Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*
Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére.
A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt.
Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik.
Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből.
Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi.
Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult.
Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik.
A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét.
* Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009
SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár)

A Vadrózsák levelei
Kriza János születésének 200. évfordulóján, 2011 nyarán Erdély-szerte számos ünnepségen emlékeztek a székely népköltészet kiváló közreadójáról. Kolozsváron jeles kutatók tudományos értekezleten újabb adalékokkal gyarapították Kriza János halhatatlan életművét mind a székely-magyar folklór, mind az irodalomtörténet szempontjából; korábban nem ismert adatokat is – annyi év után – feltártak.
Ugyanakkor Nagyajtán azt bizonyították két alkalommal is, hogy folyamatosan éltetik szülőfalujában Kriza János emlékét, őrzik vagy felújítják az általa közölt népköltészeti hagyományokat. És éltették emlékét a központi és megyei újságok, összefoglaló film is készült élete főbb mozzanatairól, kiemelve munkásságának jelentőségét – elsősorban a székely folklór feltárásában. És megemlékeztek róla kisebb-nagyobb összejöveteleken a megye több helységében.
Az ünnepségek során emlékezetbe idézték, hogy Nagyajtán Kriza János apja és öccse együttesen 90 éven át papjai voltak e közösségnek, s hogy a tanár és püspök, a népköltészet gyűjtője iránti tiszteletből a kolozsvári diákok, az Unitárius Kollégium önképző körének tagjai elhatározták: a szülőházat emléktáblával jelölik meg, melyhez aprópénzük összegyűjtögetésével teremtették meg az alapot. A sikeres avatóünnepségre 1882. július 30-án – írta a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere – Nagyajtáról és a környékről mintegy háromezren gyűltek össze, s az ünneplőket az akkori Magyarország kiemelkedő tudományos és kulturális intézményei képviseletében kiváló megbízottak köszöntötték. Nem feledhetjük azt sem, hogy 1911-ben, születésének századik évfordulóján a köszöntés mellett a Vadrózsákat újból kiadták, hogy 1975-ben, halálának századik évfordulóján Nagyajtán, visszafogottan ugyan, de megemlékeztek a falu szülöttéről. Számos helyen utcákat, intézményeket neveznek el róla. 1991. július 7-én szülőfalujában, folytatva a hozzá fűződő megbecsülést, Kriza János bronzba öntött mellszobrát helyezték el, az európai hírű szobrász, Jecza Péter alkotását. Nagyajtán összegyűjtötték a személyéhez kapcsolódó tárgyakat és művei egyik részét, s emlékszobát rendeztek be. Nevével hívták össze Erdélyben 1990-ben mindazokat, akik a néprajz gyűjtői, kutatói, közreadói voltak, s megalakították a Kriza János Néprajzi Társaságot, amely szüntelen munkálkodó névadójához méltóan számos kiváló eredményt tud felmutatni – egészen napjainkig. Egyben Erdélyben először alakulhatott önálló magyar néprajzi társaság. A Vadrózsákat már többször újból kiadták, bizonyos részeket külön is megjelentettek, de a 200. évforduló tiszteletére Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, 1863 óta először, változatlanul, hasonmás kiadásban tette közzé.
A Vadrózsák új hajtása Alig zajlottak le a 200. évforduló ünnepségei, máris új, Kriza János köszöntését jelentő kötet látott napvilágot. A kiváló fiatal néprajzkutató, Szakál Anna hosszas keresgélés után összegyűjtötte azokat a leveleket, amelyek tanúi a Vadrózsák születésének és megjelentetésének, sőt, a későbbi fejleményeknek is. Amióta 1911-ben Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűjtemény XI–XII. kötetében másodszor is megjelentette a Vadrózsákat, s csatolta hozzá Kriza János Gyulai Pálhoz írt tizenkét levelét, valamint önéletrajzát, a kutatók arra törekedtek, hogy minél bővebben megismerkedjenek azokkal a levelekkel, amelyeket Kriza János írt, vagy barátai, társai, segítői neki küldtek. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy levél, de hiába mutatkozott igény a teljes levelezés megismerésére, ez mindmáig nem valósult meg. Most pedig jelentkezett egy jeles, fiatal Kriza János-kutató, Szakál Anna, aki vállalkozott a sok ideje húzódó feladatra, s viszonylag rövid idő alatt levél- és könyvtárakat végigkutatva összegyűjtötte a megismerhető leveleket, külön kötetben megjelentette, így mindenki számára ismertté és kutathatóvá tette.
