Leváltották a Napi Magyarország főszerkesztőjét, Szalai Attilát, a jan. 30-i szám impresszumában már az új főszerkesztő neve /D. Horváth Gábor/ szerepel. Horváth D. Gábor a lap főmunkatársa, az Esti Hírlap főszerkesztő-helyettese volt abban az időszakban, amikor a Mahír Kft. adta ki a lapot. /Népszava, jan. 31./ A Napi Magyarország az egyetlen ellenzéki napilap.

1999 nyarán három hét alatt Gelencén elkészült a legnagyobb székely kapu, amely a magyar nemzet ajándékaként állít emléket a lengyel nemzet édesanyjaként tisztelt Árpád-házi királylánynak, akit II. János Pál pápa június 16-án avatott szentté több mint egymillió zarándok jelenlétében a lengyelországi Ószandecen, ahol a Szent Kinga által alapított klarissza kolostor áll. A galambdúcos kapu, amelyről a szentté avatott Boldog Kinga néz a bemenőre, Szent Hedvig pedig a kimenőre, s amelyen a nap és a hold mellett ott látható Magyarország és a Vatikán címere, Szalai Attilának, a varsói magyar nagykövetség munkatársának az ötlete volt. Molnár Imre történészen kívül, aki a magyar külügyminisztérium első számú lengyel szakértője, s a Székelyföld jó ismerője, kevesen hittek abban, hogy három hét alatt a kaput meg lehet tervezni, el lehet készíteni és fel lehet állítani a szentmise idejére. Molnár Imre azonban tudta, hogy a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága (VET) felelni tud a kihívásra, és Erdélyben ezt a kaput, amely a magyar és a lengyel nép sok száz éves barátságát is jelképezi, el fogják készíteni. És nem kellett csalódnia. Nov. 27-én ünnep keretében Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota nagytermében adták át a magyar külügyminisztérium és a VET díszoklevelét mindazoknak, akik az Árpád- házi Szent Kinga tiszteletére faragott székely kapu felállításához hozzájárultak. Az esten Petrás Mária istenes csángó énekeket adott elő. A szentté avatott magyar királylány életét és cselekedeteit Molnár Imre idézte fel, ökumenikus küldetésének szentségéről dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek beszélt, az Ószandecre zarándokolók közkincsévé vált kapu jelképes értékét Konrad Sutarski filmrendező dicsérte, majd Patrubány Miklós, az MVSZ általános alelnöke, a VET elnöke értékelte. A kitüntetéseket Molnár Imre, Soltész Levente kolozsvári konzul, Patrubány Miklós és András Imre, a VET titkára nyújtotta át Bagoly Miklós és dr. Török István vállalkozóknak és Pakó Benedek plébánosnak, a kapufaragás támogatóinak, Zakariás Attila műépítésznek, a kapu tervezőjének, Bíró László fafaragó kapuállítónak, valamint a hasonló minőségben kitüntetett három Both testvérnek Imrének, Lászlónak és Tibornak, a díszítő motívumokat tervező Haszmann testvéreknek, Józsefnek és Pálnak, a kapu domborműveit kifaragó Vargha Mihály szobrászművésznek, Jakabos Csaba gépészmérnöknek, a vasazás előállítójának és Farkas Réka riporternek, a dokumentumfilm szerkesztőjének valamint Kalamár György operatőrnek. A munkát vállaló Patrubány Miklóst, a VET elnökét pedig személyesen a nagykövetségen tüntetik ki. /(bodolai): Kitüntették a kapuállítókat. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./

