Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Szabó József
180 tétel
2009. november 28.
Ambrus Anna Uzon-monográfiája a szó megszokott értelmében nem monográfia, hanem, ennél egyszerre több, de kevesebb is lehet. Az uzoni születésű szerző a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát végezte, Uzonban tanít. Mások Uzonnal kapcsolatos legjobb írásait is belefoglalta könyvébe: dr. Binder Pál és Cserey Zoltán történész munkáját a település múltjáról, Uzon építészeti emlékeit Kónya Ádám esszéje alapján mutatta be, az uzoni református templom történetét Szabó József és Ungvári Barna András református lelkész. Ambrus Anna huszonegy írást maga jegyez a könyvben. Ezek hézagpótló könyvelemek a településtörténetnek azokat részeit járják körbe, amelyeket hol a román adminisztráció, hol a diktatórikus parancsuralom miatt nem lehetett tárgyalni: 1848–1849 Uzonban, 1940, a székelyföldi magyar világ, Uzon demográfiai képe, Az uzoni zsidóság, a Cigányok Uzonban, ezek meghatározzák a könyv karakterét. Az Uzon monográfiáját a Pro-Urbe Csorvás Egyesület adta ki, Hunyadvári András szerkesztette (Gyula). /Sylvester Lajos: Új könyv Uzonról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 28./
2010. március 16.
Méltóságteljes ünneplés Nagyváradon
Nagyvárad – A nagyváradi magyarság az idén is közösen emlékezett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulójára Szacsvay Imre szobránál. Beszédek hangzottak el, majd koszorúztak.
A télies időjárás ellenére az idei március 15-i ünnepség alkalmából is hatalmas tömeg gyűlt össze Szacsvay Imre szobránál, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 162. évfordulójára emlékezzen. Mint ahogyan az utóbbi években megszokottá vált, a rendezvényt közösen szervezte a Bihar Megyei RMDSZ a magyar történelmi egyházakkal, civil és ifjúsági szervezetekkel. Részt vettek a Magyar Polgári Párt (MPP), különböző tanintézetek, valamint a jelentősebb román politikai alakulatok, közintézmények és hivatalok képviselői is. A hagyományoknak megfelelően szentjobbi és diószegi huszárok, valamint cserkészek álltak díszőrséget, és közreműködtek a Kálmándi Fúvószenekar tagjai is. Az ünneplők kokárdát viseltek és néhány nemzeti színű zászló is feltünt a tömegben. Újdonságként a váradi George Coşbuc Általános Iskola néhány diákjai is fellépett (Tóth Zsófia, Fazekas Kriszta, Sebestyén Krisztina, Nemes Dóra és Dimény Eszter), Kiss Tünde tanárnő tanítványai Kossuth-nótákat és toborzó énekeket adtak elő.
Beöthy Ödön portré
A Himnusz elhangzását követően Szabó József helyi önkormányzati képviselő köszöntötte a sokadalmat, aki ezúttal a moderátor szerepét is elvállalta. Traian Băsescu államfő üzenetét Gavrilă Ghilea prefektus, Bajnai Gordon magyar miniszterelnök levelét Sándor Mátyás, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének légügyi katonai attaséja, Emil Boc román kormányfő jókivánságait pedig dr. Sarkady Zsolt alprefektus olvasta fel. Ünnepi beszédet Biró Rozália alpolgármester, Zatykó Gyula, a Magyar Polgári Párt nagyváradi vezetője és Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke mondott, akik egyaránt a magyarság összefogásának fontosságát emelték ki.
Az ünnepség egyik érdekes momentumaként az RMDSZ-es politikus egy Beöthy Ödön-portrét nyújtott át dr. Sarkady Zsoltnak, arra hívva fel a jelenlevők figyelmét, hogy a főispán alakja méltatlanul marad ki a március 15-i megemlékezésekből. Arra kérte az alprefektust: a képet akassza ki a Prefektúra folyosóján lévő arcképcsarnokba, vagy ha oda nem lehet, akkor a saját irodájába.
A felszólalások után koszorúzások hosszú sora következett, majd huszárok vezette fáklyás menet indult a Fő utcán keresztül a Petőfi-szoborig. A méltóságteljes felvonulás incidensek nélkül zajlott le.
Ciucur Losonczi Antonius. Forrás: erdon.ro
2010. március 19.
Szabó József is támadja Szilágyit
Tőkés László táskahordozójának és tipikus megélhetési politikusnak nevezte Szilágyi Zsoltot, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnökét Szabó József, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke.
Szabó elmondta, a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) elnöke volt 2000-ben, amikor Szilágyi újabb parlamenti képviselői mandátumért szállt harcba. Az NMD kampányolt is akkor a fiatal, de már tapasztalt politikusnak, illetve egy megegyezést is kötött vele, amelyben pontról pontra leírják, hogyan segítik majd egymást a négyéves periódus alatt.
Szabó szerint azonban ez öszszesen fél évig működött, Szilágyi ugyanis elhallgatott dolgokat. „Becsapott minket akkor is, és most is becsap” – fogalmazott az RMDSZ-es politikus. Mint mondta, emiatt jutottak oda, hogy 2001-ben a megyei szervezet tisztújításán a nagyváradi diákszövetség már nem Szilágyi Zsoltot, hanem Lakatos Pétert támogatta az elnöki székért folytatott versenyben, aki végül el is nyerte a tisztséget.
„Csodálkozom, hogy épp Szabó József áll az erdő felől” – reagált a vádakra a Krónika megkeresésére Szilágyi Zsolt.
Mint mondta, az említett szerződés megkötésétől fogva ő rendszeresen pénzzel támogatta az NMD-t, ám többszöri kérésére sem kapott erről semmilyen elismervényt. Ezután vette észre, hogy a diákszövetség az ellenlábasának kampányol az elnökválasztáson. Kijelentette: a lusztrációnak folytatódnia kell, és nem azoknak kellene közszerepet vállalniuk, akiknél korrupció gyanúja merülhet fel.
Szabó egyébként azt is kifogásolta, hogy Szilágyi szerinte alig mérhető tevékenységet fejtett ki 14 évi parlamenti munkája során. Az EMNT-alelnök szerint minden autonómia-törvénytervezeten rajta volt az aláírása, míg a mostani RMDSZ-es képviselők ezt nem mondhatják el magukról. A polémiát a megyei RMDSZ választmányi ülésén elhangzottak indították, ahol Lakatos Péter elnök támadta Szilágyit, amire utóbbi nyílt levélben reagált.
Nagy Orsolya. Forrás: Krónika (Kolozsvár)
2010. június 6.
Árvíz: segíteni mentek Biharból
Bihar megye – Mint azt már tudattuk, a rendkívül súlyos magyarországi árvízre való tekintettel az RMDSZ Bihar megyei szervezete önkéntes segítőket küldött a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei területekre.
Péntek délután indult el a segítő csapat, és a kora esti órákra érkezett meg a miskolci katasztrófavédelem központjába, ahonnan a közeli Felsőzsolca városába irányították őket. Múlt hét közepén Edelény mellett átszakadt a gát, így az alacsonyabban fekvő területek folyamatosan víz alá kerültek. Már pénteken számos főutat lezártak, hiszen ebben a térségben a Bódva, a Sajó, illetve a Hernád patakok rendre elárasztották a területet.
Lakhatatlan házak
Mint az a mellékelt fotókból is kiderül, Felsőzsolca alacsonyabban fekvő utcáin gyorsfolyású folyóként hömpölygött a víz, csupán csónakkal és markológépekkel lehetett közlekedni. A homokzsákokból épített torlaszok mellett rendre szivárgások jelentek meg, és a talajvíz is folyamatosan megnehezítette az önkéntesek munkáját. A Bihar megyéből érkezett önkéntesek ottlétük ideje alatt tonnányi homokzsákot mozgattak meg, több esetben is a saját maguk által vitt szivattyúkkal próbálták az épületeket óvni. Egy pincében tárolt, 800 kilogrammnyi karbit tartalék miatt még a robbanásveszély lehetősége is fennállt, több órás szivattyúzást követően sikerült átmenteni a veszélyes készletet.
A vasárnapi hírek már a címlapokon arról számoltak be, hogy a 7500 lélekszámú településről már ezernél is több lakost telepített ki a honvédség, hiszen az alacsonyabban fekvő házak többsége lakhatatlanná vált.
„Az RMDSZ Bihar megyei szervezete megköszöni a hegyközcsatári, hegyközpályi, kiskereki, köröstárkányi, érszőlősi, tóti, szalárdi és margittai RMDSZ-szervezetek, a HawksMotor Klub, valamint a nagyváradi székhelyű vízügyi igazgatóság segítségét, akik időt, energiát és felszereléseket nem kímélve próbáltak segíteni a bajbajutottakon” – nyilatkozta lapunknak Szabó József nagyváradi tanácsos, az RMDSZ ügyvezető alelnöke.
erdon.ro
2010. július 12.
Székely önrendelkezés a tudományban (is) – Kisebbségi jövő a tudásalapú társadalomban – Konferencia Gyergyóremetén
A székelység kisebbségi létéhez, önrendelkezéséhez sokan sokféle szempontból közelítettek már, viszont a székelyföldi oktatás, kutatás és tudás autonómiája viszonylag ritkán került szóba. Ezért nevezhető úttörőnek a gyergyóremetei falunapok keretén belül szombaton megrendezett „Kisebbségi jövő a tudásalapú társadalomban” című konferencia, melyen neves előadók és fiatal tehetségek tárták az érdeklődők elé a székelyföldi tudomány jelen állását és jövőjét.
A konferenciát imával nyitó Orbán László esperes Wass Albertet idézve adta át a szót a tudomány képviselőinek, mely szavak akár a rendezvény mottóját is képezhették volna: „magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, mint mindig egy lépéssel előbb lenni... egy kicsit többnek lenni minden tekintetben...”
Így vélekedett az első előadó, Andrew Balas remetei származású amerikai orvos-matematikus is, aki szerint ha a tudós, kutató nem tud kisebbségben lenni, elviselni, hogy nem ért vele egyet a többség abban, amit felfedezett, akkor sikeres sem tud lenni. A nagy felfedezések tehát mindig kisebbségben kezdődnek. Hogy ez Székelyföldön is megvalósulhasson, megalapította a Székely Előfutár Alapítványt, mely a Balás Elek nevet viselő ösztöndíjjal támogat minden évben tíz fiatal székelyföldi kutatót. A konferencia során ők is bemutatkoztak, beszámoltak tevékenységükről. A humán szekció ösztöndíjasai székelyföldi vonatkozású társadalmi jelenségeket vizsgáltak, hozzásegítve a székelységet saját hagyományainak, szokásainak és múltjának jobb megértéséhez. Kinda István, aki korábban a moldvai csángókkal is foglalkozott, dokumentumfilmet vett fel a téglavetés hagyományos mesterségéről Nagyborosnyón, Sütő István saját családtörténetén keresztül írta meg a vargyasi bútorfestés múltját és jelenét, Kiss Adél pedig a székelyföldi felnőttképzést vizsgálta. A természettudományos szekció ösztöndíjasai nemzetközi kutatóhálózatok munkájába kapcsolódtak be, Kovács Katalin egy román-magyar-cseh projekt keretén belül az intenzív lézerimpulzusokkal foglalkozik, melyek segítségével a rák molekuláris fázisában felismerhetővé válhat, Kovács Levente pedig a programozott sejthalált kutatja egy szegedi csoportban, amely munka szintén a rák gyógyítását célozza, hiszen a rákos sejtekbe programozott sejthalál megállíthatná a betegség elburjánzását.
Az ösztöndíjasok előadásai is abba az irányba mutatnak, amit Kötő József hozzászólásában kulcsszóként emelt ki: glokalizáció (a globális és lokális összekapcsolódása). Bekapcsolódni a nemzetközi körforgásba, kihasználni a globalizáció adta lehetőségeket, ahogy azt a természettudósok is tették, ugyanakkor figyelni a lokális jegyekre, székely jellegzetességekre és őrizni azokat, amire az ifjú társadalomtudósok tevékenysége is irányult.
A legtöbb vitát kiváltó felvetés a szintén a glokalizációval összefüggő önálló székelyföldi egyetem kérdése volt, melyet Andrew Balas nevezett meg célként. Az amerikai előadó szerint Székelyföldnek szüksége van egy mágnesként működő saját tudományegyetemre, amely lehetővé teszi a helyi kutatók együttműködését, akik speciális, helyi problémákra kereshetik majd a választ. Bíró Zoltán, a Sapientia dékánja szerint inkább a Székelyföldön működő állami és magánegyetemek, kihelyezett tagozatok szorosabb együttműködésére lenne szükség az egyéni munkavállalás helyett, egyeztető fórumra, közös hírlevélrendszerre, közös kiadványokra, akár közös kutatóhálózatra, valamint a térséggel való szoros kapcsolatra. Szerinte a székelyföldi autonómiát nem kérni kell valakitől, hanem, legalábbis tudományos téren, meg kell valósítani az intézmények együttműködése által.
És mivel a hagyományápolást Andrew Balas a közösség sikerességének és jó egészségi állapotának feltételeként nevezte meg (ellenpéldának felhozta a marginalizált indiánok esetében tömegesen jelentkező alkoholizmust és elhízást), olyan előadásokra is sor került, amelyek a székely múlttal foglalkoztak. Nagy József, Szabó József János, Egyed Ákos és Csikány Tamás is a székelység forradalmakban és háborúkban vállalt szerepét mutatták be, melynek egy szeletét élethűen meg is jelenítették másnap a hagyományőrző egyesületek a piski csata Maros-parti újrajátszásával.
Köllő Zsófia. Erdély.ma
2010. július 18.
Magyarlapád az árvíz után
Bihar megye – A Bihar megyei RMDSZ szervezete újabb segélyakciót indított az árvíz sújtotta településekre, ezúttal a Fehér megyei Magyarlapádra.
A közel ezerfős, szinte teljesen magyarok által lakott falucskára június 22-én, az esti órákban hatalmas mennyiségű csapadék zúdult alig néhány óra alatt, melynek következtében egy kis patakocska derékik érő, erős sodrású folyóvá vált. 83 lakóházba tört be a víz, gyakorlatilag felkészülni sem tudtak a lakosok a védekezésre. Bár a víz másnapra visszavonult, mégis több ház strukturális alapja meggyengült, egy össze is dőlt, egy másiknak a teteje dőlt be, de voltak olyanok is, ahol a pincén keresztül szökőkút formájában csapott be a víz.