Korábban gyakran megállapították, hogy Kriza János népköltészeti gyűjtését többnyire levelezés útján szervezte, hogy a diákjaival közvetlen kapcsolatot tartó tanár tanítványai eltávozta után levelezés segítségével irányította a népköltészet további gyűjtését. A maga szerepét így fogalmazta meg Gyulai Pálhoz 1863. január 9-én írt levelében: „Tán nem tettem éppen haszontalan dolgot e vállalatommal. Erősebbek tegyenek többet. Ennyit önérzettel mondhatok, hogy nálam nélkül többet gyűjtőtársaimnak még képzete sem lett volna a népdalok, balladák becséről – s csak folytonos sürgetésemre, a velem való barátságos viszony folytán indultak neki –, s most is regnálok rajtok minden felé, hogy a mit megmenthetünk, mentsük meg az elveszéstől: mert bizony nagyon kevés tudja, a mi még fennmaradt is.” Nem hagyhatjuk szó nélkül másik levelében közölt megfogalmazását sem: „Annyi érdemem legalább leend, hogy expeditiót bocsátottam ki a nemes vadak felkutatására, hogy arany galiczkába csalogathassuk a jótartásra érdemeseket is.” E paptársakhoz, iskolamesterekhez, barátaihoz írt levelekkel próbálta „aranygaliczkába” a népköltészet korabeli kincseit, s amely levelek számos titkot őriznek személyiségéről s a korról. Összegyűjtésére sokan gondoltak, megvalósítására most került sor. Legtöbbször azt közölték, hogy Kriza János számtalan levelet írt a népköltészeti gyűjtés szervezése során. Faragó József megállapítása 1977-ben: „A levelezésből egy sokfelé ágazó, a múlt század (XIX.) legnagyobb arányú erdélyi magyar folklórgyűjtő és kutatómunkájának körvonalai rajzolódnak ki előttünk; mindez Krizának sok száz, talán több ezer levelébe s ugyanannyi munkaórájába került, de ugyanannyi boldog órát is szerzett számára.” Mindezen általános és hasonló közlések után Szakál Anna átkutatva a számba vehető intézményeket, kapcsolatot keresve családokkal is, Kriza János 559 levelét találta meg, 33 személynek címezve, amelyek közül 59-ben népköltészeti vonatkozású utalások találhatók, a hozzá írt 59 levélnek 21 feladója volt, népköltészetről 19-ben írtak. Nyomban hozzáfűzi, hogy korábbi tanulmányokban különböző kutatók még idéznek egy-egy levélből, de azok eredetijét nem találta meg.
Szakál Anna összegezi a levelek összegyűjtése során a mennyiségre vonatkozó véleményét: „Bár látszólag a legtöbb szóba jöhető levéltár és abban a lehetséges fondok átnézése megtörtént, azonban ahogy új gyűjtők is felbukkanhatnak, úgy szinte valamennyi levéltárban előfordulhat, hogy olyan helyen rejtőznek Krizához vagy a gyűjtőhálózat más tagjához kapcsolható anyagok, amire korábban nem gondoltunk. Így a mostani kötet közreadásával a gyűjtőhálózat feltárása nem tekinthető lezártnak, inkább csak egy forrásfeltáró munka egy állomásának, s csupán találgatni lehet, mekkora lehet(ett) az ő teljes hagyatéka, hány levelet válthatott a gyűjtőivel, mennyi levelet írhatott naponta, hány levél érkezett hozzá egy héten, és mikor tudta ezeket megválaszolni.” Így Szakál Anna kötetében a fenti szempontok és kiegészítések szerint 93 levél teljes szövegét betűhíven közli, kiegészíti még a Kriza János halálát követően írt levelekkel, mintegy, a Vadrózsák utóéletét bemutatva egészen a 131. levélig, majd dokumentumok következnek. Az utólagos pontos eligazodás kedvéért a felsorolás után kimutatásban is közzéteszi, hol, hány levél található. Becses értéknek kell tekintenünk azt a megvalósítást is, hogy a könyvhöz CD-lemezen megtalálható mindenik levél fényképmásolata. További érdemei, hogy filológiai pontossággal ellenőrizte a leveleket: hol, mikor, ki írta, már közölték-e valahol, hol jelent meg; ha többször is idézték, akkor összehasonlította a szövegeket, kimutatta az esetleges elírásokat vagy kihagyásokat.
