December 1-jén üvegkiállítás fogadta a Nyugati Jelen dévai szerkesztőségébe belépőket. Szalma Zsolt kolozsvári iparművész mutatta be munkáit. Néhány éve önálló vállalkozóként dolgozik. /(GBR): Kolozsvári iparművészek Déván. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 5./

Dupla és minden
Advent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével.
A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános.
Vérátömlesztés
„Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános.
Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón.
A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei.
Négy a templom
Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.”
A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános.
Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak.
Közös álom
Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János.
A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak.
A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket.
Közel s távol
Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.”
„A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Véget értek a 6. Hunyad Megyei Magyar Napok
Barátok között
A Kárpát-medence szinte minden sarkából érkeztek érdeklődők, előadók az idei Hunyad Megyei Magyar Napokra.
A Déva főterén szombaton megtartott zárórendezvényen Winkler Gyula EP-képviselő köszöntötte mindazokat, akik több száz kilométerről, barátként jöttek el és természetesen azokat is, akik évről évre megszervezik a Hunyad Megyei Magyar Napokat, lehetőséget biztosítva értékeink ápolására és a többségi lakosság felé történő nyitásra. – A jó embereknek sok barátjuk van, és úgy gondolom, hogy a Hunyad megyei magyarság körében igen sok jó ember él, hiszen az idei rendezvénysorozatra is számos barátunk érkezett a Kárpát-medence különböző vidékeiről. Itt köszönthettük körünkben a háromszékieket, a magyarországi testvérvárosaink, testvériskoláink képviselőit Szombathelyről, Várpalotáról, Zsombóról, kolozsvári barátainkat, felvidéki vendégünket, egyszóval sok-sok olyan embert, akik fontosnak tartják a dél-erdélyi magyarság erősítését, támogatását, és akik évről évre szívesen jönnek el velünk együtt ünnepelni itt Dél-Erdélyben – fogalmazott Winkler Gyula EP képviselő.
A sokfelől érkező barátok mindannyian sajátos módon gazdagították az idei Hunyad Megyei Magyar Napokat. – Örömmel látom azt, hogy most már hatodik esztendeje megrendezésre kerülnek a Hunyad Megyei Magyar Napok, melyeket „a mi szemünk is hízlalt”. Idén Zorkóczy Zenóbia előadóművész és Egyed Edit baróti tanítónő érkezett a vidékünkről számos gyermekelőadást tartva az elmúlt héten kisebb-nagyobb Hunyad megyei településeken, és jó néhány egyéb produkciónak vállaltuk fel az anyagi támogatását, azért, hogy minél színesebb, gazdagabb, tartalmasabb legyen az itt élő magyarság ünnepe – fogalmazott Demeter László, háromszéki megyei tanácsos, a Székely–Szórvány kapcsolat lelkes támogatója.
Lélekkel fűszerezett ínyenségek
Hasonló szándékkal érkeztek Dévára a zsombóiak, akik immár visszatérő vendégként évről évre több ezer palacsintát sütnek a Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával. – Közel öt esztendeje alakult ki testvériskolai kapcsolat a Zsombói Általános Iskola és dévai oktatási központ között. Azóta rendszeresen részt veszünk egymás ünnepségein. Egy találkozás alkalmával derült fény arra, hogy Zsombón négy esztendeje megdöntöttük a Guiness világrekordot, 18 500 palacsintát sütve meg 24 óra leforgása alatt. Akkor kaptuk a felkérést, hogy kisebb léptékben, de Déván is süssünk palacsintát. És mi örömmel jövünk, hogy a magunk módján hozzájáruljunk az itt élő magyar közösség rendezvénysorának a sikeréhez – fogalmazott Gyuris Zsolt, Zsombó nagyközség polgármestere, aki hattagú csapat élén szorgosan keverte, sütötte a palacsintát. Fogyott is az ízes, lekváros desszert, ami immár a magyar napok egyik jellegzetes ínyencségévé vált.