Gyűjtési akció
A helyi lelkes közösség viszont gyűjtési akciót hirdetett meg, melynek köszönhetően külföldről és belföldről egyaránt gyors segítség érkezett, készpénz és ruházat formájában. „Erre reagálva az RMDSZ Bihar megyei szervezete azonnali szállítmánnyal indult útra múlt pénteken, az árvíz után a leginkább hasznos eszközökkel: 2 raklapnyi csempével, közel 100 bútordarabbal, tisztálkodó szerekkel, játékokkal, 600 konzervvel” – nyilatkozta Szabó József, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, hazatérve Magyarlapádról. „Öröm volt látni, hogy a helyiek mennyire ügyesen kezelték a helyzetet – bár komoly tragédia az, amit átéltek, mégis közös összefogással újjáépítik a kárt szenvedett lakóházakat, odafigyelnek mindenkire, akinek a víz elvitte a vagyonát. Szerintem a szép számú segélyekkel rövidesen újjávarázsolják falujukat, úgy, hogy ezen a héten még egy néptánctábor lebonyolítására is futja energiájukból” – mondta Szabó.
A kezdeményezők köszönik a Caritas Szent István Szociális Központ, a Szalárdi Polgármesteri Hivatal, a szalárdi RMDSZ, az Adeptus Kft., valamint Huszár István nagyváradi RMDSZ-es tanácsos önzetlen segítségét. Felhívják a figyelmet, hogy még júliusban egy másik szállítmányt is el szándékoznak juttatni Magyarlapádra, főleg gabonaféléket, lisztet, bútorokat. erdon.ro
2010. szeptember 23.
Ódzsa-színház
Nagyvárad – Portréfilm Szabó József rendezőről a Duna Televízióban.
Szeptember 27-én, hétfőn 21.30 órától közvetíti a Duna Televízió Ódzsa-színház címmel Csáky Zoltán portréfilmjét Szabó József színházi rendezőről.
A nagyváradi színházkedvelők előtt közismert nevén, Ódzsa teremtette meg a ’70-es években Váradon az ún. költői színházat. A közel egyórás portréfilm az ő életútját követi nyomon szülővárosától, Székelyhídtól az írországi Sligóig. Betekintést nyerhetünk rendezői munkásságába, megismerhetjük a színházról, színészekről, irodalomról alkotott véleményét, rendezői ars poétikáját. Közben jeleneteket láthatunk nagyváradi, kolozsvári, veszprémi rendezéseiből és sok-sok Weiss István-fotót. A jeles rendezőről mint mesterről vallanak:
Szilágyi István író, Weiss István fotóművész, Miske László, Varga Vilmos és Hajdu Géza színművész. A filmet rendezte és szerkesztette: Csáky Zoltán, operatőr: Marossy Géza. erdon.ro
2010. november 18.
Tájékoztató füzet az egyszerűsített honosítási eljárástól – Kettős állampolgársági kisokos
Sajtótájékoztatón mutatta be tegnap Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és Szabó József körzeti és helyi szervezetekért felelős ügyvezető alelnök azt a tájékoztató füzetet, melyet a kettős állampolgárság megszerzéséről állítottak össze.
Az állampolgársági kérelmet január elsejétől lehet leadni a magyar konzuli tisztviselőknél (Csíkszeredában, Kolozsváron vagy Budapesten), a magyarországi anyakönyvvezetőknél, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal regionális igazgatóságainál. Többek között a kolozsvári külképviselettől, valamint az egyszerűsített honosítási eljárás hivatalos honlapjáról (www.allampolgarsag.gov.hu) összegyűjtött információkból állt össze a nyolcoldalas kis füzet tartalma, részletezte az ügyvezető elnök. Egy jegyzéket is készített a Bihar megyei szervezet a Hajdú-Bihar illetve Békés megyei határ menti településeken található anyakönyvi hivatalok elérhetőségéről, egy térképet is mellékelve ezekről.
Egy kilencnapos körút keretében az RMDSZ a vidéki településeken élőket is szeretné tájékoztatni az állampolgársági kérelem benyújtásának részleteiről. Mától november végéig településtől függően hol a polgármesteri hivatalokban, hol a szövetség körzeti irodáiban, hol egyéb helyeken adnak tájékoztatást az érdeklődőknek, illetve információs füzeteket is osztanak. Erre amúgy küldöttgyűléseken is szánnak időt.
Az állampolgárság igénylése illetékmentes, csak a fordítási díjakat kell kifizetni. Elviekben a romániai közjegyzők által hitelesített fordításokat elfogadják, a honlapon szereplő információ szerint ugyanis ez a hágai egyezményhez tartozó országokra érvényes, illetve 18 év alattiak is igényelhetik az állampolgárságot. A tájékoztató kiadványhoz a szervezet irodáiban lehet hozzájutni. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. november 26.
Politika, oktatás, nevelés és erőszak
A nők elleni erőszak felszámolásáról, a gyermeknevelési segélyről, a tanügyi törvény fejleményeiről, valamint a Mikulás-napi nótaestről tartott sajtótájékoztatót tegnap Pető Csilla parlamenti képviselő és Szabó József, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke.
Tegnap volt a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napja, ennek apropóján beszélt Pető Csilla erről a sajnálatos jelenségről. Mint elmondta, segítséget kell nyújtani az áldozatoknak, hogy merjenek a rendőrséghez és a bírósághoz fordulni. Évente háromból két nő esik valamilyen verbális, lelki, szexuális vagy más típusú erőszak, illetve diszkrimináció áldozatául. Romániában az utóbbi hat évben majd’ hatvanezer esetet regisztráltak, melyeknek nyolc százaléka halálos kimenetelű volt. November 9-én a képviselőházban javaslatot nyújtottak be a 2003/271-es számú törvény módosításának a céljából, amely megkönnyítené a rendőrség közbelépését számos incidenskor, mivel a legtöbb esetben az erőszak családon belül történik. Az erőszak elleni törvény nemsokára megvitatásra kerül, és remélhetőleg el is lesz fogadva. Mint elmondta, megoldásokat kell keresni ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére, jó kapcsolatokat kell ápolni a civil szervezetekkel. „Sokan nem tudják, hogy léteznek bántalmazott személyek számára biztosított menhelyek”.
Szabó József azt emelte ki, hogy bár Váradon még nem üzemel hivatalosan ilyen intézmény, de folyamatban van a létrehozása. „A nevelés hiánya, valamint a szegénység a két legmeghatározóbb oka ezeknek a súlyos társadalmi problémáknak” – fejtette ki Pető Csilla. Majd Ioan Botiş munkaügyi miniszter elképzeléseiről beszélt, miszerint az eddigi 24 hónap helyett csak 12 hónapig járna gyermeknevelési segély, akik pedig két évnél hamarabb állnának ismét munkába, azok 400 lej segélyre lennének jogosultak. „Csak felröppent a felvetés, és máris nagy nemtetszést váltott ki. Nagyon sok anya, de sok apa is telefonált ez ügyben” – emelte ki a parlamenti képviselő. Ez a kérdés a fiatalok jelentős részét is foglalkoztatja, azért pedig továbbra is harcolni kell, hogy minél többen gyereket merjenek vállalni, nevelni. Azt is megerősítette, hogy az RMDSZ semmilyen további megszorításba nem fog belemenni, erről a hétfői képviselőházi frakcióülésen is volt egyeztetés. „Ha arra kerül sor, semmi esetre sem fogom megszavazni a javaslatot” – hangoztatta a politikus.
Ezek után a tanügyi törvénnyel kapcsolatos legfrissebb hírekről számolt be. Szerdán az alkotmánybíróság zöld utat adott a törvény kormányzati felelősségvállalással történő elfogadásának, noha az még mindig a szenátusi szakbizottság előtt fekszik. Jogi konfliktus jött létre a parlament és a kormány között azután, hogy a parlament napirendre tűzte a kormány felelősségvállalással beterjesztett oktatási törvénytervezetét, és az ellenzék benyújtotta a bizalmatlansági indítványt. Pető Csilla kiemelte, hogy ez még mindig pozitív dolog, hiszen az eredeti tervezet – amit a kormány dolgozott ki RMDSZ-es közreműködéssel – tovább megy, ami a kisebbségi oktatás számára előnyös. Következhet a bizalmatlansági indítvány felolvasása, vitája és plénumbeli szavazása. Amennyiben az indítvány megbukik – aminek nagyobb az esélye, mint az elfogadásának, mondta el lapunknak a képviselő –, akkor az új törvény kihirdethető.
Ezek után ismét Szabó József vette át a szót, aki két akcióra is felhívta a figyelmet. Az egyik ilyen akció a kettős állampolgárságról tájékoztató füzeteknek a terjesztése, amely valamennyi lényeges információt tartalmaz a magyar honosítás körülményeiről. Szabó elmondta, hogy körülbelül húszezer példányt osztottak szét a tájékoztató füzetekből majd’ ötven magyarlakta településen. „Óriási volt az érdeklődés a tájékoztatók iránt” – fejtette ki. Ez azért is fontos, hangoztatta, mert számos, főleg magyarországi szakember egymásnak ellentmondó módon értelmezi és ítéli meg a kettős állampolgárság ügyét, ezért sokan nincsenek tisztába a helyzettel. „Nem az a legfontosabb, hogy a törvény hogyan néz ki, hanem az, hogy miképp alkalmazzák azt” – hívta fel a figyelmet a kusza helyzetre. Ezek után arra is kitért, hogy bármennyire is kellemetlen a dolog, a magyar állampolgárságot igénylőknek okiratokkal kell majd bizonyítaniuk a magyar származásukat, s ezek a papírok adott esetben pénzbe kerülhetnek. Végül a februári pártkongresszust megelőző körzeti küldöttjelölő gyűlésekről is beszélt, amelyek december 21-ig zajlanak. Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)
2010. december 31.
Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)
2011. január 10.
Nyugtasson a Donnak zúgása
Nagyvárad – A Pro Liberta Partium Egyesület szervezésében január 15-én, szombaton délután 16 órától mutatják be Nagyváradon a Nyugtasson a Donnak zúgása… című dokumentumjátékot a volt Arlusban.
A Pro Liberta Partium Egyesület szervezésében január 15-én, szombaton délután 4 órától a nagyváradi Városi Művelődési Házban mutatják be a Nyugtasson a Donnak zúgása… című dokumentumjátékot. Ezzel kapcsolatban Meleg Vilmos rendező azt nyilatkozta az erdon.ro-nak: “Egy olyan dokumentumjátékról van szó, melyet Szabó József János magyarországi történész állított össze, különböző levelek, iratok, beszámolók, nyilatkozatok és parancsok alapján. Az előadás tehát egy egyvelege a 2. magyar hadsereggel kapcsolatos dokumentumanyagoknak. Előfordul benne minden, ami érinti ezt a témát. Természetesen egy válogatásról beszélhetünk, mert ellenkező esetben több órát venne igénybe a produkció, így viszont körülbelül 50 percet tart. Hogy mégse legyen annyira száraz, a kor hangulatát idézű dalok fognak felcsendülni, Karády-számok alapján, Molnár Júlia közreműködésében. A dokumentumokat részben felolvassa, részben pedig előadja Halasi Erzsébet, F. Márton Erzsébet, ifj. Kovács Levente és jómagam. Az előadást vetített képanyag is kiegészíti, korabeli híradókból kivágott fotókból, tehát nem lesznek mozgó képek.”
Jegyek elővételben a Nagyváradi Állami színház jegypénztáránál válthatóak, 15 lejért. Az esemény médiatámogatója a Bihari Napló.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2011. január 11.
Ingyen fordítana az állampolgárságot kérőknek a bihari RMDSZ
A magyar állampolgárságért folyamodók számának növekedésével nő azon szervezetek száma is, amelyek megpróbálják zászlajukra tűzni az egyszerűsített honosítás kérdését. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács után – amelyet a magyar kormány megbízott a demokrácia-központok létrehozásával – az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt is bejelentette, hogy segít az igénylőknek. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete továbbment: ingyenesen fordítja le a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratokat.
magyar állampolgárságért folyamodók számának növekedésével egyre nő azon szervezetek száma is, amelyek megpróbálják zászlajukra tűzni az egyszerűsített honosítás kérdését, ezáltal politikai tőkét kovácsolni belőle. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) után – amelyet a magyar kormány megbízott a hivatalos tájékoztató irodahálózat, a demokrácia-központok létrehozásával – az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) is bejelentette, hogy segít az igénylőknek a szükséges okmányok összeállításában, az űrlap kitöltésében. Az RMDSZ Bihar megyei szervezete még ennél is továbbment azzal, hogy a hétvégi választmányi ülésen bejelentette: ingyenesen fordítja le a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratokat.
Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök emlékeztette a gyűlés résztvevőit arra, hogy a szövetség 2004-ben mintegy harmincezer aláírást gyűjtött öszsze a kettős állampolgárságért. „Nem vagyok hajlandó elfogadni semmilyen kioktatást. Nem igaz az, hogy egyeseknél van a bölcsesség köve, míg mások nem tájékoztathatnak a magyar állampolgárságról!” – hangoztatta a politikus. Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ Bihar megyei szervezete újfent aláírásgyűjtésbe kezdett: a mostani íveken az állampolgárság megszerzése iránt érdeklődők nevét, lakcímét és igazolványszámát is elkérik.
Az adatlapokon egyetlen kijelentés áll: „Kérem, hogy az RMDSZ Bihar megyei szervezete úgy, mint eddig, tájékoztasson, illetve tájékoztathasson a kettős állampolgárságról.” Szabó a küldöttgyűlésen azt mondta, hogy öt nap alatt húszezer aláírást gyűjtöttek össze. Az ügyvezető elnök azt is kommentálta, hogy többen számon kérték a szövetségen, miért akadályozta meg, hogy egyes településeken önkormányzati ingatlanokban létesíthessen demokrácia-központot az EMNT. „Ki olyan hülye, hogy a gyilkos kezébe adja a fegyvert, amellyel aztán meggyilkolja őt?!” – idézi Szabót az erdon.ro hírportál.
Az ügyvezető a Krónika kérdésére elmondta: a gyűlés óta még számos aláírás gyűlt össze a helyi szervezetektől, így mostanra a számuk megközelíti a harmincezret. Kérdésünkre, miszerint nem tart-e attól, hogy erőfeszítéseiket az RMDSZ-t népszerűsítő kampánytevékenységnek tekintik, illetve hogy a demokrácia-központok létével miért ilyen fontos a szövetség számára a tájékoztatás, így válaszolt: „Miért ilyen fontos, hogy mások ezt tegyék? Az irodahálózat kialakítására fordított összeg elegendő lett volna az egész erdélyi magyarság dokumentumainak lefordítására. Kinek a célja, hogy ebből üzletet csináljon? Mi pontosan azt szeretnénk, ha a kettős állampolgárság nem lenne az EMNT-n keresztül kiárusítva” – jelentette ki lapunknak Szabó Ödön.
