Dec. 6-án Nagyszalontán a helyi Arany János Művelődési Egyesület rendezésében emlékeztek Erdélyi József költő születésének századik évfordulójára. Dánielisz Endre, az egyesület tiszteletbeli elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Medvigy Endre budapesti irodalomkutató tartott előadást a Nagyszalonta határában született költőről. Erdélyi József a magyar líra meghatározó személyisége lett, a harmincas évek elején a költészet megújítójaként ünnepelték. Lírájában a népköltészet elemeinek beemelése újszerű megoldásnak tűnt. Útkeresése 1937-ben szerencsétlen fordulatot vett, megjelent egy antiszemita verse, később ő maga is megbánta tettét. Medvigy Endre szerint a 20. századi legnagyobb magyar költők között kell számon tartanunk, hisz olyan költők próbálták utánozni, mint József Attila, Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. /Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 11./ Erdélyi József /Újbátorpuszta, 1896. dec. 30. - Budapest, 1978. ok. 4./

76 Ezekilencszázötvenhat, te csillag /Püski Kiadó, Budapest/ antológiát /alcíme: A forradalom és szabadságharc olvasókönyve/, amelyet Medvigy Endre és Pomogáts Béla szerkesztett, ismerteti Bogdán László. A kötetben olvasható többek között Tamási Áron Magyar fohász című vallomása, Füst Milán üzenete: "Nacionalizmus.e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad?", Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse, Sinka István, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos verse mellett, továbbá Illyés Gyula évekig kéziratban lappangó nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról, Márai Sándor 1956 karácsonyára írt Mennyből az angyal című verse, de Nagy Gáspárnak a nyolcvanas években nagy vihart kavaró Öröknyár, elmúltam 9 éves című költeménye. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Először Digitális Halhatatlanoknak nevezték azt a kezdeményezést, hogy a kortárs Kossuth-díjas írók munkái Internetre kerüljenek. Jelenleg Digitális Irodalmi Akadémia a neve, 1999 januárjára már mindegyikükről lesz anyag a világhálón. A következő írók munkái kerülnek Internetre: három erdélyi, Sütő András, Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár, egy felvidéki, Dobos László, két nyugati magyar író, Határ Győző és Méray Tibor, továbbá: Gyurkó László, Csoóri Sándor, Rákos Sándor, Jókai Anna, Juhász Ferenc, Hubay Miklós, Bertók László, Orbán Ottó, Fejes Endre, Tandori Dezső, Lázár Ervin, Szabó Magda, Lakatos István, Petri György, Esterházy Péter, Nádas Péter, Faludy György /Kanadából hazatért/, Bodor Ádám, Spiró György, Takáts Gyula, Kuczka Péter, Gyurkovics Tibor, Mészöly Miklós, Moldova György, Ágh István, Sánta Ferenc, Konrád György, Somlyó György, Kertész Imre, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa. - Megállapodtak az elhunytak műveinek gondozásáról és Internetre juttatásáról: jelenleg tárgyalnak Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Mándy Iván és Weöres Sándor hagyatékának megvásárlásáról. /Magyar Hírlap, szept. 3./ Gyurkó László a kommunista rendszerben Kádár János életrajzot, Petri György pedig a rendszerváltás után hírhedt vallásgyalázó verset írt.

Aug. 11-én elhunyt Livia Bacaru asszony /sz. Szamosborhíd, 1921. nov. 10./ jeles műfordító és bibliológus. Az Akadémia Könyvtárában, a Revista Bibliotecilor szerkesztőségében, az Állami Könyvtárban végzett eredményes kutatói-szerkesztői munkát. Könyv- és könyvtártudományi tanulmányai szakfolyóiratokban jelentek meg. Livia Bacaru fordította románra Liviu Rebreanu ifjúkori, magyarul írott prózáit a kritikai kiadás függeléke számára. A klasszikus és kortárs magyar irodalom tolmácsolója volt. Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Jancsó Elemér, Csehi Gyula, Kemény János, Méliusz József, Lőrinczi László, Mester Zsolt, Méhes György művei az ő fordításában jutottak el a román olvasóhoz. Különösen büszke volt Jakó Zsigmond Írás, könyv, értelmiség című, általa tudományos szépprózaként értékelt kötetének a fordítására, amely Philobiblon transilvan címmel jelent meg a Kriterion égisze alatt. Bukarestben, a katolikus Bellu temetőben helyezték örök nyugalomra. /Balogh József: Elment Livia Bacaru? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./

A költő születésének 100. évfordulója alkalmából Szabó Lőrinc emlékezete címmel szavalóversenyt rendezett a Hargita Megyei és a Csíkszereda Városi Könyvtár. A város középiskoláiból 24 diák nevezett be egy-egy szabadon választott verssel. A versenyt Csíkszereda Városi Tanácsa, valamint a Corvina Könyváruház támogatta. /Szabó Lőrinc szavalóverseny. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 5./

Idén kilencedik alkalommal hirdette meg a zilahi Szilágy Társaság az egyházzeneszerzői versenyt, öt versenykategóriában, magyar nyelven megírt művekre: orgona- vagy zongorakíséretes dallal, gitárkíséretes dallal, gyermekkarokkal, egynemű karokkal és vegyes karokkal lehetett részt venni a versenyen. Idén hét mű érkezett a versenyre Erdélyből és Magyarországról. Idén - ellentétben eddigi versenyekkel - minden kategóriában születtek első díjak. Zongora-, illetve orgonakíséretes dalok kategóriában Gáspár Attila: Három zsoltár c. műve kapta az első díjat. A gitárkíséretes dalok csoportjában a budapesti Markovich Judit Új magyar Mária siralom c. Magyari Lajos versére született versenyműve lett az első. Horváth Barnabás Szegedről küldte a gyermekkarok kategóriájában első díjas művét A kis Jézus aranyalma címmel. Az egynemű karok csoportjában egy első díjas női kart küldött Csobán Gyula Endre Gyermekkori karácsonyunk címmel. A vegyes karok kategóriájában három díj született: Csobán Gyula Endre-Szabó Lőrinc Nyár című műve első díjas lett. Második díjat kapott a Pécselyi Király Imre éneke címmel Zilahról beküldött versenymű, melynek szerzője Gáspár Attila, és harmadik díjas lett a Bonyháról érkezett Én vagyok az Úr c. mű, amelynek szerzője Dénes Előd. A verseny díjait a XI. Zilahi Nemzetiségi Fesztiválon osztják ki október 15-én, a római katolikus templomban. /Adorján Kálmán: Zeneszerzőverseny. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