Pontosságra törekvésének egyetlen bizonyítékát említjük meg, ami egyben egész munkamódszerére is rávilágít: Kriza János közölte a Budai Ilona című balladát. Később egyik kötetben ismételten megjelent, amelyhez jegyzetként fűzték, hogy gyűjtője „1862-ből származó kézirata nyomán, az ő helyesírásával közöljük (EA 3652)”. Tehát minden hitelesítve. Ezt a leltári számmal ellátott közlést később két másik kutató szó szerint átvette, majd ennek hitelt nem adva Szakál Anna a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Archívumában megkereste az eredeti kéziratot. Bizonyos feltevéseket vizsgálva, írásokat összehasonlítva megállapította, hogy a ballada igazi gyűjtője más személy, mint akit eddig közöltek. Sok más mozzanatát is felsorolhatnánk Szakál Anna kutatási módszerének, pontosságra törekvésének, de ehelyett megállapítjuk, hogy a közölt levelek gondos vizsgálatával, közreadásával igen hasznos és fontos szolgálatot tett a népköltészeti kutatásnak, lehetővé tette Kriza János törekvésének megismerését, hitét abban, hogy kellő kitartással, széles körű támogatással, a segítők állandó biztatásával, sok akadály ellenére, évek múlása után is megvalósítható a székely népköltészet első kötetének közreadása. A közölt levelek Kriza János napi vívódásairól, gondjainak szaporulásáról, gyakran egész gondolkodásmódjáról, anyagi aggályairól vallanak, hisz még halála után is a családnak kellett törlesztenie azt az adósságát, mely az első kötet nyomdai költségei miatt fennmaradt. És az is kiderül e levelekből, hogy Kriza János vállalkozását nem csak folklórfeladatnak, hanem azt jóval meghaladó nemzeti ügynek is tekintette. Zárhatjuk azzal e közlésünket, hogy Szakál Anna hiánypótló, értékes művel gazdagította Kriza János hagyatékát, hozzáértő, megbízható, pontos munkája pedig feljogosít arra, hogy leírjuk: Szakál Annáról az elkövetkező időkben még sokszor hallunk. Ezt a munkáját pedig megköszönjük. Nyílik még tavasz a Vadrózsák második kötetének is
A Vadrózsák megjelenését követően, 150 év után is nézzük, hogy Kriza János azt írta a címoldalra: Első kötet. Pedig Kriza – a fent említett levelekből tudhatjuk – már amikor hozzákezdtek Kolozsváron a Vadrózsák nyomdai munkálataihoz, arról írt 1862. július 10-én, hogy készül a második kötet kiadására is, sőt, ugyanazon évben, december 9-én Gyulai Pálnak mutatványt küldött „a Vadrózsák sajtó alá menendő 2ik kötetéből”. S attól kezdve egyre gyakrabban írt arról, hogy „A Vadrózsák IIik kötetét kész vagyok bármikor kiadni”. 1875-ben, a halála előtti napokban is a Vadrózsák második kötetének előkészítésével foglalatoskodott, közben arról is kellett írnia, hogy az első kötet nyomdai költségeit nem tudta kifizetni, de végig él reménye, hogy „…tán nyílik még tavasz a »Vadrózsák« második kötetének is”.
S a tavasz a második kötet megjelenéséhez most, 150 év után érkezett el, amikor a kovásznai származású, a mai sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium elődjében, a 2. sz. Líceumban érettségiző Olosz Katalin néprajztudós, -kutató beteljesítette Kriza János álmát: sok fáradsággal összegyűjtötte mindazt, amit ő a második kötetben szánt közzétenni. Tán ezzel nem árultam el titkot, hisz a kötet a nyomdából már kilépőben, és Szakál Anna is írt róla említett könyvében. S azt is elárulhatjuk a második kötetről, hogy az előzőhöz hasonló terjedelemben jelent meg, hisz az első kötetet 580, a másodikat 570 oldalon nyomtatták. Köszöntjük megvalósítóját, köszönjük az újabb Kriza János-kötetet. Albert Ernő
Szakál Anna: „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa…” Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez /Kriza János Néprajzi Társaság, Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2012.- A Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 6./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Megjelent a VADRÓZSÁK második kötete (A százötven évig készült kiadvány)
Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták. Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette. Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.” Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.” Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!” Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja. Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.” A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni. Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé. Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette. Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is. Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot. Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.” E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett. Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.
