Újraindítják a Bolyai Szabadegyetem előadássorozatát Kolozsváron, Erdély történelme, művelődéstörténete, irodalomtörténete, néprajza, valamint egyház- és vallástörténet témakörökben. Az előadók között ismert tudósok és irodalomtörténészek vannak: Bodor András, Jakó Zsigmond, Bitay Ilona, Csucsuja István, Magyari András, Imreh István, Egyed Ákos, Csetri Elek, Kovács András, Murádin Jenő, Benkő András, Szabó György, Székely Erzsébet, Mózes Huba, Egyed Emese, Antal Árpád, Kozma Dezső, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Erdő János és Buzogány Dezső. /Szatmári László: Bolyai Szabadegyetem. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

Jún. 14-én mutatta be Benkő József Transsylvania specialis /Kriterion/ című könyvét Kolozsváron, az EME-házban Benkő Samu, valamint a kötet fordítója és gondozója, Szabó György. Benkő József: Transsylvania specialis című, 1777-ben latinul írt történelmi, filológiai, botanikai munkáját Szabó György fordította le. Benkő Samu, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke méltatta Szabó György következetes, kitartó munkásságát, melynek során feltérképezte Benkő József (1740-1814) egész életművét. Benkő József az egyetemes magyarság és azon belül az erdélyi magyarság tudományának egyik élenjárója volt. Szabó György 1977 szeptemberében kezdte el a fordítást és 1980. januárjában fejezte be, de a Kriterionnál a kiadást felsőbb utasításra letiltották. A fordításnak tizenkilenc évet kellett várnia a megjelenésére, amikor mégiscsak a Kriterion Kiadó jóvoltából látott most napvilágot. Benkő József kétkötetes műve újító jellegű, főként a gazdaságtörténet és a numizmatika tekintetében, a szerző kritikai érzékkel igyekezett visszamenni a forrásokig, botanikai vonatkozásban pedig úttörő: Linné rendszerét elsőként ő vezette be Erdélyben. /19 évi kényszervárakozás után Klasszikus történelemkönyvvel gazdagodtunk. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./

Beke Sándor Erdélyi homály /Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1999), című verseskötetét méltatta elismeréssel Szabó György. /Szabó György: Egy új verseskötetről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./

"Aradon a Tóth Árpád Irodalmi Kör legutóbbi ülésén Puskel Péter újságíró Szántó Györgyről és aradi kapcsolatairól tartott előadást. Szabó György Aradon szerkesztette irodalomtörténeti jelentőségű művelődési szemléjét, a Periszkopot /öt számából négy Nagyváradon látott napvilágot, csak az utolsót adták ki Aradon/ és húsznál több regényt írt. Szántó György 28 évesen, szinte teljesen vakon költözött Aradra. A műépítésznek készülő fiatalember végül a festészet és grafika mellett döntött. Betegsége miatt le kellett mondania a képzőművészetről. Cikkeit, regényeit feleségének mondta tollba. Szántó György később Budapestre költözött. /Tóth Árpád Irodalmi Kör. Szántó György és Arad. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 1./"

Marosvásárhelyen zajlottak a Katolikus Napok. Jún. 23-án a Marosvásárhelyen élő katolikus öregdiákok ünnepelték meg, hogy 300 éve indult újra a városban a katolikus oktatás. Az ünnepség fő szónoka dr. Péter Mihály akadémikus orvosprofesszor volt. Az öregdiákok jól dokumentált emlékkönyvet jelentettek meg a Lyra Kiadó gondozásában. Ebből megtudhatjuk, hogy milyen neves tanárai, diákjai voltak a gimnáziumnak, például dr. Gáspár Lóránd, Apollinaire-díjas, Franciaországban elő költő, aki 1995-ben elnyerte a Francia Akadémia költészeti nagydíját, és akit a héten a Marosvásárhelyi Napok keretében Pro Urbae-díjjal tüntetnek ki; Gergely Géza színházi rendező; Gherasim Emil Áron szerkesztő, költő, műfordító; dr. Horváth Ágoston latin-francia szakos író, tanár; dr. Horváth Attila vegyész, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti karának a megalapítója; Kacsó Sándor író; Kozma Géza gordonkaművész, a Marosvásárhelyi Filharmónia lapító tagja; Kozma Mátyás orgonaművész; Mikó László jogász, gazdasági szakíró; Murádin László nyelvész; dr. Szabó György egyetemi tanár; Szász Endre képzőművész, a híres hollóházi porcelángyár stúdiójának megalapítója; Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutató és sokan mások. Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az ünnepség alkalmából levelet intézett az öregdiákokhoz, melyben emlékeztetett: tizenkét év szabadság ellenére sem állíthatták vissza hitvallásos iskoláikat. /Máthé Éva: Katolikus Napok - Marosvásárhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./

"Megjelent Szabó György /nyugdíjasként az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkatársa/ Antik formában című, válogatott verseit tartalmazó kötete. A versek disztichonban íródtak. /S. Muzsnay Magda: Antik formában. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 2./"

"Dec. 17-én Kisebbségekért Díj magyar állami kitüntetésben részesült az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközössége. Laudációjában Péntek János professzor rámutatott: a legfrissebb, 2002-es megjelenéssel XI. kötetéhez érkezett el az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, ez a legterjedelmesebb és talán legjelentősebb magyar szótári munka ma már egyaránt hozzátartozik Erdély modern mítoszához és a magyarságtudomány élő valóságához. A szótár nyersanyagát 1925-től kezdte el gyűjteni Szabó T. Attila. Mintegy negyven évvel később elkészült az első kötet, 1975-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál. A II. kötettől munkatársak önfeláldozó csapata vette át a szócikkek szerkesztésének nehéz munkáját. A IV. kötet 1984-es megjelenése után politikai, ideológiai tiltások nyomán a szótár további köteteinek kiadása megszakadt. Ezt tetézte a gyűjtő és főszerkesztő Szabó T. Attila hirtelen halála 1987-ben. A most megjelent kötetet még Vámszer Márta szerkesztette. Szerkesztő-munkatársai: Daly Ágnes, P. Dombi Erzsébet, Fazakas Emese, B. Gergely Piroska, Kádár Edit, Kósa Ferenc, Kürti Miklós, T. Szabó Csilla, Szabó György, K. Tichy Magdolna, Zsemlyei János. A szócikkeket románul Szász Lőrinc, németül Dorka-Fábián Beáta és Szabó Csilla értelmezte, a kötet lektora pedig Kiss András volt. A Szótörténeti Tár igazi értelme nem az, hogy megörökíti Erdély gazdag nyelvi múltját, hanem az, hogy a feltárt, feldolgozott források hozzáférhetővé váltak a magyarságtudomány művelői számára. Már 2000-ben több mint félszáz olyan nyelvészeti, névtani, néprajzi, művelődéstörténeti monográfiát, tanulmányt lehetett számba venni, amelyeknek a Tár volt a fő forrásuk. A szótár anyagából már két nyelvtörténeti doktori dolgozat készült Kolozsváron. /Kisebbségekért Díj a Szótörténeti Tár munkaközösségének. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./"

A már hagyományossá vált óvodások és kisiskolások karneválját Fejér Erzsébet óvónő és Orbán Erzsébet tanítónő január 22-ére hirdette meg Székelyhodoson. A karnevál gyönyörűen sikerült. Több mint harminc gyermek vonult fel ötletesebbnél ötletesebb maszkokban. A díjazások után a Guzsalyvirág hagyományőrző tánccsoport mini szakosztálya, a Kikerics lépett fel. /Szabó György ny. tanár: Kistérségi karnevál Székelyhodoson. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 25./

Zarándoklatra indul két nagycsalád. A Csíkszeredától Győrig tervezett útvonalon szintén sokgyerekes családokat keresnek fel. A négy felnőtt és 11 gyerek a csíksomlyói kegytemplomban szentmisén vett részt, majd elmondták utazásuk célját. Tavaly Gyergyószentmiklóson, az Erdélyi Magyar Ifjak Táborában találkozott a csíkszeredai Dánél és a nyárádszeredai Csíki család. Itt hívta meg őket Szabó György, a győri Família Nagycsaládos Egyesület elnöke az Európai Nagycsaládosok harmadik Konferenciájára, valamint a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesülete által szervezett Családkongresszusra, amelyet július 19–23. között tartanak Győrben. A meghívást elfogadták, és továbbgondolkodva született meg az ötlet, hogy ez az utazás jó alkalom lesz felhívni az emberek figyelmét a sokgyerekes családok gondjaira, örömeire. A zarándoklatot egy kisbusszal Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes is támogatja. /Takács Éva: Zarándoklatra indult két nagycsalád. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 13./

