Az Ormós Zsigmond-szoboravató nyitotta meg a XIX. Bánsági Magyar Napokat
Magyar személyiség szobrát leplezték le Európa napján
Az Európa-napi ünnepségek alkalmából május 9-én, pénteken a temesvári Személyiségek Sétányán felavatták Ormós Zsigmond, a XIX. századi Bánság legkimagaslóbb magyar személyiségének köztéri szobrát. A Központi Parkban sorra került szoboravatáson részt vett Nicolae Robu temesvári polgármester, Titu Bojin Temes megyei elnök, Eugen Dogariu temesi prefektus, Marossy Zoltán alprefektus, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Temes megyei RMDSZ-elnök, Molnár Zsolt parlamenti képviselő, valamint Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselőjelöltje. Az avató ünnepség szép számú résztvevőjét a szoborállítás kezdeményezője, Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke köszöntötte, hangsúlyozva, hogy régi álma valósult meg a bánsági magyarságnak a Városháza és Nicolae Robu polgármester támogatásával. Szakács Béla temesvári szobrászművész alkotásának felavatása egyszersmind a XIX. Bánsági Magyar Napok nyitórendezvénye, amelynek célja felmutatni a magyarság értékeit, hozzájárulását a térség szellemi életéhez. Nicolae Robu polgármester elismerő szavakkal méltatta Ormós Zsigmond, a kiemelkedő bánsági kulturális és közéleti személyiség, szép-, köz- és művészeti író, műgyűjtő, a Bánság Múzeum történelmi és művészeti részlegének alapítója tevékenységét, aki teljes mértékben megérdemli a város elismerését. „A szoboravatásra kiváló alkalom, hogy 2013. február 20-án volt Ormós Zsigmond születésének 200., 2014. november 17-én lesz halálának 120. évfordulója” – mondta a temesvári polgármester. Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök üdvözölte azt a tényt, hogy ha egyéves késéssel is – hiszen születésének 200. évfordulójára tervezték a szoborállítást –, de Ormós Zsigmond végre elfoglalhatta méltó helyét a Személyiségek Sétányán, Hunyadi János, Török János, Küttel Károly és Telbisz Károly egykori temesvári polgármesterek és Bartók Béla zeneszerző szobrainak társaságában. „A szoborállítás Európa napján, a polgármesteri hivatal és az önkormányzat közvetlen támogatásával történt, ami azt jelenti, hogy ők is elismerik azokat az európai értékeket, amelyeket Ormós Zsigmond képviselt a XIX. században” – mondta Halász Ferenc, aki hozzátette: nem csak a temesvári magyar közösség és képviselői által a román közösség hajt most fejet Ormós Zsigmond emléke előtt, hanem Sógor Csaba EP-képviselő jelenlétének köszönhetően fejet hajt most egész Európa! A szoboravató ünnepség befejező részében Szekernyés János helytörténész emelt ki néhány meghatározó mozzanatot a pécskai születésű Ormós Zsigmond életrajzából, hangsúlyozva, hogy „a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat 1872-es megalapításában és felvirágoztatásában oroszlánrészt vállalt. Szellemi, munkatársi és anyagi hozzájárulásával jelent meg 1872. május 1-jétől a tájegység első magyar nyelvű napilapja, a Temesi Lapok”. Szekernyés János azt is megemlítette, hogy „nyomtatásban megjelent regényei, színművei, útleírásai és művészettörténeti tanulmányai gazdag és változatos tárából kiemelkedik A banya sziklája /Piatra babi/ című korrajza”, amelyet román vonatkozásai miatt érdemes lenne román nyelvre is lefordítani. A helytörténész végezetül jóvátételnek nevezte a szoborállítást, hiszen Ormós Zsigmond csontjait 1982-ben kegyeletsértő módon kidobálták a várostól örökbe kapott díszsírhelyből és obeliszkjéről levésték, lecsiszolták a nevét. Ormós Béla bronzból készült mellszobrát, Szakács Béla temesvári szobrászművész mesteri alkotását Szász Enikő TMNSZ-elnök és Nicolae Robu polgármester leplezték le, majd Sógor Csaba EP-képviselő koszorút helyezett el a szobor talapzatánál. A szoboravató ünnepséget a Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak műsora színesítette: Stan Lilla és a Bokréta csoport citerásai népdalokat adtak elő, Szabó Ferenc oktató irányításával.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Tükörben a végeken
Miközben a hazai magyar sajtó a nagy költségvetésű magyar városnapoktól hangos, kevés szó esik arról, hogy Temesváron Szász Enikő egyszemélyes „intézményként” a szinte egymaga által előteremtett szerény forrásokból immár 19. alkalommal szervezte meg a Bánsági Magyar Napokat. A rendezvénysorozat nézőszáma idén meghaladta a háromezret: hatalmas eredmény ez Temesváron, ahol az összlakosság mindössze 5 százaléka magyar.