"A Hargita Megyei és Városi Könyvtár jó évet zárt, állapította meg Kopacz Katalin igazgató. 2000-ben 4%-kal nőtt olvasóink száma, azaz 8792-ről 9129-re, 131 357 dokumentum fordult meg az olvasók kezében, míg 1999-ben 121 083. Különösen megnőtt a helyben tanulmányozott dokumentumok részaránya. Több rendezvényt szerveztek, Szabó Lőrincre emlékeztek szavalóversennyel, húsvétkor tojás- és könyvkiállítást rendeztek. Szeretem ezt a földet című honismereti vetélkedővel, valamint Emlékezés régi csíkiakról című fotókiállítással a millenniumi rendezvénysorozatba kapcsolódta be. A Magyar Kultúra Erdélyben 2000 rendezvénysorozat részeként tartották meg az Erdélyi Magyar Közművelődés és Könyvtárügy című konferenciát. Bejegyezték a Pro Libris Könyvtári Egyesületet, ez lehetővé tette a könyvtár számára eddig elérhetetlen pályázati lehetőségeket. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete 2000 októberétől önálló jogi személyként tevékenykedik, székhelye náluk van, Csíkszeredában. Öt esetben nyertek támogatást, mégpedig könyvbeszerzésre, a Könyvesház című szaklap kiadására, tanfolyamszervezésre, saját kiadói tevékenység beindítására és a székelyföldi könyvtárak informatizálására. - Folyamatban van az irodalmi és műszaki részlegek átköltöztetése a Városi Művelődési Ház épületéből a Szakszervezetek Művelődési Házába. /Kopacz Katalin, a Hargita Megyei és Városi Könyvtár igazgatója: Elégedetten zártuk az évet. Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 19./"

"Ez év novemberének második napján lesz kereken száz esztendeje, hogy megszületett Illyés Gyula. Az "Illyés-centenárium irodalmunk, szellemi életünk folyamatos ünnepe. Különféle kirekesztő kánonok jelszavaitól hangos körülményeink közepette is elvárható lenne hát, hogy ezekben a hetekben-hónapokban sorra lássanak napvilágot az alkalomhoz illő, tisztelgő kiadványok; hogy színházainkban egymást kövessék a felújítások, az új Illyés-bemutatók - határokon innen és túl: Pozsonytól, Budapesttől, Kassától Újvidékig, Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig." - írta Nagy Pál. Ezzel szemben nem sok jele van az Illyés Gyula és műve iránti figyelemnek. Ezért elismerésre méltó a Nap Kiadó Nem menekülhetsz című összeállítása, Domokos Mátyás válogatásában. Kortárs költők, elbeszélők, kritikusok, irodalomtörténészek vallomásai, levelek és Illyés-versek sorakoznak a kötetben. A Nem menekülhetsz, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Nem volt elég, a Hazám, a Gyűrűk, az Egy mondat a zsarnokságról, az Árpád költőjéhez; a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Hunok Párisban, a Fáklyaláng, a Különc, a Szellem és erőszak írójához - vagy őróla - olyan jeles elődök és utódok, kiváló pályatársak szólnak ezeken a lapokon, mint például Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Márai Sándor, Halász Gábor, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Czine Mihály, Szabó Magda, Domokos Mátyás, Csoóri Sándor, Sütő András, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Görömbei András. Illyés Gyulát életében és halála után is egyaránt kerülgették fullánkos rágalmak. Az egyik leleplező az Élet és Irodalomban /2001. 1. sz./ támadta a költőt, újraközölte: Látó (Marosvásárhely), 2002. 4. sz. /Nagy Pál: "Egy magyarságrajongó európai". In memoriam Illyés Gyula. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./"

"Nov. 3-án Örök művek világa címen Illyés Gyula verseiből készített összeállítást mutatott be a temesvári Csiky Gergely Színház társulata a költő születésének századik évfordulóján. A költő művészi, lapszerkesztői, irodalomszervezői munkásságának egy-egy aspektusát a pályatársak - Szabó Lőrinc, Németh László, Babits Mihály, Weöres Sándor - hozzá vagy róla szóló versei, illetve prózai vallomásai villantották fel. A temesvári költők közül Anavi Ádám szólalt meg, és mondta el Illyés Gyula "Naplójegyzetek 1979"-hez kapcsolódó gondolatait. /Szekernyés Irén: Illyés Gyulára emlékeztek a Csiky Gergely Színházban. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 5./"

"Napvilágot látott Móricz Zsigmond Barbárok /Kriterion Könyvkiadó, Bukarest/ című elbeszéléskötete. A Kriterion Kincses Könyvtár sorozat ezzel folytatja az Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Jókai Mór, Kármán József, Kölcsey Ferenc, László Gyula, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Tompa Mihály és Vajda János köteteivel fémjelzett hagyományt. /Ö. I. B.: Újabb Móricz Zsigmond-kötet a polcokon. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./"

"Megjelent Aranyos pillangó /Kriterion Kiadó/ címmel versgyűjtemény, amelybe nagyjából minden szerző belekerült, aki tekintélynek számít a gyermekirodalomban: Pósa Lajostól Szabó Lőrincig, Tompa Mihálytól Zelk Zoltánig. Válogatta Csetriné Lingvay Éva. /Gál Andrea: Dédanyáink hangján. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./"

