Budapesten, a Néprajzi Múzeumban Domokos Pál Péter nyitotta meg Csoma Gergely fotókiállítását. A képek a moldvai csángók életét mutatták be. A fényképek egy része már megjelent könyvalakban. Csoma Gergely több mint egy évtizede fényképez Moldvában, hogy ne semmisüljön meg véglegesen az a páratlan kincs, amelyet a csángó kultúra, nyelv, és egyáltalán a csángók létezése jelent a magyarság, sőt az egyetemes kultúra számára, állapította meg találóan a kiállításról beszámoló P. Szabó Ernő. /P. Szabó Ernő: Vendégkönyv helyett. Csángó, magyar, európai. = Új Magyarország, febr. 2./ Csoma Gergely 1977-ben vetődött el először a moldvai csángók közé. Elkezdte a néprajzi gyűjtést és a fényképezést. A nyolcvanas években, a diktatúra idején mindez életveszélyes vállalkozás volt egy budapesti számára. Csoma Gergely mindezt vállalta. /(bán): Kiállítási kalauz. Érzékeny utazás Moldvában. = Népszava, febr. 14./

Endrődi Szabó Ernő bemutatta Vékony Gábor Dákok, rómaiak, románok című munkáját. /Endrődi Szabó Ernő: Délibábok hősei avagy a néptörténet ?diszkrét? bája. = Kortárs, jún./

"A határon túli magyar területek ösztöndíj-tanácsai döntik el, hány magyar fiatalt küldenek a magyarországi felsőoktatási intézményekbe tanulni ösztöndíjjal. Számuk jelenleg ezernél is kevesebb, és az utóbbi években egyre csökken. Főként Erdélyben bírják maradásra a tanulni vágyókat... Jellemző, hogy Erdélyből évente már alig húszan kapnak ösztöndíjat magyarországi tanulmányokhoz. Azt mondja Kulcsár Szabó Ernőné, az Oktatási Minisztérium címzetes főtanácsosa, hogy Burgenlandból, Szlovéniából és Horvátországból is elhanyagolható az érdeklődés a magyarországi főiskolai, egyetemi tanulmányok iránt. Viszont mind többen jönnek Kárpátaljáról és a Felvidékről. Nincsenek rossz helyzetben a határon túlról jött ösztöndíjasok, mert rájuk - miképpen a hazai diákokra - is vonatkozik a felsőoktatási törvény, utánuk is jár a normatíva a felsőoktatási intézménynek; a diákok tankönyvvásárlási támogatást, ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést kapnak. Január 1- jétől a társadalombiztosításban is részesülnek. Ha betegek lesznek, ugyanolyan kezelést kapnak, mint a többi magyar diák. Tavaly nem volt TAJ-számuk, TB-kártyájuk a határon túli magyar főiskolásoknak, egyetemistáknak. Csak az államközi szociális és egészségügyi megállapodás értelmében kaphattak sürgősségi ellátást. Ha sor került rá, a külön erre a célra elkülönített pénzből fizették ki a fiatal számláját. Új jelenség, hogy Magyarország határ menti középiskoláiban is tanulnak határon túli magyar gyerekek. Ezek a tanulók vagy kollégiumban laknak, vagy naponta átjárnak az iskolába. Aki itt érettségizik, az rendszerint itt is akar továbbtanulni. Csakhogy a felsőoktatási törvény garantálta kedvezmények csupán azoknak járnak, akik ösztöndíjjal kerülnek a magyar felsőoktatási intézményekbe. Az itt érettségiző diáknak tehát az otthoni ösztöndíj-tanácshoz kell fordulnia ösztöndíjért. A bizottságok általában előnyben részesítik azokat a fiatalokat, akik otthon érettségiztek, nem pedig Magyarországon. Ezt is jó tudni annak, aki abban a reményben jár határ menti magyar középiskolába, hogy javít itteni felvételi esélyein. Hiába felel meg a felvételin, ha nincs ösztöndíja, csak a költségtérítéses - úgynevezett fizető - szakokra vehető fel a határon túli magyar fiatal. Ugyanúgy, mint bármely más külföldi diák. A tandíj nem kevés. Hozzászámítva a megélhetést, a szállást, tetemes összegről van szó. Érdemes tehát tájékozódni mielőtt magyar főiskolára, egyetemre jelentkezik a határon túli magyar fiatal. S ha már ők nem kellően körültekintőek, legyenek azok az osztályfőnökök. Õk bizonyára tudják osztályuk melyik tanulója jár át Kárpátaljáról, Romániából vagy a Felvidékről. - Az már a határon túli magyar tanárok gondja, hogy közülük kevesen részesülhetnek az itthon népszerű Széchenyi-ösztöndíjban. Eddig évente egy személy kapta meg. Minden alkalommal erdélyi tanár. A kiírás szerint csak az jöhet számításba, aki közalkalmazotti viszonyban van valamelyik magyarországi felsőoktatási intézménynél. Kulcsár Szabó Ernőné úgy látja, hogy a határon túli magyar főiskolai, egyetemi tanárok anyagi helyzetének javítására nem a Széchenyi-ösztöndíj hivatott. Külön ösztöndíjrendszert kellene alkotni a határon túli magyar tanárok, professzorok számára. A kormányprogramban szerepel a Szent Györgyi Albert-ösztöndíj. Amíg működni nem kezd, addig átvehetné szerepét a hamarosan életképessé váló Apáczai alapítvány. A legjobb persze az lenne, ha miképpen a hallgatókat, a tanárokat is ott részesítenék anyagi és egyéb előnyökben, ahol tanulnak, tanítanak. /Ösztöndíjjal, a határon túlról - MTI = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 7./"

Szegedy-Maszák Mihály terjedelmes tanulmányában a magyarságtudományról írt, a magyarságtudományról szóló vita tükrében.Szegedy-Maszák Mihály szerint a magyarságtudományt jórészt Trianon hívta életre, afféle szükségmegoldásként hozták létre. Jönnek az ilyen tanulmányokban szokásos idézgetések. Kulcsár Szabó Ernő szigorúan ítélkezett: ″a hungarológia régóta semmi jelét nem mutatja annak, hogy akárcsak hajlama volna saját tárgyának - régtől időszerű - újraértékelésére.″ Kulcsár Szabó Ernő vélekedésével szembefordult Jankovics József-Monok István közös tanulmányában /A hungarológiáról és magyarországi intézményeiről, Hungarológia, 2000/1-2./, de elismerték, hogy ″nincs mindenki által elfogadott hungarológia-fogalom″. Ennek oka a magyar társadalom eszmei megosztottsága: néhányan egyszerűen badarságnak tekintik a magyarságtudományt. Szegedy-Maszák Mihály kifejtette: ″Bármi legyen is a véleményünk Németh Lászlóról vagy Bibó Istvánról, elképzelésük nem illik az egységesülés felé haladó mai világhoz.″ /Szegedy-Maszák Mihály: ″Van, ami nincs″ Magyarságtudomány: elmélet vagy föladat? = A Hét (Bukarest), dec. 8./ Németh László tehát könnyűnek találtatott Szegedy-Maszák Mihály mércéjén.