– Visszatekintve az elmúlt húsz esztendőre, hogyan alakult az érdeklődés a rendezvénysorozat iránt? Bizonyára kellett egy idő, amíg a „márkanév” bejáratott lett.
– Amikor 1996-ban kezdeményezésemre elindítottuk a rendezvénysorozatot TÜKÖR-Szembenézés önmagunkkal a Honfoglalás 1100. évfordulója kapcsán volt a címe. Egyfajta felmérése szeretett volna lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt létezik a Bánságban. A rendezvény nagyon szomorú képet mutatott a bánsági és ezen belül a temesvári közművelődés állapotáról. Különösen arról, ami hagyományőrzés név alatt futott. Amikor a rendezvényt záró néptáncműsoron (melynek nem véletlenül adtuk a Hagyománykeresőben címet) jobbára csak a fellépő csoportok lézengtek a teremben, sírva fogadtam meg, hogy soha többé... Aztán következett a második és a sokadik kiadás, Bánsági Magyar Napok (BMN) néven. Már a legelején megfogalmazódott legfontosabb célja: olyan közművelődési rendezvényt szervezni, mely erősíti a bánsági szórványmagyarság önazonosság-tudatát, nemzeti önbecsülését, megismerteti az összmagyar és ezen belül a bánáti kulturális/történelmi örökséget nemcsak saját etnikumunk tagjaival, hanem a körülöttünk élő más nemzetiségűekkel is, felébreszti az együvé tartozás érzetét, tudatosítja az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra megismerésének, ápolásának, megőrzésének fontosságát. Úgy vélem, hogy a rendezvénysorozat teljesítette a célkitűzéseket, az idők folyamán bejáratott eseménnyé vált, amelyre most már készülnek a partner civil szervezetek és a közönség is. Folyamatosan növekedik a látogatói létszám, bizonyítva, hogy a szórványlét szűkös mozgásterében is lehet eredményt felmutatni, s a közművelődési állapotunkkal való mostani szembenézésünk – minden létszámcsökkenésünk ellenére – sokkal biztatóbb képet mutat, mint két évtizeddel ezelőtt. A közönség érdeklődését bizonyára az is fokozza, hogy valamennyi korosztálynak, minden nézőrétegnek próbálunk kínálni valamit – kizárólag a minőség jegyében. Amíg a nevemet adom ehhez a műsorfolyamhoz, nem kaphat részt benne a gagyi, a bóvli vagy a giccs, legyen az akár „nemzeti” is!
– Tartható-e hosszú távon Temesvár mint magyar kulturális végvár, vagy ez már reménytelen utóvédharc?
– Mi az, hogy hosszú táv? A tíz évvel ezelőtti népszámlálás óta tizenötezerrel fogyott a temesi magyarság, a 2011-es adatok alapján Temes megyében alig vagyunk többen 35 ezernél. Ebből a perspektívából nézve a magyarság a következő két évtized alatt gyakorlatilag eltűnik a térképről. De volt már a Bánság történetében olyan korszak, amikor a magyarság teljes mértékben kipusztult a vidékről, a 164 éven át tartó török hódoltság vagy az utána következő, sok évtizedes osztrák gyarmatosítás után csak a 19. században telepedtek vissza a magyarok a térségbe. Aztán a 20. század fordulójára, már magyar fennhatóság alatt, magyar polgármesterek keze alatt Magyarország és Közép–Kelet-Európa egyik legprosperálóbb térségévé vált Temesvár és vidéke. Ha ebből a perspektívából vonjuk le a következtetéseket, akkor szerintem nincs reménytelen helyzet.