Gyergyószentmiklós római katolikusai szerencsések, hiszen olyan plébánosok szolgálták csak az elmúlt száz esztendőben is, mint Szabó György apát, László Ignác főesperes, az utóbbi 21 esztendőben pedig Hajdó István főesperes, aki messze földön is megbecsültté tette szolgálati helyét. Augusztus 6-án, a vasárnapi szentmisén, hogy meghatottságán könnyítsen, a távozó főesperes szigorú számadást készített szolgálatáról, s inkább abbéli fájdalmát emelte ki, hogy sok szív fordult el Istentől, bármennyire próbált orvosa is lenni a rábízott lelkeknek. Nem beszélt közösségépítő fáradhatatlan munkájáról, a csaknem romosan kapott plébánia rendbetételéről, a kispapok lakásainak felépítéséről, a régi plébániaépület felújításáról, az egyháznak visszajuttatott Korona újjáépítéséről, a gyilkostói Szent Kristóf-kápolna felépítéséről, a Bucsin negyedi Szent István-templom építésének megkezdéséről, s arról sem, hogy kapcsolatteremtései segítettek számos szociális kezdeményezést. (A szeretetkonyha létrejötte a főesperes érdeme, működtetése a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylettel egyenlően dicséri a plébániahivatalt is.) Hajdó Istvánt az érsek Székelylengyelfalvára helyezte. /Bajna György: Jó pásztorunk volt. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 8./

Július 19-én, vasárnap zárt a XI. Marosszéki Népzene- és Néptánctábor. A Folk Center Alapítvány szervezte Jobbágytelkén, ahol családias, erdélyi hangulat várta az odaérkezőket. Nyárádmagyarósi, jobbágytelki, más nyárádmenti táncokat tanulhattak naponta haladók és kezdők. Táncház és folkkocsma minden este, felléptek hagyományőrző együttesek, adatközlő zenészek, táncosok és énekesek. Néprajzi előadásokat tartott Barabás László, Szabó György, Márton Béla és Márton Levente. Több mint kétszázan jöttek el az idei táborba, hatvan százalékuk erdélyi, harminc százalékban magyarországiak, a többiek a Vajdaságból, Belgiumból, Spanyolországból, Amerikából érkeztek. /Bölöni Domokos: Néptánctábor Jobbágytelkén. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 20./

Szórványösszefogás Oláhszentmiklóson
Az elmúlt években – főleg a megyeszékhelyről odatelepülőknek köszönhetően – örvendetesen gyarapodott Oláhszentmiklós község magyar lakossága. Ez tette szükségessé egy helyi RMDSZ-szervezet megalakítását, amelyre múlt vasárnap került sor. A Nagyváradtól 30 kilométerre, a magyar határ közelében fekvő községközpont a református egyház szórványközpontja, ezt Farkas Zsolt lelkipásztor irányítja, aki a zsúfolásig megtelt gyülekezeti teremben hirdetett igét virágvasárnapon. A prédikáció után köszöntötte az RMDSZ megyei ügyvezető elnökét, Szabó Ödönt, Grim Andrást, a szórványért felelős megyei ügyvezető alelnököt és Rézik Lászlót, a szomszédos Körösgyéres alpolgármesterét. Megköszönte továbbá, hogy a szövetség segítségével a megyei önkormányzat tízezer lejjel támogatta az építendő köröstarjáni református templomot.
Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy szórványban együtt kell építkezni a történelmi magyar egyházakkal, segíteni egymás törekvéseit, hisz szétforgácsolva semmit sem érünk. Az összejövetelen megválasztották az olászentmiklósi RMDSZ-körzet vezetőségét: egyhangúlag elnöknek választották Malita Ibolyát. A választmány tagjai: Fazekas Levente, Leucse Irén, Borsi István, Szabó György, Horváth László. Az etikai és ellenőrző bizottság tagjai: Kovács Csaba, Szim Edit, Kristó János. Az alakuló ülés szeretetvendégséggel zárult.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Margittára visszaszállt a turulmadár
A hétvégén tartották a Berettyó-parti település, Margitta városnapjait. A három nap alatt rengeteg magyar program volt. Beszámolónkban inkább ezekre összpontosítunk.
Az ünnepségsorozat péntek délután könyvbemutatóval kezdődött. A városházán mutatták be a Margitta – egy város egykor és ma című helytörténeti kiadványt, amely Tőtős Norbert munkája, és a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában jelent meg. A szépszámú érdeklődőt Kovács Gyula református lelkipásztor köszöntötte, aki egyben az előszó írója, valamint ő ismertette a könyvet. A bemutatón köszöntőt mondott Derzsi Ákos, a kiadó vezetője. Szavalattal Krisztik Noémi, míg népdallal Martin Tímea tette színesebbé az eseményt. A bemutató végén a szerző mondott köszönetet azoknak, akik segítették munkáját, külön kiemelve az anyagi támogatókat, Antal Kálmán mérnököt és Juhász András közjegyzőt. A bemutató végén a könyvet meg lehetett vásárolni, amelyet a szerző dedikált. Péntek este a Horváth János Társaság szervezésében tartottak kórusfesztivált a művelődési házban. Ezen hat kórus, valamint két szólóénekes, Bodor Edina és Martin Tímea lépett fel. Mondhatni, hogy a kórustalálkozó nemzetközi volt, hiszen a magyarországi Konyár község Pávakör nevű kórusa is képviseltette magát.
Szombaton délelőtt szintén a művelődési házban nyitották meg a Helios Fotóklub szervezésében Bradács Aliz klubtag Örményországi zarándoklat című egyéni tárlatát.
Üdvözlőbeszédet Pósán Lajos klubelnök mondott, továbbá gratulált a jelenlévő Dorel Talpos polgármester, valamint Pocsaly Zoltán alpolgármester is. Kicsivel később az Árpád-házi Szent Margit római katolikus templomban nyitották meg az I. Sólyomkővári Alkotótáborban készült képzőművészeti munkákból megrendezett kiállítást. Ezzel egyszerre kiállították a Gyöngyvetők néptánccsoport által rendezett néptánc- és kézműves táborban készült dokumentációs fotókat is, amelyeket Pósán Lajos, Katona Levente és Szőke Ferenc készített. Az eseményt Deák Andrea, a tánccsoport vezetője, valamint a ProFolk egyesület elnöke nyitotta meg. Beszédet mondott Anca Popescu Ratiu, a Hagyományos Kultúra Megőrzésének és Népszerűsítésének Bihar Megyei Központjának reprezentánsa, Papp Gábor képzőművész, az egyik szervező, Pósán Lajos fotóművész, valamint a kiállítást felkaroló Horváth János Iskolaközpont vezetői.
Szombat délután került sor a hivatalos megnyitóra, amelyen Dorel Talpos polgármester románul, míg magyarul Pocsaly Zoltán alpolgármester mondott köszöntőt. Este a magyarországi Josh és Jutta, továbbá a román Directia 5 együttes koncertezett, majd hajnalig tartó szabadtéri diszkóval zárult a szombati nap. Ezzel egy időben tartotta a hagyományos városnapi bált az RMDSZ margittai szervezete a Margaréta vendéglőben, amelyen idén is nagyon sokan, fiatalabbak és idősek egyaránt együtt mulattak. Az összejövetelen részt vett Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke és felesége.
Vasárnap reggel a római katolikus templomban a szentmisét Májernyik Mihály plébános és Kruzslitz Imre celebrálta. A mise végén Bradács Aliz körzeti RMDSZ-elnök mondott köszöntőt. Jelen volt a debreceni Pro Patria Alapítvány alelnöke, Fehér Lajos, valamint Csuhány János professzor, akik a Vitéz Simonyi Óbester emlékünnepségre jöttek. A mise után megkoszorúzták a templom falán elhelyezett Simonyi-emléktáblát. A református istentiszteleten részt vett Margitta két testvértelepülésének, Berettyóújfalunak és Kiskőrösnek a küldöttsége, melyek a templomkertben található Petőfi-szobrot koszorúzták meg.
Koradélután a városháza konferenciatermében köszöntötték az 50. házassági évfordulójukat ünneplő párokat. Idén öt házaspár vehetett át egy-egy oklevelet, valamint egy jelképes összeget tartalmazó borítékot az elöljáróktól. Ezzel párhuzamosan zajlott a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület bemutatója a központi parkban. Később a városi kórház konferenciatermében Bradács Aliz igazgató meghívására tartott előadást a magyarországi híres „bükki füvesember”, Szabó György.
A mintegy kétórás előadást közel százan hallgatták végig, sokan négyszemközt kértek tanácsot Gyuri bácsitól különböző betegségeik orvoslására. A természetgyógyász minden panaszra tudott ajánlani különböző gyógyteákat, gyógynövényeket, amelyeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni. Közben a városközpontban elhelyezett színpadon folklórműsor volt. Fellépett a Gyöngyvetők néptánccsoport és kórus, Martin Tímea, Bodor Edina és Beke Kincső, valamint a Horváth János Társaság vegyes kórusa. Az estére beharangozott Koós János- és Dékány Sarolta-koncert elmaradt, mivel az énekes előző este szívinkfartust kapott. A szervezők gyorsaságának köszönhetően ugyanannyi pénzért másik két fellépőt sikerült meghívniuk. Az idősebb korosztályt a Dupla Kávé szórakoztatta, az együttessel több százan énekelték együtt Margitta főterén azt, hogy: „Visszaszáll a magyar turulmadár”. Ezt megelőzően a bukaresti Alex Velea parádézott a színpadon, majd látványos tűzijáték és a szintén magyarországi Kerozin koncertjével ért véget a háromnapos ünnepség.
Reggeli Újság. Erdély.ma