EMNT: végre jó célra fordítják a közpénzt
Az EMNT közleményben reagált az RMDSZ bejelentésére, amelyben üdvözli a kezdeményezést. „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége üdvözli a kezdeményezést, nyugtázva, hogy az erdélyi magyarságot megillető közpénzek feletti rendelkezés monopóliumát birtokló szervezet végre megpróbál konstruktívan hozzáállni a magyar állampolgárság kérdéséhez.” Ugyanakkor emlékeztet, hogy fordítás tárgyában az RMDSZ egyszer már levizsgázott: „a nagyváradi utcanevek „szakszerű fordításaként” – egész partiumi-erdélyi magyarságunk szégyeneként – minősíthetetlen förmedvényeket és ferdítéseket hoztak nyilvánosságra.
Csak remélhetjük, hogy az állampolgársági iratok fordításakor ilyesmi nem fog előfordulni” – áll az állásfoglalásban. A Toró T. Tibor ügyvezető elnök és Gergely Balázs, a demokrácia-központok koordinátora által szignált levélben megjegyzik: „Azt sem szeretnénk, ha egyes RMDSZ-aktivisták tájékozatlansága vagy hozzá nem értése miatt – rosszindulatot nem merünk feltételezni – az állampolgárságot igénylők felesleges utakra kényszerülnének.”
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete még tegnap délután levélben reagált a közleményre. Szabó József, a körzeti és helyi szervezetek koordinálásáért felelős ügyvezető alelnök újfent a 2004-es aláírásgyűjtésre emlékeztet, illetve arra, hogy a megyei választmány már júniusban üdvözölte az állampolgársági törvény módosítását, később pedig – elsőként Biharban – tájékoztató füzeteket nyomtatott az érdeklődők számára. A közlemény kitér arra, hogy a tavalyi év végén képzést szerveztek a tájékoztatási folyamatban részt vevők számára.
„Nyilvánvalóan mindenki számára ismert, hogy Ukrajnában, Szerbiában, Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában, ahol jelentős számban élnek magyarok, nem hoztak létre semmilyen új irodahálózatot, hisz ott már nem a megosztás volt a cél, hanem a törvény szellemének megfelelő korrekt, a mindenki által elérhető tájékoztatás” – áll a levélben.
„Sajnálattal vesszük azonban tudomásul, hogy olyan személyek, akik az életük egy részében vagy akár ma is az RMDSZ-nek köszönhetően jutottak tisztséghez, és ezáltal magas egzisztenciához, utólag hálátlanul az őket előtérbe helyező szövetség ellen fordulnak gátlástalanul. Reméljük, a tékozló fiú példáján okulva mihamarabb visszatérnek az atyai házba. (…) Az idegességet fanyar humorral álcázó közleményükre nem kívánunk reagálni, jó munkát kívánunk” – zárul az állásfoglalás.
Az MPP sem marad ki, de csalók is akadnak
A magyar állampolgárság ügyét nemcsak az EMNT és az RMDSZ próbálja zászlajára tűzni és politikai tőkét kovácsolni belőle. A Magyar Polgári Párt (MPP) gyergyószentmiklósi szervezete is bejelentette, hogy segít a kérvényezőknek az egyszerűsített honosításhoz szükséges okmányok öszszeállításában, az űrlapok kitöltésében. Tegnaptól várják a segítségre szorulókat a szervezet irodájában, és a zsúfoltság elkerülése végett a magyar külképviseletekhez hasonlóan előjegyzési rendszert is bevezettek.
„Meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének a lehetőségével tömegesen szándékoznak élni a gyergyói székelyek is, s aki ebben a folyamatban segíteni tud, annak kötelessége is ezt megtenni” – olvasható a Vadász Szatmári István helyi MPP-elnök által kiadott közleményben. A magyar állampolgárság ügyét azonban nemcsak a politikai pártok, hanem magánszemélyek is megpróbálják kihasználni.
A Szatmár megyei RMDSZ nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy csalók kínálják szolgáltatásaikat, akik 20 euróért cserében hajlandók segíteni az egyszerűsített honosításhoz szükséges okmányok összeállításában. A szélhámosok az újságok apróhirdetési rovatában, illetve plakátokon ajánlják szolgáltatásaikat, és a Fidesz által megbízott jogos képviselőknek nevezik magukat, a magyarországi párt azonban cáfolta ezt. Szatmár megyében a demokrácia-központok mellett az RMDSZ-szervezetek is szolgálnak honosítással kapcsolatos információkkal.
Nagy Orsolya, Pap Melinda, Végh Balázs. Krónika (Kolozsvár)
2011. január 11.
Nem reagálnak, de mégis
Szabó József, a bihari RMDSZ körzeti és helyi szervezeteinek koordinálásáért felelős ügyvezető alelnöke közleményben reagált az EMNT-vezetők legutóbbi állásfoglalására, amely közlemény így zárul: „Az idegességet fanyar humorral álcázó közleményükre nem kívánunk reagálni, jó munkát kívánunk munkatársaiknak, valamint RMDSZ-es kollégáinknak, és sok sikert minden magyarnak a kettős állampolgárság megszerzésében.” A január 10-én kelt közlemény első része a Bihar megyei RMDSZ saját „honosítás-történetét” ismétli meg, elsorolva, mi mindent tett a párt a kettős állampolgárságért, ez már közismert. A továbbiakban Szabó emlékeztet: „December folyamán külön egynapos képzést szerveztünk megyei szervezetünk székházában azok RMDSZ-esek számára, akik a tájékoztatási folyamat részesei, magyarországi illetékes hivatalos szervek részvételével. Olyan személyeket hívtunk meg az anyaországból, akik a dokumentumok fogadásáról, áttekintéséről és jóváhagyásáról hivatali kötelezettségüknek megfelelően tájékozottak és hitelesen tájékoztathatnak.” Ezt követően kijelenti: a magyar nemzeti kormány támogatásával az EMNT által létrehozott demokráciaközpont-hálózat az erdélyi magyarság megosztását célozza. A közleményt az RMDSZ-ben csak alig pár éve feltűnt fiatalember a következő atyai feddéssel és intéssel zárja: „Örülünk annak, hogy az EMNT ily nagy figyelmet szentel megyei szerveztünk tevékenységének. Megnyugtathatunk mindenkit, hogy eleget fogunk tenni tagságunknak, valamint annak az újbóli közel 30 ezer aláírással az RMDSZ-t felkérő személynek, akik tőlünk várják a megfelelő tájékoztatást. Sem gunyoros beszólással, sem rosszindulatú feltételezéssel nem kerülünk közelebb ahhoz, ami remélhetőleg mindannyiunk közös célja, hogy minél több romániai magyar ember rendelkezhessen kettős állampolgársággal. Sajnálattal vesszük azonban tudomásul, hogy olyan személyek, akik az életük egy részében vagy akár ma is az RMDSZ-nek köszönhetően jutottak tisztséghez és ezáltal magas egzisztenciához, utólag hálátlanul az őket előtérbe helyező szövetség ellen fordulnak gátlástalanul. Reméljük, a tékozló fiú példáján okulva mihamarabb visszatérnek az atyai házba.” Reggeli Újság (Nagyvárad)
2011. január 16.
Don-kanyar: A háború igazi arca
Nagyvárad- Szombat délután a Városi Művelődési Ház dísztermében Nyugtasson a Donnak zúgása… címmel a hatvannyolc évvel ezelőtt történtekre emlékezett a nagyváradi Pro Liberta Partium Egyesület.
Szombat délután a Városi Művelődési Házban a második világháborúban a Don-kanyarban harcolt 2. magyar hadsereg emlékére szervezett ún. három az egyben típusú rendezvényt a váradi Pro Liberta Partium Egyesület, annak kapcsán, hogy hatvannyolc évvel ezelőtt, 1943. január 12-13-án zajlott le a fordulatot hozó szovjet áttörés. A kultúrotthon dísztermébe belépő érdeklődőket halk zene fogadta és Kecse Attila gyűjtő jóvoltából egy néhány órás kiállítás, mely korabeli dokumentumokat, különböző tárgyakat, harci eszközöket, kitüntetéseket, levelezőlapokat, fényképeket stb. mutatott be.
Az egybegyűlteket Szabó József János magyarországi hadtörténész, egyetemi oktató köszöntötte. Leszögezte: az előadása után bemutatott dokumentumjátéknak ő csupán az összeállítója, hiszen a történetet maga az élet, a Don-kanyarban harcoló, szenvedő és elesett katonák írták. Csoóri Sándort idézve arra hívta fel a figyelmet: a történészek kiássák a hadtörténeti dokumentumokat és megrajzolják a háború valódi arcát, azonban a harcoknak létezik egy igazi arca is, mely az idegrendszer pusztulását, az emberek szenvedését és a gyilkos tekinteteket jelenti.
A szakember megitélésében a vizsgált történelmi időszakot több szempont alapján lehet megközelíteni. Egyrészt 1941-ben az akkori magyarországi politikai döntéshozók egy érdekes döntést hoztak azzal, hogy “egy akrobata mutatvánnyal” hadat üzentek a Szovjetuniónak, s ennek folyományaként 1942 nyarán 207 ezer magyar katonát küldtek a Don-kanyarba. Ezzel szimbolikusan aláírták több mint 100 ezer magyar férfinak a halálos ítéletét is. A döntés szerinte azért volt értelmetlen, mert az országok általában akkor szoktak hadat üzenni egy másik államnak, ha területi követeléseik vannak (ami jelen esetben nem állt fenn), illetve az a magyarázat sem meggyőző, hogy ha nem ezt teszik, akkor a németek hamarább megszállták volna Magyarországot, mert a történelemben nem értelmezhetőek a ha… kezdetű mondatok.
Nehezen értelmezhető
A hadtörténész álláspontja szerint azért volt butaság Németország mellé állni, mert eleve látni lehetett, hogy veszíteni fog, hiszen még ha le is győzte volna a Szovjetuniót, az Egyesült Államokkal és Angliával nem bírt volna. Ezenkivül pedig a nagyhatalmak mindig a saját érdekeiket nézik, így külpolitikailag nehezen értelmezhető, hogy a magyar vezetés miért gondolta úgy, hogy a döntésért cserébe a németek jószándékúak vagy hálásak lesznek, és odaadják Magyarországnak Dél-Erdélyt vagy egyéb területeket.
Szabó József János ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet: a 2. magyar hadsereg tagjai törvénytisztelő polgárként teljesítették a feladatukat, és nem szabad ánblokk lefasisztázniőket. Nem is tehettek mást, hiszen megszegték volna a katonai esküjüket, ha például átállnak. Szerencsétlenségükre azonban Oroszországban előre nem látott körülmények fogadták őket, ráadásul a németek sem úgy bántak velük, ahogy a szövetségeseikkel illett volna, így mindezek az ismert történelmi tényekhez vezettek.
Dokumentumjáték
Az előadás után a Meleg Vilmos által rendezett Nyugtasson a Donnak zúgása… című dokumentumjátékot tekintették meg a jelenlevők. A színházi ősbemutatón oratórium és párbeszéd jellegű korabeli szövegrészek csendültek fel (Halasi Erzsébet, F. Márton Erzsébet, ifj. Kovács Levente és Meleg Vilmos szereplésével), melyeket Molnár Júlia által elénekelt Karády-számok szakítottak félbe. A különleges engedéllyel megszerzett és kivetített képek kuriózumnak számítottak, mert a budapesti Hadtörténeti Intézet tulajdonát képezik, és korábban még nem voltak publikálva. A színművészek játéka, a megvilágítás és a kellékek (mécsesek, katonai zubbony, sisak, kereszt) meggyőzően és hitelesen tükrözték vissza a tragikus eseményeket.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro
2011. január 17.
A 2. magyar hadsereg tragédiáját felelevenítő műsort mutattak be Nagyváradon
Rendhagyó dokumentumjátékkal emlékeztek Nagyváradon a második világháború legtragikusabb magyar eseménysorára, a Don-kanyarnál történt 1943. januári nagy orosz áttörésre és a 2. magyar királyi hadsereg tulajdonképpeni megsemmisülésére.
A Szabó József János budapesti történész összeállítására épülő megemlékezést a Pro Liberta Partium Egyesület szervezte, amely a két világháború magyar hősei emlékének gondozását vállalta magára.
Bevezetőjében a kutató elmondta, hogy valójában az élet a szerzője a szövegeknek, de hogy mégsem csupán száraz adatok felsorakoztatására számíthatott a közönség, az annak is köszönhető, hogy sok nem hivatalos feljegyzésnek – magánlevelek, naplótöredékek – sikerült a birtokába jutnia. A Szigligeti Társulat művésze, Meleg Vilmos vállalta a rendezést és négy kollégájával együtt a közreműködést is a műsorban.
Halasi Erzsébettel, F. Márton Erzsébettel és ifj. Kovács Leventével felváltva olvasták a szövegeket, Molnár Júlia pedig korabeli háborús dalokkal (mindenekelőtt Karády Katalin dalaival) emelte ki az eseménysor tragikumát. A jelzésszerű díszlet főeleme a háttér vetítővászna volt, amin híradórészletek, fotók, dokumentumok jelentek meg. A legtöbb felvételen jelezték, hogy a hátország számára „beállított” propaganda-képekről van szó, melyek enyhén szólva sokat szépítettek a kegyetlen valóságon. Akarva-akaratlan minduntalan felötlött Nagy László csodálatos egysorosa, a Betűk gyászőrsége: „Itt nyugszik a harminckettes gyalogezred.”
Az összeállítás, rendezés és mindenekelőtt a közreműködő művészek empátiája katartikus élményt nyújtott: minden szó, hang, hangsúly és kép, valamint a háborús emléktárgyakból rendezett kiállítás tökéletes összhangban tárta fel a hatvannyolc évvel ezelőtti, közel kétszázezer magyar katona halálát okozó, a mindenkori háborúk mindenkori logikátlan logikájának betudható tragédiát. Fegyverekről, hidegről, éhségről, emberi gyarlóságról szólt az a kései üzenet, amit a „Muszkaföldön lassan járó posta” most juttatott el Nagyváradra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2011. február 11.
Elhunyt Medgyesfalvy Sándor színművész
Életének 51-ik évében, február 11-én, hajnalban elhunyt Medgyesfalvy Sándor színművész, a Szigligeti Társulat tagja.