"1956 eszméje Székelyföldön is visszhangra talált. Jancsó Csaba visszaemlékezett a történtekre. Akkor 14 éves volt, nyolc sepsiszentgyörgyi mikós diák megalakította a Székely Ifjak Társaságát, mely az ellenállást akarta megszervezni. A magyar szabadságharcot leverték, de ők szerettek volna valamit tenni. 1957. márc. 15-én megkoszorúzták Sepsiszentgyörgyön az 1848-as emlékművet. A következő évben is megismételték, de akkor már vártak rájuk a Szekuritáté emberei, és letartóztatták őket. Kilencen összesen 96 év börtönbüntetést kaptak. Jancsó Csaba akkor 16 éves volt, és 10 évet kapott. Köztük volt három felnőtt is, többek között Szalay Attila textilgyári alkalmazott, aki 1959-ben a szamosújvári börtönben halt meg. Az ő tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el, annak a Csíki utcai háznak a falára, ahonnan elhurcolták. A börtönben mindennapos volt a verés, a kínzás. Éheztették őket. A börtönben a lakosság számarányához viszonyítva a magyarok álltak az első helyen. /Némethi Katalin: 1956 októberében Sepsiszentgyörgyön megalakult a Székely Ifjak Társasága. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 17./"

"Okt. 23-án Sepsiszentgyörgyön emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra. A főtéri parkban álló, és a kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító kopjafa előtt Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének megyei elnöke a forradalom Erdélyre, illetve Romániára is kiterjedő vonatkozásait és történéseit vázolta fel. Koszorúkat és virágokat helyeztek el az emlékezők. A városháza előtt Pap Sándor belvárosi református lelkész mondott imát az 1956 utáni megtorlásban összesen 265 évi börtönre ítélt 23 sepsiszentgyörgyi polgárnak emléket állító bronztáblánál. A Csíki utca 43. szám alatti ház falán leleplezték a fehér márványtáblát, mely hirdeti, hogy "E házban lakott / SZALAI ATTILA / 1930-1959 / A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATA / Sírja jeltelen a szamosújvári rabtemetőben. / Volt Politikai Foglyok 2002". A szamosújvári börtönben máig tisztázatlan körülmények között 29 éves korában elhunyt néhai bajtársra Jancsó Csaba emlékezett. Az egykori Székely Ifjak Társasága néven tömörülő, és az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc szentgyörgyi emlékművének megkoszorúzása miatt 1958-ban letartóztatott, majd súlyos börtönévekre ítélt mikós diákok képviselője beszédében elmondta, a hatóság a büntetés súlyosbítása céljával talált ki felnőtt vezért a tizenévesekből álló csoport élére, azért szemelték ki az akkor huszonnyolc éves Szalai Attila textilgyári munkást a SZIT vezetőjének. "Az ellene indított koncepciós perben 18 évi börtönbüntetésre ítélték, és valószínű, hogy a kihallgatásokon alkalmazott könyörtelen bánásmódba halt bele később. Az emlékezést viszont nem lehet agyonverni" - mondotta a szónok. Este a parkban gyertyákkal virrasztottak az emlékezők. /(benkő): Az 56-os forradalomra emlékeztünk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ "

/ Szalay Edda nyolc hónapos volt, amikor édesapját, Szalay Attilát, a sepsiszentgyörgyi textilgyár technikusát 1958-ban ’56-os romániai szervezkedés vádjával a Szekuritáté elhurcolta. Ugyancsak 1958-ban és ugyancsak Sepsiszentgyörgyön ,,lekapcsoltak” kilenc kiskorú diákot is, akik március 15-re virradó éjszaka 1957-es sikeres akciójuk után a következő évben is megpróbálták elhelyezni az emlékezés koszorúját a városi parkban lévő 1848-as honvédemlékműnél. A szekusok elfogták a koszorúzó nebulók egy részét.  Szalay Attilát Szekuritáté emberei ,,kinevezték” a diákcsoport vezetőjének, annak ellenére, hogy nem is ismerték egymást. A jelenleg Angliában élő Szalay Edda Erdélybe látogatott, hogy megismerje édesapja eltűnésének körülményeit. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki szervezete éppen október 23-án emléktáblával jelölte meg Sepsiszentgyörgyön azt a házat, amelyben a Szalay család lakott és a kislány, Edda született. Az ünnepség szervezői fel is kérték Edda Booth asszonyt, mondana néhány szót az emléktábla elhelyezése alkalmával. ,,Most derült ki, hogy édesapámat ártatlanul tartóztatták le. Ártatlanul verték, és valószínű, a kínzásokba halt bele. A halotti bizonyítványban az volt, hogy belső vérzésben, gyomorfekéllyel halt meg. Sportember volt, aligha hihető, hogy 29 évesen ebbe halt volna bele. Fényképeim vannak róla, keménykötésű férfi volt.” – mondta. Azt, hogy mennyit szenvedett, most tudta meg az ’56-os elítéltektől. Józsa Csaba mesélte el, aki mellette volt, amikor kínok közepette meghalt. Nem tudják, hogy Szamosújváron melyik tömegsírba temették el. A Szalay család és a gyermeklány kálváriája ezzel a koncepciós perrel kezdődött. Szalay Attila felesége  sokáig azt hitte, hogy még él a férje.  Szalay Eddának sok rossz emléke van ebből az időből. Még óvodás volt, hároméves. Az óvó néni rendszeresen megverte őt, mert politikai fogoly gyermeke volt. Egyszer édesanyja meglátta, hogy gyermekét pofozzák.  Nagy szegénységben éltek, édesanyját kirúgták az állásából. Egy iskolai konyhán dolgozott. Nagyon rosszul bántak vele. Sokszor nem volt mit enniük. Nem volt tűzifájuk. Édesanyja szívbeteg lett, egyszer öngyilkos akart lenni. Szalay Eddát még 1989 előtt is hívatták a Szekuritátéra. Hét órán keresztül faggatták, hogy mit tud az apjáról. Semmit sem tudott, hiszen nem is ismerte. Ordítottak vele, az ujját kicsavarták.  Szalay Edda 1989 után hivatalos papírokkal áttelepedett Magyarországra, majd 1996-ban kiment Angliába.   /Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./

Sepsiszentgyörgyön október 23-án Török József vezette be az 1956-os forradalom kitörésének évfordulóján tartott megemlékezést, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafánál. A megemlékezők népes serege hallgatta Rab Sándor történelemtanár koridéző előadását. A sepsiszentgyörgyi ötvenhatosok, az RMDSZ és a Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetsége koszorúzott. Ezután a városháza falán levő Vae Victis-emléktáblánál, majd a mártírhalált halt, Szamosújváron jeltelen sírban nyugvó Szalay Attila Csíki utcai házánál koszorúztak. /(vop: Harcolt a magyar, harcolt, amíg csak tudott. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Kisborosnyón a falu történelmi emlékparkjában szeptember 1-jén emlékeztek a székely mártírok emlékkövénél és a forradalom mártírjainak kopjafájánál 1958. szeptember 1. szomorú napjára, amikor az aradi börtön falánál kivégezték az események tizenkét vértanúját, akikről 48 esztendő eltelte után sem lehet tudni, hol nyugszanak. A tizenkét mártírból öt háromszéki: Ábrahám Árpád, Fodor Pál, Kónya István, Moyses Márton és Szalai Attila. A jelenlevőket Damó Gyula nyugalmazott tanító, a helybeli Nyíres Lokálpatrióta Kör ügyvezető elnöke köszöntötte. Az évforduló jelentőségéről Kozák Albert sepsiszentgyörgyi történelem szakos tanár szólt, s a jelenlevők, köztük politikai bebörtönzöttek, egyperces csenddel áldoztak Lőrincz Károly bajtársuk emlékének, aki az emlékmű avatásán, 2004-ben még beszédet mondott. /Kisgyörgy Zoltán: Az 1956-os mártírokra emlékeztek Kisborosnyón. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 5./