Összefogást hirdet az új zsidó szövetség
Húsz magyarországi és határon túli zsidó hitközség, illetve szervezet összefogásával Debrecenben megalakult a Közép- és Kelet-európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetsége.
A “Jövőnk az összefogás” üzenetével megalakult a Közép és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetsége; az alapító okiratot vasárnap Debrecenben, a Megyeházán tartott ünnepségen írta alá húsz itthoni és határon túli magyar zsidó hitközség, illetve zsidó szervezet képviselője.
Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium parlamenti államtitkára hangsúlyozta, hogy a kultúra formálásában a zsidó szervezeteknek nemcsak a múltban volt jelentős szerepük, hanem a jövőben is, s ezt új keretek között tehetik meg a Debrecenben létrejött összefogással.
Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója is azt hangsúlyozta, hogy az a szövetség, amelynek alapító okiratát Debrecenben aláírták, nemcsak rögzíti a közös utat, hanem abból valami új és ösztönző mozgalom indítható el. A Mazsihisz-vezető azt mondta, hogy a “recesszió vihara tombol”, jelentős a munkanélküliség, s ilyen helyzetben “elképzelhetetlen, hogy a falainkon belül egymást marjuk”. Zoltai Gusztáv megfogalmazása szerint Debrecen – mint most is – példát mutatott az elmúlt években, amikor is évről évre megrendezik a hazai és a határon túli magyar zsidó hitközségek találkozóját.
Horovitz Tamás, a Debreceni Zsidó Hitközség vezetője hozzátette: múlt évi találkozójukon döntötték el, hogy “a Kárpát-medence zsidóságának fennmaradása érdekében” szorosabbá teszik az együttműködést. A most megalakult szervezet nyitva áll minden zsidó előtt, nem tesznek különbséget a különböző irányzatú csoportok között – jegyezte meg.
Papp László (Fidesz), Debrecen alpolgármestere szerint “az együttműködéssel az összetartozás új korszaka kezdődik”, az aláírás kifejezi “a közösség erejébe vetett hitet, az egymás iránti elkötelezettséget”. Radu Tirle, a romániai Bihar Megyei Tanács elnöke megyéje lakói nevében megkövette a zsidókat a történelemben ért atrocitásokért, s kérte Istent, “adjon erőt számukra, hogy tudják megbocsátani azt a sok szörnyűséget”. Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere városa és a Partium magyar közösségének “tiszteletteljes üdvözletét” tolmácsolta, megjegyezve, hogy “a kisebbségi lét (...), de a mai nap is példa arra, hogyan lehet szövetségben építeni a jövőt”.
Támogatásáról biztosította az új szövetséget Szabó György, a Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) elnöke, reményét fejezve ki, hogy az új szervezetet kellően tudják támogatni annak érdekében, hogy “a zsidó reneszánsz közélet újra tudjon fejlődni”.
A Közép és Kelet-Európai Zsidó Hitközségek és Szervezetek Szövetségének húsz alapítója van, magyarországiak mellett felvidéki, erdélyi, partiumi és délvidéki magyar zsidó közösségek. Néhányuk képviselője nem tudott megjelenni az aláíráson, e szervezetek levélben biztosították a szervezőket csatlakozási szándékukról. Az aláírás után a Nagyváradi Zsidó Hitközség művészeti csoportjának közreműködésével megünnepelték a zsidók “legvidámabb ünnepét, a sorsvetés napját, a Purimot, majd az ünnep kapcsán Asher G. Ehrenfeld debreceni főrabbi mondott ünnepi beszédet.
Népszabadság

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Román tábla után magyar emlékjel Erdőszentgyörgyön
Egy év alatt két emlékjelet állított Erdőszentgyörgyön a magyarság. Miután az egyik iskola falára novemberben a románok állítottak táblát, ettől néhány méterre nemrégiben a magyar oktatás tiszteletére állítottak kopjafát és emléktáblát. A polgármester nem híve a helyi nemzetiségek közötti feszültség szításának, és szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
szerinte ezzel ellensúlyozták a kialakult helyzetet.
A magyarságtudatot erősíti az új emlékjel
Egy évvel ezelőtt még nem létezett olyan hely a településen, ahol a magyar lakosság ünnepelhetett vagy fejet hajthatott volna. Tavaly márciusban viszont a főtéri parkban állítottak kettős emlékoszlopot és emléktáblát, míg nemrégiben az egyik iskola udvarára került oszlop és tábla. Ez utóbbi az erdőszentgyörgyi magyar oktatás 386 éves fennállásáról tanúskodik. Az épületen tavaly novemberben a románok helyeztek el egy emléktáblát, amely a magyarok nemtetszését váltotta ki, akkor egyesek ellenlépésként a magyar pedagógusok emlékjelét ígérték felállítani.
Az iskola és az oktatók tiszteletére
A Dózsa György utcai iskolát 1902-ben a millennium alkalmából építtette a magyar állam. A nemrégiben szervezett ünnepségen az intézmény fennállásának 110. évére emlékeztek Erdőszentgyörgyön, amelyet egy emlékoszloppal is megörökítettek, de egyúttal egy kőtömbre márványtáblát is elhelyeztek, amelyen annak a 28 felekezeti tanítónak a nevét sorolták fel, akik 1626 és 1940 között a településen oktattak. Az emlékjel megvalósítása közadományokból, önkéntes munkával és az önkormányzat támogatásával valósult meg, az oszlopot a helyi Szabó György mester faragta. Csibi Attila Zoltán polgármester szerint ennek az emlékezésnek üzenete van. Az itt tanuló magyar diákok nap mint nap találkoznak a múlttal, ezáltal tudatosul bennük, hogy milyen iskolába járnak és hová is tartoznak, míg az itt dolgozó pedagógusoknak az intézmény szellemiségét kell prioritásnak tekinteniük és ebben a szellemben kell oktatniuk.
Helyére kell tenni a dolgokat
Novemberben az önkormányzat jóváhagyásával Pop Victor egykori tanítónak állítottak emléktáblát a románok az épület falára. Ez a polgármester szerint sokakban negatív érzést váltott ki, a nemrégiben tartott avatóünnepséggel pedig ezt szerették volna ellensúlyozni. Amikor az RMDSZ-frakció megszavazta a román tábla engedélyezését, akkor döntött arról is, hogy egy olyan táblát is kihelyeznek, amely az itteni magyar oktatóknal is emléket állít.
„Nem kell szítani a feszültségeket Erdőszentgyörgyön, van itt elég megoldásra váró feladat” – mondta el lapunknak az RMDSZ helyi szervezetének vezetését is ellátó polgármester, aki szerint a szervezet megpróbál kompromisszumos megoldásokat keresni a helyi kényes kérdésekre, de azért nem felejtik el, hogy a magyaroknak mi a fontos. Az emlékjellel kapcsolatban elmondta: ez nem válaszlépés a román táblára, de ellensúlyozni kellett azt, és az emberekben tudatosítani kell, hogy itt számos magyar oktató dolgozott, akik meghatározták Erdőszentgyörgy fejlődését és szellemiségét. Az emlékoszlop és table állítására a helyi Százfonat Egyesület, a Würtenberg Sándor Egyesület és a helyi EMI-szervezet nyújtott be kérést, és decemberben a helyi képviselő-testület egyöntetűen jóváhagyta, senki sem ellenezte. „Azt, hogy mi volt gyakorlatilag ez az épület, kik tanítottak itt, hogy hány igaz magyar tanítója volt ennek az iskolának, ez egy jó pár száz évre visszatekinthető. És akkor meglehet nézni a táblát, amit a román tanító emlékére állítottak, viszont előtte azért jó néhány magyar tanító tanított az iskolában, és erre büszkék kell, hogy legyünk” – mondotta Csibi Attila Zoltán.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro,