1960. március 8-án született Marosvásárhelyen. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1985-ben, szintén Marosvásárhelyen, majd még ebben az évben Nagyváradra került az Állami Színház magyar tagozatához. A váradi közönség Robert Thomas Egérfogó a nászágyban című bűnügyi vígjátékában láthatta őt először a színpadon. Az azóta eltelt évek, évtizedek alatt a váradi színjátszás kiemelkedő egyénisége lett. Csak néhányat említünk alakításai közül: Teleghin – A. P. Csehov: Ványa bácsi, r.: Varga Vilmos, 1986; Fülöp – Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő, r: Laurian Oniga, 1989; Péter – Kincses Elemér: Kinek nyár, kinek ősz, r: Kincses Elemér, 1989; Edward Damson – Peter Shaffer: A szörny ajándéka, r: Szabó József, 1993; A milliomos – Kornis Mihály: Körmagyar, r: Kovács Levente, 1995; Géza fejedelem – Szabó Magda: Az a szép, fényes nap, r: Barbinek Péter, 1996; Petruccio – W. Shakespeare: A makrancos hölgy, r: Magács László, 1997; Don Juan – Kopeczky László: Don Juan utolsó kalandja, r: Horányi László, 1997; Othello – William Shakespeare Othello, a velencei mór, r: Kincses Elemér, 2005; Lazarus Tucker, a pénzkölcsönző – Paul Foster: I. Erzsébet, r: Kovács Levente, 2007; Artyemij Filippovics Zemljanyika – Ny. V. Gogol A revizor r: Árkosi Árpád, 2008.
A színművésztisztelői, kollégái, a nagyváradi közönség február 14-én, hétfőn 11 és 12 óra között vehet tőle végső búcsút a színház előcsarnokában felállított ravatalánál. Temetésére február 15-én, kedden kerül sor Marosvásárhelyen. erdon.ro
2011. február 25.
Sorsdöntő kongresszusra készül az RMDSZ Nagyváradon
Sorsdöntő lehet az RMDSZ 10., váradi kongresszusa: tizenkét év után először fordul elő, hogy több jelölt pályázza meg a szervezet vezetői tisztségét, az elnökválasztás nyertese a szövetséget 18 évig irányító Markó Bélától veszi át a stafétabotot. A fórumon – melynek keretében a szövetség alapszabályának módosítása is terítékre kerül – az 555 küldöttön kívül a parlamenti pártok vezetői is részt vesznek.
A szombaton és vasárnap a nagyváradi Szakszervezetek Művelődési Házában zajló 10. RMDSZ-kongresszuson az 555 küldött három jelölt közül választhat. A papírforma szerint a legnagyobb eséllyel a területi szervezetek zöme és a leköszönő elnök által támogatott Kelemen Hunor művelődési miniszter, a szövetség korábbi ügyvezető elnöke indul. A tisztségre ugyanakkor a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter, az államelnöki hivatal kisebbségügyi tanácsosa és a háromszéki Olosz Gergely parlamenti képviselő pályázik még.
Huszonegy éves története során az érdekvédelmi szövetséget mindössze két elnök vezette. Az RMDSZ legfőbb vezetőtestületének első tanácskozása alkalmával – mely szintén Nagyváradon, 1990 áprilisában zajlott – Domokos Géza író, műfordító nyerte az elnökválasztást a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége támogatásával induló Szőcs Géza költő ellenében. Három évvel később, a Brassóban megszervezett RMDSZ-kongresszus alkalmával Domokos Géza önként visszalépett, Markó Béla pedig fölényes győzelmet aratott egyetlen kihívójával, Mina Lászlóval, a Brassó megyei szervezet elnökével szemben. Újabb elnökválasztásra 1995 májusában Kolozsváron került sor, Markó kihívói – Borbély Imre elnökségi tag és Kónya-Hamar Sándor kolozsvári parlamenti képviselő – azonban alulmaradtak. Két évvel később Marosvásárhelyen a tisztújítás nem szerepelt a napirenden, az 1999-es, csíkszeredai fórumon pedig az RMDSZ belső ellenzéke által támogatott Kincses Előd ügyvéd csupán a voksok egyharmadát tudta összegyűjteni Markó Bélával szemben. A 2003-as szatmárnémeti kongresszuson – mely főként azért emlékezetes, mert ekkor fosztották meg tiszteletbeli elnöki tisztségétől Tőkés Lászlót – nem volt kihívója Markó Bélának, s mint ismert, egyedüli jelöltként kapott újabb négyéves megbízatást a 2005-ös aradi ülésen is. A legutóbbi RMDSZ-kongresszust 2009-ben Kolozsváron tartották.
Zsúfolt kongresszusi program
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) február 12-én Marosvásárhelyen lezajlott ülésén született döntések értelmében a kongresszus napirendjén az RMDSZ alapszabályának 127 cikkelye közül 87 paragrafus módosítása is szerepel. A szombaton várható elnökválasztási szavazás lebonyolításáról szóló határozat értelmében a kongresszuson a szavazás zárt fülkében történik, kizárva annak lehetőségét, hogy a leadott szavazatot bárki ellenőrizhesse, és bárkinek be lehessen mutatni. Tiltja a határozat a megfigyelők és más személyek, illetve képrögzítő készülékek jelenlététa szavazófülkében, illetve a fülke és a szavazóurna környékén. A határozat harmadik pontja kimondja, hogy a megválasztandó Szavazatszámláló Bizottságban kötelező módon a három elnökjelölt legalább egy-egy képviselője is jelen van.
Fellendül a váradi turizmus
A Körös-parti város öt nagy hoteljében biztosan telt ház lesz a hétvégén, itt szállnak meg a kongresszusi küldöttek, valamint a meghívottak (közel százan), míg az eseményre akkreditált 250 sajtós további négy-öt kisebb panzióban kap helyet, tudtuk meg Szabó József kongresszusi biztostól.
A jeles meghívottak között biztosan ott lesz Emil Boc miniszterelnök, Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), Victor Ponta, a Szociáldemokrata Párt (PSD), illetve Daniel Constantin, a Konzervatív Párt elnöke is. A kongresszust négy tévécsatorna közvetíti élőben. A hatalmas rendezvény lebonyolításában a szövetség kolozsvári központjából mintegy hatvanan segédkeznek, Nagyváradról és Bihar megyéből pedig mintegy kétszáz önkéntes vesz részt a szervezésben – ide nemcsak a kongresszuson sürgő-forgó fiatalok tartoznak, hanem például a biztonsági őrök, a virágdekorációk készítői, a parkolóőrök, illetve a parkolók jelzéseit felfestő munkások is. A váradi szervezők között tíz olyan önkéntes is dolgozik, akik már az első, szintén a bihari megyeszékhelyen tartott RMDSZ-kongresszus lebonyolításában is részt vettek, tudtuk meg Szabó Józseftől. Nem kis feladat a vendégek étkeztetése sem: a legtöbben a hotelekben fognak reggelizni és vacsorázni, az ebédet pedig a helyszínen kapják: szombaton egy szendvicset ehetnek, vasárnap pedig svédasztalt terítenek nekik. A kongresszusi biztos megjegyezte: fontos például arra is odafigyelni, hogy a szendvicsben ne legyen sok mustár vagy ketchup, mert azzal a küldöttek lecsöpögtethetik magukat. Lényeges az időjárás is, ezért a szervezők folyamatos kapcsolatban vannak a meteorológiai szolgálattal, hiszen a hóesés megnehezíti a küldöttek Váradra vezető utazását.
Nem tiltakozhatnak a szakszervezetisek
Csütörtökön kiderült, a nagyváradi városi önkormányzat nem engedélyezte azt a tüntetést, amelyet a szakszervezetek terveztek szombatra, az RMDSZ kongresszusának helyszínéül szolgáló szakszervezeti művelődési ház előtti térre. „A törvényes előírások értelmében nem lehet ugyanazon a helyszínen, ugyanabban az időben két rendezvényt tartani, attól függetlenül, hogy milyen jellegű rendezvényekről van szó” – magyarázta a szakszervezetek kérelmét elutasító döntést Ionel Vila, a nagyváradi városi önkormányzat jegyzője.
A szakszervezetek azért akarnak tiltakozni, mert a kormány felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül kívánja elfogadtatni a munkatörvénykönyvet. Kelemen Hunor kulturális miniszter, szövetségi elnökjelölt kérte a nagyváradi polgármestert, ne engedélyezze a megmozdulást, mivel az RMDSZ-kongresszusnak „semmi köze a szakszervezetek kéréseihez”.
Időközben a Frăţia szakszervezeti tömb Maros megyei vezetősége bejelentette: nem kívánnak elállni szándékuktól, és küldöttségük tiltakozni fog a rendezvény helyszínén. „Abszurdum, hogy az önkormányzattól kell engedélyt kérnünk, hogy elmenjünk a Szakszervezetek Művelődési Házába” – nyilatkozta csütörtökön Călin Orlando Cociş, a Frăţia marosvásárhelyi képviselője.
Eckstein: nemcsak az elnökválasztás a tét
A hétvégi kongresszuson az új elnök megválasztásán kívül a vezetőtestületnek arról is döntenie kell, hogy a szervezet hogyan, milyen programmal készül fel a 2012-es parlamenti választásokra – jelentette ki csütörtökön Eckstein-Kovács Péter elnökjelölt. A politikus szerint az is eldől Nagyváradon, hogy marad-e a két magyar párt Erdélyben, vagy létrejön a harmadik is. „Nem az a jelölt tudja a tagság által elvárt változást meghozni, akit ugyanazok fognak vezetni, akik eddig is vezették a szövetséget, a volt elnök és a politikai alelnök. A változást csakis egy független, egyedül dönteni képes jelölt hozhatja el, aki tud tárgyalni az erdélyi magyar szervezetekkel, aki nem kívánja sem a bukaresti, sem a budapesti pártokhoz kötni az RMDSZ szekerét” – fogalmazott Eckstein. Az elnökjelölt ugyanakkor cáfolta Szász Jenő korábbi nyilatkozatát, leszögezte: nem kíván visszalépni Olosz Gergely javára. Abszurd volna, ha visszalépnék azzal a támogatottsággal, amivel rendelkezem. Győzni megyek Nagyváradra” – mondta az elnökjelölt.
Létrejöhetnek a regionális szervezetek
Antal Árpád, a szövetség sepsiszentgyörgyi és Tamás Sándor, Kovászna megyei elnöke a Székelyföld hangsúlyosabb megjelenítését szorgalmazzák az RMDSZ-en belül. A két háromszéki politikus közölte: részt vettek a szabályzat és programmódosító bizottság munkálataiban, a plénum elé kerülő tervezetbe két javaslatuk került be. A jelenleg működő Országos Önkormányzati Tanács helyett három regionális –székelyföldi, dél-erdélyi és partiumi – tanács létrehozását szorgalmazzák, ezek vezetői alkotnák az országos tanácsot, mondta Tamás Sándor. A politikus szerint az országos tanács nem működik, mert túlméretezett. A székelyföldi RMDSZ létrehozására az a szabályzatmódosítás teremt lehetőséget, miszerint két vagy több megyei szervezet regionális szervezetet hozhat létre. A székelyföldi szervezet biztosan megalakul, de több ilyen regionális szervezet is működhetne, ha mások is támogatják a kezdeményezést, fejtette ki Antal Árpád.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár
2011. szeptember 9.
Egyházi iskola – kényszerrel?
A szülők egy részének döbbenetére egyházi iskolában kezdi az új tanévet hétfőn a nagyváradi Partenie Cosma Kereskedelmi Szakközépiskola három magyar osztálya. „Mindenféle előzetes értesítés nélkül tegnap (szerdán – szerk. megj.) tájékoztattak, hogy a szakközépiskola magyar tagozatát átvette a Szent László Római Katolikus Gimnázium, a diákok pedig hétfő reggel fehér ingben és fekete nadrágban jelenjenek meg a székesegyházban a reggeli ájtatosságon” – panaszkodott az ÚMSZ-nek az egyik anyuka, aki tegnap este „kupaktanácsot tartott” az érintett szülőkkel a tiltakozásuk esetleges formájáról.
A panaszos szülő szerint a Szent László Nagyvárad egyik leggyengébb iskolája, ahol a nyári érettségin egy egész osztály megbukott, és nincsenek olyan pedagógusai, akik a kereskedelmi iskola magyar diákjainak a szaktantárgyakat oktathatnák. Elmondta: a magyar osztályok „átmentésének” ötlete nem új keletű. „Szó volt már erről egy évvel ezelőtt is, de akkor csak szóbeszéd volt, senki nem erősítette meg” – jelentette ki.
Elmondása szerint a szülők legutóbb három nappal ezelőtt érdeklődtek a magyar osztályok sorsa felől, viszont arról biztosították őket, hogy „minden marad a régiben”. Az anyuka szerint az egész ügy hátterében valószínűleg az áll, hogy a katolikus gimnázium „egy új szakot kap anélkül, hogy belebonyolódna annak bürokratikus vonatkozásaiba”.
Zalder Éva, a Szent László Római Katolikus Gimnázium igazgatója tudomása szerint az érintett szülők „jó ideje” értesültek arról, hogy gyerekük az egyházi iskolában kezdi majd az új tanévet. Lapunknak az ügy hátteréről elmondta: az egyház visszakapta azt az épületet, amelyben a Partenie Cosma Kereskedelmi Szakközépiskola működött. A román iskola ennek következtében kiköltözött, s a tanfelügyelőség ajánlotta fel, hogy a három magyar osztály maradjon az épületben, s tagolódjon be az egyházi tanintézménybe.
„Mi nem repestünk az örömtől, ám a román szakközépiskola vezetősége igen, mert szabadulni akart a magyar osztályoktól. Ráadásul az új épületben nem volt hely, a magyar gyerekeknek több váltásban kellett volna tanulniuk” – magyarázta az igazgatónő. Zalder úgy tudja, a magyar szülők idejekorán tudomásul vehették, hogy három opciójuk van: román osztályba íratják a gyereküket, átíratják valamelyik másik magyar iskolába, vagy beleegyeznek abba, hogy az egyházi gimnáziumban kezdjék a tanévet.
Zalder szerint a három kereskedelmis magyar osztályt csak úgy vehette át az egyházi iskola, ha idéntől kereskedelmi szakoktatást is indít. Ez is meg is történt, megkapták a minisztériumi engedélyt, idéntől meghirdették a kilencedik osztályt, így az átvett három osztállyal együtt négy évfolyam tanul hétfőtől kereskedelmi szakon.
Az igazgató hangsúlyozta, azt a három szaktanárt is átvették Partenie Cosmából, akik a magyar gyerekek szakképzését biztosítják. Emlékeztetett arra is, hogy miközben idén a román szakközépiskolába már ötössel be lehetett jutni, a Szent László kereskedelmi szakának kilencedik osztályába hetes volt az utolsó bejutó médiája.
Az intézményvezető szerint a gyerekeknek és szülőknek nincs mitől tartaniuk: a Szent László Gimnáziumban ugyanolyan a házirend, mint más iskolában. Emellett hetente egyszer fél órás szentmisén kell részt venniük, s viselniük kell az egyenruhát. „Nem áll szándékunkban katolikust nevelni belőlük. A reformátusok saját vallásukat tanulhatják a vallásórán” – magyarázta.
