábbi népszámlálásokéval vetette össze. Az egyes fejezetek végén mellékletként közölt értékes táblázatok más munkák kiindulópontjául szolgálhatnak.
A vizsgálatok lehatárolásaként használt léptékek közül problémásnak tartjuk a fejlesztési régió használatát. A demográfiai esemény vizsgálatakor, főleg ha az egy adott nemzetiség szempontjából közelít a problémához, nem hagyhatók figyelmen kívül Erdélynek a hosszú évszázadok alatt kialakult etnikai-földrajzi sajátosságai. Mint ismeretes, ezek a nagyobb régiók (történeti Erdély, Partium, Bánság) eltérő etnikai, gazdasági, társadalmi jellemzőkkel bírnak. A kohéziós erő demográfiai helyzetéből adódóan egyelőre nagyobb a történeti régióknak, illetve a megyéknek, semmint a fejlesztési régióknak a szintjén. A fejlesztési régiók a történeti tájegységek mellőzésével önkényesen rajzolják át Erdély, illetve az azon kívüli területek térképét. Az így kapott eredmény nem mindig felel meg a napi gyakorlati felhasználásnak, és ilyenkor vélt és/vagy manipulált következtetéshez vezet. Ezért járhatóbb útnak tartjuk Kiss Tamás és Barna Gergő megközelítését. A szerzőpáros az erdélyi magyarok demográfiai helyzetének vizsgálatakor hat régiót alakítottak ki, amelyek a megyéket tömörítik.
Ez alól csak közép-Erdély és a székelyföldi régió képez kivételt, amely Maros megye különböző részeit tartalmazza.[6] Például sokkal reálisabb képet kapunk a partiumi magyarságról ha azt határain belül vizsgáljuk (Bihar, Szatmár és Szilágy megye), mintha ugyanezt a mesterségesen kialakított Északnyugati régió keretében (Bihar, Beszterce-Naszód, Kolozs, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye) tennénk. Ha csak az utóbbit vesszük, az így kapott eredmények a valós arányok torzításához vezetnek. Kiss Tamás és Barna Gergő a hat régió kialakításakor nem a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem Erdély valós demográfiai helyzetéből indultak ki. Ha a történeti szempont lett volna a meghatározó, akkor a Partiumi régióba kellett volna sorolják Arad megyét is. Akkor is ezen elv mentén jártak el, amikor Maros megye egyes részeit leválasztották a székelyföldi régiótól. Kiss Tamás szavával élve: a jelenkori Erdélyben „demográfiai szétfejlődés” ment végbe.[7] De a folyamat nem zárult le.
Székelyföld etnikai tömb, nincs konkrét határa, de elsősorban a történeti Székelyföldre értendő. Itt él az erdélyi magyarság 33-40%-a. Az itt élők célja, hogy egyetlen közös egységbe szerveződjenek. Az önkormányzat és a megyei intézmények – mivel magyar irányítás alatt vannak – elősegítik a magyar identitás újratermelését.
Partium, Bihar, Szatmár és Szilágy megyékkel együtt alkotott határ menti sáv. Itt él a teljes romániai magyar népesség 23-35%-a. De amennyiben csak a magyarok által lakott megyerészekre fókuszálnánk, akkor 50% körüli arányhoz jutnánk. Ezt Kiss Tamás egyfajta paritásos kisebbségként írja le: a mindennapokban a magyar-román viszony kevésbé aszimmetrikus. Kiegyensúlyozott a nyelvhasználat, az önkormányzatok szintjén egyfajta intézményesedés figyelhető meg a román-magyar hatalommegosztásban.
Tág és széles interetnikus zónát találunk Máramarostól Kolozs megyén és Maros megye nem székelyföldi részein keresztül egészen Dél-Erdélyig és a Bánságig. Itt a magyarok tényleges kisebbségben, illetve szórványban vannak. De ezen belüli arányuk igen széles skálán mozog.
Veres Valér saját hermeneutikai megközelítése kapcsán rögzíti: „[…] terjedelmi korlátok miatt, nem minden 2011, vagy a. évi népszámlálási adat, rétegződési vagy demográfiai mutató mentén tudtuk a regionális vagy megyei tendenciákat is megvizsgálni. Esetenként vagy a regionális megyei szintű elemzéstől eltekintettünk, a redundanciát elkerülendő, vagy amikor a regionális átlagok elfedték az eltéréseket, csupán a megyei tendenciák voltak relevánsak.” (8.)