– Érezhető-e a Temesváron tanuló több ezer nem temesvári magyar diák érdeklődése, részvétele a rendezvényeken?
– Tudomásom szerint már nem több ezer, csak több száz a Temesváron tanuló, elsősorban a Székelyföldről származó fiatalok létszáma. Részvételük a helyiek által szervezett rendezvényeken igen csekély. Nagyon nehéz őket megszólítani, pedig tartjuk a kapcsolatot az ifjúsági szervezetekkel, műsorainkkal kapcsolatos tájékoztató szövegeink állandóan keringenek mindenféle e-mail listákon, közösségi oldalakon. Az idei rendezvény programjában is voltak kimondottan nekik szánt műsorszámok, sajnos, az érdeklődés messze a várakozás alatt maradt. Akikre viszont mindig számíthatunk: a TMD Guzsalyas nevű tánccsoportja, ők szívvel-lélekkel jelen vannak, szerveznek, segítenek.
– Idén melyek voltak a legnagyobb nézettségű programok?
– Sikerült „nagy dobással” indítanunk: a temesvári központi parkban lévő Személyiségek sétányán május 9-én, a nyitónapon felavattuk Ormós Zsigmond, a 19. század legnagyobb bánsági magyar személyisége mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását. Azáltal, hogy az Európa-napi városi ünnepségek részeként kétnyelvűvé vált a szoboravató műsor, sokkal több ember értesülhetett róla, hogy ki is volt az a politikus, közíró, közéleti ember, Temes megye és Temesvár hajdani prefektusa, aki minden vagyonát a városra hagyta, megalapította a Bánát Múzeumot, amelynek legértékesebb darabjai az ő hagyatékából származnak. Zsúfolt ház előtt tartotta előadását Romsics Ignác budapesti történész Dózsa György kivégzésének 500. évfordulója alkalmából. Igen szép érdeklődés övezte kiállításmegnyitóinkat is, köztük A tánc című tematikus kiállítást, amely 26 helyi magyar művész alkotásaiból állt össze, illetve Neagu Katalin és Oláh Dalma Kontrasztok és színes harmóniák című tárlatát. Nagy sikernek örvendett a Hot Jazz Band budapesti dzsesszzenekar koncertje is. őket azért hívtuk meg, mert ilyen jellegű zenei kínálat már régen volt a BMN műsorán, ugyanakkor ők népszerűségük mellett tényleg minőséget képviselnek. A legnagyobb tömeget a Hagyománykeresőben című rendezvényzáró néptáncgála mozgatta meg: 300 néptáncos, 450-500 néző, sok-sok bámészkodó. A népviseletbe öltözött fiatalok közös tánca és másfél kilométeres, zenés-táncos felvonulása az operától a néptáncgála helyszínéig nagy feltűnést keltett a járókelők, a főtéri teraszokon üldögélők körében. És ez is a felvonulás célja: felhívni a figyelmet a magyar etnikum létezésére, hagyományaira. Magára a rendezvényre.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

56-ra emlékeztek Kolozsváron is
Az 56-os forradalomra emlékeztek a kolozsvári Sétatéren a Szakáts Béla készítette, börtönajtót idéző 1956-os emlékműnél.
A rendezvényen Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki az utolsó forradalmároknak egyike, aki akkoriban tanársegéd volt. A megemlékezésen Horváth Anna alpolgármester méltató beszédében elmondta, hogy „aki ma 1956-ról gondolkodik, beszél annak első sorban a mának kérdéseire, kihívásaira kell választ keresni. A következőkben Horváth Anna nyilatkozatát hallják.
Barabás János vezető konzul az ünnepségen elmondta, „ma 1956 a szabadság szeretetét, élményét és reményét jelenti". Ezen kívül a felszólalók hangsúlyozták, a forradalom szelleme elősegítette és folyamatosan biztosította a magyar kultúra és önazonosság megmaradását Kolozsváron is.