"Az irodalomtörténet elsőrendű fontosságú dokumentumai a levelek. Sorra jelentek meg Erdélyben is ilyen jellegű kiadványok: Benedek Elek irodalmi levelezésének negyedik kötetét a Kriterion adta ki (Szabó Zsolt gondozásában); Molter Károly levelezéséből eddig két kötet látott napvilágot az Argumentum-Polis kiadásában (sajtó alá rendezte Marosi Ildikó); elkészült Reményik Sándor és Olosz Lajos levelezésének gyűjteménye - s olykor a folyóiratok is helyet szorítanak hasábjaikon levélközléseknek. Nagy Pál a Tamási-levelezés anyagának felkutatásával foglalkozik, a budapesti Tamási Áron Alapítvány megbízásából. Tamási irodalmi levelezéséből nem egy kisebb-nagyobb válogatás látott már napvilágot erdélyi és magyarországi lapokban, folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben, de mindez csak kis töredéke a hagyaték rendkívül gazdag állagának. Idővel elkészül esszéinek, cikkeinek, interjúinak mostanában megjelent vaskos három kötete /a Gondolat és árvaság, a Szellemi őrség, az Emberi szavak/ mellé Tamási Áron leveleskönyve is - úgy, ahogy Németh László, Szabó Lőrinc, Féja Géza leveleskönyvei már eljutottak az irodalombarátok asztalára. /Nagy Pál: Tamási-levelek. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 20./"

Jún. 24-én Kolozsváron bemutatták a Polis Könyvkiadónak az ünnepi könyvhéten szerepelt kiadványait, a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány jóvoltából. A Polis egyik új sorozata a Kettős tükörben. Az egykori Kortársunk sorozat mintájára kiadott könyvek eddigi köteteiben /Gellért Sándor: Kölcsey, Németh László: Széchenyi, valamint Szilágyi Domokos: Arany János/ a szerzők szeretettel és kritikával írnak az elődökről, szögezte le Szilágyi Júlia. A Polis Könyvkiadó 1998 óta magára vállalta Bánffy Miklós összes műveinek kiadását, ebben a sorozatban jelent meg most az Összes novellái című kötet. Kántor Lajos A kapu című, Széchenyi-díjjal kitüntetett memoárja családregényként, tényregényként is. Dávid Gyula ismertette a kiadó megjelenés előtt álló új köteteit. A Kettős tükörben sorozat újabb három darabja várható (Schöpflin Aladár: Ady, Féja Géza: Móricz Zsigmond, Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc), ezenkívül előkészületben van a Prospero könyvek első két kiadványa, ezek jeles színészekkel készített interjúkötetek, valamint Gaal György új kötete, amelyben a kolozsvári Rhédey-palota történetét dolgozza fel. /Sándor Boglárka Ágnes: Ünnepi könyvek a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./

A kolozsvári Korunk folyóirat 2001-ben ünnepelte indulásának 75. évfordulóját. Az évforduló alkalmával a folyóirat szerkesztősége elkészítette a 20. század tíz legszebb magyar versének a listáját, amelyet 104 irodalomkritikus, író, költő, szerkesztő közlése alapján állítottak össze. A 104 irodalmár listáját összesítve, a sorrend a következő: József Attila (103), Ady Endre (73), Kosztolányi Dezső (73), Babits Mihály (68), Weöres Sándor (66), Pilinszky János (64), Szabó Lőrinc (41), Radnóti Miklós (36), Nagy László (28), Dsida Jenő (28). Ez az ankét a legszebb versekkel, illusztrációkkal, az irodalmárok érvelésével és listájával könyv alakban is megjelent A teremtmények arca /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár/ címmel. /Ferencz Imre: Egy könyv, mely megrengette a költészetet. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 30./

Szept. 29-én kezdődött a Határon Túli Irodalom Hete Székesfehérvárt.Erdélyi, felvidéki, vajdasági és magyarországi írók, költők, irodalomtörténészek gyűltek össze immár negyedik alkalommal, az idei téma: Mítosz és transzcendencia a határon túli magyar irodalomban. Az istenkereséstől az imádságig című bevezető előadásában Pomogáts Béla irodalomtörténész arra kereste a választ, hogy van-e egyáltalán értelme a vallásosságnak, az istenhitnek, kell-e, lehet-e ezzel a fogalommal foglalkozni az irodalom értelmezésekor. Az előadó kitért Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Babits, Juhász, Ady, Áprily, Szabó Lőrinc költészetére, illetve az úgynevezett katolikus irodalomra, amelynek legjelentősebb képviselője Sík Sándor volt. Pécsi Györgyi Határon járok örökké című értekezésében a metafizikai végtelenség és racionális hit problémáját taglalta Szilágyi Domokos költészetében. Szabó Ferenc költő az istenkeresésről értekezett a modern irodalomban. A találkozón az erdélyi irodalmat Gálfalvi György, a Látó főszerkesztő-helyettese, Ferences István, a Székelyföld főszerkesztője, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, Lászlóffy Aladár költő, illetve Sebestyén Mihály író képviseli. Láng Gusztáv előadásában a Tamási Áron novelláiban található népi hiedelmek és mitológiai ősképek szerepét emelte ki. Ferenczes István Csíksomlyó, a titok, a mindenség, a csoda címmel értekezik, Bakonyi István Kányádi Sándor költészetéről tart előadást. /Antal Erika, Székesfehérvár: Istenhit és irodalom. = Krónika (Kolozsvár), szept. 30./