Természetesen a gulyásfőzés sem maradt el. Idén hat csapat állt a 80-90 literes üstök mellett, és aprította a belevalót: húst, csülköt, kolbászt, zöldséget, pityókát, babot, gombát s keverték bele a titkos fűszereket meg sok-sok jó lelket. – Idén szarvasi barátaink nem tudtak eljönni, ezért az óriásgulyás elmaradt, de így is több száz liternyi magyaros étel (gulyás, bogrács, székelykáposzta) fő az üstökben, úgyhogy lesz miből kóstolni – mondta Kocsis Attila Levente főszervező a koradélutáni órákban, amikor már több tucatnyian sorakoztak az üstök körül türelmetlenül várva, hogy megkóstolhassák az ízletesnek ígérkező főzteket. Röpke félóra alatt ki is ürült valamennyi üst: elsőként az RMDSZ nőszervezetének kolozsvári káposztája fogyott el, de nem kellett kínálni a Téglás Gábor Elméleti Líceum csapatának gombás gulyását, a csernakeresztúriak hagyományos krumplis gulyását, illetve a dévai RMDSZ-választmány babgulyását sem. Vitték jó szívvel a Szent Ferenc Alapítvány bográcsát és a Lengyel család pityókás pörköltjét is. És a szakácsok nagy örömére szinte el sem kellett mosni az üstöket, az utolsó cseppig kitakarították. Ezután persze jól esett egy-egy lekváros palacsinta, illetve a csatószegiek sütötte kürtöskalács.
Néptáncosok és kézművesek
Közben a zene sem hiányzott. Déva régi főterén reggel óta szólt a muzsika, s mire mindenki jóllakott, benépesült a színpad. Ezúttal a csernakeresztúri hagyományőrzők mellett a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta csoportja ropta a táncot. – 2013 óta táncolunk itt, Déván. A testvéremmel korábban tagjai voltunk a Nefelejcs néptánccsoportnak. Két éve egy felkérésre hoztuk össze az itteni csapatot Pál Éva nevelővel, s azóta igyekszünk kitartani. Jelenleg csak három párunk van, de sokfelé felléptünk az idei magyar napok alkalmával és sikerült széki, Nyárád menti, Küküllő-vidéki, illetve mezőségi táncokat is bemutatnunk – mondta Roman Cornel téglásbeli diák, a Margaréta tánccsoport vezetője.
Míg a színpadon szólt a muzsika, a téren zajlott a vásár. Idén kevesebb kézműves érkezett, úgy hogy alig győzték az érdeklődők áradatát. Szalma Zsolt kolozsvári üvegművész előtt folytonosan égett a tűz és alakultak a szebbnél szebb üveg díszek, vázák. – Tavaly is itt voltam, és jól éreztem magam. Gyermekek-felnőttek egyaránt érdeklődnek az üveg-tárgyak készítése iránt és úgy jöttem, hogy ezt itt, a helyszínen is bemutathassam, sőt, akinek kedve van hozzá, ki is próbálhassa – mondta Szalma Zsolt. Volt is bőven érdeklődő. Persze nemcsak az üvegfújást próbálgatták, hanem szívesen vásároltak a kész portékából is: a színes üvegékszerekből, illetve egyéb kézműves tárgyakból. A legnagyobb kereslet idén is a pálinkakimérő iránt mutatkozott, úgy tűnik, ez a tüzes víz fogyasztóinak, illetve a cenzor szerepét betöltő feleségeknek egyaránt kedvére való szerszám, hiszen ha az üvegre erősítik, hiába kisebb-nagyobb a pálinkáspohár, pontosan követni lehet, hogy hány deci fogy.