A megemlékezést koszorúzás zárta. 56'-ra emlékeztek tegnap délután, Mátyás király szülőháza előtt, a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezte ünnepségen is. A megemlékezésen elhangzott, hogy csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről, mivel a romániai történelemkönyvek alig foglalkoznak, csupán pár mondatban intézik el az 56-os események bemutatását.
paprikaradio.ro
Erdély.ma

Magyar király mellszobrát avatták fel Temesváron
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel tegnap Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakáts Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta.
Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében. Nicolae Robu polgármester a magyar közmédiának adott nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. „Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban" – mondta a polgármester.
A Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, Szász Enikő történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást, hiszen az utóbbi évtizedekben nem volt példa arra Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
marosvasarhelyiradio.ro / karpatinfo.net
Erdély.ma

Károly Róbert-szobrot avattak Temesváron
Károly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel szombaton Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot.
A Szakács Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében.
A polgármester nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban. Hozzátette, Temesvár olyan város, ahol az emberek az etnikai vagy vallási sajátosságoktól függetlenül harmóniában élnek. Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást. Hozzátette, nem volt példa arra az utóbbi évtizedekben Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot.
A szoboravatón Raffay Ernő történész felidézte, Károly Róbertet a belső harcok kényszerítették arra, hogy ne Székesfehérváron, Esztergomban vagy Budán rendezze be, hanem egy időre Temesvárra költöztesse királyi udvarát. A történész azt tartja az uralkodó érdemének, hogy az Árpád-ház kihalását követő trónviszályok után stabilizálni tudta a helyzetet, és erős országot adott át a trónon őt követő Nagy Lajos királynak.
Károly Róbert király szobra a temesvári személyiségek sétányán álló 22 mellszobor egyike. A sétányon áll még Hunyadi János, Bartók Béla, Ormós Zsigmond bánsági magyar politikus, író, valamint a város két korábbi polgármestere, a lóvasutat bevezető Telbisz Károly és az utcai villanyvilágítást Európában elsőként bevezető Török János szobra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faluval lenne főváros Marosvásárhely
A tervek szerint a jelenleg mindössze 12 lakossal rendelkező Vajdakuta is része lesz az Európa Kulturális Fővárosa pályázatnak, amelyet Marosvásárhely Szovátával és Segesvárral közösen nyújt be a 2021-es cím elnyerésére. Ottjártunkkor az elszigetelt kis település lakói még nem sokat tudtak erről, de Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea és Ciprian Dobre megyei tanácselnök jelentősen „bővítené” az apró települést.
„A Marosvásárhelytől 24 kilométerre lévő településen egy hagyományos erdélyi falut szeretnénk kialakítani. Művésztelepet hoznánk létre a csodaszép környezetben lévő településen, lehetőséget biztosítva a festőknek, szobrászoknak, hogy oda kiköltözzenek, ott alkossanak. Helyet adnánk a hagyományos termelőknek, hogy ott állítsák elő a tejből, gyümölcsből készülő termékeiket, amelyeket az oda érkező turistáknak kínálhatnának. Vajdakutához jelenleg nyolcszáz hektárnyi terület tartozik, ebből mintegy négyszáz hektárt laknánk be" – fejtette ki érdeklődésünkre Florea, hozzátéve, hogy uniós forrásokból fedeznék a nagyszabású terv költségeit. A projektre egyébként a marosvásárhelyi és megyei önkormányzat is „rábólintott".
A pópa is csak ünnepekkor jön
Vajdakutára – melynek első írásos említése egyébként 1530-ból való – ma is csak kövezett út vezet. Elsőként két szépen rendbe tett házat pillantunk meg, majd az útkereszteződés után újabb kettőt, ezek már inkább nyaralóként szolgálnak. Gyorsan elérkezünk a falu központjába, ahol impozáns ortodox templom és szép parókia áll, gazdátlanul, hiszen, mint később megtudjuk, csak nagy ünnepekkor jár ki ide a küküllőszéplaki pópa. A templommal szemben egy kis takaros ház áll, amely jelenleg múzeumként működik – ám ide is csak nagyobb ünnepeken jön haza az épület volt tulajdonosa. Kicsit arrébb a volt iskola romjait is megtaláljuk.