Albert Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnapi ajándék lett a magára 150 évet várató könyv
A Vadrózsák első kötete 1863-ban jelent meg, másfél évszázaddal később – mintegy elődjét is ünnepelve – napvilágot látott a második kötetet is, amelyet a gyűjtő Kriza János szakmai levelezését dokumentáló könyv társaságában mutattak be pénteken a Kriza János Néprajzi Társaság szervezésében az unitárius püspökség dísztermében.
A terem faláról, a püspöki plakettek sorából Kriza Jánosé helyeslően nézett a felszólalókra, elsőként a Három árva balladájával a rendezvényt megnyitó Tötszegi Zsuzsára, a János Zsigmond Kollégium diákjára, aztán az ünneplőket köszöntő Ft. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspökre, aki így magyarázta az emelkedett hangulatot: amikor a szellemi és az anyagi világ találkozik a vertikálissal, az ünnep.
A Vadrózsák első kötete megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvendhetett, több kiadást is megért, bár az újranyomtatások során sok esetben lemaradt a kötet számának jelzése, vagyis már-már feledésbe merült Kriza János terve, hogy az első kötetet második is kövesse – mondta Olosz Katalin, aki végül felkutatta és egybeszerkesztette Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát, ezáltal folytatta a munkát, amit a lelkész-gyűjtőnek nem sikerült befejeznie. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően pedig 2013-ban meg is jelenhetett a könyv.
A Magyar Néprajz és Kulturális Antropológiai Intézet vezetője, dr. Keszeg Vilmos a kiadvány méltatása során kiemelte: Kriza János az elsők között kapcsolódott be a 19. századi múltkutatásba, előzmények nélkül, lelkesedéssel fogott hozzá a népköltészeti kincsek gyűjtéséhez, felismerve ezek táji differenciáltságát, és annak szükségserűségét, hogy rögzítse a különböző változatokat.
A rendezvény keretében ismertette Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a nemrég elindított Erdélyi és moldvai magyar online balladatárat. A Társaság weboldalán található adatbázis kilenc műfajban eddig körülbelül ezer balladát tartalmaz, de folyamatason töltik fel az anyagokat, a szövegekhez mellékelve a dallamot is, a gyűjtés helyét, idejét – ezek alapján is lehet keresgélni.
Keszeg Vilmos a 770 lapnyi kötet külön érdemének nevezte, hogy Olosz Katalin több gyűjtőtárs kilétét, munkastílusát felfedte, a kiadástörténet megírásában is új adatokkal gazdagítottak az eddigi ismereteket. Balladák és epikus énekek, népdalok, táncszók, rigmusok és mondókák, találós mesék, szólásmondások, ünnep- és szokásleírások, hiedelmek és babonák, népsajátságok – ilyen címszavak jelzik a kötet fejezeteit.
Ugyan Kriza János a második kötetet mese- és mondagyűjteményként képzelte el, ez a rész hiányzik a megjelent kiadványból – a III. kötetre is van tehát anyag a szétszóródott hagyatékban. Az eseményen felszólaló Magdó János főkonzul megjegyezte: reméli, nem kell a következő kiadványra újabb 150 évet várni.
A reményt erősítheti egy fiatal kutató forrásközlése is: Szakál Anna a Kriza által, hozzá, illetve az ő hatására írt folklorisztikai leveleket gyűjtötte össze „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa". Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez címmel. A 416 oldalas könyv 131 levelet tartalmaz, emellett életrajzokat, elveszettnek hitt Kriza-önéletrajzot és egyéb dokumentumokat is. A kötetet bemutató dr. Tánczos Vilmos elismeréssel szólt a még nem lezárt, de az eddigi információkat már gazdagon árnyaló forrásfeltárásról.
Mindkét könyv hozzáférhető a Kriza János Néprajzi Társaság székhelyén, valamint az unitárius püspökségen is.
Zsigmond Júlia
Maszol.ro