A halálra táncoltatott leány és A halál völgye című könyve megjelenése kapcsán látta vendégül Albert Ernőt Kovásznán az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub. Nagy Balázs néprajzkutató bevezető előadásában áttekintette a magyar népballada műfajtörténetét. Albert Ernő kutatásairól beszélt, majd felhívta a figyelmet arra, hogy ma is lappang a mélyben olyan népköltészeti alkotás, melyet még nem jegyeztek le. /Szabó Etelka: A népballada ünnepe Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 15./

A kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub immár évek óta fontos szerepet vállal a város szellemi életének szervezésében. Író-olvasó találkozók és könyvbemutatók, a magyar irodalom nagyjaira emlékező évfordulós rendezvények fűződnek nevéhez, mint például az Illyés Gyula- vagy a Nagy László-emlékünnepség, a Hollóidő megjelenése kapcsán Szilágyi Istvánt látta vendégül, találkozókat szervezett a Látó, a Székelyföld, a Művelődés és a Háromszék szerkesztőivel. Az irodalmi klub 1999-ben, a Kovásznán született írónő emlékszobájának ünnepélyes felavatása alkalmával vette fel Ignácz Rózsa nevét, mesélte el Szabó Etelka nyugalmazott tanárnő, aki immár jó néhány éve Gödri Mártával közösen szervezi a klub tevékenységét. Már a hatvanas évektől Gazda József és Fábián Ernő különböző összejöveteleket szerveztek, amelyeken az irodalom mellett művelődési és politikai kérdésekről is folyt a beszélgetés. 1993-tól a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében működtek. Céljuk az volt, hogy azokat az értékeket, amelyeket a régi időkben szándékosan elfelejtettek vagy mellőztek, újra az emlékezetbe idézzék. További célkitűzésük pedig, hogy teljes magyar irodalomban gondolkodva megismertessék a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és anyaországi irodalmat is. Meghívták Füzesi Magdát Kárpátaljáról, az anyaországból Kocsis Istvánt, Buda Ferencet, Pomogáts Bélát, Bertha Zoltánt és másokat. A mostani évadot Farkas Árpád nyitja meg a Háromszék szerzőgárdájával, majd Zágoni Attila-emlékest lesz októberben. /Bodor János: Szellemi műhely Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 17./

A méltatlanul elhallgatott Ignácz Rózsára, (a maga idejében nagyon merész Anyanyelve magyar, Született Moldvában, Rézpénz, Ünnepi férfiú, A vádlott szerzőjére) újra felfigyelt az irodalmi élet. A 90-es évektől szülővárosában, Kovásznán is elindult Ignácz Rózsa emlékének ébresztése: felavatták az írónő emlékszobáját a helyi református parókián, a városban működő irodalmi klub felvette az Ignácz Rózsa nevet, időszakonként szimpóziumokat rendez írói munkássága újraértékeléséért hazai, anyaországi és nyugati írók, irodalmi szakemberek bevonásával. A Székelyföld Alapítvány kiadni készül egy sorozatot az írónő műveiből. Most pedig polgármesteri kezdeményezéssel, közadakozásból szobor is készül szülővárosában, ott, ahol csak egy szobor, a nagy őshazakutató Kőrösi Csoma Sándor szobra áll. Senki nem írt Kovásznáról olyan megható ragaszkodással, mint Ignácz Rózsa (Ikerpályáimon, Családi mondakör). Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrász vállalta fel a munkát, az agyagmintázat el is készült, további adakozás szükséges. /Szabó Etelka, Kovászna: Ignácz Rózsa-szobor készül Kovásznán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./

Április 3-án Kovásznán tudományos szimpóziummal kezdődött a 20. Csoma-napok rendezvénysorozata. A háromnapos tudományos ülésen, melynek témája Kőrösi Csoma Sándor és az út, közel harminc dolgozatot mutatnak be neves kutatók. A kovásznai Tanulók Klubjának Kankalin együttese Horváth Zita koreográfiájában modern táncokkal szórakoztatta a közönséget. Ezt követően székelyföldi táncokat mutatott be a sepsiszentgyörgyi Fenyőcske néptáncegyüttes, majd a városi képtárban Vetró András kézdivásárhelyi képzőművész megnyitotta a Kőrösi Csoma Sándor – Fények című tárlatot, amelynek tiszteletbeli meghívott művésze a szentendrei Aknay János. Az esti, ünnepélyes fáklyás megnyitó előtt Szabó Etelka nyugalmazott magyar szakos tanárnő a szerzők jelenlétében ismertette a Kőrösi Csoma Sándor – Jelek térben és időben című könyvet. /Bodor János: Megkezdődtek a Csoma-napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 3./

Egyéves a Kárpát-medencei Családlánc
A Kárpát-medencei Magyar Családszervezetek Szövetségének védnöksége alatt 2012. május 11-én létrejött Kárpát-medencei Családlánc célja: az anyaság, a család, a házasság tisztelete, valamint a magyarságtudat ápolása, és tevékenységét annak a meggyőződésnek a jegyében folytatja, hogy a széttagoltságban élő magyar nemzet lelki egysége a nemzetet alkotó legfontosabb elemi közösségek, a családok erejében lakozik.
A szervezet első esztendejének kiértékelését tartották meg múlt héten Budapesten. A százötven egyesületet, körülbelül harmincezer családot és százötvenezer embert, közel százezer gyermeket képviselő mozgalom 2012-ben 38 rendezvényt és képzést szervezett. Mindezek mellett – miként a Családlánc közleményében leszögezik – a szervezet kiállt a magyar kisebbséget érő sérelmek orvoslásáért, többek között a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem ügyéért, felemelte szavát az erdélyi régiók átalakításának magyarságra nézve hátrányos tervezete ellen.
Háromszéket a Karitas Humanitárius Megsegítő Alapítvány részéről Boldizsár Béla és a Maksai Nagycsaládos Egyesület, az ifjúság részéről pedig Szabó Etelka képviselte. Boldizsár Béla lapunknak elmondta, a találkozón összehangolták az idei a nyári táborozásokat, a konferenciát pedig augusztus 2–4. között Délvidéken fogják megtartani. A háromszéki családláncosok augusztus 15–25. között a besenyői ifjúsági táborban tartják táborukat ötven határon túli és háromszéki fiatalnak. Felső-Háromszéken is szeretnénk létrehozni nagycsaládos civil szervezeteket – mondta Boldizsár Béla. Gelencén, Ozsdolán, Szentléleken is próbálkoznak már ilyen egyesületek létrehozásával, melyek révén pályázva biztosíthatnák a többgyerekes családoknak a kicsinyek táboroztatását, a határokon átívelő kapcsolatteremtést és egymás megsegítését.
(F. E. – J. Zs.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Trilógia a rovásírásról
Mandics György (sz. 1943) neve – mint írástörténész – 1981-ben vált közismertté. Ekkor látott napvilágot Bukarestben A rejtélyes írások könyve című munkája, amelyben az írás(ok) kialakulásának titkaival foglalkozott. Akkori bevezető soraiban leszögezte: föltett szándéka az volt, hogy "a mozgásban levő tudományt mutassa be, nem a végleges, lezárt s a megfellebbezhetetlenség és örökkévalóság pózában tetszelgő tudást".
Ezt a "felismerést" érvényesítette most is Róvott múltunk háromkötetes monumentális munkájában: a harminc esztendő alatt tetemesen felgyűlt ismeretanyag – alkotó-teremtő műhelyében – kézikönyvvé vált. Ezúttal valamelyest szűkült a témakör: figyelme javarészt a székely- magyar rovásírás történetére összpontosult. Persze, összegezés közben nem feledkezett meg az írástörténet eddig felmutatott általános eredményeiről: a múltba való "visszatekintések" nagyon gyakran megerősítették, igazolták, olykor pontosították friss meglátásait. És ez inverz is működött.
Az első kötet első könyve az Előítéletek, előfeltevések címet viseli, anyaga hat fejezetre tagolódik. A szerző teljességigénye csodálatra méltó: úgyszólván mindenkit megemlít, aki valaha nyilatkozni "mert" a rovásírás minőségi jegyeiről, forrásairól, illetőleg a székelység származásáról. Utal arra, hogy a hatalom szempontja már első királyaink idején jelentkezett, és hogy a "tudósok kontra amatőrök" háborúja ma sem ért véget. Oknyomozó módszerrel tárta föl például Tar Mihály 19. század végi, 20. század eleji "ügyködéseit", hogy végül is valamelyes fény derüljön a hamisításkísérletek kiváltó okaira.
Az elmélyült, a szakszerű kutatómunka végzése közben a szerzőben is megfogalmazódott a töprengésre késztető kérdés: "mi (magyarok) kihez tarozunk? Ki a mi természetes rokonunk? S ki az, akire csak hasonlítunk, ám kötelékünk nem igazi vérségi rokonság, csupán a felületi jegyek alapján kialakult szimpátia?"
Megállapítja: "a magyar rovásírás valójában csak egyike a nagyszámú rovástechnikai alapon létrejött jelrendszernek", és hogy az írások "nem genetikusan, rokoni szempontból, hanem írástechnikailag összefüggő rendszerek". Ebből logikusan következik a fontos feladat: szükséges a "történelmi összefüggések újrarajzolása".
A kötet II. fejezete a következő címet viseli: A bizonyítások könyve. Corpus inscriptionum Siculo- Hungarorum. A corpus szó jelzi: itt a még katalogizálható, illetve az elveszett vagy lappangó emlékek összességéről, gyűjteményéről van szó. Elsőként a megsemmisült (vagy pontatlan) emlékek számottevő részéről szerzünk tudomást, másodízben pedig az elveszett, de másolatokban megmaradt emlékanyag kerül bemutatásra. A corpus összeállítása fontos feltétel: "Csak ekkor kezdődhet el a kanonizáció: a hiteles, a kétséges és kétségtelen hamisítvány szétválogatása, hogy minden érdeklődő tudja: az adott új lelet mit ér, hova sorolandó". Ezt segíti elő a trilógia illusztrációs anyaga, a közölt 2408 (!) kép is.
Mandics nagy művének II. kötete sajátosan megfogalmazott címekkel kezdődik, például: Sumér–magyar örökség? Rovásíró párthusok? A kelta–magyar örökség? A neolitikum magyar írásai? stb. Ez utóbbi kérdéskör kapcsán a szerző megjegyzi: a balkáni íráskomplexummal foglalkozó "elmélet keretében a szerb, a bolgár, a román és a magyar kutatók versenyt futnak a nemzeti dicsőség jegyében az elsőség megszerzéséért". Itt tehát – több esetben – a tudományos alapvetést nélkülöző álságoskodásokról esik szó. Ezek gyakran a történelmietlenség kirívó példái: kérdésessé próbálják tenni a historikum hiteles voltát. Ilyen kérdőjelekkel végződő cím – megszámoltam – huszonhárom van a kötetben.
A következő fejezet szép címe: A hunok holdudvarában. A szerző bevezető mondata így hangzik: "A hunokkal elérkeztünk az elvileg lehetséges megsejtések homályzónájába, vagyis a megfejtésekre létezik egy olyan történelmi paradigma (…), mely szerint a magyarság valamilyen fokon – antropológiai vagy kulturális értelemben – rokon a hunokkal". Mostanság egyre gyakrabban hallani arról, hogy – például – a távoli Mongóliában megsűrűsödtek a régészeti feltárások, s olyan eszközök, olyan "rótt" emlékek bukkantak elő, amelyek a korai hunok életvitelét tükrözik. Itt most – kis kitérőként – személyes tapasztalataimat mondom el.
2012. április 17-én a mongóliai Ulan Batorból egyetemi tanárok érkeztek Kibédre: dr. Ucsiraltu professzor, D. Erdenebátor régész-történész, Csagdarszüren filmrendező, néprajzkutató. A rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista volt.
Nos, dr. Obrusánszky utóbb nagy tanulmányt közölt Székelyföld hun hagyatéka címmel. Megjelent a Korösi Csoma Sándor – Lelki élet, vallásosság kötetben. Szerkesztették: Gazda József és Szabó Etelka, Sepsiszentgyörgy 2013. A kibédi találkozóról így számolt be:
"Udvarhelyi körutunk alkalmával Ráduly János kis kibédi gyűjteménye nagy meglepetést okozott mindnyájunknak. A kis székely faluban élő néprajzkutató a hazai és a kelet-európai rővásemlékek kiváló ismerője, előadta eredményeit nekünk, látogatóknak a magyar rovásjelek eredetéről. Szerinte azok leginkább az észak-kaukázusiakhoz állnak legközelebb (…) A mongolok csodálkozva hallgatták Rádulyt, kiderült, teljesen egyetértettek álláspontjával (…) Az idős kutató egyszer csak elővett egy régi rovásbotot, és elmagyarázta, hogyan használták, és milyen adatokat tüntettek fel rajta. Ucsiraltunak egyszer eszébe jutott valami: a kínai Si Csi krónika azt írta, hogy a hunoknak nincs írásuk, csak fába rónak jeleket. Szerinte a rovásbotról emlékezett meg az ókori szerző (…) A következő, Ráduly által bemutatott tárgy megint csodálatot keltett. Egy szarvasagancsból készített szarut vett elő a magyar szakember pusztán azért, hogy rovásjeleket mutasson. Erdenebátor csodálkozva kérdezte, hogy mire való ez a tárgy, és kik használták. A mongol régész elmondta, hogy a mongóliai hun sírokból került elő ilyen lelet, de senki sem tudta, hogy mire való. Most már megvan a megoldás – mondta. Meglepte, hogy nemcsak a forma, hanem a rajta lévő díszítés kétezer év óta szinte semmit sem változott."
A kötet második felében Mandics az avar nyelvemlékeket vette számba, itt külön fejezetet kapott a nagyszentmiklósi aranykincs. Ezt írta: "A nagyszentmiklósi kincs a rovásírásos emlékanyag kétségtelen csúcsa külföldi elismertsége miatt, hiszen az egyetlen, amelyik egy nemzetközi érdeklődést kiváltó aranyleleten található". A megfejtők sokasága azt jelzi, hogy az olvasatok kérdésköre további tanulmányozást igényel. Máris fölmerült a kincs és a híressé vált szarvasi tűtartó betűrendszerének közeli "együvé tartozása". Az újabban végzett radiokarbon-mérések alapján a kincs késő avar korinak minősíthető. De vigyázat: "a radiokarbon módszer sok sebből vérzik".
A kötet legutolsó fejezetében Árpád népének rovásírásos emlékeiről esik szó. A magyarok mellett a következő "népek" jöhetnek számításba: kunok, jászok, kabarok, besenyők.
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utcaneveink üzenete
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ignácz Rózsa Irodalmi Klub
Akik tesznek a magyar kultúráért
A kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub aktívan részt vesz a nevét adó író- és színésznő szülővárosának kulturális életében, rendezvényeivel megszólítva a környék irodalomkedvelőit is.
Gödriné Molnár Márta nyugdíjas magyar irodalom szakos tanár beszámolójából értesültünk arról, hogy a klub „védnökeként” működő Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet 1990 tavaszán alapították Gazda József vezetésével. Az alapító tagok célja a közösség művelődési életének fellendítése volt irodalmi és tudományos jellegű tevékenységeken keresztül. Az elsatnyult közművelődési élet újjáélesztése sikerült is a ’90-es évek után az irodalmi estek, író–olvasó találkozók rendszeressé tételével.
Ignácz Rózsa szellemisége, határtalan igazság- és szabadságszeretete, őszintesége, hűsége és kitartása ihlette az irodalmi klub névadóit, akik ezt szeretnék átörökíteni az egyre gyarapodó közönségnek, érdeklődőknek. A klub vezetői: Szabó Etelka ny. magyartanárnő és Gödriné Molnár Márta, aki diákkorától érdeklődik az írónő munkássága, élete iránt, szakdolgozatát is (Regényesített szülőföldélmény Ignácz Rózsa műveiben) erről a témáról írta. 1999-ben emlékszobát rendeztek be a város szülötte munkásságának ismertetésére, melynek felavatásán az írónő fia is jelen volt. Az irodalmi klub és a belvárosi nőszövetség ugyanebben az évben vette fel az Ignácz Rózsa nevet.
A klub célja elsősorban Ignácz Rózsa emlékének ápolása, ébrentartása, valamint – az írónő szemléletéhez híven – az alapítók felvállalták a kisváros irodalmi érdeklődésének éltetését, megszólítva minden korosztályt, iskolásoktól nyugdíjasokig. A kezdeti 25 fős közönség egyre gyarapodott az évek során, ma már sokszor száznál többen vesznek részt egy-egy rendezvényen, a Kőrösi Csoma Sándor Iskola diákjai, óvónők, tanítónők közreműködésével.
Kerek évfordulókon, 1999-ben, 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben Ignácz Rózsa Napokat szerveztek szimpóziumok és kultúrműsor kíséretében. A centenáriumi ünnepségre 24 rokont sikerült egybegyűjteni, ekkor mutatta be Szebeni Zsuzsa színháztörténész az Ignácz Rózsa-kiállítást. 2014-re megújult az emlékszoba nt. Balogh Zoltán lelkipásztor–esperes és neje közreműködésével. „Hazajöttek” az író-színművésznő legkedveltebb bútorai a könyvespolccal, könyveivel és íróasztalával együtt. Terveik között szerepel az Ignácz Rózsa Erdélyi Magyar Egyesület létrehozása, ami biztosítaná az önálló pályázási lehetőséget, az elképzelések megvalósítását, a tevékenységi kör bővítését: pl. az itteni tehetséges fiatalok felkarolása.
A klub lélekerősítő mottója lehetne Ignácz Rózsa Orsika című regényében megfogalmazott, örök­érvényű üzenete: „az ifjakat olyanokká neveljék, hogy a sorsukban bízzanak, lélekben, hitben gyarapodjanak…akármi éri is őket, magukhoz s azokhoz, akikből lettek, hívek maradjanak…tartsák magukat a nép szabadságvágyát gerjesztő, szent gondolatot hordozó kovásznak”.
Gáspár Erika
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tíz év munkájának gyümölcse
– interjú Tóth Mónika költővel –
A kovásznai, 35 éves Tóth Mónika 10 éve írja a verseit, és nemrég az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub bátorítására, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület támogatásával Soványít hiányod címmel megjelenhetett első kötete.
– Mi késztette a versírásra?
– Habár könyvelői szakon végeztem, mindig volt bennem valami művészi hajlam, és zárkózott típusként írásban tudtam jobban megnyílni, és kifejezni magam. Próbálkoztam prózával is, de ez még nem annyira kiforrt, így a verseket választottam. Az évek során publikáltam a Helikonban, a Napszigetben, valamit az Új Magyar Szó Szonda Szabolcs (a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója – szerk.) által vezetett versrovatában. Mindezek mellett jelentek meg írásaim román irodalmi lapokban is. Verseimet József Attila – akinek emlékére is írtam –, valamint a múzsáim inspirálták.
– Hogyan született meg a kötet?
– Két éve tartottam bemutatót a verseimből a kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klubban, ahol Szabó Etelka tanárnő említette meg, hogy jó lenne, ha mindez kötetben is megjelenne. Gazda József tanár úr is sokat segített a kritikájával, majd felkarolt az általa vezetett Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, a helyi önkormányzat, a városi Művelődési Ház, emellett magánszemélyek is támogatták a kötet megjelenését. Én pedig köszönöm mindenkinek a segítséget. A kötet a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó gondozásában jelent meg, a borítótervet meg Călugăru Anna kovásznai képzőművész készítette. A kötet 162 verset tartalmaz, ezek közül három angol, három török nyelven íródott.
– Miért épp ezen a két nyelven?
– Angolul azért, mert középszinten beszélem, és szeretem a nyelvet, nem a divatért, mert manapság tudom, hogy divat angol nyelven is írni. Törökül meg azért, mert nagyon szeretem a török kultúrát, hiszek a török–magyar barátságban, szerelemben. Igaz, még csak kezdő szinten tanulom a törököt, de folyamatosan fejlesztem magam. A költői nevem is Hilal Gül, ami Holdsarló Rózsát jelent.
– Mik a tervei a jövőre nézve?
– Egyelőre várom, hogy a nyomda elküldje a köteteket, amelyeket a Facebook-oldalamon (Monika Hilal Gül Toth név alatt) rendelhetnek meg az érdeklődők. Bízom benne, hogy első kötetem pozitív fogadtatásban részesül. Ami biztos, továbbra is írni fogok.
– Mivel bátorítaná azokat, akik írni szeretnének?
– Bízzanak önmagukban, és higgyenek benne, hogy amit a legjobb odaadásuk szerint csinálnak, annak lesz eredménye. Ugyanakkor ne torpanjanak meg a negatív kritikától vagy a kudarctól, hanem kövessék a kitűzött célt, és akkor megvalósíthatják álmaikat.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Áprily-előadás Kovásznán
A költő kevésbé ismert arca 
Hétfőn a kovásznai Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében, a városi művelődési házban Csíki Zoltán tanár, a parajdi Áprily Lajos Emlékház vezetője A kevésbé ismert Áprily-arc címmel tartott előadást.
Szabó Etelka nyugalmazott magyartanár köszöntötte a zsúfolásig telt teremben az érdeklődőket és az előadót. Csíki Zoltán tanár és irodalomtörténész, aki számos könyvet írt a költőről, annak családjáról, illetve Parajdról, elmondta: az évek során igyekezett olyan információkat keresni a költőről, melyek eddig nem kerültek nyilvánosságra, vagy más megvilágításban vonultak be a köztudatba. Újságokban, különböző feljegyzésekben rengeteg egymásnak ellentmondó adatot talált Áprilyval kapcsolatban. Az előadáson részletesen ismertette a költő és családja életútját születésének helyétől, Brassótól egészen Parajdig, majd Kolozsvárig.
A rendezvényen Balogh István diák, Gödriné Molnár Márta ny. magyartanár és Benedek Ildikó óvónő részleteket olvastak fel Áprily néhány verséből. Szabó Tamás, Kiss Eszter és Váncza Manassé diákok gitár-, ének- és hegedűjátékkal fokozták a hangulatot.
Szőke Zsuzsa Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hazugság hálójában
Kovásznán is bemutatták A hajótöröttet 
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub szervezésében mutatták be Gazda József A hajótörött című regényét, amely egy olyan korszakot ábrázol, amelyben a kisebbségben élő magyarokra kettős bilincs szorul: a többségi elnyomásé és a kommunizmus szörnyeszméjéé.
Gazda legújabb regénye októberben jelent meg Magyarországon, az 1956-os szabadságharc 60. évfordulója előtt. Az első háromszéki bemutatója Sepsiszentgyörgyön volt. 
Kovásznán A hazugság hálójában című rendezvény házigazdája, Szabó Etelka köszöntötte az írót és Tulit Ilona nyugdíjas magyartanárt, aki a bemutatandó regény kapcsán beszélgetett a szerzővel. 
– A hajótörött és A hazugság hálójában címek összeillenek, mert Gazda József sokévi töprengéseinek következtetése, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, és ez a tulajdonképpeni háló, a hazugságé, mely lehet általunk szőtt, vagy olyan, amit mások hajítottak ránk. Írói munkásságnak kiemelt témája a magyar nemzet viszontagságos, mégis felemelő sorstörténete – fejtette ki Tulit, hozzátéve, ebbe a szerzői vonulatba illeszkedik Gazda legújabb regénye is, amely 1956-ban, még a magyar szabadságharc előtti hónapokban játszódik a kor Romániájában. 
A regény eseménysora 1956 júliusában, egy erdélyi kisvárosban indul, és október 23-án, a remény fényének felragyogásával zárul. A megidézett 90 napnyi elbeszélt időbe fél évszázad szörnyű történései tömörülnek. Az író Vágó György sorsán keresztül jeleníti meg ezt az elrémítő kort, amelyet Lenin és Sztálin neve fémjelez, s amelynek az iszonyata fölött átnéz a világ. 
Tulit azon kérdésére, hogy tervez-e egy újabb regényt az ‘56-os szabadságharc utáni eseményekről, Gazda elmondta, elég sok könyvön dolgozik jelenleg, és az idő nem engedi újat alkotni. 
A közönség egyik tagja arra volt kíváncsi, hogy a regénybeli korban mennyire kellett képmutató legyen az ember, a társadalom. 
„Sajnos a kor megkövetelte, hogy ilyenek legyünk. Amolyan kettős életet éltek az emberek. Meg kellett gondolni, hogy mit mondunk, és mit cselekszünk” – adta meg a választ a szerző. 
A beszélgetés irányítója szerint Gazda József legújabb regénye igazodik a magyarság sorsának alakulását nyomon követő és bemutató életműhöz. A regény lendületes, magával ragadja az olvasót. Úgy gondolja, Gazda egységes könyvet alkotott, melyen érződik a jól kigondoltság és megmunkáltság. A szerző áldott állapotként emlegette a regény megszületésének periódusát.
Szőke Zsuzsa Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Huszonnyolc éve a kultúráért (Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület)
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület kedden délután tartotta közgyűlését a városi művelődési házban. A tagságból csupán heten tartották érdemesnek ott lenni a megnyitón – igaz, az összejövetel végére megtelt a nagyterem a népfőiskola soros előadásának hallgatóival. Mint elhangzott: aki itt van, azért jött, mert dolgozni akar. Gazda József, az egyesület elnöke a szervezet tevékenységi beszámolójának nyitányában megjegyezte: nem számított az érdektelenségre. Ugyanakkor a távollévők érdemeit értékelte, mondván, rendszeresen részt vesznek az eseményeken, de a gyűlést nem szeretik.
A közgyűlés legfontosabb pontja a tisztújítás volt. A fentiek szellemében a munkát továbbra is vállalta elnökként Gazda József, maradtak az alelnökök is, Molnár János, Czilli Balázs, valamint t. Bende Tamás csomakőrösi református lelkész, a könyvelést Demes Éva folytatja. A Fábián Ernő Népfőiskolát továbbra is nt. Balogh Zoltán református lelkész-esperes vezeti, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klubot Gödriné Molnár Márta. Gazda József a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület munkáját értékelve elmondta, óriási feladatot vállalt a szervezet, nemcsak Kovászna, hanem az egész Kárpát-medence magyarságának megmaradásán, életben tartásán dolgozik a kultúra jóvoltából. Az egyesület legfontosabb rendezvénysorozataként említette a Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén 28. alkalommal szervezték meg, a visszajelzések szerint ez a magyarságkutatás legnagyobb rendezvénye. 30–40 kutató vesz részt, az elhangzott előadásokat immár 23. alkalommal könyvbe is foglalták – mondta Gazda. Összegzésként elmondta: Kovásznán élő kultúra van, és ez nem létezne az egyesület nélkül. A tagok között a terhek megoszolhatnak, sokan vállalnak részfeladatokat. Név szerint említette Gödriné Molnár Mártát, Szabó Etelkát, Balogh Zoltánt, Demes Évát, Konnáth Ritát, Bende Tamást, Molnár Jánost. A Csoma-napok történetében idén fontos változás következett be, a szervezésben eddig részt vevő entitások mellett a megyeháza, a Balassi-intézet, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is bekapcsolódott – hangoztatta. Kiemelte, hogy a kovásznai városháza és a megyei tanács részéről konkrét ígéret is elhangzott, hogy közreműködnek az évek óta csak tervként létező kovásznai Csoma-múzeum létesítésében, amely dokumentációs központként is működne. „A szülőföld állította kutatóközpont lehetne”, az intézményvezetést elkötelezett Csoma-kutatóra bíznák – nyomatékosított.
Molnár János a Csoma-napok kulturális programjainak szervezőjeként elmondta, jó ötlet volt, hogy öt évvel ezelőtt bevezették a gálaestet. Helyi és meghívott, a testvérvárosokból érkező együttesek, csoportok lépnek fel változatos programmal, mindig telt ház előtt. Hangsúlyozta: várják a városvezetés részéről, hogy időben egyeztessenek a testvértelepülésekkel, ezzel segíthetik a szervezést. Molnár Márta az egyesület fiókintézményeként működő Ignácz Rózsa Irodalmi Klub tevékenységéről számolt be. A tavaly szeptemberben kezdődött idényben számos rendezvényt szerveztek, amelyeken szakavatottak értekeztek a magyar irodalom nagyjairól, több könyvbemutatóra is sor került. Külön kiemelte, a rendezvényeken állandó fellépők a Diákszínpad tagjai, a Boldog Apor Péter Gyermekotthon lakói is. Negatívumként fogalmazta meg, hogy az irodalmi kör tevékenységében nem vesz részt a városi könyvtár. Balogh Zoltán a Fábián Ernő Népfőiskola tevékenységét összegezte. Számára életre szóló feladat lett a népfőiskola vezetése, pedig nehéz a szervezés, a tudományos értekezések sokszor száraznak tűnhetnek. Ennek ellenére nagyon sokan látogatják az előadásokat – mondta. Demes Éva pénzügyi beszámolójában kiemelte, működésük pénzügyi alapját a pályázatokon elnyert vissza nem térítendő összegek jelentik, de kapnak támogatást hazai és magyarországi közintézményektől is. A könyvelő nem felejtette el kihangsúlyozni: egyre csökken az adományok értéke, tavalyelőtt 1750 lej folyt be magánszemélyektől, tavaly csak 1000 lej.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)