Vajdakután ma már nincsenek hagyományos értelemben vett utcák, csak elszórtan lehet találni egy-két házat. A határban találkozunk Laurenţiu Mureşannal, aki pár éve Nagyteremiből költözött ide, mert szereti a csendet és a nyugalmat. Hol románul, hol magyarul mesél, közben szedi a földre hullott szilvát, amelyből szíverősítőt főz magának és arra tévedő vendégeinek.
Zsebéből előkerül a tavalyi körtepálinka, amit udvariasan visszautasítunk. Mint mondja, békésen él egymás mellett az az egytucatnyi állandó lakó, aki egész évben itt marad, ha kell, segítenek egymásnak. „Nyáron és hétvégén megkétszereződik, megháromszorozódik a falu lakossága, mert többen hazajönnek. Hallottuk, hogy be akarják népesíteni Vajdakutát. Attól félünk, nehogy cigányokat hozzanak ide, mert jelenleg egy sem él itt" – mondja a férfi, akitől megtudjuk, hogy az egykori település életéről Rozália néni tud mesélni, hiszen ő itt született, soha nem hagyta el szülőfaluját.
Csak a szarvasok zavarják meg a csendet
A 87 éves Chirila Rozália nénit az udvaron találjuk, de máris kedvesen betessékel. A derűs néni elmeséli, hogy gyermekkorában 185 család élt Vajdakután, iskola is működött, mindenki elégedett volt. Aztán lassan elköltöztek az emberek, ki a városba, ki a főúthoz közelebbi falvakba.
Most 12 állandó lakója van a településnek, Rozália néni név szerint fel is sorolja őket. Egyikük, aki fiatalabb, és kocsija is van, havonta egyszer elmegy a küküllőszéplaki háziorvoshoz, felíratja a gyógyszereket, ki is váltja a patikában, hetente egyszer bevásárol nekik, ők pedig megfizetik.
„Hallottuk, hogy valamit akarnak ide, de nem tudjuk, hogy pontosan mit, ezért kicsit aggódunk. Olyan szépen élünk most, csend és nyugalom van. Csak a szarvasok zavarnak meg néha, amelyek a kertek alatt legelnek. Nem akarjuk, hogy cigányokat hozzanak ide" – mondja az idős asszony, aki azt is elmeséli, hogy két gyermeke, négy unokája és nyolc dédunokája van, de egyikük sem él a faluban.
Tőle azt is megtudjuk, hogy egy magyar család is van a faluban, Lőrinczék. Mintha nevét hallotta volna, épp Rozália néni felé tart Melinda, aki beteg férjének szeretne valamilyen gyógyszert kérni. 1990-ben költöztek ide, amikor férjét csordapásztornak fogadták meg. Nyolc gyermekük van, ebből négy saját családot alapított, három Böjte Csaba szovátai otthonában él, a legkisebbik pedig hol itthon, hol valamelyik nagyobb testvérénél van.
A község nyitott az ötletre
Vajdakuta 1971-ben került Küküllőszéplakhoz, addig Nagyteremihez tartozott. A nagyközség polgármestere, Szakács Béla érdeklődésünkre elmondta, hogy már tárgyalt Marosvásárhely polgármesterével és a pályázatírókkal a Vajdakutára vonatkozó tervekről, de helyi szinten egyelőre nem született erre vonatkozó döntés.
„A tanácsosokkal is ismertettem a kulturális főváros projekthez tartozó hagyományos falu kialakításának tervét, és pozitívan fogadták. Még nem tudjuk, hogy egy egyesületet kell létrehozni, vagy partnerségi szerződést kell aláírnunk a várossal és a megyével, ezért egyelőre helyi tanácsi határozat ez ügyben nem született. Nyitottak vagyunk az együttműködésre, örülünk a kezdeményezésnek, várjuk a konkrét lépéseket" – mondta a községvezető.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Ördögi körben forgunk (Mai levelünk)
Eddig minden választás előtt felpörögtek a nemzeti szimbólumaink körüli események. Provokáltuk a román állam helyi korifeusait, ők meg ugrottak, mint kutya a koncra. Ezzel meg jól elvoltunk: mi „jól megmondtuk”, ők pedig kiélhették magyarfóbiájukat. Közben mindenki úgy gondolta, hogy újabb választói rétegeket szólított meg. Sajnos, úgy néz ki, még mindig megéri a hecckampány, több választót lehet szerezni, mint amennyit visszariasztanak. A választás lejárta után meg – az eredménytől függően – ejtik vagy langyosabb formában folytatják a heccelést.