Kolozsváron mutatkozik be a Szolnoki Művésztelep
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
A 111 éves múltra visszatekintő Szolnoki Művésztelep első alkalommal mutatkozik be Erdélyben, történelmi és kortárs anyagából összeállított kiállításon, amelynek megnyitójára május 23-án, csütörtökön délután 5 órakor a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 16. szám) kerül sor. Köszöntőbeszédet mondanak: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke; Dr. Kállai Mária Jász–Nagykun–Szolnok megyei kormánymegbízott. A kiállítást megnyitja: Murádin Jenő művészettörténész. A megnyitón elhangzik Beethoven G-dúr vonóstriójának 1. tétele Dénes Anna (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (cselló) előadásában.
Verebes György művészeti vezető így fogalmaz a Szolnoki Művésztelepről: „Jelenlegi működését a folyamatos megújulás jellemzi, a múlt és a hagyomány iránti elkötelezettség és tisztelet jegyében. A 2002. évi újraalakulás óta eltelt időszakban számos neves képzőművész élt a lehetőséggel, hogy a rendelkezésre álló műteremlakásokban hosszabb–rövidebb ideig dolgozhasson. A művésztelep Kert Galériája időszakos tárlatok keretében mutatja be az itt folyó alkotómunka eredményeit, valamint a mai magyar és külföldi képzőművészet jeles alkotóinak munkáit, elhozva ezzel Szolnokra a jelen művészetének keresztmetszetét. A képzőművészeti események mellett zenei és irodalmi előadóestek, tánc- és mozgásszínház, filmvetítések, művészeti és egyéb kulturális témájú előadások, nemzetközi alkotótáborok, szakkörök és fiatal, pályakezdő képzőművészek felkarolása teszik teljessé a szellemi légkört. A Szolnoki Művésztelep történeti és kortárs képzőművészeti anyaga számos alkalommal kerül bemutatásra magyarországi és külföldi tárlatokon, öregbítve a város hírnevét és lehetőséget teremtve aktív kulturális kapcsolatok megteremtésére és fenntartására. Az elmúlt tizenegy esztendő időszakát az azóta sajnos elhunyt Meggyes László és Berényi Ferenc, továbbá Fazekas Magdolna, Hangay Szabó Lászó, Simon Ferenc mint állandó lakók, valamint Kiss Zoltán László, Dömény Boriska, Palkó Tibor, Katona Zoltán, Szalai Kata, Nagy Kriszta, Soós György Georgius, Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó, Szabó György, Király György, Ágotha Margit, Rékassy Eszter, Heinrich Schorno, Meggyes László Vendel, Verebes György, Gránicz Tamás, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, László Dániel, Balogh Zsófia, Ulrike Franz, Benjamin Thaler, Uta Krauss, Anahita Razmi, Dóka Zoltán, Dóró Sándor, Barát Fábián, Szente-Szabó Ákos, Bullás József, Kerekes Elek, Kovács Jenő neve fémjelzi. A folyamatos alkotómunka mellett az egyre szélesebb körű kapcsolatok is biztosítékai a telep változatos, gazdag kulturális életének, amely méltó módon kötődik a nagy elődök által képviselt értékekhez, egyúttal korszerű arculattal jelenik meg a mai magyar és nemzetközi művészeti színtéren. Mindezek eredményeként két éve megalakult a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelynek közel száz főt számláló tagsága tömöríti mindazon művészeket, akik szakmai, szellemi kapcsolatot ápolnak a teleppel, Szolnok várossal és térségével. A Kert Galéria igényes kiállítási programjával méltán tett szert országos hírnévre, az eseménydús, inspiratív, baráti légkör, a nyugalmat biztosító közeg pedig vonzóvá teszi a Szolnoki Művésztelepet az alkotók és művészet iránt érdeklődők számára egyaránt”.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyöngykoszorúk gyöngye
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő
Vincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel.
Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója.
A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka.
A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár)

Katolikus értékek világi közegben
A Verbum kiadó köteteit is bemutatták a kolozsvári könyvhéten
Kettős könyvbemutatót tartottak az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényei keretében június 5-én a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében.
Ferenczi Sándor Moloch-Isten kihívója. Szabó György plébános rendkívüli életútja című könyvét Gábor Csilla egyetemi tanár, a Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus egyház a megpróbáltatások idején. 1848, 1948 című tanulmánykötetet Bodó Márta és Marton József, a kötet egyik szerkesztője ismertették. Ezt megelőzően Marton József professzor a Kolozsvár Társaságnál a Márton Áron hagyatékát kitevő sorozat legújabb kötetét is bemutatta.
Bodó Márta mindkét újonnan, a Verbum és a Szent István Társulat együttműködésében megjelentetett kötetről elmondta, hogy hazai szellemi termékek, a hazai katolikusság szellemi erejét mutatják. Arról is tájékoztatta a közönséget, hogy a Verbum kiadó először mutatkozott be a könyvvásáron, ezért még a kezdet nehézségeivel küzd, de mindenképpen szeretne a szélesebb közönség elé lépni, munkásságát ismertebbé tenni.
Marton József elmondta: a tanulmánykötet a 2014. március 28–29-én Gyulafehérváron Katolicitás és etnocentrizmus Erdélyben címmel tartott nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadások egy részét tartalmazza. A konferencián a történelmi szekcióban azt vizsgálták, hogy az erdélyi katolikus egyház egyetemessége miként érvényesült a megpróbáltatások idején, illetve miként és hogyan került veszélybe. Ezt a témakört boncolgatják a kötetben olvasható tanulmányok: Nemes István: Nemzeti liberális elit és katolikus egyház a reformkori vallásügyi vitákban; Tamási Zsolt: Az 1848-as magyarországi zsinat előmunkálatai; Balogh Margit: A szovjet birodalmi egyházpolitika és a romániai katolikus egyház; Marton József: Békepapi magatartás; Klestenitz Tibor: Az újrakezdés reménye. A katolikus újságírás helyzete 1945 után; Bánkuti Gábor: Közelítések a román jezsuita provincia történetének vizsgálatához; Ferenczi Sándor: Az alkoholellenes mozgalom kezdetei az erdélyi egyházmegyében. Balogh Margit tanulmánya, mely a moszkvai levéltárban végzett kutatásain alapszik, fényt vet arra, hogy a Kreml miként látta az akkori magyarországi vagy erdélyi helyzetet, miként viszonyult Mindszenty bíboros Márton Áron helyzetéhez követein keresztül.
Moloch-Isten kihívója – Szabó György plébános rendkívüli életútja kötet szerzőjét, Ferenczi Sándort személyes hangnemben mutatta be Gábor Csilla. Majd szakmai értékelésében elmondta: Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című művével beírta nevét a történetírás klasszikusai közé, és Nathalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című művével megalapozta a mikrotörténet-írás új formáit. Ilyen alapokon született meg a Szabó György életművét bemutató kötet is, mely a kronológiai biográfiát követi: egy olyan pap életpályáját rekonstruálta a szerző, aki előbb járt koránál. Szociális érzékkel és lelkipásztori buzgósággal megáldott pap volt Szabó György. Nyers és meredek szókimondásáról és igazságérzetéről volt ismert kortársai előtt, akik nemegyszer élesen bírálták ezért. Elsősorban alkoholellenes magatartása és a szövetkezetek alapításának gondolata jellemzi életpályáját. Céljai elérésének érdekében ezért alapított mára teljesen feledésbe merült szövetkezetet, alapítványt. A kötet külön értéke, hogy a szerző számos dokumentumot szólaltat meg: ezek beszélnek, vezetnek végig az életpályán, s így magukban újból és újból felkeltik az érdeklődést. A könyv Szabó György életpályáján keresztül tükörképet is mutat az erdélyi társadalom bizonyos korabeli szegmenseiről.
Fábián Róbert
Vasárnap (Kolozsvár)