Augusztus 13-án ünnepelte 77 születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó elnöke. Dávid Gyula könyvkiadót vezet, köteteket szerkeszt, eközben saját munkáira már alig jut ideje. Kolozsváron végezte az egyetemet, bejutott a Móricz Zsigmond Kollégiumba. Ebben az időben készültek az új középiskolai tankönyvek, őt bevonták a kollektívába. Az Irodalmi Könyvkiadó 1950 végén elkezdett kiépülni Kolozsváron Földes László vezetésével, odahívták és 1951 februárjától kezdve a kiadónak ő lett a szerkesztője. 1953-ban aspirantúrára felvételizett ösztöndíjas helyre. Dávid Gyulát hét év börtönbüntetésre ítélték, azt le is ülte. A börtön után a román irodalommal foglalkozhatott. Az irodalmi kapcsolatokat kutatta, így született meg a Találkozások című kötete. Közben megírta Jókai Mórnak az erdélyi tárgyú műveiről szóló monográfia-jellegű kötetét, 1972-ben pedig megjelent a Mikó Imrével közösen írt, híressé vált Petőfi Erdélyben című könyve. Ezután következett Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című tanulmánya. Időközben Balogh Edgártól megörökölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztését, ennek a harmadik kötetét már ő szerkesztette. Azóta megjelent a negyedik, és most már majdnem készen van az ötödik. Dávid Gyula tavaly elkezdte módszeresen gyűjteni a volt politikai elítéltek életrajzi adatait. Nagyon sokan vannak, akikről mindenki elfelejtkezik. Szeretne munkatársaival összeállítani egy kötetet, amely a Romániában elítélt, politikailag üldözött magyarok életrajzi adattára lenne. – A Polis Kiadó új sorozata a Prospero könyvek, az erdélyi magyar színészet nagyjairól szólnak. Lohinszky Loránddal készült az első könyv, utána jött Orosz Lujzáé. Készen van az Elekes Emmával készült beszélgetés. László Gerő nem érte meg, de az ő kötete is készen van, és már szerkesztésre vár a Vitályos Ildikóval készült interjú kézirata. A másik sorozat, szintén Demény Péter ötlete nyomán, a Kettős tükörben címet viseli. Olyan írói monográfiák vannak a sorozatban, amelyekben a szerző olyanformán írja meg egy-egy írónak az életét és az írói pályáját, hogy abban egy kicsit a saját élete is benne van. Megjelent már Gellért Sándor Kölcsey-könyve, Németh László Széchenyije, a harmadik pedig Szilágyi Domokos Kortársunk Arany János című munkája volt. Idén folytatódott Féja Géza Móricz Zsigmondjával, Schöpflin Aladár Adyjával, Németh Andornak 1944-ben írott és megjelent könyve József Attiláról. A legutolsó Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc költői helyzetei című könyve. /Köllő Katalin: Megpróbáltunk előre menekülni. Születésnapi beszélgetés Dávid Gyulával. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./

Megjelent a „Megyünk és örülünk Erdélynek” Magyar írók útiélményei Névsorolvasás, 5./Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007/ című kötet. „Megyünk és örülünk Erdélynek” – írta Illyés Gyula 1942-ben. Ezt vette kölcsön a kötetet szerkesztő és jegyzetekkel ellátó Nagy Pál az antológia címének. Az antológia szerzői: Ady, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Babits, Cs. Szabó László, Márai, Mórica, Tamási, Szabó Zoltán és Illyés Gyula. Ez utóbbi mondta erdélyi útja összefoglalójaként: „Akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába, akiben a magyarsága gyönge, jöjjön Erdélybe. ” A bevezető tanulmányt Pomogáts Béla írta. /Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 29./

A múlt héten megnyílt az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) kolozsvári csoportjának kiállítása az Apáczai Galériában. Az EMME Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának tagjai szép számmal adóztak a reneszánsz mester, Leonardo da Vinci emlékének, de a 120 évvel ezelőtt született Áprily Lajos és az 50 évvel ezelőtt elhunyt Szabó Lőrinc emlékét is felidézik a bemutatott alkotások. A kolozsváriak mellett brassói, belényesi, sepsiszentgyörgyi, zilahi valamint debreceni és miskolci művészek munkái is szerepelnek a kiállításon. /Minden kép és költemény. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

Újabb részletet közölt a lap Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című önéletírásból. Romániában az 1940-es évek végén a leszámolások folytatódtak, több írót elhallgattattak, illetve üldöztek. A magyar irodalomban hasonló volt a helyzet, ismertek voltak főleg Méliusz József kirohanásai, aki szerint még Sinka Istvánt is ki kell ebrudalni Erdélyi Józseffel együtt az irodalomból. Méliusz Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc művei indexre helyezését is helyeselte Szabó Dezsővel és Nyírő Józseffel együtt. Bözödi György meghurcolásának Katona Szabó István is tanúja volt Kolozsváron. A „szelektálók” között jeleskedett Földes László is, aki féltette Nyírőtől, de általában a népi íróktól a magyar olvasókat, Földes ekkor az Állami és Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségét vezette. Mint marxista esztéta, az Andreeseu Intézetre nevesített egykori Magyar Művészeti Intézetben tartott előadásokat. Ebben az időben a nagy román költő, Tudor Arghezi cipőfűzőt árult Bukarestben. Sadoveanut kiáltották ki a román irodalom legjelentősebb alakjának. Sadoveanu halála után, a Sztálin halála utáni „olvadás” idején vették elő Arghezit, beültették egy írószövetségi kongresszuson ünnepélyesen az elnökségbe azok, akik, addig gyalázták. Arghezi anyja magyar volt, de görcsösen igyekeztek, nehogy a közismert Eminovics-Eminescu után kiderüljön, hogy a XX. század legnagyobb román költője nem tiszta román. József Attila pedig maga írta: „apám félig székely, félig román vagy talán egészen az”, de ez benne van minden magyar iskoláskönyvben, és senkiben nem okozott kisebbrendűségi érzést a magyar kultúra vagy a költő értékével kapcsolatban. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

Szilveszter László Szilárd 1976-ban született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait 1999-ban végezte a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, ugyanott szerzett doktori címet 2008-ban. Szakmai publikációi különböző hazai és magyarországi folyóiratokban jelentek meg Könyve /”Festett az arcom nékem is...” – Irónia a modern és posztmodern költészetben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009/ a két világháború közötti magyar líra és a kortárs erdélyi költészet ironikus jellemzőit tárgyalja az iróniafogalom alakulástörténetének dimenziójából. A filozófia, retorika és az irodalomelmélet klasszikusainak munkásságán kívül olyan szerzők műveinek elemzésére törekszik, mint Füst Milán, József Attila, Dsida Jenő, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Kovács András Ferenc, Visky András, Lövétei Lázár László. /Könyv az iróniáról. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