Az eredmény: még Calafaton is ismerik a székely zászlót, tudják, hogy mégiscsak létezik az „úgynevezett Székelyföld”, nálunk egyre több helyen lobog a székely zászló, szaporodnak a SIC feliratok, erősödik „nemzeti öntudatunk”. Egyre több tabukat döntögető reagálás jelenik meg. Ezt akár pozitívumként is felfoghatnánk, ha nem lennének más „eredmények” is.  Olyan emberek is gyanakvással tekintenek egymásra, akik egyébként kijönnének. Tetszik, nem tetszik, de egymásra vagyunk utalva, és mégis gyengülnek a kapcsolatok, kerüljük a „forró témákat”, öncenzúrát gyakorolunk. Pedig a párbeszéd sokat segíthetne a falak lebontásában. Egymás között, külön-külön, nagy egyetértésben megbeszéljük dolgainkat, de a másik félhez nem jutnak el gondolataink, pedig lehet, hogy a vélemények ütköztetésével kiderülhetne, hogy a félelmek alaptalanok, nem mindig igaz az, amit a hecckampány alapján megválasztott képviselőink nevünkben, „érdekeink védelmében” állítanak.
Az ilyenkor szükségszerűen megjelenő, önjelölt román érdekvédők egyrészt jelentős támogatást kapnak a hatalom helyi megtestesítőitől – mint prefektúra, rendőrség, bíróság –, másrészt bőséges muníciót szolgáltatnak a magyar közösség számára, növelve ezzel mindkét közösség „érdekvédőinek” népszerűségét a saját táborukban. Mindez oda vezet, hogy a helyi magyar közösség nem bízik a kormányhivatalokban, a rendőrségben, a bíróságban, az előbbi intézmények pedig potenciális veszélyforrást látnak ebben a  közösségben. 
Így energiáink nagy részét nem a valós problémák megoldására, hanem a zavarosban halászók pecsenyéjének sütögetésére használjuk. Így kerülnek olyan emberek döntéshozatali helyzetbe, akiknek elemi érdekük ennek a kölcsönös gyanakvási állapotnak a fenntartása, és csakis ezt tartják egyedüli feladatuknak, az ettől eltérő mindennapi, a helyi közösség egészét érintő problémákkal való foglalkozást másodrendűnek vagy egyenesen károsnak ítélik. Ez látszik a választási hajlandóság és a politikai „elit”-ben való bizalom drasztikus csökkenésében. A veszély az, hogy így többnyire a „megvezetettek” fogják kiválasztani mindenki képviselőjét. 
Hogyan lehetne változtatni? Megkezdődött egy párbeszéd a két közösség között, ki kellene találni újabb lehetőségeket ennek erősítésére, a jelenlegi állapotra és a mindenkit érintő problémák megoldására összpontosítva. Ezzel talán előkerülnének olyan személyek is, akiket – akár független jelöltként is – a parlamentbe, a helyi tanácsba lehetne küldeni, akiknek fontos a helyi közösség valós képviselete.  Ha már nem lehet az önjelölt érdekvédőket kikapcsolni, holtvágányra lehetne őket tenni, ha rákényszeríthetnénk a bíróságokat, hogy ne részrehajló döntéseket hozzanak, ne kettős mércével mérjenek, ahogy jelenlegi képviselőink állítják. Ha ez így van, miért nem lehet jogorvoslatot keresni az országon kívül, miután minden belső lehetőség kimerült, hiszen vannak megfelelő szakembereink? „Segíts magadon, s az Isten is megsegít” alapon több teret lehetne adni a helyi megvalósítások népszerűsítésének, sikeres emberek, közösségek bemutatásának. Próbáljuk úgy elérni az önrendelkezést, hogy (amint az egyik videómegosztón láttam) ne mi mondjuk: autonómiát akarunk, hanem egy kívülálló mondja: „Te, ezek autonómok!”