"Márc. 10-én Marosvásárhelyen az emeleten Szent István és kora, az előcsarnokban a Székely Színház nagy egyéniségeinek fényképei fogadták a Tompa Miklós Társulat legújabb bemutatójára érkező nézőket. A kétnyelvű millenniumi vándorkiállítást a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Határon Túli Magyarok Hivatala szervezte. Joggal dicsérte a kezdeményezést megnyitóbeszédében a három méltató, Burkhardt Árpád alprefektus, Fodor Imre alpolgármester és Kárp György, a Nemzeti Színház aligazgatója. A fotókiállítás pedig az 55 évvel ezelőtt létrejött Székely Színház felejthetetlen színészeiről, rendezőiről, előadásairól nyújt fényképes válogatást. Kemény János, Tompa Miklós, a két alapító, Kovács György, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrási Márton és kitűnő társaik sorakoznak a képeken. /Nagy Miklós Kund: Hármas esemény a Nemzeti Színházban. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 12./"

Hatvanéves lenne március 10-én a marosvásárhelyi Székely Színház. „Ha lenne” – tette hozzá Kárp György színművész, a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója. „Mi úgy tekintjük, hogy a Székely Színház jogutódja vagyunk” – mondta. 1946 tavaszán kezdte első évadját a Székely Színház. Az évfordulóra a vásárhelyi Tompa Miklós Társulat gálaműsorral emlékezik. Kovács Levente rendező a hatvan évet felölelő nagy produkciókból vett jeleneteket állít színpadra. A színház meghívja a vásárhelyi magyar társulat egykori, időközben Magyarországra áttelepedett rangos művészeit, Bács Ferencet, Tanai Bellát, Borbáth Ottíliát, Bálint Mártát, Ferenczy Csongort. Az évfordulóval egy időben lesz Marosvásárhelyen a Kisebbségi Színházi Fesztivál. A március 10-19. közötti seregszemlére meghívást kapott valamennyi erdélyi magyar hivatásos társulat, a vásárhelyi színművészeti egyetem magyar és román tagozata, továbbá a kolozsvári Magyar Opera, a Bukaresti Zsidó Színház, a Szebeni és a Temesvári Német Színház, a vásárhelyi Ariel Színház román és magyar tagozata, a kolozsvári Puck Bábszínház, és nem kizárt – egyeztetés folyik -, hogy ugyanakkor fog Marosvásárhelyen vendégszerepelni a budapesti József Attila Színház is. Az egykori Székely Színház a háború után olyan legendás hírű művészegyéniségeket szerződtetett Marosvásárhelyre, mint Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Delly Ferenc, vagy a később jövők között (akik még életben vannak): Lohinszky Loránd, Tarr László, Szabó Duci, Tamás Ferenc, Nagy József. /Lokodi Imre: A 60. évfordulójára próbál a Székely Színház „unokája”. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./

A sors egy nap híján hatvan évet engedélyezett az egyik legnagyobb erdélyi magyar színésznek, Csorba Andrásnak /Braila, 1927. aug. 25. – Marosvásárhely, 1987. aug. 24./. Az 1920-as évek elején sok székely lány szegődött cselédnek Óromániába, mesterlegény keresett munkát Bukarestben, Galacon, ahol egész kolóniákat képeztek és magyar templomok épültek. Csorba István, csíkszentdomokosi cipészsegéd Brailában kapott munkát, így született Brailán Csorba András. 13 évesen, az 1940-es bécsi döntés után, szüleivel visszatelepedett Erdélybe. Csorba András Marosvásárhelyen a Kereskedelmi Reál Iskolában érettségizett Erdős Irmával és Ollender Mártával. Kemény János a marosvásárhelyi Apollóban látta őket egy műkedvelő színi előadáson. Tanácsára mindhárman Kolozsváron felvételiztek, Csorba András és Erdős Irma a Művészeti Főiskola Színművészeti Karára, míg Ollender Márta – a későbbi Csorba Márta – a Bolyai Egyetem Közgazdasági Karára. Csorba András színészi és alkati képességeit már a főiskola első évében színpadi szereppel tüntette ki Tompa Miklós rendező tanár. 1952 őszén lépett a marosvásárhelyi Állami Székely Színház közönsége elé, nagy sikert aratott. Olyan partnerekkel léphetett színre a különböző darabokban, mint Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Andrási Márton, Lantos Béla, Szabó Duci, Kiss László, Lohinszky Loránd, Tamás Ferenc, Jeney Ottó és Szabó Ottó. Egymás után jöttek nagy alakításai. Csorba András filmszerepei is emlékezetesek. Gertler Viktor filmrendező Jókai Mór Aranyemberének filmre viteléhez címszereplőt keresett. Így lett Csorba Andrásból a világ szemében ma is műsoron levő Tímár Mihály. /Csifó János: 80 éves lenne Csorba András színművész. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Határtalanul
Eszmecsere a Kárpát-medencei magyar oktatásról
Március 22-én dr. Pálinkás József, az MTA elnökének nyitóbeszédével egész napos konferencia zajlott Budapesten Magyar oktatási tér a Kárpát-medencében 2010–2020 címmel.
A 10 éves Apáczai Közalapítvány rendezvényén közel 300-an vettek részt, elsősorban a határon túli magyar intézmények vezetői voltak jelen.
Az eseményen átadásra került a 11. Apáczai Érem, amelyet Kulcsár Szabó Ernőné kapott meg.
A konferenciát megelőzően a Közalapítvány HATÁRTALANUL! címmel indított programot ebben az évben, melynek célja a külhoni magyar és az anyaországi diákok közötti kapcsolatok kialakításának elősegítése, illetve kölcsönös erősítése. A közalapítvány finanszírozásával 2010 májusától 6 ezer magyarországi középiskolás vesz részt tanulmányi kiránduláson és jut el a szomszédos országok magyarlakta területeire.
A konferencia előadói, szakértői többsége kiemelkedően fontosnak tartja Magyarország és a külhoni magyarok kapcsolatainak szorosabbra fűzését, hiszen számos előnyt kínálhat az a sajátos helyzet, hogy a Kárpát- medence országaiban a magyar nyelvű oktatás mindenütt jelen van. Így mind a külhoni, mind a magyarországi diákok számára elérhetővé válna többek között olyan külföldi szakmai és tanulmányi tapasztalatok szerzése, ami nem ütközik nyelvi korlátokba, mindamellett, hogy megismerheti az adott közösség, egy másik közép-európai ország kultúráját.
A rendezvény célja az volt, hogy lehetőséget nyújtson a jövőben a Kárpát-medencei magyar oktatás ügyével kapcsolatban felmerülő kérdések megvitatására, illetve a lehetséges kihívások felismerésére. A konferencia a jövőbeni Kárpát-medencei magyar oktatással kapcsolatban felmerülő kihívásokra és kérdésekre igyekezett fókuszálni. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

110 éve született Szabó Ernő
A nagy magyar színészdinasztiák egyik felejthetetlen képviselője, Thália erdélyi mindenesei közül a legkiválóbbak közé tartozik. A legendás Marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagja, sokoldalú, rendkívüli az egyénisége. 1946 és 1955 között élt, dolgozott a Bolyaiak városában, színészként, majd főrendezőként is elévülhetetlen érdemeket szerzett, sok-sok élményteljes előadás meghatározó figurájává vált, a közönség egyik felkapott kedvence lett. Pedagógusként is alaposan rászolgált az elismerésre. Csörgheö Csuli, Farfuridi és számos más szerepe kitörölhetetlenül bevésődött a nézők emlékezetébe. 55 évesen települt át az anyaországba, és ott is hamar meghódította a színpadot. A magyar film nemzetközileg is elismert kiválóságává nőtte ki magát, egy évtized alatt sok-sok produkcióban remekelt. Legmaradandóbb teljesítménye Fábry Zoltán Hannibál tanár úr című alkotásában Nyúl Béla megformálása. Kisemberként lett igazán naggyá. Ezt a milliók hallgatta rádiós sorozat, a Szabó család Szabó bácsijaként csak tetézte, olyannyira, hogy közkívánatra az 1966-ban bekövetkezett halála után se szüntethették be a szerepét, Rajz János alakította tovább. Jelképesnek is tekinthető ez: ha végleg távozott is a földi létből s az életet jelentő deszkáról, a halhatatlanok közé került. Emlékét örökre megőrzi a színház- és filmtörténet.
Egyéniségét egy kedves marosvásárhelyi pályatársa, a Székely Színház örökös tagja, az idén 90 éves Szabó Duci visszaemlékezéséből kiragadott anekdotázó részlettel idézzük fel.
– Beszéljünk Szabó Ernőről. Marosvásárhelyi jelenlétét felmérve, színészként tarthatjuk nagyobbra vagy rendezőként?
– Mind a két minőségében rendkívüli volt. Csak ránéztünk és tudtuk, hogy mit akar. Kedves, közvetlen ember volt, ha kellett, szigorú is tudott lenni. Vérbeli színházi személyiség. Manapság azt mondanák rá, hogy totális színész. Tulajdonképpen mindenhez értett ebben a mesterségben. Igazi komédiás volt, prózát és operettet is játszott, de tragikus szerepben is rendkívül meggyőző tudott lenni. Vajszívű volt, egyszer mégis megbüntetett. A Gül Baba előadása zajlott. Nagyon meleg volt, a harmadik felvonásban a súgónőnk rosszul lett. Bemegyek a színpadra, lenézek a súgólyukba és ott látom Szabó Ernőt fehér atlétatrikóban, szőrös mellel, a nagy szemüvegével. Azt kellett éppen énekeljem, hogy "Ez ő, ez ő a..." és így tovább. Éneklés helyett sírva nevettem. Amikor vége volt, bejött az öltözőmbe és azt mondta: Tudod, hogy meg vagy büntetve. – Tudom, mivel? – Veszel nekem egy liter bort Cseh Gábortól. Na, így büntetett meg. De azt a látványt én soha el nem felejtem. Ellenállhatatlan volt ott, a lyukban, amint tornaingben a súgópéldányt böngészi azzal a nagy bögölyszemével. Nem voltam röhögős, de akkor nem bírtam visszatartani a kacagást. Vagy egy másik eset. Gyergyóban voltunk az Úri murival. A második felvonásban Lőrinczy Icuka, aki teljesen élethűen utánozott állathangokat, a darabban kellett kukorékoljon. Elkezdte, mire fel a környék összes kakasa abban az esti órában éktelen kukorékolásba fogott. Kovács engem szembeállított a közönséggel, rám borult és úgy kacagott, én meg csak álltam, azt se tudtam, mit csináljak. De persze a közönség is észrevette és kacagott. Sok kedvesség van egy életen át egy ilyen munkahelyen.
– Anekdoták, történetek sokasága szól arról, hogy a színészek a színpadon miképpen szokták megtréfálni egymást.
– Nálunk ez nem volt szokás, nem nagyon csináltak ilyesmit. De még Kovács Gyuriban volt ilyen hajlam, amíg beteg nem lett. Ő nagyon röhögős volt.
– Tényleg? A kívülálló őt mindig nagyon komolynak, távolságtartónak vélte.
– Jaj, ha elkezdett kacagni, nem tudott megállni. A bukaresti nagy vendégszereplésen a muskátlit kezdte rágni, olyanokat csinált. Aztán, amikor kezdett baj lenni a szívével, eléggé megkeseredett.
– Az előadás szent és sérthetetlen volt?
– Nemigen történtek viccelődések, még Andrási Marci bohóckodott néha, amikor megengedhető volt. Az egyik ilyen eset ma már anekdotaként forog közszájon. 1954-ben Szabó Ernő felújította a nagy sikerű Gül Babát. Emlékszem, Gulácsy Albertet is lehívták Nagyváradról, a szubrettszerepet én kaptam, természetesen fellépett Marci is. Egyik alkalommal előadás közben éppen a svájci futball- világbajnokság nagy csatája, azt hiszem, hogy a magyar- brazil meccs zajlott. Kint a fiúk hallgatták a rádiót, majd az egyik bekiáltotta a végeredményt: Ne búsulj, kis gazdám, győztünk 4:2-re! A közönség persze, vette a lapot, nagy taps, nevetés fogadta a hírt. Tompa egész hónapra megbüntette a vétkest.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

A legkülső magyarok szétszórt igazsága
Romok, romok, mindenütt romok… „Lépni sem lehet anélkül, hogy ne rúgna az ember megpörkölődött kötésű könyvekbe, ne gázolna térdig a törmelékben, miközben torkát kaparja a koromszag.” Margittai Gábor szerint egy százhatvan évvel ezelőtti tudósítás így számolhatott volna be arról, ami 1849. január 8-án és az azt követő napokban történt, amikor az Avram Iancu és Axente Sever vezette fölhergelt móc felkelők elözönlötték az erdélyi kultúra egyik legfontosabb központját, Nagyenyedet, és lemészárolták a védtelen magyar polgárságot.
Trianoni menyecske egyik legmegrázóbb fejezete a népirtást idézi föl. De nemcsak a százhatvan évvel ezelőtt történtek miatt megrázó olvasmány, hanem azért is, ami azóta történt Dél-Erdélyben és egyebütt, mindenhol, ahol magyarok élnek (éltek) a Kárpát-medencében. Főként pedig talán azért, ami nem történt meg a legutóbbi években sem. A szerző a kétezres évek elején a pusztuló magyar templomok és az eltűnő kisebbség nyomait kutatva járt már a városban, s hét év után visszatérve azt tapasztalhatta, az állapotok azóta sem javultak.
A pusztulás okait kutatva járja egy évtizede Margittai Gábor, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője a Kárpát-medence tájait, írja riportjait, interjúit, elemzéseit, elszomorító, ám tanulságos utazásra csábítva olvasóit nyugat és kelet, dél és észak határain át az Őrvidék és Bácska, a Felvidék és a Gyimesek között. Utazásairól szóló, a Magyar Nemzetben korábban megjelent írásait néhány évvel ezelőtt Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, a korábbi könyv címe mostanra sorozatcímmé vált, a Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet nemcsak folytatásnak tekinthető, de további írásokat, köteteket ígér. Ezért fölösleges méricskélni, mi szorul háttérbe a mostaniban. A szerző visszalép Trianon előttre is, amikor a Miért nem válhat múlttá, ami történelem? című bevezetőben Németh László 1935-ben írt sorait idézi: „Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák iskolás gyerekek minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha.” A magyar politikai elit végzetes tévedéseire utal itt Németh László, aminek végzetes bizonyítéka az első világháborúba belépés volt – a trianoni diktátum mellett a sok-sok ezer névtelen baka sírja is erre emlékeztet, amelyeket Margittai az Isonzó (Soca) feletti hegyekben fölkeresett. De a Trianoni menyecskében az is olvasható, hogy e sírokat ma is nagyon kevés magyar keresi meg, ha az olaszok, szlovének nem gondoznák őket, talán már nyomtalanul eltűntek volna. Margittai Gábor keresi azokat is, akiknek szórványban élve is fontos a megmaradás, elmegy Torockóra, ahol még a románok is magyarul beszélnek, megszólaltatja az erős hitű Zichy Katalint, a felejthetetlen muzsikusokat: a gyimesi Zerkula Jánost és Fikó Reginát, a ruszti Ödenburgert, Wenczel Róbertet, aki osztrák létére megtanult magyarul, de valahogy úgy van, mint az Istenét kérlelő Lót: kevés igazat talál. A könyv ezért sokkal több, mint a romlás fölmutatása: figyelmeztetés a jelen magyar társadalma, politikai, kulturális elitje számára. Hogy a szerző által kedvelt terminológiát használjam: belsőből előbb külső, majd legkülső magyarok lennénk, mielőtt végleg elfogyunk?
P. Szabó Ernő
Megjelent a Magyar Nemzet november 18-i számában
Margittai Gábor: Trianoni menyecske – szórványlétünk a Kárpát-medencében. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Krónika (Kolozsvár)

Kapocs az időben
Magyar kultúra napja a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
A magyar kultúra napját ünnepelte szombaton a világ magyarsága – 1823. január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz írását. 1989 óta emléknap ez a huszonkettedike, amelynek alkalmából Marosvásárhelyen is több rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház érdekes és nívós eseménnyel várta közönségét szombat délelőtt a színház Kistermébe: a Hangemlékek, képkulisszák sorozat keretében a társulat, illetve neves elődje, a Székely Színház egykori előadásaiból hallhattak, illetve láthattak részleteket az érdeklődők, a hangfelvételek a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárából, a képek a színház archívumából származnak.
Szinte telt házas közönség gyűlt össze a sorozat második részének megtekintésére: előhangként Somody Hajnal és Kárp György színművészek olvastak fel egy rövid, az emléknap alkalmából írt köszöntőt. Mint elmondták, ezen a napon a magyar művészetet ünnepeljük, ezen művészetnek a színház is szerves része. Az időkön átívelve, az egykori és kortárs szerzők játszott művei megteremtik az időn belül a kapcsolatot. A színház a magyar kultúra napját régi és mai szerzők darabjainak műsorra tűzésével ünnepli: délelőtt a Székely Színház és a régi társulat előadásaiból tekintenek meg részleteket az érdeklődők, este Kiss Csaba A dög című lányregényét játssza a társulat. A két részből álló délelőtti rendezvény első felében először Bródy Sándor A tanítónő című drámájának 1956-os, Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos rendezte előadásából hallhattak részleteket a jelenlévők, ezt Móricz Zsigmond Úri murijának zárójelenete követte. Az 1949-es előadást Tompa Miklós és Szabó Ernő rendezte, az utóbbiban Lantos Béla, Izsó Johanna, Jenei Ottó, Szabó Ernő, Szabó Duci és Andrássi Márton szerepelt, az előbbiben Erdős Irma, Kovács György, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Andrássi Márton, Szabó Duci, Lohinszky Loránd, Lantos Béla, Kiss Laci, Mende Gaby és Tamás Ferenc lépett fel.
A szünetet követően a Román Televízió magyar nyelvű adásának archív felvételei közül vetítettek: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényének színpadi adaptációját 1977-ben Hunyadi András rendezésében játszotta a társulat, míg az utolsóként vetített jelenet a szintén '77-es Sütő András-mű, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért részlete volt: utóbbin – akárcsak egykoron – ismét remekül szórakozott a közönség, a Harag György és Hunyadi András rendezte előadás ezúttal sem maradt hatástalan. Ahogyan a délelőtti rendezvény sem – a szünetben a közönség jó része a vetítővászon előtt tolongott: a vásznon a Székely Színház társulatának és munkaközösségének fotója volt látható, a publikum soraiban pedig spontán vetélkedő alakult ki a Ki ismer többet közülük? témakörben. Vásárhely közönsége nem feledte el régi színházát...
Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár kérdésünkre elmondta: az archív hanganyagok és vetítések sorozata a nemrég lezajlott Tompa Miklós-centenárium keretében kezdődött, azt megelőzően nagyon sokat dolgoztak az archívum anyagainak összegyűjtésén. A munka során derült ki, hogy mekkora érték birtokában vannak, nagyon sok segítséget kaptak az egykori és mostani sajtósoktól, köztük Csifó Jánostól, Jászberényi Emesétől, Borbély Melindától. A levéltári feltárás jelenleg is zajlik, elfeledettnek hitt tévéfelvételek, albumok, képek kerültek elő, így a fellelt anyagot sorozat keretében mutatják be az érdeklődőknek. E sorozat harmadik részét valószínűleg a színházi világnap keretében vetítik majd.
A szombati színházi ünneplés Kiss Csaba színjátékával zárult, azt megelőzően Bányai Kelemen Barna színművész olvasta fel a délelőtt elhangzott köszöntő rövidebb változatát.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

Erdőcsinádon felavatták Csanád vezér mellszobrát
Miholcsa József szobrászművész alkotását, Csanád vezér mellszobrát május 16-án, pénteken délután avatták fel Erdőcsinádon, a XXI. Gyöngykoszorú néptánctalálkozó előestéjén.
A tavaly székely kaput állítottak, idén szobrot avattak a Gernyeszeg községhez tartozó Erdőcsinádon, a Gyöngykoszorú néptánctalálkozót megelőző napon. Mindkét esemény ünnepi és történelmi pillanat a falu életében – jelentette ki Kolcsár Gyula, Gernyeszeg polgármestere múlt pénteken, Miholcsa József szobrászművész alkotásának leleplezése alkalmával. A falu nevét Csanád vezérről kapta, neki állítottak emléket azért, hogy maradandót hagyjanak, hiszen, mint a polgármester hangsúlyozta, csak az a nép marad meg, amely emlékezik múltjára, ismeri történelmét.
Szabó Ernő alpolgármester és Miholcsa József, az emlékmű elkészítője együtt leplezték le az Árpád-kori vezér mellszobrát, majd Bálint Csaba református lelkész beszélt a történelmi vonatkozásokról, Erdőcsinád nevének alakulásáról, majd köszönetet mondott a szoborállítás kezdeményezőjének és kivitelezőjének, Lukácsy Szilamér lelkipásztornak illetve Miholcsa József szobrászművésznek, a szoborállítást támogató önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak, magánvállalkozóknak, magánszemélyeknek, akiknek köszönhetően "Csanád vezér szobra a helyére került".
Valóra vált régi álmom – kezdte ünnepi beszédét Lukácsy Szilamér lelkipásztor, akiben tanulmányokból, történelmi leírásokból "kerekedett ki" a honfoglaló Csanád vezér alakja. "A sok leírás bizonyítja: Csanád vezér az, aki itt hont alapított. A történelemkönyvek valósága itt él e szoborban, Erdőcsinádon, és mutatja: itt a vezér, aki hont alapított" – tette hozzá, hangsúlyozva, több település nevében is szerepel a Csanád név, illetve Erdőcsinád is az ősi Chanadból alakult ki. "Ha lehetne, Erdőcsinádnak, az ősi, honfoglaló településnek vissza kellene vennie a Csanád nevet" – jelentette ki Lukácsy Szilamér. Az alkotó, Miholcsa József, mint mindig, a hitelességre törekedett, amikor elkészítette a vitéz hadvezérként korát jóval megelőző Csanád vezér mellszobrát, amely őrködik a falu népe felett. Az ünnepségen jelen levő Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke beszédében hangsúlyozta, fontos, hogy mindig tudjuk pontosan meghatározni identitásunkat, ebben segít Csanád vezér szobra is. "Valahányszor elhaladunk mellette, jövőbe tekintő, határozott szempár mutatja a magyarság számára az utat, a csinádiakat pedig arra biztatja, hogy hittel, önbizalommal tervezzék jövőjüket". A szobor megáldását követően koszorúzással és a magyar, illetve a székely himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Hetvenedik évad, színes kínálat a Nemzetiben
Interneten is bérletet lehet váltani a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásaira. A 2013−2014-es évad bérlettulajdonosai szeptember 5-ig újíthatják meg bérleteiket.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának 70. évadját a klasszikusoktól kezdve kedvenc regényeink, közkedvelt operett előadások és válogatott drámák alkotják. Az előző évek és a számos hazai és nemzetközi fesztiválon elért siker tapasztalataira építve, az idei évadban a Tompa Miklós Társulat figyelembe vette a nézők véleményét és igényeit a bérletrendszer kialakításakor, olvasható a színház szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. Az új évadtól a bérletek sajátosságát a kezdési időpontok adják meg.
A hetvenedik évadot kezdi a társulat. A Bernády György mecénás bérlet 700 lejbe kerül, a Kemény János bemutató bérletet továbbra is 100 lejért lehet kiváltani. Az eddig Szabó Ernő és Kovács György nagytermi felnőtt bérletek összevont formában Kovács György felnőttbérlet néven igényelhetők 60 lejes áron, és négy nagytermi előadásra érvényesek. A Petelei István kistermi felnőttbérlet a nagytermihez hasonlóan ettől az évadtól 60 lej értékű lesz, és tulajdonosa négy kistermi előadást tekinthet meg. Mindkét bérlettípus online vásárlás esetén kedvezményesen 55 lejért váltható szeptember 11-ig a www.biletmaster.ro honlapon. A kedvezményes bérletek: Harag György, Bolyai János, Aranka György, Molter Károly diákoknak és egyetemistáknak szólnak, és 25 lejbe kerülnek, míg a nyugdíjas bérleteket – Kántorné, Delly Ferenc, Sütő András, Karácsony Benő – idén 30 lejért lehet megvásárolni. A pedagógusok a Köteles Sámuel nevű, 35 lejért váltható bérletükkel négy nagytermi előadást nézhetnek meg.
A teljes értékű színházjegyek 20 lejbe, míg a kedvezményes (egyetemista, diák, nyugdíjas) jegyek 10 lejbe kerülnek. Idén is lehet szabadbérletet váltani, ami a bemutató előadások és a vendégjátékok kivételével bármikor felhasználható az évad során, és lehetővé teszi, hogy több személy is megtekintsen egy előadást. Tulajdonosának azonban egy nappal az előadás előtt helyet kell foglalnia. A négy egységes szabadbérlet 50 lejbe, a hat egységes szabadbérlet 70 lejbe, míg a nyolc egységes szabadbérlet 90 lejbe kerül.
Betervezett előadások
Nagyterem William Shakespeare: Szeget szeggel, rendező: Tadeusz Bradecki Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, rendező: Vidovszky György Szirmai Albert: Mágnás Miska, rendező: Harsányi Zsolt Alfred Jarry: Übü király, rendező: Sorin Militaru.
Kisterem Albert Camus: Caligula F. M. Dosztojevszkij–Richard Crane: A Karamazov testvérek Radu Afrim: 2. meglepetés előadás Molière: Tartuffe.
Ezeken kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Miskolci Balett, lengyelországi színtársulatok, valamint a Kolozsvári Magyar Opera művészei is fellépnek Marosvásárhelyen.
Simon Virág, Székelyhon.ro

Miért költözött Marosvásárhelyre a színművészeti egyetem?
Erre a kérdésre keresi a választ Gáspárik Attila a Megszületett Kolozsváron/Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről című kötetében, amelyet pénteken mutatott be a szerző Kolozsváron, a Minerva-házban.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a levéltári adatokkal és színes anekdotákkal fűszerezett könyvbemutatója legelején leszögezte, hogy a kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, a történet ennél bonyolultabb.
„Nem tudom azt mondani, pontosan tudom, mi történt, botorság, ha valaki azt állítja, pontosan tudja, mi történt. Hosszú munkám során rá kellett jönnöm, olyan szó, hogy történelem, nem létezik. Történetek vannak, ezek összeállnak egy nagyobb folyammá, ezeket görgetjük magunk előtt, és értelmezzük, abba a korba helyezzük, melyben éppen vagyunk”, magyarázta.
Erdélyben intézményes színész- és rendezőképzésre csak 1946-ban kerül sor I. Mihály király jóvoltából Kolozsváron a Zene-és Színművészeti Konzervatórium keretében. Az önálló felsőfokú színészképzés 1950-ben jön létre román és magyar nyelvű tagozattal. 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet kétfele szakítják: a román színművészeti és a magyar rendező szakokat Bukarestbe költöztetik, a magyar színész szak pedig önálló intézményként Marosvásárhelyen működhet tovább.
Ahhoz hogy megértsük, ez miért így történt, Gáspárik Attila szerint a személyes ambíciókat, a Maros-Megyei Autonóm Tartomány szerepét is figyelembe kell venni.
„Egyértelmű volt, hogy a Maros-Magyar Autonóm Tartomány intézményéhes volt, szerette volna intézményekkel bizonyítani létét. Ugyanakkor kiérződik, Kolozsváron a "magyartalanítási" politika része, hogy a városból eltűnjön egy ilyen intézmény. Kicsi volt, de minőségi intézményként tudott működni. Ugyanakkor nem volt mivel összeolvasztani. A Babeșt és a Bolyait össze tudták boronálni.
De személyes ambíciók is közrejátszottak, azoké, akik nem nézték jó szemmel, hogy Kolozsvárra kell ingázniuk. A tanári kar legmenőbb része a Marosvásárhelyi Székely Színház színészeiből került ki: például Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc, Tompa Miklós. Ők hetente jártak Kolozsvárra tanítani, és akkoriban nem volt az a picike autópálya sem, ami most van”, magyarázta Gáspárik.
A képet az is árnyalja, hogy Erdélyben éppen a román hatalom hozza létre az intézményesített magyar nyelvű színészképzést, amit a magyar elit nem kis ajándéknak gondolt. „Ezzel a ténnyel megy a román tárgyalóbizottság a párizsi béketárgyalásra, ahol azt mondhatta, az erdélyi magyarok sorsát megoldották, boldogok, egyetemre járnak. Mi az igazság? Csali voltunk egy nagyobb történelmi projektben, vagy valóban sikerült meggyőznünk a hatalmat, hogy nekünk szükségünk van erre az iskolára?”, tette fel a kérdést a szerző.
Gáspárik Attila legújabb könyvében abból a Kolozsvárból is ízelítőt ad, ahol olyan rangos színészek élték fiatalkorúkat, mint Orosz Lujza vagy Csíki András. A kötet az Ábel Kiadó gondozásában jelent meg.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Emlékek otthona: tegnapi színház
Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)
Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti "fordulópontok" szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel.
Az Előszóban így emlékezik a szerző: "Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos- bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerészkedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival – és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal – még a kezdetek idején –, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek... Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is – amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben..."
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: "Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház – míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építtetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a "lekaparhatatlan" emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei – Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból – ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában – voltaképp velük együtt – lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak." (Hallgatni: önámítás, 1990)
A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: "Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul – anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott." (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát ekképp méltatja: "Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt – nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk – többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit – s mit jelent a színház – az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András ("Csakis a realista örökségre építhetünk", 1970), Tompa Miklós ("A színházat választottam", 1975 és 1995), Szabó Lajos ("A jövő sokoldalú színészt kíván", 1976), Sinka Károly ("A vígjáték az én igazi világom", 1980), Kovács Ferenc ("Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen a kortárs színjátszás, 1980), Székely János ("A dráma: valamely felismert igazság metaforája", 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: "Én azt vallom, hogy a művészet – szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?... Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak..."
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: "A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De – úgy véljük – a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak."
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: "Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is."
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a "csak 91 éves" Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett- gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentumértékű válogatást.
*Kriterion könyvkiadó – Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Minőség csak egyféle létezik (Művészeti lapok bemutatkozója - Szent György Napok)
Népszerűsítő vagy kritikai szerepük van elsősorban a művészeti lapoknak? – ezzel a kérdésfelvetéssel hívta találkozóra az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) magyar kiadványok szerkesztőit szerda este. Az Artmagazin távol maradt, de bemutatkozott az Új Művészet, a  MúzeumCafé és a KorkéP.
Az ÚjMűvészet – a rendszerváltás előtt megjelenő Művészet utódja – olyan átfogó képet  kíván adni a kortárs magyar művészetről, amelyet beágyaz a magyar művészet egészébe és az egyetemes történésekbe is. Hiszik, hogy nincs szükség különböző mércére a hazai és külföldi alkotások megítélésében, mert csak egyféle minőség van – fogalmazott P. Szabó Ernő főszerkesztő. Beszélt a magyar művészet egyik jelentős gondjáról, hogy ezt a minőséget nem tudja elég hatásosan megmutatni külföldön. Ez jellemző az erdélyi művészekre is, kivételként említette a kolozsvári Ecsetgyárban működő Bázis csoportot, amely nagyon erőteljesen jeleníti meg a hétköznapjainkra jellemző posztszocialista életérzést, és talán éppen ezért sikerült eredményesen betörnie a nyugati művészeti piacra is. Meglátása szerint a magyar művészek jelentős része a nyugati irányzatokat próbálja követni, s mivel soha nem tudják utolérni azokat, kevés az esélyük az európai érvényesülésre. P. Szabó Ernő részletesen ismertette az Új Művészet novemberi számát, mely több mint harminc oldalon foglalkozik Erdéllyel. Sepsiszentgyörgyhöz három írás is kapcsolódik: egy interjú Vécsi Nagy Zoltánnal, az EMŰK vezetőjével, a másik cikk a Magmáról, a harmadik pedig a 70-es évek itteni pezsgő művészeti életéről szól. Ugyanebben a lapszámban szó van a csíkszeredai Új Kriterion Galériáról, beszélgetés jelent meg a kolozsvári Ecsetgyár Bázis csoportjának három művészével, alapos áttekintést közölnek az erdélyi művésztelepekről és a temesvári Gallasz Nándor munkásságáról. Lóska Lajos, a lap szerkesztője a magyarországi művésztársadalom két táborra szakadásáról beszélt, arról, hogy próbálják a lövészárkokat betemetni, és az ÚjMűvészet miképp igyekszik középúton maradni, a teljes spektrumot bemutatni. Ugyanakkor figyelnek a legjelentősebb európai kiállításokra, és a világhálón naprakészen jelentkeznek a magyarországi tárlatok bemutatójával is.   A Szépművészeti Múzeum kiadványaként kéthavonta megjelenő Múzeumcafé a magyar muzeológia igényes kivitelezésű lapja – mondta el a főszerkesztő Martos Gábor. Igyekeznek elegánsak lenni a vizuális megjelenítésben és tartalomban egyaránt – hangsúlyozta. Havonta egyszer vagy kétszer élő kiadással, beszélgetésekkel is jelentkeznek, és könyvsorozatuk első két kiadványa is napvilágot látott már. Ők is készülnek erdélyi tematikus lapszámmal, mely júniusban jelenik meg – derült ki. A székelyföldi KorkéP kitalálója, felelős szerkesztője, Siklódi Zsolt képzőművész a kezdetekről szólt. Két évvel ezelőttig a szárhegyi művésztábort vezette, akkor szembesült azzal, hogy a kortárs erdélyi művészeti törekvéseknek nincs hírverése sem itthon, sem Budapesten. Művésztelepi hírnökként kezdte el szerkeszteni saját cége pénzén, annak csapatával, és mivel ugyanezzel a problémával több intézmény is szembesült, igyekeztek bevonni őket is a Korkép munkájába, így kapcsolódott be például a szentgyörgyi Magma, majd a EMŰK is. 
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent György napi programok az Erdélyi Művészeti Központban
Filmvetítéssel, közönségtalálkozóval és kiállítás-megnyitóval várja vendégeit az Erdélyi Művészeti Központ a Szent György Napok ideje alatt. A sepsiszentgyörgyi Olt utca sarkán, a régi posta újravarázsolt épületében működő, egyre népszerűbb intézmény sajátos programkínálattal kapcsolódik be a városünnep forgatagába. Kedden, április 28-án, 19 órától Szilágyi Varga Zoltán rajzfilm-rendező társaságában lesz megtekinthető a szerző hat filmjéből álló válogatás. Szilágyi Varga Zoltán az erdélyi Kékesen született, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett. 1984 és 1986 között elvégezte a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakát.
Már első szerzői filmje is, a Gordiuszi csomó, számos díjat nyert (Zágráb, Bilbao, Chicago, Esphino). 1987-től Magyarországon él, ahol a kecskeméti rajzfilmstúdió rendezőjeként dolgozik. A hagyományos műfajok közötti határterületen, a rajz, a fotó, a film és a videó műfaji sajátosságait felhasználva virtuóz rajztechnikával dolgozik. Filmjeiben képgrafikusi elemeket, grafikáiban filmszerű hatásokat alkalmaz. Jellegzetesek műszaki hiba imitációi, a készülék vagy közvetítő lánc zavarokat - mint a sajátos formanyelv velejáróit - a kifejező erő fokozására használja. A kedd este látható rövidfilm-válogatás többek közt azt is illusztrálja, hogy hogyan hatott az országváltás az alkotásra.
Szerdán, április 29-én, 19 órától Népszerűsítés vagy kritika? címmel kerül sor magyarországi és hazai képzőművészeti és múzeumi folyóiratok találkozójára. Martos Gábor (MúzeumCafé), Siklodi Zsolt (KorkéP), valamint P. Szabó Ernő és az Új Művészet folyóirat további öt munkatársa a lapbemutatókat követően, Vécsi Nagy Zoltán és a közönség kérdéseire válaszolnak.
Vasárnap, május 3-án, 17 órától Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő képzőművész-házaspár tárlatát nyitja meg Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A tárlat-látogató közönséget Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, a kiállító művészeket Tamás Sándor megyei tanácselnök köszönti. Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő szoros kötelékben élte, éli termékeny életét Kézdivásárhelyen, a céhes városban, létjogosultságot szerezve a művész szakmának. Művészi munkájukat eredményes pedagógusi tevékenység egészítette ki. A Vécsi Nagy Zoltán által rendezett kiállítás 2015. május 31-ig látogatható hétköznapokon, hétfő kivételével, 10 és 17 óra, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
maszol.ro

Az első hetven év
A kolozsvári Kótsi Patkó János a Nemzeti Játszó Társaság direktoraként 1803-ban kéréssel fordul Marosvásárhely tanácsához: május 17-én kelt levelében egy kis területet kér egy színház számára. A város felső része lenne számára a legmegfelelőbb, a vártól nem olyan távol. A válaszról nincs tudomásunk, de a mai kutatások szerint tény, hogy Marosvásárhelyen a legelső színházi "évad" 1803. június 12-től július 31-ig tartott. Kótsiék, vagyis a kolozsvári társulat, ebben a periódusban összesen huszonhét előadást tartottak Vásárhelyen. Műsorukon Kotzebue mellett Molière a Tettetett beteg (Képzelt beteg) és Goldoni Két úr szolgája című darabja is szerepelt. Innentől kezdve hellyel- közzel valamilyen magyar nyelvű színház mindig működött a városban. Ünnepelhetnénk tehát június 12-én az immár 213 éve kezdődött magyar színjátszást Marosvásárhelyen.
A városban az első Hamlet-előadást 1837. október 23-án tartotta a Nemzeti Színésztársaság. Még egy lehetséges – októberi – születésnap. A távolabbi múltba visszanyúló marosvásárhelyi színjátszás okán így akár büszkeség is eltöltheti a lokálpatrióta szíveket… Persze, ha számításba vesszük, hogy a nagyszerű Shakespeare Vilmosunk ekkor már több mint 200 éve halott, vagy hogy a szebeni német színjátszás ekkor már több mint 100 éve aktívan működött és több Shakespeare- bemutatójuk volt, mint a Maros-parton egy évad összes előadása, a kép kissé árnyaltabb lesz.
Játszhatunk a számokkal, bűvölhetjük magunkat ilyen-olyan statisztikákkal, de bárhonnan is számoljunk, a tény az, hogy tájainkon a magyar nyelvű színjátszás európai viszonylatban nagyon fiatal. Az az intézmény pedig, amelyiknek az állandóságáról emlékezünk, március 10-én töltötte be a 70 évet. A színház, lévén a pillanat művészete, a kulcsszava a: most.
1946-ban a háború utáni új politikai rendszer hozza el ezt az infrastrukturális lehetőséget, teremti meg az anyagi bázist. Háború után, a békeszerződések előtt Marosvásárhelyen egymás után jelennek meg az új, soha nem látott intézmények, többek között a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés és a Székely Színház is… A bukaresti hatalom alaposan előkészíti a terepet a béketárgyalá- sokhoz, Európa újkori felosztásához. A magyarság akkori vezetői minden habozás nélkül elfogadják a romániai ajánlatokat (tehettek volna mást?). Érdekes lenne ennyi év után elfogulatlanul elemezni a kérdést. Majd a történészek. Számunkra a színházcsinálás a legfontosabb.
Szerencsére még vannak közöttünk olyanok, akik ott voltak az első bemutatón. Lelkesen szokták ecsetelni, hogy egy világégést követő időszakban, mikor az emberek még a pénznemmel sem voltak tisztában, még azt sem tudták pontosan, melyik országhoz tartoznak, mikor még nincs rádió, hát még televízió, elindul a színház. Egy hely, ahol sokan összegyűlnek, beszélgetnek, reménykednek. A kényelem és megnyugvás mindeközben növeli Bukarest magabiztosságát. Szép, felemelő, tisztelettel teli a múltra való megemlékezés. Itt a hetvenegyedik év küszöbén a színháztörténészek feladata feldolgozni ezt a nagyon viharos, számos eseménnyel teli periódust. Megfejteni a titkot, hogy miért nevezték a színházat Székelynek, mikor sem a játékrend, sem a művészi koncepció nem tartalmazott semmi székelységre vonatkozót. Tisztelettel emlékezünk Kemény Jánosra, Tompa Miklósra, valamint Pittner Olivérre – az alapítókra, valamint az idők folyamán itt alkotó művészekre, drámaírókra. El is kell majd helyezni mindenkit a képzeletbeli értékek polcán. Talán eltelt az az idő, ami után szubjektívebben lehet értékelni a múltat és a közlemúltat. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy számunkra ez a március 10. ma másról szól. A mi színházunk a jelent és a jövőt kutatja a művészet eszközeivel. Művészet? Igen. A művészet számunkra pedig a valóság kutatásának egyik formája. A mi munkánk az új utak keresése. Ahogy azt Szabó Ernő, Kovács György, Lohinszky Loránd is tette. Ezt a napot méltón megünnepelni tükörbe nézéssel tudjuk. Csak így tudunk hűek maradni az elődeink szelleméhez. Kikéhez? A már említetteken kívül, például a Harag Györgyéhez. Úgy érzem: nagyon egyenetlen a színvonalunk. Azt is ki merem mondani, hogy le vagyunk maradva. Stílusban vagyunk lemaradva. Persze itt-ott mindig történnek kísérletek, de az az érzésem, hogy általában öreges a színházunk. Túlságosan a közönség uszályában utazunk... Minden nagy színház aranykora is csupán hét-nyolc év. A Székely Színházé is ennyi volt. (1984) Fontos és pontos figyelmeztetés ez számunkra.
Nánay István a színház alapításának ötvenedik évfordulóján, húsz éve, 1996-ban, a következőket mondta: A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata, amely – akárcsak a többi társulat – megszenvedte s ma is érzi azt a vérveszteséget, amelyet, többek között, művészek kitelepedése okozott, s nehezen tud megbirkózni az elmúlt évtizedben bekövetkezett művészi elbizonytalanodással. Vajon ma biztosak vagyunk abban, hogy jó úton haladunk? Rengeteg erőfeszítés történt az elmúlt években, hogy a technikailag lepattant épületbe életet leheljünk, hogy egy önmagát alulértékelő társulatot újra az országos és a nemzetközi szintre segítsünk. Sikerült. Rengeteg támogatást kaptunk, a művészvilágtól, a nézőktől, a mecénásoktól, alapítványoktól, civil szervezetektől. Csodálatos érzés volt érezni a szolidaritás erejét, melegségét. A sajtó, a média segítségét. Persze, voltak olyanok is, akik… de ma ünnep van mégis. Sok-sok sikeres évadot a színháznak, köszönet a nézőknek és köszönet a sok száz önkéntesnek, akik estéről estére a segítőink.
Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. Népújság (Marosvásárhely)

Ahol a csendet hallani lehet (Bita a Mezőföld peremén)
Bita a felső-háromszéki Mezőföld déli részén, de földrajzi, különösen időjárási szempontból annyira fontos ún. Rétyi-szorulat előterében helyezkedik el. Magyarán annyit jelent, hogy ezt a kis falucskát télvíz idején jobban telibe kapja a mindent megfagyasztó Nemere, hamarabb kipergeli a már kikelt kenyérgabonát, amelyről elsöpörte a hótakarót. Ha valaki tanulmányt szeretne írni arról, hogy miképpen tartja fenn magát a jelenlegi körülmények között is egy háromszéki falu, akkor annak Bitára kellene mennie. „Sok szempontból jól van ez így nekünk – mondták –, Réty községközpontnak ránk is gondja van!”
Két vízfolyás szorításában
Van, amikor árvíztől kell félni, a Feketeügytől és a Kovászna vizétől, de ha leapad, letisztul, van, amiből inniuk a marháknak, megtartja a kutakban a vízszintet. Valóban csendes ez a maréknyi falu. Hallod-e, te, mekkora itt a csend?! – mondják gyakran. Mindenki ismer mindenkit, hamar terjed a hír, és ennek van egy nagyon fontos hozadéka, ez tartja a mi kis falvainkban az erkölcsöt, a viselkedési szabályokat, egyszóval: „ügyelj, te, hát mit mond a falu!?” E sorok írója évente keresi fel Bitát riportútjain. Nem hírközpont a helybeli ABC, de Csákány Jolánka mindig szeretettel fogad, s jelzi, történt-e valami, hová érdemes menni. Reggel a tejcsarnokba a tejjel együtt a hírek, a szenzációk is eljutnak, de amikor a tehéncsorda estefelé jövöget haza a közeli rétről, amikor a gazda várja kolompoló jószágát, hallani lehet a csendet. Itt mindenki elfárad esetére, jólesik a meleg vacsora, és a csend is, mert az itteni embernek mindenért meg kell dolgoznia, s így születhetett Bitán a szállóige: a csendet is meg kell kapálni! Szabó Ernő földmegmunkáló mezőgépész régi ismerősünk. Egy idő óta a rétyi községi tanács tagjaként minden mozdulatát-rezdülését ismeri szülőfalujának. Reggeliben már kicsalta homlokára a verejtéket a kánikulai napsütés. Ügyelő szemével az arató-cséplőt figyeli, nagy nap ez számára: kezdődik az aratás. Hozzá hasonló, gépekkel dolgozó mezőgépész van még vagy féltucatnyi a faluban. Ez a szerencséje annak a földbirtokkal rendelkező idősebb rétegnek, amelynek fizikai ereje fogytán, de még részesülhetnek a szülők által megszerzett és megtartó földterületek áldásaiból. – Ma az én búzámat kezdem aratni – mondta Szabó Ernő –, igazi aratóidőben vagyunk. Annyi ideje azonban kerül, hogy szólhasson faluja életéről is.
– Egyébként nekünk, termelőknek nincsen okunk panaszra. Elég szép a határ – kezdte. – Az aszály egy keveset már ártott, főleg a legelőkön érződik ez. Baj, mert a falunak még elég szép az állatállománya, 130 körül ingadozik az állatlétszám. A tejet – szerencsénkre – elhordja a Covalact. Az aratásnak jó most a száraz idő, a kapásoknak kevésbé. Jól indultunk tavasszal, nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenféléből olyan közepes hozamra lehet számítani. Repcét is vetett bérelt földön a határban a Timate Kft. Szabó Ernőre bízta a zömében református faluközösség az eklézsia gondnoki teendőit is. A hívek már azt is megszokták, hogy az utóbbi időben Bitán gyakran váltogatják egymást a lelkészek. Egyik alig szokja meg, továbbmegy, jön a másik, „annak is ki kell járnia a bitai előiskolát!” Csak az egyházi nyilvántartás a megmondója annak, hogy melyik lelkész mennyit szolgált a faluban, az azonban biztos, hogy aki évtizedekig tette kötelességét, azt ma is emlegetik a helybeliek. Ezért esik gyakran szó Demeter Antalról (1885–1952), aki 45 évig szolgálta a falu gyülekezetét, kultúrházat építtetett, megírta a falu és az egyházközség történetét a nemrég elhunyt Váncsa Dezső tiszteletesről. „Menjenek-jöjjenek – hangoztatják mindig –, mi mindenkit szeretettel fogadunk. Bárkit kérdezhetnek, a bitai eklézsiát minden pap szerette!” Igazi orbaiszéki falu ez: van dicsőséges múltja, történelme és maroknyi jeles szülötte is, akikre méltán lehetnek büszkék.
Kicsi falu tömör múlttal, de fogyva is jelene van
– Kezdjük a jelennel. Melyek a legfontosabb hírei?
– Jó hírem van, mert polgármesterünk megnyert egy kormányprogramos pályázatot, amelynek alapjaiból leaszfaltozzák a falu bekötőútját 1,2 km hosszúságban, amely majdnem felér az iskoláig, és egy teljesen új hidat építenek Bita bejáratához a Feketeügyre. Öröm ez az egész falu számára. Ivóvizünk van, mert rácsatlakoztattak a rétyi vezetékes hálózatra. Szennyvízhálózatunk is megépült, a derítőállomás a Besenyő-patak völgyében van. Anyagi okok miatt még nem tud minden család fürdőszobát építtetni, pedig ez lenne egyik feltétele annak, hogy itt is beindulhasson a jövedelmet hozó falusi turizmus, márpedig ezt a falut a csendért és a házi bioélelmiszerért igazán sokan felkereshetnék.
Dombora Lehel polgármester arról tájékoztatott: eddig 17 bitai család jelentette be, hogy rácsatlakozna a csatornarendszerre, ez azonban nagyon kevés, és akadálya lehet a működtetésének. Sajnos, nem működik a helybeli borvízkút, a tavalyi erős téli fagy miatt meghibásodott a vízválasztó berendezés, édes vízzel keveredik a savanyú, szakember és pénz szükségeltetik, hogy újra borvizes falu lehessen Bita. Az a tény, hogy itt 104 m mélységben találták meg a borvízréteget, azt bizonyítja, hogy az egész Felső-Háromszéki-medence mélystruktúrájában jelen van a szénsavas ásványvíz.
Eklézsia és szellemi kincs
– Mi a feladata pillanatnyilag az egyházgondnok Szabó Ernőnek?
– A 230 lelkes Bita lakóinak zöme református. Templomunk rendben van, gyülekezeti termünk is, most jóváhagytak egy állást a harangozónknak. A nyárra terveztük a lelkészi lakás udvarán levő melléképületek teljes renoválását. Megalapozott tehát a főhatóság felé tett kérésünk, miszerint nekünk ismét lelkészre van szükségünk. Pillanatnyilag Dénes László Levente egerpataki lelkipásztor szolgál be hozzánk.
Az 1567. évi összeírásban Bita csupán 5 kapuval szerepelt, de neve – írásos formában – már 1556-ban megjelent a Székely Oklevéltár és Szabó T. Attila adatai szerint. A közösség csak a XVIII. században építtetett magának templomot. Erre utalnak a nevezett század elejéről keltezett kegyszerei és egy elpusztult régi harangja is. Az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és a Bajkó család áldozatainak emlékkopját állítottak a templom előterében. A nemrég meghalt Szabó Jenő bátyánk faragta, aki minden jónak akarója volt. A bitai világháborús áldozatoknak is emléket állítottak a templombelsőben. „Szép szavú” harangjukat a híres aradi Hőnig cég öntötte 1914-ben. Kiterjedt család a Szabó família. Ebből származott a fametsző és grafikus Gy. Szabó Béla (1905–1985) is. Itt ringatták bölcsőjét bitai Bajkó Lajosnak (1830–1985), a szabadságharc honvédszázadosának, naplóírónak. Bajkó nevű család ma is él itt, sőt, Bajkók utcanév is van a faluban. Bajkó Lajosnak Barót főterén állítottak emléket, porai ott pihennek az azóta felszámolt régi temetőben. Bitai Szabó András szintén a falu szülötte volt, műfordítással foglalkozott, tanára volt a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak. Nagy szolgálatot tett a jelennek néhai Szabó István kézdivásárhelyi tanár is, aki Adalékok Bita falutörténetéhez című, 2005-ben megjelent munkájában közölte a veszendő helytörténeti adatokat és a kiváló helytörténész, dr. Nagy Lajos rétyi orvos Bitáról szóló írását is. Különös érdeklődésre tarthat számot – mint turisztikai érdekesség – a falu déli határában, a Kovászna vize közelében fekvő, Balaton nevű „feneketlen tó”, amely nem más, mint egy egykori meandertó (ökörszarvtó). Az említett két vízfolyás árterületének köszönhetően, bár utóbb a mocsaras területeket lecsapolták, Bitán aránylag mindig több fehér gólya fészkel, mint máshol. Temetőjében monumentális fenyők őrzik a magyar millennium emlékét. Telepítette bitai Szabó Ignác, aki Bitán született az 1800-as években. Édesapjának, idős Szabó Józsefnek négy gyermeke volt: József, Kálmán, Zsuzsa és Ignác. A kiegyezés utáni polgári fellendülés hatására két gyermekét indította el a tudás útján. Ignác a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd Selmecbányán szerzett erdőmérnöki diplomát. Pályáját a Nagyszeben környéki erdőmérnökségen kezdte. Rövid idő után Görgénybe helyezték. Itt széles körű, szakszerű erdőtelepítést végzett, amelynek az első világháború gyászos következményei vetettek véget. Trianon után áttelepedett Magyarországra. Nyugdíjazásáig erdőmérnökként dolgozott a Bakonyban, majd haláláig Hatvanban gazdálkodott.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)