Szabó József, a nagyváradi önkormányzat tanügyi bizottságának tagja szerint „csak hangulatkeltés” egyes szülők elégedetlenkedése. Lapunknak elmondta: több szülői értekezletet is tartottak már idén ebben a témában Biró Rozália alpolgármester, illetve a tanfelügyelőség képviselőinek részvételével, így tudhatták, mi vár rájuk.
„A Partenie Cosma vezetőségével nem volt könnyű tárgyalni, szabadulni akartak a magyar osztályoktól” – magyarázta. Elismerte ugyanakkor, hogy a hivatalos döntés csak ezen a héten szerdán született meg a gyerekek sorsáról. „Meg kellett még kapni valami engedélyeket a minisztériumtól és tanfelügyelőségtől” – tette hozzá.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. október 1.
Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 12.
Emlékezés Nagyvárad hőseire
Nagyvárad- Szerda délután a váradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének és az RMDSZ Bihar megyei szervezetének rendezésében megemlékezést tartottak a Szent László-templom falán levő emléktáblánál.
A Szent László-templom falán elhelyezett emléktábla annak a tizenkét mártírnak (Bereczky Sándor, Béres Sándor, Boér Péter, Gurzó Imre, Huszár István, Hant Elek, Katona József, Krammer Ferencz, Nagy Gyula, Seres János, Simonovits János és Szíki Gyula) az emlékét örökíti meg, akik 1944 őszén életüket áldozták a Körös-híd felrobbantásának megakadályozásáért.
Az egybegyűlteket Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, majd Biró Rozália alpolgármester mondott beszédet. Hangsúlyozta: hazafikra, hősökre, életüket szülőföldjükért és városukért áldozókra emlékezünk minden év október 12-én, immár tizenegy éve. Hozzászólásában többször is kiemelte a „mi” névmást, arra utalva ezzel, hogy bár sok esztendeje emlegetjük és tiszteljük a Körös-hídnál hősi halált halt áldozatok nevét, a mindenkori városvezetők közül a mostani immár a harmadik a sorban, aki még mindig nem érzi fontosnak azt, hogy a város napján megemlékezzünk nem csupán a román nemzetiségű hősökről, hanem azokról a magyarokról is, akik életüket vesztették a harcokban. Ugyanis az idén sem egyezett abba bele az önkormányzat román vezetése, hogy a hivatalos programok közé beiktassák ezt a rendezvényt is. Ugyanakkor megjegyezte: nagyon sok olyan váradi magyar is van, „aki azt mondja, hogy a közösségért dolgozik”, és akinek ezen a megemlékezésen lenne a helye, ennek ellenére mégsincs jelen. Arra figyelmeztetett: egy pillanatig se feledjük, hogy ennél a hídnál elesett nagyjaink a várost, Nagyváradot védték, a lakosságot óvták nemzetiségre való tekintet nélkül önfeláldozó cselekedetükkel. Az értelmetlen rombolást, a felelőtlen megsemmisítést akarták és tudták meggátolni. Legyen példaképünk a tizenkét hős, akik tanúbizonyságot tettek szülőföldszeretetükről, felelősségvállalásukról és identitástudatukról, tanácsolta végül az RMDSZ-es elöljáró.
Értelmetlen pusztítás
Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke arra emlékeztetett: immár 67 éve, hogy véget ért a második világháború értelmetlen öldöklése, rettenes pusztítása az emberek közt, az épületekben és a létesítményekben. Élnek még olyanok, akik mindezt átélték, talán nincs is olyan család, melyet közelről ne érintettek volna az események. Azon az esős október 12-én Nagyvárad összes hídja alá volt aknázva, ám a vörös hadsereg gyors támadása következtében a visszavonuló katonaságnak már nem volt ideje és lehetősége, hogy felrobbantsa ezeket. Az előretörő szovjetek már elfoglalták az Aradi utat, behatoltak a várad-ősi negyedbe, elfoglalták Biharkeresztest és Biharpüspöki egy részét, lehetetlenné téve a Várad- Szatmár közti úton való menekülést. Ilyen körülmények között a menekülő utóvéd német motorosalakulat teljesen értelmetlenül a Szent László téri Körös-híd felrobbantására adott parancsot. Ezt a tizenkét váradi, illetve Bihar megyei idős honvéd vonakodott teljesíteni, ezért a fékeveszett német katonák sortüze azonnal végzett velük, majd utóbbiak felrobbantották a hidat. A holttestek két napig temetetlenül hevertek a Körös Bémer téri partján, mivel a várost elfoglaló katonaság nem engedte eltemetni őket. Később városunk bátrabb polgárai az esti szürkületben földdel betakarták a holttesteket, de csak decemberben vált lehetségessé, hogy a Rulikowski-temetőben méltóképpen eltemessék őket, emlékeztetett az egyesületi elnök.
Nem volt szabad
Pásztai Ottó arra is felhívta a figyelmet: a szomorú a gyászoló családok számára az volt, hogy közel ötven évig megemlékezni sem volt szabad róluk, mígnem a premontrei öregdiákok 2001-ben kezdeményezték egy emléktábla felállítását sikerrel, mely ötletet az RMDSZ is támogatta.
A rendezvényen közreműködött Meleg Vilmos színművész, majd koszorúzással és a Szózat eléneklésével zárult a megemlékezés.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2011. november 2.
Népszámlálás utáni összegzés
Nagyvárad – Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke honlapunknak elmondta: Nagyvárad kilenc, vidéken pedig 30 akkreditált megfigyelőjük tevékenykedett a népszámláláskor.
Szabó József azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: az RMDSZ a népszámlálással kapcsolatban 65 különböző rendezvényt szervezett megyeszerte, körülbelül 36 településen. Nagyváradon, illetve a városokban több program is volt, és inkább a szórványmagyarságra koncentráltak, azokra a vidékekre, ahol a magyarság részaránya közel áll a húsz vagy az ötven százalékhoz. Csaknem 33 ezer szórólapot sikerült kiosztaniuk, és mintegy 900 plakátot ragasztottak ki. Voltak szórakoztató műsorok, beszélgetős fórumok és színházi, illetve bábszínházi produkciók is.
Megitélésében utólag igazolta őket az idő, hiszen talán most voltak a legtájékozódottabbak az emberek a népszámlálást illetően. Ez vissza is tükrözödött a beérkezett panaszok mennyiségén, illetve kitünt azokból a visszajelzésekből, melyek szerint gyakorta előfordult, hogy jobban tudta a megkérdezett a teendőt, mint maga a népszámlálóbiztos. A kódolással kapcsolatban nagyon sok vita és nézeteltérés volt, akadt rá példa, hogy a népszámláló még nem kapta meg a kódálását a nemzetiségeknek, az anyanyelvnek és a vallásoknak, pedig már négy-öt napja zajlott az összeírás. Szerencsére azonban a híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag az emberek már tudhatták, hogy melyek a megfelelő kódok, ezért többnyire ragaszkodtak ahhoz, hogy a biztos ezeket beírja, annak ellenére, hogy a számlálókat addig a saját feletteseik még nem tájékoztatták az ez irányú teendőkről.
Száznál is több bejelentés érkezett az általuk megadott mobilszámra, illetve arra a zöldszámra, mely az országos RMDSZ kolozsvári irodájában csöngött, de Bihar megyére vonatkozott. Ezen kívül sokan jelezték, hogy még nem jutott el hozzájuk a népszámláló. Akadtak ugyanakkor olyan esetek is, melyeket az RMDSZ-esek meghallgattak, de gyakorlatilag a panaszosok megnyugtatásán kívül nem volt mit tenniük, mert csak arról volt szó, hogy az érintettek szeretnek kommunikálni bizonyos közéleti kérdésekről. Így körülbelül 65 olyan ügy volt, melyekkel konkrétan foglalkozniuk kellett. Ezeknek a nagyobbik része arra vonatkozott, hogy kimondottan törvénytelenséget tapasztaltak. Egyértelműen a nemzetiséggel kapcsolatban érkezett a legtöbb panasz, vagyis hogy a kérdezőbiztos automatikusan beírta az állampolgárságot és a nemzetiséget románnak, vagy esetleg megkérdezte a nemzetiséget és vagy szándékosan írt be rosszat, vagy a kódja nem volt megfelelő annak a nemzetiségnek, amit be kellett írjon. Az első napokban még komoly problémák adódtak abból, hogy a nem otthon levő családtagokat megpróbálták bediktálni az otthon levő családtagok, de ezt nem fogadta el a biztos.
Az RMDSZ egyrészt azt tanácsolta az érintetteknek, hogy ők maguk írják meg a panaszlevelüket, majd ezt beiktatta az önkormányzatnál és kivizsgálást kért, de ezt kevesen merték vállalni névvel, címmel. Más esetekben az RMDSZ önkéntesei szálltak ki házról-házra, hogy ezeket a beadványokat begyűjtsék. Az RMDSZ „gyűjtőpanaszok” formájában tulajdonképpen napi rendszerességgel ostromolta az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, gyakorlatilag minden napra jutott egy-egy beiktatott beadvány. Ragaszkodtak ahhoz, hogy akár utólag is vizsgálják ki az ügyeket, minthogy ahhoz is, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban oldják meg ezeket. Mint köztudott, nagy félreértés volt a személyi szám kapcsán is, ezért elég sok esetben vissza kellett menjenek a számlálóbiztosok azokra a helyekre, ahol már jártak.
Betelefonálók
Az utolsó négy napra inkább az volt jellemző, hogy a lakosok jelezték, hogy hozzájuk még nem jutott el a biztos és semmilyen üzenetet sem hagyott. Mivel látták, hogy az önkormányzatok ebből a szempontból nagyon leterheltek, az RMDSZ-esek október 25-től azt tanácsolták a betelefonálóknak, hogy ha biztosak akarnak lenni abban, hogy megszámlálják őket, akkor menjenek be az önkormányzathoz. Még az utolsó napon is több mint tizenhárom személy foglalkozott csak ezekkel az ügyekkel. Körülbelül tizenketten jelezték, hogy nem tudnak bemenni az önkormányzathoz, az ő esetükben arra kérték azokat a számlálóbiztosokat, akik a környéken dolgoztak, de már végeztek a munkájukkal, hogy segítségképpen regisztrálják ők az adatokat. „Én úgy gondolom, hogy gyakorlatilag hétfő délután 5 óráig bármilyen panaszbejelentés érkezett hozzánk, azt tudtuk kezelni, illetve orvosolni”, közölte a politikus.
Becslése szerint Nagyváradon akár több száz is olyan személy lehet, aki nem számláltatott meg. Ennek egyik oka meglátásában az, hogy az idei népszámlálás tipikus példája volt annak, hogy miként nem lehet összeírást szervezni. Például Romániában csak tizenkét napot szántak erre, Magyarországon pedig egy egész hónapot, noha egy sokkal kisebb területű és lélekszámú országról van szó. Ugyanakkor hiányzott az egyeztetés a helyi szervezekkel, Nagyváradon pedig előfordult olyan eset, hogy a népszámláló megkapta a címeket, s csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nem egy magánház, hanem egy négyemeletes többház épült az adott területen. Az eldugott kis utcákba sem jutottak el valamennyi esetben a biztosok, és nagyon kevés tartalék népszámláló volt. Sok esetben nem voltak otthon a családok, máskor pedig kissé agresszívan léptek fel a biztosokkal szemben, vagy abba is belekötöttek, amibe nem kellett volna.
GÖRDÜLÉKENYEBB LETT VOLNA
Szabó József úgy fogalmazott: „egy dolgot biztosan tudok, ha konkrétan a népszámlálás folyamát, a felosztását és humán erőforrás menedzsmentjét teljes mértékben rábízták volna az önkormányzatokra, akkor sokkal gördülékenyebb lett volna. Meg vagyok győződve róla, hogy vidéken a népszámlálási adatok döntő mértékben hitelesek lesznek, mert reálisak és nincs kimaradt személy vagy háztartás. Igazság szerint a városokban látom azt a problémát, hogy hiányosságok voltak. Úgy gondolom, ha több idő állt volna rendelkezésre, ha a központi szervek jobban odafigyeltek volna, akkor sokkal kevesebb gond lett volna. Ugyanakkor bízom abban, hogy a fiataloknak a népszámláláskor tanúsított magabiztossága és talpraesettsége a jövőben is megmaradt és ugyanilyen módon megnyilvánul majd”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2011. november 3.
Pert fontolgat a népszámlálás kapcsán az EMNT és az EMNP
Nyílt levelében jelezte a kormányfőnek és a belügyminiszternek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a népszámlálási megfigyelőik által tapasztalt szabálytalanságokat. A két szervezet azt szeretné, ha a népszámlálási megfigyelők a végeredmények közzétételéig követhetnék az adatfeldolgozást, ennek érdekében perelni is hajlandók. Székely István, az RMDSZ népszámlálással foglalkozó főtitkárhelyettesea Krónikának elmondta, bár az adatfeldolgozást felügyelő megfigyelőkre a jogszabályokban van utalás, erre nem dolgozták ki a módszertant, és a polgármesteri hivatalokat sem értesítették róla.
„Elengedhetetlen, hogy a népszámlálás leglényegesebb részénél, az adatfeldolgozásnál is jelen legyenek a megfigyelők. Egyelőre még nem világos, hogy ki hozta ezeket a döntéseket, ki a felelős az akkreditációk megvonásáért, ez azonban mindenképpen ellentmond a hatályos kormányrendeletnek. Nincs tudomásom arról, hogy mindez más szervezetek esetében is így történt-e, véleményem szerint azonban általános jelenségről van szó” – fejtette ki Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke. Hozzátette: az EMNT és az EMNP valamennyi megyében kért akkreditációt, eddig azonban kizárólag negatív választ kaptak a megyei, illetve helyi tanácsoktól, többek között Bihar és Máramaros megyében. „Már az adatgyűjtés alatt is szembesültünk azzal a problémával, hogy akadályozzák megfigyelőink tevékenységét, több esetben pedig – például Kolozsváron – az akkreditációkat csak a népszámlálás befejezése előtt pár nappal adták meg. Úgy gondolom, az illetékesek elbukták a cenzus megrendezésének tesztjét, többször is bizonyították szakértelmük, valamint a magyar közösséggel szembeni jóindulatuk hiányát. Az Európai Bizottságnál is panaszt fogunk tenni, ha bebizonyosodik, hogy meghamisították a népszámlálás eredményeit” – fogalmazott Toró.
Nyílt levél a rendellenességekről
A szervezet nemcsak jogi úton tiltakozik az akkreditációk megvonásáért. Toró T. Tibor azt a nyílt levelet is bemutatta, amelyben Tőkés László felszólítja Emil Boc miniszterelnököt, valamint Traian Igaş belügyminisztert a közbelépésre, illetve a rendellenességek megoldására. Az Európai Parlament alelnöke szerint a népszámlálás rendkívül fontos egy állam igazgatása szempontjából, de a nemzeti közösségek számára is, mivel jogaik egy része számarányukra alapozódik, az EMNT akkreditált népszámlálási megfigyelői pedig számos szabálytalanságot tapasztaltak a folyamat átláthatóságával kapcsolatban.