Szakács Béla,Sepsiszentgyörgy Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi magyarként
Sokszor és elég sokan vádolnak minket, erdélyi magyarokat, hogy érdemtelenül kaptunk magyar állampolgárságot, szavazati jogot, úgy szólunk bele a magyar belügyekbe, hogy nem vagyunk közvetlenül érintettek, nem oda fizetünk adót, félretájékoztatott Fidesz-bérencek vagyunk. Úgy gondolom, hogy elmondom a véleményemet, nem mint Fidesz-bérenc, Soros-szimpatizáns vagy balliberális, hanem egy tájékozódni próbáló, a dolgokat megérteni törekvő, magyar állampolgársággal rendelkező, a szavazáson részt vevő, egyszerű erdélyi ember. Vegyük sorra.
1. Magyar állampolgárság: csak visszakaptuk, és nem ajándékba. Erről sem mi, sem az elődeink nem mondtak le soha. Nem hagytuk el a hazánkat, most is ott élünk magyarként. Hogy a határ átment a fejünk fölött, egyformán lehet bűnbakot keresni a kialakult határ mindkét oldalán, ebben nincs különbség közöttünk. Mindegyikünk magyar nyelven beszél, a magyar kultúrán egyformán osztozunk, és egyformán is gyarapítjuk. Véleményem szerint a magyar állampolgárság elsősorban nem gazdasági kérdés.
2. Szavazati jog, szavazás: igen, voksoltam és voksolni is fogok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogy ki van kormányon Magyarországon. És nem is tartom tájékozatlanabbnak magam csak azért, mert a határ másik oldalán élek. Ugyanazok a tájékozódási lehetőségeim, mint a határon belül élőknek. Hogy nem érint közvetlenül a mindenkori magyar kormány tevékenysége? Nem igaz: a gyerekeim ott élnek, évente többször megyek hozzájuk, amikor ott vásárolok terméket vagy szolgáltatást, az áfát oda fizetem be – ahogy egyébként a Magyarországról jövők itt fizetik be azt, de az arányok nem ugyanazok –, az autópályadíjat, a tömegközlekedési költségeket, múzeumlátogatásra a jegyek árát stb. (Igaz, a nem magyar turisták is, de érdekes lenne egy statisztika a megoszlásról.)
3. Nem járulunk hozzá a költségvetéshez, nem adózunk a magyar államnak: nagyon sok jelenleg használatban levő vagyontárgyhoz őseink egyformán járultak hozzá, akkor miért is ne használhatnánk közösen? Nagyon sok erdélyi vendégmunkás dolgozik Magyarországon, ott fizetve az adót. De a legnagyobb adót akkor fizetjük, amikor az itt felnevelt, iskoláztatott gyerekeink Magyarországon letelepedve – hogy a minket „nagyon szeretők” szavával éljek – az ottani költségvetést gyarapítják. Ha kiszámolná valaki, hogy mennyit fizettünk a kiköltözött orvosok, nővérek, tanárok, szakmunkások felnevelésére, képzésére, lehet, a magukat „nettó adófizetőknek” nevező személyek nagyon meglepődnének.
4. Fidesz-bérencek, Orbán-rajongók, tessék már megmondani: az utolsó választáson kire is szavazhattunk volna? A „23 millió bevándorlóval” riogató baloldalra, a román nemzeti ünnep alkalmával a román miniszterelnökkel Budapesten koccintó SZDSZ-re vagy a magyarországi választók által is mellőzött többi törpe pártra? Maradt a Jobbik és a Fidesz, akikről úgy éreztük, hogy partnerként kezelnek. Hogy ezek „lopnak, csalnak, hazudnak” vagy „jobboldali szélsőségesek”? Mégis: a magyarországi lakosok túlnyomó része is rájuk szavazott. Akkor miért is vagyunk mi inkább „Fidesz-bérencek”? Azért, mert „üveggolyóként” „kettős állampolgárságot kaptunk”? A határon belül élők akkor mit kaptak? Nem lehetséges, hogy képesek vagyunk a saját fejünk szerint is gondolkodni, esetleg egyes dolgokat másként látunk, mások a tapasztalataink, és ezek alapján döntünk másképp, mint ahogy a hangadók elvárnák?
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)