Hat évig raboskodott román fegyházakban Jancsó Csaba, amiért sepsiszentgyörgyi társaival együtt szolidarizált a budapesti ötvenhatos eseményekkel. Bukását a Székely Ifjak Társasága szervezésében történt negyvennyolcas obeliszk megkoszorúzása hozta. Tizenöt éves, nyolcadik osztályos diákja volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, amikor Budapesten kitört a forradalom. Október 24-én tizennegyedmagával együtt létrehozták a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A szervezet célja volt a felkészülés arra a pillanatra, amikor a magyarországi forradalom eléri Erdélyt, Székelyföldet. 1956 novemberében elbukott a szabadságharc Magyarországon, a szervezet tagjai azonban úgy döntöttek, hogy tenniük kell valamit. 1957. március 15-re virradóan megkoszorúzták titokban Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas obeliszket. A következő évben, az 1848-as szabadságharc 110. évfordulója alkalmából ismét koszorúzásra készült a SZIT. A szekusok előre megjelentek, számítva arra, hogy a koszorúzás megismétlődik. Amikor Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sándor elhelyezte a koszorút, váratlanul több helyről származó rendőrsíp füttye hallatszott. Csak Bordást tudták elkapni, a másik két fiatal elfutott. Bár nem vett részt az éjjeli akcióban, Jancsó Csabáért az iskolába jöttek el a szekusok, a másik két fiatalt is bevitték. Júniusban volt a tárgyalás, Macskássi Pál kolozsvári katonai törvényszéki bíró vezetésével. Jancsó Csabát 10 évre, a 29 éves Szalai Attila 18 évre, Molnár Bélát 6 évre ítélték, a többiek 7 és 15 év közötti elzárásra. Zsilaván a börtönben megverték Jancsó Csabát, mert megcsókolta az őt meglátogató édesanyját. Később Brailától 75 kilométerre lévő munkatelepre vitték, több száz társával együtt, ahol gátat építettek. Egy főnek naponta 3,2 köbméter földet kellett kiásnia. A kosz, a hiányos táplálkozás miatti legyengülés, a fertőzött, Dunából származó ivóvíz miatt 1960-ban kitört a tífuszjárvány, s ennek áldozata volt Jancsó Csaba is. Könnyebb munkára vitték, répát szedni Gradinára, ahol Páskándi Gézával együtt dolgozott. Jancsó Csaba 1964. augusztusában szabadult. Munka után esti líceumba járt, elvégezte a X. és XI. osztályt, majd érettségi után beiratkozott a faipari technikumba. A szekusok az évek során egy percig sem hagyták alább megfigyelését. /Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. Tíz év koszorúzásért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./

Október 23-án Sepsiszentgyörgyön együtt tartották emlékező ünnepségeiket a helyi ötvenhatosok és a volt politikai foglyok. A kommunizmus börtöneit megjárt háromszékiek közül jelenleg közel ötszázan élnek. A sepsiszentgyörgyi köztudatban leginkább jelen lévő helyi ötvenhatos megmozdulás a mikós diákokból alakult Székely Ifjak Társasága (SZIT) tagjainak sok év börtönnel megtorolt koszorúzása a negyvennyolcas emlékműnél (1957-ben és ‘58-ban). Felnőtt tanácsadójukra, a szamosújvári börtönben ismeretlen okokból elhunyt Szalay Attilára évente emlékeznek az egykori SZIT-tagok. A Csíki utcai Szalay-ház falán elhelyezett emléktáblát minden október 23-án koszorúzza meg a SZIT, a háromszéki Volt Politikai Foglyok Szövetsége (VPFSZ), a városvezetés és a helyi RMDSZ. A megemlékezők tizenöt bajtársuk sírjánál koszorúztak a város temetőiben. A délutáni megemlékezések sora a kommunista diktatúra áldozatainak Erzsébet-parkbeli