Az RMDSZ fontosnak tartja a társadalmi részvételt
Új kiadvány, az Önkéntes Kisokos
Az RMDSZ fontosnak tartja a társadalmi részvételt, mostani kiadványunk, az Önkéntes Kisokos pontosan azzal a céllal jött létre, hogy olyan információkat rendszerezzen és összesítsen, amelyek elősegítik az erdélyi magyar fiatalok szerepvállalását a közszféra különböző területein– indította beszédét Bodor László programokért felelős ügyvezető alelnök a Szövetség új kiadványának bemutatóján, szombaton, szeptember 26-án.
A Szövetség ügyvezető alelnöke az érvényben lévő önkéntességi törvény előnyeit hangsúlyozva rámutatott: „2014-ig nem létezett olyan jogszabály Romániában, amely szabályozta volna az önkéntességet. Széll Lőrincz kollégámmal, az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság akkori államtitkár-helyettesével közösen számos civil szervezetet felkerestünk az új törvénytervezet előkészítésekor, amelyekkel közösen tettünk javaslatot a fiatalok társadalmi szerepvállalásának előmozdítására. A konzultációt követően a legfontosabb kiegészítésünk az volt, hogy az önkéntességnek törvényes keretei legyenek, ismerjék el szakmai tapasztalatként, hiszen ez állásinterjúkkor előnyben részesíti a tenni akaró, közösségükért dolgozó fiatalokat.” A közigazgatásban mára már az önkormányzatoknak is muszáj konzultálniuk azokkal a szervezetekkel, amelyek önkéntességgel foglalkoznak – tette hozzá Bodor László.
„Az Önkéntes Kisokos összeállításakor az az elv vezérelt bennünket, hogy minél szélesebb skálán, minél változatosabb módon mutassuk be azokat a tevékenységeket, amelyeket a mi korosztályunknak érdemes bevállalni a közszféra különböző területein. Nyolc társszerzővel számolunk, akik különböző szemszögből ismertetik a társadalmi részvétel formáit – új kiadványunkban részletezzük az önkéntességi törvényt, azokról a szabályozásokról beszélünk, amelyeket az önkormányzatoknak kötelezően be kell tartaniuk, de kolozsvári ifjúsági kezdeményezéseket is bemutatunk, továbbá élménybeszámolók is olvashatók” – részletezte a kiadvány szerepét Kovács Zsolt főszerkesztő. Az Ügyvezető Elnökség munkatársa arról is beszámolt, az első kiadás ezer példányban jelent meg, amely hétfőtől a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának titkárságain, a Szövetség területi szervezeteinek székházában, illetve elektronikusan is elérhető lesz.
A sajtótájékoztatót követően a Debreceni Hősök csapat alapítói, Szabó György és Kiss Ákos Innovatív önkéntes alternatíva: az adaptálható Hősváros címmel tartottak előadást.
Nyugati Jelen (Arad)

Fizikában a politikai válságok megoldása
Fizikusok a Székelykő alatt
már hagyományossá vált fizikustalálkozót idén Torockón rendezte meg október 9 és 11. között a BBTE Fizika Kara és a kolozsvári EmpirX Egyesület.
Az Erdélyi magyar fizikatanári ankét célja egy szakmai hétvége biztosítása az erdélyi fizika szakos tanárok részére; részben képzés, de önképzés is, ahol meghívott magyarországi előadók (tanárok és kutatók) is megoszthatták a jelenlevőkkel eredményeiket és tapasztalataikat. A rendezvény fő témája – Korszerű tudás a tananyagban – mellett jutott idő érdekes kísérleti bemutatókra, furfangos feladatok megoldására, eszmecserére és élénk vitákra is. A kozmológiai és részecskefizikai előadások mellett nagy érdeklődéssel követtük Szabó György tudományos kutató (MTA Energiatudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézet) Játékelmélet mindenkinek című előadását, amelyből megtudhattuk azt is, hogy mennyire fontos ez a tudományág például az aktuális világpolitikai válságok felismerésében és – amennyiben a politikusok hajlanak rá – rendezésében!
DVORÁCSEK ÁGOSTON
Szabadság (Kolozsvár)

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)