A demográfiai jelenségek etnikailag lehatárolt közösségekben történő vizsgálata kapcsán két alapvető szemléletbeli problémára szeretnénk rávilágítani. (1.) Erdélyi vagy romániai magyarság? (2.) Demográfiai értelemben a romániai / erdélyi magyarságra mint önálló entitásra kell-e tekintenünk vagy sem? A kötet szerzője a romániai és erdélyi magyarság fogalmakat rokon értelműként használja, „mivel demográfiai értelemben a magyar nemzetiségűek 99%-ban Románián belül a tág értelemben vett Erdély területén éltek a 2002. és 2011. évi népszámlálás szerint is.” (9.) A második kérdés ennél már összetettebb. Veres sorra veszi az egyes tudományterületeknek az e kérdésre adott válaszait. Antropológiai megközelítésben a romániai magyarság „társadalomként működik”, és olyan magatartáshalmazt feltételez, ami kollektív identitást termel.
Történetileg 1920 után beszélhetünk „önálló” kisebbségi (erdélyi) magyar társadalomról. A szerző e tekintetben Bárdi Nándor és Szarka László munkáira támaszkodik. Az ő elgondolásukat Kántor Zoltán elméletével egészíti ki. Miszerint egy nemzeti kisebbség is hasonló politikai és közéleti keretek között szervezkedik, mint egy állam. Hangsúlyozza a nemzeti elvet, amely meghatározza és egyben behatárolja azokat az eszközöket, amely mentén egy adott kisebbség szerveződik. Kántor szerint ez adja az erdélyi magyarság összetartó és szervező erejét, ez védi az asszimilációtól, és magyarázza, hogy miért törekszik a kisebbség a többségivel párhuzamos intézményrendszer és tágabban vett társadalom kialakítására.[8] Kiss Tamás Erdély etnikai rétegződését történeti léptékben is vizsgáló tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi erdélyi magyar társadalom megléte a mobilitási csatornák függvénye. Enélkül az önálló kisebbségi magyar társadalom vagy entitás már nem fenntartható, tehát előbb vagy utóbb megszűnik létezni.[9]
Az említett referenciapontok bemutatása után Veres arra a megállapításra jut, hogy a magyar kisebbségi közösségek sajátosságai nemcsak a többségi társadalommal való összehasonlításban érhetőek tetten, hanem a „belső szerkezetből, a területi-regionális eloszlásból származó sajátosságokon” (10.) keresztül is megragadhatóak. Ha a területi-regionális eloszlás alatt esetleg településszintű megközelítést ért, akkor egyet is értünk vele. A regionális, fejlesztési régió szerinti megközelítéssel kapcsolatos aggályainkat már kifejtettük. Szerinte, ha a kisebbségi magyar társadalom és a többségi román társadalom demográfiai jellemzői között nincs szignifikáns eltérés „az nem jelenti azt, hogy ne lennének az illető etnikai-nemzeti közösségnek a többségtől eltérő reprodukciós vagy strukturális sajátosságai, amennyiben a jelenséget a közösség belső szerkezeti sajátosságai szerint is megvizsgáljuk és longitudinálisan is elemezzük”. (10.) Véleményünk szerint Veres Valér saját álláspontja igazolásakor önellentmondásba keveredik. Egyfelől leszögezi: lehet olyan, hogy egy adott demográfiai jellemző azonos a magyar és román nemzetiségű esetében. De ha különbség van magyar és magyar etnikumú demográfiai jellemzője között, akkor magyar és román között is adódhat különbség, holott egyikből nem következik a másik. Azzal viszont egyetértünk, hogy a magyar etnikumú közösségek, a kisebb és nagyobb régiók közötti különbségek és hasonlóságok vizsgálata is ugyanolyan fontos, mint a magyaroknak a románokkal vagy más etnikai csoportokkal történő összehasonlítása.
A továbbiakban a magyarok és románok demográfiai eltéréseire kívánunk reflektálni. Ezzel is rávilágítva, a kisebbségi létből adódó demográfiai sajátosságokra, amelyek a magyarok belső viszonyainak elemzéséből nem derülnek ki. Az erdélyi magyarság demográfiai és társadalmi szétfejlődése ellenére sok hasonlóság figyelhető meg egyaránt a kisebbség és a többség népességszerkezetében. Az erdélyi magyar népesség belső szerkezetének és sajátosságainak a rövid ismertetésétől, illetve más nemzetiségűekkel történő összehasonlítástól, például mint a cigányok, most eltekintünk.
Elöregedő (erdélyi) magyar társadalom
Az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7%) jóval magasabb, mint a románoké (116,8%). Mivel a nők tovább élnek, ezért az ő elöregedési mutatójuk jóval magasabb. Ami a korösszetételét illeti, Veres Valér felhívja a figyelmet arra, hogy a magyarok korstruktúrája már 1992-ben elöregedőbb volt, mint a románoké. Ez azzal magyarázható, hogy 1990 után megszűnt az abortusztilalom, ami csökkenést okozott a születésszámokban, végső soron termékenységcsökkenéshez vezetett. A másik magyarázóelv a kivándorlás, amiből elsősorban az aktív korosztály vette ki a részét.
A fiatalok demográfiai lehetőségei és az oktatás
A népesség iskolázottsága és iskolázottság szerinti rétegződésének vizsgálata érdekes eredményekre hívja fel a figyelmet. 2011-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya mindössze 10,2.[10] Ez 4 százalékpontal marad el az országos átlagtól és 4,5 százalékponttal a románokétól. Az elmúlt évtizedben megváltozott strukturális háló ellenére továbbra is megmaradt Budapest vonzereje. Ezzel szemben a Bukarest mint főváros iránti érdeklődés a magyar népesség körében elenyésző. Bizonyosan van alapja Veres Valér ezen megállapításának, de problémát jelent, hogy nem szolgáltat semmilyen statisztikai adattal arra vonatkozóan, hogy hány erdélyi magyar egyetemista jár Budapestre vagy Bukarestbe, vagy máshová. (78.)
A 2013-ban végzett Kárpát-medencei magyar doktorandusz-életpálya vizsgálata szerint Romániában összesen 225 magyar nemzetiségű doktorandusz hallgató van. Ebből öt hallgató tanul Bukarestben, Magyarországon pedig 210 erdélyi származású doktoranduszt számoltak össze.[11] Kiss Tamás 2011-ben végzett survey vizsgálata során kitér az iskolázottság különbségeire is. Ennek keretében azt vizsgálta, hogy bizonyos tényezők (születési hely, etnikum, apa iskolázottsága, a nem és a születés ideje) menyire befolyásolják az egyetemi diploma megszerzésének esélyét Romániában.[12] Bukaresttől eltekintve a születési hely magyarázó ereje a legkisebb. Ha ezt összekapcsoljuk a település típusával, már értelmezhető: egy városi nagyobb eséllyel végez egyetemet, mint egy falusi. Az etnikai hovatartozás is befolyásolja az egyetem elvégzésének lehetőségét, ha a társadalmi hátterükben megnyilvánuló egyéb különbségeket is figyelembe vesszük. A változók közül a legnagyobb befolyással az apa iskolai végzettsége bír. E szerint a kevésbé iskolázott apával rendelkezők esetében a magyar származás komoly hátrányként jelenik meg. De az egyetemet végzett magyar és román szülők gyermekei szinte ugyanolyan eséllyel szereznek diplomát.
A felsőoktatás alatti szinteken a román és magyar nemzetiségűek trendjei fej-fej mellett haladnak. Kivételt csak a szakoktatás képez, ahol a magyarok aránya 2,5%-kal magasabb, illetve az általános iskola, ahol alacsonyabb. Erre vonatkozóan sem kapunk egyértelmű magyarázatot a szerzőtől. Szerintünk a válasz az erdélyi magyarság rétegstruktúrájában keresendő, amely szoros korrelációban van az urbanizációs és gazdasági folyamatokkal. Az ún. szocializmus alatt végrehajtott erőltetett iparosítás következtében Romániában gyors urbanizáció ment végbe. A faluról városba való beköltözésből a románok nagyobb arányban részesültek, mint a magyarok. Ezzel párhuzamosan a városok magyar lakossága (főleg a nyolcvanas évektől) a folyamatos elvándorlás miatt megcsappant. Ezért napjainkban a magyar etnikumú urbánus népesség alatta marad a románokénál. Kiss Tamás is rámutat, hog