kopjafájánál kezdődött, ahol Józsa Csaba Árpád, az Erdélyi ‘56-os Bajtársi Társaság elnöke kiemelte: ötvenhat tanulsága, hogy egy kis nép egy emberként állt ki a szabadságért. A megemlékezések a tavaly felavatott ötvenhatos emlékműnél folytatódtak, ahol Török József, a VPFSZ elnöke beszélt. Dr. Kiss Tamás, a magyarországi POFOSZ alelnöke megköszönte az erdélyi ötvenhatosok egykori szolidaritását és a jelen lévő fiatalok érdeklődését ötvenhat iránt. /Fekete Réka: 1956-ra emlékeztünk Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ Kézdivásárhelyen október 23-án a Szoboszlay-perben kivégzett hősök emlékére állított kopjafánál rótták le kegyeletüket. Farkas Ferenc történelemtanár, a Református Kollégium igazgatója felelevenítette az ötvenegy évvel ezelőtti magyarországi és erdélyi forradalom és szabadságharc fontosabb mozzanatait, a Szoboszlay-kirakatperről is szólva. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom háromszéki szervezete által szervezett megemlékezés a Vigadóban volt, levetítették a Hajdú Gábor által 2006-ban rendezett, Boldog napok – hulló csillagok című dokumentumfilmet, majd fáklyákkal a Hősök emlékművéhez vonultak. /Iochom István: Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ Kovásznán az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub Imádkoztam, ha félni kellett című rendezvényével emlékezett az 1956-os forradalomra, amelyen Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott lelkész szemtanúként beszélt. Ezt követően a központi park ‘56-os emlékművénél a kovásznai Magyar Polgári Szövetség és Székely Tanács rendezett gyertyás megemlékezést. /Bodor János: Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Szalay Attila mártíromsága
A Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben.
A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „kékszeműek” azóta is figyelnek
Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira emlékeznek a Kárpát-medencében ma, a nemzeti gyásznapon, a forradalom leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának 57. évfordulóján. 13 napot tartott a magyar szabadság, amelyért aztán évezredekben mérhető börtönbüntetéseket szabtak ki. Csak Sepsiszentgyörgyön 23 fiatalt összesen 265 év börtönre ítéltek. Közöttük volt Bordás Attila is.
A Mikó két tizedik osztályába járó fiúk létrehozták a Székely Ifjak Szervezetét (SZISZ), ennek lett a „járulékos áldozata” Szalay Attila.
— A 22 éves, hozzánk képest tapasztalt fiatalembert megkérdezte valaki, hogy miként kell felépíteni egy szervezetet. Ő meg, vesztére, tanácsot adott. Amikor ez kiderült, a szervezet fel nem jelentéséért tíz, az udvara kútjában talált, elsüthetetlen pisztolyért pedig nyolc évet kapott. Hogy felnőtt legyen az első számú elítélt, nem vonták össze a büntetését, megmaradt a 18 év. A szamosújvári börtönben halálra kínozták, jeltelen sírban nyugszik – kezdte a visszaemlékezést Bordás Attila.
Abban a korban hihetetlenül nehéz volt a börtönélet: az állandó éhezés, a zsúfoltság, a mosdatlanság oda vezetett, például Szamosújváron, hogy amikor több volt a rab, mint a város lakossága, lázadás tört ki. Ennek a lázadásnak itták a levét ők, a későbbi foglyok. Számon sem tudták tartani, hány társukat lőtték le, vagy ami még ennél is rosszabb, verték agyon.
Miután a politikai foglyok szó szerint szétfeszítették a börtönök falait, létrehozták a rabkolóniákat a Duna-deltában és a Brăilai Nagyszigeten.