A sajtótájékoztatón az is kiderült: az EMNT által működtetett zöldvonalon közel ezer visszaélést jeleztek az adatgyűjtés során. Toró ezzel kapcsolatban elmondta: egyeztetnek az RMDSZ munkacsoportjával erről, a visszaélések kezeléséről pedig ezt követően, közösen döntenek majd. Gergely Balázs, az EMNT közép-erdélyi régióelnöke arra mutatott rá, hogy az adatgyűjtés második felében csökkent a negatív visszajelzések aránya, szerinte ez leginkább annak tudható be, hogy sikerült megfelelőképpen összehangolni a tanács és az RMDSZ tevékenységét. Gergely elmondta, jogászokkal konzultáltak az említett jogi eljárással kapcsolatban, akik azonban negatívan vélekedtek az ügy sikerességéről. „Számunkra elvi kérdésről van szó. Jogsértés történt, amelyért felelősségre kell vonni az illetékeseket” – fogalmazott a régióelnök.
Közös fellépés Biharban?
Az EMNP Bihar megyében akár az RMDSZ-szel közösen tenne jogi lépéseket amiatt, hogy az Országos Népszámlálási Bizottság nem volt hajlandó meghosszabbítani megfigyelőik akkreditációját – közölte a Krónikával Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt partiumi szervezési igazgatója. A két megyei szervezet múlt héten együttműködési megállapodást írt alá, amelyben megegyeztek, hogy a cenzus kapcsán felbukkanó problémákat és visszaéléseket közös erővel próbálják meg rendezni, ugyanakkor az adatok összesítésének procedúráját is együtt ellenőrzik.
A közös fellépés azonban egyelőre nem kezdődhetett meg, mivel a cenzus még nincs abban a fázisban, hogy az űrlapok megfigyelőink kezébe kerülhessenek – mondta el lapunknak Szabó József, a bihari RMDSZ-szervezet ügyvezető alelnöke.
Kiss Sándor megyei RMDSZ-elnök korábban arra hívta fel a figyelmet, hogy a népszámlálás kapcsán az igazi „harc” most, az eredmények összesítésekor kezdődik. Csomortányi István azt mondja, a legfőbb gond épp az, hogy a szervezetek akkreditált megfigyelői nem asszisztálhatnak az ellenőrzésnél, mivel engedélyük csak a cenzus időtartamára szólt. Ezért véli úgy, jogi úton kellene ezt a bajt orvosolni, és az ügyben az RMDSZ-t is megkeresik majd, hogy közösen léphessenek fel. Az EMNP egyébként tegnap közleményben azt jelezte, szerinte „a 2011-es népszámlálás megszervezését méltán nevezhetjük a román közigazgatás csődjének. Az elmúlt időszak kormányai odajuttatták az államot, hogy már a saját polgárait sem képes megszámolni.”
Hiányos metodika, nem létező megfigyelők 
A népszámlálás hiányos módszertana miatt az adatrögzítés folyamatába nem delegálhatnak megfigyelőket a civil szervezetek – mondta el lapunknak Székely István, az RMDSZ népszámlálással foglalkozó főtitkárhelyettese. A szakember szerint bár a jogszabályok kétfajta megfigyelői státust említenek, a metodológia csak az egyikre lett kidolgozva, aki az adatfelvétel során kísérte el a számlálóbiztost; az ő akkreditációjuk azonban csak az adatgyűjtés idejére, az október 20–31. közötti időszakra szólt. Bár a jogszabályokban az uniós illetékesek ajánlására egy másik megfigyelői státusra is van utalás, mely szerint a civil szervezetek a népszámlálási bizottságokba is delegálhatnak képviselőket, erre nem dolgozták ki a metodológiát, űrlap sincs rá, és a polgármesteri hivatalokat sem tájékoztatták.
Székely a Krónikának elmondta, megfigyelők hiányában az adatrögzítés folyamatát csupán a népszámlálási bizottságok önkormányzat vagy más intézmények által delegált magyar tagjai felügyelhetik; egy egyezség értelmében az RMDSZ-nek a legtöbb magyarlakta településen van képviselője ezekben, Kolozsváron például László Attila alpolgármester személyében. A szövetség az Országos Statisztikai Intézet (INS) által végzett adatbevitelt is felügyeli az általa delegált országos igazgatóhelyettes révén.
Szétváló adatrögzítési folyamat
A népszámlálás során összegyűjtött adatokat két külön folyamat során dolgozzák fel. Az adatgyűjtés befejeztével a számlálóbiztosok kódolják a válaszokat (ez ugyanis a helyszínen nem volt kötelező), majd a lakásban kitöltött űrlapok alapján elkészítik az összesítést, és az űrlapokkal együtt átadják a főszámlálóbiztosnak. „Ő leellenőrzi ezeket, és amennyiben eltérést tapasztal a kézzel beírt szöveg és a kód között, javítást kér” – magyarázta Székely István, hozzátéve, hogy ilyen esetben a betűvel beírt választ tekintik érvényesnek.
A főszámlálóbiztos a leellenőrzött űrlapokat benyújtja a helyi népszámlálási bizottságnak, ahol szétválik a folyamat. A számlálóbiztosok által készített összesítés az Országos Népszámlálási Bizottságnál marad, mely az előzetes becslések szerint 2012 márciusáig összesíti ezeket, és közli a népszámlálás ideiglenes adatait. A lakásokban kitöltött űrlapok viszont az Országos Statisztikai Intézethez kerülnek, ahol minden egyes adatot számítógépbe vezetnek. „Ez a folyamat becslések szerint 2013 november–decemberére fejeződhet be, ekkor derülnek ki az idei népszámlálás végleges eredményei” – magyarázta Székely István.
Nem vált be a módszertan
A szakember lapunk kérdésére elmondta, az INS által kedden ismertetett részeredmény, miszerint a népszámlálás során mintegy 19,6 millió romániai állampolgár adatait rögzítették, relevánsnak tekinthető. „Millió probléma van a népszámlálás kapcsán, de ezek az adatok még mindig pontosabbak, mint bármilyen más adat” – jelentette ki Székely István. Mint arról beszámoltunk, az INS keddi közleményében hangsúlyozta, hogy ez a szám nem azonos a romániai lakosság számával, hiszen a bukaresti önszámlálók, a polgármesteri hivatalban jelentkezők, a bel-, kül- és védelmi minisztérium bizonyos alkalmazottai (a diplomáciai testületek, a külföldi misszió tagjai, a nemzetbiztonsági szempontból kiemelt fontosságú intézmények, például lőszerraktárak alkalmazottai) nem lettek még bevezetve.
Az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettese szerint a részeredmény egy érdekes helyzetre világít rá, hiszen a népszámlálásra 20 millió 400 ezer P és PPI űrlapot nyomtattak ki, míg a keddi jelentés lényeges, 800 ezres különbséget mutat. Elmondta, ennek egyik oka az is lehet, hogy a számlálóbiztosok a napi jelentéseikbe nem vezették be a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó (PPI) személyeket. „Világosan látszik, hogy a statisztikai intézet által kidolgozott módszertan, például hogy a szomszédok vagy a házmester nyilatkozik, nem hozta meg a várt eredményt, a külföldön élők jelentős részét nem sikerült összeírni” – összegzett Székely István. Példaként Kolozsvárt említette, ahol mintegy tízezer lakásba nem tudtak bemenni a számlálóbiztosok, ezeket feltehetően albérlők lakják, és a bérlő külföldön él. Ha ezekben az esetekben 4–5-ös szorzót alkalmaznak – bérlő és 3-4 albérlő –, kiderülhet, hogy a kincses városban 40–50 ezer személyt nem számoltak meg.
Egyértelmű csökkenés
Az INS kedden ismertetett adatai szerint az erdélyi, magyarok által is lakott városokban számottevően csökkent a lakosság száma. Kolozsváron például idén 314 513 személyt írtak össze, míg a 2002-es népszámláláson 317 953 lakost számoltak. De Marosvásárhelyen még nagyobb az eltérés, míg 2002-ben 150 ezer lakos volt, a részeredmények szerint idén alig több, mint 130 ezer személyt számoltak, és hasonló a népességcsökkenés aránya a székelyföldi és partiumi városokban is. Székely István rámutatott, a lakosság számát jelentősen módosíthatta a fiatalok kirajzása a nagyvárosok vonzáskörzeteibe, Kolozsvár esetében Szászfenesre, Kisbácsba, Apahidára.
De természetes fogyás is van, amely a magas elhalálozási arány, illetve alacsony gyermekvállalási kedv eredménye, és amely a nagyvárosokban halmozottan jelenik meg. „Abszolút számokban az erdélyi magyarság száma biztos, hogy csökken, a kérdés az, hogy a többségi lakossághoz viszonyítva az erdélyi magyarság számarányának csökkenése megállt-e, vagy esetleg javult” – jelentette ki kérdésünkre Székely István. Mint mondta, utóbbi lehetőségre az adhat reményt, hogy az erdélyi magyar társadalmon belül jelentkező negatív folyamatok a román társadalomban halmozottan vannak jelen, például a románok körében jóval nagyobb a kivándorlók aránya, így elmondható, hogy az erdélyi magyar társadalom demográfiai mutatói jobbak. Csökkent a lakosság száma az erdélyi városokban
Város Idei részeredmények (megszámlált lakosok) 2002-es népszámlálásadatai
Kolozsvár 314 513 317 953
Marosvásárhely 131 753 150 041
Nagyvárad 184 861 206 614
Szatmárnémeti 97 753 115 630
Sepsiszentgyörgy 56 094 61 512
Csíkszereda 37 013 42 029
Székelyudvarhely 32 846 36 948
Kézdivásárhely 18 468 18 910
Gyergyószentmiklós 17 350 19 895
Nagyszalonta 16 889 18 074
Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2011. december 12.
Csökkent a lakosság száma Bihar megyében, kevesebb a magyar
Csökkent a lakosság száma, emellett a magyarság aránya is Bihar megyében – közölték az RMDSZ megyei szervezetének képviselői részleges népszámlálási adatok alapján.
Az Erdon.ro portálnak nyilatkozó Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és Szabó József ügyvezető alelnök szerint az adatfeldolgozás jelenlegi stádiumában az adatok azt mutatják: összességében körülbelül 40–50 ezer fővel csökkent a Bihar megyei lakosság száma. Nagyváradon az átlagnál nagyobb mértékben, 27 százalékról 23 százalékra csökkent a magyarság részaránya, a szövetségi képviselők szerint amiatt, hogy többen külföldre vagy a szomszédos településekre költöztek, ugyanakkor az elhalálozások száma, valamint az asszimiláció is lefelé „kerekíti” az arányt. A statisztika jelentősen javulhat a későbbiekben, mivel Nagyváradon még korántsem fejeződött be az adatfeldolgozás.
Margittának 17 291 lakosa volt a 2002-es cenzus eredményei szerint, most kétezer lakossal kevesebb személyt regisztráltak, a magyarok száma 7468-ról 6291-re csökkent. Nagyszalontán is csökkent a lakosság száma – 18 ezer lakos helyett most 15 700 lakost számláltak össze az előzetes adatok szerint –, a helyi magyarság aránya viszont 57 százalékról 58,3 százalékra nőtt. A 9687 lakosú Érmihályfalván a magyarok száma 8757-ról 7851-re csökkent. Székelyhídon a 9010 magyarból 8585 maradt a településen. Alsólugason 2002-ben 640 személy vallotta magát magyarnak, az idei cenzus előzetes adatai szerint viszont jelenleg 995 magyar nemzetiségű lakos él a településen. Berettyócsohajon tíz évvel ezelőtt 1163 magyar nemzetiségű helybelit regisztráltak, most 1296-an vallották magukat magyarnak a Szentjobbot is magában foglaló községben. Borsnak korábban 3409 lakosa volt, ebből 3163-an magyarok, a friss adatok szerint azonban a helyi magyar közösség valamivel több, mint 200 személlyel gyarapodott.
Krónika (Kolozsvár)
2012. január 6.
Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro
2012. június 4.
Irinyi János szobrot avattak Albison
Bihar megye – Az albisi Meteor Sportklub szervezésében pünkösdhétfőn leleplezték Irinyi János diófából faragott mellszobrát. Az albisi egyház imatermében került sor a szoboravatásra, és az ezzel egybekötött kiállításra is.
Milyen kell legyen egy eseményről tudósító cikk? Tényekre alapozó, közérthető, pártatlan, érzelmi kitörésektől mentes. Ez a cikk nem ilyen lesz, mivel nem tudom kizárni érzéseim ezzel az eseménnyel, s szülőfalummal kapcsolatban. Mindezek ellenére a tényekre alapozva mutatom be azt a pünkösdhétfői délutánt, amikor is történt valami Albison.
Irinyi János, a zajtalan, biztonsági gyufa feltalálója 1817-ben született. Az, hogy hol, sokáig vita tárgyát képezte. Évtizedekig a határon túli Nagyléta tartotta szülöttének a feltalálót, de ma már támadhatatlan bizonyitékaink vannak arról, hogy Irinyi János, akárcsak testvére József – az 1848-as forradalmi 12 pont megszerkesztője – a Bihar megyei Albison született. Ennek tiszteletére az albisi Meteor Sportklub szervezésében pünkösdhétfőn leleplezték Irinyi János diófából faragott mellszobrát. Az albisi egyház imatermében került sor a szoboravatásra, és az ezzel egybekötött kiállításra is. Érdemes megemliteni a terem díszítéset. A feltaláló munkásságát tükrözte a dekoráció is, hogy csak néhány példát említsek: mindenhol gyufa hevert a földön, gyufaszálakból volt kirakva egy 100cm x 60cm nagyságú plakáton Irinyi János neve, egy korabeli falióra pedig az múló időt szimbolizálta.
Csekély érdeklődés
A sportklub vezetője, Szabó László volt a főszervező, aki már évek óta kutatta az Irinyiek Albishoz kötődő viszonyát. A már említett kiállítás az elmúlt évek kutatásainak eredményeit szemlélteti. Bár napokkal az esemény előtt minden albisi családhoz juttattak el meghívót a sportklub kézilabdajátékosai, sajnos, elég csekély volt az érdeklődés: kb. 70 személy jelent meg a szoboravatón. Szomorúan hozzá kell tennem, hogy az albisi értelmiség is kis számban képviseltette magát. A főszervező köszöntötte az érdeklődőket, meghívottakat, vagyis dr. Szabó Józsefet, a margittai kórház gyermekorvosát, aki az Érmellék történelmét kutatja, Weisenbacher Szabó Istvánt, a szobor társalkotóját, illetve az óvodásokat. Utóbbiak Szabó Ibolya és Kerékgyártó Anetta óvónők vezetésével egy kedves pünkösdi daljátékot mutattak be. Az előadás után a főszervező Szabó László szólt néhány szót a szoboravatás előzényeiről, majd dr. Szabó József vette át a szót, aki igényes előadásban bemutatta a térség Irinyiekhez kapcsolódó történetét, Irinyi János és édesapja id. Irinyi János életútját.