Család, szerelem, gyerek, istenkeresés: tulajdonképpen minden
Saját bevallása szerint egy évtizeden át gyakorlatilag semmit nem írt, amit irodalomnak lehet nevezni, az utóbb időben azonban egymás után jelennek meg a verseskötetei. Igaz, hogy előbb „csupán” gyerekversek írásával hagyta föl a számára is érthetetlen sztrájkot, ezek írása ugyanis magától értetődőbb volt, könnyebb útja volt a fokozatos és óvatos visszatérésnek – derült ki Markó Béláról csütörtökön este a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiójában szervezett rendhagyó könyvbemutatón, ahol Markó ezúttal költői minőségében volt jelen. A költői estre a színház egy hosszabb sorozatának első állomásaként került sor, a rendezvényen Visky András dramaturg, Tompa Gábor rendező és Láng Zsolt író voltak a beszélgetőpartnerek, a Tulajdonképpen minden című szonettkötet szerzője mellett pedig a kiadványt megjelentető Bookart Könyvkiadó igazgatója, Hajdú Áron is az est vendége volt.
Ebben a tíz évben ugyan nem írt semmit, olvasni azonban olvasott, igaz, hogy csak verseket, rövidségüknél fogva, a regényolvasás már kivételes pillanatnak számított, vallotta be Markó. A beszélgetés alatt kiderült: dátumozta a szonettek születését, nem rejtette el, hogy ezek a versek pontosan mikor születtek. – Amit mi ebben a pillanatban művelünk bizonyos esztétikák szerint rendkívül szakszerűtlen, vagy irodalmiatlan, hogy így fogalmazzak, hiszen versek fejlődéstörténetéről, kontextusáról, a megszületés körülményeiről próbálunk beszélni, ama esztétikák szerint pedig ezt ki kellene vonni a műből. Bevallom, hogy valamikor pályám kezdetén én magam is így gondoltam, időközben rá kellett jönnöm azonban, hogy ez nem igaz. Ennek ellenére továbbra is hiszem, hogy egy szöveg vagy jó, vagy nem jó, de hogy honnan és milyen körülmények között születik, egyáltalán nem mellékes. Keltezem a verseimet, ilyen szempontból ez egy érdekes naplószerű könyv, 2009 júliusától 2010 februárjáig született szonetteket tartalmaz, szám szerint 114-et – magyarázta a költő.
Markó megjegyezte: a kötet tulajdonképpen egy grafomániának a tanúsága is lehet, hiszen valamivel több mint egy félév alatt született verseket tartalmaz, és azt is bevallotta, hogy azóta szinte ugyanennyi van a tarsolyában, időközben pedig szinte egy kötetnyi haiku is született, ez így együtt valóban grafománia.
Tagadhatatlanul érdekes kísérlet, mert amikor azt a tíz év alatt megszakadt fonalat újból megpróbáltam összebogozni, a megszólalást sokkal inkább viszonyítottam saját múltamhoz, mint az éppen domináló stílusáramlathoz. Utólag majd kiderül, hogy sikerült, vagy nem.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen szonetteket írt, Markó Béla elmondta: a nyolcvanas években volt egy pillanat, amikor költői pályája során a szabad vers után–közben hirtelen szonettet kezdett írni, ami akkor újdonság volt az erdélyi magyar költészetben, olyan értelemben, hogy valaki egy többszáz esztendős formában véli meglelni a legjobb eszközét. Rájött, hogy van valami lényegi különbség a szonett és más versformák között. – Azért izgalmas a szonett, mert a kánonon belül nagyon keveset lehet elmozdulni. Kötöttséget jelent, ezért valamiképpen izgalmas életmodell is. Az is nagyon érdekes, hogy a kötöttségen belül valaki hogy képes önmagát felmutatni. A szonett viszi-e magával a szerzőt, vagy a szerző hajlítja magához a szonettet? Kiváló költők írtak szonettet, tökéletesek, pontosak, de látszik rajtuk, hogy a szonett gyűrte maga alá a költőt, és nem a költő a szonettet. Szabó Lőrinc egyike azon keveseknek, akik maguk alá tudták gyűrni a szonettet – magyarázta a költő.
Család, szerelem, gyerek, istenkeresés – így összegezte a kötet tartalmát a szerző, amely egyfajta naplónak is betudható.
A könyvbemutatón közreműködtek: Salat Lehel, Skovrán Tünde és Tordai Tekla színművészek. Hegedűn játszott Szép Gy. Bálint és Szőcs Márton.
Köllő Katalin. Szabadság (Kolozsvár)

Új folyóirat
Füzet méretű folyóirat első száma jelent meg A Vers címmel Székelyudvarhelyen. Főszerkesztője P. Buzogány Árpád, gondozza a Litera-Veres Könyvkiadó. Kortárs és klasszikus versek, versfordítások, illetve -elemzések kapnak helyet benne, egy lapszámba egy szerzőtől csak egy költemény kerülhet. Kéziratokat az avers.kapcsolat@gmail.com címre várnak. Az első szám szerzői a megjelenés sorrendjében: Szabó Lőrinc, Ambrus Lajos, Bágyi Bencze Jakab, Beke Sándor, Bölöni Péter, Botár Emőke, Főcze Kornélia, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Kiss Székely Zoltán, Reményik Sándor, Laczkó Vass Róbert, Majla Sándor, Nagy Ágnes, Tolokán Király Katalin, Sebestyén Irén, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, József Attila. A Reményik- és a József Attila- vershez Tolokán Király Katalin, illetve P. Buzogány Árpád fűz eligazító gondolatokat. Népújság (Marosvásárhely)