— Ezek gyakorlatilag kivégzőtelepeknek feleltek meg, szinte esélyed nem maradt, ha odakerültél. Ha nem vertek agyon, akkor elvitt a kolera, amely kilencven év után ismét felütötte fejét Romániában. Én „urasan” megúsztam, mert kiskorú lévén Szamosújváron maradhattam. A 12 év börtönbüntetésemből „csak” hat évet, egy hónapot és három napot ültem le. Minden nap számított, mert minden nap meg lehetett halni, ezért minden este hálát adtunk az Istennek, hogy még életben vagyunk. Széklábakkal ütöttek, vertek. Éjjel nem volt annyi helyed, hogy lefeküdj, ülni kellett volna, de egy verés után erre képtelen voltál. Térdre borulva próbáltad átvészelni az éjszakát. Fiatalember voltam, néha sírtam az éhségtől.
Egy idő után az otthonról küldött ruhában lehetett járni, de azt nem tudták, hogy időközben nyolc centimétert nőtt a börtönben. Így aztán térdig ért a nadrágja, könyökig a kabátja.
— A szenvedéseknek nem volt vége azután sem, hogy kiszabadultunk. A Szekuritáté korlátlan ura volt az országnak, rajtunk „tökéletesítette” a lehallgatói, besúgói hálózatát. Akármit csináltál, a „kékszeműek” ott voltak, figyeltek. S ez így van a mai napig – zárta az átélt szörnyűségek felidézését Bordás Attila.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az ’56-os eseményekre emlékeznek Háromszék városaiban
Az 1956-os forradalom és szabadságharc történéseire emlékeznek Háromszék több városában csütörtökön. A megemlékezések alkalmával ünnepi műsorokkal, valamint fáklyás felvonulással emlékeznek a történelmi eseményre.
A forradalom és szabadságharcra való megemlékezésre 18 órától az ’56-ös emlékparkban kerül sor Sepsiszentgyörgyön, majd 19 órától fáklyás felvonulásra hívják a városlakókat, amelynek végállomása a kommunista diktatúra áldozatainak tiszteletére állított, az Erzsébet parkban található kopjafa lesz.
Idén is megkoszorúzzák a kommunizmus áldozataként számon tartott Szalay Attila, Csíki utcában található emléktábláját.
A Magyar Polgári Párt szervezésében tartanak megemlékezést az ’56-os forradalom hőseire Kovásznán a központi parkban. Beszédet mond Kovács Gábor katolikus esperes, Balogh Zoltán református esperes, valamint Ilyés Botond, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára. Az esemény meghívottja Bíró Zsolt, az MPP országos elnöke. A megemlékezés során közreműködik a belvárosi református egyház keretén belül működő IKE csoport, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat, illetve fellép a kovásznai ifjúsági fúvózenekar.
Az ’56-os forradalom és szabadságharc történéseire emlékeznek csütörtökön 13 órától Kézdivásárhelyen is, ahol a Református Kollégium diákjai a református temető kopjafái előtt róják le tiszteletüket. Ezt követően fáklyás felvonulásra kerül 18 óra 30 perctől a Gábor Áron téren, az eseményen a kézdivásárhelyi iskolák diákjai is részt vesznek, majd megemlékező műsor és koszorúzásra kerül sor 19 órától a Hősök emlékművénél. Közreműködnek a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói.
Barót polgármesteri hivatala, valamint a Városi Művelődési Ház közös szervezésében kerül sor megemlékezésre 17 órától a Petőfi utcai emlékműnél. Felszólal Lázár-Kiss Barna András, Barót polgármestere, Szakács László és Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend Bardoc-Miklósvárszék széki kapitánya. Énekel Máté Melinda, fellép a Csala kürtje fúvószenekar.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Felemelkedni és gyarapodni
„Szükség lehet az 58 évvel ezelőttihez hasonló bátor kiállásra”
Sepsiszentgyörgyön több napos rendezvénnyel emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, amelynek záró momentuma a tegnap esti fáklyás felvonulás volt. Kézdivásárhelyen az iskolák szervezte főtéri felvonuláson – az eső ellenére – több mint kétszázan vettek részt, Kovásznán is száznál többen hajtottak főt, Baróton a szemerkélő esőben és hideg szélben, jóval kisebb számban emlékeztek.