A kézművesek között jelen volt Orbán Ioana is, aki különleges dísztárgyakat készített papírból quilling technikával, illetve a szombathelyi önkormányzat képviseletében Németh Felicia és Horváth Boglárka Brigitta, akik textilfestésre kínáltak lehetőséget. – Immár ötödik esztendeje jövök el a Hunyad Megyei Magyar Napokra. A szombathelyi önkormányzat anyagi támogatásával különböző kézműves-foglalkozásokat tudunk itt lebonyolítani. Eddig volt már nemezelés, tűz-zománc, illetve bőrkarkötőket készítettünk. Idén textiltáskákra festhetnek az érdeklődők egyedi mintákat – mondta Horváth Boglárka, a foglalkozások közti pillanatnyi szünetben. Az érdeklődőkből ugyanis az ő asztaluknál sem volt hiány: szombaton több tucatnyi egyedi textiltáska készült Déva főterén.
A gulyáskóstolók, kézműveskedők között szép számban voltak jelen román ajkúak is. – Évről évre figyelmet fordítunk a többségi lakosság felé történő nyitásra is, a párbeszédre, és örömmel tapasztaljuk, hogy folyamatosan nő az érdeklődés nem csupán a magyaros gasztronómiai termékek iránt, hanem a kézműves-foglalkozásokon, néptánc-előadásokon is jelen van a helyi román lakosság, és szívesen ismerkednek értékeinkkel, hagyományainkkal – fogalmazott Kocsis Attila Levente főszervező.
Foci, ami többről szól
Külön mozzanata volt a zárórendezvénynek az elmúlt héten zajlott kosárlabda-, illetve focibajnokság győzteseinek, résztvevőinek a díjazása.
– Idén hat focicsapat és három kosárcsapat vett részt a bajnokságon Szászvárosról, Csernakeresztúrról, illetve természetesen a dévai Keresztesek, a lupényi Barbárock és a kolozsvári Sutyerákok is. Számunkra sokat jelent itt lenni, a Hunyad megyei magyarság körében, látni azokat az embereket, akik a végvárakon őrzik a magyarságtudatot, őrzik önazonosságukat. Jelenlétünkkel szolidaritásunkat kívánjuk érzékeltetni, de minden esztendőben számunkra is lelki feltöltődést hoznak az itt töltött napok. Csapatunk tagjai a kilencvenes években kolozsvári diákok voltak. Ma már csak ketten élünk a kincses városban, de a dévai focitornán minden esztendőben összegyűlünk feltöltődni az együttlét örömével – fogalmazott Koppándi Botond teológiai tanár, a kolozsvári csapat tagja.
Az est fénypontjának a Bojtorján koncert ígérkezett. A Pomázi Zoltán vezetésével megújult magyarországi együttes szintén jó szívvel érkezett a dél-erdélyi magyarság-ünnepre. – Erdélyi fellépéseink helyszíne általában Székelyföldön, Marosvásárhelyen van. Soha nem jártunk még Dél-Erdélyben, de annál nagyobb örömmel jöttünk el most, hogy megismerjük az itt élő embereket és azon leszünk, hogy örömöt szerezzünk nekik dalainkkal – fogalmazott a koncert előtt Pomázi Zoltán. A jó szándék nem maradt viszonzatlanul, a közönség, köztük szászvárosi, Zsil-völgyi, gyulafehérvári, kolozsvári magyarok végigdalolták az ismert Bojtorján-számokat és az együttesnek csak bőséges ráadás után sikerült leszállnia a színpadról. A jó hangulat megteremtésében jelentős szerep jutott Szabó Zolinak is, aki a magyarországi együttes előtt, illetve után ismert slágerekkel szórakoztatta a közönséget, némelyeket még táncra is perdítve. Így a magyar utcabál késő estébe nyúlt Déva főterén, sokak számára téve emlékezetessé a hatodik Hunyad megyei Magyar Napokat is.
A hivatalos zárórendezvényt követően tegnap délelőtt még némi ráadással szolgáltak a magyar közösségek: Brádon helyismereti kirándulást szerveztek a Fehér-Köröshöz, Szászvároson bográcsos finomságra várták a helyieket, Vajdahunyadon pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei Régi magyar Cabarettelszórakoztatták a közönséget.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)