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Példaértékű kezdeményezés Pankotán
Üléspénzéből újíttatta fel a honvédsírokat
A pankotai temetőben meghonosodott hagyomány szerint, a híveket nem a nemzetiségük, hanem a vallási hovatartozásuk szerint temetik el.
Éppen ezért, a temetőben mindenféle kerítés vagy válaszfal nélkül, külön helyre temetkeznek a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, az ortodox, illetve a neo-protestáns hívek. Régen zsidó temetőrész is létezett, csakhogy az első világháború után elköltözött zsidók miatt az gazdátlanná vált, ezért a német katolikusok vették birtokukba. Gulyás László pankotai városi tanácsos, helybeli RMDSZ-elnök példaértékű kezdeményezéssel hívta fel magára a figyelmet. Az utóbbi négy évben az RMDSZ színeiben városi tanácsosi tisztséget töltött be, ezért az ülésekért őt megillető juttatásokat összegyűjtötte, majd felújíttatta belőle a helybeli temető katolikus részében nyugvó tíz, továbbá a református, illetve evangélikus részbe eltemetett egy-egy honvédnak a síremlékét. Az 1944. szeptemberi visszavonuláskor a településen, illetve környékén elesett honvédek közül a katolikus részben nyugvó tíz közül, egyiknek a szülei az 1960-as években feliratozott keresztet állítottak, amit a felújításkor is meghagytak. Ezen túlmenően, a nagyjából hármas sírfelületet betonnal burkolták, a hátulján emelt jókora táblán a következő felirat olvasható: „Emlékük örökké élni fog: Császár Márton zászlós, Érchegyi István őrmester, Szabadka János őrmester, Takács János tizedes, Efencsics Tibor honvéd, Karácsony József honvéd, Kotnyek István honvéd, Simon Béla honvéd, Szabó Lőrinc honvéd és Vitai Gyula honvéd. Mindnyájan 1944. szeptember 15–22. között hunytak el. Az evangélikus-lutheránus temetőrészben lévő, ugyancsak felújított sír feliratán olvasható: „Itt nyugszik Vantara György honvéd, elhunyt 1944. szeptember 22-én. Emléked örökké élni fog.” A református részben nyugvó honvédsír feliratán pedig: „Itt nyugszik Mile Antal honvéd, élt 24 évet.”
A közelmúltban szervezték meg a három honvédsír szentelési szertartását, amikor a helybeli katolikus plébános mondott rájuk áldást, a templomkórus énekelt, az egybegyűlt pankotai magyarok közreműködésével.
Amint Gulyás Lászlótól a helyszínen megtudtuk, a honvédsírok felújítása összesen 8 ezer lejbe került, amiből hozzávetőleg 7 ezret az üléspénzekből maga, míg a többit az ugyancsak Pankotán született, de Amerikában élő rokona, Mogyorósi György fedezett, aki néha hazalátogat.
Ha arra gondolunk, hogy egyes RMDSZ-es tisztségviselőktől milyen nehezen lehet behajtania a betöltött tisztséggel járó jutaléknak az Alapszabályzatban is rögzített 20%-át közösségi célra, nagy megelégedéssel tölti el az embert, ha olyanról is hall, aki az egész üléspénzét magyar közösségi célra fordítja. Éppen ezért, példaértékű Gulyás László tette, amiért elismerés illeti meg.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Golyószórásban, repülőszőnyegen Lászlóffy Aladárról és 1956-ról
Kántor Lajos Golyószórásban, repülőszőnyegen. Emlékezés Lászlóffy Aladárra című, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők október 23-án délután a Kolozsvár Társaságnál. A Kossuth-díjas erdélyi költő – aki idén lett volna 75 éves – életét, életművét több vonatkozásban is meghatározta az 1956-os forradalom és szabadságharc – összegezte Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke. A személyes emlékeket idéző beszélgetéssel záruló könyvbemutatón Jancsó Hajnal kifejező szavalatai, felolvasásai hangzottak el.
A Lászlóffy-életmű alkotásai, levelek és személyes emlékek alapján született meg Kántor Lajosnak a költőről szóló könyve. A volt iskolatárs, bölcsészkari kolléga fejezetekre bontva tárgyalja Lászlóffy Aladárnak a szülővárosáról, Tordáról alkotott képét, diákéveit a Kolozsvári Református Kollégium utódjaként alakult, Petőfi utcai 2. számú Magyar Fiúlíceumban, a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként megélt éveket 1954–1959 között. A költőtárssal, Szilágyi Domokossal való kapcsolatáról, az először bukójeggyel minősített, majd a későbbiekben elfogadott, Szabó Lőrincről írt államvizsga-dolgozatáról, a hetvenes években kiteljesedő költészetéről egyaránt szó esik Kántor Lajos könyvében. Az irodalomtörténész szerint a kétszeres Pezsgő-díjas Lászlóffy Aladár verseinek nyersanyaga tulajdonképpen a történelem. A rendszerváltás megélése, az 1989 karácsonyán a Szabadságban megjelent Hívó Szó aláírása, életének Budapesten töltött korszakában folytatott alkotótevékenysége, a vele szemben felhozott gyanúsítgatások szintén részét képezik Lászlóffy Aladár életútjának, akárcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc budapesti eseményeinek, majd következményeinek a megtapasztalása.
Lászlóffy Aladár 1956 őszén családi látogatásra utazott Budapestre, és ott ragadt a forradalom napjaiban. December közepe táján indult haza, többek között a budapesti események hatására írt verseinek kézirataival, de a vámi ellenőrzésen a Szekuritáté „hálójába” került – magyarázta Kántor Lajos. Hozzátette: a Korunk 1996 októberi számában, a forradalom 40. évfordulója alkalmából közölte ezeket a verseket, amelyekhez írt bevezető szövegében maga Lászlóffy Aladár összegezte az időszakkal kapcsolatos emlékeit. Mint írta, az ember negyven év után „maga is csodálkozik”, hogy „az a minden fasizmusnál embertelenebb rendszer mégsem kétszáz évig tartott”. A vámvizsgálaton lefoglalt versekért, a gondolkodásváltásért, és annak szavakba öntéséért Lászlóffy Aladár, akárcsak Szilágyi Domokos, súlyos árat fizetett – állapította meg Kántor Lajos. Lászlóffy Aladár verseiből leszűrődő egyik alapvető tanulság, hogy nemcsak azok szenvedtek súlyos károkat, akik börtönbe kerültek, hanem az úgymond szabadlábon maradtak is, hiszen a korszakot a „kint” és a „bent” lehetőségei, illetve lehetetlenségei jellemezték – tette hozzá az irodalomtörténész.
A bemutatót követően kortársak és ismerősök idézték fel néhány emléküket Lászlóffy Aladárral kapcsolatban. Buchwald Péter „rendkívüli tehetségként” emlékezett középiskolai osztálytársára, az akkor még erősen balos irányultságú diákra, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére jóban volt, és aki azzal „vette le lábáról” társait, hogy valamennyiükről grafikákat rajzolt.
– Amikor Budapestről visszajött Kolozsvárra, teljesen megváltozott: radikális forradalmi beállítottságú emberré vált – mondta Buchwald Péter. Mint mondta, ha az ellene felhozott vádak szerint a titkosrendőrség szövevényébe került költő valóban jelentett az úgynevezett „dumapartikról”, és ismerőseiről, nem tudja elképzelni, hogy „bárkiről is rosszat mondott volna”. – Az emberek változnak, a lényeg, hogy ez a változás a jó irányba történjen – vélekedett Buchwald Péter, hangsúlyozva: a baloldali irányultságú diákból „koszorús, nemzeti irányba elkötelezett” költő vált.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese elmondása szerint „verseket írogató ifjoncként” találkozott Lászlóffy Aladárral. Interjút készített a költővel, aki a fiatal tehetségekre vonatkozó kérdése kapcsán megállapította: „az igazi tehetséget nem lehet eltakarni, mert újratermeli önmagát”. Lászlóffy Aladár egész életműve voltaképpen 1956, a forradalom emléke – vélekedett Karácsonyi Zsolt.
Széles Klára magyarországi irodalomtörténész, a Lászlóffy Aladárral kapcsolatos számos cikk, tanulmány, valamint két róla szóló kötet szerzője egyetemi hallgatóként, levelezőtársként került kapcsolatba 1956-ban a költővel, akivel barátságuk a következő fél évszázadon át tartott. Mint kiemelte, „szeretetreméltó ember volt, erőteljes személyi varázsa hozzájárult ahhoz, hogy megértsék, akik pedig megértették, nem felejtették el”. Az irodalomtörténész, aki a Digitális Irodalmi Akadémia Lászlóffy Aladár-szakértőjeként is tevékenykedett, a forrásokhoz való széleskörű hozzáférés lehetőségét ajánlotta fel a fiatal irodalmároknak, akik behatóbban foglalkoznának a költő életművével.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar

Egy könyvritkaság a helyére került
Viszontagságosan érdekes lehet a könyvek sorsa is. Hosszú éveken lapulnak személyes könyvgyűjteményekben, hogy aztán egy nap a különös véletlenek folytán visszakerüljenek a társuk mellé, a könyvtárba, ahol mindig is a helyük lett volna. Két évszázad után adták át tegnap Köteles Sámuel 1817-ben megjelent Az erköltsi filo’sofiának eleji című művének első kötetét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárnak. A könyvet az teszi értékessé, hogy a 15 éves Bolyai János tulajdonában volt, amiről kézírása és aláírása tanúskodik. A könyvet matematikusokból, újságírókból és RMDSZ- politikusokból álló csoport juttatta vissza példás összefogással a Tékába, a világhírű matematikus egykori személyes könyvtárában levő csonka második kötet mellé.
Bolyai János az erdélyi magyar tudományosság kimagasló személyisége, talán a legnagyobb magyar matematikus. Emlékezete kollektív identitásunk fontos eleme, ápolása kötelességünk… Ennek jegyében került sor az értékes kötet megvásárlására és adományozására a Teleki Téka Alapítvány számára – hangsúlyozta nyilatkozatában Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki tegnap Peti András alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke, Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Lázok Klára, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője jelenlétében ünnepélyes keretek között adta át a kötetet az alapítványnak.
Az elmúlt idő nyomában
Kérdés, hogy valaha kiderül-e, hogy a kötet hol lapult, merre vándorolt olyan hosszú időn át, de felfedezése, az írás azonosítása, a könyv értékének megállapítása és megvásárlása is felér egy detektívregénnyel. A történet a november 8-i kolozsvári Bolyai-vacsora napján kezdődött. A Bolyaiak emlékét ápoló rendezvényen a magyar tudomány napját ünnepelve arra emlékeztek, hogy az idén 190 éve kelt Bolyai Jánosnak apjához címzett híres levele: "…a semmiből egy új, más világot teremtettem". A vacsorán tartott előadást a Népújság olvasói számára jól ismert Oláh-Gál Róbert, a Sapientia EMTE csíkszeredai karának oktatója, akinek a Bolyaiak életéről szóló kötetét a Fehér Holló újságírósorozatban adta ki Szabó Csaba, a sorozat szerkesztője.
A Bolyai-vacsorára volt hivatalos a marosvásárhelyi származású Körtesi Péter, a Miskolci Egyetem Matematikai Intézetének docense, aki a Bolyai Farkas középiskola után a kolozsvári BBTE matematika- informatika szakán végzett. Ismert Bolyai-kutató, a Bolyai- kultusz határon túli népszerűsítője, akit az idén másodszor tüntettek ki az egyetemek közötti közép-európai felsőoktatási tanulmányi csereprogramok (CEEPUS) működtetésében játszott szerepéért.
Mivel korábban érkezett meg egyetemi tanulmányai színhelyére, a Farkas és a Király utcában sétált, ahol a kovácsoltvas ablakrácsokkal s az oszlopos erkéllyel díszített szép, öreg Toldalagi–Korda-palotában működött a matematika tanszék és a könyvtár.
– Ahogy kolozsvári diákságunk helyszínén keresgéltem az emlékeim közt ("Á la recherche du temps perdu"), akkor vettem észre egy kapualjban a kis antikváriumot, ahova betértem, miközben kedves barátom, Müller Ádám emléke dolgozott bennem. A zsúfolt helyiségben magyar könyveket kerestem. Kiderült, hogy nincsenek, ezért matematikakönyvekről érdeklődtem, de az is kevés volt. Már kifele indultam, amikor az elárusító kislány odaszólt, hogy van valami érdekes, egy olyan könyv, ami Bolyai ex librisét tartalmazza. A páratlan kis könyvben valójában nem ex libris, hanem Bolyai János saját kezű beírását láttam. Ha nem foglalkoztam volna Bolyai János munkásságával, akkor is feltűnt volna, hogy mennyire hitelesnek látszik a beírás, és az eltelt idő alatt be is bizonyosodott, hogy nem tévedtem. A könyvben az 1817. november 12-i dátum szerepelt, Bolyai János 15 éves volt akkor. Az Appendixen és az Üdvtan címlapján is hasonlóan jellegzetes kalligrafikus írás látható. Feltételezésem megerősítette, hogy a kis könyv utolsó lapjára is be volt írva, hogy a Bolyai Jánosé. Első oldalain az íráson kívül 3x4 centiméteres pecsét vagy régebbi érme benyomódása látszott. Bár 80 százalékban meg voltam győződve, hogy a beírás eredeti, gyanús volt számomra, hogy mind az első, mind a második oldalon egy 4x5, illetve egy 6x8 centiméteres rész éles késsel vagy ollóval ki van vágva. A könyvet, amely 1817-ben jelent meg, a marosvásárhelyi Református Kollégium nyomdájában nyomtatták. A kivágások láttán arra gondoltam, hogy esetleg a Tékából ellopott könyvek közül való, s ha nagyon érdeklődöm, talán nyoma vész. Az ára 700 euró, mondták, s nem engedték, hogy lefényképezzem, ezért az adatokat lejegyeztem, majd láttam, hogy egy kis üvegszekrényben a ritkaságok közé teszik vissza. Végiggondoltam, hogy meg kellene vásárolni, de ha kiderül, hogy lopott, igazolnom kell, hogy miképpen került hozzám – morfondíroztam, majd sajnálkozva otthagytam az antikváriumban.
A nyomozómunka