Még a jövőben is szükség lehet az 58 évvel ezelőttihez hasonló, bátor kiállásra: gondoljunk a magyar kormányt érő állandó támadásokra, ki nem vívott jogainkra, vissza nem kapott templomainkra, iskoláinkra – mondta Váncsa Árpád, volt ötvenhatos elítélt Sepsiszentgyörgyön, az 1956-os elítélteknek emléket állító táblánál lezajlott megemlékezésen. A magyar forradalomhoz köthető perekben 23 sepsiszentgyörgyi fiatalt összesen 265 év börtönre ítéltek – hangzott el a Szalay Attila-táblánál, ahol Bordás Attila felidézte sorstársa halálának körülményeit: „A jegyzőkönyv szerint belső gyomorvérzése volt. „Csak” az maradt ki belőle, hogy ezt vélhetően egy börtönőr csizmájának rúgása okozta.” Este – a kellemetlen szeles, esős idő ellenére – több százan vonultak ki az 1956-os emlékparkba. Rab Sándor, a Székely Mikó kollégium tanára történelmi összefoglalójának végén azt mondta: legyünk büszkék arra, hogy olyan nemzet tagjai vagyunk, amely a vérét nem más népek elnyomására, hanem saját szabadságának kivívására hullatta. 
Kézdivásárhelyen délben a református temetőben található, felsőháromszéki ötvenhatos mártírok kopjafájánál a Református Kollégium diákjai emlékeztek. Ruszka Sándor iskolalelkész a mindenkori diktatúrák természetrajzáról beszélt. Szabadnak érezhetjük-e ma magunkat, mikor úgy gondoljuk, hogy már nem élünk diktatúrában? – tette fel a kérdést a szónok, hiszen számos jelét láthatjuk annak, hogy digitalizált, elanyagiasodott világunk kiszolgáltatott rabjaiként élünk. A diákok ünnepi műsorukban többek közt bebörtönzött erdélyi lelkészek szavait idézték, akik a nehéz körülmények közt is Istent szolgálták, és ezáltal a börtönből templomot, szabadságot hoztak létre. Az eső ellenére sem maradt el az ünnepség legszebb momentuma, amikor a város iskoláinak a diákjai fáklyákkal a kezükben körbejárják a Gábor Áron teret. A hagyományőrző székely határőrök is vitézi helytállásról tettek tanúbizonyságot, hiszen több mint két óráig álltak díszőrséget a Hősök emlékművénél esőben és szélben. 
Kovásznán, a központi parkban található Lyukas köves emlékműnél Csige Sándor vezető konzul ünnepi beszédében azt hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet szabadságvágya erősebb, mint a félelme. A másik díszmeghívott, Biró Zsolt, az MPP országos elnöke arra biztatta az embereket, hogy ne csak megmaradjanak, igyekezzenek felemelkedni és gyarapodni. Ilyés Botond, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum tanára maira fordította 56 üzenetét: ezekben az elnyomásos időkben össze kell fognunk. 
Baróton meglehetősen kevesen tartották fontosnak 1956 hőseiről megemlékezni. A Híd utcai emlékműnél gyülekezőket, igaz, eső és szél fogadta, de az ünnepséget végül zavartalanul megtartották: jelen volt két, erdővidéki ’56-os elítélt, Oláh János és Bede István is, mikor a Volt Politikai Foglyok Szövetsége nevében elhelyezték koszorújukat az emlékművön, a közönség megtapsolta őket. 
– 1956 üzenete nem a szomorúság, a gyász, hanem az értelmet adó helytállás- ez ugyanolyan érték, mint a mártírok áldozata volt – mondta az ünnepségen dr. Hadászi Gabriella konzul, a szabadság és az összefogás napjának nevezve október 23-át. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az ’56-os forradalom kitörésére emlékeznek Erdélyben
Erdély-szerte megemlékeznek a hétvégén az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Kolozsváron az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság pénteken 13.30-tól tart megemlékezést a Sétatéren álló ’56-os emlékműnél.