Lángelme, de rossz menedzser
A doktor úr diószegi lakos, főleg települése történelmét kutatja, de érdeklődése az egész Érmellék történelmére kiterjed. Előadását hármas egységre építette fel, amely Bihardiószeg és Albis kapcsolatára illetve az Irinyiekre épült. Bemutatta a térség, akkori megnevezésben uradalom, tulajdonosait, vezetőit, a Zólyomiaktól a Stubemberg családig. Szemléltette a görög ortodox vallás jelenlétét a térségben Bihardiószeg központtal, mivel az Irinyi család görög ortodox vallást gyakorolt, Irinyi Jánost, Józsefet és Antóniát a bihardiószegi görög ortodox templomban keresztelték meg. Ismertette a térség társadalomtörténetét és nemzeti összetételét. Beszélt az Irinyi család történetéről, kiemelte id. Irinyi Jánost, aki a kor elismert mezőgazdásza volt. Már az ő életrajza is érdekes, és sejteti, hogy ez a család értékes embereket ad a nemzetnek, a világnak. Irinyi János lángelme volt, de hogy a doktor úr szavaival éljek, rossz menedzser. Ez abban is látszik, hogy találmányát, bár az országban ismerték és elismerték, ő nem tudta úgy híressé tenni ezt, hogy gondok nélkül megéljen belőle. Más üzleti próbálkozásai sem jártak sikerrel. A ’48-as forradalmi 12 pont megalkotásában is szerepe volt: segített testvérének. Ezért a forradalom leverése után börtönbe került, de kis idő múlva amnesztiában részesült. Végül leszegényedett nemesként halt meg nővére otthonában, 1895 decemberében. A magas színvonalú és izgalmas történelmi bemutató után elérkezett a szobor leleplezése.
Nagylelkű támogató
Mielőtt lekerült volna a nemzeti színű szalaggal átkötött fehér lepel a mellszoborról, az albisi egyház lelkésze olvasott fel egy igét Pál apostol korinthusbeliekhez írt I. leveléből, majd rövid fohászt követően a szeretet jegyében megáldotta a mellszobrot. Tervben volt, hogy a bihardiószegi ortodox lelkész is megáldja a szobrot, de Nyirő József újratemetése körüli politikai csatározás ezt lehetetlenné tette. Megjegyzendő, hogy az ortodox tiszteletes ennek ellenére is szívesen eljött volna, de ezt felettesei megtiltották neki. Maga a mellszobor faból lett kifaragva, Weisenbacher Szabó István és testvére, János keze által. A tökéletes ábrázolásnak lelke van, nem csak a vonások tükrözik híven Irinyi János alakját, de az összkép is sugallja azt a lelkiséget, szellemiséget, amely oly fontos nekünk, albisiaknak. A költségeket egy Albishoz közelálló üzletember fedezte, ki nevét elhallgatni óhajtja. A szobor leleplezése után Szabó László bemutatta az üvegszekrényben található kutatási anyagokat: Irinyi János keresztelésének bejegyzését, mely eredetije a nagyváradi levéltárban található, a bihardiószegi ortodox templomban levő görög ortodox emlékekről készített képeket, illetve a síremlékeket ábrázoló képeket.
A jövő a lakosokban rejlik
Megjegyzendő, hogy a kutatáshoz szükséges információk nagy részét dr. Szabó József bocsájtotta Szabó László rendelkezésére. Egyesek valós, már kutatott, de még nem publikált dokumentumok, míg mások sejtések, feltételezések voltak részéről. E nyomon elindulva Szabó László eljutott az úgynevezett diószegi falusi román ortodox templomba, ahol rátalált arra a szentképekkel teli ikonosztázra, mely alatt a három Irinyi testvért keresztelték, amiről az ottani hívek nem tudtak, csak azt tudták, hogy nagyon régi. A szerencsének is köszönhető, hogy a meglévő dokumentumok elemzésekor fény derült arra, hogy az 1800-as évek végén a görög ortodox templom lebontásakor a kegytárgyakat átmentették az akkor még nagyon kicsi és szegényes, ma ellenben szép, rendezett ortodox templomba, ahol ma is megtalálhatók. A terem másik sarkában a Meteor Sportklub kézilabdában elért sikereit bizonyító kupák és oklevelek találhatóak. Elmondta, hogy következő célja egy Irinyi Józsefet ábrázoló fa mellszobor kiállítása, amely a testvére mellett kapna helyet. A főszervező ezek bemutatását követően beszélt a mai kor Albisának lehetőségeiről, jövőjéről. Albis jövője a lakosaiban rejlik, és attól függ, hogy merünk-e nagyok lenni, merünk-e hinni magunkban, a fiataljainkban. Ezek hiányában kis falunk eltünik a globalizáció süllyesztőjében annyi más hétvégi házak tömkelegévé átsilányult faluval együtt.
Ne legyünk megosztottak
Szabó János, a szobor társalkotója arról beszélt, hogy ne hagyjuk, hogy a politika megosszon minket, magyarokat, mert egy a nemzet, s minden magyar egy egységet alkot, mely csak egészében értékes. Csiha Kálmán Szeressétek a templomot című versét Szabó Jutka mondta el, s így a rendezvényt addig is körüllengő meghitt hangulat mindenkit megérintett. A rendezvény záró gondolatait Szabó József fogalmazta meg a jövő tekintetében, vagyis, hogy kamatoztassuk az Irinyi-örökséget a falu fejlődése, épülése végett. Kiemelte a diószegi példákat – diószeg-álmosdi csataimitáció, pincefesztivál – s azt, hogy nem a politikai hovatartozás, eszmei különbözőség kell meghatározó legyen, hanem a közös cél a falu felemelkedése, a múlt értékeinek kamatoztatása által. A himnusz eléneklése után a jelenlevők emlékként egy doboz gyufával és lelki, szellemi felüdüléssel térhettek meg otthonaikba. A régi mondás – aki kimarad, az lemarad – már nem állja meg a helyét a mai világban: ez a rendezvény is megtekinthető a legismertebb internetes videómegosztón az Irinyi János szoboravató Albison címszó alatt, három részben.
A szoboravató margójára
Ez az esemény elgondolkodtatott: miért van az, hogy ma olyan nehéz hősöket találni, akikre felnézünk, akik tesznek valamit értünk, a szülőfalujukért, hazájukért. Nem gondolok nagy tettekre, sőt, nem is feltétlenül tettekre gondolok. Sokszor elég lenne az is, ha kiállnának az emberek magukért, azokért az értékekért, amiket képviselnek. Nem az a fontos, hogy valaki kiemelkedjen, és unokáink, dédunokáink az ő nevét említsék, az a fontos, hogy együtt tudjunk tenni falunkért. Elég csak alig néhány évtizeddel ezelőtti falunkra visszatekinteni, nagyszüleink korára. Ők voltak azok a „hősök”, akik felépítették a kultúrházat közös erővel, színielőadásokat mutattak be a környező falvakban, hogy fedezni tudják az építkezés költségeit, harangot hoztak templomuknak, és még sorolhatnám. Nem tudom a neveiket, de azt igen, hogy mit tettek, s büszke vagyok rájuk. Bárcsak a nyomdokaikba léphetnék! De nem egyedül, hanem mindazokkal, akiknek fontos az otthonuk. Nemrég valaki azt mondta erről a faluról, hogy csak egy kis „szutyok falu”. Vérig sértett vele. De aztán rájöttem, hogy nem elég büszke lenni arra, hogy albisi vagyok, tennem is kell, hogy büszke lehessek rá. A mi falunk nem „szutyok”, és én tudom, hogy nem is lesz az soha, mert az ősök lelke bennünk él. Merjünk mindennapi hősök lenni magunk előtt, a családunk előtt, a falunk előtt. Tudom, elcsépelten hangzik, de együtt sikerülni fog, csak fogjuk meg egymás kezét.
Baikó Szabó Ágnes Zsuzsanna. erdon.ro
2012. június 15.
Mellébeszél a szakma
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. július 28.
L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.
2012. augusztus 16.
Bálint Tibor író – a regény, a film és a színmű tükrében
Irodalom, film- és színházművészet fonódott össze a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló filmnapok első kerekasztal-beszélgetésén, amelynek kedden este a vetítések helyszínéül szolgáló Tranzit Ház adott otthont. Bálint Tibor író személye és nagysikerű regénye, a Kriterionnál 1969-ben megjelent Zokogó majom szolgáltatta a találkozó apropóját, amelyen Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár, Bálint Júlia, az író özvegye, életművének, hagyatékénak gondozója és Demény Péter író mellett Török Katalin, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, a Szabó József által 1972-ben rendezett Sánta angyalok utcája című színmű Vinczénéje, valamint Bánsági Ildikó magyarországi színművész, a regény nyomán készült tévéfilmsorozat Böskéje is részt vett. Személyes érintettségükről Dimény Áron színművész kérdezte őket. A beszélgetést megelőzően, illetve utána a Várkonyi Gábor által 1978-ban készített tévéfilm epizódjait tekinthették meg az érdeklődők.
– Hátborzongatóan hatott ezúttal rám a film, amit ugyan nem először láttam, az emlékezetemben viszont valahogy ennél jobban él a színpadi változat, ami oldottabb, humorosabb, helyenként groteszk, de ugyanakkor rengeteg nevettető dolog is van benne – hangsúlyozta Bálint Júlia, majd a Zokogó majom című regényből készült film és színpadi adaptáció születésének körülményeire is kitért. Mint mondta, Várkonyi Gábor eleve úgy kereste meg a szerzőt, hogy Böske szerepére már meg is találta a megfelelő színészt, Bánsági Ildikó személyében, ami pedig a színdarabot illeti, a kolozsvári színház csapata lelkesen dolgozott együtt Szabó József rendezővel, hogy áldozatos munkájuk révén aztán igazán csodálatos előadás szülessen.
– Számos anekdota kering arról, hogy a kolozsváriak közül sokkal többen magukra ismertek, mint ahány szereplő van ebben a regényben. Ezzel szemben viszont a könyv kevésbé van jelen az akkori magyarországi lexikonokban, holott a regény egyik legnagyobb értéke éppen ez: úgy tud egészen konkrét családi élményekről és tapasztalatokról beszélni, hogy azokat nem lehet nem bibliai, egyetemes emberi történetekhez kapcsolni – vélekedett Egyed Emese. Hozzáfűzte: a Zokogó majom a középkorú és idősebb korosztály kedvenc olvasmánya volt Erdélyben, ugyanakkor pedig el kellett telnie egy kis időnek, hogy összmagyar vonatkozásban felismerjék az értékét, „hogy ne csak a személyessége, hanem a megformáltsága is hasson az olvasókra”.
– A személyesség lüktetése nem választható el a művészettől, ezt többen érezhetjük a film és a színdarab kapcsán egyaránt – mondta Demény Péter, kifejtve: „ha van egy jó Böske a filmben, egy jó Vincze Béla, egy másik jó Böske, aki a színházi előadásban Vitályos Ildikó volt, akkor lehet, hogy bár az ember nem ismeri eléggé Vitályos Ildikót, s csak most ismerkedett meg Bánsági Ildikóval, de úgy érzi, köze van hozzá – egy másik ember történetén keresztül, amelyet a szerző jól megfogalmazott”.
1972. május 5-e – ezen a napon mutatták be a kolozsvári színházban a Sánta angyalok utcája című drámát, amelyre Török Katalin így emlékezett vissza a találkozón: „nagyon különös darab volt, nem a klasszikus dramaturgia szerint épült fel, amihez viszont kevésbé voltunk hozzászokva. Eleinte kicsit nehéz volt, de miután megértettük és megszerettük, nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztunk rajta”.
S hogy miként zajlottak a tévéfilmsorozat forgatási munkálatai? Lévén, hogy több, mint harminc év telt el azóta, konkrét élményeket nehéz lenne visszaidézni, arra viszont Bánsági Ildikó szívesen emlékszik, hogy nagyon szerette, elmondása szerint egyik legkedvesebb munkája volt pályája során a Zokogó majom. – Ha volt egy szabadnapunk, mindig együtt maradtunk a helyszínen: este 10-ig lehetett vörösborozni vagy beszélgetni, táncolni, voltaképpen ez idő alatt is készültünk. Meghatározó élmény volt számomra Böske, egy csodálatos, túlélő ember, akinek minden nyomor ellenére ragyogott a lelke – magyarázta Bánsági Ildikó.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)
2012. augusztus 28.