Jobb sorsra váró hősök
Rég hiányzik az egykori kórház elől Fejér Dávid szobra. Mi lett vele? Lemállott Petőfi-szobor talapzatának egy része. Mikor teszik rendbe? Az hírlik, a központátalakítás a Szent Miklós-alkotás költöztetését vonja maga után. Mikor és hova viszik? – ezekre a kérdésekre vártak választ a gyergyószentmiklósiak.
Nagy Zoltán polgármesteri teendőkkel megbízott alpolgármester közölte: az idén nagy figyelmet szánnak a köztéri alkotásoknak.
A Burján Gál Emil alkotta Fejér Dávid orvos alakját megörökítő szobor hányatott sorsot élt meg addig is, amíg a volt kórház előtti talapzatán állt. A fejet el-elfordították ismeretlen tettesek, sőt az orrot is letörték. Ezért szállíttatta el alkotója, hogy otthon, műhelyében felújítsa. A hosszasabb időt igénybe vevő munkálatnak valószínűleg hamarosan a végére ér Burján Gál, a szobor viszont nem eredeti helyére kerül majd vissza.
„A központtól félreeső hely adott lehetőséget, hogy a rossz szándékúak garázdálkodjanak, a szobrot megrongálják. Hasonló atrocitásoktól kívánjuk megvédeni azzal, hogy az új kórház udvarára helyezzük” – közölte Nagy Zoltán. A városvezető hozzátette: hamarosan hozzálát az önkormányzat – az alkotóval egyeztetve – a talapzat elkészítéséhez, hogy a nagy tudású orvos halálának századik évfordulójára az alkotás méltó helyen őrizze emlékét.
A mű korábbi talapzatával más a szándék. A fél keresztet ábrázoló alakzat kiegészítésre kerül – szintén Burján Gál Emil ötlete nyomán –, egy egész keresztté válik, így jelképezve az egészségügy, az életmentés szimbólumát, a vöröskeresztet.
A gyergyószentmiklósi képzőművész Virág negyedi parkból elszállított, absztrakt alkotása a saját udvarán van, felújításra vár, további sorsáról még nem lehet pontosat tudni. Szintén Burján Gál „szülötte” a Szent Miklós-szobor, melynek elmozdítása többször szóba jött. Egyelőre marad – tudtuk meg a pénteki sajtótájékoztatón.
„Nem nyúlunk hozzá ahhoz, amíg a főtér átépítése nem történik meg. Egy Szent Miklós-szobornak helye van Gyergyószentmiklós főterén mindenképp, hogy hol és milyen formában, erről a központátépítéskor fogunk tisztább képet látni. Ez nem a közeljövőben lesz” – fogalmazott Nagy Zoltán. Kijelentését azzal támasztotta alá, hogy a központmódosítás az integrált városrendezési terv része, idén azonban támogatásra csak megyeszékhelyek számítanak, Szentmiklós kimarad. Így a közeljövőben csak annyi módosításra kell számítani, ami a tér látogatottságát segíti, nagyobb beruházás, szoborelszállítás nem várható.
Petőfi Sándor és Kossuth Lajos szobra a sürgősen felújítandók sorában szerepel. Kossuth egész alakos szobra alapos felújítást, az is, lehet, hogy újraöntést is igényel, a Petőfi-mellszobor és hősi emlékmű módosítást is. Az alpolgármester azt szeretné, ha a restaurálás során sikerülne olyan talapzatot biztosítani számára, mellyel az alkotó is meg tud békélni. Ezen emlékmű históriáját többen ismerik részben vagy egészében, a felújítást, a nézeteltérések kezelését követően szeretné a városvezetés a múlt homályába veszni. Októberre tervezik az új talapzat új burkolatát és a mellszobor rendbetételét is.
„Idén helyre szeretnénk hozni a köztereken lévő, megrongálódott szobrokat. Sőt, újabb kihelyezésére is sor kerül. A Batthyány iskola elé névadójának szobra kerül Burján Gál Emil alkotásaként, vélhetőleg a Szent István-templom búcsúünnepén” – fogalmazott Nagy Zoltán. Jelezte: tisztában van azzal, hogy jelentős anyagi ráfordítást igényelnek tervei, példaként felhozta a készülő Batthyány-szobor megöntésének költségeit, amelyek 20 ezer lejre rúgnak. „Nagyon költséges, de én szeretném, hogy egyszer megérjük: minőségi köztéri szobraink legyenek” – összegzett.
Gyergyószentmiklósi szobrok számbavétele
Három évvel ezelőtt készített egy összegző írást Bajna György újságíró a Gyergyószentmiklós területén lévő köztéri alkotásokról. Ezt idézzük sűrítve, Felszegtől Alszeg felé haladva egy körséta során.
„A Szent Erzsébet Öregotthonban Oláh Szilveszter kábai szobrászművész egy remek, Szent Erzsébetet ábrázoló, egész alakos bronzszobra látható. II. András király 1207. július 7-én született leánya, 1231. november 17-én halt meg. Jóságos és irgalmas életének története minden római katolikus előtt ismert lehet. Szentté 1235-ben avatták.
A Csíki-kertben Miholcsa József fából készült Honfoglaló szobra végül is Árpád apánk szobrának is tekinthető. A nagyfejedelem születése napját nem említik, azt ellenben tudjuk, hogy 907. július elején hunyt el (sz. 845-ben).
A Szent Miklós plébániatemplom megrázóan szép Szent Miklós-szobra a város egyik legfontosabb ünnepnapjának központi alakja is. Kellő tisztelet és gondoskodás övezi. A templom előterében, a harangláb mellett látható a Miholcsa József alkotta Márton Áron-műkőszobor. A nagy püspök 1896. augusztus 28-án született, boldoggá avatásáért minden szentmise végén imádkozunk. Vele szinte párhuzamosan, a régi kórház parkjában árválkodik a város egyik leghíresebb orvosának, dr. Fejér Dávidnak a szobra. Róla valószínű, hogy alig tud már a ma ifjúsága, de az önkormányzat se sokat. Erről tanúskodik a megcsúfolt szobor, amelyre ugyancsak ráférne egy alapos feljavítás. Fejér Dávid 1912. január 20-án, Baróton látta meg a napvilágot. Mellszobrát Burján Emil szobrászművész készítette, rendbetételét, kijavítását is bizonyára elvégezné, ha felkérnék rá.
A központi parkban lévő, a templomban található Szent Miklós-szobor felnagyított műkő hasonmása szintén Burján Emil alkotása.
A gimnázium előtt Salamon Ernő költő bazaltszobra található. Izsák Márton marosvásárhelyi művész alkotása. Salamon Ernő 1912. május 15-én született, 1943 februárjában, Ukrajnában olasz tábori csendőrök lőtték le a Szomorú sors nagybeteg, dühöngő költőjét.
A művelődési ház előtti parkban, a Kossuth utca felőli részen Kossuth Lajos műkőből készült szobra áll. Miholcsa József alkotása. Kossuth Lajos 1802. szeptember 19-én született Monokon, Torinóban halt meg 1894. március 20-án. A szobrot kijavították az ősszel, de állaga megőrzése érdekében vajmi keveset tesznek. Télire ugyanis a műkőszobrokat ajánlatos beburkolni vízhatlan anyaggal, megakadályozandó a hólé behatolását a repedésekbe.
A Petőfi Sándor mellszobor. A Bálint Károly szobrászművész által elképzeltekkel ellentétes felfogásban kivitelezett emlékmű továbbra is várja szerződések és ígéretek betartását. (Pl. a csempeszerű márványbevonat eltávolítását és terméskőre cserélését). A „Kik érted haltak szent világszabadság” szöveg felkerülése hanyagságból késik, bár a névsor alapján nem illő, hiszen azon a szabadságharcban részt vett gyergyóiak neve szerepel, dr. Garda Dezső kutatásai alapján, a művész pedig azon gyergyói tisztek számára álmodta meg az emlékművet, akik, szerinte, meg is haltak a szabadságharcban. Tény ellenben, hogy a sietve végzett munka eredménye napról napra egyre jobban látszik. Az emlékmű lassú enyészete elkezdődött. A szobrot egyébként a gyergyószentmiklósi öntödében Oláh Szilveszter Szilveszter és Bálint Károly öntötte ki a Bajtalan István öntőmester által vezetett csoporttal.
Bethlen Gábor bronzba öntött mellszobra a református templomkertben áll. Oláh Szilveszter Szilveszter alkotása. A fejedelem születési dátuma nem biztos. Marosillyén látta meg a napvilágot 1580-ban, talán november 15-én. 1613 és 1629 között Erdély fejedelme. (E két időpontot jelölte meg a szobron a művész is.) 1629. november 15-én, Gyulafehérváron hunyt el.) Amiről nem sokszor esik szó: 1620. augusztus 25-én a besztercebányai országgyűlés I. Gábor néven magyar királlyá választotta. 1622. január 6-án mondott le e címéről.
A Virág lakótelep északkeleti részén idén decemberben avattak mellszobrot a legnagyobb székelynek, Orbán Balázsnak. A kerámiaszobor Varga Gábor szobrászművész alkotása és Cegléd polgármesterének, Földi Lászlónak személyes ajándéka. Orbán Balázs 1830. február 3-án született SzékelyLengyelfaván, Budapesten hunyt el 1890. április 19-én, író, néprajzi gyűjtő, politikus volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.”