A nemzeti ünnep alkalmával 17 órától a belvárosi unitárius templomban felekezetközi ünnepi istentiszteletet tartanak. Fellép a János Zsigmond Unitárius Kollégium énekkara, majd megkoszorúzzák az 1956-os hősök emlékére a templom bejáratánál állított márványtáblát.
Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében pénteken 11 órától tartanak rövid megemlékező műsort a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, az ’56-os emléktáblánál, melyen jelen lesz Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke is. Pénteken 17 órától Hidak, korok, Budapest címmel nyílik kiállítás a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében. A tárlatot Módos Péter, az Európai Utas Alapítvány elnöke, a kiállítás kurátora mutatja be az érdeklődőknek.
A kiállítás az elmúlt 300 év történelmét mutatja be Budapest (Pest és Buda) hídjainak történetén keresztül, felhasználva a legjobb magyar képzőművészek, festők, rajzolók műveinek másolatait és fotódokumentumokat. A kiállított anyagok között több 1956-os kötődésű fotó is található, ily módon az esemény egyben megemlékezés is az 1956-os magyar forradalomra.
Marosvásárhelyen pénteken három helyszínen is emlékeznek az ’56-os forradalom és szabadságharc kitörésének 59. évfordulójára. Az EMNT Maros megyei szervezete 13 órától a Bolyai téri unitárius templomba várja az emlékezőket, ahol ’56 erdélyi vonatkozásait Kálmán Attila történész ismerteti. Az 1956-os Bajtársi Társaság 18 órától a Vártemplomban tart ünnepi megemlékezést, majd megkoszorúzzák a templom udvarán levő 1956-os kopjafát. A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal szintén 18 órától a Deus Providebit Tanulmányi Házban tart emlékrendezvényt, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója tart rövid történelmi visszatekintést.
Sepsiszentgyörgyön 11 órától megkoszorúzzák a polgármesteri hivatal homlokzatán található Gloria Victis emléktáblát, valamint Szalai Attila ’56-os mártír Csíki utcai emléktábláját. A nemzeti ünnep alkalmából a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházában 12 és 17 óra között nyílt napot tartanak. A látogatáshoz előzetes bejelentkezés szükséges a 0726–237947-es telefonszámon. 18 órától az ’56-os emlékparkban hajtanak fejet a hősök és mártírok előtt, majd fáklyás körmenetet tartanak az Erzsébet parkig, ahol a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafánál helyeznek el virágokat.
Kézdivásárhelyen 13 órától a református temető kopjafáinál tisztelegnek az ’56-os hősök előtt, majd 18.30-tól az iskolák diákjai vonulnak fel fáklyákkal a Gábor Áron téren. A megemlékező műsor és koszorúzás a Hősök Emlékművénél 19 órától kezdődik.
Kovásznán pénteken 17 órától a központi parkban lévő emlékműnél emlékeznek. A Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont udvarán pénteken 17 órától kezdődik a megemlékezés. Csíkszeredában pénteken 11 órától a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál kezdődik a programsorozat. A központi ünnepség 17 órától lesz az 1956-os téren, a Gloria Victis-emlékműnél.
Székelyudvarhelyen 18 órakor a Székelyföldi Filharmónia kamaraestjével kezdődik megemlékezés a városháza Szent István Termében, majd 19 órától az Udvarhely Néptáncműhely lép fel a művelődési ház színpadán. 20 órakor innen indul a fáklyás felvonulás az üldözöttek és áldozatok emlékművéhez, ahol ünnepi műsor és koszorúzás lesz.
Gyergyószentmiklóson a római katolikus temetőben tartanak emlékműsort pénteken 17 órától.
Krónika (Kolozsvár)

Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)