Új élet és mítosz mezsgyéjén (Nemzeti zarándoklat az Úz völgyében)
Igazi nemzeti zarándokhellyé nőtte ki magát az Úz-völgyi emlékünnepség: minden esztendő augusztus 26-án itt, az Aklos- és Magyarós-tető közrezárta völgyben gyűlnek össze egykori frontharcosok emlékezni arra a napra, amikor tizenéves leventekatonákként átestek a tűzkeresztségen. Emlékeznek az egyre fogyatkozó túlélők, de ott van családjuk, ott vannak a hagyományőrzők, ott nemzettársaink Felvidékről, Kárpátaljáról, a kicsi hazából – ott mindenki, kinek valamelyest is fontos a magyarság jövője. És a közel húsz esztendeje állított kőtömbös-kopjafás emlékmű előterében gyülekeznek az egyszerű, név nélküli, csupán nemzetiszín szalaggal átkötött fakeresztek, jobbján és balján szaporodnak az újabb emlékjelek. Idén a kopjafák sora újabbal gazdagodott: Sylvester Lajos, Úz völgye igaz krónikása, az úzi ünnepségek egyik kezdeményezője emlékére is áll most már fejfa. Hogy a háromszéki zarándok az Úz völgyébe eljuthasson, kétszer is át kell lépnie az ezeréves határt: Ojtoznál ki, Dormányfalva felett be. Nem az unió vívmánya, hogy ezt személyi igazolványa fel sem mutatásával megteheti. Ojtoztelep után simábban gördül a személygépkocsi, hogy aztán Magyardormány falurésztől elkezdődjék a bíráspróba. Kátyúk, itt-ott aszfaltnyomok, majd kavicshalmok az út felét elfoglalva – előrevetítik a majdani útjavítást, véli a naiv utas. Dehogy, csak az Úz völgyén áthaladtatott valamiféle vezeték lehelyezéséhez szükségesek. Az út? Vélhetőleg rosszabb lesz jövőben, mint idén. Ami, bár ellentmondásnak tűnhet, de: így jó. Egyedüli esélye, hogy megmenekülhessen Úz völgye, ideig-óráig visszarettentse az új honfoglalókat. Kik talán attól sem rettennének vissza, hogy a temetőből a kereszteket eltüzeljék, emlékjelekről a feliratokat lekaparják. Mint a sósmezői haditemetőben, hol a kőkereszteken egykor magyar és német katonák nevei, ma már... Úz völgye: egykor virágzó település fűrészüzemmel, nyolcvan esztendőkkel ezelőtt ezernél több lakossal. Mára se üzem, se lakóház. A néhai iskola is lelakatolva, még felirat sem utal egykori rendeltetésére. A településbe beérve lakókocsitábor, hét közben itt élnek a vezetéket elásó munkások. Fennebb, a domboldalban, az első világháborús hadikápolna, látszik az útról. Máskor zárt ajtaja most nyitva, s tömeg előtte: nem mindennapi ceremónia helyszíne. Esketésre készül ugyanis a sokat látott kápolna. Dr. Szabó József János budapesti hadtörténész hozzánőtt immár az Úz völgyéhez, Sylvester Lajos, lapunk főmunkatársa Úz-völgyi hegyomlás könyve és azonos című dokumentumfilmje nyomán kezdte el kutatni az Árpád-vonalat, az augusztus 26-i emlékünnepségek kitartó résztvevője. Nem csak egymagában, családját is hozza-viszi – így történt, hogy hét esztendeje itt ismerkedett meg egyik fia leendő menyével, s a világi esküvőt otthon már régebb megtartva, összetartozásuk egyházi megerősítésének helyszínéül most az Úz-völgyi hadikápolnát választották. Tulajdonképpen semmi különös ebben, csak egy szép gesztus. Amit sokszorosan megszépít, hogy a ceremóniára készülvén, előző este itt moccant meg először anyja hasában dr. Szabó József János majdani unokája. Íme, nem csak az elmúlás, a múltba révedés, az emlékezés helyszíne immár Úz völgye: de az új életé. Kettős törzsű, évszázados fenyőfa uralja az Úz-völgyi temetőt, méterekre kinyúló ágai kínálva kínálják a központi szerepet: meleg lévén, a tűleveles matÚzsálem árnyában állítják fel az ünnepség „pódiumát”: egy asztalt csupán. S mert a napállás olyan, az összegyűlt több száz fős közönség nem elé, oldalt s mögé áll árnyékot keresve. Onnan nézik, amint a huszárok s székely ruhás legények Csíkszentmárton felől a csak lovakon s terepjárókon megközelíthető úton énekelve megérkeznek – jöttük s a tábori kürt recsegő hangja a jel az ünnepség megkezdésére. Dr. Szőts Dániel, Úz völgye térparancsnoka üdvözli a Kárpát-medence majd minden részéből összesereglett zarándokokat, pár szót szól az Úz-völgyi első és második világháborús harcokról. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere tart ünnepi beszédet, elmélkedésre szólítva a résztvevőket: volt-e értelme a véráldozatnak? Ott, az Úz völgyében, de szerte a magyar haza határain belül és kívül is, hová apáinkat, nagyapáinkat a sors vezényelte. Családokra lebontva, nyilván, nem, csak a fájó űr s az árvák és özvegyek, de a haza tekintetében igen: ráébreszt az összefogás szükségességére. Kölcseyt – a haza minden előtt, áll a központi emlékművön is – és Wass Albertet hívja segítségül: őseinktől örökölt hagyományokat, cselekedeteket elfelednünk nem szabad. Mintha csak itthon lennénk, Sepsiszentgyörgyön, valamelyik hétköznapi délutánon a Székely Mikó Kollégium előtt. Összefognunk kell, és nem csak, míg a szó elszáll. Minden időkben, nem csak egyre nagyobb szorongattatásunkban, Sylvester Lajos is az összefogás szükségességét hangoztatta – és nem csak szóban, de tetteiben is. Kezdeményezője volt az Úz-völgyi emlékünnepségek szervezésének, az emlékmű felállításánál maga is szorgoskodott. Úz-völgyi hegyomlás című könyvével és dokumentumfilmjével a történelem fél évszázados fehér foltjának feltárását indította el, a hadtörténeti kutatások az Árpád-vonal szerepéről és jelentőségéről a második világháborúban ezek nyomán kezdődtek el. Természetes hát, hogy dr. Szőts Dániel felkérte a Sylvester Lajos által oly jellemzően kopjafadoktornak titulált Balázs Antalt, faragjon kopjafát, melyet emlékére az Úz völgyében állítanak fel. Az ünnepség e kopjafa körül folytatódott, Veress László színművész Magyari Lajos versét, az Úzoni Szivárvány női kórus a Székely balladát adta elő – valamilyen formában mindkét alkotásban „benne van” Sylvester Lajos keze. Dr. Szabó József János hadtörténészt lencsevégre kapja a Duna tévé operatőre, ki segéd híján mikrofonállvány szerepére engem kér fel. Derül-e fény manapság is újdonságra az Úz völgyével kapcsolatban, hangzik az indító kérdés, s botcsinálta riporterként folytatom magam: miért kellett ötven esztendőnek eltelnie, hogy a hadtörténeti kutatások elkezdődhessenek? Igen, mostanság is kerülnek elő dokumentumok, főként az orosz források szolgálnak újdonsággal, egy korabeli szovjet hadi mérnöki „zsurnál” még 1944-ben leírja: az Árpád-vonal minden idők legjobban kiépített hadászati védvonala. Hogy ezt csak árulással, csellel tudták áttörni itt, az Úz völgyében és tova, mindkét irányban, a Kárpátok hágóin? Mítoszok, melyek talán a történelmi valóságnál is fontosabbak. Itt, az Úz völgyében is született mítosz német tisztek egyenruhájába öltözött orosz kémekről, kik az augusztus 26-i támadás előestéjén kiszedték a védvonal titkait az erőd gyanút nem fogó, s ezért mindent eláruló tisztjeiből. Ahhoz képest elég nehezen haladtak másnap előre, s a kiürített erőd még egy napig élettelen is tartotta magát, sorolja cáfolatait dr. Szabó József János. Meg a legfontosabbat: aki személyesen beszélt a német tisztekkel, néhai Novák Mária Úz-völgyi tanítónő, azt mondta: ezek olyan németek, mint én. Novák Mária pedig sváb volt... A mítoszok megszületnek, mert meg kell születniük. Hiszen székely ember mai napig nem fogadhatja el, hogy bennünket legyőzhet bárki is. Elárulhatnak minket, esetenként akár saját vérünk is – és újból itthon vagyunk, lásd a Mikó-ügyet. Az Úz-völgyi emlékünnepség a maga rendjén folytatódott, dalárdával, koszorúzással, a huszárok és székely ruhás lovasok főhajtása mintegy keretbe foglalt mindent. S ha nemzeti imánk eléneklésével kezdődött, hát a székely himnusszal kellett zárulnia. Folytatódva mégis az Úz pataka mentén a népünnepéllyel, a tömegre, az évente egy alkalommal összeverődött magyarok sokaságára igencsak rácsodálkozó Bákó megyei kirándulók tekintete közepette. Hazafelé, ismét határon át- és visszakelve, még egy Sylvester Lajos-i hagyománynak hódoltunk volna. De az Anselmo csárdában épp nem volt csórékolbász.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 1.
Népszámlálás utáni összegzés
Nagyvárad – Szabó József, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke honlapunknak elmondta: Nagyvárad kilenc, vidéken pedig 30 akkreditált megfigyelőjük tevékenykedett a népszámláláskor.
Szabó József azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: az RMDSZ a népszámlálással kapcsolatban 65 különböző rendezvényt szervezett megyeszerte, körülbelül 36 településen. Nagyváradon, illetve a városokban több program is volt, és inkább a szórványmagyarságra koncentráltak, azokra a vidékekre, ahol a magyarság részaránya közel áll a húsz vagy az ötven százalékhoz. Csaknem 33 ezer szórólapot sikerült kiosztaniuk, és mintegy 900 plakátot ragasztottak ki. Voltak szórakoztató műsorok, beszélgetős fórumok és színházi, illetve bábszínházi produkciók is.
Megitélésében utólag igazolta őket az idő, hiszen talán most voltak a legtájékozódottabbak az emberek a népszámlálást illetően. Ez vissza is tükrözödött a beérkezett panaszok mennyiségén, illetve kitünt azokból a visszajelzésekből, melyek szerint gyakorta előfordult, hogy jobban tudta a megkérdezett a teendőt, mint maga a népszámlálóbiztos. A kódolással kapcsolatban nagyon sok vita és nézeteltérés volt, akadt rá példa, hogy a népszámláló még nem kapta meg a kódálását a nemzetiségeknek, az anyanyelvnek és a vallásoknak, pedig már négy-öt napja zajlott az összeírás. Szerencsére azonban a híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag az emberek már tudhatták, hogy melyek a megfelelő kódok, ezért többnyire ragaszkodtak ahhoz, hogy a biztos ezeket beírja, annak ellenére, hogy a számlálókat addig a saját feletteseik még nem tájékoztatták az ez irányú teendőkről.
Száznál is több bejelentés érkezett az általuk megadott mobilszámra, illetve arra a zöldszámra, mely az országos RMDSZ kolozsvári irodájában csöngött, de Bihar megyére vonatkozott. Ezen kivül sokan jelezték, hogy még nem jutott el hozzájuk a népszámláló. Akadtak ugyanakkor olyan esetek is, melyeket az RMDSZ-esek meghallgattak, de gyakorlatilag a panaszosok megnyugtatásán kívül nem volt mit tenniük, mert csak arról volt szó, hogy az érintettek szeretnek kommunikálni bizonyos közéleti kérdésekről. Így körülbelül 65 olyan ügy volt, melyekkel konkrétan foglalkozniuk kellett. Ezeknek a nagyobbik része arra vonatkozott, hogy kimondottan törvénytelenséget tapasztaltak. Egyértelműen a nemzetiséggel kapcsolatban érkezett a legtöbb panasz, vagyis hogy a kérdezőbiztos automatikusan beírta az állampolgárságot és a nemzetiséget románnak, vagy esetleg megkérdezte a nemzetiséget és vagy szándékosan írt be rosszat, vagy a kódja nem volt megfelelő annak a nemzetiségnek, amit be kellett írjon. Az első napokban még komoly problémák adódtak abból, hogy a nem otthon levő családtagokat megpróbálták bediktálni az otthon levő családtagok, de ezt nem fogadta el a biztos.
Az RMDSZ egyrészt azt tanácsolta az érintetteknek, hogy ők maguk írják meg a panaszlevelüket, majd ezt beiktatta az önkormányzatnál és kivizsgálást kért, de ezt kevesen merték vállalni névvel, címmel. Más esetekben az RMDSZ önkéntesei szálltak ki házról-házra, hogy ezeket a beadványokat begyűjtsék. Az RMDSZ „gyűjtőpanaszok” formájában tulajdonképpen napi rendszerességgel ostromolta az illetékes hatóságokat és önkormányzatokat, gyakorlatilag minden napra jutott egy-egy beiktatott beadvány. Ragaszkodtak ahhoz, hogy akár utólag is vizsgálják ki az ügyeket, minthogy ahhoz is, hogy lehetőség szerint minél gyorsabban oldják meg ezeket. Mint köztudott, nagy félreértés volt a személyi szám kapcsán is, ezért elég sok esetben vissza kellett menjenek a számlálóbiztosok azokra a helyekre, ahol már jártak.
Betelefonálók
Az utolsó négy napra inkább az volt jellemző, hogy a lakosok jelezték, hogy hozzájuk még nem jutott el a biztos és semmilyen üzenetet sem hagyott. Mivel látták, hogy az önkormányzatok ebből a szempontból nagyon leterheltek, az RMDSZ-esek október 25-től azt tanácsolták a betelefonálóknak, hogy ha biztosak akarnak lenni abban, hogy megszámlálják őket, akkor menjenek be az önkormányzathoz. Még az utolsó napon is több mint tizenhárom személy foglalkozott csak ezekkel az ügyekkel. Körülbelül tizenketten jelezték, hogy nem tudnak bemenni az önkormányzathoz, az ő esetükben arra kérték azokat a számlálóbiztosokat, akik a környéken dolgoztak, de már végeztek a munkájukkal, hogy segítségképpen regisztrálják ők az adatokat. „Én úgy gondolom, hogy gyakorlatilag hétfő délután 5 óráig bármilyen panaszbejelentés érkezett hozzánk, azt tudtuk kezelni, illetve orvosolni”, közölte a politikus.
Becslése szerint Nagyváradon akár több száz is olyan személy lehet, aki nem számláltatott meg. Ennek egyik oka meglátásában az, hogy az idei népszámlálás tipikus példája volt annak, hogy miként nem lehet összeírást szervezni. Például Romániában csak tizenkét napot szántak erre, Magyarországon pedig egy egész hónapot, noha egy sokkal kisebb területű és lélekszámú országról van szó. Ugyanakkor hiányzott az egyeztetés a helyi szervezekkel, Nagyváradon pedig előfordult olyan eset, hogy a népszámláló megkapta a címeket, s csak a helyszínen szembesült azzal, hogy nem egy magánház, hanem egy négyemeletes többház épült az adott területen. Az eldugott kis utcákba sem jutottak el valamennyi esetben a biztosok, és nagyon kevés tartalék népszámláló volt. Sok esetben nem voltak otthon a családok, máskor pedig kissé agresszívan léptek fel a biztosokkal szemben, vagy abba is belekötöttek, amibe nem kellett volna.
GÖRDÜLÉKENYEBB LETT VOLNA
Szabó József úgy fogalmazott: „egy dolgot biztosan tudok, ha konkrétan a népszámlálás folyamát, a felosztását és humán erőforrás menedzsmentjét teljes mértékben rábízták volna az önkormányzatokra, akkor sokkal gördülékenyebb lett volna. Meg vagyok győződve róla, hogy vidéken a népszámlálási adatok döntő mértékben hitelesek lesznek, mert reálisak és nincs kimaradt személy vagy háztartás. Igazság szerint a városokban látom azt a problémát, hogy hiányosságok voltak. Úgy gondolom, ha több idő állt volna rendelkezésre, ha a központi szervek jobban odafigyeltek volna, akkor sokkal kevesebb gond lett volna. Ugyanakkor bízom abban, hogy a fiataloknak a népszámláláskor tanúsított magabiztossága és talpraesettsége a jövőben is megmaradt és ugyanilyen módon megnyilvánul majd”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro