Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Szamuely Tibor
4 tétel
2001. március 13.
"A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánította nemrég a magyar Országgyűlés február 26-át. A szocialisták mérsékelt hangnemben szóltak, egyedül Nagy Sándor parlamenti frakcióvezető adott hangot döbbenetének az ülésen elhangzott két felszólalás eszmeiségét illetően. A felszólalók - s ezt maga Nagy Sándor is elismeri - személyes fájdalmuk okán és jogán tettek "szélsőséges" kijelentéseket, de a képviselő elvárja, hogy a jelen lévő köztársasági elnök, Mádl Ferenc nyilvánosan határolja el magát a mai magyar társadalom békéjét háborító kijelentésektől. Hogy ez megtörténik-e, nem tudhatom. Thürmer Gyula, a kommunista hagyományokat nyíltan fölvállaló Munkáspárt vezetője már veszélyesnek és haszontalannak ítélte az emléknap deklarálását. Érdemes mégis továbbgondolni a történteket. Először is: miért beszélnek "diktatúrákról"? Az első fejezet 1919-re vonatkozik, amikor a Károlyi-féle fiatal demokratikus köztársaságot átjátszották Kun Béla nemzetidegen bolsevista diktatúrájának, s a Lenin-fiúk, Szamuely Tibor véreskezű komisszárjai kímélet nélkül gyilkolásztak szerte az országban, s áldozataik között volt ex-miniszterelnök, nemzethű, nemzetféltő értelmiségi, egyszerű munkás és parasztember, írta Magyari Lajos, hozzátéve, hogy nem lehet megfeledkezni az "ellentételezésről" sem, Prónay, Héjjas és Ostemburg keretlegényeinek atrocitásairól. Azokra sincs mentség. A második, a hosszú "felvonás" 1945-ben kezdődött, amikor a kommunista párt, miután kiirtotta, letaglózta politikai ellenfeleit, korábbi koalíciós partnereit, a szociáldemokratákat, a kisgazdákat, rövid úton lehetséges kommunista riválisaival is leszámolt, Rajk László, Sólyom tábornok a legismertebbek közülük. Többet pisszenés sem lehetett az országban, mert az ellenvélemény a gyűjtőfogházba, Vácra, Márianosztrára, Recskre vezetett. Vagy a bitófára. Fortélyos félelem igazgatott az országban - mint mindenütt a "béketáborban" - egészen ötvenhat őszéig, a forradalomig. Következett a megtorlás. Igenis emlékezni kell, hangsúlyozta Magyari, méltósággal, önvizsgálattal, a nemzeti megbékélés egyedül méltóságos szándékával. /Magyari Lajos: Kell-e emlékezni? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 13./"
2013. november 16.
Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 13.
Ez volt a kommunista bűnösök „nürnbergi pere”
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma
2017. július 15.
Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)