Bajna György kiegészítéssel is szolgált az egyébként Gyergyószentmiklós honlapján található, szobrokat számbavevő írásához: „A múzeum előtt a Gáll Ferike síremlékét, Szervátius Jenő szobrát láthatjuk, a templomkerten ismeretlen szobrász: Nepomuki Szent János szobrát, a járványkórház udvarán Burján Gál Emil Bacilus-térplasztikáját, a Sétáló utcában a Bajtalan István öntötte Balog Péter Anyaság című szobrát. Fogarasi Mihály püspök mellszobrát gyergyói alkotó, Jánosi József készítette, és az első szentmiklósi szoborkiállításon, talán 1910-ben láthatták először. Bajtalan István öntötte alumíniumból.
Jól állunk tehát nagyjainkat ábrázoló szobrokkal, a városi temetőben még Szabó György apát Szervátius Jenő által készített síremléke érdemelne meg egy komolyabb felújítást, de abból valószínű, soha nem lesz semmi” – összegez az újságíró.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Mártírjaira emlékezett Szárhegy
Maroknyian emlékeztek Szárhegyen a száz évvel ezelőtt történt tragikus eseményekre. 1916. szeptember 22-én, az első román megszálláskor nyolc szárhegyi elöljárót végzett ki a román hadvezetés. Az eseményre és az áldozatokra csütörtök délután szentmisével emlékeztek, majd koszorúztak a temetőben és a kivégzés helyszínén álló emlékműnél.
„Összegyűltünk, hogy megemlékezzünk és tiszteletünket rójuk le nagy elődeink előtt, akik száz évvel ezelőtt pontosan ezen a napon félelemmel a szemükben, de bátran, családtagjaikra tekintve várták az elkerülhetetlen halált, amelyet a hozzátartozókat megmentve vállaltak magukra. Ez a nap nem a búslakodásé, hanem a tiszteleté, a megbecsülésé kell legyen, amely tőlünk érkezik, utódoktól. Nemcsak a családtagokra gondolok, hanem mindenkire, aki megemlékezik és lerója tiszteletét a hős mártírok előtt” – mondta a megemlékezésen Láng Melinda történészhallgató, aki diákkora óta folyamatosan adatokat gyűjt és emlékeket jegyez le a tragikus eseményről, melyen a nyolc elöljáró között szépapja is életét vesztette.
„Száz évvel ezelőtt, a nagy világégés idején Szárhegynek szörnyű tragédiát kellett elszenvednie. 1916. augusztus 27-én, a román betörés után Erdélynek, pontosabban Gyergyószéknek fel kellett készülnie a románok támadására, hiszen Románia a barátságos oldalról az ellenség oldalára taktikázta magát, amellyel veszedelmet jelentett egész Erdélyre nézve. Ezen év szeptember 6-án érték el a románok a községet: aznap az előőrs, míg 8-án a főcsapat érkezett Szárhegyre. A románok parancsnoka elöljáróságot nevezett ki, akiknek elrendelte, hogy kutassanak fel minden lakást, és ha lőszert vagy lőport találnak, szolgáltassák be a katonáknak. Így is történt, de Oláh Alajos, aki el volt menekülve, hátrahagyta egyik napszámosának, hogy elrejtett a kályhakéménybe két kiló puskaport, és úgy vigyázzon rá, mint a két szemére. Ha magyar katonák érkeznek a faluba, vegye ki, és tegye jó helyre, ha pedig románok érkeznek, hagyja a helyén. Történetesen pont ebben a házban rendezték be a főhadiszállást a románok. Hideg idő járt, és a románok fáztak, a parancsnok meghagyta az egyik katonának, hogy következő éjjelre gyújtsanak tüzet. A katona a délután folyamán teljesítette a parancsot, csakhogy a kéményben lévő puskapor a tűz hatására felmelegedett és felrobbant. Senki sem sérült meg súlyosan, egy őrmester kabátujját letépte a robbanás, és a repeszdarab kisebb horzsolást ejtett a karján. A románok azt híresztelték, hogy az ezredsegédtisztnek, a főhadnagynak leszakította a karjait, és a robbanás kitépte az oldalát, most haldoklik. Ezért összeterelték a község itthon mAradt férfi lakosságát, mintegy nyolcvan személyt. Egész éjjel ásták a sírt, hogy napfelkeltekor belelövöldözzék az elfogottakat. Kora reggel felállították a férfiakat és köréjük terelték a hozzátartozókat. A félelmet tovább fokozta, hogy a község otthon mAradt lakossága újabb híreket hallott. Először azt, hogy az összes férfit kivégzik, aztán hogy a férfiak hozzátartozóit sem kímélik, később pedig azt, hogy minden felnőttet kivégeznek, és majd a gyermekek önmaguktól fognak elpusztulni” – ismertette a részleteket Láng Melinda, majd kitért arra is, hogy az összeterelt, tömeglövésre kiállított szárhegyiekről egy ezredes kért felvilágosítást, és a tanácskozás után a nyolcvanas szám nyolcra csökkent, az elöljárókat végezték ki.
„Nyolc elöljáró állt tizenhat fegyverzett román katonával szemben, egy katona térdelve és egy pedig állva várta a parancsot. Ezután a tizenhat román katona puskájának csattanása következett. (…) 1916. október 11-én a románok futva távoztak a községből, mert haza vezényelték Galíciából a székely hadsereget. Ezután 1916. december 14-én exhumálták a holtesteket, és Szabó György plébános segédlete mellett újból eltemették a község temetőjébe” – ismertette Láng Melinda.
Az 1916-os mártírok fehér márványból készült emlékművénél koszorút helyeztek el a jelenlegi elöljárók, illetve a leszármazottak is fejet hajtottak felmenőik emléke előtt.
Danguly Ervin polgármester jelezte, jövőre a fiatalok bevonásával tervezik az emlékezést, hogy ha a családban nem is esik szó az egykori tragédiáról, a szárhegyi ifjak, gyermekek tudjanak a történtekről, arról, hogy felmenőik mártírhalált haltak.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kreatív Kolozsvár - Tehetségfejlesztő programok vállalkozó kedvű fiataloknak
A vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő
A Kreatív Kolozsvár tehetségfejlesztő program, a kolozsvári Pont Csoport által menedzselt projektként ma az egyik legaktívabb közösségszervező mozgatórugója Kolozsvár ifjúságának. Amint azt Mostis Gergő, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátora lapunknak elmondta: a vállalkozó kedvű fiatal nemzedéknek nagy szüksége van a segítségre vállalkozásaik elindításában. Az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Érezhető egyféle kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a vállalkozói szellemiségnek és létformának ugyanis nincs nagy kultúrája mifelénk. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz.
Interjú Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával
Mostis Gergő filozófiát és reklámgrafikát végzett, majd elvégezte a színművészeti főiskolát. Közben vállalkozásokat indított, a nagyváradi Moszkva Kávézó egyik alapítója. 2006-2011 között a Partiumi Keresztény Egyetem PR referense, majd a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. 2013-ban Kolozsvárra költözött 2015 őszétől pedig a PONT Csoport munkatársa.
- A 2016. február 8-án nyílt K+ Közösségi Tér (Unió utca 3.) alig egy éves fennállása alatt, számos eseményt és találkozót szervezett. Hogyan és milyen ötletből indult a Kreatív Kolozsvár?
- A Pont Csoport tagjainak körében 2015 nyarán fogalmazódott meg a Kreatív Kolozsvár ötlete. Erdély gyorsan fejlődő és a fiatalok érdeklődését egyre inkább az IT világa felé tendáló piaca arra inspirált bennünket, hogy időszerűvé vált elsősorban a Kolozsvár vonzáskörzetébe tartozó, vállalkozó kedvű fiatal generáció segítése kezdő vállalkozásaik elindításában. A Farkas András által alapított Pont Csoport a Magyar Ifjúsági Központ együttműködésével hozta létre a K+ (K-plusz) keretrendszert, amelynek két központi eleme van: egyfelől a Kreatív Kolozsvár program, másfelől az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és az azt kiegészítő tudományos műhelyek. A projektet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Tehetségprogram Támogatta immár második éve.
"A vásárlónak nem fúróra van szüksége, hanem lyukra …"
- A program leírásában kiemeltétek, hogy a kolozsvári fiatalok milyen nehézségekkel – elsősorban anyagi források hiányával, önbizalomhiánnyal és alacsony vállalkozói kedvvel – küszködnek. Betörhet-e bárki a vállalkozók piacára és mi a kulcs egy sikeres kulturális program vagy kezdeményezés megvalósításához?
- A program elindításának alapigénye abból a megfigyelésből adódik, hogy az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Ugyanakkor valóban érezhető egy kezdeti bizonytalanság és bátortalanság – a vállalkozói szellemiségnek és létformának nincs nagy kultúrája mifelénk - , ami a start-up vállalkozások elindításában hátrányt jelent. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz. Ebben nyújtott nekünk hatalmas segítséget számos budapesti, már sikeres program és vállalkozás, ahol a startup kultúra és szakmai oktatás immár tíz éves múlttal rendelkezik. A vállalkozni akaró és a kulturális életbe betörni vágyó fiataloknak tematikus tréningek keretében azt tanítjuk meg, hogy kreatív ötleteiket hogyan fogalmazzák meg piaci értékajánlatként, üzleti vagy művészeti termékként. Egy minden képzésen elhangzó példát említek: ha valaki fúrót szeretne eladni, előbb meg kell értenie, hogy a vásárlónak nem a fúróra van szüksége, hanem a lyukra. Tehát úgy kell megfogalmaznom értékajánlatomat, hogy az egy valós és létező piaci igényre nyújtsa a megfelelő választ. Két fontos szó van ebben a mondatban, és sajnos ott bukik el a legtöbb fiatal vállalkozó, hogy erre a két szóra nem fektet elég hangsúlyt. Egyrészt valós piaci igényt kell keresnünk (ne azért nyissak cukrászdát, mert mindig is ez volt az álmom, hanem mert az üzletem előtt visz az út a játszótérre). Másrészt a megfelelő választ nyújtsam a piaci igényre (ha egyetlen kisgyerek se jár felém, akkor vegyem észre, hogy nekem szülinapi tortákra kell átállni, házhozszállítással). Ezeknek az egyedi értékajánlatoknak a megfogalmazásában adnak tanácsot üzleti mentoraink: Hűvös Ágnes és Molnár Attila stratégiai tanácsadók, akik több mint 500 kezdő vállalkozót indítottak már útnak.
A Kreatív Kolozsvár program három fő területen szervez programokat: az első, a startup vállalkozások területe, a második a művészeti oktatás és kulturális menedzsment (film, színház, zene), harmadszor pedig a Kreatív Kolozsvár estek révén. Míg az első program az üzleti világban történő sikeres értékesítésben ad tanácsokat a fiataloknak, a második program kizárólag a kulturális életben tenni akaró fiatalokra összpontosít. A szakmai műhelyeinkre (workshopokra) jelentkező és kiválasztott fiatalok azt tanulják meg ezeken az alkalmakon, hogyan tudják piacra állítani művészeti ötleteiket és termékeiket. Azt látjuk ugyanis, hogy a művészeti oktatásban a legnagyobb a pályaelhagyók aránya. Bár kiváló művészeti képzést kapnak, azt nem tanítják meg nekik, hogy saját művészeti termékeiket hogyan értékesíthetik. Pedig erre is egyre nagyobb igény, sőt fizetőképes kereslet mutatkozik. A workshopok és a Kreatív Kolozsvár estek minden esetben közönségtalálkozóként is működnek, hiszen lehetőség nyílik neves filmrendezőkkel, zenészekkel, rendezvényszervezőkkel és a magyarországi vagy erdélyi kulturális élet és kortárs művészet legsikeresebb alkotóival találkozni. Az ő példájukból sokan inspirációt és bátorítást kapnak, ugyanakkor megtanulják az önmenedzselés mikéntjét is.
- 2016-ban számos programot, találkozót és kulturális eseményt szerveztetek a K+ Közösségi Térben, nemegyszer integrálva a Pont Csoport más programjait is, például a Kastély Erdélyben kezdeményezést. Hogyan összegeznéd a tavalyi évet és eseményeit?
- A 2016-os évben három vállalkozói workshopot, nyolc Kreatív Kolozsvár estet és három művészeti workshopot szerveztünk, amely hatalmas érdeklődésnek örvendett. Megrendeztük ugyanakkor az első Formula Tábort is, amely egy interdiszciplináris alkotótábor. Célja a gyalui várkastély rehabilitációs tervének kidolgozása volt. Fiatal építészek, közgazdászok, tájépítészek és művészek gyűltek össze, hogy a remélhetőleg hamarosan felújítandó várkastély jövőbeli funkcióit dolgozzák ki, hozzáadva szakmai és kreatív ötleteiket. A középiskolásoknak szervezett Torockói Tábor célja az volt, hogy a pályaválasztásban segítse a középiskolás tanulókat. Megrendeztük ugyanakkor a K Plusz Tehetségnapot is, hogy az egyes képzésen résztvevő fiatalok egymással is találkozhassanak, közösséget, barátságokat alakíthassunk ki. A workshopokon való részvétel ugyan előzetes regisztrációt igényel, de közösségi estjeinken és közönségtalálkozóinkon, szabadon részt vehet minden érdeklődő. A tavalyi évi rendezvényeink iránt tanúsított érdeklődés bizonyítja, hogy egy olyan jellegű oktató és tájékoztató munkát tudunk nyújtani, amely egy jelentős szakmai űrt pótol az erdélyi magyar közoktatásban. Semmiképp sem helyettesítve, hanem kipótolva azt.
 Az új évet egy intenzív, háromnapos vállalkozói-készségfejlesztő workshoppal indítottátok. Mi a célja ennek a rendezvénynek és milyen eredményeket vártok?
- Tavaly novemberben már megrendezésre került egy ilyen jellegű workshop, amely igen nagy sikernek örvendett. Ezt bizonyítja, hogy idén a húsz meghirdetett helyre negyvenhárman jelentkeztek. Itt kell megemlítenem programunk egyik legfontosabb küldetését is, amely szerint a vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő. Az internet és a web2 társadalom pedig nagyban segíti a fiatalokat, hogy áthidalják azokat a különbségeket, amelyekkel egy külföldi társuk talán már rendelkezik. Az internet révén mindenkinek ugyanannyi vásárló áll rendelkezésére: az összes! A mostani workshopon résztvevő fiatalok közül legalább nyolcan említették, hogy olyan ismerősüktől hallottak az eseményről, aki már részt vett a tavalyi képzések valamelyikén. Ez is jelzi, hogy minőségi, „ajánlható” munkát végeznek mentoraink, és hogy Kolozsvár kreatív és vállalkozó-kedvű fiataljai valójában egy szoros hálózatot alkotnak. A mostani képzésen résztvevő fiatalok, nagyon változatos vállalkozás-javaslatokat mutattak be. Volt szó többek között agropanzióról, a megújuló energiaforrások hasznosításáról, webáruházról és gyapjúból készült játékok forgalmazásáról is. A második képzésünk tavasszal lesz, az már egy emelt szintű, haladó vállalkozóknak szóló workshop lesz.
- Bár Kolozsvár elvesztette az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyt, mégis köztudottan Erdély legdinamikusabb városa maradt. Milyen további rendezvényekkel járul hozzá a város kulturális életéhez a Kreatív Kolozsvár 2017-ben?
- Kolozsvár valóban Erdély legdinamikusabban fejlődő városa, de a kulturális élet terén számos űr van, amelyet pótolni kell. Hol vannak az új közösségi terek? Hol vannak az alkotóházak, az alternatív művészeti műhelyek, a koncertek, a kortárs irodalom, a kiállítások, amelyek a fiatalokat is érdekli? Ebben a tekintetben és ebben a fázisban, a Kreatív Kolozsvár elsősorban a helyi fiatal és pályakezdő művészek önmenedzselésében kíván szerepet vállalni. De hátha van út tovább is! Idei művészeti workshopjaink a filmes, színházi és zenei szakma fiatal vállalkozóit szólítják meg. 2017 tavaszán három képzést tervezünk, ahol többek között Hajdu Szabolcs filmrendező, Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója valamint Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője tart mesterkurzust Kolozsvárra.  Zenei workshopunkon elsősorban a fesztiválmenedzsment iránt érdeklődőket szólítja meg, így Ráday Dávid, a Sziget Fesztivál arculattervezője és Jeges Zsolt zenei producer fogja a helyi fiatalokkal megosztani tudását.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Kulturális menedzsment workshopot hirdet a Kreatív Kolozsvár
Színház- és kulturális menedzsment workshopot hirdet a Kreatív Kolozsvár csoport azok számára, akik művészeti oktatásban vesznek részt, szeretnének művészeti termékeket létrehozni, és szeretnének a művészetükből megélni. A menedzsment típusú workshop célja, hogy a résztvevők megismerjék a független-, projektalapú színházi- és kulturális modelleket, körbejárják az üzleti alapú (értsd: önfenntartó) kulturális modelleket.
Előadók: Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Háza menedzser-igazgatója és Juhász Dóra, a MÜPA PR-vezetője, a CEU kulturális kommunikáció oktatója.
A képzésre 20 jelentkezőt tudnak fogadni, a szervezik kérik, hogy az érdeklődők csak akkor jelentkezzenek, ha vállalni tudják a workshop teljes időtartamán való részvételt.
Jelentkezni egy rövid szakmai bemutatkozóval lehet, kitérve az eddig szervezett vagy ezután szervezendő művészeti produkciókra – mindezt egy űrlap kitöltésével ( http://kplusz.ro/1781-2/). A regisztráció nem jelent automatikus részvételt. Elbírálás után részvételi visszaigazolást küldenek. Jelentkezési határidő: 2017. május 5., péntek Visszaigazolás: 2017. május 6., szombat. További információkat a kreativkolozsvar@pontgroup.org e-mail címen lehet igényelni. Szabadság (Kolozsvár)

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)