Este a Bolyai-vacsorán egyetemi vezetők, matematikusok társaságában mondtam el, hogy szívesen felajánlom, valaki járjon utána, tisztázza, hogy lopott könyv-e vagy sem, majd meg kellene vásárolni, s a Tékában elhelyezni. A társaságból Szabó Csaba újságíró, Oláh- Gál Róbert könyvének a kiadója mozdult rá, átvette a nyomozást, s a későbbiekben minden lépéséről tájékoztatott – mondta el Körtesi Péter.
A történtekről Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója és vezetője a Kolozsvári Televízió magyar adásában részletesen is beszámolt. A helyszínen sikerült megnyernie az antikvárius bizalmát, aki számlát ígért, s hagyta lefényképezni a kötet első lapját. Ezután kezdődött az igazi nyomozómunka, amelyben fontos szerepe volt Wanek Ferencnek, aki az írásszakértői véleményt készítette, s "az alacsony t betűk", "a visszaforduló kerek betűzárások", "a kezdőbetűk kiemelt kezelése" és más jellegzetességek alapján – Bolyai János 1814-es és 1817-es kézírásával összehasonlítva – arra a következtetésre jutott, hogy a viszonylag érett, kiírt jellegű írás minden valószínűség szerint a jövendő tudósé.
A Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetőjével felvett kapcsolat során kiderült, hogy a könyv második kötetét a Tékában őrzik, de az első kötet sorsáról nem tudtak. Amint Lázok Klára, a Téka vezetője elmondta, Deé Anikó tudományos kutató a két Bolyai személyes könyvtárának 152 kötetét azonosította be a Teleki–Bolyai Könyvtár állományában, s tudomásuk volt arról, hogy a két tudós gyűjteményéből szétszórtan még fellelhetők könyvek.
A második kötetet 1880. április 8-án Koncz József, a Református Kollégium könyvtárosa a helyi katolikus gimnázium könyvtárának adta cserébe egy másik könyvért, s úgy került be az 1960-as években a Teleki Tékába. A kötetben Bolyai János aláírása mellett Koncz József sorai olvashatók.
A Téka felértékelése és a budapesti Széchényi Könyvtár szakvéleménye alapján megállapították, hogy az ár reális, érdemes a könyvet megvásárolni.
Mivel a pénzt nem sikerült adakozással összegyűjteni, és a "nyo-mázás" szerepelői úgy gondolták, hogy a Tékában van a könyv helye, Szabó Csaba az RMDSZ-hez fordult, ahol első perctől kedvezően fogadták a lehetőséget, s a Communitas Alapítvánnyal közösen megvásárolták a könyvet.
Magángyűjteményből közgyűjteménybe
Az átadáson Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, hogy a legjobb értelemben vett postás szerepét vállalta egy szellemi értelemben jelentős örökség átadásával, amelyet a szakemberek régóta keresnek. A könyv azt mutatja, hogy Bolyai János a kor legfontosabb értékeit tudhatta magáénak, hisz az, hogy ki milyen értéket tart a könyvtárában, ki milyen könyveket olvas, a szellemi habitusát is megmutatja. A nyomtatvány igazi jelentőségét a kutatók fogják meghatározni, most viszont az a fontos, hogy egy magángyűjteményből közgyűjteménybe került, viszonylag jó állapotban. – Nekünk nem a semmiből kellett új világot teremtenünk, de sokszor azt érezzük, hogy amikor a mi világunkat újra kell teremteni, akkor az nemcsak a jövőről, hanem a múlt értékeinek a felfedezéséről, megőrzéséről és beépítéséről szól. Azért adományozzuk a Teleki Téka Alapítványnak, hogy jó kezekben legyen a következő évtizedekben. Ha olyan írott értékekre bukkanunk, amelyek az erdélyi magyar, sőt az egyetemes magyar kultúra számára fontosak, a jövőben is arra törekszünk, hogy azokat visszaszerezzük – hangsúlyozta a szövetségi elnök.
Hű őrzői leszünk
Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke vette át, majd át is adta Lázok Klárának, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetőjének a könyvet, amit a Bolyai-múzeum tárlójában helyeztek el, s tegnaptól már meg is lehet tekinteni a Bolyai-relikviák között.
Mindenki elmerenghet a Horatius-idézeten, amelyet Bolyai János, a majdani zseniális tudós 15 évesen beleírt azon az őszön, amikor a református kollégiumban tett sikeres záróvizsga után tanulmányai folytatására várt – mondta Haller Béla, aki Szabó Lőrinc fordításában olvasta fel a Horatius sorait: "Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és / légy szilárd; viszont okosan, magad vond/ össze, hogyha kedvez a szél, túlontúl/ büszke vitorlád."/ (Ódák)
Az eltelt kétszáz év alatt odalett a latin és az a mértéktartó bizakodás is, amellyel János 15 évesen kilépni készült az életbe, de temperamentumát ismerve lehet, hogy csak az illendőség parancsának megfelelve választotta ezt az idézetet. A magunk részéről megígérjük, hogy a könyv hű őrzői leszünk – tette hozzá Haller Béla.
A megtalált könyv tudománytörténeti jelentőségű, mivel keltezése pontosan tájékoztat arról, hogy mikor került Bolyai János könyvtárába a kötet, s ugyanakkor segítséget jelent a fiatal Bolyai szellemi fejlődésének megismerésében. A bejegyzésben szereplő latin nyelven írt mottószerű Horatius-idézet szerepének, jelentésének tisztázása további kutatást igényel – mondta Lázok Klára. A történet érzelmi oldala, hogy Bolyai János egykori könyvtárának két kötete egymás mellé került, s így kiteljesedett egy történet, lezárult két könyv vándorlása egymás felé
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro